Ez az év megváltás volt számomra. Már öt éve, hogy egyedül járom az utamat, és kezdett kicsit unalmassá válni. Hiányoznak Vivel azok az évek, amikor annyi mindent csináltunk, hülyültünk. Most, hogy ő elment világot látni, magam maradtam. Nem kerestem kapcsolatokat, barátaim sem voltak. Pár évre megsikerült magam húzni New Orleans városában, de aztán sok mindent hallottam Mystic Fallsról és gondoltam, megnézem magamnak a városkát. Ki is vettem egy házat viszonylag közel a központhoz, és igyekeztem minél otthonosabbá varázsolni, de nem sok értelme volt úgy, ha egyedül kellett benne élnem. Úgy éreztem, hogy Liliana után nem fogom megtalálni a boldogságom. Már évekkel ezelőtt volt és Viv valamilyen megnyugvást jelentett számomra, de az a nő volt életem szerelme és úgy gondoltam, nem jöhet senki hozzá hasonló. Aztán ide jöttem. Egyszerű életet élek, és szeretek segíteni az embereknek. Az erdőben lévő vacsorám után, a múltkor találkoztam ezzel a törékeny lelkű, friss vámpírkával, aki már csak édes arcával megfogta a fantáziám, és hirtelen úgy éreztem, feltöltődtem. Elég volt csak ránéznem hogy lássam mennyire kétségbeesett a léte miatt. Megpróbáltam felvidítani, majd adtam neki pár tippet, de engem annyira elvarázsolt, hogy elhalmoztam bókokkal, dicséretekkel, szép szavakkal, amit persze egyik nő sem képes figyelmen kívül hagyni. Viszonylag gyors kapcsolat a miénk, hiszen már első nap sokáig eljutottunk, de én nem vagyok az a várakozós típus. Ha valaminek működni kell, akkor így is fog. Szóval, most így napokkal később kaptam üzenetet Sarahtól. Nem haboztam, a megbeszélt időpont előtt fél órával felöltöztem, felvettem kedvenc bőrkabátom, beállítottam a hajam, majd nekivágtam az útnak. Gyalog szerettem közlekedni mindenhová, így most sem történt másképp. Nem tartott sokáig, még odaértem. Ő már ott várt rám. Suhantam egyik pontról a másikra, próbáltam egy kicsit megzavarni, hiszen fontos a koncentrációja. Talán kicsit meg is ijeszthettem, hiszen csend volt, sehol egy lélek, ő egyedül ácsorog az erdő közepén és furcsa hangokat hall, amiket még talán nem tud hová tenni. A végén a háta mögé lopakodom, kezeim a szemére teszem. Arcomon vigyor, nem szólalok meg.
Teljesen belemélyedek a gondolataimba ezért hirtelen kapom fel a fejemet mikor hangokat hallok. Nagy valoszínűséggel Eric lesz az, hiszen kétlem, hogy létezne akkora véletlen, hogy itt lenne egy másik vámpír pont akkor amikor Ericnek kéne itt lennie. Nem létezik ilyen véletlen, meg én nem is hiszek a véletlenekben. Általában azon az elven élek, hogy minden okkal törénik. Talán ezért is lettem vámpír, mert ha ember maradok akkor lehet, hogy soha nem találkoztam volna Ericcel amit nagyon bánnék, mert bármennyire is tagadtam először, de érzek iránta valamit. Betudható ez a felerősödött, szeszélyes érzelmeimnek, nem ez számít hanem csak is az, hogy mit érzek. A kis hang suttogja a fejemben, hogy hülyeség amit művelek, hiszen csak maximum 1 hete ismerjük egymást még is ágyba bújtam vele és bízok benne. Lehet hatalmas hibát követek el, de nem hiszem, vagy egy olyan érzésem, hogy ő nem bántana meg. Segít nekem már az első nap óta, mikor totál magamba vagyok zuhanva akkor próbál felvidítani, mellettem van, nem hagyott magamra, sőt. Még a hiszti rohamjaimat is elviseli. Ezek után természetes, hogy nem kételkedek benne. Lehet szimplán csak jól játsza a szerepét és ez az egész csak egy átverés, de nem hiszem. Egyedül maradtam, a Salvatorekhoz nem tervezek menni - az igazi családomhoz - nincs szükségem rájuk, főleg nem Stefanra. Nem hiszem, hogy bármikor is meg fogom tudni neki bocsájtani azt amit tett. Szimplán csak az igazat akartam tudni, viszont vámpír nem akartam lenni. Jó volt nekem a viszonylag normális, emberi életem, nem akartam ezen változtatni, de igazából választásom sem volt olyan hirtelen történt az egész. Felfogni sem volt időm azt, hogy mi történik velem. Egyik pillanatban még ott állok Stefan előtt, a másik pillanatban pedig minden elsötétül. Átváltoztatott... Az okát nem tudom és van egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megtudni. Tudom, hogy Eric az. Elmosolyodom mikor eltakarja a szememet, majd szembe fordulok vele és a szemeibe nézek. - Szia. - köszönök neki halványan mosolyogva. Napok óta nem láttam, szükségem volt egy kis időre, hogy átgondoljak mindent. Nem csak vele kapcsolatban, hanem úgy általánosságban is.
Az erdő minden városban a kedvenc helyeim közé tartozik. Persze megvan az oka, hogy miért. Hisz mi vámpírok, szinte második otthonunkként tekintünk erre a helyre. Jól el lehet rejtőzni ha kell és persze nem utolsó sorban, a prédáinkat sem tárjuk mindenki szeme elé. Itt a legkisebb az esélye annak, hogy meglátnak minket a kívülállók. Vivel is mindig erdőben edzettem. Igaz, New Orleans területén, hiszen akkor még ott éltünk. Az a város, fenomenális! A hibrid uralma sem tört le soha, hallottam már sok embert, hogy csak azért nem mennek arra a helyre, mert Klaus uralma alatt áll a város. Nem voltam rossz tapasztalataim, de az unalom mégis arra vezényelt, hogy menjek tovább onnan. Ezért jöttem ide, MS-ba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül megismerkednem valakivel. Mert hát nem ezért jöttem igazából. De nem bántam, hiszen Sarah volt a lány, akivel összetalálkoztam. Csodálatos, kis tehetetlen, aki friss még és nem tudja, hogyan kezelje az érzéseit. Mivel nekem volt már dolgom ilyen vámpírral, és szintén nővel, ezért tudom, mik a teendők. Egy női friss vámpir sokkal nehezebb ügy mint egy férfi. Az érzelmei a magaslaton lesznek, meg kell tanulni kontrollálni őket. És ez a lány... Sarah... már az első találkozásunkkor nagy benyomást tett rám. Csodálatos. Emlékeztet a múltamból valakire... Szemeire tapasztottam kezem, hallgatom szívverését. Nyugodtnak tűnik, hiszen tudja, hogy én vagyok az. Megfordul, én pedig rámosolygok. Látom arca kicsit gondterhelt, olyan, mint napokkal ezelőtt is. -Szia Sarah. - Egyik kezemet felemelem, haját arrébb simítom, majd ujjam végighúzom az arcán. Nem tudom, hogy megcsókoljam e, nem akarok előre szaladni túlságosan, félek, megijeszteném. Ezért most habozok. A mosoly nem tűnik el az arcomról. - Hogy van az én legszebb vámpírom? - Azt hiszem, próbálom oldani egy kicsit a feszültséget. Szeretném kiélvezni most ezt a pillanatot, semmivel sem szeretnék sietni, hiszen van időnk. Rengetek sok időnk...
Mióta vámpír lettem, érzelmileg teljesen labilis vagyok. Még én magam sem tudom, hogy a következő pillanatban nevetni vagy sírni fogok. Ezt próbálom betudni annak, hogy ahogy az érzékszerveim is, így az érzéseim is sokkalta jobban felerősödtek. Viszont, ha Eric velem van akkor általában nem szoktam sírni, ha a közelében vagyok akkor legtöbbször elfelejtem a kínt amit ez az egész vámpírrá válásos dolog jelent nekem. Ha ő velem van, akkor képes vagyok boldogságot, örömet érezni. Fogalmam sincs, hogy hogyan tud ilyen hatással lennie rám, de valamit nagyon jól csinál. Teljesen megbabonázott engem, hiszen pár nappal az ismerettségünk után lefeküdtem vele, de ha így vissza gondolok akkor nem bánom. Túl sok érzés kavarog bennem, de azt nagyon jól tudom, hogy egy percet sem bántam meg abból, amit Ericcel töltök. Ő jó dolog az életemben....jelenleg az egyetlen jó dolog. Legalábbis addig amíg a vámpírrá válást nem tudom elfogadni. Amikor mögém lépett és eltakarta a szemeimet akkor csak egy pillanatra ijedtem meg, de az izmaim szinte rögtön ellazultak, mikor megéreztem, hogy Eric van mögöttem. Szeretem amikor ilyen közel van hozzám, szeretek a közelében lenni. Mosolyogva nézek a szemeibe, majd a tekintetem a szájára vándorol. Igazából a szex óta nem nagyon beszéltünk arról, hogy mi is van most köztünk, de muszáj megcsókolnom, még akkor is, hogy nem tudom hogyan fog reagálni. - Most már jól vagyok. - suttogom mikor elhúzódok annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni, a reakcióját figyelve.
