- Köszönöm szépen. - Mondtam immár nevetve. Nem emlékszem, mikor szórakoztam ilyen jól valaki társaságában anélkül, hogy kínoznom kellett volna vagy bármi ilyesmihez folyamodnom.. Most pedig mégis jól éreztem magam pusztán attól, hogy beszélgethetek valakivel. Furcsa, de kit érdekel? Amíg jól érzem magam különösebben nem foglalkoztat a dolog miértje. - Előttem az örökkévalóság. Még minden előfordulhat. Habár, ahhoz vissza kellene térnem a testembe, de mindent a maga idejében. - Nem igazán szoktam hivatást vállalni.. Igazából soha nem tettem, de ez az egész színészkedés sem az igazi, már amikor pénzt kapsz érte, akkor tudják, hogy nem magadat adod, de amikor ezt élesben nyomod átlag emberek előtt.. Sokkal nagyobb móka. - Hát, ha ez csak egy maszk engem átvertél. - Mindenkiben ott rejtőzik a színészi tehetség. Az már csak egy más kérdés, hogy ki képes arra, hogy kihasználja. - Nem maradtál le semmiről. - Ez az egész szellem dolog nem is olyan nagy szám. Egy ideig buli, de hosszútávon nem ajánlom senkinek, mert egyszerűen nem.. - Mindig kell valami, ami egy kicsit feldobja az életedet.. Milyen unalmas lehet minden áldott nap ugyanazt csinálni.. Vagy mindent áldott héten? Egy kis kikapcsolódás soha nem árthat. - Mindig ki kell próbálni valami újat különben mi magunk is berozsdásodunk. - Imádok másokat piszkálni. Ha ez hobbinak számít, akkor ez az. - Szeretek oda csípni, ahol a legjobban fáj. Ez vagyok én és ez nem fog megváltozni. Soha, semmiért és senkiért.
Sofia két mondat után elcsendesedett, bár én hálás voltam a szavaiért... de igaz, most én is másra figyeltem... Laylára főleg... és Stefan-ra... Stefan-ra, aki azt mondta nem haragszik rám, megért engem... Nem tudtam ugyan biztosan, hogy valóban azt érti-e amire gondolok, de... de végülis én mindent sajnáltam... nem szabadott volna sem eljönnöm a házból csak úgy, sem ráhajtanom a barátomra, így leleplezve előtte mekkora bugyuta fruska vagyok... sem... sem nem szabadott volna így cserbenhagynom mindkettőnket, Őt is és magamat is... És azt is sajnáltam ahogy Laylával beszéltem, hisz Ő idegen még... nem ismer minket... nem tehetett a kialakult helyzetről... Úgy pedig hogy most Ő igyekszik segíteni nekem... csak még rosszabbul érzem magam... Úgy gondoltam jobb ha nem mondok mást neki, mert a végén még csak jobban elrontanám, amit már tényleg nem szeretnék.. Szeretem Stefan-t, Ő a legjobb barátom... és szeretném ha ez így is maradna... - Nagyon hálás lennék ha megtennéd... - bólogattam hevesen Laylának, miközben kezem Stefan kezébe kapaszkodott, és az izgatottsággal vegyes idegességem, meg a szégyenérzetem nem is ismert határokat... Most már tényleg szerettem volna a föld alá süllyedni... - Kérlek segíts nekem, és Te se haragudj rám... - gyatra próbálkozás volt a bocsánatkérésre, de... többre most nem futotta, erre voltam csak képes jelenleg...
Én már csak csendben álldogáltam ott a három jómadár mellett, csak figyeltem őket. Nem igazán tudtam szóhoz jutni, hiszen nem is lehetne mit mondanom... Azt sem vennék észre jelenleg, hogy ha eltűnnék, és hogy egyáltalán itt voltam -e valamikor. Végig csak nézelődtem, és figyeltem a zajokat messzebbről, hogy senki se zavarjon meg minket. Bár én egyáltalán nem voltam oda a boszikért, de azért Layla szimpatikus volt valamelyest. - Az időd, mint a tenger, kicsi boszikám... - mondtam neki, de megígértem már, hogy nem fogok többet szólni egyelőre. - Bocsi, nem szólok semmit már - odaléptem egy fához, ahol továbbra is sasszem módban maradtam, és most már csendben is...
Azt hiszem az már egyfajta fél siker lenne, ha Lexi visszakapná a látását. Talán másképpen gondolkodna a dolgokról. Aztán az meg a legkevesebb, hogy megünnepelnénk. Ha nem is mennék messzire az a minimum, hogy mindannyian elmegyünk a Salvatore házba, még Sofia-t is magunkkal visszük és megünnepeljük azt, hogy Lexi újra lát. De semmit nem akarok elhamarkodni. Kár arról beszélni, ami még nem történt meg. Vagyis még az sem teljesen biztos, hogy sikerülni fog. Óvatosan felsegítettem Lexit, de továbbra sem eresztettem el a karjaimból. Féltem, hogyha elengedem talán újra ugyanott köt ki. Támaszra volt szüksége én pedig épp ezt készülök neki megadni. A barátja vagyok vagy mi a fene.. Layla-t figyeltem, de már nem szólaltam meg, hiszen az előbb azt mondta csöndre van szüksége. Úgyhogy jobbnak láttam, ha inkább nem szólok semmit inkább csak megvárom az utasításait. Vagyis legalábbis, hogy mit szeretne mit csináljak. Ha semmit, akkor semmit nem fogok.. Viszont jobban belegondolva most már az is érdekelni kezdett, hogy ez milyen következményekkel járhat a számára. Mindenesetre megpróbálok mindkettőjükre odafigyelni.
