Oh hát persze, ha most tudnék józanul gondolkodni, akkor minden bizonnyal elfogadnám, hogy segíteni szeretne nekem és nem rosszat akar, de az a nagy helyzet, hogy jelenleg a józan gondolkodás rendkívül távol áll tőlem, hiszen iszonyatosan fájdalmaim vannak. Igen tudom lesz még ennél rosszabb, de most úgy érzem ez épp elég iszonyatos ahhoz, hogy ne vegyem jó néven azt, hogy valaki még növelni is akarja a fájdalmamat azzal, hogy azt a nyomorult ágat kirántja a lábamból. Bármennyire is segíteni akar és bármennyire is tudom a lelkem mélyén, hogy nem lenne megoldás, ha kórházba vinne, mert a végén még tényleg kiderülne mi vagyok és azzal se járnék túlságosan jól. - Persze... minden rendben lesz. - nem cinikus a hangom, inkább nyafogós, vagy mondhatnánk, hogy szenvedős, ami talán érhető. Riporter vagyok, nem kifejezetten haditudósító és kimondottan nem viselem jól a fájdalmat sem. Még csak gyerekem sincs és természetesen eszem ágában sincs szülni úgy, hogy tudom miféle kórságot adok tovább majd szerencsétlennek. Az apámnak is lehetett volna annyi esze, hogy nem taszít kárhozatba azzal, hogy segít a világra jönnöm. - Vigyázol? - meglep, mert az elején tényleg úgy tűnt valami marcona alak, aki nem gondolja át, hogy mit tesz, most pedig vigyázni akar rám? Úgy érti gondolom, hogy nem hagy itt az erdőben, de úgy fest, hogy tisztában van a vérfarkassággal, tehát... talán még segíteni is tudna és az elég jól jönne. Rettegek az első átváltozástól és már elég közel van. Gőzöm sincs, hogyan fogom tudni elviselni és azt sem tudom, hogy hogyan zárom be magamat, hogy ne ártsak másoknak. Nem vagyok gyilkos, az is teljesen véletlen volt, hogy kiváltottam az átkomat, de ezen már nincs mit gondolkodni. Ez van, ezzel kell együtt élnem. Sokáig viszont már nem tudom, hogy miket mond, mert hamarosan végül a sokk, a vérveszteség, a fájdalom, vagy mind együtt, netán az adrenalin kiürülése, mert már tudom van, aki segít, de mindezek együttesen végképp kiütnek. Elsötétül a világ, de talán jobb is, így nem kell végig szenvednem az utat. Lassacskán végre kezdek magamhoz térni. Fáradt vagyok és zúg a fejem, pedig nem ittam annyira sokat előző nap, bár könnyen lehet, hogy pont e miatt kerültem az erődbe. Azt sem tudom, hogy mennyi idő telt el, de tuti, hogy nem álmodtam, mert a fickó itt van, békésen olvasgat, én pedig megpróbálok kicsit feljebb csúszni a párnán... na akkor esik le, hogy nem igazán van rajtam túl sok ruha, viszont már nem fáj olyan iszonyatosan a lábam. Automatikusan húzom feljebb a takarót, ami lássuk be butaság, hiszen valószínűleg a ruháim nem maguktól tűntek el, ő vetkőztetett le, tehát már látott fehérneműben. Persze azért van bennem annyi paranoia és ijedtség, hogy takarót húzkodjak, de nem... nem hiszem, hogy bármi történt volna. - Meddig voltam kiütve? - ez az első kérdés, ami eszembe jut, de a szavakat nem sikerül elsőre tökéletesen formálni. Azért jó eséllyel nem azonnal tértem magamhoz, mert azt jól érzem, hogy a szám enyhén szólva is ki van száradva. a hirtelen beszédtől nem csoda hát, ha köhögni kezdek, főleg hogy elég szép vérveszteséget sikerült produkálnom nem régiben.
