- Tudod... amikor vámpírrá változunk, egyes tulajdonságaink, általában a ránk leginkább jellemzőek, sokszorosára erősödnek. Valószínűleg emberként is megvolt benned a hajlam a szeszélyességre, hogy egyik érzelem eluralkodik rajtad hirtelen, aztán menet közben, vagy utólag eszmélsz rá hogy amit teszel, nem feltétlenül kéne azt tenned azzal, akivel épp teszed... - morfondíroztam, azon amit mondott, fejtegetve a magam gondolatában. Amiket mond, legalábbis erre következtettem belőle, hogy rátámad valakire, de aztán közben rájön hogy mégse kéne... - Akkor remélem hogy együtt megtaláljuk, és előrehozzuk azt a régi Sofiát, és itt is marad velünk - mosolyogtam, s reméltem hogy tudja, hogy Rá, és nem Rajta. - Tényleg nem az. Elég nehézkes. Vagyis... néha könnyebb, de.. a legtöbb esetben inkább problémás. Jó is meg rossz is, hogy a látásom hiányában a többi érzékem még erősebb. Zavaros hogy mindent egyszerre hallok és a látvány nélkül nehezebb szétválasztani a hangokat... ezért is zavarodtam bele, hogy most hol vagyok... az erdő összes zaja egyszerre itt... - bökdöstem meg a fülem -, nem könnyíti meg a tájékozódást, főleg ha mind egyforma... - húztam a számat, mert régen szerettem az erdőt, de most épp nagyon utálom... Na nem mintha visszamenni olyan nagyon akarnék... - De igazad van, a fő hogy élek. Halottnak lenni ezerszer rosszabb volt, még ennél a jelenlegi állapotnál is. - Azt soha nem akarom újra átélni. A szellemlétnél bármi jobb... akármi, csak az ne legyen újra... Vele együtt nevettem, és a fejemet ráztam mellé. - Nem vagyok pofozkodós fajta. És eddig még nem is adtál rá okot, hogy azt akarnám tenni Veled - ellenkeztem, őszintén, hiszen tényleg nem. Főleg hogyha beleszámoljuk, hogy élek, pedig könnyű préda lennék kinyíráskor... Kicsit meglepődötten rezzentem meg, mikor megéreztem valamit... s ahogy ráeszméltem, hogy a keze az, mely megfogta az enyémet... újra halvány mosoly költözött arcomra. - Kedves Tőled. Én is remélem - mondtam, és kicsit megszorítottam a kezemet fogó kezét. Meglepő... tényleg az... de talán... ebben az egész szörnyű helyzetben, ez után a pokoli nap után... egy új barátot szereztem...
- Pedig néha igazán megérdemelnék egy-két pofont... Túl sok olyan dolgot követtem el az elmúlt 400 év alatt, hogy azt hiszem... inkább bele sem kezdek - bizonyára ő is tudja, hogy mire is szeretnék kilyukadni ennél a témánál. Láttam, ahogy meglepte az, hogy megfogtam a kezét, bár én sem számítottam arra, hogy valakivel így el fogok itt cseverészni, és ennyire hosszan. És nem mellesleg eléggé normálisan. - Na, gyere - még mindig a kezeit fogva mondtam ezt neki, majd folytattam. - Sétáljunk egyet... Hazakísérjelek? Vagy legalábbis vissza oda, ahonnan jöttél? - kérdeztem tőle kicsit túl barátiasan is már, ami nem jellemző rám.
A hozzászólást Sofia Larsen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 01, 2013 7:20 am-kor.
- Viszont mióta megismerkedtünk, még semmi rosszat nem tettél, sőt, kimondottan kedves vagy velem, így nem is áll szándékomban nekem se, hogy bántsalak Téged - feleltem, a fejemet ingatva, bár értettem, hogy mire utal a "tettekkel" amiket említett. De változni soha nem késő, és Ő, mióta én ismerem, rálépett annak az útjára, aminek a végén a régi Sofia van, tehát nekem semmi okom nem lenne rá hogy hogy meg akarjam pofozni például. - Én oda nem akarok visszamenni - kezdtem hevesebb fejrázásra váltani, amikor is felajánlotta, hogy hazakísér. Ahhh... haza... nekem még olyan sincs hogy haza... csak befogadott vagyok, és ott az se akarok lenni... Nem fogom azt hallgatni, hogyan szexel Stefan az emeleten a fél várossal... ilyen hajlamaim nincsenek, hogy ez érdekeljen... és különben is, Ő Stefan... más se érdekelne így, de Ő különösen nem... - Különben se tudom merről jöttem... - igyekeztem kitérni a tény elől, hogy valahova úgyis mennem kell, és az úgyis az lesz, hisz mindenem ott van, és nincs hová máshová... Ajj... miért kellett nekem ma ebbe belemennem? Miért nem tudtam én olyan erős lenni, mint amilyen majdnem kétszáz éve voltam..?? - És nem is akarlak feltartani, biztos van jobb dolgod is, mint velem keresni a hazavezető utat... - húztam keserű mosolyra a szám, elvégre hülyén hangzik otthonnak nevezni a Salvatore házat, pedig... jobbára az az egyetlen otthonom évszázadok óta... más helyet már rég nem neveztem annak... és Stefan-on kívül már rég nem volt senki sem a családom...
- Próbálkozom - röviden kijelentettem ezt, és azt hiszem, ezt nem is kell tovább húzni, mert az akaratom megvan hozzá, a többi már csak rajtam múlik. - Hé... Nyugi - láttam, hogy eléggé felzaklatta őt az, hogy hazakísérem... De vajon miért? Bár, pont én beszélek erről, aki szintúgy utált otthon. Otthon, otthon, édes otthon. Ilyennek kellene lennie, de sosem volt az. Úgy érzem, hogy Lexinél is valami olyan lehet a háttérben, ami elég jó indok arra, hogy ne akarjon visszamenni oda. - Akkor csak sétálunk egyet és kész... Aztán meg majd lesz valahogy, oké? - próbáltam előcsalogatni azt a még kedvesebb, normálisabb nemet, hogy lássa, bennem megbízhat. Nem fogom erőltetni, ha netán mégis szeretne visszamennie, elkísérem őt. - Nekem dolgom? Valójában semmi dolgom, amit kellett már elintéztem, a többi meg apróság, ami várhat napokat is akár - válaszoltam neki mosolyogva, bár ő ezt nem láthatta.