Vettem egy mély levegőt és becsuktam a szememet. Muszáj volt koncentrálnom és az csak úgy ment, ha kizárom őket. Egyedül akartam lenni csak egy kicsit, hiszen meg kellett találnom a fejemben lévő sok varázslat között azt, amire szükségem volt. Pár pillanattal később meg is volt, de még mindig nem nyitottam ki a szemeimet, a világért se tettem volna. Mert nem csak a varázslatra volt szükségem, hanem minden erőmre, amihez pedig minden gondolattól meg kellett szabadítanom az elmémet. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de nem is érdekelt, amikor úgy éreztem, hogy készen vagyok, akkor kinyitottam a szememet, de se Stefan-ra, se Sofia-ra nem néztem, egyedül csak és kizárólag Lexire fókuszáltam. Lassú léptekkel oda sétáltam hozzá, majd óvatosan a kezénél fogva pár lépéssel arrébb vittem Stefantól. -Most leülünk, rendben? - mondtam Lexinek óvatosan, majd vele együtt térdre ereszkedtem, majd ráültem a lábamra miután segítettem neki. - Vettem egy mély levegőt, majd becsuktam a szememet, a kezemet pedig először a fejére tettem és elkezdtem mondani a varázsigét. Eleve nem mondtam hangosan, illetve azt is tudtam, hogy senki se értené úgyse. Pár pillanattal később a szél is feltámadt, ami azt jelentette, hogy jó úton haladok. Nem sokkal később a kezem a szemére csúszott és úgy folytattam, éreztem amint az erőm teljesen kezd kimeríteni, de nem hagyhattam abba a felénél. Meg akartam tenni, most már Lexiért és nem annyira saját magamért, mert biztos voltam benne, hogy szörnyű lehetett látás nélkül élnie. Majd amikor végeztem, akkor szép fokozatosan vettem le a szeméről a kezemet, mert biztos voltam benne, hogy a fény zavarni fogja kicsit. Egy apró mosoly csúszott az arcomra, amikor láttam a hitetlenkedő tekintetét és a szemeit, amint próbál hozzászokni a fényhez. - Azt hiszem ezzel meg is volnánk, és vigyázz rá Lexi. - mondtam neki még mindig apró mosollyal az arcomon, majd felálltam, hogy utat engedjek a többieknek. Alig tettem pár lépést, amikor éreztem, hogy a lábaim megremegnek, összecsuklanak, majd hirtelen minden elsötétült. Tudtam, hogy teljesen lefogok gyengülni, de reménykedtem abban, hogy legalább hazáig ki fogom bírni.-
Hallottam körülöttünk Sofia motoszkálását, és bár azt mondta nem szól többet, mégis hallottam a hangját, s valószínűleg ha nem ilyen feszült és ideges lettem volna, most megmosolygom a szavait. Azt hiszem nem hiába kedveltem meg ezt a nőt... Kicsit váratlanul ért amikor Stefan mocorogni kezdett, és éreztem hogy magával húz, tartottam tőle, hogy ha felkelünk, akkor vagy magamtól esek össze, vagy csak simán attól hogy Ő elenged engem, és megint olyan érzésem lesz mintha egymagam állnék a sűrű erdő kellős közepén... ami most már sokkalta rémisztőbb ténynek tűnt, mint akkor amikor még néhány órával ez előtt ide indultam egymagam... De szerencsére nem így történt. Stefan nem húzódott el tőlem, hanem továbbra is ott volt mellettem, és átölelt, ezért pedig én végtelenül hálás voltam neki.. Azt nem tudtam, hogy Layla vajon éppen mit is csinál, mert hallottam ugyan hogy ott van, mocorgott, lélegzett, vert a szíve, de hogy mit csinált, azt nem tudtam megállapítani... mindenesetre, mivel mindenki csendben volt, gondoltam hogy akkor jobb ha én sem beszélek... csak álltam ott, Stefan karjai közt, és vártam, hogy mi is fog történni... Majd egyszer csak lépések közeledtek felénk... Layla elindult. Megállt előttem, és kicsit megrándultam meglepetésemben, amikor megéreztem a kezét ahogy megfogja az én kezemet és húzni kezd. De engedelmeskedtem neki, és némán követtem. - Jó - bólintottam, szinte suttogva, mert úgy éreztem nem biztos hogy a hangom kibírná a nagyobb hangerőt. Szerintem talán még Layla is érezhette hogy remeg a kezem... És ez nem csak annak szólt amit csináltunk... amit elvileg... csinálunk... hanem annak is hogy egyáltalán varázsolni fognak rajtam... hisz legutóbb is.. félig jól, félig rosszul jártam amikor valaki varázsolt rajtam, mert hát feléledtem, de vak lettem... De nem szóltam. Csak követtem Layla utasítását, és a segítségével leültem Vele szemben úgy ahogy akarta. Nyeltem egyet, és vártam mi következik... Nem tartott sokáig, újra éreztem Layla kezét, ezúttal a fejemre tette... és megszólalt... varázsolni kezdett... Nem volt ugyan változtató ereje, de azért becsuktam a szememet, mert úgy kicsit jobban éreztem magamat... Mélyeket lélegeztem, és hallgattam a szavakat, amiket ugyan nem értettem, de jó volt rájuk koncentrálni... A fák zajos kórusa adta meg elsőnek a jelet, hogy a szél feltámadt körülöttünk, aztán a bőrömet is elérvén magam is érzékeltem... tudtam hogy ez annak a jele hogy belelendültünk a varázsolásba... és talán... talán... látni fogok újra... Ezt mutatta az is, mikor nemsokára elmozdult Layla keze, és a fejemről a szemeimre csúszott... Furcsa érzés volt, az ösztöneim azt súgták volna, hogy ne hagyjak egy idegen kezet magamhoz érni, főleg ne a szememhez, de én bíztam Laylában... bíztam