- A kötélről, amivel megkötöztek, és az állapotodról ítélve nem a saját lábadon jöttél - suttogom lágyan, aztán felsóhajtok. - De nem számít. A lényeg, hogy már újra velem vagy. Én pedig vigyázok rád. Bár először is ezt tettem volna - keseredik meg a hangom, aztán elmosolygom magam. Mióta megtaláltam Gwent, először. Azért nem mindenben változott. - Tényleg azt akarod, hogy én pihenjek? - csóválom a fejem. - Rád jobban rád fér. Én őrködöm feletted... ne miattam aggódj, és ne rajtam törd a fejed. Az már csak hab a tortán, hogy közelebb araszol. Ugyan átölelni nem tudom, de már ez is haladás. Jelen körülmények között ennek a kevésnek is roppant módon örülök. - Fogd meg a kezem - suttogom halkan. - Amíg alszol, addig fogom majd, hogy álmodban is érezd, hogy itt vagyok. Már biztonságban vagy velem, kicsikém...És aztán hazamegyünk. Vissza, New Orleansba - cirógatom újra a haját, és ebben a pillanatban biztosan érzem, hogy bármit megtennék, hogy rendben legyen. Ha kell meghalok, fizikailag, lelkileg, nem érdekel. Csak álljon talpra, és legyen újra a régi Gwen... az, aki meghódította a szívemet.
Igazat adok neki.. Nem azért, mert a saját lábamon nem jutottam volna el idáig, hanem mert akkor néhány életet biztosan kioltottam volna. Hiába ittam, érzem, hogy reggel újra innom kell majd. Túl sokáig nélkülöztem, így nehezebb megállnom, de nem gondolnám, hogy veszélyes vagyok. - Ne legyen bűntudatod. Nem akarom.. Én csak.. El akarom felejteni.. - bököm ki, mikor meghallom, hogy változik a hangja a beszéde közben. Nem akarom, hogy folyton ez járjon a fejében, mert akkor én sem fogok tudni megszabadulni tőle. Egyetlen perctől, szótól, emléktől sem, ami még mindig úgy hat rám, mint valami méreg. Jobb lesz idővel? Csak remélem, hogy nem jön majd rám a hányinger minden érintéstől, mert arra a féregre emlékeztet.. Mégis.. Mégis meddig maradna mellettem? Nem várhatom el tőle... - Azt.. Fáradt vagy.. - nézek a szemébe, és tudom, hogy igazam van. - És inkább rajtad töröm a fejem, mint... - hallgatok el hirtelen. Nem akarom még csak szóba se hozni, de félek, túl nagy jelentőséget kap a csend. Megnyugodni? Még mindig nem tudtam igazán, de talán csak idő kell, míg abba marad teljesen a remegésem és minden normalizálódik körülöttem. A helyzethez képest, természetesen. - Tudtam.. - sóhajtok nagyot, aztán teljesítem kérését és megfogom a kezét. Ujjainkat egymásba főzöm és még mindig elcsodálkozom, hogy milyen jól illenek egymáshoz. Rég fogtam utoljára a kezét.. Mikor kimentünk az erdőbe, hogy átessen az átváltozáson. Még csak azt sem tudom, hány nap telt el azóta.. - Tudtam, hogy csak várnom kell és jönni fogsz... Csak azért tartottam ki és azért viseltem el.. És.. A lány. Volt ott még egy lány, Chriest.. Egy lány. Ő hol van? - ültem fel hirtelen az ágyban, aztán az oldalamhoz kaptam. Nem igaz, hogy nem tudok gyorsabban gyógyulni. - Hol van? - kérdezem ismét egyre rémültebben. Nem hagyhattam sorsára, neki is itt kell lennie.. Muszáj itt lennie..
Kissé megkönnyebbülök, ahogy hozzám ér, és ujjait összefonja az enyémekkel. Apró lépés ez jelenleg, mégis nagyon sokat ér. Eddig mintha még az én érintésemtől is irtózott volna. - Persze, hogy megkerestelek. A föld alól is előkerítettelek volna - mondtam halkan, lágyan. - Hiszen szeretlek. Sosem tudtam volna megnyugodni, ha nem tudom, mi van veled. Ha azért tűntél volna el, mert nem szeretsz, elengedtelek volna, csak lássam, boldog vagy. Egyszerűen csak tudni akartam, hová lettél, és mi történt veled - teszem hozzá, aztán a homlokomat ráncolom. - Miféle másik lány? - kérdezem. - Nem volt másik lány, Gwen. Egyedül voltál az erdőben - rázom a fejem, aztán kitágul a szemem, mikor megértem. - Volt egy másik nő is? Valaki rajtad kívül? - válok nyugtalanná, és felülök. - Szerinted... él még? - nyögöm ki nagy nehezen.
