- Pár ember már megbolondul ennyi idő után, de nem hibáztatom őket. - Rántottam meg egyszerűen a vállamat. Én is elég közel voltam a begolyózáshoz, ha úgy vesszük. De valószínűleg egy kicsit, már el is ment az eszem azért szórakoztat engem az emberek fájdalma. Szeretem, ha szenvednek. A szemükbe van vésve, hogy milyen pocsékul érzik magukat és ez engem valamiért boldoggá tesz. Lehet, hogy beteges, de kit érdekel? Ez vagy én, ha nem tetszik nem kell velem foglalkozni. - Megfoglak. - Biztos voltam benne, hogy meglátogatom és legalább egyszer átbulizok vele egy éjszakát.. Elég valószínű, hogy utána látni sem kíván, de ez már egy teljesen más kérdés. Olyan kis szendének tűnik.. De ki tudja mennyire oldódik fel egy kis alkoholtól. Nem lennék a helyében, hogy ilyen közvetítő szerepet kelljen játszanom. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy kicsit csak koncentrálni próbálna rám. Legalább ha nem lát hallhatna.. De még életemben nem találkoztam ezzel a lánnyal, szóval erre alig van esély. - Azért lényeges, mert Peter halálosan szerelmes ebbe a lányba, de hála nekem.. Nem igazán tudja kimutatni. - Szinte rögtön folytattam, mert tudtam, hogy nem fogja érteni. - Én voltam az, aki kiölte belőle az érzelmeket. Aztán, már vagy 800 éve azt sem tudja, hogyan kell kimutatni.
Kellemetlen volt, hogy nem tudom mit beszélnek. Nyugalmat keresve jöttem ide erre még inkább felhúztak. Erről Bonnie nem tehet, hiszen valószínűleg fogalma nincs arra, hogy ki is Peter. Gyűlölöm. Egyszerűen, már a gondolatától is fel tudnék robbanni. Megölte azt a lányt, csak mert nem az voltam, akit akart. Egy érzéketlen kis liba. Elvette tőlem az érzelmeimet, mert azt gondolta, hogy ez így jobb lesz.. A francokat lett jobb. Elena-t is megbántottam.. Felpofoztam! Legszívesebben elásnám magam valahová, ahol senki nem talál rám. - Peter egy pszichopata állat, aki a szemem láttára ölt meg egy lányt, csak mert visszakapcsoltam az érzelmeimet, amit neki köszönhetően kapcsoltam ki.. Összevesztünk ő pedig úgy vezette le a dühét, hogy megölt egy lányt és kis híján engem is, ja meg még ott van a lista végén Hayden neve is! - Talán a legutóbbiért gyűlölöm a legjobban.. Bármennyire is fáj, hogy Hayden elhagyott engem egykor nem érdemli meg a halált. Főleg, mivel ezerszer átrágtuk, hogy nem lesz hosszútávú bármennyire is szerettem volna.. Szerettük volna. Fiatal voltam, de teljes mértékben elfogadtam. Nem érdekelt, hogy mi ő.. Még az sem rémisztett meg annyira, hogy elfussak a karjaiba. Sokkal inkább vonzani kezdett hozzá még jobban.