benne hogy nem árt nekem... és nem mozdultam, csak reméltem hogy menni fog... menni fog... menni fog... Aztán vége lett. Layla hangja elhallgatott, és a szél elült... csend lett... Éreztem, amikor lassanként eltűnt az a kéz a szemem elől... és én ezzel együtt ösztönösen nyitottam is ki a szememet... bár aztán szinte rögtön csuktam is vissza, s meglepetésemben majdnem fel is kiáltottam, mert... mert fény érte a szemem, és az agyam megkapta erről a jelet... érzékeltem... láttam...!! - Istenem... - nyeltem nagyot, és újra kinyitottam a szemem... hunyorogva, s hitetlenkedve bámultam magam elé... Layla arca volt az első amit konkrétan ki tudtam venni... Pislogtam, és remegő kézzel értem a saját arcomhoz, szememhez... magam elé emeltem a kezem, és megnéztem... akár egy csoda, olyan volt, hisz láttam..!!! Felnéztem, mikor Layla hozzám szólt, és csodálattal vegyes hálával bólogattam a szavaira. - Köszönöm Layla... - sírni tudtam volna, de azt nem tudtam volna elviselni ha a könnyek elhomályosítják a látásomat, így nagyon igyekeztem hogy ne tegyem... Körbenéztem magam körül... megláttam Stefan-t... és borzasztó... borzasztó nagy boldogságot éreztem hogy látom Őt... Tőle nem messze egy nő... Ő nyilvánvalóan Sofia... és nem tévedtem, tényleg nagyon szép. Rámosolyogtam. Istenem, de örülök hogy látom... Ám az örömöm némileg le is csappant, ahogy egy huppanásra lettem figyelmes pár lépésre tőlem, és odanézve megláttam amint Layla elterül a földön... Én már úgyis piszkos voltam, úgyhogy nem számított, a földön maradva csúsztam sietve melléje, megnézni mi történt... mondjuk nem volt nehéz kitalálni... én történtem... kimerült a varázslattól gondolom... - Haza kéne vinnünk... - néztem Stefan-ra, miközben kisimítottam pár odahullott tincset Layla arcából. Attól amit tett értem... valahogy minden maradék kis tüske is eltűnt belőlem Őiránta... és tovább szégyelltem magam a viselkedésemért...
Egyszerűen ámulatba ejtett a boszilány, ahogyan visszaadta Lexi látását. Nem tudom, de nagyszerű volt az egész... Ám, de eléggé kimerítő dolog lehetett ez, hiszen összeesett Layla, ott feküdt a földön. - Egyetértek Lexivel - igen, nagyon is egyetértek vele, hiszen nem semmi dolgot tett a lány az erejével, de ugyanakkor ez kiszívja az összes erejét szinte. - Kapd fel őt, Stefan... - szóltam oda Stefanhoz, hogy ne erőltesse meg magát megint a boszi, éppen elég sokat tett. Nagyon sokat is... - Lexi, gyere - majd nyújtottam a kezemet feléje, hogy felsegítsem őt, mert hát most kapta vissza szeme világát, de a fény még most kicsit zavarhatja őt, és jól jön neki a segítség még.
Igen, az se ártana. - mondtam neki mosolyogva, hiszen ha én szellem lennék, akkor biztos lenne, hogy megpróbálnék visszajutni, de az is lehet örökre inkább halott maradnék, hiszen néha tényleg úgy érzem, hogy így is láthatatlan vagyok mások számára.- Utána is még bőven lesz időd eldönteni. - kacsintottam egyet, hiszen utána is vámpír lesz, szóval tényleg bőven lesz ideje.- Sose lehet tudni mi az igazi és mi nem. -mondtam neki egy kicsit halkan, mert tényleg így volt. Soha nem lehetsz abban biztos, hogy a partner akivel éppen beszélgetsz most maszkot visel vagy nem.- Ebben egyet értek veled, bár azt hiszem az én életem unalmasnak mondható akkor. - néztem rá egy apró, halovány mosollyal az arcomon.- De lehet változtatok rajta. -tettem hozzá mosolyogva, hiszen a barátaim jól megvannak nélkülem is, szóval miért ne élhetném a saját kis világomat..- És azon kívül? - mert ezt is nevezetjük hobbinak, de nem tudom elhinni róla, hogy csak ez élteti őt.-
- De addig is ráérek kitalálni, hogy mégis mit akarok kezdeni az életben, ha visszatértem. De valahogy jelenleg egyáltalán nem érdekel, majd töprengek, ha már ott vagyok.. Mondjuk nem vagyok az a töprengős fajta. Csak belevetem magam a dolgokba. – Azon sem gondolkoztam egy pillanatig sem, hogy meg kellene védenem magam az a vadász ellen. Legalább az utolsó perceim mókásan teltek el. Számomra legalábbis. Az lehet, hogy neki már az agyára mentem és egyfajta megkönnyebbülést jelentett az, hogy megölhetett. – Az emberek manapság elég megtévesztőek tudnak lenni, de remélem te nem akarod kijátszani azt, hogy most nincs kedvem túlságosan megfigyelni a jeleket. – Mondtam, miközben szúrós szemekkel néztem rá játékosan. Ha megjátssza magát azzal, csak magának tesz keresztbe nem nekem. – Mit szólnál ahhoz, hogyha felkeresnélek, mikor nem vagyok az emberek többségére nézve átlátszó.. és egy kicsit felpörgetnénk az életed? – Kérdeztem vigyorogva. Valószínűleg, már az első este után elküldene a francba, de ez vagyok én. Szeretem egy kicsit felpörgetni az eseményeket és még az sem riaszt vissza, hogy ez olykor rosszul sül el. – Azon kívül nem igazán van mit mondanom.. Az időm többségét önmagam szórakoztatásával töltöttem. A legnagyobb örömömet pedig ebben leltem. – Rántottam meg a vállamat. Igazából nem nagyon kerestem magamnak hobbit.. Valahogy nem volt rá szükségem.