A hirtelen jött nyugalom már a múlté. A felismerés pedig megmérgezi minden egyes lélegzetvételemet is. Fájni kezd a mellkasom, zúgni a fülem és szabályosan kiver a veríték a pánik hatására. Hallom, amit mond, de nem tudok rá reagálni, mert minden idegszálamat leköti a rettegés, hogy mi van a másik lánnyal. Nem tudom, melyik variáció lenne a jobb, ha él még, vagy ha már nem. Én a pokolra kívántam a helyet és a fickót is, és csak Chriest miatt tartottam magam.. Rá gondoltam és erőt adott, hogy egyáltalán létezik.. De ő.. Még a nevét se tudom.. Ha neki nincs egy Chriestje, aki érte menne, akkor semmi esélye. Kettőnknek együtt se volt sok. - Volt egy lány.. Volt.. Már régebb óta.. Őt mérgezte, folyamatosan mérgezte.. Kaptam vért és adtam neki.. Végignézte, ahogy engem... Segíteni akart, aztán.. Utána nem emlékszem semmire.. Az erdőre... Csak az erdőre. - mondom teljesen összefüggéstelenül. Nem tudom, ért-e ebből valamit.. Bármit is.. De olyannyira feldúl a gondolat, hogy még mindig ott lehet, miközben én már biztonságban heverészek, hogy teljesen kifordulva önmagamból, nem számolva azzal, hogy jelenleg minden érintéstől forog a gyomrom, Chriest ölébe furakodom és úgy ölelem magamhoz, mintha nem lenne holnap. Segített nekem. Azért, hogy én itt lehessek most. Fogalmam sincs, mi lehet vele, ez valószínűleg a reakciómból is látszik, mert a hisztérikus zokogás újra rázza a testemet.
Hallgatom Gwen összevissza tördelt szavait és mondatait, igyekszem kihámozni a lényegüket. Mikor aztán zokogva bújik hozzám, szorosan ölelem magamhoz, cirógatom, dédelgetem mint egy kisgyereket, egészen addig, míg nagy nehezen - legalábbis valamennyire - meg nem nyugszik. Nem kötöm az orrára a sejtésemet, hogy ha az a lány már régebb óta ott volt, alighanem nem él már. Nem tudnám azt sem, merre keressem, hová szaladjak utána. Gwen pedig nem bírná mutatni az utat, hiszen nem is emlékszik rá. Jelen állapotában pedig inkább leharapnám a nyelvem, minthogy ilyesmit kérjek tőle. - Kicsikém... - ringatom finoman őt magamhoz ölelve. Istenem, mennyire szeretném megcsókolni... de nem tehetem. Most nem. És legszívesebben megölném azt a mocskos férget, aki ezt tette vele. Ezt tette velünk. - Gwen, kérlek... - suttogom, újra próbálkozva. - Kérlek vedd be a gyógyszereket. Ki vagy készülve. Nem akarom, hogy még jobban ki légy.
Jobb lett volna, ha sosem jut az eszembe, hogy volt ott rajtam kívül még egy lány. Ha nem játszódik le lelki szemeim előtt, hogy segítettem neki, aztán ő is próbált nekem. Sosem beszéltünk egymással, mégis emlékszem a hangjára. Nem tudom a nevét, de ha behunyom a szemeimet látom magam előtt az arcát. Tisztán. Elfog a bűntudat, de nem engedem, hogy átjárjon és még lejjebb taszítson a gödörben. Én megmenekültem... - Remélem meghalt... - suttogom nagyon halkan. Nem azért, mert rosszat kívánnék neki, hanem mert a halál is jobb annál, amit ott el kellene viselnie. Én is így érzem, még mindig, és ha nem lenne ez a kapocs Chriest és köztem, már biztosan nem élnék. Nem mintha érdemesnek érezném magam a szerelmére egy pillanatig is, de örülök, hogy mellettem van és óvón ringat. Csendben. Hagyja, hogy gyászoljak valakit, akit nem is ismertem, de a sorstársamat láttam benne. A megnyugvás nem akar eljönni, és ha el is érem talán, akkor perceken belül jön valami, egy érzés, egy emlék vagy egy nyilallás a fájó porcikámban, és minden előről kezdődik. Felzaklat bármi egyetlen pillanat alatt és nem lesz nyugtom.. Hacsak... Igen, igaza van. Szükségem van arra a gyógyszerre, hogy ne váljon belőlem időzített bomba. Kinyújtom hát felé a tenyeremet, hogy beleejtse a pirulákat, amiktől a megváltást várom, majd le is nyelem őket egy korty vízzel. Jó lenne, ha használna.. Nagyon jó. - Pihenni akarok és.. Hallani akarom a hangod.. Dúdolsz nekem? - szólalok meg jó néhány perc múltán, mikor újra lefekszem az ágyon. Aludnom kellene, hogy ne járjanak a gondolataim... Neki is kellene, jól jönne egy kis tényleges, komplikációmentes pihenés mindkettőnknek.