Nem tudom, hogy miért pont az erdő felé indultam meg, de valahogy ide vezettek a megérzéseim. Mintha valahonnan érezném, hogy merre mehetett. Kétlem, hogy az emberek közé ment meg hát már jó ideje barangoltunk a városban, mire egyáltalán erre felé indultunk el. Valószínűleg Layla már megbánta, hogy velem jött, hiszen kétlem, hogy hozzá lenne szokva ilyen hosszú sétákhoz. Az erdő mélyén bolyongtunk természetesen egy pillanatra sem eresztettem el Layla kezét. Egyrészt örültem neki, hogy foghatom a kezét másrészt pedig azért sem akartam elengedni, mert így biztosan tudtam, hogy ott van mögöttem. Hangokat hallottam a fák közül és arra indultam el.. Hülye lettem volna, ha nem arra indulok el. Bár még bárki lehet az, viszont abban már biztos vagyok, hogy két nőt hallok. Szóval miért ne mennék oda? A legapróbb esélyre is ugrani kell. Mikor már emberi fül számára is halható volt a párbeszéd magamhoz húztam Layla-t, hogyha még sem Lexibe futunk bele akkor hát.. Végül is lényegtelen. Csak jó érzéssel töltött el az, hogy közelebb húzhattam magamhoz. Amint remélek, hogy nem vett tolakodásnak.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje járjunk már a várost, de kezdtem egyre fölöslegesebbnek érezni az egész dolog. Mit keresek én itt? Miért segítek Lexit keresni? Jól tudtam rá a választ, hogy mindent csakis Stefan miatt teszek, meg talán picit sajnáltam is Lexit. Nem is értettem, hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy egyedül, ilyen állapotban neki vágott Mystic Fallsnak. Szerencsére végre elhagytuk a várost, de most meg az erdőnek vágtunk neki, ami egy kisebb túrának is beillett. Néha szorosan kapaszkodtam Stefanba, máskor meg csak egyre szorosabban fogtam a kezét, mert nem igazán vagyok hozzá szokva a "túrákhoz" így párszor majdnem orra is buktam. Örültem, hogy nem engedte el a kezemet egy percre se, mert így legalább biztonságban tudtam magamat és biztos voltam benne, hogy nem veszek el. Hirtelen Stefan egyre gyorsabban kezdett menni, aminek a tempóját elég nehéz volt tartani, de azt annak tudtam be, hogy végre talán valamit talált. Követtem őt és néha már mondhatni kicsit futottam is, mert annyira szaporán kellett vennem a lépéseket, hogy le ne maradjak. Ahogy egyre közelebb értünk, már én is ki tudtam venni, hogy két nő beszélget, de meglepetésemre Stefan kicsit magához húzott, mint aki félt és nem tudja kikkel is fogunk szembetalálkozni. A közelsége melegséget, jól eső érzést keltett bennem és egy pici bátorságot is nyertem belőle.
Már majdnem elszégyelltem magam, hogy Sofia ilyen kedves velem, én meg csak nyafogok, hogy mit nem akarok... Gondoltam rá, hogy hagyom magam, és elmegyek Vele sétálni... ha tényleg ennyire nem tartom fel... csak hogy ne kelljen a visszautat keresnem... hisz sokkal szívesebben voltam Ővele, mint "otthon"... Ám erre úgy tűnt nem lesz lehetőségem, mert a Sors alaposan kiszúrt velem... - Jajj ne... - nyögtem fel, ahogy meghallottam a közeledő lépteket, két pár lábat, amik felénk tartottak... Fújt a szél, és egyikük illatát azonnal megismertem, hiszen évtizedek óta ismerem már az illat tulajdonosát... így a másikra sem volt nehéz rájönni ki az... - Utánam jöttek... - motyogtam az orrom alatt, nem is számolva vele, hogy nem vagyok egyedül, és Sofia talán még nem érti azt, amit én, talán észre sem vette... nem tudom... Az én érzékeim perpillanat - a látásom kivételével - jobbak mint az Övé... De nem értettem, minek jöttek utánam...?? Nem foglalták le kellőképpen egymás "figyelmét.."?
Épp kijött belőlem valami olyasmi, ami körülbelül négyszáz évvel ezelőtt volt bennem utoljára teljes mértékben. De mire tényleg élvezhettem volna ezt, és talán Lexi is mintha megnyugodott volna, mikor történt valami. Éreztem valamit... Valamit, ami nem odaillő. Illetve két valakit is, amikor is elhangzott Lexi ''jajj, ne'' kijelentése. Vagy sokkal inkább újból nyugtalanította őt az a valaki, aki jött... - Kik ők...? - kérdeztem halkabban Lexi felé fordulva, de mire kimondtam, már ott voltak néhány méterre tőlünk. Azaz már csak pár lépésnyire. Nem tudom, hogy mit jelentsen ez. Tudtam, hogy valamit titkolt előlem Lexi, de nem gondoltam volna, hogy erről a két személyről nem szeretett volna említést tenni. Olyan fura, hogy órákra eltűnt ez a lány, és csak most jött volna rá erre ez a két személy?! Na, ez már nem tetszik nekem... Ne. Sofia. Ne keveredj bele ebbe. Ez az ő dolguk. Na, ha ezután is higgadt maradok, az komoly előrelépés lesz tőlem.
Mikor végre közelebb érkeztünk a hangforráshoz, már biztosan tudtam, hogy Lexi is jelen van. Bár, az a jaj, ne kijelentése nem igazán volt ide való.. Vagyis szerintem. Mintha nem tudná, hogy én jönnék ide, de nagyon is jól tudja. Elutasítottam megértem, hogy haragszik rám, de ettől még nem kellene az éjszakába rohannia főleg, hogy az ég világon semmit sem lát. Mikor odaértünk hozzájuk egy bólintással üdvözöltem a tőle nem messze álló hölgyet. Nem úgy tűnt, hogy valami problémájuk lenne egymással ezért ezzel nem is igazán foglalkoztam. Layla-t természetesen még mindig ugyanolyan közel tartottam magamhoz. A biztonság kedvéért, meg a saját kedvemért. Jó érzéssel tölt el az, ha a közelemben van. – Lexi.. Megértem, hogy haragszol rám és nem kellett volna azt tennem, amit tettem, de megtettem és sajnálom. Nem mondom azt, hogyha visszamehetnék másképp csinálnám.. Egyszerűen nem. Nem akarok még jobban elcseszni a dolgokat. Már jó ideje keresésedre indultunk, de nem gondoltam volna, hogy ilyen messze jutsz. – Vakartam meg idegesen a tarkómat a szabad kezemmel, miközben a másik békésen pihent Layla derekán. Valószínűleg ezek a mondatok egyedül Layla számára lesz érhető, hiszen ő is nagyon jól benne van a körülöttem lévő zűrzavarban. – Gyere haza velünk, jó? Kérlek. – Nyújtottam ki felé a kezemet, habár legbelül sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű.