Nem így terveztem az első pár hetemet Mistic Fallsban. Fogalmam nem volt róla, hogy majd belebotlok egy csodálatos vámpírlányba, aki még annyira friss... és annyira elveszett. Egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Vagyis magamnak, ha teljesen tiszták akarunk lenni. New Orlenasban elég unalmas volt már az életem, mióta Vivs elment tőlem, kicsit sem mozdultam el semerre, próbáltam az embereket és akármilyen fajokat magamtól távol tartani. Erre most, hogy erőt vettem magamon és eljöttem Mistic Fallsba, ez várt rám. Ő, várt rám. Csodálatos módon, el sem tudom mondani mikor éreztem ilyet utoljára. Egyszerűen nem mertem már többet szeretni, mióta elvesztettem a kedvesem. De most, talán újra szerethetnék. Talán Sarah megtanithatna ismét szeretni. Megfordult, éreztem rajta, hogy tudja, én vagyok az. Legközelebb ki kell találnom valami érdekesebb dolgot! Elmosolyodom, örülök, hogy jobban van és már egy kicsit tisztábbnak is látom. Mintha kivirult volna. Nem tudom, hogy ezt az én jelenlétem teheti? Szemeit fürkészem, miközben ő megcsókol. Aprócska, de érzéki csók volt ez, közben kezemet derekára helyeztem és kicsit magamhoz öleltem. Elhúzódik. Mosolyom nem tűnik el, csak nézem őt. -Örülök neki. Minden rendben volt, még nem voltam itt? - Érdeklődöm. Elvégre edzeni jöttünk, vagy mi fene. Csak ilyenkor szeretem elmondani a szokásos blabla kérdéseket, mivel az ember a saját hibáiból tanul. Ha elmondja nekem őket, talán tudok tanácsot adni és megpróbálhatjuk orvosolni a dolgot. De ha nem, akkor teljesen feleslegbe vagyok itt. Megfogom kezét, majd fejemmel biccentek, hogy induljunk kicsit beljebb az erdőbe. Jót fog tenni egy kis séta. - Szeretném ha jól lennél akkor is, mikor én nem vagyok ott veled.
Nem hittem a szememnek. Persze soha nem voltam az a lány, akit elvakított volna az, hogy úgy lássa az embereket, ahogy megismerte. Egyszerűen csak... mindig átlátok másokon. Mindig gyanúsak, mindig ellenségesek. Nem igazán van kiben bízni. Soha nem volt. Elenával egy osztályba jártunk, majd néha beszélgettünk és mondhatnám, hogy nem voltunk rosszban. Csak külön voltam, mindenkitől külön. Talán megsajnált, hogy nem voltak barátaim, hogy elszigetelődtem. De hát istenem! Ilyen az élet. Az én életem pedig igazán nem volt könnyű. Soha. Nem voltam semmivel sem kisegítve, örültem, hogy egyáltalán ki tudtam járni a gimit. Leteszem a kezembe lévő dolgokat a földre, arra a zacskóra amiben hoztam is őket. Kicsit közelebb lépek hozzá, de biztonsági felszerelés is van nálam, ha véletlenül szükségem lenne rá. Nem hiszem el, hogy ő is vámpir. Hiszen az vér volt... láttam. Amióta dolgozom vadászként nem tudom eltéveszteni ezeket a dolgokat. Még ha akarom, akkor sem. Hiába tereli a témát, ideges. Halványan elmosolyodom a magyarázkodásra, annyira... átlátszó. -Hát, tudod, én is itt ragadtam. Elkezdtem foglalkozni ezzel, azzal... - Megnyomom a mondat végét, de nem hagyom, hogy elterelje a témát ismét. Muszáj megtudnom, még ha nem is akarja, hogy tudjam, ha nem akarja bevallani... Még közelebb megyek, és végig a szemébe nézve, gyanakvó tekintettel és teljesen nyugodt hangon szólok hozzá. - Elena. Mondd el az igazat. Láttam, amit láttam. - Nem félek tőle, ha vámpir is, de remélem, hogy csak rémeket láttam. Mondjuk megigézni nem tud, hiszen verbénát szedek, de... ezt neki nem kell tudnia. Ha megpróbálja, hát akkor aztán biztos leszek benne, hogy mi is ő. Vajon a célpontommá tudnám tenni?
Úgy érzem, egyre jobban felemészt a düh, a gyűlölet, a konokság, ami bennem lakozik. Most végre elmondhatom magamról, hogy eltűnt végre minden pozitív érzelem belőlem, amit egykoron éreztem. Hová lett, miért tűnt el? Ezt csak az tudja, aki mindezt elérte, hogy tönkretegyen, hogy lásson engem a szakadék szélén állni, hogy lássa azt, mi lett belőlem, és nevessen felettem lenézően mindenkivel, csak hogy a világ szembesüljön azzal, igen, sikerült! Tönkretettük Stefan Salvatore-ét egy életre. Hát elértétek! Egy könnyed mozdulattal tépem ki az előttem álló vámpírnak dobbanó szívét. Érzem ujjaim és tenyerem vonulatain, résein, ahogyan a vér elömleszti, s a szív, amely még pár pillanatig dobban benne, hirtelen leáll testében azonnal. Az ördög mosolya rajzolódik ki ajkamra, midőn fogaim fehérje is megcsillan a koromsötétségben, és boldogsággal megtelve nézem, ahogyan a halott test könnyedén borul előttem térdre, s azt kívánom, bárcsak holtan rogyna össze előttem így mindenki. Teljes valósággal vágyom a vér látványára, arra, hogy valaki szenved, s végül szeméből minden élet kialszik, s aztán a hideg porba rogy össze, mint a vár amikor leostromolják.... csak erre vágyom, a halálra. Olyan számomra, mint a saját ínyem szerint kevert drog, és bármit képes vagyok megtenni azért, hogy lássam, és érezzem a halált, hogy én irányítom, és én döntöm el, hogy ki él, és ki hal, mert én a halált irányítom! Az élettelen szívet elengedem markom szorításából, ami a föld vonzását kihasználva zuhan a forrása mellé, majd mikor felemelem tekintetemet, arra leszek figyelmes, hogy mennyi vámpírt öltem meg. Egy... kettő...hat... tíz...húsz.... Egyre több szám rajzolódik elmémben, míg végül abba hagyom a számlálást, elvégre számtalan halott test hever előttem. Lehet, hogy talán van köztük boszorkány, vérfarkas, ember, ki tudja... csak öltem, nem törődve azzal, hogy ki és mi az. De aztán hallom, hogy a hátam mögött valami zaj kerít maga köré. Oly halk, mintha csak nem is volna, csak az elmémben létezne, ami nem lenne meglepő, elvégre az is megeshet, hogy megőrültem. - Csatlakozni akarsz a többiek közé?! – ironikus, ördögi nevetés hagyja el ajkaimat, ahogyan a testek felett lépkedek oly lassan és halkan, mint egy ragadozó, aki készül becserkészni zsákmányát kellő precízséggel.
I look at you but I'm not feeling anything.. not yet.