Fura dolog egy ember halálában reménykedni, de most pontosan tudom, mire gondol Gwen, és osztom a reménykedését. Jobb neki, ha eléri a vég... mert ha még sokáig azt kell végigszenvednie, amit Gwennek... inkább bele sem gondolok. Látom Gwen szemein, hogy immár nem csak a saját sorsa jár a fejében, és aggódom. Félek, hogy még jobban megviseli a visszaemlékezés az eddigieknél. Ezért is nyugszom meg, ahogy a tabletták után nyúl, és beveszi őket. Nem tudom, vámpírra hogyan hatnak, remélem úgy, ahogy egy emberre. Ha csak egy keveset használnak, már az is eredmény. - Dúdoljak valamit? - kérdezem lágyan, mikor odabújik hozzám. Hát, szegény még nem tudja, mit kért. Lehet tíz perc múlva azért fog zokogni, hogy hagyjam abba. Igazság szerint ha valaha harc törne ki New Orleansban a koronáért, nem kéne küzdenie a farkasoknak. Kiállnék a vámpírok és boszorkányok elé, rázendítenék egy dalra, és esze nélkül szaladna mindegyik világgá. Most viszont engedek Gwennek, megköszörülöm a torkom, és halkan zümmögni kezdem neki az Over the rainbow dallamait, miközben továbbra is lágyan ringatom, magamhoz szorítva, nyugtatóan simogatva.
Muszáj figyelnem valamire.. Nem fekhetek csendben, arra várva, hogy magamtól megnyugodjak, vagy hassanak a bogyók, amiket bevettem. Ez nem így működik, már én sem így működöm. Szükségem van a nyugalomra, de Chriest közelségére is. Nem engedhetem, hogy emiatt eltávolodjak tőle, azt sem, hogy ez a féreg tönkretegye a kapcsolatunkat. Elég rendesen belepiszkított ugyanis, mert a hirtelen érintéseket még mindig reszketve fogadom és meglehetősen éber leszek egyetlen pillanat alatt. De szembe kell néznem vele, és ha húzom, az nem segít semmin se. Én csak.. Azt akarom, hogy tovább tudjak lépni, mintha ez meg se történt volna.. Eltemetném jó mélyre, de nem úgy, ahogy a problémákat szokás a szőnyeg alá söpörni, hanem végleg. De nem tudok rá módot, nem tudom megválósítani, hisz még azt sem tudom, én magam hogy működöm, mióta vámpír vagyok. Erre az is bebizonyosodik, hogy az elcseszettebbik fajtából, aki még vigyázni sem tud magára. Ember akarok lenni.. Vissza akarok menni abba a kis koszfészekbe, ahonnan indultam és ... Bár ne kezdtem volna bele ebbe az életbe. Az egyetlen, amiért hálás lehetek, itt fekszik mellettem. A szerelem.. Tőle kaptam mindent, érte tartottam ki, de több problémát okozok az életében, mint azt valaha képzeltem. Nem ezt érdemelné, és bolond, amiért mégis ezt választja. De az én bolondom, és amíg itt van, talán nem fordulok ki teljesen önmagamból és egy picit talán a régi lehetek. - Köszönöm.. - súgom halkan. Mindig jól esik hallgatni a hangját, ezer közül is felismerném. De most ez akadályozza meg azt, hogy sikítva meneküljek el az engem ölelő karokból. Ez biztosítja azt, hogy tudjam, ki van itt velem. De azt is ezzel magyarázom, hogy szépen lassan álomtalan álomba merülök.. Ott nem fáj semmi, nem riaszt semmi és.. Teljesen olyan az egész, mintha már nem is élnék, csak lebegnék a semmiben.
Motyog még egy halk köszönöm-öt, aztán lassan elnyomja az álom. Mikor már biztos vagyok benne, hogy mélyen alszik, nagy sóhajjal kimászom mellőle, és óvatosan betakargatom, mintha ezzel a gesztussal megvédhetném őt mindattól, ami történt vele... aztán lehajolok, és egy apró csókot nyomok a homlokára. Meg sem rezzen, és a szívem mélyén hálás vagyok ezért. A pihenés a legjobb, ami meg történhet vele. Beülök a volán mögé, és lassan, óvatosan indítok, majd szinte lábujjhegyen magunk mögött hagyom az erdőt. A legokosabb, ha elviszem innen, oda, arra a terepre, amit mindketten ismerünk. Visszaviszem őt New Orleansba.