Reméltem, hogy most már Lexit találtuk meg és ahogy egyre közelebb értünk az idegenekhez már a hangját is hallottam. Abból ahogyan beszélt azt vettem ki, hogy minden rendben van vele, aminek hálás voltam. Legszívesebben most már sarkon fordultam volna és Stefanra hagynám a dolgot, de nem tehetem meg ezt vele. Kell neki egy támasz és biztosíték, illetve megígértem neki, hogy segítek Lexit haza vinni. Mi van, ha nem fog vele bírni, mert a szép szó és a vámpír dolog se hat rá, akkor lehet az erőmre lesz szükség. Amikor oda értünk, akkor felmértem egyből a terepet. Egy idősebb vámpírral volt Lexi, aki úgy nézz ki nem is bántotta őt, sokkal inkább kedvesnek tűnt. Az is egyből kiderült, hogy Lex nem túlzottan örül nekünk, de mit is vártam?! Talán, ha én nem lennék itt, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, de nem tudtam itt hagyni Stefant. Tudnom kellett, hogy nem eshet baja, de ebben még mindig nem voltam biztos. Kicsit közelebb léptem Stefanhoz, s örültem, hogy egy másodpercre se enged el, hiába Lexihez beszél. Ott biztonságban tudtam magamat, mert nem bíztam az idegen nőben. Csöndesen hallgattam amiket Stef mond és közben folyamatosan felmértem a terepet, ha esetleg úgy hozná a dolog, hogy szükség van az erőmre, akkor ne érjen váratlanul.
Egyszerre hallottam Sofia kérdését is, és azt is, hogy a távolból érkezők lépései már nincsenek is annyira távol, sőt mi több, sokkalta közelebb vannak, mint azt én szerettem volna... - Őelőlük futottam el.. - válaszoltam Sofiának, és nem érdekelt, hogy Stefan hallja amit mondok, mert így volt, Őelőlük futottam el, és most kimondottan meglep, hogy nem egymásba gabalyodva ugrálják szét az ágyat otthon, hanem itt vannak... együtt... Hát ebből is látszik, hogy nem én érdeklem, az állítólagos legjobb barátomat, hanem csak Layla előtt akar villogni, miután beégett Katherine-nel és a leánykéréssel... De ha azt hiszi hogy segítek megdönteni neki ezt a lányt is, azzal hogy "megmenthet" engem, hát akkor téved... Nekem nem kell Layla hőse, én a sajátomat szerettem volna, de Stefan nem akar az lenni, hát akkor meg engem hagyjon békén, ne akarjon engem is megmenteni... - Hagyjál békén, Stefan! - vágtam rá, gondolkodás nélkül, mikor elkezdett nekem magyarázkodni... s máris éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.. A fenébe is, nem akarom! Ne Őelőttük! És főleg ne a mai harmadik "szerzeménye" előtt... Ne! - Meglep hogy egyáltalán gondoltál rám két nő között. Miért nem inkább Katherine-t mentetek megkeresni? Hárman-párbant még nem hallgattam végig Tőled! - szúrtam oda Neki dühösen, és elfordultam, hogy legalább a lelkem megóvhassam, hogy legalább látni ne lássa hogy sírok. Sajna így is tudhatja, de így talán picit kevésbé kínos... még jó hogy vak vagyok, így legalább én látni nem látom, hogy két másik ember is végignézi a drámámat... - Miért mennék én oda Veletek? Nem elég neked egy nő a házba, kell a hallgatóság is? Én másra úgyse vagyok jó, nem igaz? Végighallgathatom mit teszel Velük, én meg üljek a helyemen. Én ezt nem tudom még ezerszer végighallgatni, Stefan, úgyhogy hagyjál békén.. - kérleltem, miközben kezemmel esetlenül töröltem meg az arcomat. Nem értem, miért kell ezt csinálnia? Miért nem tűnhetek el inkább nyomtalanul én is az erdőben, mintha sosem lettem volna..?? Bárcsak elnyelne a föld...
- Értem - kicsit halkan szóltam Lexihez, és próbáltam nem belefolyni az egészbe, de ezt elkerülni nem olyan, mint a forró kását... Hová én csöppentem? Mi ez... Az egész eleinte furcsa volt, de már kezd kialakulni valami kicsi kép, hogy mi is történik itt valójában. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Végighallgatni őket? Csendben maradni...? Az nem épp Sofiás dolog lenne. Hanem már a javulás útja. Miért tette ezt a fickó Lexivel? Ha jól szűrtem le, épp ezzel a boszival van együtt... De még közbejött még egy újabb név... Na, ez már bonyolult kezd lenni. - Stefan, igaz? - kérdeztem a férfitól, miközben odafordultam hozzá, mert bár hallottam, hogy hogyan is szólítja őt Lexi, de azért megkérdeztem tőle. - Ahhoz képest, hogy milyen kifejlett érzékekkel áldott meg mindkettőtöket az élet, hogy nevezzük így az egészet... Hogy-hogy csak mostanra értetek ide? Hol voltatok órákkal ezelőtt? - egy pillantást a lányra, és egyet a férfira vetettem, miközben folytattam a kérdésemet, mert nagyon kíváncsivá tették a napomat. Ez egy korrekt kérdés volt tőlem, egy szóval kíváncsian várom Stefan válaszadását.