Most Stefant kell felkeresem, Damonnal meg volt a találkozás és most inkább nem szeretném részletezni azt, hogy milyen volt, elég annyi hogy számomra felkavaró, felismerő és érdekes. Nem gondoltam volna, hogy annyi év után még ilyen mély lesz bennem az anyai ösztön iránta, de még is így volt, mégis szeretem, hisz a saját vérem. Már hiába bánnám meg a bűneimet, nem lenne semmi értelme, hisz nem változtatna semmin sem. Ami megtörtént, az megtörtént és nem lehet rajta változtatni, hiába is szeretnék.. De ott van nekem Julian, mióta visszatért újra érzem, hogy boldog vagyok és nagyon is tudnék neki örülni, ha ki tudnának jönni egymással a családjaim, de félek, hogy nem így lesz. Julian sose fogja elfogadni Stefant és Damont, pedig kezdek félni attól, hogy kis idő múlva választanom kell majd a családok... NEM! Ebből most elég, nem szabadna így lennie és nem is lesz, ideje elhessegetni minden ilyen buta és kósza ötletet. Követtem Stefant és az erdő felé tartott, vagyis két órája még erre felé tartott de mostanra már nyoma veszett, ami kezd kicsit aggasztóvá válni. Azonban szép lassan vér szaga csapja meg az érzékeimet és vámpír énem már vetődne is a friss vérre, de próbálok ellenállni. Magam hoztam olyan szabályokat, hogy nem táplálkozunk emberből, sem állatból csakis vértasakokból. Nem szabad újra megtörténnie annak a katasztrófának, ami a múltban megesett, nem szabad még egyszer Ripper-é vállnom, mert félő hogy megint majd börtönvilágba zárnak a mostani Gemini-koven életben maradt tagjai. Muszáj volt meghúznom a határokat, de... most koncentráljunk a vérre, ki kell derítenem, hogy esetleg Stefan vált e olyanná, mint amilyen én voltam régen. El is indulok a vér felé, de amikor megpillantom, hogy mit csinál, akkor.. nem tudom elmondani milyen érzés volt. Egy darabig figyeltem, hogy mit csinál áldozataival, de nem tudtam sokáig nézni, félre kellett pillantanom, mert egy részem ott akart lenni vele, azt akarta csinálni amit a fiam. Egy biztos, az éhségen való uralkodást azt tőlem örökölte, ugyanazon jellemvonásokat vélek felfedezni benne, mint amilyen én voltam. Nem tudtam uralkodni magamon és csak öltem, amikor csak kicsit is éhes lettem. Reménykedtem benne, hogy nem fogja ezt majd átélni egyetlen gyermekem sem, de nem így lett, mégis az egyik szenved, még ha be sem látja. Biztos vagyok benne, hogy ki kapcsoltam az emberségét, Stefan egyszerűen nem lenn képes ilyet tenni mindenfajta bűntudat nélkül. Teszek felé pár lépést, de a fenyegetésen nem ijedek meg, inkább elmosolyodom. - Hát így üdvözlöd anyukádat? - kérdezem tőle, miközben elindulok felé, reménykedem benne, hogy nem fog rám támadni. Én is vámpír vagyok egy idősebb vámpír, ezáltal erősebb vagyok nála, bár.. Most ő elég hanyagul táplálkozik és ahogy látom jó sok friss vért iszik... Nem, nem fog rám támadni, tudom hogy mennyit jelentek neki és remélem, hogy engem nem felejtett el, nem lehetséges. - Tudnánk beszélni, fiam? - teszem fel neki a kérdést, majd próbálok kedvesen elmosolyodni. Félek ettől a találkozótól is, de reménykedem benne, hogy most már minden rendbe jön és sikerül kicsit jobb belátásra bírni Stefant, nagyon meg fogja bánni ezen tetteit, ha visszakapcsolja magát egyszer és én azt nem szeretném.
A mai napig nem tudom feldolgozni azt amit Stefan tett velem, nem tudom, hogy ez neki mire volt jó. Azért tartotta titokban a létezésemet, és ezért adott engem nevelőszülőkhöz, hogy távol tartson a Salvatore családtól és azoktól a bajoktól amik velük járnak, erre ő maga teszi meg azt amitől cirka 18 éven keresztül próbált védeni. Tényleg nem tudom, hogy ezt miért tette, mire volt jó neki? Eltelt már egy jó pár nap az ominózus eset óta, de teljesen még mindig nem tudtam túllépni rajta, nem bírom elfogadni. Igazából még azt sem tudtam felfogni, hogy természetfelettiek tényleg léteznek a valóságban és nem csak a könyvekben meg a filmekben, nem csak az ember képzeletében, hanem itt élnek a mai napig is köztünk. Eltelt egy kis időbe, míg ennek a gondolatát sikerült megszoknom, főleg, hogy Mystic Falls-ban gyakorlatilag minden második sarkon belebotlik az ember egy természetfelettibe. Ez a város hemzseg a vámpíroktól, vérfarkasoktól, boszorkányoktól és még kitudja, hogy a sikátorokban, kihaltabb utcákban, esetleg egy-egy gazdagabb házban hány lény bújik meg és tetteti magát embernek. Amikor ezt végül sikerült elfogadnom, hogy természetfeletti lények vesznek körül, akkor meg jön a drágalátos családtagom, aki egész életemben ettől a világtól próbált megvédeni, aztán pedig egy pillanat alatt forgatta fel fenekestül a világomat, az életemet teljes mértékben megváltoztatta. A mély gondolataimból hirtelen Eric rángat vissza. Pislogok párat, hogy vissza térjek a jelenbe, majd hangot erőltetek ki a torkomból. - Igen, persze. - mondom neki mosolyogva, kérdésére válaszolva, hogy minden rendben volt-e addig, amíg nem volt itt. - Tudod, olyan furcsa, hogy ilyen élesen hallom a hangokat... A madarak csiripelését, az állatok neszét... - mondom kicsit elmélkedve. Rengeteg olyan dolog van amit még nem tudtam megszokni, a fejem néha a mai napig is szokott fájni attól, hogy olyan sok hangot tudok élesen hallani, pedig szívem szerint nem akarom hallani egyiket sem. Ujjainkat össze kulcsolom és úgy megyünk beljebb az erdőben. - Egy idő után jól leszek... Csak el kell fogadnom azt ami velem történt. - mondom halkan, miközben az előttünk lévő, földön heverő leveleket nézem, miközben sétálunk.
Nem vagyok egy kegyetlen személy. Mindig is bennem volt a gondoskodás, a szeretet csak mostanában már kevésbé éreztettem az emberekkel. Egyre kevesebbel. Nagyon megválogatom azokat az embereket, akik fontosak nekem, akik érnek valamit számomra. Ilyen lett Sarah is. Furcsa, hogy milyen gyorsan meg tudtam őt kedvelni, de nem érdekelt, hogy mit mondd az agyam... a szívem volt a fontos. Az agyam egyfolytában azt hajtsa, hogy ne bízzak meg gyorsan az emberekben, a szívem pedig pont az ellenkezőjét sugallja. Főleg, ha egy ilyen szép lányról van szó, mint ő. Nem akarom kihasználni, igaz, megfordult a fejembe az elején de most már teljesen másként gondolkodom. -Örülök neki. - Mosolyodom el, miközben a lányt nézem. Látszik azért rajta, hogy túlságosan el van gondolkodva, hogy túlságosan fél még ettől az egésztől. De megértem. Én sem voltam más anno, amikor megtörtént ez az egész velem is. Lassan indulok el mellette, miközben figyelmesen hallgatom mit mondd. - Próbálj meg ne arra figyelni. Én is úgy tanultam meg. Koncentrálj magadra vagy valami közeli dologra és ha kicsit gyakorolod, sokkal könnyebb lesz majd. - Nem fog annyira összefolyni minden. Én már szerencsére teljesen jól tudom kontrollálni, de persze tudom milyen rossz amikor még az elején mindent egyszerre hall élesen az ember. Körülpillantok, és élezem kicsit fülem, hogy hallok e valami hangot itt a közelben. Egy galamb. Látom is, hol van. Sarahra nézek. - Próbáld meg meghallani csak a galambot. Koncentrálj. - Elvégre azért jöttünk ide, hogy segítsek is neki ne csak unottan sétálgassunk egymás mellett. Válaszol az utolsó kérdésemre is, mire én bólintok egyet és apró csókot lehelek kézfejére, majd halványan elmosolyodom és haladok mellette tovább. Jól érzem magam, mégis feszült vagyok kicsit. Nem bírom magamban tartani. -Még nem mesélted, hogy ki tette ezt veled és miért... elmeséled? - Nézek rá kicsit komolyabb tekintettel. Érdekelne azért, hogy ki tette ezt, hogy Sarah ennyire nem akarta...
