Sajnáltam Lexit részben, de nem tudtam teljesen. Egyszerűen nem bírtam megmozdulni csak figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Minden olyan volt, mintha csak külső szemlélő lennék. Nem tudtam mit csináljak, mit ne csináljak, így maradtam egy helyben és meg se szólaltam. Nem akartam semmit se megzavarni. Sofia kérdése teljes mértékben váratlanul ért. Visszaadni Lexi látását. Talán egy vámpírnak ez nem hangzik annyira nehéznek, de egy boszorkánynak nagyon is nehéz ilyet megtenni. Figyeltem ahogyan Stefan ellép mellőlem és Lexhez sétál. Vigasztalta és biztató szavakat mondott a lánynak. Talán irigyeltem őt, hogy a vámpírleányzónak van egy barátja, aki bármit megtenne. Bár csak én is elmondhatnám ezt magamról. Itt volt Stefan, de még se ugyan az volt. Látszott, hogy ők igenis fontosak egymásnak és igazi barátjának tekinti Stefan a szőkeséget. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit feleljek rá, vagy csak egyszerűen hagyjam figyelmen kívül. Akaratom ellenére is Lexire néztem és láttam ahogyan szenved, láttam Stefan szenvedését, így alig hallhatóan mondtam Sofiannak. Tudtam, hogy érteni fogja még így is.- Talán, talán sikerülhet, de nem ígérhetek semmit se. - a végére a hangom elcsuklott, mert tudtam, hogy innét nincs visszaút. Meg kell próbálnom Lexi látását visszaadnom bármi áron is. - Nem örültem, hogy közeledik felém Sofia, mert nem bíztam benne teljesen és mi lesz akkor,ha kudarcot vallok?! Ha nem sikerül, akkor mindenki csalódni fog bennem és ez a gondolat egyre jobban fájt. Felemeltem a tekintetemet, ami találkozott Stefan pillantásával. Habozás nélkül elfordítottam fejemet, nem bírtam a szemébe nézni, hiszen túlzottan is sok fajta érzés kavargott bennem, de legfőképpen az "ígéretem" szavai által keltett érzésektől kezdtem el émelyegni. Fogalmam sem volt, hogy ezek után mi lesz.
Hiába mondta Sofia hogy nem akarja azt tőlem hallani hogy meg akarok halni, hisz én nem tudok mást mondani, ez az igazság... Azt hittem nem lehet rosszabb annál a létnél amikor szellem voltam, de egyik állapot sem jobb... azt hittem... de mégsem... Fogalmam sincs emberek hogy képesek így életben maradni, mert én lehetetlennek gondolom... főleg így... főleg egymagam... Az életem egy romhalmaz, és az emberek körülöttem élvezettel tapossák ezt a halmazt... Az élet pokoli... Stefan kérdése tipikusan olyan volt, amit csak egy férfi tud feltenni... Mondani mindent és bármit lehet... mondtak nekem olyan sok mindent már olyan sokan... és soha egyikük sem segít mégsem... Igen, mondta hogy segít... közben megkérte Katherine kezét... Ez után az épelméjűségében is kételkednem kéne, nem még a szavában... Ezek után azt várta hogy higgyek neki? Mégis hogy? - Az ígéretekkel... tele... a padlás... - nyöszörögtem sírva, de nem "néztem" Stefan felé. Égek én már itt lent így is, hát még ha Rá is próbálnék nézni, és mégse látnék belőle semmit, csak Ő bámulhatná a képemet a többiekkel együtt... Inkább megpróbálok úgy tenni mintha kívánhatnám hogy nyíljon meg alattam a föld, és erre meg is nyílna, és eltűnhetnék... Talán... sőt, valószínűleg biztos, hogy ezért is lepett meg olyan nagyon, hogy egyszercsak megéreztem valaki közelségét, s első pillanatban kis híján hátrahőköltem ijedtemben... Nem mintha bármelyikük a három jelenlévő közül tényleg vállalná hogy megöl... elméletileg... de... mégis... oké, összerezzentem... De ahogy az illető testének illata beférkőzött az orromba, és erős kezei körém fonódtak miközben átölelt... az izmos mellkasáról nem is beszélve, amit arcommal éreztem a ruhái alatt is... már tudtam ki az... - Stefan... - sírtam a felismerésre, ahogy kezem a kabátjába kapaszkodott, és én is átöleltem Őt. Oké, erre nem számítottam Tőle... de... olyan jó érzés volt, hogy itt van... Mióta megjött, most először éreztem belőle a barátomat... Eddig miért nem tudta ezt megtenni..? - Én nem akarlak elveszíteni... Nem akarlak még Téged is elveszteni.. Damon-ön kívül Stefan volt a legrégibb ember az életemben... Ő volt nekem... Ő... a családom volt a családom helyett... A halálom után egyetlen hosszútávú kapcsolatom sem volt, egyetlen szoros barátságot sem kötöttem, nem lettem szerelmes... nem lett családom... Egész vámpírlétemben Ő állt hozzám a legközelebb, soha olyan közel senkit nem engedtem mint Őt, senki nem ismert annyira mint Ő... És most Őt akarják tőlem elvenni ezek a... ezek a nők... Nem volt egyáltalán jó véleményem ezekről a nőkről, akik az utolsó szalmaszálat is el akarják venni tőlem ami (aki) még a normális élethez köt... De ez az érzés megingani látszódott, amikor meghallottam Sofia és Layla beszélgetését, amit egészen halkan próbáltak összehozni, de az én fülem azért még jó.. Egészen kicsit elhúzódtam Stefan-tól, de csak annyira hogy Layla hangjának az irányába forgathassam a fejemet. - Azt... mondod... Te... Te tudsz... Te tudnál nekem... talán segíteni? - kérdeztem hitetlenkedve... aztán Stefan felé fordítottam a fejem, és próbáltam a szétbőgött fejemre kérdő arckifejezést összehozni. Éreztem magamon a leheletét, így Őfelé volt a legkönnyebb nézni...