Hallottam, ahogy Lexi azt mondja ő előlük futottam el. Miért kell ezt csinálnia? Tudom, hogy szemétség volt részemről, hogy nem figyeltem oda arra, hogy ő is ott van a házban.. De a gondolataimat és minden mást is lefoglalt Katherine.. Aki most már számomra halott és nem is kívánok vele többször találkozni. Az kellene még nekem.. Talán, akkor nem adnám meg neki a lehetőséget arra, hogy engem öljön meg, hanem én magam döfném a karót a szívébe. Próbáltam visszafogni magam, mikor odaértünk talán azért is karoltam át Layla-t, hogy ne feledkezzek el arról, hogy azért nézőközönség is akad bőven. Tök mindegy, hogy mit csinálok, mert az nem jó. Legalább Lexivel fenn akartam tartani a kapcsolatunkat a barátság szintjén, de ez nem fog menni, ha állandóan megcsókol vagy éppenséggel már rám is mászik. Ezt az egyet nem akartam elrontani, de úgy néz ki, hogy még így is sikerült. – Hagyjalak békén? Nem foglak.. Tudod miért? Mert a barátom vagy Lexi. – Nem értem mire fel ez az utálat vagyis inkább dühnek nevezném, de akkor sem értem. Ennyire megbántottam volna azzal, hogy óvni akartam a barátságunkat? Mögöttünk már azért sokkal több év barátság van, mint köztem és Layla között. Ezért is másabb a helyzet. Layla-val nem egyszer feszegettük a barátságunk határait. – Lexi, elment az eszed? Miért beszélsz ilyen baromságokat? Még egyszer elnézést kérek azért az incidensért. Tudod jól, hogy nem direkt csináltam! – Egyre idegesebb lettem Lexi viselkedésétől. Úgy csinál, mint egy kislány, akitől elvették a kedvenc játékát. Vele akartam helyesen cselekedni, de még ez sem jött össze. – Talán itt az erdőben tervezted eltölteni az éjszakát vagy mégis mire gondoltál? Mellesleg nem hallgatóságnak vinnénk haza.. – Tettem egy lépést felé eltávolodva Layla-tól. – Sajnálom. Sajnálom, hogy nem voltam hajlandó enyhén ittas állapotban kihasználni téged abban a pillanatban, amikor éppenséggel nem igazán voltam önmagam, mert általában az emberek többsége nem viseli túlságosan jól az elutasítást. Vagy olyannak kellett volna lennem, aki megdönt a kanapén és másnap úgy csinál, mintha semmi nem történt volna? – Széttártam a karjaimat, habár ebből ő semmit nem láthatott, de éreztem már, hogy nem bírom sokáig.. Egyszerűen fel tudnék robbanni attól, amit mondott. Ebben az állapotban jobbnak láttam nem válaszolni a másik nő kérdésére, mert féltem, hogy rajta vezetném le a dolgokat. Amit persze nem kellene, mert neki annyi köze van ehhez az egészhez, mint nekem a spanyol viaszhoz.
Figyeltem mindkettejüket, de nem értettem, hogy mondhat ilyeneket Lexi és pont Stefánról, aki több éven keresztül mindig ott volt és segített neki. Stefan soha se mondott olyat Lexinek, hogy akarja őt, de többször mondta neki, hogy mennyire is fontos neki, mivel a legjobb barátja, de semmi több. Lexi volt az aki nem fogta fel ezt és erőltette a dolgokat, akkor még is mit várt?! Stefannak jogában áll eldönteni, hogy kit is szeret és kivel akar együtt lenni, s ha Lexinek igen is fontos lenne Stefan, akkor ezt el tudná fogadni és nem próbálná meg rákényszeríteni a dolgait és a saját érzéseit. Csodáltam, hogy Stefan még mindig higgadt maradt és nem kezd el dühöngeni, pedig teljes mértékben megtehetné, mert nagyon nincs igaza Lexnek. Hallgattam amiket Stef mond, de engem egyre jobban csak felhúzott a dolog, mert miért Stefan magyarázkodik, amikor semmit se csinált, maximum annyit, hogy nem használta ki Lexit. A másik nő kérdését meg nem akartam elhinni. Egyáltalán neki mi köze hozzá?! Semmi... Először is Lexi. - szegeztem neki a mondani valómat dühösen és idegesen.- Hálásnak kellene lenned, hogy van egy barátod, aki mindig kiállt melletted és mindig segített, ha bajban voltál. Még egy otthont is adott a fejed fölé. Az már a TE saját hibád, hogy nem tudod azt megérteni, hogy Stefan téged barátként kedvel, a legjobb-barátjának tart és ő mindig is ezt mondta neked. Te pedig tovább komplikáltad a dolgot és többet akartál tőle. - túrtam a hajamba idegesen, mert egyre jobban zavart a szituáció, hogy ennek pont más szeme láttára kell lezajlania, de nem bírtam tovább magamban tartani a felháborodásomat.- Ha igazán fontos lenne neked, akkor elfogadnád a döntését, nem pedig rá akarnád erőltetni a sajátjaidat. S gondolj bele, ha barátként se tudod megbecsülni, pedig százszor jobb barát, mint sok másik száz vagy ezer ember, lény, akkor ne csodálkozz, ha egyszer egyedül fogsz maradni. - mondtam neki egy szusszal, mert minél hamarabb túl akartam esni rajta.- Majd az idegen nőhöz fordultam. - Szerintem először is nem kellene olyan dolgot számon kérni valakitől, amiről nem tudsz semmit se, illetve azt se tudod mik történtek vagy mi zajlik éppen. - fontam össze a karomat, de éber voltam. Mert nem fogom hagyni, hogy bárki is bántsa Stefant vagy engem, illetve Lexit.- És eddig is Lexit kerestük, de mivel reménykedtünk benne, hogy nem csinálna hülyeséget, így eddig a városban kerestük őt. De persze neki az erdőbe kell jönnie, ahol csapdába tud esni. - fejeztem be a mondanivalómat.-