Régóta nem vadásztam már egy jót, pedig tökéletes feszültséglevezető. Szeretek élőcélpontra vadászni, hiszen azon kívül, hogy kiadom magamból a feszkot, még egy jót is sportolhatok és nem annyira egyszerű, mint egy céltáblára lövöldözni, de kell a gyakorlás. Ez ma este volt másképpen, mint verbénás íjakkal lőttem, majd pedig a késeimet éleztem meg kicsit. Először mindig íjjal támadok, utána meg jöhet a közelharc. Az utolsó két vámpírral való találkozásom igazán érdekesen alakult. Egyiknek megígértem valamit, amit be is tartottam. Életben tartottam a feleségét, majd pedig jött Dorien. Őt még az egyetemi évek alatt ismertem meg, mielőtt vadász lett volna belőlem. Akkor egészen kellemes esténk volt, amit sikeresen majdnem most is felidéztünk. Nem szabad erre gondolnom, hiszen legjobb az lenne, ha őt is megölném. Legalább nem tudna ártani senkinek se és több ember, vagy nő nem dőlne be a meséinek. Újra felemelek egy nyílvesszőt, majd célzom és megint sietve áll meg a tábla közepén, amikor neszre leszek figyelmes vagyok és készen állok arra, hogy lőjek. Pár pillanattal később valaki elsuhan mellettem, mire egyből engedem a nyilat, hogy a faágak között egyenesen eltalálja azt, aki csak így elszaladt mellettem. Sietve kapom fel a cuccomat és egyből utána eredek. Teljes erőmből futok és néha az elmosódott alakját is látom, mire újra és újra célzok, ami nem mindig ér célba, de legtöbbször legalább eltalálja, így lelassítja őt. Végül habozás nélkül elengedem az utolsó íjat is, ami egyenesen a karjába áll. Na, ezzel azt hiszem sikerült felkeltenem az ördögöt. A közeli kövekre mászom fel, mire észbe kaphatna és már a kések vannak a kezemben támadásra készen. De mielőtt neki támadnék őrült módjára először jól szemügyre veszem. Érzem rajta, hogy vámpír, illetve talán még egy-két vérfolt is tarkítja a felsőjét. Keresem a tekintetét, fürkészen az arcát, miközben a hold és a csillagok világítják be az erdőt, a falevelek között átszűrődve. Ha nem lenne vámpír, akkor talán még azt mondanám, hogy szívesen megismerném, de többé nem engedhetek a látszatnak. Vadász lettem és okkal. Nem pedig azért, hogy utáljam a világot azért, mert majdnem az össze jó hímnemű egyedet vámpírrá tette. Ethan óta amúgy se voltam olyan, aki túlzottan férfiakra akart volna gondolni. Voltak kalandjaim, de ezeknek a gondolatoknak semmi helye most. Vadászni jöttem és nem pedig elmélkedni ilyeneken. A kést lassan megforgatom a kezem, miközben még mindig az ismeretlen vámpírt nézem és egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy neki futásból rávessem magamat. Remélem tudod, hogy ez az utolsó estéd, amikor még láthatod a csillagokat és a holdat élve. - szólalok meg miközben farkasszemet nézek vele. Már csak az a kérdés, hogy melyikünk fog hamarabb lépni. Na, meg még az is kétséges, hogy miként is fog végződni ez a találkozás.