Rendben. - mondtam arra, hogy meg fog keresni, amit meg korábban mondott talán arra is vonatkozott valamennyire, hiszen nem csodálom, ha páran becsavarodnak ennyi idő alatt. De számukra ott a lehetőség a halál vagy esetleg csak simán gyilkoló gépek lesznek. Szerencsémre nem egyszerre kezdtek el beszélni a lányok, így nem volt nehéz koncentrálnom, de még mindig nem teljesen értettem, hogy miért fontos ez a személy, ha ennyire érzéketlen és hasonlók. Volt egy olyan érzésem, hogy Naomi barátja lehet, illetve Care pasijai közé tartozik, de még mindig nem voltam ebben teljesen biztos. Amúgy miért fontos róla beszélni? - kérdeztem mind a kettőjüktől kíváncsian, hiszen nem csak láttam, de éreztem is a feszültséget, ami mindkettőjükből áradt, amióta kimondásra került a Peter név.- Mármint én azt látom, hogy mind a ketten kicsit feszültek lettetek. Szóval nem lenne célszerűbb esetleg másról beszélni? - türelmesen vártam a válaszukat.-
Nem volt kérdéses, hogy fel fogom keresni, de nem kívántam erről tovább beszélni. Hogy mikor és mi fog történni az hadd legyen meglepetés. Legalábbis én annak szánom. Ki tudja.. Lehet le fog esni az álla, amikor bekopogtatok az ajtaján. Az is előfordulhat, hogy pont rosszkor fogok felbukkanni. De hát ez van. Az időzítés soha nem volt az erősségem. Ahogy a szőkeség beszélni kezdett Peter-rel, szinte automatikusan elvigyorodtam. Olyan büszke vagyok rá.. Csalódtam volna benne, ha valami nyálas kis senkivé változik át emiatt a szőkeség miatt. Ha ennyire képtelen elfogadni a másikat meg sem érdemli, hogy bárki is oda legyen érte. Főleg nem Peter. Ő a legelső ember, akit átváltoztattam.. Talán az utolsó is. Lehet, hogy mikor részeg voltam átváltoztattam valaki mást is, de nem rémlik. – Nekem aztán mindegy.. Én itt sem vagyok. – Mondtam, majd elkezdtem hátrálni pár lépést. Jobb lesz, ha egy kicsit békén hagyom őket. – Még látjuk egymást, boszi. – Néztem hátra a vállam felett és elindultam a jelenlegi otthonom felé. Kicsit játszadozom a házvezetőmmel.
Így is eléggé ki voltam bukva nem volt még szükségem erre is. De valahogy azért egy kicsivel könnyebb lett miután kiadtam magamból ezt az egészet. Többnyire senkinek nem ordíthattam le a fejét, ha felhúzott valaki. De most jól esett, hogy kimondhattam. Még, ha nem is nagyon kellett volna. Mert ez a szellemlány valószínűleg örömmel fogja visszamondani neki. Bár, miért is érdekel ez engem? Annál jobb lesz az egész. Talán még fel is keres és akkor meg is van az alkalom arra, hogy megöljem. Mert meg akarom ölni. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ekkora gyűlöletet ébreszt, majd bennem, de legszívesebben megölném. Úgy érzem, hogy ez az egyetlen megoldás. – Számomra nem fontos, de egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt kiadhattam magamból. – Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Az esetek többségében bocsánatot kértem volna, de most még ahhoz sem volt kedvem. Meg hát feleslegesnek tartottam. Miért is kellett volna bocsánatot kérnem? Ja, mert elmondtam az igazat.. Meg még mit nem..
Nem értettem még mindig semmit se. Mondtak dolgokat erről a személyről, de még mindig nem tudtam igazából semmit se. Annyit értettem, hogy Care utálja őt és volt egy olyan érzésem, hogy szívesen meg is ölné, ha tehetné. Naomi meg biztosan valami okból kifolyólag kérdezte. Reméltem, hogy nem csináltam semmi bajt se. Szia. - mondtam Naomi-nak búcsúzásképpen.- Majd később még találkozunk. - tettem hozzá mosolyogva és figyeltem az egyre távolodó alakját. Ezek után Care-hez léptem és szorosan megöleltelek.- Szia. - mondtam egy mosoly keretében, majd adtam neki egy puszit az arcára. - Mi van veled? - kérdeztem tőle kedvesen, de közben aggódó tekintettel néztem rá.- Bocsánat az előbbiért és köszi, hogy nem néztél bolondnak. - mondtam még sietve, majd ezek után csendben vártam a válaszát.-
Mikor elköszönt gondoltam, hogy nem tőlem.. Vagyis elég hülyén jött volna le, ha így akart lerázni. Mindenesetre egy kicsit megnyugtatott a dolog, hogy most már kettesben vagyunk és nem hallgatja végig a beszélgetésünket egy olyan szellem, akit én nem láthattam. Ha Peter ilyen elmebeteg kíváncsi vagyok milyen lehet az átváltoztatója.. De, már alulról szagolja az ibolyát elég kicsi az esély arra, hogy ezt meg tudjam. Bár az én életemben semmi nem biztos. – Velem? Semmi jó, de kibírom. Veled? – Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Össze vagyok zavarodva, hiszen nem tudom mit akarok Hayden-től vagyis igazából, mit várok. Régebben minden annyira könnyű volt, de nem tartott sokáig. Még egyszer ugyanazt pedig nem bírnám átélni. Egyszerűen nem menne. – Semmi gond. – Ráztam meg a fejemet.