Ezt valahogyan gondoltam. - mondtam nevetve, mert biztos voltam abban, hogy ez a leányzó csak úgy fejjel rohan bele mindenben és nem túl sokat töpreng. Talán ez vezette őt ide, mármint ahhoz, hogy szellem lett. Részben irigyelte őt azért, hogy ilyen, de másrészről meg nem. Magam se tudtam, hogy mi a jobb olyannak lenni, mint ő vagy olyannak lenni, mint én.- Nem szoktam megjátszani magamat, maximum ha nagyon-nagyon muszáj, de most úgy érzem, hogy nyugodtan lehetek önmagam. - néztem rá komolyan, mert egy percre se fordult meg a fejemben az, hogy előtte tettesem magamat. Valahogy nem féltem tőle, sokkal inkább egyre jobban megkedveltem.- Ha nem tervezed azt, hogy megkóstolsz, akkor benne vagyok. - mondtam mosollyal az arcomon. Mondjuk azt a megkóstolós dolgot senkinek se ajánlanám, mert van erőm ahhoz, hogy bármilyen idős vámpírt padlóra tudjak küldeni, de reménykedtem benne, hogy szimpla baráti dologról lenne szó.- És mit csinálnánk? - tudakoltam tőle kíváncsian, de még mindig mosolyogva.- Értem. - hagytam annyiban ezt a dolgot, mert nagyon úgy tűnt, hogy nemigen szokott tényleg mást csinálni.-
- Felesleges annyit rágódni mindenen.. Minél tovább gondolkozik valaki annál több okot tud felsorakoztatni, hogy végül is miért ne tegye meg. Aztán már nem lesz akkora élmény, hogyha előre megtervezi az életét.. Ma kifestem a körmömet és ettől meg fog változni a világ. Száz évvel később, majd ez miatt tekintenek erre a napra ünnepként. - Soha nem szerettem túlbonyolítani semmit sem. Ha valamit meg akarok tenni, akkor meg fogom. Nem fogok indokot keresni, hogy mégis miért nem és arra sem fogok várni, hogy megteremjen a semmiből egy a fejemben. - Nem is adtam rá okot, hogy ne legyél. - Nekem az csak jobb, ha ez tényleg a valós oldala. Mármint kedvelem ezt a kis boszit. Nem szokásom embereket ilyen hamar megkedvelni, de neki mégis sikerült ezt elérnie. Nobel-díjat neki! - Hát pedig, akkor kideríthetnénk, hogy édes vagy-e vagy sem. - Mondtam vigyorogva, de eszem ágában nem állt megkóstolni. Valahogy maradok a normális átlagos embereknél. Boszorkányokkal ilyen téren nem jó szórakozni. Ha meg akarok ölni egyet inkább a nyakát töröm ki, minthogy a vérét szívjam. Sokkal több esélye van úgy az önvédelemre. - Ne legyél ennyire kíváncsi. - Nem kell mindent az orrára kötni. A lényeg, hogy kirángatnám az unalmas hétköznapokból. - És te mit szeretsz csinálni a szabadidődben? Az erdőben kószálni? - Kérdeztem, miközben körbenéztem. Eléggé az erdő sűrűjében vagyunk.. Legtöbb esetben túrafelszerelés kellene ide, hogy valaki kijusson. De ezek szerint ő már nagyon is jól ismeri ezt az erdőt.