Éljen. Végre eljutunk valahová, és talán minden jóra fordul ezután. Nem tudom, de még ilyen személyekkel nem voltam körülvéve, végül is csak rosszat kaptam az élettől, és én is ugyanazt tettem... Nem vagyok jó, de tudom, hogy mire vagyok képes, ha segítségre szorul valaki. - Ha kell bármi, csak szólj... Előkerítek én bármit neked, hogy sikerrel járjunk - szóltam a boszihoz, mert ha bármire szüksége lenne, én megszerzem azt. - Oh, elnézést kérek Tőletek, csak kicsit felpörgök az ilyen dolgoknál, és tök jól érzem magam ilyen esetekben, ha valakin segíthetek - kezdtem el hadarni a szavakat, mert nem tudtam rendesen beszélni sem. - Ne is törődjetek ezzel - kezdtem el a kezeimmel hadonászni, hogy tényleg csak beszélgessenek egymással Lexi és Stefan. - Csináltál már ehhez hasonlót? - még mindig Layla közelében álltam, amikor ezt kérdeztem, és míg Lexiék kicsit összeborultak, én addig a boszival próbáltam csevegni.
Nem figyeltem oda, hogy Lexi mit mond. Nem akartam már odafigyelni, hiszen az csak tovább növelné a feszültséget. Nem mintha nem az eget verdesné már most is, de jobb lesz, ha elengedem a fülem mellett a negatív megjegyzéseit. Ígéretet tettem arra, hogy visszarázom az életét a megszokott régi kerékvágásba. Kerüljön, amibe kerül. Még sem engedhetem, hogy a legjobb barátom vakon járjon az éjszakában, mint például most is, de láthatóan elég messze el tud jutni látás ide vagy oda. Bár mondjuk abban biztos vagyok, hogy jó párszor elbukott mire ideért, de ez már csak részletkérdés. A karjaimban tartottam és most ez volt a legfontosabb. Megtört. Egy pillanatig azt hittem, hogy el fog lökni magától, hogy majd a fejemhez vágja, hogy merészeltem hozzáérni, de nem így volt. Hálát adtam az égnek, amiért most kivételesen nem játszotta a makacs nőszemélyt. Bár én még akkor is szerettem. Mert a barátom. – Shhh. Nem fogsz. – Jelentettem ki határozottan. Egy család vagyunk. Nem fogom egy könnyen elereszteni ez már most kiderült. A barátjaként kell mellette állnom és támogatnom nem valami szerencsétlennek, aki lelki szemetesként használja, mert nem tud mit kezdeni ennyi nővel az életében. Mondjuk soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a problémám, hogy a nők elevenen fognak felfalni. Felfigyeltem Layla és a másik nő beszélgetésére, de nem szóltam közben. Tudtam, hogy nekem most Lexi-re kell koncentrálnom, de azért kíváncsian vártam Layla válaszát. Talán tud segíteni.. Abból pedig már kiindulhatunk. Mondjuk nem akarok Lexi-ből kísérleti nyulat csinálni, de tudom mennyire szeretne újra látni..
Például egy kis csönd, nyugalom jól jönne. - mondtam kicsit ércesen, mert túlzottan is feszült voltam. Összefontam magam körül a karomat, mert hirtelen olyan volt, mintha még a szél is feltámadt volna. Magam sem tudtam mire vállalkoztam, de azzal nagyon is tisztában voltam, hogy ezek után már nincs visszaút. Nem tudtam már mi lenne a jobb, ha három vámpír csalódik és úgy esnek nekem, vagy Lexi esik nekem miután visszakapta a látását. Fogalmam sem volt már melyik a veszélyesebb, de már ott tartottam, hogy nem is érdekel, csak essünk már túl rajta.- Látást visszaadni egy vámpírnak? - vontam fel a szemöldökömet egy kicsit, mert nem értettem, hogy kérdezhet ilyet. Azért, mert Stefannal jóban vagyok még nem azt jelenti, hogy puszipajtása vagyok a fajtásainak. Ezek után Lexihez fordultam és elővettem a lehiggadtabb és a legkedvesebb hangnememet.- Ha megengeded, akkor segítek és szerintem újra fogsz tudni látni. - mondtam egy szuszra, mert egyre jobban émelyegtem ettől a gondolattól, hogy ilyet kell csinálnom. Embernek adtam már vissza, de egy vámpírnak?! Talán az se annyira másabb, reménykedtem benne.-
Az esetek többségében, már rég felszívodtam volna innen. De most annyira mindegy volt, hogy hol vagyok nagy valószínűséggel senki sem lát. Kíváncsi lennék azért Tristan arcára, mikor megtudja, hogy meghaltam. Mindent megadnék azért. Talán vissza kellene mennem a házhoz. De most ahhoz sincs kedvem. Botorkálok az erdőben annak reményében, hogy tudok valakivel beszélgetni. Talán még egy szellemmel? Csak lenne itt valami, amivel elüthetném az időt. Iszonyatosan gyűlölök unatkozni. Talán meg kellene terveznem a hadjáratot, az a szemétláda ellen. Jó, nem is igazán szemétláda. Csak egy idióta, akinek szüksége van egy kis segítségre. Agyilag egy icipicit zokni. Túlságosan is elvontan gondolkozik. Szegénynek valószínűleg nem volt gyerekszobája. Mászkáltam előre a semmiben, mikor zajt hallottam meg. Nocsak-nocsak. Valaki közeledik. De nem tudom miért örülök ennek, hiszen nagy valószínűséggel észre sem fog venni. Megrántottam a vállamat és arrébb indultam aztán mégis megálltam. De mi van, ha mégis? Vagy, ha nem is lát legalább hal. Remélem nem valami karót nyelt szentfazék. Mert akkor már most tovább állhatok. Szórakozásra vágyom. Még így is. Szellemként is.