Mesélsz? - kérdeztem tőle kedvesen, majd oda vezettem az egyik kidőlt fához és ráültem.- Mi a baj ? -kérdeztem tőle aggódva, majd kicsit magamat hibáztattam minden miatt. Nem voltam itt neki, amikor szüksége lett volna rám. Lehet már nem bízik benne vagy esetleg már nem akar a barátjának?!- Sajnálom, hogy nem voltam itt neked. - mondtam kicsit megbánóan, majd még a fejemet is leeresztettem, mert tényleg sajnáltam őt. hallottam, hogy mit történtek vele, de fogalmam sem volt, hogyan élte meg azokat a dolgokat.- Nem sok minden. Nem régen jöttem vissza ide. - mondtam neki kedvesen, mert tényleg nem igen történtek dolgok velem. Az erőmet meg majd elmondom neki később. Most az a fontos, hogy ő jól legyen.-
- Elég hosszú ideig mesélhetnék, szóval jobb lenne ha valami nyugisabb helyen beszélhetnénk.. – Nem akartam az erdő közepén beszélgetni ki tudja hány szellem hallgatja ki, hogy mégis miről beszélünk. Sokkal egyszerűbb nálam megbeszélni a dolgokat. Ott legalább leülhetek a kényelmes kanapémra és még csak azon sem kellene aggódnom, hogy valaki felbukkan a semmiből. Bár manapság már soha nem lehet tudni. – Semmi gond, Bonnie. Megértelek. – Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Nem haragudtam rá, hiszen nem várhatom el tőle, hogy hagyjon ott mindent és rögtön utazzon vissza ide, Mystic Falls-ba, ahol voltaképpen az egész élete felfordult. Talán nekem is jót tenne, ha egy kicsit elutaznék.. Magam mögött hagyva a problémákat. – Akkor azt hiszem neked is van mit mesélned, szóval menjünk hozzám oké? – Karoltam bele mosolyogva a barátnőmbe, majd elindultunk az otthonomhoz.
Nash Cranford nyomtalanul eltűnt a városból, felszívódott, mintha soha nem is létezett volna, így pedig munka nélkül maradtam, majdhogynem unatkozva. Merthogy természetesen elfoglaltam magamat. Több, mint hétszáz év után megtanultam, hogy ha újat nem is találok ezen a világon, legalább a régieket megismerjem minden oldaláról. Ez különben is fontos a munkám során, hiszen nem tiporhatok össze senkit anélkül, hogy nem ismerném a dolgok gyenge és erős pontjait. Meg aztán ott volt a lányom, Tamara is, akiről minél többet szerettem volna kideríteni. Ki volt ő, hol élt, hogyan változott vámpírrá. Érdekelt, mit hagytam ki, amikor annak reményében hagytam ott, hogy majd szép élete lesz. Az erdőben mondjuk nem ezért kötöttem ki. Ide a legújabb áldozatomat hoztam, harminc körüli, szőke hajú, kék szemű, piszok gazdag és beképzelt férfi. Az alapján, amit rövid "ismertségünk" alatt kihúztam belőle, igen nagyra tartja magát. Gyengeség, mert az ilyenek mindig sokkal kevesebbek, mint azt hiszik magukról. Az életéért persze ő is tudni fog rimánkodni, és valóban, ahogyan a testemmel a földre szorítottam, aztán hagytam előugorni arcom sajnálatos módon rejtegetett felét, hirtelenjében üvöltésben tört ki. - Mi van, megijedtél? Az előbb még azt bizonygattad, hogy nem vagy egy ijedős fajta - billentettem félre gonoszul a fejemet. Éhes voltam, de ő tökéletes játékszernek tűnt.