Ismét szükségem volt arra, hogy nagyot nyeljek. Tartottam attól, hogy most valami olyasmibe vágtam a fejszémet, ami miatt esetleg a rövidebbet húzhatom... nem véletlenül próbáltam minél kevesebbszer letérni arról a helyes ösvényről, ez is, ami most történt, valami hihetetlenül ritka volt az életemben. A mészárlást meghagytam másoknak, de mióta akadt némi problémám a felmenőimmel, néha... akaratlanul is dühöt éreztem mások iránt, akkor is, ha a dühöm valójában nem is rájuk, sokkal inkább magamra irányult. Szerettem volna eltűnni a süllyesztőben, legalább addig, míg valaki meg nem leli a vámpírság ellenszerét, hiszen a legnagyobb bánatom ez volt ebben az elcseszett életben. És még annak idején úgy gondolták, hogy az évfolyam egyik nagy reménysége vagyok... már akkor tudtam, mi akarok lenni. Caroline-ról mindenki úgy tartotta, hogy egyszer megtalálja a helyét a reflektorfényben, habár hozzá leginkább ez illett. Sokat változott azóta, szerencsére jó irányba, de nem vesztette el azt a bájt, ami miatt annyiunkat lebilincselt. Aurora viszont... róla nem tudtam elképzelni, hogy mihez fog kezdeni. Sosem beszélt a jövőről, tervekről összeszedetten, hiszen megannyi tinédzser azt sem tudja, hol nap mi lesz, nem még öt év múlva. Sosem hibáztathattam érte, a szüleim halála után én is elbizonytalanodtam az egész jövőbeni létezésben. Nem voltam biztos abban, hogy orvos akarok lenni, vagy inkább... csendesen háttérbe vonulok, és azt az utat választom, amit anya szánt nekem. Csak dacból ellenkeztem vele. - Óh, értem - biccentettem, bár eléggé nyomatékosan fejezte be mondanivalóját, és úgy éreztem, hogy nyilvánvaló, mire is gondol. Ő azzá vált, ami régen nem lett volna ellenségem, de most már az. Hiszen legyek én bárki, attól még... táplálkozás közben kinőnek azok a fogak. Itt volt valaki, aki nem az én prédám volt, hanem... én voltam az övé. Ez hátborzongató. Még soha senki nem akart elkapni. De talán ő sem akart, csak... talán még meg lehet menteni valamivel a helyzetet. - Nem... nem hiszem, hogy értenéd - tettem aztán hozzá, miután felfogtam a kérdését. De, van egy olyan sejtésem, hogy nagyon is értené. Végül lehajtottam a fejem, lenéztem a kezemre, amellyel az előbb felitattam a vért ajkam széléről. Vörös volt, kegyetlen érzéseket hordozott az, ahogyan kioltottam valaki életét, de úgy tűnt, most inkább azon kell aggódnom, hogy ne én legyek a következő, akinek az életét kioltják. - Megváltoztak a dolgok a gimi óta - töröltem bele a vért a nadrágomba, majd nagyot nyelve ismét Aurora irányába néztem. - De... de inkább beszéljük meg, ne tegyünk meggondolatlan lépéseket egymás felé - fűztem még hozzá némileg visszafojtott lélegzetvétellel. Nem volt kétséges, hogy ebben az esetben mindkettőnk megpróbálja majd megvédeni magát...
Eric el sem tudja képzelni, de nagyon sokat segít nekem az, hogy tudom, számíthatok rá. Össze vagyok zavarodva, olyan furcsa még számomra ez az egész, megannyi új dolog amit alig tudok megszokni. Az éles látás, kifinomult hallás és szaglás, de a legrosszabb és legerősebb az a vérszomj. A torkom szinte kapar, másra sem vágyok csak a vérre. Ha emberek közé megyek, akkor folyton azon kapom magamat, hogy a nyakukat nézem, ahogy lüktet az ütőér, és a gondolataim azon járnak, hogy vajon milyen lehet beléjük mélyeszteni a fogamat, hogy milyen fenséges ízű vérük lehet. Szinte undorodom magamtól, nem akartam vámpír lenni és most sem akarok az lenni, bármit megadnék azért, hogy újra ember lehessek, de legnagyobb bánatomra nincs gyógyír a vámpírságra, így hát nem tudok mit tenni, csak megszoknom az új életemet, és uralkodni a vérszomjamon, ami távolról sem könnyű. Csinálom amit mond, igyekszek csak a galambra figyelni, hogy csak azt halljam meg, de nem nagyon sikerült. Legalábbis csak annyira sikeredett, hogy a többi hang, zajt és minden más távolabbinak tűnt, de még mindig hallottam őket. Mikor felteszi a kérdését, hogy ki és miért tette ezt velem, hirtelen megtorpanok. Még nem készültem fel erre a beszélgetésre, nem beszéltem erről senkinek, még én magam is próbáltam elfelejteni és túllépni rajta, mert túlságosan is fájt az egész. Az egész életemben arra vágytam, hogy megismerjem a családomat, erre most pedig a saját rokonom változtatott át egy szörnyeteggé. - Stefan Salvatore. - mondom ki halkan ezt a nevet, majd egy hajtincset a fülem mögé tűrök és próbálom össze szedni a gondolataimat, hogy értelmesen eltudjam neki magyarázni. - Egyik este, mikor mentem haza felé... - hangomban lehet érezni a fájdalmat, amint a lelki szemeim előtt ismét látom az esetet. - A saját rokonom változtatott vámpírrá... és fogalmam sincs, hogy miért, nem tudom, hogy miért tette ezt. - nézek végül a szemeibe.
A kocsinak kigyulladnak a féklámpái, majd megállok. A kültéri világítás narancs fénye csak arra elég, hogy ki tudjam venni az alakokat: a fákat, majd a távolban, a törzsek mögött megbúvó házakat. Érkezik még -vagy három- autó. Hamar egész kis falat építenek az utca szélén. Vontatottan kiszállok, majd belököm az ajtót magam mögött. Látom, hogy a három jármű tulajdonosai kiszállnak, és megindulnak valamerre. Fiatalok még. Semmiféle érzést nem váltanak ki belőlem. Sem ösztöni, - sem személyi szinten. Egy árny suhanását észlelem közvetlen magam előtt, valahol a lombok alatt. Résnyire szűkített szemekkel nézek magam elé, majd szám sarka rándul. Mitől kellene tartanom? Armand nem találhat rám. A férjem elől mentve vagyok a varázsigének köszönhetően. Apró keringészavar lép fel és mintha az egyensúlyom is inogna. Kiváltképp lassan indulok meg befelé. Érzem, hogy a karom zsibbadni kezd, ajkaim összepréselem és próbálok fókuszálni. Kihasználva, hogy a lábaimban még van élet, szorgosan közelítem meg az erdőnek ezen részét. Hallom a fiatalok kiabálását, és valahonnan zene is szól. Biztosra venném, hogy valamelyik kocsiból bömböl így a zene. Későre jár. Éjfél elmúlt. Játszok a benn tartott levegővel, miközben közvetlen az egyik törzsre helyezem tenyerem és a hűvös kéregből próbálok elég energiát nyerni, hogy megemelhessem szabad kezem és végre beleihassak az üvegbe mit magammal cipeltem ilyen messzire a civilizációtól, nem törődve vele, hogy esetleg épp egy tinédzser rontja majd el az egyszemélyes bulit. Úgy érzem hasra esek, mintha a világ torz képet nyújtana. Az irónia - mert még így is nyitott vagyok az iróniára -, az a dologban, hogy világ életemben megvetettem az alkoholt, és mostanra jégcsap nőtt a gyűlöletem helyére, már nem igen érzek ilyen elszánt haragot semmi iránt. Talán egyetlen személy birtokolja mindezt. A férfi, ki elől futok. Újabb árnysuhanás a törzsek között, és ösztöneimnek hála ezúttal felkapom fejem. - Armand. - suttogom halkan, majd hátrébb mozdulok. Több, mint négy hét telt el a menekülésemtől számítva, -eddig titokban tartottam-, de a nyilvános rosszullét után már mindenki gyanakszik, hogy rejtegetek valamit, valakit. Kétségbeesve figyelem a teret magam előtt, és várom, hogy bája teljességében megálljon előttem és kacéran kinevessen, amiért ennyire esetlenül bujkáltam előle. Én, aki dominancia mintapéldányaként szerepeltem életében. Majd halkan kipréselem a benntartott levegőt, ami már a csontjaim szorongatja. Kérdőn nézek körbe, majd az üveget hirtelen belevájom a fa kérgébe, és annak letörött részével mutatok magam elé. Nem fog az őrületbe kergetni...