Magam sem tudom miért pont erre indultam el, hogy hazajussak. Valószínűleg az is közre játszott, hogy még nem álltam készen arra, hogy a barátaimmal összefussak. Annyi minden történt az elmúlt időszakban, hogy csak na és még magam sem tudom, hogy mit kellene tennem. Főleg Care-rel hiszen elvesztette a babáját és én nem is voltam itt, hogy megvédjem őt, vigyázzak rá, illetve hogy segítsek neki túl jutni ezen a dolgon. Ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben arra figyeltem, hogy nehogy orra bukjak valamiben, mert hiába volt nappal itt az erdő sűrűjében csak valami félhomály szerűség volt. Hirtelen apró neszekre lettem figyelmes, mire felkaptam a fejemet és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy láttam valakit. De végül elvetettem az ötletet, mert már nem láttam senkit se. Folytattam tovább az utamat, miközben lefelé néztem, amikor megéreztem, hogy valaki figyel engem. Felkaptam a fejemet és még szerencsére időben félre léptem, így nem ütköztem belé. Bocsánat. - mondtam neki sietve.- Segíthetek valamiben? -kérdeztem tőle, mert még mindig nem állt arrébb, illetve még mindig figyelt engem. De alig, hogy kimondtam rájöttem, hogy egy szellemmel állok szemben.- Ha nem tévedek akkor szellem vagy, igaz? - kérdeztem meg tőle kicsit óvatosan, mert ált.-ban nem sok szellem szereti, ha megkérdezik ezt így tőle nyíltan. Remélem ő nem fog valami jelenetet rendezni emiatt.-
Egész hosszú vámpírlétemben, én voltam akinek mindig erősnek kellett lennie. Én voltam a támaszték mindenkinek, akinek csak kellett, és szerettem/szeretek is az lenni. De nagyon új helyzet az nekem, hogy most én vagyok szó szerint a padlón... én zuhantam meg... nekem kell a segítség... Utoljára akkor voltam így elhagyva magam által, mikor halott voltam... Akkor Damon mentett meg a megbolondulás totális fázisától... persze ha leszámítjuk azt a macskás ügyet... mert akkor az azért már eléggé a teljes őrület jele volt... De végülis aztán rendbe jöttem. Aztán a vakság, miután feléledtem... azt hittem menni fog, hogy el tudok lavírozni így is a városban, de... ez nehezebb mint azt gondoltam anno... most pedig hogy ez az egész dolog Stefan-al meg a barátnőivel így alakul körülöttem... most "látom" csak hogy ez úgy ahogy van, lehetetlen. Vámpírként, vakon, kiszolgáltatva, de mindenről tudva... bezárva a házba... ez... nem megy... lehetetlen így élni... Nekem muszáj látnom, és eltűnnöm a közelükből... ha Stefan barátja akarok maradni, el kell szabadulnom a házból, és ahhoz a látásom kell, és... és nekem az KELL! - Ne haragudj ezért a műsorért... nem tudom mi ütött belém... - suttogtam Stefan-nak, hogy legalább az intimitás látszata meglegyen, ha már egész este égek mint az atom... De bocsánatot akartam kérni... Sofia olyan lelkesen magyarázott tőlünk nem messze, hogy a hadarását alig tudtam értelmezni, ebben a beszéde gyorsasága is közrejátszott, meg az is hogy én közben próbáltam felfogni amiről beszélnek éppen... Lehet hogy fogok látni...?? Layla is bekapcsolódott a képbe, és hallottam amiket Sofiának mondott, meg... azt hiszem utána talán nekem beszélhetett... ami elég valószínű... - Meg.. megtennéd ezt értem...? - kérdeztem el-elhaló hangon, mert nem nagyon éreztem úgy magam, mint aki a ma este után megérdemli ennek a lánynak a segítségét... Én piszokul viselkedtem... Ő meg segíteni akar nekem ezek után... Dögnek érzem magam... - Bármit megadnék érte hogy láthassak...
Elég valószínűtlennek tűnt, hogy pont egy olyan személybe fogok belefutni, aki láthat. De próba cseresznye. Legalább addig sem fogok unatkozni míg vele beszélgetek. Bár a csípős megjegyzéseimet nem tudom visszafogni, szóval valószínűleg elég hamar rá fog unni a társaságomra. De sebaj, akkor már felkereshetem Tristan-t és őt fogom kísérteni. Mókás lenne az egész. Viszont a hálószobájukba nem akarok belopózni. Ki tudja.. Lehet, hogy a legrosszabb pillanatban állítanék be és az leginkább számomra lenne kellemetlen. Nem kínos.. Nem.. Egyszerűen csak felfordulna a gyomrom a látványtól. Olyan lenne, mintha a szüleimre nyitnék rá.. Még ha nem is azok. Épp elég az, hogy Tristan-re úgy tekintek, mint az apámra. Bár így, hogy már felnőttem inkább egy testvér a szememben, mint apa. Követtem tehát a léptek hangját remélve, hogy belefutok valakibe, aki még látni is fog. Nem tudom, hogy megy ez az egész szellemdolog igazából még eggyel sem találkoztam. Vagyis nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna.. Aztán ki tudja. Elég lyukacsos a memóriám manapság. Teljesen közel mentem hozzá. Ha nem vesz észre valószínűleg átsétál rajtam, ha pedig igen akkor megtorpan. Halvány mosollyal az arcomon néztem rá. Ha nem lennék szellem, akkor ennek a helyzetnek jobban örültem volna. - Ha megtennéd, hogy szórakoztatsz... - Mondtam immár hatalmas vigyorral az arcomon. - Igen. Teljes mértékben. Nem olyan régóta, de hidd el.. Már most unom. - Azért mondjuk megérte annyit csipkelődni szerencsétlen vadásszal. Bár most így jobban visszanézve a vérveszteség ment egy kicsit az agyamra.