Szerintem néha nem árt előre tervezni. Tudod például segíthet az életben maradásban. Meg nem kell minden napra izgalom és feszültség, néha kell rutin és nyugalom. - mondtam higgadtan, mert eleve az én életem szinte kiszámítható volt, kivétel amikor a barátaim slamasztikába kerültek és úgy kellett cselekednem.- Egy szóval se mondtam, hogy adtál rá okot. - mondtam apró mosollyal az arcomon, mert tényleg csak nagyon ritkán rejtettem el az igazi mi voltomat mások elől.- Valahogy inkább az kihagynám. - nevettem el magamat, mert ennek a lánynak tényleg mindenre volt válasza. Nem is értem, hogy nem találkoztam eddig vele, ha tényleg ennyire bajkeverő volt. - Rendben. - hagytam rá a dolgot, mert úgyse mondaná el, hogy mit tervezz, csak remélni tudtam, hogy nem nagy örültségét. - Az erdő jó hely. - mondtam, bár nem ez volt a hobbim.- Tudod itt lehet varázslatokat is gyakorolni, de most csak haza felé indultam. - tettem hozzá magyarázatképen.- Nem gondoltam volna, hogy bárkivel is találkozok itt. - néztem rá kedvesen, mert hát eléggé az erdő sűrűjében voltunk már.-
- Elhiheted, hogy nekem volt már abból is bőven elég. Mert azért sajnálatos módon néha unatkoztam. Nem mondom, hogy előre megterveztem.. De inkább az izgalom, mint valami megszokott. Az olyan.. unalmas. Én meg mondhatni függője vagyok a veszélynek. Talán ez is az egyik oka annak, amiért szellem lettem. - Nem jegyeztem be a naptáramba, hogy ezen a napon szellem leszek. Ez csak úgy jött. Aztán meg elfogadtam. Reményeim szerint nem sokáig kell így mászkálnom. - Pedig tudnék ám. - Mondtam vigyorogva. Bár ahhoz egy kicsit talán jobban kellene ismernem ezt a nőszemélyt.. Mindegy. Idővel rájönnék, hogy mivel lehetne elérni, hogy kicsit eltérjen önmagától és a szokásaitól. - Óóó.. Pedig jó móka lett volna.. De! Nem vagyok annyira erőszakos, szóval nem környékezem meg a szemfogaimmal sem a nyakad sem a csuklód, semmid. - Tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen is lehet a lány vére, de most amúgy sem deríthettem ki. Meg ha nem akarná nem hiszem, hogy lenne esélyem akár csak a közelébe jutni a vérének. - Csak nem az erdő közepén laksz egy kunyhóban? - Kérdeztem kuncogva. Szép is lenne. Egy boszorkány elzárkózva a civilizációtól. Talán ezért nem veszi észre senki. Na, jó ez még viccnek is rossz. Valószínűleg nem itt lakik.
Teljesen össze vagyok zavarodva, ezért úgymond el akartam szakadni a civilizációtól. Fogalmam nincs már, hogy mit miért csinálok. Vagyis igazából, akkor nem vagyok tisztában a dolgokkal, amikor Hayden beszivárog a képbe. Összezavar. Szerettem, de elhagyott, mert így tartotta jónak. Vagy éppenséggel neki már elege volt belőlem.. Nem.. Ez nem lehet, hiszen nem úgy viselkedett, mintha valami ehhez hasonlóról lenne szó. Az erdő felé vittek a lábaim.. Reméltem, hogy ott elbújhatok egy fának a lábánál és soha többé senki nem talál rám. Nem vagyok tisztában az érzéseimmel, vagy csak egyszerűen nem akarok. Letagadhatnám, de attól sem lenne jobb. Mi több, csak saját magamnak okoznék ezzel az egésszel fájdalmat. De így is pontosan ezt teszem.. Annyira bonyolult. Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint egykor régen? Olyan nagy kérés lenne? Nagyot sóhajtok, majd nagy nehezen felemelem a fejemet, amit egész úton lehajtottam, hogy jó rálátásom legyen a lábaimra.. Ha elesek, akkor is talpra állok. Mindig ezt teszem nem értem, hogy miért aggódok.. A távolban egy alakot láttam kirajzolódni és úgy tűnt, mintha magában beszélne. Közelebb érve láttam meg, hogy ki is az. – Bonnie?
Te unatkoztál ? -kérdeztem picit hihetetlenül, mert számomra nagyon is úgy tűnt, hogy izgalmas élete lehetett ,de sose lehet tudni.- És nem bánod, hogy mindig a pillanat hevének érsz, mármint gondolom ennek köszönhetően lettél szellem most. - néztem rá érdeklődve, majd nem bírtam magamban tartani és folytattam.- Bár én úgy látom, hogy simán elintézhetted volna azt a vadászt, aki ide juttatott téged, de te mégis inkább meghaltál. Bocsánat, de ez nekem picit fura.- mondtam kicsit érthetetlenül, mert még nem jöttem rá, hogy miért hagyta, hogy megöljék.- Milyen megnyugtató. - mondtam nevetve arra, hogy annyira nem erőszakos, de talán egy boszival ne is legyen az és ne akarja a véremet egy lény se, mert azok nem fognak jól járni.- De és hét törpe a segítőm. - mondtam most már teljes mértékben nevetve, hiszen éppen a hófehérkére utaltam. - Amúgy nem. A városban lakok, de szeretek ide elvonulni vagy itt átkelni, hogy kicsit egyedül legyek és gondolkodjak. - mondtam kedvesen neki, mert nem éreztem úgy, hogy bármit is titkolni kellene ellőtte nekem. De pár pillanattal később egy ismerős hang kizökkentett ebből a jókedvemből. A hang irányába fordultam és döbbentem láttam Care arcát, biztos voltam benne, hogy ő nem láthatja Naomie-t, de ez nem zavart, mert számomra vámpír, akarom mondani a szellemlány nagyon is jó társaság volt.- Care? - kérdeztem visszadöbbentem és kicsit felé is fordultam.- Te mit csinálsz itt? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert nem éppen olyannak ismertem aki szívesen jönne ide.-