Régen ez jó hely volt. Rég alatt úgy körülbelül…két nappal ezelőttre gondolok. Mióta ittam a kölyök véréből jobban vagyok, a húgát majd egyszer megölöm, most semmi kedvem megkeresni, viszont az utóbbi napokban itt vágom le az utat, mert mindig találok finom kis kempingezőket, ők meg mégis kinek hiányoznak? Ne menjen kempingezni az, aki nem tudja magát megvédeni, igaz? Most is egész szép kis fogásom volt. Egy fiatal pár, akik aligha az eszükről voltak híresek. Én mondtam a srácnak, hogy meneküljön, mert annyival később kapom el, de az a hülye rám rontott, a csaja pedig nem tudom miért lepődött meg, hogy ezek után a srác fejét téptem le először. A nő már okosabb volt, futott, bár nem jutott sokáig, szerencsére elég jól megy a vastagabb és élesebb faágak dobálása, szóval… a lányt mondhatni karóra tűztem. Mosolyogtató gondolatok ezek, de mikor megérzem a belém fúródó nyílvesszőt az kibillent ebből a nyugodt állapotból. Azonban nem fordulok meg és megyek megölni azt, aki ilyen bénán – vagy épp jól – célzott, inkább megyek tovább, és csak a következő nyilak után jövök rá, hogy sikerült belebotlanom valami önjelölt vadászba. Ezeknek a bolondoknak rá kéne írni a homlokukra, hogy hullajelöltek. Szerintük miért élek még? Azért mert úgy ölöm a társaikat, mint mások aludnak minden éjjel. Azaz természetesen. Vámpír vagyok, vér kell nekem, a vér pedig csak a halottat teszi igazán széppé. Akkor torpanok csak meg mikor az utolsó nyílvessző a kezembe áll. Hangosan felmorranok ahogy kitépem a karomból a többivel együtt, ami eltalált, majd szembe fordulok azzal, aki belém eresztette őket, de kissé meglepődök mikor megpillantom az… ellenfelem. Ellenfelem… nem tehetek róla, de először csak vigyor ül ki az arcomra, majd halkan fel is nevetek, főleg hallva a szavait. – Mindig is utáltam a csillagokat… azonban el kell, hogy szomorítsalak. Körülbelül ötszáz éve láttam utoljára a csillagokat élve. Azt hiszem kicsit elkéstél. – persze, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor mondhatjuk, hogy élek, de egyszer már meghaltam, innentől fogva nem nagyon vagyok élőnek tekinthető, igaz? Bár meg kell hagyni, hogy halotthoz képest nagy is jól nézek ki. Van, aki a ránctalanító krémekre esküszik, én pedig a halálra, ő is kipróbálhatja. – Nem kéne ágyban lenned? Holnap korán kell kelned, hogy beérj az iskolába, nem? – persze, hogy gúnyos a hangom,ez a lány még csak egy gyerek, senki nem várhatja el tőlem, hogy komolyan vegyem. – Amúgy meg… nem mondták még, hogy nem jó ötlet nálad jóval idősebb vámpírokra lövöldözni az éjszaka közepén? – pillantok rá kérdőn. Nem lehetek valami jók a szülei, ez egy alapszabály kéne legyen náluk. – Félre ne érts, egész jól lősz, de… biztos ma akartad utoljára használni az íjadat? – mert nem vagyok egy angyal, nem a jószívem az, ami a sírba vitt mikor meghaltam.
Ez a város másabb volt, mint New Orleans, vagy a többi hely, ahol eddig éltem. Fura, hogy egy ember miatt jöttem ide, de őt még mindig nem kerestem fel. Fogalmam nincs arról, hogy miért nem tette még meg. Szerettem éjszaka az erdőt, mert mindig olyan békés volt, de ugyanakkor tele volt izgalommal. Tudom, hogy ellentmondásos, de szerintem attól függ, hogy melyik részére mész az erdőnek. Vannak olyan helyek, ahol összefuthat az ember vámpírokkal vagy farkasokkal, de az élet már csak ilyen. Na, meg engem ők éltetnek. Túl sokáig nem vadásztam már, így nem csoda, ha úgy éreztem, hogy gyakorolnom kell. Szerettem precízebb lenni, de ez nem olyan dolog, amit egy edzőteremben megtanulhat az ember. Pár éve voltam még csak vadász, de egyre jobb és jobb lettem. Még ennek az idiótának is sikerült volna a szívét eltalálnom egy lövéssel, de akkor hol maradt volna a móka? A kaland és a vágy, amit ilyenkor érzek. A vérem szinte forrni kezdett, amint megpillantottam őt és habozás nélkül utána eredtem. Nem sokáig szoktam vacakolni a nyilammal, így hamarosan már célba is vettem. Tisztában vagyok azzal, hogy kegyetlenül hangzik, de szeretek velük eljátszadozni. Ők nem ártatlan bárányok, de ennek ellenére is két vámpírt már megkíméltem,de még az egyiküket lehet, hogy majd megölöm Dorien-t is. Ő se