Szórakoztassam?! nem akartam hinni a fülemnek. Ez most valami vicc ügye?! A szellem se gondolhatja komolyan ezt a kérését, talán ez még ki is ült az arcomon, hogy eléggé ledöbbentem a kérésén. - Nem vagyok jó szórakoztató, szóval azt hiszem más társaságát kell keresned. - néztem rá őszintén és már indultam is tovább, de a következő szavai megállítottak.- Akkor miért nem kérsz meg egy boszit, hogy hozzon vissza az élők sorába, még mielőtt túl késő lenne? - néztem vissza rá érdeklődve, mert egy idő után teljesen szellem lesz, vagy eltűnik és akkor már késő lesz kérnie ezt bárkitől is.- Közben folyamatosan a lányt pásztáztam a szemeimmel. Fiatal volt, de ez nem jelenti azt, hogy valójában az is volt, valószínűleg csak fiatalon lett vámpír. Valami miatt úgy gondoltam, hogy vámpír lehetett addig, ameddig élt. Szóval biztosan még bosszút is akar állni, most hogy szellem. "Jobb lenne, ha kimaradnál ebből Bonnie"- próbáltam saját magamat meggyőzni. Mióta vagy szellem? - kérdeztem tőle kedvesen, majd leültem az egyik kidőlt fára és onnét figyeltem, mert tudtam, hogy egy darabig itt leszünk. Közben végig azon agyaltam, hogy vajon én miben tudok segíteni neki. Jól tudtam milyen a magány, talán ezért is maradtam, mert sajnáltam a lányt és segíteni akartam neki, mint mindenkin aki segítségre szorult.-
Láttam, ahogy kiül az arcára a döbbenet a kérésem hallatára. Na, jó nem azt mondtam, hogy dobálja le egyesével a ruháit és még táncoljon is közben vagy éppenséggel ketyegjen fejen állva egyszerűen csak szórakoztasson. Nem szabtam meg, hogyan pedig megtehettem volna. Ez a ketyegős dolog nem is lett volna olyan rossz. Főleg, akkor ha nem tud fejen állni. Szerencsétlen próbálkozásait szívesen végigröhögtem volna. Mennyire hiányzik már most a vámpírlét. Imádom irányítani az embereket. Főleg ilyen baromságokra ösztökélni őket. - Ó, de kár. - Szomorúan pislogtam rá nagyokat, mintha egy kislány lettem volna, akinek azt mondták, hogy ma nem mehet fogócskázni a barátaival. - És abban mi a szórakoztató? Látni akarom még pár embernek az arcát, amikor megtudja, hogy halott vagyok. - Na, az roppantul szórakoztató lesz. Mondjuk talán az egyetlen "ember", akit ez a hír földhöz fog vágni az Tristan. Nem hiszem, hogy bárki más különösebben érdekelné, hogy meghaltam. - Csak pár napja. De, hidd el nem akarnál a helyemben lenni. Egyrészt szórakoztató, mert nagyrészt senki sem lát. Másrészt pedig kicsit unalmas. - Nincs kivel csevegnem és ez egy kicsit lapos. Jó érzés szivatni az embereket így, hogy nem látnak viszont ettől még gúnyolodni nem tudok.. Pedig abban lelem igazán örömöm.
- Rendben, Layla... Gondolkodj csak, és találj ki valamit, ami segíthetne azon, hogy ez a szépséges Lexi újra láthasson - mondtam kicsit boldogan, és reméltem, hogy beválik valami. Befogtam azt a nem túl kedves pofimat, és inkább figyelni kezdtem csak... Nem igazán szóltam ezután semmit, nyugton maradtam. Igaz, ez nem az én szokásom, és alig bírom ki ezt az egészet, mert valóban segíteni szeretnék, és semmi mást. Hátsó szándék nélkül... Csak koncentráltam, nézelődtem, igazi sas módon. Nem lenne jó, ha valaki vagy valami megállítaná ezt, vagy megakadályozná...