Fogalmam nincs, hogy mi vezérelt újból az erdőbe, hiszen tegnap pont itt találkoztam Bonnie-val.. Talán legbelül abban reménykedtem, hogy találkozhatok ezzel a szellem lánykával, akit úgy hívnak, hogy Naomi és talán még az is lehet, hogy megtudhatok róla információkat Peter-ről. Nem tudom, hogy igazából mióta is érdekel engem a múltja vagy éppenséggel, hogyan és miért lett ilyen.. Vagyis nem érdekel, de jó lenne tudni, hogy érdemes-e vele egyáltalán foglalkozni, hogy lehet-e rajta javítani. Mert, ha az elejétől kezdve ilyen romlott személyiség volt, akkor nem tudok mit tenni.. Csak tényleg megölni.. Hiszen ez lenne a legjobb mindenki számára. Részben megkönnyebbülnék, mert bosszút állhatnék rajta azért, mert olyan amilyen. Másrészt pedig együtt kellene élnem a bűntudattal, amit a megölése okoz.. Nem vagyok gyilkos, ha meg tudom menteni, akkor életben hagyom, de azt sem tudom igazából, hol kezdjem. Tulajdonképpen semmit nem tudok róla csak annyit, hogy elég nehezen kezeli, ha valaki visszautasítja. - Hahó.. Naomi.. Ha itt vagy mozgasd meg a fák levelét vagy valami.. - Valószínűleg, ha valaki most meglátna és hallaná, amit mondtam őrültnek gondolna, de mit is érdekel ez engem? Meg akarom őt találni, de semmilyen jelzést nem kaptam arról, hogy még mindig itt lenne.. Miért is maradna az erdőben? Nem tartozik a legérdekesebb helyek közé. A távolban hallottam, ahogy egy ember könyörög az életéért több sem kellett nekem, hogy odasiessek.. Túlságosan is megvetem azokat, akik szórakozásból ölnek embereket.. Vagy úgy egyáltalán bárhogyan. - Hagyd békén. - Utasítottam a barna hajú lányt, de volt azaz érzésem, hogy ebből még én fogok kijönni rosszul.
Egészen jól elszórakoztam, a magam kicsinyes módján... aztán váratlanul egy hang ütötte meg a fülemet, ami arra utasított, hagyjam őt azonnal békén. A parancsolgatómra néztem, tekintetem végigfutott bájos szőke pofiján, és elszánt tekintetén. Hozzám képest csak egy kósza gondolat, már ami a korát illeti, ezt már azonnal ki tudtam venni belőle. Talán egy, vagy két éve lehet vámpír, szóval gyenge is, mint a harmat, én pedig nem az a fajta nő vagyok, aki hagyja, hogy taknyosok parancsolgassanak neki. - Hagyjam békén? - mosolyodtam el gonoszul, kivillantva vértől piros, méretesre duzzadt szemfogaimat. - Megfontolom... - Ujjaim végigsiklottak a férfi nyakán, szinte cirógatásnak is lehetett volna venni, de a következő pillanatban már erős markaimmal fogtam át, egy pillanat alatt elroppantva a nyakát, és egy pillanat alatt kioltva az életét. - Rendben, békén hagyom, aranyom - keltem fel róla, majd a szöszi elé suhantam.