- 900 év után ne várd, hogy kitaláljak mindig valami újat.. – Annyira kreatív azért még én sem vagyok, hogy folytonos újításokkal álljak elő. Próbálom szórakoztatni magam, de néha hiányzik az életemből az izgalom és az ilyen helyzetekhez vezet, mint a mostani. Bár most vagyok először halott. Viszont az egyszer biztos, hogy nem próbálnám ki még egyszer. Bőven elég egyszeri tapasztalatnak. Főleg, mivel egy idő után irtózatosan unalmas. – Nem kell bocsánatot kérned. Egyszerűen most ez volt számomra az újítás. Érdekelt, hogy milyen is lehet a szellemlét. Most, hogy tudom többet nem fogom engedni senkinek, hogy bármivel még csak megkörnyékezzen. – Rántottam egyet a vállamon. Nem nagy dolog az egész. Remélhetőleg tud valamit tenni, majd Tristan barátnője. Ha meg nem.. Akkor így jártam. A saját hülyeségem. Felnevettem, mikor a hét törpét emlegette. Bármennyire is vagyok öreg azért a mesékkel még tisztában vagyok. Hiszen legbelül én mindig is egy gyerek maradok. Ezen senki és semmi nem változtathat. Egy vékony női hangot hallottam meg és szinte rögtön odakaptam a fejemet. Tekintetemmel végigmértem és valami miatt ismerős volt nekem, de hogy miért azt nem tudtam megmondani. Aztán, mikor a drága BonBon kimondta a nevét leesett. Nem ez a lány az, akibe Peter annyira bele van esve? Szegényke.. Részben miattam képtelen rendesen kimutatni az érzéseit. Én mondtam neki, hogy feleslegesek.. Bár az már teljesen az ő hibája, hogy egy lány az ujjai köré csavarta. Nem voltam tisztában azzal, hogy lát-e ezért újból BonBon felé fordultam. – Megkérdeznéd, hogy nem ismer-e egy bizonyos Peter Belikov-ot? – Döntöttem egy picit oldalra a fejem egy mosoly kíséretében.
Azért sétáltam erre, hogy egy kis nyugalmat találjak. Reménykedtem, hogy egyedül leszek, de miért is lenne így? Ha az ember egyedül akar lenni az valahogy soha nem jön össze. Mindig akkor találkozik valakivel vagy akkor keresi fel valaki. Viszont, mikor már szinte beleroskad a magányba az ég világon senkit nem érdekeli. Ha meghal, ha nem. De most Bonnie-ról van szó.. Neki örülnöm kellene. A barátnőm. Igaz, hogy nem volt ott nekem, mikor szükségem lett volna rá, de nem volt a városban én pedig nem voltam olyan állapotban, hogy mindenkit értesítsek az állapotomról. Azt meg nem várhatom el tőle, hogy megérezze, ha valami baj van velem vagy bármi. El kell fogadnom, hogy az életem, már közel sem unalmas. Ha pedig mégis, akkor valószínűleg az egészet csak álmodom. – Csak ki akartam szellőztetni a fejem.. – Magyaráztam el neki, hogy mégis mit keresek itt. Aztán eszembe jutott, hogy olyan volt, mintha az előbb beszélgetett volna valakivel.. Nem tudom, hogy csak képzelődtem, de jobbnak láttam, ha inkább megkérdezem.. Mert én személy szerint nem látok senkit. Vagy van itt valaki, vagy amíg távol volt becsavarodott. – Van itt valaki más is? – Kérdeztem, miközben körbefordultam, hátha meglátok valakit, de szó szerint nem láttam senkit. Még egy vámpír sem tudna ilyen gyorsan eltűnni. Na, jó talán igen.. A jelenlegi állapotomban nem éppen figyelek arra, ami körülöttem zajlik. Mondhatni igazából semennyire.
Az események mondhatni túlzottan is felgyorsultak. Hiába próbáltam mindkettejükre odafigyelni túlságosan is lekötötte a figyelmemet az, hogy Lexi lát. Mikor újra Layla felé kúszott a tekintetem, hogy megnézzem milyen következményekkel járt ez neki a földön láttam meg. Rögtön odasiettem hozzá és felkaptam a karjaimba. Azt hiszem a történtek után jobb lesz, ha őt a szobámban fektettem le én pedig valahol máshol húzom meg magam. Nem hiszem, hogy szívesen látna maga mellett, mikor felébred. Elmondtam neki mindent őszintén, de ez még nem azt jelenti, hogy el is fogadta a dolgokat. Közel sem. – Akkor menjünk. – Mondtam határozottan és követni kezdtem az előttem sétáló hölgyeket közben egy pillanatra se vettem le a tekintetem Layla arcáról. Reméltem, hogy nem lesz semmi baja, mikor felébred. Nem győzöm, majd megköszönni azt, amit tett az egyszer biztos.. Viszont nem szeretném, ha miattam lenne valami baja.. Hiszen voltaképpen én hoztam őt ide. Talán egy kicsit miattam is csinálta meg ezt az egészet.. Áá, a francokat. Gyűlöl. Ez pedig így helyes. A gondolataimat már olyan kérdések szőtték át, hogy mégis hogyan fogjuk ezt megünnepelni a birtokon? Természetesen szigorúan csak azután, hogy Layla felébredt és a legkevesebb az, hogy a vörös szépséget is meghívjuk.