Másokat meghat ez a nézésed? - kérdeztem tőle miközben felnéztem rá. Ő állt, én meg ültem, nem volt éppen nyerő helyzet, de most ez se zavart. A mai nap túlzottan is lefárasztott és az a sok dolog is ami a fejemben kavargott.- Miért vagy benne biztos, hogy ők látni fognak téged? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen általában csak a boszik láthatják a szellemeket, a többiek nem. De nem is értem ezen miért lepődök meg, hogy azt látni akarja, hiszen biztos voltam benne, hogy valamit még akar szellemként, de már ez is jobb, mint a bosszú.- Szóval semmi bosszú, csak látni akarod az arcukat. Ez érdekes és szokatlan. - mondtam kicsit lassabban, mint aki végig gondolja azt, amit kimondott. De tényleg nagyon fura volt, hogy egy szellem nem akar bosszút állni.- Hidd el tudom milyen láthatatlannak lenni. - néztem rá kedvesen, hiszen pontosan tudtam, hogy milyen érzés láthatatlannak lenni. Én éltem, mégis sokszor úgy éreztem, hogy a barátaim számára és mindenki számára láthatatlan vagyok, csak akkor vesznek észre, ha valami miatt kellek nekik. - De ha már pár napja halott vagy, akkor nem félsz, hogy lemaradsz arról, hogy lásd az arcukat akkor, amikor rájönnek, hogy meghaltál? - kérdeztem tőle kíváncsian és még mindig a lányt fürkésztem. Volt benne valami ami szimpatikussá, illetve unszimpatikussá tette a szememben.- Vámpír voltál régebben? - kérdeztem tőle automatikusan, hiszen amióta megpillantottam ezt járt a fejemben, hogy vajon mi lehetett régebben. -
Próbáltam barát módjára viselkedni és kezdtem belátni, hogy már az elejétől fogva meg kellett volna ölelnem. Abban a pillanatban, hogy ide kiértünk ezt kellett volna tennem. Talán, akkor elkerülhettük volna ezt a mindannyiunk számára kínos jelenetet. Leginkább olyan volt ez az egész, mintha elbeszélnénk egymás mellett. Meg sem hallottuk a másik szavát, csak a saját igazunkat akartunk kiharcolni, ami nem éppen volt a legjobb megoldás. - Semmi baj. Megértelek.. Semmi baj. - Suttogtam Lexi-nek, miközben a karját kezdtem el simogatni. Nem eresztettem a karjaimból, mert nem akartam elereszteni. Mindennél jobban megakartam vigasztalni. Vissza akartam kapni a jó öreg barátomat, aki mindig nevetett, akivel úgy éreztem, hogy tényleg van jó oldala is az életemnek. Reménykedve pillantottam Layla felé. Ha vissza tudná adni a látását az már fél siker lenne ahhoz, hogy visszakaphassam a már jó régen elveszített barátomat. Most pedig nekem pontosan erre volt szükségem, hogy őt boldoggá tegyem. Aztán pedig az a legkevesebb, hogy betartom az ígéretemet és elviszem valahova kikapcsolódni. Valószínűleg Layla-t nem lenne tanácsos magunkkal vinni, de nem szívesen hagynám magára azok után, ami történt.. Nem. - Meg tudod csinálni? - Kérdeztem komor hangon Layla-tól.
- Nem mindenkit, de azért próbálkozni szabad. - Megrántottam a vállamat halvány mosollyal az arcomon. Manapság már egyre kisebb jelentősége van ennek a nézésnek. Alig várom, hogy visszatérhessek a testembe. Hiányzik a régi önmagam. - Nem kell látniuk engem. - Mondhatnám, hogy Tristan barátnője egy boszorkány, aki valószínűleg látni fog. De a lényeg az, hogy nekem kell látnom őt. Az arcát. Biztos van jobb dolgok is annál, hogy engem meglátogassanak. Főleg, hogy nem sokkal azelőtt találkoztunk, hogy meghaltam volna. Nem hiszem, hogy ilyen hamar hiányolni kezdene ez az egész annyira irracionális. - A bosszúval ráérek akkor foglalkozni, ha majd újra visszatérek az életbe. Vagyis akkor sem az lesz az életcélom. Mindig minden elé helyezem önmagam szórakoztatását. - Nem is én lennék, ha bármi hülyeséget előrébb helyeznék. - Szóval átnéznek rajtad az emberek? Milyen szomorú. - Engem különösebben nem hat meg, ha valaki nem foglalkozik velem. Addig piszkálom míg egyszerűen nem bírja tovább és foglalkozni kezd velem. Viszont nem vágyom arra, hogy mindenki rám figyeljen. Csak, akinek éhezem a figyelmére. Azt pedig általában elérem. - Nem hiszem, hogy én vagyok az első gondolatuk. Szóval hagyok nekik pár napot, mire rájönnek, hogy felszívódtam. - Valószínűleg enyelegnek egymással és bepótolják az elvesztegetett időt. Vagy tudom is én engem nem érdekel. Csak az arcukat akarom látni. - Igen, vámpír. Már jó ideje.. - Válaszoltam egyszerűen a kérdésére.