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni. Nem léphet meg csak így se szó, se beszéd! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom neki! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem. Gabriella Ross, előkerítelek, mindenre esküszöm, bujkálj bárhol! És nem teszed zsebre, amit kapsz, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz Gabriella. Tudom, mert ismerem. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe… De előtte még szükségem van arra, hogy kiengedjem a fáradt gőzt. Vér és halálsikolyok. Erre vágyom. Épp egy elég elhagyatott környéken vágok át a közeli erdőben. Nem túl sűrűn jár erre bárki, de éppen ezért lehet jó. Hátha erre téved valami ártatlan leányka vagy munkából, esetleg egy titkos légyottról hazafelé siető fiatal nő, esetleg kalandvágyó tinilány, aki élete utolsó baklövését követi el azzal, hogy errefelé vágná le az utat. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már ahogy közeledem az egyik fa mellett iszogató nő felé, megérzem a belőle áradó mágiát és a szagát is. Egy farkasboszorkány. Nem egy szerencsés párosítás. De amennyire érzem rajta, még fiatal hozzám képest és ezért nem is túl erős. Pont jó lehet ma estére. Ahogy nesztelen léptekkel közeledek felé észrevesz és felkapja a fejét. Egy fa mögé húzódom, így nem vehet rögtön észre, még ha valószínűleg érezni is fogja rövidesen a jelenlétemet. Figyelem, ahogy eltöri a kezében tartott üveget egy fa kérgén és fegyverként tartja maga előtt. Hallom azt is, ahogy előtte egy számomra ismeretlen férfinevet suttog. Ahogy mondja abból, arra következtetnék, hogy azt hiszi, ő én vagyok. Vagy esetleg tőle várna segítséget. Bár az a halk suttogás, amit kifinomult vámpírhallásom így is tisztán érzékelt, valahogy nem ezt sugallta. De legyen, ideje elkezdeni a játékot. Mivel tudván tudom, hogy egy félfarkassal van dolgom, a lehető leggyorsabban cselekszem. Gyorsan, nesztelenül suhanva kerülök a háta mögé és szinte a füle mellett szólalok meg. - Armand nincs itt. Csak én - aztán bízva abban, hogy odafordul, még végig sem mondom a mondatot, de már a másik oldalán vagyok és a váratlanságra építve csavarom ki a kezéből az üveget és mosok be neki egyet visszakézből, vámpírerőmet is beleadva, amitől bízom benne, hogy legalább hátratántorodik, ha esetleg nem is esne el és így lesz időm fölénybe kerülni vele szemben. Általában nem szokásom az ilyen durva belépő még az általam úgy gyűlölt boszorkányokkal szemben sem, de mivel ő annak egy számomra igen veszélyes alfaja és félfarkasként feltehetően emberalakban is elég nagy a fizikai ereje, muszáj vagyok így tenni. Támadnom kell, méghozzá keményen. Legalább addig, míg kellően megsérül ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem legyen képes állatalakot ölteni. Mert az rám nézve több, mint veszélyes. Akkor szinte biztos, hogy ugrott a ma esti szórakozásom vele. Az pedig nagy kár lenne!
Láncra verve éreztem magam a házasságom alatt, és most, hogy talán sikerült levernem a bilincseim és megszabadultam abból az átkozott pokolból, amit Armand biztosított a számomra, nem akarok mást, csak elengedni a múltam, és kikapcsolódni a jelenemben. Úszni a magányban, és fürödni a békességben. Elengedem a démonaim, és lemosom magamról a fájdalmat is. Igyekszem új emberként élni, vagy legalábbis ahhoz hasonlóan, normális életet építeni. Többé-kevésbé sikerrel teszem, hiszen új embereket ismertem meg, és az utóbbi hetem boldogságban telt. Abban bízom, hogy Armand nem talál rám. Szerettem őt, és most is szeretem, de a kettesünk egymásnak feszüléséből csak a folytonos erőszak lenyomata marad rám, és semmi más... Hiába vagyok hűvös, érzéketlennek tűnő nő, mára rájöttem, hogy igenis nekem is van gyengéd oldalam, és vágyom az érzékiségre, mint bárki más. Ha nem jobban!Ehelyett itt állok, és a rettegéstől megdermed minden porcikám. Az első ismeretlen hangot követően arra tippelek, hogy Armand az, hogy rám talált, és itt a vége a menekülésemnek. Újabb kínkeserves éjszakának nézek elébe, rengeteg pofonnak, és sérülésnek, a lelki fájdalomról nem is beszélve. Még a nevét is kiejtem a számon, csak hogy tudja, Ő az, akitől rettegek. Eltöröm az üveget, és felkészülök rá, hogy rám támadjon. Bárki másnak jobban örülnék... A szaglásomnak köszönhetően érzem a jelenlétét valakinek, így tudom, hogy nem csak mentális bukás következtében vagyok megrémülve. Felkészülök, még a tartásom is megfeszül, mikor hirtelen a hátam mögött feszültség csiklandozza a tarkómat beborító puha tincseket, és a mondat, amit hallok egyszerre nyugtat meg és készít fel a legrosszabbra. Hirtelen mégis arra vágyom, hogy Armand legyen, ehelyett egy durva kéz ragadja meg az enyémet, és kiveri abból az üveget. A tekintetem ugrál, a légzésem felgyorsul, és az első ütés elcsattan az arcomon, aminek következtében hátra tántorodok, és meg a hátamra is vetődöm. Arcomra kapok egyik tenyeremmel, és megsimogatom az égő felületet, úgy nézek farkasszemet a támadómmal, alkaromra támaszkodva. Vámpír, .. farkas oldalamnak köszönhetően érzem. Több sem kell, hogy szemeim aranybarnán ragyoghassak, és készen álljak az átalakulásra. - Ki vagy te? És mit akarsz? - teszem ábrázatommal egyértelművé, hogy mire készülök. Nem hagyhatom, hogy még egy ember ártson nekem. Armand, és most ez a férfi, ... erősebb vagyok ennél! És akkor a férfi fölényeskedni óhajt. Minden sejtemmel megpróbálok védekezni, és egy jól elmondott ige után, sikerülhet elhajítanom őt a boszorkányképességemmel. Ezzel erőt nyerek annyira, hogy elfuthassak a fák közé. Nem vagyok olyan gyors, mint Ő, és az erejéből ítélve, meg sem közelítem az övét, de rohanok, amennyire a lábaim, és a tüdőm engedik nekem...
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem. Mégis hogy képzeli? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Mystic Falls-ban abszolút jó nyomon járok. Viszont ha már idejöttem, miért is ne vezessem le a feszültséget is egy kicsit ezen a környéken, ahol ráadásul érezhetően hemzseg a természetfölötti? Jobban, mint a város bármely másik részén. Miért is ne élném akkor ki egy kicsit magam? Ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz ezután a világon, már megérte. Vagy csak ha kiszórakozhatom magam egy csinos kis halandóval. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már azelőtt érzékelem a riadt nőt, mielőtt meglátnám. Mint ahogyan azt is, hogy egy farkasboszorkánnyal van dolgom. Tulajdonképpen ezt a fajta keveréklényt kedvelem a legkevésbé. A farkasokkal, a legtöbb vámpírral ellentétben, az ösztönös ellenszenven felül igazából semmi bajom és ha csak egy mód van rá, igyekszem inkább kerülni őket. A boszorkányoknak azonban pusztulniuk kell. Különben is, ahogy érzem, ő még fiatal és lehet esélyem ellene. Csak azt kell megakadályoznom, hogy átalakuljon. Mert akkor már inkább nekem kell menekülőre fogni. A belépőm épp ezért lesz tőlem szokatlanul durva. Általában a bántalmazást csak a végére szoktam hagyni, most azonban nem bízhatom a véletlenre. Csak kis cicázást engedek meg, ahogy a füle mellett, váratlanul szólalok meg, hogy aztán már rögtön támadjak is. Természetesen egyből felismeri, mi is vagyok és még mielőtt válaszolhatnék a kérdésére, egy figyelmetlen pillanatomban, a mágiáját használva lök hátra, hogy összeszedhesse magát az ütésem után és futásnak eredjen. Magamban káromkodok egy kicsit, ahogy felpattanok és utánaeredek. Láttam a szemének elváltozását, tudom, hogy nem szabad hagynom időt neki. Szerencsére így emberalakban nem lehet ellenfelem, hamar már ott is vagyok mögötte. Mikor már mögé érek, elrugaszkodom és gyakorlatilag rávetem magam, bízva abban, hogy a gyorsaságomnak és a lendületnek hála sikerül ellöknöm és fölébe kerülnöm. Elsősorban a fejét igyekszem a földre csapni, miközben a térdemet a bordái közé fúrom. Tényleg brutálisabb vagyok, mint általában szoktam, de egy farkassal csak így lehet. Muszáj kellően megsebesítenem ahhoz, hogy ne legyen képes az átalakulásra, vagy ha mégis megpróbálná, az az életébe kerüljön. Más lehetőség az ilyen korcsok ellen számomra nincs. Tehát ha a földön landolunk és még mindig sikerül fölötte maradnom, megragadok egy közelben a földön lévő nagyobb követ és azzal sújtok le rá, a fejét célozva. Megölni így úgysem tudom, de megsebezni biztosan. Ha viszont sikerülne lelöknie magáról, utánaeredek és továbbra sem hagyom. Igyekszem elérni hogy elessen, illetve ott ütni-rúgni ahol érem. Nem fogom hagyni, hogy átalakuljon. Azt semmiképp, ebben elszánt vagyok.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 30, 2016 11:34 am