--> Salvatore birtok
◯ Megjegyzés: bocsánat, hogy csak most, de reméltem, hogy hamar le tudom zárni a játékom a Salvatore birtokon, de ez nem jött össze. ◯
Szóval most már 900 évnél járunk? - kérdeztem mosolyogva, hiszen nem régen még csak kicsivel több, mint 500-nak gondoltam, de én is tévedhetek. - Szóval nem jó szellemnek lenni? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert eszem ágába se volt a saját bőrőm megtapasztalni azt. - Azt hittem szereted megviccelni az embereket így és nézni, hogy milyen kalamajkát is csináltál. - tettem hozzá sietve.- Fura volt az egész helyzet, hiszen Care-t már ezer éve nem láttam, vagyis nagyon régen és nem így terveztem az újra találkozást, mert magam sem tudtam majd mit mondjak neki és mit tegyek. Sejtettem, hogy ő nem fogja látni Naomie-t, de ez most nem zavart, mert reméltem, hogy nem azt hiszi, hogy megbolondultam. Figyeltem őt és a válasza meglepett, szóval tényleg valami baj lehet. Baj van? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd a következő kérdésén elmosolyodtam, szóval talán nem hiszi azt, hogy megbolondultam.- Naomi, egy idős vámpír lány van itt, aki most per pillantat szellem. - tettem hozzá sietve azt, hogy szellem, mert hiába keresné őt, úgy se látná. Milyen fura, hogy Naomie viszont pontosan látja Care-t és talán ezért is lepett meg Naomi kérésére - Lenne egy kérdésem. - fordultam Care-hez és óvatosan folytattam.-Ismer-e egy bizonyos Peter Belikov-ot?- tettem fel neki a kérdést, mert valami miatt segíteni akartam Naomi-nak, de fogalmam sem volt, hogy miért fontos ez neki.-
- Még annál is többnél. – Mondtam nevetve. Azért azt a bizonyos 900-as határt már jó régen átléptem, habár ez a külsőmön egy picit sem látszik. De nem is baj. Én pont így szeretem magam.. Az öregedés amúgy sem állt volna jól nekem. – Nem annyira mókás egy idő után. Egy darabig el lehet játszadozni az emberekkel, de nem a végtelenségig. – Nem szokásom hamar ráunni a dolgokra, de most mégis megtörtént. Egy idő után, már az ijedt tekintetük sem a régi. Az első volt a legeslegjobb. Úgy rohant el, mintha rakétából lőtték volna ki. Mivel szellemként, már nem volt olyan jelentős szerepem csak befogtam a számat és egy kérdést tettem fel. A választ kíváncsian vártam, de már meguntam, hogy folyton állok ezért most én foglaltam helyet az egyik fa tövénél nem, mintha ez számított volna. A fa törzsének döntöttem a hátam, miközben tekintetem a szőkeségre ragasztottam. Kár, hogy nem lát pedig jól el tudnék vele szórakozni. Ha tényleg Ő az a lány, akiért Peter annyira odavan. Ha visszatérek a régi önmagamhoz őt is meg kell látogatnom.. Kétlem, hogy látna engem szellemként. Bár ki tudja..
Nagy valószínűséggel elmondtam volna Bonnie-nak, hogy mi nyomja a lelkem, de két okom is volt rá, hogy miért ne tegyem. Részben azért, mert nem akarom rögtön a nyakába ömleszteni a problémáimat. A másik pedig az, hogy nagy valószínűséggel nem vagyunk egyedül és nem szeretném, ha bárki más is végighallgatná a nyavalygásom. A múltkori alkalommal sem lett túlságosan jó vége.. Hiszen Peter rávett, hogy kikapcsoljam az érzelmeimet. – Nem.. Nincs. – Mondtam, miközben megráztam a fejemet. A gondolataimat annyira körbefonta Hayden minden egyes mozdulata és szava, hogy már időm sem volt gondolni Peter-re. De nem is akarok rá gondolni, mert akárhányszor bevillan a fejembe a képe elönt a düh. Legszívesebben letépném a fejét helyéről. Ez lenne a legjobb. Megérdemelné a szemétláda. Bonnie kérdésére a szemöldököm, szinte felszaladt a homlokomra. – Ezt most.. honnan? – Kérdeztem, szinte remegő hangon. Kivételesen egyáltalán nem a félelemtől remegett, hanem a dühtől. – Ismerem, sajnos. – Jelentettem ki kicsit már szinte durcásan. – Talán te ismered Naomi? Mert kéltem, hogy Bonnie magától kérdezett volna valami ilyesmit.– Mondtam miközben körbetekintettem, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy mégis merre lehet a lány.