angyal, és azért mert pár éve volt egy ballépésem vele, így neki se kellene megkegyelmeznem. A szemöldököm kicsit feljebb szökik az arcomon, amikor meglátom a mosolyát. Valahogy biztos voltam abban, hogy ilyesmi reakciót fogok kiváltani. Egyik vámpír se gondolná azt, hogy egy vérbeli vadásszal van dolga, de szeretek meglepetést okozni. – Ez szerintem mind nézőpont kérdése, de a lényegen nem változtat, de ha szeretnéd, akkor hívhatlak élőhúsbábnak is. – mondom neki egy fintor keretében, de az apró pengék még mindig ott lapulnak az ujjaim között. Sok fajta felszerelésem volt és az egyik elengedhetetlen része a készletemnek ezek a kések voltak. Pontosak és gyorsan szelik át a levegőt, hogy végül az áldozatba állva megálljanak. A szemeimet megforgatom az újabb kijelentésén, majd megrázom a fejemet nemlegesen. Most komolyan a koromról akar beszélgetni? Nem ismerkedni jöttem, hanem ölni. Erre már neki is rá kellett volna jönnie. – Tudod, a látszat néha csal. Erre nem jöttél még rá az elmúlt évszázadok alatt? – hangom higgadtan cseng, de ugyanakkor egy kicsit gúnnyal van fűszerezve. Nem tehetek róla, de mindig is utáltam, ha valaki dedósnak gondol. – Sajnos nem, de majd mindjárt haza megyek és pelust cserélek, mert most annyira megijedtem tőled. – mondom egy lemondó sóhaj keretében, de ugyanakkor a gúnyos mosoly még mindig ott ül az ajkaimon. Egyre inkább idegesít ez a vámpír és már megölném, de azt is tudom, hogy most már számít erre, így jobb óvatosnak lennem. – Szerintem még jó pár íjat fogok használni, így emiatt ne aggódj. Inkább a saját hátsódat kellene féltened, nem gondolod? – kérdezek vissza negédes hangon, miközben egy-két penge felé repül úgy, hogy ne tudjon elhajolni mindegyik elől. – Túl sok a beszéd, csak nem félsz? - Majd a következő pillanatban pedig neki futásból elindulok felé, majd egy ugrás kísértében rávetem magam, miközben az egyik kés ott lappang az ujjaim között, készen állva arra, hogy a bőrét felsértsem vele.
- Úgy hívsz ahogy akarsz, kicsi lány, nem különösebben érdekel. – rántom meg a vállamat. Annyiféleképpen hívtak már az életemben az emberek, és egyiket sem tudtam magamra venni, mert tudom, hogy az ember annak ad nevet, amitől fél, és ha innen nézzük a dolgokat… ő félhet is, nem szeretem, ha rám lőnek. – De mondjuk a vámpír megteszi. Vadász palánta. – mosolygok rá és nem tudok nem megjegyzést tenni megint. Tényleg nem értem, hogy mégis miért száll manapság ennyire a fiatalok az agyába a bátorság ész helyett. Nem mintha nem értékelném, de így csak azt éri el, hogy darabokban küldöm őt haza. Nem lesz neki az valami túl kellemes. – Tudod, sok mindent láttam már, de… nem, még soha nem győzött le egy Pengének öltözött kisgyerek sem. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Haladni kell a korral, ugyan, hogy ne néztem volna meg a nagy vámpírgyilkos filmjét. Elég gyatra volt, ha engem kérdeztek, de… végül is, értem miért imádják annyian. – Mondanám, hogy segítek, de soha nem voltam valami jó ebben. Zárd majd az ajtót, úgy talán kétszer kell csak megrúgjam, hogy betörjem. – persze, előbb be is kell jutni a házába, de az már nem valami nagy dolog, annyi házba jutottam már be, mint égen a csillag, ezzel nem lesz semmi gond. - Szerinted ha a hátsómat félteném ahányszor csak meglátok valakit késsel a kezében, élnék még? Előbb elveszem tőled aztán… nem is tudom, a lábad vagy a kezed a fontosabb neked? – imádok testrészeket levágni ugyanis, egy élmény nézni ahogy az ember az elvérzés ellen küzd, hasztalanul, mert… sok a vér, én meg imádom a vért. - Reszketek, még nem vetted észre? – mosolygok rá gúnyosan és annyira nem is ér váratlanul a dolog, hogy rám veti magát. Pedig én felajánlottam neki a választás lehetőségét, de így értsem valaki szót egy mai fiatallal…szörnyen önfejűek. A kezét elkapva hajítom tovább, de nem vetem rá magam. – Tudod, nem is olyan rég megharapott egy vérfarkas. Közel voltam, hogy meghaljak és ha azt hiszed, hogy megint a halál közelbe vágyok… el kell, hogy keserítselek. – de ő akár köszönhet a nevemben is a halálnak, mert ha továbbra is ennyire… idegesítő lesz, akkor esetleg megválhat a fejétől.