Armand, minden széthullik nélküled, és te észre sem veszed. Andalgok a fák sűrűjében, nem foglalkozva a ruha alá belopózó hűvös széllel, sem a nem túl távol tűz mellett éneklő, és táncoló fiatalokkal. Egyszerűen összeesik az életem. Kicsúszik a kezeimből. Nem tudom, hogy mitévő legyek, hogyan építsem tovább, Nélküled? Hiába minden vívódásom, és minden akaraterőm, nem tudom elengedni. Azt gondoltam korábban, hogy lehetetlen, hogy nem vagyok képes potenciális gyengédségre, és nem tudok szeretni, de rájöttem, hogy tudok. Képes vagyok rá. Armand azonban átesett a határon. Az ő érintései nem esnek jól. Ha megértethetném vele, hogy másképpen érintsen meg, talán... de ez sosem fog megtörténni, mert megszállott, egy öntelt, megtébolyodott alak. A gondolataimból az ismeretlen férfi felbukkanása szakít ki. Értetlenül állok előtte, hogy miért alkalmaz erőszakot, és miért üt meg, minden kérdés nélkül. Nem tudok mit tenni ellene, gyenge vagyok emberi alakomban. A mágiáért nyúlok, és elhajítom. Két ujjam a vérző pontra tapasztom arcomon, miközben lihegve indulok futásnak, hogy minél távolabb kerülhessek a támadómtól. A legjobb lenne, ha átalakulnék. Érzem íriszeim elváltozását. Ha sikerülne, nem jelentene problémát nekem... Időt kell nyernem. Rohanok. Reccsenek a gallyak alattam. Nem telik el túl sok idő. Hogy is telhetne? Hiszen vámpír! Hamar elér, és a földre lök. A becsapódás kevésbé fáj, mint ahogy a fejemre méri az első nyomást. A térdeit bordáim közé nyomja, és alig kapok levegőt miatta. Pihegve próbálok mégis erőhöz jutni, de nem sikerül. Elgyengülve ficánkolok alatta. - Mi a fene baja van? - sziszegem, miközben próbálok kimászni ebből a csapdából. Megpróbálok kézzel-lábbal hadakozni. Fogalmam sincs, hogy mi baja van. Látom, ahogy előránt egy nagyobb követ, és az ijedtség leblokkol. Képtelen vagyok összeszedni magam, mire elér az ütéssel, a fejem hátra csapódik a földbe, az avarba. Beleszédülök, és elvesztem az ösztönöm. Az íriszeim visszanyerik eredeti színük. A farkas énem nem szándékszik segítségemre sietni! - Az ütések miatt egyre kábábban pillantok fel a férfira, és a tartásom is egyre jobban enged. Képtelen vagyok elhinni, hogy megint egy férfi tesz velem ilyet. Armand ütései megedzettek már. Azonban ő sosem ütött meg kővel... Ezt vajon túlélhetem? - Hagyjon... - szinte suttogom. Fájdalom hullámzik végig a testemen, perzseli minden egyes sejtem, minden, amit el akartam temetni, csak még intenzívebben ragad meg, ahogy Armand tenyerének nyoma karcolni kezdi torkom. Felvillan a képe a fojtogatásoknak. Az emlék belém mar, fogaival minél nagyobb darabokat tép ki belőlem, valami szakad és valami csörömpölve széttörik, vérpatak ömlik végig a karomon, a lábamon, az ajkaim közül, el fogok vérezni és ez a legkevésbé sem zavar. Már csak egyetlen kívánságom van, hogy érjen véget ez az egész. Gyötrelem. Lángoló gyötrelem, a férfi ütéseinek kegyetlenségei. - Kérem... - szólalok meg alatta, és próbálom hárítani az ütéseit. Nem támadok, már csak védekezem.
A mai este nem annyira jelentős a Grill szempontjából, ezért úgy döntök, hogy a többiekre bízom az üzletvezetést. Megvan a műszak, bízom bennük, hogy megfelelően képviselnek. Van valami komoly hiányérzetem, mintha csak elhagytam volna a kulcsomat, vagy a pénztárcámat, ám mindkettő megvan, amikor ellenőrzöm. Jóleső magabiztosság szál meg, ahogyan kilépek a hátsó „művészbejárón”, és a kis udvarban leparkolt Harleynak rúgom ki a támasztékát. Kissé még bőgetem, aztán úgy döntök, hogy majd megállok valahol rágyújtani. Nincsen kifejezett célom, a Wickery hídon repesztek hamarosan keresztül, amikor érzékeny orromba vérszag vegyül. Nem vagyok a rabja, akárcsak a vámpírok, ám ha vért ontottak a közben, nem árt ha megnézem. Egyébként is kiváncsi alkat vagyok, kiváncsi vagyok, hogy mi újság a városban, amelybe oly sok év után visszatértem. Vagyok annyira önelégült, hogy ne legyen vesztenivalóm. A híd közelében elfektetem a motort, és előhalászom a gyufámat, megrázom a dobozt, van még benne pár. Mindig jobban bíztam benne, mint egy öngyújtóban. Tanyán nőttem fel, az ember ismerje a tűzgyújtás fortélyait. Meggyújtom a cigit, és komótos léptekkel indulok meg a szag irányába, még az is lehet, hogy valami róka mancsán csattant a medvecsapda. Bár így lenne, az jelentősen leegyszerűsíteni a helyzetet. Fegyver nincsen nálam, ha valaki meg akar lepni, úgysem lehetnék hozzá elég gyors. Most nincsen telihold, mégis, erősebb vagyok mint az átlagember, s lássuk be, mellettem szól még kétszáz év tapasztalatai is. Bakancsos lábaimmal gázolok az avarban, olykor újabb slukkot felszívva, kerülgetem a fákat, olykor felnézek, hogy hátha feltűnik valami, ami igazán érdekes lehet. S gyakorlott vadászként időnként hátra is tekintek, nem lenne jó ugyanis, ha onnan kapnék be valami csúnya támadást.
Ha van város, amelyik egyáltalán nem biztonságos egy nő számára éjszaka, az Mystic Falls. Túl sok itt a természetfeletti, ami gyakran rájuk les. Persze én bíztam benne, hogy akad olyan botor közöttük, aki mégis az erdőbe téved, méghozzá egyedül, nem is sejtve, mekkora veszélyek leselkednek rá. Többek között az én személyemben is. Nem is tévedtem. Bár tény, hogy az utamba akadó farkasboszorkánnyal kénytelen vagyok lényegesen brutálisabban bánni, mint ahogy talán egy halandóval tettem volna. Így legalább ki is élhetem minden frusztrációmat, amit Gabriella eltűnése és az idevezető út okozott. Valószínűleg a hatásvadász belépőmnek köszönhetem, hogy egy óvatlan pillanatban a mágiáját használva sikerül ellöknie és futásnak erednie, de még egyszer nem hagyom, hogy hiba csússzon a számításaimba. Szerencsére még nem változott át, így gyorsan utolérem és a földre is lököm. Ott pedig aztán nem kímélem, leszorítva a térdemmel, hogy még levegőt is nehezen kapjon, egy követ felhasználva kezdem ütni. Túlságosan, indokolatlanul is nagy kegyetlenségnek tűnhet ez egy nővel szemben, de ismerem a fajtáját. Ha nem sebzem meg kellően, nem gyengítem le, átalakul és akkor lőttek az egésznek. Az életemnek talán nem, tudom, hogy meneküljek, de a szórakozásnak mindenképp. Azt pedig nem hagyhatom. Hallom a szavait, de nem reagálok rá, csak folytatom, amit eddig. A bőre felszakad, az arcán is sérülések keletkeznek, de nem tántorítok. Nem fogom megölni. Még. Az ilyenek erősebbek, mint tűnik, talán még önmaga számára is meglepetés, de az. Túl fogja élni. Látom, hogy a szeme újra a rendes színében pompázik és a mozdulatai, az ellenállása is egyre erőtlenebb. Lassan már nem jelent számomra semmiféle veszélyt. Mint farkas jelenleg biztosan nem. De nem véletlenül szakosodtam boszorkányok gyilkolására, tudom, hogy van még teendőm vele. Ahogy a földön fekszik alattam, mivel már gyenge, megtehetem, hogy az egyik kezemmel kivegyek egy kis üvegcsét a farzsebemből, majd leszorítva őt, a szájába ügyködjem annak tartalmát. Megpróbálhat persze ellenkezni, amit gyanítok, hogy úgy is lesz, de kétlem, hogy van még benne annyi erő, hogy lelökjön magáról, így ha időbe is telik, de ki tudom feszíteni az állkapcsát és beleöntöm a folyadékot, hogy aztán ha szükséges, addig tartsam összeszorítva a száját a kezemmel, míg le nem nyeli azt. Nem számít, mekkora viaskodás árán, de elérem, amit akarok. Nem nagy mágia ez, sőt, semmi különös, csak azt használom ki, hogy a boszorkányok, még ha jártasak is a mágiában, végső soron nem erősebbek anélkül, mint a halandók. Ugyanúgy hat rájuk minden behatás. Így, hogy a farkast legyengítettem benne, pláne. Ha minden igaz, hamarosan érezheti is a hatását. Csak egyszerű kábító hatású anyag, de arra épp elég, hogy képtelen lesz koncentrálni, így bármilyen mágiát használni ellenem és még ennyi fizikai ellenállás kifejtésére sem. Legalábbis egy időre. És nekem most erre van csak szükségem. De amíg ez a hatás nem következik be, nem engedem el. Csak ha már érezhetően minden ellenállással felhagyott a szer hatására.