Jólesett hogy Sofia meg akart engem védeni, de most túlságosan is rosszul éreztem magam ahhoz, hogy ezt érdemben is ki tudjam mutatni... Bántott hogy Stefan nem csak hogy nem ért engem, de még Laylát is magával hozta utánam... Nem elég, hogy ott van a házban, a szobájában és az ágyában, akkor most még az erdőben sem menekülhetek a hangjuk elől? Nem értem miért nem tudják megérteni, hogy én ebbe belebolondulok... és nem tudtam hogyan mondjam el... Vagy minek? Hisz Stefan azt sem érti, Őiránta mit érzek, akkor hogy érthetné meg azt a szenvedést, milyen érzés ilyen... selejtnek lenni, ilyen egyedül, és ilyen kiszolgáltatottan... Mint egy csecsemő, egyedül a sötétbe zárva... Egyszerűen borzalmas... - Barát... persze.. - morogtam az orrom alatt, de nem fordultam Stefan felé, úgyis mindegy, merre nem látok... - Ahhoz képest, én vak létemre is látom és ismerem minden problémádat, Te meg egyet se ismersz és értesz ami az enyém lenne. Ez talán kicsit erősebb volt a kelleténél, hisz igenis voltak amiket ismert, de... de én ezt most egyáltalán nem éreztem elégnek, főleg hogy épp Ő oktat ki barátságról... épp Ő, épp a mai nap után.. vagy akár úgy egyáltalán.. hát nem a barátság mintaképe... Nem értem... - Igen, elment, és nem is akar hazajönni, úgyhogy újabb indok, hogy ne érdekeljelek - makacskodtam, és nem tudtam beleérezni magam a helyzetbe, hogy gyerekes a többiek számára amit beszélek, mert én ezeket éreztem, és nem tudtam mást mondani, csak amit érzek. Akár elhiszik, akár nem, ez van bennem, és nem hazudhatom azt ami nincs bennem. Ez van. Akár jó nekik, akár nem... akár dilisnek titulálnak-e érte, akár másnak... Stefan nem ért, Layla meg még abban az univerzumban sincs, ahol engem meg lehetne érteni... Sofia... hát Sofiát nem tudom... Ő még nem is ismer... nem tudom... - Mindegy hol töltöm el, csak ne halljam amit műveltek a hálószobádban, vagy a ház egyéb pontjain - feleltem, és végül csak odafordultam, ahogy Layla is bekapcsolódott a társalgásunkba... vagy veszekedésünkbe, mindegy... - Nem tudom mit mesélt neked Stefan, de aki állandóan bajban van, és segítségre szorul, az Ő szokott lenni - válaszoltam Laylának, aki láthatóan nagyon nullán mozgott a Stefan és az én múltamat illető információkban... - Otthont pedig a bátyja adott a fejem fölé, és nem Ő, mert Ő azt sem tudta hogy ott vagyok, vagy egyáltalán élek, míg nem jeleztem jelenlétemet, miután véget ért az előző orgiája az emeleten, és kezdődött volna a következő Veled. Neked fogalmad nincs Róla és Rólam szóval szerintem nagyon nem jó ötlet belemagyaráznod olyasmiket, amiknek a fele sem úgy volt. - Úgy éreztem magam, mint aki mesét hallgat, amiben én vagyok a farkas, és Stefan meg Piroska... csak tudnám, hogy lettem én ebben a gonosz... - Én egyedül vagyok Layla. A szüleim rég halottak, a húgom elveszett évszázadokkal ezelőtt, Stefan-t pedig jó ha szökőévente látom egyszer, mikor épp feltűnik a világon valahol. Ha egy ember képes ennél magányosabb életre, akkor az illetőt én magam tüntetem ki! És ha kérhetem, ne oktasd ki Sofiát se, mert Róla meg aztán TÉNYLEG semmit nem tudsz!- A végére szinte kiabáltam. Ha látó ember lennék, azt mondhattam volna, hogy forog velem a világ... de így csak egy olyan rossz érzés környékezett folyamatosan... Egyszerűen menekülni akartam, futni... el... jó messzire, ahol nem hallom egyiküket sem... Visszafordultam Stefan-hoz, és... fura, de egy keserű kacaj szakadt fel belőlem egy pillanatra... - Ez vicces, bezzeg 150 éve semmi gondod nem volt azzal, hogy megdöntsél, miközben Katherine után ácsingózott a szíved. De erre már nem emlékszel, igaz? Nem hát, mert gondoskodtam róla, hogy ne emlékezzél rá, mert nekem viszont számítottál, nem úgy mint fordítva - suttogásnál alig volt több a hangom, de azért az erdő "csendjében" nagyon is hallható volt mit mondok, főleg vámpírok fülének. Lehet hogy egyetlen éjszaka volt, és lehet hogy hibát követek el azzal, hogy most emlékeztetem erre, miután az Ő emlékezetében már nem létezik az az éjszaka, de... de ha ennyire magas lóról tud prédikálni a tisztességről, ami miatt állítólag nem akart lefeküdni velem, hát... akkor nesze neki. Talán jobb is, talán már rég el kellett volna mondanom, hogy valójában nem az volt az első találkánk, amire Ő emlékszik, hanem volt egy már előtte is...
A fickó, Stefan kicsit levegőnek néz engem, mondjuk nagyon nem érdekel. És az igaz, nem ismerem Lexit, csak kicsi ideje, de azt kell mondanom róla, hogy sokkal jobb ember, mint bárki más, akit valaha is ismertem. Egy közvetlen személyiség, akit a kedvessége tesz emberibbé. Na, még a boszi is beszólt nekem. Ezt el sem hiszem... - Oké, elhiszem, mindazt, amit mondasz... - fordultam a boszi irányába, mert már nem bírtam szó nélkül hagyni. - Nem ismerem igazán Lexit, ahogy téged és Stefant sem... de arra már rájöttem, hogy Lexi bárkinél többet érdemel - jött ki belőlem özönvízszerűen az egész mondat. Semmi sem érdekelt. Lexi jó, és kész. Nem kell ahhoz pszichológushoz vagy családtagnak lenni, vagy simán ismerősnek, hogy tudjam mi is zajlik a lány és a fickó között. Valami van, ami az egyik oka annak, hogy Lexi miért is jött el onnan. - Tudjátok, ez tényleg nem az én dolgom, nem is kellene itt lennem... Más esetben már rég itt hagytalak volna titeket, de most nem teszem - kezdtem bele a mondatomba, majd léptem párat Lexi felé, hogy közelebb álljak hozzá, majd folytattam. - ... komolyan azt gondoltátok, hogy ezek után visszamenne hozzátok? - fejeztem be egy kérdéssel, ami azt hiszem, épp idevaló volt. Nem tudom, azt gondolta Stefan, hogy majd Lexi a nyakába ugrik, és el is felejtik az egészet?!