Sajnálom én, hát hogyne sajnálnám? Sosem voltam rossz ember, mindig a jó ügy mellett álltam ki, de valahogy mostanra elmentek mellettem az évek, nem igazán haladtam a korral, és már csak egyedül állok a régi ügyemmel. Azzal az üggyel, amelyről valamiért elvonták a figyelmemet, de akárhogy erőltetem a tudatomat, nem ugrik be, hogy miért. Biztos valami esti ivászat alkalmával beszélgettem valakivel, aki bogarat ültetett a fejembe, ezért van most ilyen jó kedvem. Méghozzá annyira, hogy tudom, hogy a fiatal farkasnak nem lesz komolyabb bántódása azáltal, hogy kicsit gyors, és erőteljes a mozdulatom, ahogyan megszabadítom a faágtól, ami a combjába ékelődött. A sírós-nyafogós hang mindenesetre visszarángat a valóságba, mert fájdalmat valóban nem akartam okozni neki, csak ésszerűnek tűnt, ha mielőbb segítek, elkerülendő a vérvérmezést. Ha már elkötöm a lábát, nem vérzik el, s ha gyorsan a grillbe érünk, el is láthatom, lévén saját magammal szemben is történtek már csúfságok, nem mindig volt ugyanis mellettem valaki, aki segítsen. Neki ellenben itt vagyok én. - Bármi is történt veled, most már nem lesz baj. – Mormolom a lassacskán elaléló lány szemeibe, s valóban elveszti a tudatát. Annál jobb, legalább egyszerűbb pakolásznom, felőlem kapaszkodnia sem kell. Mondjuk az érdekes lesz, hogyan vetem át a térdemen motorozás közben, de mindegy, azért eljutunk hazáig anélkül, hogy lekapcsolna a helyi yard. S ahogyan magához tér, meglepve húzom le az olvasószemüveget az orrnyergemről. Sosem lesz rá szükségem, csak valahogy.. öltöztet. - Máris? Alig egy órát. Azt hittem, hogy még reggel is úgy kell erőt vernem beléd, hogy kikérdezzem mondjuk a vércsoportodat, vagy ilyesmi. Nincsen nálad semmi, és ha az életedet akarom megmenteni.. Nem árt, ha jóvá is hagysz bizonyos dolgokat. – Na nem a vetkőztetést értem ezalatt, azzal bizony nem szarakodtam, szemérmesség nélkül vágtam el róla mindent, legyen szó akár a legszebb ruháiról. A fehérneműje maradt, de nem mindegy, hogy allergiás-e valamire, gyógyszerérzékenység, miegymás. Manapság annyi kórság van.. Példának okáért ha mint helyi lakos eddig olyan készítményeket fogyasztott, amiben farkasfű volt, most, hogy már természetfeletti lény, ki tudja, hogy milyen reakciókba kezd a teste.. Felpattanok, és a nappaliból nyíló konyhában alig egy perc alatt összeütök neki egy limonádét. Egyrészt frissítő, másrészt tömény cukor, fel tud tőle pörögni rendesen. Visszatérek, s felültetve tartom meg a hátát, egyrészt ne öntse magára, másrészt ne nyeljen félre. - Azt hiszem meg fog változni az életed a mai naptól. Együtt megyünk majd vissza a szállásodra. Felőlem maradsz, amíg akarsz, nem kötelező pont itt lenni, de ha akarod, itt menedékre találsz. – Nem kérdezek, mert nem feltétlenül tartozik rám, viszont kiváncsi vagyok, ez is látszik rajtam. Az ágya szélén ülök, készen rá, hogy ha rosszul lenne, azonnal segítsek.
Rettenetes éjszaka van a hátam mögött annyi szent, nem csoda hát ha meglep, hogy egy idegen helyen térek magamhoz, még hozzá alig ruhában, bár takaró alatt, viszont már nem sajog annyira a lábam és az azért rémlik, hogy nagyon csúnyán sikerült megsérülnöm és hogy a fickó cseppet sem visszafogott módon távolította el a faágat, ami átszúrta a lábamat. Nem is csoda, hogy végül elájultam a fájdalomtól, a félelemtől, a sokktól és persze az adrenalin kiürülésétől. És ezek szerint az is meglepő, hogy ilyen hamar magamhoz sikerült térnem, ezek szerint nem számított rá, hogy máris felébredek, pedig elfoglaltam az ágyát, és hát gondolom itt aludt volna normális esetben. - Vércsoport? Jóvá hagyok? Mit? - kerekedik el a szemem és nem én sem arra gondolom most, hogy a vetkőztetést, de nagyon remélem, hogy nem arról beszél lekapta volna mondjuk a lábamat, vagy tudom is én, de mégis mihez kellett volna a vércsoportom, főleg hogy végül nem vitt kórházba, szóval nem kaptam olyan szakszerű ellátást, amihez mondjuk ilyesmi kellett volna, akkor pedig... Még egyébként is kellően a kiütöttség utáni zavartság állapotában vagyok, kelleni fog egy kis idő és persze egy kis víz, hogy sikerüljön teljesen összeszedni magamat. - Köszönöm! - veszem át a limonádét. Már az első korty is jól esik és de valahogy még mindig meg van bennem az alap reakció, hogy legalább a takarót megtartom magam előtt, amikor felültet és megtartja a hátamat. Vannak dolgok, amik azért fontosak egy nő számára és hát lássuk be épp csak fehérnemű van rajtam, az is egy csipkék sok mindent láttatni, sejtetni engedő fajta. Nem csoda, ha azért csak-csak kellemetlenül érzem magamat. - Meg fog változni... eddig is tudtam, hogy meg fog, csak nem tudtam mit kezdjek vele, de... miért segítesz? - talán már eddig is futottam össze magam fajtákkal, de eddig még senki sem volt, aki felajánlotta volna a segítségét teszem azt. Nem, a többséget itt a városban sem érdekeltem különösebben. A munka hozott ide, próbáltam elodázni a dolgokat és úgy tenni, mintha nem lennék bajban és nem rettegnék a közeledő teliholdtól, de azt hiszem a végtelenségig azért ezt még sem tehetem meg, főleg most már. - Te is az vagy igaz? Vérfarkas, mint én is, csak... te tudod, hogy mit kezdj ezzel. - igen ő nyugodt és határozott és ha jól sejtem, akkor tisztában van azzal, hogyan kezelje az életét még így is az átok mellett. Nekem viszont egyelőre fogalmam sincs róla, hogy mégis hogyan lesz normális életem e mellett, hogyan fogom átvészelni az első átváltozást és hogy egyáltalán kibírom-e majd a rám váró fájdalmakat. Egyszer láttam csak az apám átváltozását és annak is csak az elejét, de már az is rettenetes volt.