Figyeltem Lexit és Stefant. Sofia hangját is hallottam, de nem igen értettem, hogy mit is beszél, hiszen túlzottan lefoglalt az, hogy rájöjjek mit is csináltam azzal, amit mondtam. Tudtam, hogy most mind a hárman nagy reményt fűznek hozzám, de magam sem tudtam, hogy képes vagyok-e rá. Éreztem az erőt magamban, de az már más kérdés, hogy meg is tudom-e tenni. Lexi nem éppen volt kedves velem mostanában, arról meg már nem is beszélve, hogyan viselkedett velem. Egyedül talán csak Stefan miatt mentem bele ebbe az egészbe, hiszen tudtam, hogy neki ez fontos, hogy a legjobb barátja újra láthasson. Viszont azt már magam sem tudtam, hogy képes leszek-e még maradni a Salvatore házban ezek után vagy nem. Végül Lexi szavai zökkentettek ki a gondolataimból. Igen, ha megengeded, akkor visszaadom én a látásodat. - fordultam felé és teljesen komolyan gondoltam amit mondok. Visszaadom én neki, ha ő ezt megengedi. Majd ezek után Sofiához és Stefanhoz fordultam.- Igen meg tudom csinálni, de ahhoz egy perc nyugalom kell és akkor akár itt is neki kezdhetünk.- Tudtam, hogy minden erőmre szükségem lesz és abba bele se mertem gondolni, hogy vajon én túl fogom-e élni vagy nem. -
Igaz próbálkozni szabad. - hagytam rá a dolgot, mert ebben igaza volt, de volt egy olyan érzésem, hogy régen ő nem ezzel a nézéssel győzte meg az embereket.- Miért van olyan érzésem, hogy régen sokkal inkább a vámpír képességeiddel győztél meg másokat. - néztem rá kíváncsian, mert érdekelt ez a lány és tudni akartam, hogy ki volt ő és milyen volt.- Miért nem szeretnéd, hogy lássanak? - kérdeztem tőle ezt is kíváncsian, mert elég fura dolog az, hogy még azt se akarja, hogy lássák. Egyre furábbnak gondoltam ezt a leányzót és talán pont ez tette őt érdekessé a szememben.- És mi szórakoztat téged? Mások kihasználása? - szegeztem felé a kérdést egy fintorral az arcomon, mert valami miatt ez jutott eszembe attól, ahogyan mondta. Soha nem értettem miért jó a vámpíroknak, ha másokat kihasználhatnak, talán pont ezért is jó, hogy én boszi vagyok, erre nincs esélyük, de én tudok nekik ártani és ez pont így van jól.- Nem hiszem, hogy rád tartozik ez a dolog. - feleltem kurtán a kérdésére, mert nem fogom neki tagolni azt, hogy milyen is az életem. Nem ismerem és így nem bízok benne, legalább is jelenleg nem.- Szóval elméletileg vannak, voltak barátaid vagy esetleg családod, de úgy gondolod, hogy több napig fel se tűnne az számukra, hogy már nem élsz?! Elég fura dolog, mármint ha fontos vagy nekik, akkor szinte egyből fel kellene tűnnie a dolognak, nem gondolod? - szegeztem neki a kérdést kicsit szomorúan, hiszen nem éppen egy vidám téma volt és sajnáltam a lányt, de biztosan valamivel kiérdemelte, hogy ilyen élete legyen.- Mennyi idős voltál? - faggattam tovább, hiszen meg akartam ismerni.-
- Azt tudtommal még soha nem büntették. - Mondtam nevetve. Érdekes egy kis boszorkány. Az egyszer biztos, hogy jelen pillanatban még azt is mondhatom, hogy kedvelem. Nem az a begyöpösödött úristen vámpír, pusztulj típus. Barátságos. Bár nem igazán árthatok neki szellemként, maximum megszállhatom. Vagy mi.. Ami mókás lenne, de el is rontaná ezt az egészet.. Szóval meg sem akarom próbálni. - Ha a kínzás annak számít, akkor igen. - Vallottam be kuncogva. Néha még vámpírokat is kínoztam. Mindig kellett valami új. Nem szeretek unatkozni.. Nagyon nem. - Mert láttak már eleget. - Nem vágyom arra, hogy lássanak. Sokkal jobban tudok szórakozni úgy, hogy nem lát senki. Csak egy picit mozdítok arrébb valamit. Vagy éppenséggel az egyik oldalról a másikra teszem a kávét és pár ember már be is csinált. Tristan-nel is elszórakoznék, de a boszorkány barátnője miatt hamar lebuknék. - Hát néha, már odáig kell süllyednem. - Húztam félre a számat. Jó érzés az embereket rávenni olyanra, amit soha nem akartak csinálni. Főleg, mikor látom közben az arcukon, hogy mennyire nem szívesen teszik meg ezt az egészet. - Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mi zajlik az életedben. - Emeltem fel a kezeimet megadóan. Engem aztán tényleg nem érdekel, hogy mi van vele ki néz át rajta és ki nem. - Ebből már kitalálhattad, hogy nem vagyok egy nagyon fontos személyiség. - Két "ember" van számomra talán, akire számíthatok vagy mi. Tristan. Aztán még ott van Peter. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy átváltoztattam, de be kell vallanom kicsit már hiányzik. - Úgy 900 után, már meguntam a számolgatást. - Válaszoltam egyszerűen, amikor rákérdezett a koromra.