Mostanában valahogy mindig előbb cselekszem, mint gondolkodnék. Nekiestem Peter-nek egy szegény lány életébe került míg most megint szembeszállok egy vámpírral, aki elég nagy valószínűséggel idősebb nálam. Nem hiába mondtam azt Bonnie-nak, hogy teljesen mindegy hova megyek a baj követ engem.. Hiszen folytonosan vonzom magamhoz. Most is simán továbbsétálhattam volna, de ehelyett megpróbálok megmenteni egy olyan ember, akit még csak nem is ismerek.. De ez vagyok én. Nem szeretem, ha ártatlanok szenvednek.. Főleg nem öntelt vámpírok miatt.. Én még csak esélyt sem akarok adni annak, hogy valaha is megölhessek még valakit.. Elég volt az első napon megölnöm valakit, hogy tudjam milyen pocsék érzés.. – Ez most mire volt jó? – Fakadtam ki, mikor eltörte a nyakát. Mély levegő.. Már megint nem gondolkozom tisztán és ez az egész nem vezet sehova. Maximum egyenest a halálba, ha így folytatom. – Bocsánat.. Nem volt jogom beleszólni. – Most már teljesen mindegy, hogy mit mondok nem? A pasi halott.. Hiába próbáltam megakadályozni. Mintha meg lennék átkozva és arra lennék ítélve, hogy mindenkit megöljenek körülöttem..
Tetszett a kifakadása, ahogyan megkérdezte, mire volt jó mindez. Nos, lássuk csak, mire is? Élveztem. Minden egyes pillanatot élveztem, amikor gyilkolhattam, manipulálhattam, életeket tehettem tönkre, mert ezzel elrejthettem mindazt a semmit, ami az egykori lelkemből megmaradt. Sajnos azonban a rátermettség hamar elszállt, amikor felmérte a terepet, hogy egy nála sokkal idősebb vámpírral gyűlt meg a dolga. Nagy kár, pedig egészen tetszett. - Nem igazán volt jogod beleszólni. A pasi meg úgyis meghalt volna előbb-utóbb, és legalább fiatalon tette -vontam vállat. Lényegében én is fiatalon haltam meg, hiszen vámpírrá változtam ugyan, de az élő szívem abban a percben megszűnt dobogni, amikor Wyett eltörte a halandó nyakamat, és a hallhatatlanságba emelt.- Ti fiatal vámpírok mind erkölcscsőszök vagytok. Jaj, megöltünk egy embert, micsoda borzalom! Az élet csupa halál... előbb-utóbb mindenki meghal, de mi kiválasztottak vagyunk, kijátszottuk a halált, és ennek velejárója, hogy időnként látunk embereket meghalni. Mire volt hát ez jó? Ez a bizonyíték, hogy uralkodunk élet és halál között, szöszi. Pár évszázad, és megérted, ha megéled - vigyorodtam el. Nem vagyok híve annak a fellengzős, kioktatós beszédeknek, de szeretem megosztani a nézeteimet másokkal, még ha azért a mostani generáció el is ítél ezért.
Este volt, és én mentem a szokásomhoz híven vadászni. Az erdő felé vettem az irányt, mert este felé rengeteg h@lye szokott kint lenni kempingezni drogos állapotban, szerencsémre csak bónusz a drog, hisz csak jobban felpörgök, mondjuk nem mindig jó, főleg akkor ha alapból ocsmány íze van az illető vérének. Találtam egy fiatal lányt aki éppen a sátrat verte fel, ~úgy látszik egyedül van~-gondoltam magamban. - Nem sikítasz!- mondtam neki mikor elé suhantam és megigéztem. Mikor készen voltam ezzel megharaptam a lány nyakát és addig szívtam a vérét amig a teste erőtlenül nem volt a kezemben. EGyszerűen csak ránéztem majd elengedtem, ami szépen leesett a földre. Letöröltem a számról a vért majd megfordultam mert hallottam, illetve éreztem, hogy valaki figyel. - Angela!- mondom egy fintorral az arcomon mikor oldalra billentem a fejem és végig mérem a lányt. Nagyon nem szeretem, egyszer találkoztunk, akkor is kishíján megölt. Kíváncsi vagyok, hogy most mi lesz.