- Te ismered a saját testedet, nem vizsgáltalak meg tüzetesebben. Van-e gyógyszerérzékenységed, miket eszel általánosságban, hogyan reagálsz az alkoholra. Hosszú a lista, nem most fogjuk túltárgyalni. – Sürgetőleg intek, jelenleg az a legfontosabb, hogy jobban legyen, és teszem azt ne legyen sebláza, vagy vérrög a lábában, mert akkor már én sem tudom megmenteni. Bármennyire is erős a vérfarkas, ő még nem teljesen az. Aktiválta az átkot, de még alig változthatott át párszor, a szervezete még nem tökéletesítette magában a természetfelettit. A bestia még nem úr, így az emberi fele simán elhagyhatja magát, aztán vége. Nem tudok vele beszaladni a kórházba, hiszen emléktörlés híján maximum letéphetném az orvosok karját, ha nagyon kérdeződködnek. Az utóbbi időben komolyan híjján vagyok szövetségeseknek, és ami azt illeti, most vagyok annyira magabiztos, ki tudja, hogy miért, hogy nem is igénylem ezt. Nem nézem meg magamnak, ahogyan felhúzza a takarót, több mint kétszáz év alatt igencsak elvesztette jelentőségét egy csinos női kebel látványa, főleg ha még fehérnemű is takarja. Magas, nyúlánk lányról van szó, aki viszont rémesen fiatal, a dédunokám lehetne, bár a feleségem miatti örökkévalóság miatt nem váltam szenilissé sem. - Nem is tudom, mert valakinek kell. Mindig is ilyen voltam, szorgalmaztam az összetartást. A magunkfajták.. ebben a korban már inkább széthúznak, mindenki önző lett. Ha én nem állok melléd, ki fog? Mystic Falls nem éppen arról híres, hogy tárt karokkal fogadná azokat, akik prédát látnak a lakosokban. Ha kiderül, hogy mi vagy, darabokra szednek szét, legalábbis amíg tapasztalatlan vagy. – Ülök meg végülis az ágya szélén, elrévedve a semmibe, majd visszatérek az arcához. Konok, makacs nőnek tűnik, aki azonban jelenleg élete legfőbb kihívásával kell, hogy szembenézzen, és ez nyilvánvalóan megrémíti. Szegény! - Az. Volt idő, amikor én sem tudtam mindig, hogy mit akarok. Ez időnként megérint minket. Ne hidd, hogy majd véglegesen meg fogod szokni. Eltűröd, hasonulsz hozzá, de változni nem fog, mindig keresni fogod az emberségedet, vagy pedig.. vérengző fenevaddá válsz, akkor pedig úgyis mindegy, nem fogsz sokáig élni. Most jól megnyugtattalak igaz? – Nevetem el magamat derűsen, remélem, hogy legalább a magabiztosságom jó hatással van rá. – Enned kéne valamit, mielőtt visszalszol. Erőre kell kapnod, mert nekem is van munkám, amivel foglalkoznom kell, és ha téged valaki keresne, jobb, ha kitalálsz valamit. Egy staeket tudok feltenni, ha megfelel. Nem kell hozzá felkelned, ágyba hozom. Más kívánság? – Kérdezem végül felállva, s várakozóan nézek rá, akár egy komornyik.
Kezdőlap