Sejtelmem sincs, hogyan kerültem az erdőbe. Halványan dereng valami a tegnap estéről. Elég rosszul sikerült a nap, nem jutottam semmire, viszont újabb levelet kaptam az apámtól, ami cseppet sem tett jót az amúgy is pocsék lelki világomnak és miután arról álmodtam, hogy beidéznek gyilkosságért... Hát mondhatom, hogy az estém nagyjából arról szólt, hogyan felejtsem el mindezt. Az rémlik, hogy beültem abba a bárba, amit a helyiek olyan sokat emlegettek már előtte is és tényleg egészen sokan voltak, de hogy kikkel futottam össze... na arról halvány sejtésem sincsen. Hasogat a fejem, ahogyan igyekszem feltápászkodni az avarból. Fázom, de valami rettenetesen, mert jó eséllyel már itt lehetek egy ideje és éppenséggel nem vagyok túlöltözve, vagy legalábbis nem az időjáráshoz sikerült alkalmazkodni, de gondolom aki ide hozott nem foglalkozott ezzel, vagy ha én magam voltam és túl sokat ittam, akkor azért nem érdekelt a tény, hogy fázom, valószínűleg nem is érzékeltem. Most viszont igen, didergek is rendesen és alig érzem a lábaimat, úgy elmacskásodtak. A nyakam be van állva, de igazából a fejfájás az, ami sokkal rosszabb a többinél, szinte már elviselhetetlen. Próbálok magamhoz térni, felkelni, de már az első mozdulatnál felszisszenek. A ruhám kissé csapzott, a szoknya fel van szakadva vagy két helyen, míg a felsőm is elég csúnyán fest, de minden rajtam van, tehát talán nem történt olyasmi, ami... szóval remélhetőleg egyedül keveredtem ide. Az újabb mozdulatnál viszont már felszisszenek, és megnézem szépen a lábamat, ahonnan terjedni kezd a fájdalom érzete. - Te meg... ki vagy? - mormolom az orrom alatt, szinte csak magamnak kissé rekedtesen, ahogyan a lábszáramból kiálló méretes fadarabot nézem meg. Ahogy hozzáérek persze újra végighasít a fájdalom úgy az egész testemen. Érthető, valahogy úgy eshettem, vagy a jó ég tudja, hogy egy letört ág, vagy hasonló felhasította a jobb lábszáram oldalát és a kb. ujjnyi vastag ág szépen meg is állapodott a lábamban. Tüskés minden bizonnyal azért maradt meg ilyen jól és egyelőre túlságosan másnaposnak érzem magamat ahhoz, hogy kihúzzam onnan, pedig tudom, hogy kénytelen leszek. Na ekkor hallom meg a távolban a motor zúgást, vagy mintha az lenne, de vajon olyan valakié, aki segíteni akar, vagy...?
Valami moccan az avarban. Attól nem félek, hogy vámpír lenne, ha így is van, azoknak van félnivalójuk tőlem. Igaz, most nem vagyok átváltozva, de még így, emberi alakomban is komoly veszélyforrás vagyok. Ráadásul nekem nincsen vérfüggőségem mint nekik. A hold átkát Neira annak idején feloldotta, tehát akkor változom át, amikor jól esik. Elég pocsék megoldás lett volna a részéről, hogy örökéletűvé tesz, viszont a hold átka továbbra is rajtam van. Nem vagyok hibrid, továbbra is vérfarkas maradtam, csak ezzel a különleges extrával, hogy egy erős boszorkány a természet erejével ruházott fel. Hogy aztán majd’ kétszáz évvel később egy másik a cseppnyi boldogság után szintén a karjaimban haljon meg, és kitörölje még az emlékét is. Régen túl vagyok már azon, hogy gyászoljam a családomat, az európiakkal pedig nem tartom a kapcsolatot, viszont Victoria emléktörlésének egyetlen folyománya mégiscsak volt. A boldogság érzését nem vitte el, ezért bár tudom, hogy az apám itt rejtette el azt a komoly vagyont Mystic Falls közelében, ám mostanság nem túlzottan érdekel ahhoz, hogy elinduljak felkutatni. Nem akarom a várost sem leigázni, miután farkasokat gyűjtöttem magam köré. De hogy menni fog-e a boldogságra berendezkedett élet, azt nem tudom, nem tudhatom, elmémet jótékonyan borítja a boszorkány erős varázslata, ami már jó eséllyel feloldhatatlan. Vissza tehát az erdőhöz, hiszen mindezek csupán a tudatalatti eszmefuttatásai, a felszínen még csak meg sem rezdül a simavízű tó, nem mutat fodrozódást sem. Közelebb lépek, és egy hosszú combú fiatal nőt pillantok meg, és pont a lábából áll ki valami fadarab. Egyértelmű, hogy valami természetfeletti, hiszen üvöltene a fájdalomtól, hogy ha nem így lenne. - Az igen.. Thadeus. Ez meg hogy sikerült? – Puszta kézzel nyomom el a cigit, hogy még csak ne is parázsoljon, nem akarom itt felgyújtani az erdőt. Meg sem fordul a fejemben, hogy ne segítsek a nőnek. Nem ártott nekem, következésképpen nem ellenség. Ha meg vámpír, hát istenem, nem biztos, hogy felelős a családom bukásáért. Lehajolok hozzá, és végigfuttatom a fadarabon a tekintetemet. - Ez fájni fog, de.. legalább nem vérzel el. – Ledobom a bőrdzsekit, és lehúzom a pulcsimat. Alatta azért van póló, egy pillanatra mégiscsak kivillan a tökéletesre formált felsőtestem. Dzseki vissza, a pulcsit pedig szétszaggatom, átkötve vele a lány combját, hogy a vérzés ne csorogjon lefelé, mert egy komoly lyuk fog tátongani a lábszárában. - Kész vagy? – Hülye kérdés, erre nem lehet felkészülni. Mégis, letöröm a faág végét, hogy ne nagyon marjon a szilánk további sérülést, majd egyetlen határozott mozdulattal húzom ki belőle...
Valószínűleg két oka lehet annak, hogy nem üvöltök még a fájdalomtól. Egyrészt hideg van, én pedig már átfagytam rendesen, így a lábaim is, nem érzem annyira, hogy mi történt, a másik egyszerű oka pedig, hogy még mindig elég magas lehet a véralkohol szinten, még ha jóval gyorsabban is szűnik meg a hatása, mint egy átlag ember esetében, még akkor is, ha még nem vagyok túl az első átváltozásomon, hiszen még nem jött el az első telihold azóta a kellemetlenül sikerült eset óta. Őszintén szólva nem is igazán várom, hogy ez megtörténjen. A kérdésére csak megrázom a fejemet, hiszen gőzöm sincs róla, hogy mi történt és arról sem, hogy hogyan, így hát nem is tudok válaszolni és őszintén beszélgetni se sok kedvem van ilyen sérüléssel a lábamon. - Cameron. - csak a nevemet bököm ki, hogy ha mivel sejtem mit akar elkezdek cseppet sem kedvesen beszélni hozzá, legalább tudja, hogy ki az, aki elküldi melegebb éghajlatra. - Mi? Nem... nem vagyok kész! - lassan fogom csak fel, hogy mit akar csinálni. Komolyan itt az erdő közepén akarja kihúzni a lábamból azt a fadarabot? A végén itt fogok elvérezni helyben. Nem érdekel engem, hogy mivel kötözi át a combomat, ez nem szakszerű ellátás és eszem ágában sincs bevárni, hogy itt érjen a vég. - Vigyél kórházba... ne, hogy... neee... - hiába ellenkezem, egyértelműen tudja mit akar és ő az erősebb, nekem pedig nincs erőm csak úgy eltűnni innen, még csak moccanni sem, így az utolsó ellenkezés már tényleg kiáltásba, sikolyba torzul, amikor letöri az ág maradékát és kihúzza a lábamból az ágat. Kész csoda, hogy nem ájulok el itt helyben, csak a fájdalomtól kiabálva próbálom túlélni ezt a kínzást, amit itt az erdő közepén művel velem. Na nem mintha ettől bármi is jobb lenne, de nem is az a célja. Olyan fájdalom hasít a lábamba, amit eddig még soha életemben nem éreztem. Na persze fogalmam sincs róla, hogy nem lesz kellemesebb az sem, amikor majd az első átváltozásomon kell átesnem, de ilyesmire most aztán végképp nem gondolok. Az arcomon akaratlanul is könnycseppek csordogálnak végig, ami nem csoda, nem pont a leghumánusabb megoldást választotta.