↠ zene: szám címe | megjegyzés: Remélem kezdőnek megfelel
Magányosan sétálgattam este az erdőben... az utóbbi hónapokban szokásommá vált, ahogyan kialakítottam az életritmusomat Mystic Falls-ban. Dolgoztam, néha eljártam szórakozni, berendezkedtem Sean-nál... És persze volt részem pár kellemetlen szituációban a városbeli vámpírok miatt, többnyire azért, mert ők be akarták bizonyítani, ki az úr a városban. Ilyen volt Chloe is, akit majdnem sikerült elintéznem a harapásommal, de az utolsó pillanatban kényszerből muszáj volt adnom neki a véremből... nagy kár volt, nem érdemelte meg. És amilyen balszerencsés vagyok, most is sikerült belefutnom, ahogyan egy ártatlan lányt szipolyoz ki, teljes élvezettel. - Chloe - biccentettem fagyosan. - Mondanám, hogy örülök az ismételt találkozásnak, de nem szívesen hazudok. De legalább már nem nézel ki annyira förtelmesen, mint a harapásom után - vigyorodtam el gonoszul. Kár, hogy nem halt meg, a hozzá hasonló, kötekedő típusú vámpírok mind megérdemelnék a halált.
Irritál, megőrjít még is neki köszönhetem az életemet. De nem azért, mert ő olyan nagy lelkű, hanem kényszerből adott a véréből. - Elhiheted, hogy én sem örülök neked.- sziszegem majd elé suhanok, az arcom már nincs elváltozva. Nem félek tőle, nem izgat mit tesz, ha megharap akkor így-, vagy úgy, de szerzek a véréből. - Tudod, azt hiszed, hogy megilyedek tőled. De ez nem így van!- mondom határozottan. Már ha csak ránézek akkor megölném szívemszerint, de nem teszem. Még nem!
- Nem gondolom, hogy félsz tőlem - mosolyodtam el gúnyosan. Nincs oka félni. Nem vagyok én olyan félelmetes, ráadásul ő az elméletileg hallhatatlan, és nem én. Az én testem idővel öregedni kezd majd, és ki van téve az örökös indulatoknak, amik a farkaslétemből fakadnak. - A te fajtád nem az az ijedős típus. De vajon mi lenne veletek a védőeszközeitek nélkül? Ha véletlenül leharapnám a csinos kis ujjaidról a napfénygyűrűdet? - billentettem félre a fejemet. Annyira utáltam a fölényességüket, hogy az már szinte fájt, de a legjobb módszer ellenük, ha mi magunk szintén fölényesek vagyunk, még ha elég nekik egy mozdulat ahhoz, hogy a halálunkat okozzák...
- Azt probáld meg, de nem is sikerülne, hisz a pillanat tört része alatt tudom kitekerni a nyakadat.- felelem én is gúnyosan, még mindig előtte állva. Akaratlanul is a gyűrűmre nézek, Úgy sem tud nekem ártani, úgy, hogy nem aggódok. - És veled mi lenne a te "védőeszközeid" nélkül? Mondjuk a farkasmérged?- figyelem gúnyos, gonosz tekintettel. MInden egyes porcikámban a halálát kívánom, minden izmom megvan feszülve, hogy megmozduljak és kinyírjam, de még nem teszem. Még élvezek vele játszadozni. Viszont a baj, hogy beszállt a játékomba. Nah, de mindegy. Én fogok győzni.