Nem értem, hogy Lexi most miért bukott ki rám ennyire. Voltaképpen ő volt az, akinek kitártam a lelkemet és elmondtam, hogy mi is zajlik körülöttem, hogy nem tudom mit kezdjek a körülöttem lévő nőkkel. A szívem fogalmam nincs merre húz. Talán még mindig Elena után sóvárog. Sőt biztos. Ő, volt életem nagy szerelme, de hagytam elveszni. Most pedig valahogy próbálok eligazodni és megtalálni azt, aki mellett újra úgy érezhetem magam, ahogy egykoron Elena mellett nehéz feladat és párszor sikerült is már megbuknom ennek során, de igyekszem. Azt hittem már kezdenek megoldódni a problémáim. Katherine-t kiírtam az életemből örökre. Jobb lesz így. Iszonyat hülye gondolat volt, mikor megkértem a kezét. Nem kellett volna most már tudom. El kellett volna küldenem.. Az lett volna a helyes megoldás. – Szóval most azt mondod, hogy az a problémád, hogy nem szeretlek úgy, ahogy te azt szeretnéd? Bocsáss meg, hogy nem szeretném a barátságunkat tönkre vágni azzal, hogy próbáljuk meg, mert mit veszíthetünk. Nekem ennél fontosabb a barátságunk, de azt hiszem teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mert azzal csak mindent tönkreteszek láthatólag. Barátomként szeretlek. Ha most megpróbálnánk nem lenne fair veled szemben. Nem akarlak bántani, Lexi. Eszem ágában nincs. Csak nem értelek, hogy honnan jött most ez az egész.. – Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy honnan jött ez az egész. Mikor szeretett belém Lexi. Már ha belém szeretett. Ezt sikerült leszűrnöm abból, amit mondott és ahogyan viselkedik.. Minden annyira zavaros volt. Az egyik pillanatban Layla még csendben áll mellettem aztán, mintha kikelne magából.. Komolyan mondom a legjobb lenne most, ha egy lakatlan szigetre költöznék távol minden egyes nőtől, mintha egy napot választottak volna, hogy megőrüljenek. Azt hiszem a mai nap az őrültek napja, hiszen én is olyat tettem, amit nem kellett volna. Kis híján fogalmazhatunk úgy is, hogy megőrültem. – Fejezzétek be, rendben? – Nem volt kedvem tovább hallgatni a szócsatájukat. Egyszerűen nem volt hozzá hangulatom. Meg amúgy is elég, hogy Lexi megmakacsolta magát, amiatt, hogy nem akar hazajönni. Persze.. Valószínű, hogy megismételném neki a műsort, amit a múltkor egy véletlen folytán adtam. Nem figyeltem oda rendesen.. Amiért nem győzök bocsánatot kérni. – Szóval most már fel fogjuk hozni a 150 évvel ezelőtti sérelmeket is? Nem voltam a tökéletesség mintaképe akkoriban. Nem mintha most az lennék vagy egyáltalán a közelében lennék a dolgoknak, de könyörögve kérlek, hogy értsd meg neked akarok jót. Veled vagyok és veled is leszek. Kitartok melletted. Megígértem, hogy keressünk valakit, aki vissza tudja adni a látásod. Komolyan gondoltam, Lexi. Addig nem adom fel, míg nem találok egy ilyen embert. Csak engedd, hogy segítsek. – Ez az utolsó kérésem.. Azért egy idő után nálam is betelik a pohár. Nem vagyok csodatevő. Az utóbbi időben csak rossz döntéseket tudok hozni, de próbálom kihozni ezekből is a legjobbat. Még mielőtt Layla is megharagudott volna rám, amiért megkértem, hogy hallgasson el megfogtam a kezét, miközben ránéztem amolyan "sajnálom ezt az egészet" nézéssel.
Már épen válaszra nyitottam a számat, de inkább becsuktam. Komolyan, hogy beszélhet így velem Lexi, illetve Stefanról. Mintha nem állt volna ki mindig is mellette. Jobb lesz, ha picit lehiggadok, mert a végén olyat tennék, amit megbánok. Vettem egy mély levegőt és becsukta pár pillanatra szemet, hogy kiverjem az előbbi stílust amit hallottam. Miközben próbáltam összeszedni magamat azon agyaltam, hogy mit is mondhatnék erre, mert már tényleg fogalmam sem volt, de az feltűnt, hogy a szerelmi dologra egyáltalán nem reagált semmit se. Vajon azzal egyet ért?! Miközben ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben hallottam amint a nő, majd Stefan beszél, de nem igen fogtam fel. Túlzottan is lefoglalt az, hogy lecsillapodjak. Végül ki is találtam, hogy mit mondhatnék, amikor Stefant mindkettőnkre ránk szólt. Döbbenten néztem Stefanra, s érthetetlenül. Komolyan mit képzel. Eljöttem vele, majd megakarom védeni és még rám is szól. Ez aztán tényleg szép. Ha látta a tekintettemet, akkor jól ki is tudta olvasni belőle, hogy mennyire rosszul esett a dolog. Mennyire fáj mindazok után amik mostanában történtek. Mind ezek után még oda is jött, s meg fogta a kezemet, amit most már végképpen nem értettem. Legszívesebben sarkon fordultam volna, de ehelyett egy aprót bólintottam, hogy rendben van, nem haragszom, ami nem volt teljes mértékben igaz. De Stef fontos volt és így se volt könnyű helyzete, szóval nem akartam még egy lapáttal nehezíteni a dolgon, így ott maradtam mellette, a kezét fogva némán.
Sofia közelsége megnyugtató volt némiképp... hogy legalább mellettem is áll valaki ebben a "vitában". De valahogy úgy éreztem, hogy Stefan-ék vagy füldugót használnak, vagy nem is tudom... mert mintha csak a szavaink töredékei jutottak volna el hozzájuk... a nagy vonalakat értették, amiket beszíneztek a saját színeikkel... de ebből naná hogy nem az jött ki nekik, amit mondtam... amit éreztem... Pedig állítólag Stefan akkora barátom, hogy majd' beleszakad, csak... tudnám hová bújt az a barát... Talán a hátuk mögé..? - Nem lenne fair?? - kérdeztem vissza, ahogy Stefan az ártatlanság szobra köré kenve magát, beszélt hozzám, mint egy 5 éveshez, aki nem kapja meg a kedvenc csokiját... - Mert fair dolog egy "barát" tanácsát kikérni, hogy mit tegyél a tucatnyi nővel aki érted ácsingózik, hogy aztán az egyes számú nőt megcsókold, a kettes számút feleségül kérd, 3 perc eltéréssel? És ki tudja mi következik majd még a többi jelölteddel, ha Velem úgy bántál harmadiknak, ahogy? Ez a fair viselkedés, szerinted? - kérdeztem, és fancsali képpel hátráltam pár lépést. Egyre jobban zavart a közönségünk... Miért kell ennyire sokan lennünk?? Miért nem lehetek egyedül... miért nem tűnhetek el az erdő mélyén..?? Stefan ránk szólt, hogy ne veszekedjünk, és mivel Layla hallhatóan hallgatott is Rá, hiszen nem válaszolt nekünk... de én ettől ugyanúgy szívesen... áhhhh... nem is tudom mit tettem volna szívesen... valami... gonoszat... Mondjuk felrúgom a Marsra... De nem tudtam a gonoszsággal, és a Layla elleni érzéseimmel sokáig filózni, mert Stefan még mindig nem fejezte be a kínzásom és alázásom... Rettentő rossz szöveg... Ha emlékezne rá hogy milyen körülmények közt feküdt le Velem, nem ezeket mondaná, az biztos... Vagy... vagyis remélem... talán... De az ígéreteivel már tele van a padlás... Mindenki ígéreteivel tele van... Nekem mindenki csak ígérget... aztán mindenki hazamegy, és szépen elfelejt engem... senkit nem érdeklek egy fikarcnyit sem, és senkit nem érdekel semmi ami velem van... senki nem különb a többieknél... Én csak egy senki vagyok mindenkinek... És ez olyan nagyon elkeserített, hogy már nem is akartam válaszolni Stefan szavaira... úgyse tudnék olyat mondani ami miatt ne hurrogna le... csak ahhoz ért ma este... - Hazudsz, mint mindenki... - ráztam a fejemet, és könnyezve ölelték körül karjaim saját testemet, miközben térdre rogytam, és úgy kezdtem sírni. Újabb remek lépés, amin nevethet a közönség... de engem már nem érdekel... én nem akarom ezt... én azt akarom hogy vége legyen... vége mindennek... elég volt... nem akarom tovább...