Nem vagyok kicsi lány, így jobb ha abbahagyod ezt a baromságot. - mondom neki egy kisebb grimasz keretében. Utálom az ilyen beképzelt balekokat. Lehet, hogy több ideje él, mint én, de ez nem jelenti azt, hogy okosabb is nálam. Valószínűleg akikkel ezelőtt találkozott, azok nem éppen voltak a toppon, de én most remek formában vagyok. Egyszerűen alig várom, hogy végre a késemmel a bőrét sérthessem, majd pedig öljem őt. De az se kizárt, hogy most életben hagynám, hogy azzal a tudattal keljem élnie, hogy egy lány küldte padlóra. Biztosan sértené az egoját. - Túl tetted magad a biológia órán? - kérdezem tőle kíváncsian és egy fintor kíséretében. Nem értem, hogy minek kell sorolgatni a másikat bárhova is. A lényeg szerintem az, hogy nem vagyunk puszipajtások és ez így van helyén, vagyis gondolom. Ha betöröd, akkor te leszel az, aki megjavítja. - mondom neki mosolyogva, hiszen egy pillanatra még meg is jelenik a lelki szemeim előtt, hogy ajtót javít. Na, igen azért elég beteg gondolat. Főleg, hogy félmeztelenként jelent meg. De hát na nőből vagyok és azért én se vagyok vak. Ez a baj ezzel a foglalkozással, hogy sok jó hímneműt kell eltenni láb alól, de ez van. A halál nem válogat, ahogyan én se. A kérdését meg se halva támadok neki, majd hamarosan pedig a kezemet elkapja és a földön landolok. A testem hangos puffanással ér földet. A testem kicsit sajog, de nem vészes. Ez olyan, mint amikor leesel a mászókáról. Senki nem fog belehalni. Miközben hallgatom egyre inkább kezdem unni magamat, majd hirtelen felpattanok és a következő pillanatban pedig a földön csúszva közeledek felé. A kést a lehető legérzékenyebb pontjába vágom a lábánál, vagyis közel a térdéhez, miközben a lábai között csúszom át, majd mögé érve megfordulok és lökök egyet rajta. A véres kést a nadrágomba törlöm, majd megpörgetve a kést állok fel és úgy várom azt, hogy végre megforduljon. Nem vagyok farkas, se ostoba, amilyennek ők. Illetve nem vagyok olyan törékeny se, mint amilyennek hiszel. Nem gondolod, hogy a kinézetem részben az előnyömre szolgál? Szerinted mennyi seggfejet küldtem már a másvilágra amiatt, mert lenézett engem testalkatom és a nemem miatt? - kérdezem tőle komolyan és egy pillanatra se engedem őt el a tekintetemmel és a következő támadására várok. Biztos vagyok abban, hogy ezt már nem fogja szó nélkül hagyni. De állok elébe.
- Hány éves vagy? Húsz? Legfeljebb huszonöt lehetsz, de még így is elég fiatalnak tűnsz. Tudod, a te korodban én csatáról csatára éltem. Te … életed legnagyobb baja az lehetet, ha a pasid otthagyott a bálon, nem? – bocsásson meg nekem ezek után, de nem igazán tudom őt komolyan venni úgy, mint vámpírgyilkos. Valahogy…nem megy. Nem értem, hogy a sok mai fiatal miért hiszi azt, hogy elég egy kést, néhány nyílvessző, és már nem is fogom őket megölni. Épp elég vadászt öltem már meg, hogy erre rácáfoljak. Philip eltűnésekor még piramist is építettem a hullájukból, az volt a mesterművem. Egy igazi csoda volt. – Szörnyen ellenséges vagy. Talán megöltem valamelyik rokonodat? – mert , ha nem, akkor nem értem, hogy mi ez az ellenségeskedés. Mondjuk könnyedén elképzelhető a dolog, nem nagyon válogatom meg azt, hogy ki az áldozatom. Én ölök, nem pedig azzal szemezgetek, aki könnyebb, vagy ígéretesebb célpont. A vadászat lényege nem a válogatás. - Ahhoz előbb be kell hívnod. – mosolygok rá. Elvégre valahogy be is kell jutnom a házukba, nem? Mondjuk elég sok lehetőség van rá, bár… amúgy sem igazán szeretek barkácsolni. Ha motorokról van szó, akkor olyan vagyok, akár egy ezermester, de amúgy… amúgy végtelenül utálok csak úgy ingyen tenni valamit a másikért. Nem csinálok semmit sem mikor támad, vagyis persze próbálok védekezni, de magamhoz képest lassú is vagyok, bár védelmemre szóljon, hogy nem adok bele mindent. Még. Amíg fel nem dühít. Mosolyogva kelek fel a földről, már-már nevetve. Komolyan… nem értem, hogy miért keresi ilyen buzgón a halált. - Oh, hát persze, hogy nem vagy az. – a hangomból a cinizmus úgy árad, hogy azt lehetetlen nem észrevenni. – Csak éjnek idején igyekszel úgy felbőszíteni egy vámpírt, hogy az darabokra tépjen téged. Okos dolog, igazad van. – vigyorgok rá. Ezek a mai fiatalok…soha nem fogom őket megérteni. Nem véletlen van az, hogy az idősebbek visszasírják a régi időket. – Nos, nem tudom, de én szerinted hány hozzád hasonlót öltem már meg eddig? – dobom vissza a kérdést, miközben teszek felé egy lépést, de még nem támadok. – Mindenképp hasznos egy férfi ellen, ha a lábaid között nem lóg semmi, de… nem igazán a harcban. – rázom meg a fejemet, és remélem, hogy nem kell neki részleteznem a dolgot. – A kezed vagy a lábad kedvesebb neked? – vagyis… melyiket akarja előbb elveszteni? Valamelyiktől ugyanis meg kell válnia, ha folytatni akarja ezt az egészet.