Kezdem azt hinni, hogy én automatikusan sétálok bele a veszélybe.. Ott van például az a vadász is, aki elkapott.. Jobb lenne, ha ki se dugnám az orrom otthonról, mert csak olyan dolgok történnek velem, amit egyáltalán nem szeretnék. Most például egy másik vámpírnak akartam leckét adni arról, hogy nem így kell bánni az emberekkel és életben is hagyhatta volna és.. Annyira idióta vagyok, hogy közbeszóltam.. Nagy valószínűséggel sokkal idősebb nálam, szóval nem lenne olyan nehéz számára, hogy megöljön és, már ezt is felvettem a számításaimba, de azért mégis próbáltam valamennyire menteni a helyzetet. Nem akartam meghalni. - És ez most miért is jobb? - Tisztában vagyok vele, hogy emberek minden nap meghalnak, de nem értem nekünk vámpíroknak, miért kellene megrövidítenünk pár szerencsétlen életét? Főleg, mivel ki tudja, hogy volt-e családja ennek a férfinak? Lehet, hogy aggódni fognak érte.. Talán bele is őrül az egyik családtagja az elvesztésébe, de erre ő most egyáltalán nem gondolt. Az ő szemében valószínűleg én vagyok a hülye, amiért nem fogom fel, hogy ez amolyan járulékos veszteség. Egy ember életének vetett véget.. Ki tudja mennyi lehetőség állt előtte.. - Nem uralkodunk semmi felett. - Motyogtam leginkább magamnak. Nem értem, hogy miért kellene úgy éreznem, hogy több vagy egy embernél. Oké.. Több vagyok de ugyanakkor halott is.. Örökké élek rabként egy testben, ami soha nem változik. Látni fogom, majd ahogy körülöttem szinte mindenki megöregszik, miközben az én arcomon egyetlen egy ránc sem fog megjelenni.. Na, ez az, ami szívás..
- A farkasmérgem nélkül nem is lennék farkas, és akkor hidd el, minden jó lenne. Legalább nem lennék olyan gyilkos, mint te - kacsintottam rá. Egy büdös, aljas gyilkos... én pedig boldog lennék, ha nem öltem volna meg annak idején az egyetlen személyt, akit valaha is szeretni tudtam, tiszta szívemből. - Megpróbálhatsz ugyan megölni... de még előtte megharapnálak, és a halálom után te is belepusztulnál, mert nem lenne ellenszer a mérgemre, drágaságom - nevettem el magamat kajánul, hiszen valóban, ebben a tekintetben helyzeti előnyben vagyok, hogy ha kihasználom vérfarkasságom adta gyorsaságom előnyeit.
Haragomban egy fához szorítottam Angelát a nyakánál fogva, a kezem pedig a nyakán volt, nem szorítottam annyira, hogy megfulladjon, de azért levegőt sem kapott rendesen. - Nincs jogod engem becsmérelni!- mondom neki az arcom pedig elváltozott a haragtól. Érzékeny területre lépett, mivel Chrissel - azzal aki a szerelmem volt anno - ő vele is ezen veszekedtünk a halála előtt, és Ő miatta kapcsoltam ki az érzéseimet. Hiányzik, ahogy az is hiányzik, hogy szeressenek; és mivel nincs olyan ember aki nagyon számítana az életemben nem is kapcsolom vissza az érzéseimet, hisz minek?! Úgy is mindig csak fájdalmat okoznak nekem, én meg azt nem akarom. - Újra elmondom: te ahhoz túlságosan is béna vagy, hogy ártsál Újra nekem.- térek vissza a gondolataimból a lányhoz.
Chloe Elveszítette a türelmét, amire számítottam is. NAgyrészt azért jó hergelni az ő fajtáját, mert a temperamentumok egy része hasonlít a miénkre, vagyis hamar elveszítik a fejüket. - Egyszer már ártottam neked, akkor is béna voltam? - vontam fel a szemöldökömet. Jó, persze, egy kis szerencse is volt benne akkor, és nem sokkal később majdnem ott is hagytam a fogamat , de akkor is megérte, most is megéri idegesíteni. Még egy éve nem gyűlöltem a fajtáját, de azóta már kezdek rájönni, miért is van ősi ellentét közöttünk. Ők okozzák! - Én a helyedben félnék... Hiába vagy hallhatatlan, neked is megvannak a gyengéid, és csak idő kérdése, hogy valaki rájuk találjon - kacsintottam rá. Karóval a szívében fogja végezni, ha nem is most, akkor száz, vagy kétszáz év múlva, de a világ nem fogja hagyni, hogy örökké éljen.