Te jó ég. Hová én kerültem? Tényleg, az igazat megvallva hirtelen úgy éreztem magam, mint aki azt sem tudja, hogy hol van épp. Csak pislogtam nagyokat, és még inni sem ittam... Lehet azért nem tudok uralkodni magamon sem, és akkor lehet, hogy jobb lenne az egész. - Még bele se kezdtünk... - halkan, de mégis megjegyeztem ezt, méghozzá Stefan-nak címezve. Legjobb lenne az, ha most mind a négyen beülnénk valahová inni... Az talán mindegyikünknek jól jönne. Most az egyszer nem lenne ártalmas. - Nem mennénk inkább inni egyet? - kérdeztem meg végül is, azaz kicsit humorosabbra vettem volna a dolgokat, de sosem voltam jó ebben. - Ha nem, hát nem... - még kicsit próbáltam valami jobb hangulatot varázsolni ide. - Lexi... Jelenleg mi az, amit szeretnél? - figyeltem minden apró rezdülését Stefannak és a boszinak is, mert valamelyikük bele fog szólni ebbe. - És nem kérek mindenféle nem ismersz minket kommentárt, rendben? - jelentettem ki elég egyszerűen... Mert jelenleg Lexi az, akinek el kell döntenie, mit szeretne, nem pedig az, hogy ők mit szeretnének.
Tudtam, hogy itt és most semmiképpen nem fogunk dűlőre jutni, de azért reménykedtem abban, hogy ennyire nehéz nem lesz. Mondjuk nem tudom, hogy konkrétan mire számítottam, de egyértelműen nem erre. Hülyeséget csináltam az egyszer biztos. Nem kellett volna megkérnem Katherine kezét ebben teljesen igaza van. Ha visszamehetnék biztos vagyok benne, hogy nem teszem meg. Aztán többet amúgy sem fogok vele még csak beszélni sem. Most pedig.. Próbálom menteni a menthetőt, már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem is tudom, hogy miért vagyok még itt. Igazából teljesen mindegy mit mondok Lexit nem tudom meggyőzni. Meg van sértve. Megértem. De most nem értem mégis mi a francot várt tőlem. Arról papolt, hogy egy csók elárul mindent. Tudni fogom belőle.. Beleültette a bogarat a fülembe azért csókoltam meg Laylat. Vele teljesen más volt, mint Lexivel.. De ez az egész is az én hibám nem is értem miért nem vertem a fejem falba ezerszer büntetésképpen. Csak némán álltam és már egy szó sem jött ki a számon. Ha beszélek nem jó, ha cselekszem nem jó. Akkor inkább befogom a számat és bámulok, mint borjú az új kapura. Ez már csak jobb lehet, nemde? Vagy most meg az lesz a probléma, hogy mégis miért nem szólaltam meg. Tudom, hogy Laylat megbántottam azzal, hogy rászóltam, amikor csak engem próbált meg védeni. Ezzel ráérek később is foglalkozni, most ezt az egészet kellene valahogy megoldanom.. Amivel egész pocsékul haladok. – Hazudok? Rendben oké. – Emeltem fel a kezemet megadóan és a szívem szorult össze az összeeső lány láttán legszívesebben odaléptem volna hozzá, hogy átöleljem, de nem tettem. Nagy valószínűséggel ellökött volna magától. – Mondd mit akarsz. Ne utalgass. Egyszerűen csak mond ki, hogy mégis mit vársz tőlem! – Kicsit ingerülté vált a hangom. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes ebben a helyzetben. Egyre komolyabban fontolgatom, hogy mindent és mindenkit magam mögött hagyok..
Nem értettem, hogy mit keresek még itt. Az lenne a legjobb, ha eltűnnék és hagynék mindent a hátam mögött. Lexi ki nem állhat, Sofia levegőnek nézz és Stefan előző szavai igenis nagyon rosszul estek még akkor, is ha nem mutattam ki teljesen. Legszívesebben törnék és zúznék, de nem lehet. Megszólalni meg már nem is merek, mert nincs kedvem ahhoz, hogy megvédeni akarom Stefet és még a végén rám szól. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az erdő mélyén állok 3 vámpírra és egyik se ma lett az. Sofiaből is sugárzott, hogy ő is régóta vámpír. Lexi, ha tudná hol állok, akkor lehet még nekem is jönne. Sofia békésnek tűnt, de soha se lehet tudni. Ami meg Stefant illene, ő megvédene, de akkor meg megint minden balul sülne el, hiszen csak rontana a helyzeten, ami most se éppen valami fényes. Nem is értem miért hívott el magával Stefan, amikor pontosan tudta, hogy Lexi nem szeret engem, pedig semmi rosszat se tettem ellene. Totálisan nem értem a vámpírokat, némelyikük rosszabb, mint egy féltékeny ember. De persze amilyen nagy szívem van és amilyen szerencsétlen vagyok, mert tuti valami bajom fog esni még, de maradtam csakis Stefan kedvéért. Meg se szólaltam csak álltam ott mellette, mint valami jó kislány, pedig legszívesebben támogattam volna Sofia ötletét, hogy üljünk be valahova, mert ott kisebb eséllyel eshet bármi bajom is. Egy boszorkány számára nem a legbiztonságosabb hely az erdő. Kicsit erősebben szorítottam meg Stefan kezét és közelebb is léptem hozzá, mert ott mellette úgy éreztem semmi bajom nem eshet, s közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy varázsolni fogok, ha Lexit szépszerével nem tudjuk haza vinni.