Messziről megéreztem a másik farkas illatát, de ez közel sem jelzi azt, hogy az illető tudja magáról, hogy micsoda. A természetfelettieknél a vérfarkas olyan különöslegességet hordoz, hogy ha nem aktiválódott még az átka, akkor nem fog átváltozni, de magában hordoz bizonyos jeleket, minimális regenerációt, fokozottabb ingerültséget, testi erőt. Nem félek attól, hogy bármi bántódásom eshet, hiszen még körbeleng a halott boszorkány varázsa, és egyébként sincsen vesztenivalóm. Hátranézek még a motorra, ósdi darab, és csak nem fogják elvinni, amíg a fák között taposom az avart. Hamarosan odaérek a nőhöz, aki minden kétséget kizárólag a szagminta tulajdonosa, de hogy mit keres a lábában az a baszottnagy bökö.. azt nem tudom. Érdeklődő kérdésem csupán segítőkészségem záloga, inkább a tényekre koncentrálnék, s a megoldásra, a miértek már aligha számítanak. - És akkor..? – Vetem még oda, és egy pillanat alatt tépem ki a lábából a karót. Ha jól sejtem, majd segít a regenerációja, de az, amit felvetett, hogy vigyem kórházba, teljes esztelenség. Ott kérdezősködnének, hogy miért regenerálódik olyan gyorsan, ráadásul úgy tudom, hogy az alapítói családok elrendelték, hogy a gyógyításkor több gyógyszer komponensre legyen verbéna vagy farkasölő fű, a biztonság kedvéért, mert így könnyebben kiderül, hogy ki az, aki természetfeletti. A vöröshajú nő ennél csúnyább halált halna, a combján tátongó lyuk apró karcolásnak tűnhet ahhoz képest, amit művelnének vele. - Nem tudod, hogy mi vagy, vagy.. hülyítesz? – Kérdezem szenvetlenül, pedig tudom, hogy ha farkas is, nem kicsi a fájdalom, amit ki kell most bírnia. Letérdelek mellé, és ha szükséges befogom a száját, nem kéne, hogy ide csaljon kósza túristákat, kempingezőket. A vámpírokkal ellentétben mi aztán nem vagyunk képesek az igézésre. - Sajnálom, ez volt a leggyorsabb megoldás. Elmúlik majd ne félj. A városban laksz? – Nyúlok a lába alá, és anélkül, hogy engedélyt kérnék, ölbe kapom, és felemelkedek. A motorig el tudom így vinni, ha közben elájul, hát annál jobb, majd ott életre pofozom, vagy ilyesmi.
Nem akarom, hogy csak úgy kitépjen egy méretes ágat a lábamból, eszem ágában sincs hagyni neki, de mégis mit tehetnék? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy felpattanjak és elszaladjak, mivel moccanni sem tudok, a fickó pedig érezhetően erősebb nálam, arról nem is beszélve, hogy valamiféle különös illatot áraszt, amiről egyelőre még nem tudom, hogy mit jelent. Vérfarkas vagyok igen, de az első átváltozás még előttem van és még e miatt nem forrt ki annyira a fajomból adódó képességem egyike sem, mint a szaglásom. Nem tudom, hogy mit jelent az illat, amit érzek rajta, csak azt tudom, hogy amit tenni készül az valami iszonyatosan fog fájni, hiszen már most is épp elég erős fájdalmaim vannak és ezt most épp fokozni készül. Amit meg is tesz végül bármennyire is nem akarom, nem csoda, ha az utolsó védekező, ellenkező szavak végül sikolyba torzulnak és őszintén most aztán cseppet sem érdekel, hogy hallja-e valaki vagy sem. Volt már kellemetlen élményem, ment már ki a bokám, de ilyesmit még nem éreztem és persze mindeközben ha most tudnék egyáltalán gondolkodni arra is gondolhatnék, hogy ennél csak rosszabb vár rám. Az első teliholdam jó eséllyel ennél nagyobb fájdalmakat tartogat majd és valószínűleg jóval tovább is fog tartania a kellemetlen "élmény" - Tudom, de... még új... új nekem... - próbálok szavakat préselni ki az ajkaim között, de nem mondhatom, hogy jól megy, de amire valószínűleg egyáltalán szóhoz jutok, azaz leveszi a kezét a számról enyhül annyit a kín, hogy legalább ennyit ki tudjak nyögni, bár jó eséllyel a tátongó seb és a vérzés miatt azért olyan kellemesen még mindig nem érzem magamat. - Nem félek, de... iszonyatosan fáj és nem, csak megszálltam egy motelben. - de abban nem vagyok biztos, hogy van annyi lélekjelenlétem, hogy még ezt is elmagyarázzam neki, hogy pontosan hová menjen és mi a szoba számom, meg aztán kétlem, hogy jót tenne, ha ilyen állapotban mennék be és próbálnám elfoglalni a szobámat. Valószínűleg se perc alatt kivágnának páros lábbal, vagy rosszabb esetben hívnák a rendőrséget és van egy olyan érzésem, hogy azzal egyikünk se járna túl jól. Persze nem ellenkezem, amikor felkap, de talán el nem ájulok tőle...
Azt kell megértenie, hogy nem egy szadista vadállat vagyok, akkor minimum a torkára lépnék rá. A szememből azt olvashatja ki, hogy segítenék, de ha benne hagyjuk a faágat, akkor lazán vérmérgezése lehet. Inkább letöröm a végét, kihúzom, és elkötöm, hogy ne vérezzen el, még véletlenül sem. Ha ekkora fájdalmat kibír, akkor minimum a fajtársam, hiszen éreztem az illatát, és közel távol semmi mozgás nincsen rajta kívül. Eléggé pityergős, tehát még nem biztos, hogy aktiválódott az átok, tehát a regenerációja nem lesz az igazi, de arra rásegíthetek. A sikolyától nem rezzenek meg, de azért ide hívhat bárki, aki a közelben meghallaná a visongását. Lehetnék udvariasabb is, de gyorsan a szájára tapasztom a tenyeremet. - Sss.. Nyugalom, minden rendben lesz, segítek. – Engedem el a hüppögő nőt, s miután végeztem a kötözéssel (az ingem aljából téptem le egy csíknyi szövetet, s az övemmel szorítottam el) felkapom, hogy elinduljunk kifelé. A nő állati magas, nyulánk teremtés már csak a combjából ítélve, ha még magassarkút vesz, akkor lazán férfiméretben is lehet, de most nem ez a lényeg, arányos csajról van szó. - Értem, világos, akkor.. ennek tudatában vigyázok majd rád. – Bólintok, miközben kifelé indulunk. Még nem tudom, hogyan fogom felültetni a mocira, ami amúgy elbírja őt is, de nem tudja ilyen állapotban széttenni a lábát, hogy mögém üljön, és kapaszkodjon is. Majd az ölembe ültetem, oldalt, mintha egy női nyeregben ülne, és úgy nekem tud támaszkodni. Nem megyek gyorsan, hogy ne zuhanjon ki, hiszen én nem fogom tudni tartani. - Nem oda megyünk, ez biztos, hozzám viszlek, még csak az kéne, hogy az alapítók tanácsa rájőjjön, hogy mi vagy. Cameron el ne ájulj nekem.. Óafrancba! – Dünnyögöm, hát mindegy, legalább addig is csendben van. Nem tudom, hogy mitől vagyok így feldobódva, ha a haldokló boszorkány nem szórta volna rám azt a végső igézést, amiről nem is tudok, nyilvánvalóan óvatosabban jártam volna el. Kiérek az erdőszélre, egy kézzel fogva immár a lányt felállítom a motort, és átvetem rajta a lábamat. Berúgom a pöcköt, s szépen magamhoz ölelem a farkaslányt, beindulok vele vissza a híd irányába. Na most kéne elkerülni a zsarukat. Az est pislákoló fényei alig világítják meg Mystic Fallst. A grill felé megyek, de a hátsó utcán, hogy az udvarban rakjam le a járványt, s onnan már gyalogosan vigyem fel a hátsó szobámba őt. Mire magához tér, már morfium van benne, és véralvadásgyorsító. Tiszta ágyban fekszik, kihúztam neki a nappalimban található kanapét, a sebe pedig kimosva, átkötözve. Észre sem veszem, hogy mikor tér magához, olvasok a fotelemben egy háziköntösben és egy boxerben. Rajta meg csak fehérnemű, viszont be van takarva rendesen, és semmilyen külsérelmi nyomot nem visel.
Kezdőlap
| 
१ XXX १ Love myself