Caroline Halk volt... a saját hangját kereste, nem mert ellenszegülni, ugyanakkor nagyon látszott rajta, hogy akar, és meg szeretné váltani a világot. Mielőtt vámpírrá váltam, én is kicsit hasonló lehettem, már amennyire emlékszem belőle. - Tisztázzunk valamit. Én idősebb vagyok, és tapasztaltabb nálad. Ergo, nincs jogod megkérdőjelezni, mire volt jó nekem mindez - mutattam rá a mutatóujjammal. Nem tudnék neki pontos okot mondani, mire volt jó... nekem jól esett, élveztem, ahogy elvettem az életét, mint ahogy annak idején elvették az enyémet is, és más nem számított igazán. Viszont amikor arról motyogott, hogy nem uralkodunk semmi felett, önkéntelenül is elnevettem magamat. Na persze, ezt ő már nem értheti... a mai korok emberei nem értik, milyen volt az élet régebben, amikor vagy kiemelkedtél, vagy a föld alá süllyedtél. - Nem érted, és talán soha nem is fogod megérteni. Nem éltél meg nagy háborúkat... nem élted meg, milyen volt, mikor nem volt mindenki egyenlő. Manapság jönnek mindenféle szarságokkal, ez jó, az jó, amaz jó, légy emberséges és empatikus, de régebben téged is ugyanúgy irányítottak volna a csinos kis szöszi pofiddal, és hozzászoktál volna ehhez az életmódhoz - forgattam meg a szememet. Igaz, ez nem teljesen a tárgy része volt, inkább valami gúnyos-irigykedős akármi volt egy olyan személy részéről, aki nem tudja feldolgozni, hogy a lánya még életben van. Hiszen talán, ha most élnék, nem kellett volna elhagynom őt, és ez volt az egyetlen dolog, amit hpóosszú életem során igaán sajáltam.
Nem éreztem különösebb félelemet vele szemben, azonban a haláltól már annál inkább. Könnyen megtehette volna, szóval óvatosnak kell lennem.. A legjobb lett volna, ha nagy ívben elkerülöm, de ez az opció, már teljes mértékben ki van lőve. Ha most hátatfordítanék neki, annak nem lenne jó vége. Legalábbis szerintem. Aztán ki tudja. Így első találkozásra nem tudok semmit sem leszűrni a mozdulataiból. Meg nem is vagyok annyira jó emberismerő. Ilyen rövid idő alatt képtelen vagyok megállapítani, hogy ki hogyan reagálna a dolgokra. - Oké, nem szóltam egy szót sem. - Most már annyira mindegy volt mit mondok vagy éppenséggel mit nem. Szerencsétlen ember halott volt innentől kezdve én nem tudok mit tenni, csak a saját hátsómat védeni.. Mert azért nem szeretném feldühíteni, ha mégis megtenném az szerintem egyenlő lenne a halálos ítéletemmel, amire egyáltalán nem vágyom. - Igazad van.. Nem érthetem, hogy milyen volt a múltban, mert nem éltem meg.. De akkor sem értem, hogy miért kellett megölni.. Talán ez boldoggá tesz téged? - Nem mutattam a félelem egyetlen jelét sem határozottan álltam, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a szememet. Nem tudom elhinni, hogy komolyan boldoggá teszi az, ha megölhet valakit. Bár, ha jobban belegondolok ez inkább a hatalomról szól és nem magáról az életről. Most bizonyította be, hogy az a férfi felett állt.. Szerencsétlen, már így is halálra volt rémülve.. Nem érdemelte meg.
Kezdőlap