Nem volt megoldás... nem volt semmi... és nincs és nem is lesz... Nem értenek engem, senki... és Stefan még csak nem is akar... ez a Stefan egyáltalán nem olyan, mint az amelyik a tanácsomat kérte, ez a Stefan rideg... ez a Stefan undok, és nagyon rideg, és nem is csak simán undok, hanem úgy... undokul undok... Egyszerűen mint aki itt se akar lenni, mint akit kicsit se érdekel, csak hadd menjen már haza... Fura... még... amikor épp emberevő volt, amikor halott voltam... még akkor is törődőbb volt, pedig akkor épp 5 perccel korábban szívta ki valaki nyakát, de... most... ez... ez nem tudom kicsoda... ez nem az én Stefan-om... ez nem az én barátom... - Kérem vissza a barátomat... - feleltem sírva, egyszerre Sofia és Stefan kérdésére is, ha már... mindkettejüket ez érdekelte... - Mit akarok? Látni akarok... élni akarok... a húgomat akarom... szeretni akartam... azt akarom hogy valakit érdekeljek, valakinek számítsak ÉN... azt akarom... azt... - elcsuklott a hangom, és nem tudtam folytatni... A kezeimbe temettem az arcomat, és a földre borultam... éreztem a hideg, száraz füvet az ujjaimmal, meg a föld hidegét... de annyira sem érdekelt, mint az, hogy a legnagyobb idiótát csinálom magamból, akit emberemlékezet óta láthatott ez az erdő... Nem érdekelt... az életem ennél mélyebben már nem lehet a pottyantósgödörben... már mindegy ki lát, ki hall... nem számít... ez jobb már nem lesz... de rosszabb se nagyon lehet.. - Öljetek meg... - kértem, két nyöszörgő légvétel között, miközben már-már levegőt nem kaptam, annyira nem tudtam uralkodni magamon... egyszerűen a fűbe dőltem, és nem érdekelt semmi, zokogtam... Elegem van... kész... elég volt... nem bírom tovább... nem bírom ezt az életet...
Nem értettem, hogy miért nem lehet Lexit békén hagyni? Csak egy kis időre, gondolkodjon, szívjon friss levegőt és ilyesmik. Nem vagyok a türelem istennője, de az ilyet megértem, és tudom, hogy mi az, ami kell a másik személynek... - Én már nem tudok mit mondani... - nyögtem ki egyszerűen, mert olyan valamibe kerültem, amibe nem igazán szeretnék újra. Nem ismerem őket, de mégis... Mintha régóta ismerném őket, de valójában pedig csak néhány perce. - Lexi, ezt nem szeretném hallani újból, oké? - bármit megtennék azért, hogy jobb élete legyen, hogy újból a régi lehessen... - Stefan, nézz rám... Ha azt szeretnéd, hogy Lexi megbízzon benned, tegyél érte valamit is. Én kérlek rá, mert nem ismerlek titeket, a múltat sem, de látom, hogy mindketten szenvedtek, csak máshogy mutatjátok ki, és ha rendbe akarjátok hozni ezt, akkor valamit tenni is kell érte. Neked is - mondtam neki teljesen normálisan, emberi módon... Vagy megérti, vagy nem. - Kedveském... Elég normálisnak tűnsz... Te boszi vagy, nincs valami trükköd, vagy bármi, ami visszaadhatná a látását Lexinek? - álltam picit közelebb Layla-hoz, de megtartva egy bizonyos távolságot, de teljesen őszintén kérdeztem tőle. Hiszen a boszik sokfélére képesek, hátha erre is.
Tehetetlennek éreztem magam. Segíteni is akartam Lexi-n, de ugyanakkor nem akartam benne reményeket kelteni. A barátja kell, hogy legyek. Azt pedig nem tehetem több méter távolságból. Szavakkal soha nem fogom meggyőzni arról, hogy tényleg fontos a számomra. – Te vissza akarod kapni a barátodat én pedig a barátod akarok lenni. Felajánlottam a segítségemet mindenben! Mégis mit vársz még tőlem.. Egyszerűen nem értem. – Idegesen pöckölgetni kezdtem az ujjaimmal. Talán miután azt mondtam neki, hogy nem akarok többet barátságnál nem kellett volna rögtön Layla-hoz rohannom. Ott kellett volna vele maradnom és elmagyaráznom, hogy mégis miért nem szeretném feszegetni a barátságunkat. Ehelyett pedig magára hagytam, amit mélységesen sajnálok. – Az életemet is odaadnám azért, hogy újra láthass, hogy boldog lehess, hogy megkaphass mindent, Lexi. – Ez egyáltalán nem volt hazugság, hiszen voltaképpen az életemmel tartozom Lexinek, ha ő nem lenne valószínűleg még mindig egy önelégült ripper lennék, aki halomszámra öli az embereket. Hála neki sikerült megváltoznom. Soha nem tudom neki eléggé meghálálni azt, amit értem tett. A vörös hajú nő felé fordultam, akinek eddig nem különösebben szenteltem figyelmet. Bólintással jegyeztem, hogy megértettem a szavait. Mikor Lexi azt mondta, hogy öljük meg olyan volt, mintha karót döftek volna a szívembe újra meg újra. Hogy mondhat ilyet? Egyszerűen ezt nem tudom elhinni.. Lexi a barátom. Mindig mosolygott most pedig jobban maga alatt van, mint én valaha is voltam. Nem érdekelte semmi. Sem az, hogy Layla meg fog haragudni rám.. A barátom ugyanúgy megérdemli a figyelmet, mint bárki más is és azt sem érdekelt, hogy Lexi erővel fog eltaszítani magától. Odaléptem hozzá, majd mellétérdelve odahúztam magamhoz és szorosan öleltem. Tudatni akartam, hogy számíthat rám.. Egy pillanatra azért Layla felé néztem, hogy miképpen reagálja le ezt az egészet. Én rángattam el magammal és valószínűleg nem erre számított, de igazából én sem.. Nem gondoltam volna, hogy ennyire maga alatt lesz Lexi. Most pedig mindennel azon leszek, hogy visszaszerezzem a régi barátomat, aki mindig mosolygott és élvezte az életet.. Nagyobb szükségem van rám most, mint nekem az egész életemben.
Kezdőlap