Ahhoz képest, hogy milyen tündéri kislány arcod van és alkotod, úgy gondolom, hogy velejéig romlott vagy. - mondtam neki higgadtan, majd rájöttem, hogy talán még se kellett volna így fogalmaznom.- Bocsánat, mármint annyira tudsz kemény és kegyetlen lenni. - mondtam kicsit gondolkodva, mert fogalmam sem volt arról, hogyan lehetne ezt szépen mondani, hiszen most vallotta be, hogy szeret másokat kínozni és az mondhatni számomra tiszta ördögi dolog, kivétel persze akkor, ha saját magát védené.- Biztos vagy te ebben? - kérdeztem tőle miközben még a szemöldökömet is felvontam, hiszen akit szeretünk azt mindig szívesen látjuk és nem számít semmi se. - És mit szeretnél tenni, hogy tudtukra add, hogy te szellem vagy? Ijesztgetni vagy? - szegeztem neki a kérdés kíváncsian, mert nagyon is érdekelt, hogy mik a szándékai szellemként.- És ezt te gondolom nagyon sajnálod. - mondtam egy fintorral az arcomon, mert valami miatt nagyon is hihetetlenül hangzott az, hogy ő nem élvezi azt, amikor másokat tud ugráltatni.- Vagy csak egyszerűen nem tudsz arról, hogy valakinek fontos lennél. - mondtam neki kedvesen ezeket a szavakat, mert meg akarta vigasztalni.- De az is lehet, hogy te nem engedtél senkit se közel magadhoz, így egy-két emberen kívül nincs aki hiányoljon. - néztem fel rá érdeklődve.- Pedig több, mint 900 év alatt találhattál volna barátokat és akkor lenne olyan személy, aki biztosan hiányolna téged.-
- Ó, köszönöm szépen. Még soha nem mondtak ilyen szépet nekem. - Kezemet a mellkasomhoz emeltem és amolyan meghatódott tekintettel próbáltam ránézni. Most minek kell finomítani a dolgokat? Teljesen igaza van. - Nehogy nekem bocsánatot kérj ezért. Ez az igazság és mellesleg ezt is köszönöm, kis boszi. - Kacsintottam rá. Ebben most semmi gúnyolódás nem volt. Örülök, hogy nem kell elmagyaráznom neki milyen is vagyok. Sosem rejtem a béka feneke alá, hogy milyen is vagyok. Senki kedvéért nem fogok szófogadó kislányt játszani. - Teljes mértékben. - Ha nem volt elég az emberiségnek, hogy több, mint 900 évig köztük jártam ugyanezzel az arccal, akkor így jártak. Bár nem akarok örökre szellem maradni, csak egy darabig. Míg úgy tartja kedvem. - Tudod milyen vicces, amikor meglátod egy ember arcát, miközben a teáscsészéjét tologatod ide-oda? Számomra igazán szórakoztató! - Mondtam nevetve. Olyankor olyan kis gyengék és tehetetlenek. Nem hiába nem is akarok ember lenni.. Még, ha csak ez lenne az egyetlen visszaút az életbe sem kellene. - Természetesen, miért ne tenném. - Hogy mennyire örülök annak, hogy ez a kis boszorkány lát engem.. És még volt mersze azt mondani, hogy nem jó társaság. Nem tudom kinek a számára, mert engem elég jól elszórakoztat. - Nincs szükségem barátokra. Nincs szükségem arra, hogy bárki is törődjön velem. Sokkal jobban boldogulok egyedül, mint egy felesleges személlyel a nyakamban. - Soha nem vágytam arra, hogy szeressenek úgy igazán.. Vagy legyen egy barátom. Az ellenségekben sokkal több az izgalom. Őket sokkal jobban szeretem gyűjtögetni, mint a barátokat. Mi izgalmas van abban, hogy valaki mindig kiáll melletted? Semmi. Jobban szeretek bajba kerülni.
Nincs mit, csak az igazat mondtam szellemke. - mondtam mosolyogva, mert volt ebben a lányban valami. Folyamatosan azon törtem a buksimat, hogy vajon mi lehet az, de már nem is érdekelt. Ahhoz képest, hogy nem akartam maradni egyre jobban éreztem magamat vele.- Nincs mit.- rákacsintottam játékosan, majd átfutott az agyamon, hogy még nem is mutatkoztunk be.- Bonnie vagyok, de BonBonnak is szoktak hívni. - mondtam egy mosoly keretében. - Téged, hogy hívnak? - kérdeztem tőle kedvesen, majd én is felálltam, hogy ne csak neki kelljen állnia. Bár abban is biztos voltam, hogy neki nem lehet annyira megerőltető állni, mint egy embernek.- Elhiszem és pontosan tudom boszorkány lévén. - mondtam kuncogva, mert emlékszem, hogy néha én is kipróbáltam, mert nem tudtam elhinni, hogy valóban boszorkány lennék.- És még miket szoktál csinálni? - kíváncsiskodtam kicsit, mert biztos voltam benne, hogy nem éri be ennyivel. Biztos csinált már nagyobb gonoszságot is szellemként, mint csészéket ide-oda tologatott.- Abból ítélve, hogy szerettél vámpír lenni, szerintem előszeretettel ugráltattál másokat magad helyet. - néztem rá komolyan és mondtam őszintén.- Ezzel áltatod magad? Mindenkinek szüksége van barátokra, ha valaki igaz barát, akkor az nem hátráltatna téged semmiben sem. Sokkal inkább részt venne a rossz dolgokban, a csintalanságokban. - adtam választ a baráti dolgokra. Egy idő után meggyőzi magát az ember, hogy nincs szüksége senkire se, de legbelül mélyen valahol mindenki tudja, hogy legalább egy emberre szüksége van.-
- Nem szoktam ilyesmit ilyen hamar kijelenteni, de azt hiszem bírlak. - Rántottam egyet a vállamon, miközben kicsit oldalra húztam a számat. Olyan volt, mintha egy kislány mondta volna. Néha már nem tudom abbahagyni ezt az egészet és úgy viselkedek, mint egy kislány. Mondjuk ebben a helyzetben még elfogadható. Egyszerűen csak nem akarom, hogy komolyan vegyen. - BonBon? És vagy olyan finom is? - Kérdeztem hatalmas vigyorral az arcomon. Nem tehetek róla ezt muszáj volt megkérdeznem.. Vámpír voltam, vagyok vagy mi. - Naomi. - Árultam el én is a nevemet. Nem adtam ki ezzel egy államtitkot, szóval most nem kellett valami más névhez folyamodnom. Más esetben hazudtam volna, hogy később még véletlenül se találhasson meg, de most valahogy nem volt erre szükség. - Éppen, amihez kedvem van. Volt, hogy rúzsfoltot hagytam az egyik férfinak az ingén.. Látnod kellett volna mekkora balhé volt belőle. - Na, igen a féltékeny feleségek.. Jó műsor volt meg kell, hogy mondjam.. De már ezeket sem tudom élvezni így egyedül.. Sosem voltam az a magányos típus. Most mégis jól esik a társaság. - Nem áltatom magam. Nekem nincs szükségem senkire. Nem érdekel senki és semmi. Ha törődsz valakivel az egyenlő a gyengeséggel és, ha azt megtudja valaki könnyen előnyt kovácsolhat belőle.. - Mindig is gyengének tartottam azokat az embereket, akik mindenre képesek voltak valaki másért.. Oké, aranyos meg minden.. De én soha nem éreztem úgy, hogy képes lennék bármit megtenni valakiért.. És nem is akarom.