Mennyi lenne az? - kérdeztem tőle kíváncsian és örültem, hogy a lány még mindig jó kedvében van, legalább is a mosolya erről árulkodott. Ha esetleg szeretnél újra élni, akkor keres meg. - mondtam habozás nélkül neki, mert tényleg szívesen megtette volna érte. Magam sem tudom, hogy miért és mit kedveltem a lányban, de úgy éreztem, ha majd visszatér akkor is jól kifogunk jönni. Az is biztos, hogy fel fogja rázni a kicsit unalmas mindennapjaimat, de nem bánom ezt.- Caroline.... - mondtam határozottan és én igen ritkán hívom őt így. Tudtam, hogy nem mond igazat és ez fájt. Lehet nem is bízik már bennem?! Óvatosan tettem felé pár lépést és folytattam.- Nekem tudod jól, hogy elmondhatsz bármit. - mondtam neki kedvesen, de közben végig aggódva néztem rá. - Láttam, hogy Care meglepődött és dühbe is jött a kérdéstől kicsit, amit én egyáltalán nem értettem. Figyeltem ahogyan Naomi követett engem és megállt mellettem. - Itt áll. - mutattam a jobb oldalamhoz, hiszen Care össze-vissza nézett, mert ő nem láthatta a vámpír-szellem lányt.- Nos, ismered? - kérdeztem Naomi-tól, mert addig én nem tudok semmit se mondani Care-nek, amíg Naomi nem mond nekem valamit. Türelmesen vártam és az egyik lányról a másikra pillantottam válaszok után kutatva.-
- Olyan 900-950 év körül. Elhiheted, hogy egy idő után unalmas számon tartani. - Mondtam egyszerűen. Nem hiszem, hogy bárki is ennyi idő után tisztában lenne azzal, hogy hány éves. Annyira mindegy, hiszen úgy sem annyinak nézünk ki, szóval emiatt egyáltalán nem kell aggódnia egyik vámpírnak sem. - Hmm, kedves tőled. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire sikerült lenyűgöznöm anélkül, hogy bármit bevetettem volna. Egyszerűen csak önmagamat adtam. Ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű ez az egész.. Mondjuk nem mindenkinek tetszik az, hogy ilyen vagyok. De ez a boszi kedves volt. Egész tűrhető társaság. Megjelent a kis szöszi, aki már kicsit kevésbé volt szórakoztató. Sőt, mi több. Inkább már idegesítőnek mondanám, de csak azért foglalkoztam vele, mert a neve is ugyanaz volt és külsőleg is úgy nézett ki, mint az a lány, akit Peter egykor emlegetett nekem. Futólag találkoztunk, de már akkor Ő volt a téma. Kíváncsi vagyok, hogy legalább az ágyba sikerült-e már berángatnia.. - Még szép, hogy ismerem. Én változtattam át. - Mondtam vigyorogva párszor végignézve a szőkeséget. Még mindig nem tudom mit eszik rajta. Szép meg minden, de én semmi különlegeset sem látok benne.. Férfiak.. Könnyen megbolondulnak.
Szívesen beavattam volna Bonnie-t a dolgokba, viszont szellemekre nem tartozott a magánéletem. Főleg nem a Hayden része. Bár Bonnie-nak még csak fogalma sincs arról, hogy Hayden egyáltalán részese volt az életemnek. Titokban tartottam. Részben, mert az elmém egy eldugott sarkában volt másrészről pedig azért, mert nem akartam még csak gondolni sem rá. Fájdalmas lett volna. Volt bőven elég dolog, ami elterelte a figyelmemet. Elena-nak is egy olyan pillanatban tettem róla említést, amikor nem voltam önmagam. Annyira szégyellem magam miatta.. Mind Peter hibája. Bár részben az enyém is. Tudtam, hogy nem egészen százas mégis elmondtam neki a problémáimat és nem rohantam el előle. Azt hittem, hogy az idő segített egy kicsit rajta. De ezen a hülye sulibulin bebizonyította, hogy egyáltalán nem változott meg. Gyűlölöm. - Tudom.. Talán, majd.. Ha ketten leszünk. - Nem akartam, hogy azt higgye haragszom rá, de túl sok minden történt mostanában velem és egyedül elég nehéz volt átvészelni.. Kíváncsian vártam, hogy mit fog válaszolni a szellemlány. Ismeri-e avagy sem? Boldogan segítek nekik újra egyesülni a másvilágon. Mert oda fogom küldeni.. Annyira gyűlölöm, hogyha feltudnék robban, már megtettem volna. - Nos? - Tettem fel a kérdést arra fordulva, amerre Bonnie mutatott.
Teljes mértékben megértem. - mondtam nevetve, mert egyre jobban éreztem magam Naomi-val. Ahhoz képest, hogy nem volt egy kedves személyiség, legalább is ezt elárulta már magáról velem nagyon is kedves volt és vicces. Szerettem vele beszélgetni és örültem neki, hogy végül nem sétáltam csak úgy tovább. Nem tesz semmit, ha már úgy is meglátogatsz utána. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon. Úgy gondoltam ez a legkevesebb amit tehetek, ha már van olyan kedves és meglátogat, hogy felrázza a kicsit unalmasnak mondható életemet. Fura volt itt állni két személy között és közvetíteni egy olyan dolgot, amit csak én hallhatok. Soha se szerettem közvetítő lenni Szellemek és élők között, de most valami miatt még ez se zavart. Care a barátnőm volt, Naomi meg kezdett az lenni vagy valami hasonló. Rendben, akkor majd megbeszéljük később. - mondtam határozottan, mert biztos voltam abban, hogy Care nem fog most megszökni. Meg kell tudnom, hogy mi van vele és min töri a buksiját ennyire. - Azt mondja, hogy ismeri. Ő változtatta át. - mondtam kicsit halkabban, mert még szerencse, hogy nem élő Naomi. Éreztem a feszültséget mindkettejükben és semmi kedvem nem lett volna ahhoz, hogy most két vámpír egymásnak ugorjon.- Miért lényeges ez amúgy? - kérdeztem mindkettőjüktől, mert nekem fogalmam sem volt, hogy kiről is van szó és miért vált ki ilyen érzelmeket mind a kettőből.-
Kezdőlap