Ez kedves tőled és köszönöm. - mondtam neki kedvesen, majd egy apró mosoly is megjelent az arcomon. - Én se gondoltam, hogy ilyen jó társaság leszel. - mondtam kicsit nevetve, mert a szellemek általában unalmasak vagy éppen csak a bosszú hatja őket.- Sose lehet tudni. - kacsintottam rá.- De az biztos, hogy vagyok annyira kedves, mint a bonbon édes. - mondtam nevetve és örültem, hogy sikerült legalább mosolyt csalnom az arcára, valami miatt úgy éreztem, hogy ez igenis nagy dolog nála.- Örülök, hogy megismerhetlek Naomi. - mondtam egy mosoly kíséretében, hiszen megölelni vagy kezet fogni vele semmi értelme se lett volna. Talán lett volna valami bizsergés, de lehet még az se. Nem minden esetben van és fölöslegesen meg nem akartam megtenni. Hiú ábrándot adni meg nem szeretek, szóval maradt a mosoly és egy apró biccentés. - Látom még szellemként se kerülöd a bonyodalmakat és szeretsz mások orra alá borsot törni. - mondtam kuncogva, mert magam előtt láttam a jelenetet és biztos voltam benne, hogy nagyon vicces lehetett, pedig én az ilyet tényleg megvetem, de most nem tudtam visszafogni magamat.- És másik szellemmel még nem találkoztál? - kérdeztem kíváncsian.- [color=#333366]Talán te ezt gyengeségnek hívod, más ezt inkább ... - elgondolkodtam pár pillanatra, mert kerestem a megfelelő szót.- más törődésnek hívná és szeretetnek. - mondtam kedvesen és higgadtan.- Neked soha se hiányzik valamelyik legalább?
- Próbálom a legjobbat előcsalogatni magamból. - Vigyorogtam, majd meghajoltam, mint valami színész az előadása végén. Tapsot nem vártam, mert az eléggé kínos lett volna. Így inkább viccesnek tűnik ez a szituáció, mint kínosnak. Én személy szerint az elsőt jobban is szeretem. Nem vagyok oda a kínos jelenetekért. - Hát nekem nem úgy tűnik. - Kedves lánynak tűnt. Ez csak a látszat lenne? Talán ő még nálam is jobban színészkedik.. Nem, mintha akkora színészi tehetségem lenne, de ha ez kell a túléléshez össze tudom szedni magam. - Az érzés kölcsönös, BonBon. - Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de ettől az egész bonbon dologtól megéheztem. Vagyis megkívántam a bonbon-t. Ó, de még mennyire. Fel tudnék falni belőle egy.. egy.. nem tudom mit, de nagyon sokat az biztos.. - Az életem és a halálom is unalmas lenne ezek nélkül. - Szinte láttam az arcán, ahogy elképzeli ezt a jelenetet és megnevetteti. Hmm, talán még ha visszakerülök az élők sorába felkeresem valami őrült ötlettel. De persze valószínűleg akkor, már nemet fog mondani.. Próba szerencse. - Soha. Egyik sem. - Mondtam meg minden kertelés nélkül. Tristan.. Szeretem. A magam módján. Szóval körülbelül semennyire. Nem vagyok olyan érzelgős típus, aki a másik nyakába borul. Egyszer-egyszer előfordul, de később úgy is letagadom.
Ami nagyon is jól megy. - mondtam mosolyogva, majd a mosoly még nagyobb lett, amikor láttam a színpadias mozgását. Kicsit elrejtsem a mosolyomat az ajkamba haraptam, de továbbra is csodálattal figyeltem eme aprócska, törékenynek tűnő leányzót. - Soha nem gondoltál arra, hogy színész legyél? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen úgy tűnt minden adottsága megvan hozzá.- Mármint szerinted nem vagyok kedves? - kérdeztem vissza mosolyogva és még picit talán a szemöldököm is feljebb szaladt az arcomon.- Szóval szerinted ez csak maszk? - néztem r még mindig mosolyogva, hiszen mindig is kíváncsi voltam, hogy milyennek tartanak mások, akik nem ismernek engem. Persze én is teszek rossz dolgokat, de csak akkor, amikor szükséges és nem pedig azért mert abban lelelem örömömet.- Nem tudom, hogy milyen lehet a halál, mert még soha nem voltam szellem. - mondtam neki őszintén és talán picit sajnáltam is miatta.- És egyet értek, néha kellenek a csíntevések és a hasonló dolgok különben az élet unalmas lenne. - tettem hozzá kicsit sietve. Én nem igen éltem ezekkel a dolgokkal, de ettől függetlenül még nagyon is így gondoltam. Lehet nekem is többet kellene szórakoznom és minden másabb lenne. - Értem. - hagytam annyiban a dolgot.- És miket szeretsz csinálni, vagyis mik voltak a hobbijaid? -kérdeztem tőle kedvesen, mert még az is átfutott az agyamon, hogy esetleg, ha újra visszatér az élők közé, akkor is szívesen találkoznék vele.-
Kezdőlap