Tudod nem a kortól függ az, hogy ki mennyire erős, illetve hogy fiatal vagyok nem jelenti azt, hogy az a legnagyobb bajom, hogy valaki elhagyott. Nem minden fiatal olyan, mint amilyennek gondolsz. - a hangom egyre higgadtabban cseng, pedig bosszant, hogy a hisztis fiatalok közé sorol. Nem vagyok az és ha kell be is fogom neki ezt bizonyítani. Sok vámpírt megöltem, keményen edzettem, majd egy vámpír mindent elvett tőlem. Elvette a vőlegényemet, de még a gyerekemet is. Soha nem fogok felejteni és csak arra várok hogy megöljem azt a szőkeséget, aki ezt tette, de addig is beérem a tuskóval, aki itt áll velem szemben. Nem hiszem, de szerintem más okom is lehet arra, hogy meg akarjalak ölni. Nézzük például annak a vércseppnek a tulajdonosát, ami ott virít a ruhádon. Szerintem ő se érdemelte meg a halált, de te valószínűleg megölted, mintha mit se jelentene egy ember élete. - mondom neki bosszúsan, hiszen utálom az értelmetlen gyilkolásokat. Ez komolyan olyan, mint a világháborúk voltak. Ott csak a hatalomról szólt és mennyi szerencsétlen vesztette az életét. Nem érdemelték meg a halált, de ez senkinek se számított. - Arról ne is álmodj! Tudod kívül tágasabb!- csattanok fel kissé hevesen, de pillanatokkal később pedig támadásba lendülök. Szeretek meglepetést okozni és ez részben most is sikerül. De ha a sérülés nem is nagy, de a verbénás penge lassítani fogja a gyógyulását, ahogyan a szervezetében pedig szét árad egy kisebb mennyiség, akkor az is fájni fog neki. Nekem pedig ez elegendő lesz ahhoz, hogy kicsit lassúbbá tegyem. Még mindig okosabb dolog, mint túlzottan elbízni magadat. - Azzal megemelem a késem és megnyomom a végét, mire egy kisebb lé folyik végig a kezeimen. Nekem készítették ezt a kést. Én akartam ilyen titkos tört, amibe lehet verbénát is rakni, hogy utána az áldozatom szervezetébe tudjam nyomni. - Sejted, hogy mi lehet ez és mi kerülhetett a szervezetedbe? Lehet nem öl meg, de piszkosul fog fájni. - és egy kisebb mosoly kúszik az ajkaimra. Igen, kicsit talán önelégült vagyok, de örülök annak, hogy erre nem számított és fel se tűnt neki, hogy valójában a vágás csak elterelés volt. Csendesen hallgatom az újabb kérdését, majd lassan kifújom a levegőt. - Hozzám hasonlót szerintem egyet se, maximum vadászt. - mondom neki komolyan, miközben teszek egy-két lépést hátra. Figyelem őt és várok arra, hogy hatni kezdjen a szer. Még így is elég erős fog maradni, de legalább nem lesz olyan, mint a villám. Az valahogy nem hiányzik nekem. - Milyen bölcs valaki, de nem gondolod, hogy sok a szöveg és a kérdés? Csak beszélsz, de nem mutatsz semmit se. - szólalok meg bátran, hiszen a tervem egyik része sikerült. Viszont biztos vagyok abban is, hogy még egy-két csontom törni fog, de ez minden egyes támadásnál benne van a pakliban.
- Ez így nem igaz. Fiatal vagy, tehát tapasztalatlan és meggondolatlanul bátor, lásd a jelen helyzetünk. De ha ez valami pasi miatt van… nem ér ennyit, miért nem őt lövöd le? Hidd el,biztos vagyok abban, hogy előbb halna meg, mint én. – én már egyszer meghaltam, mondanom sem kell, hogy nincs valami nagy kedvem ezt másodjára is megejteni. – Szerintem meg pont ugyanolyan vagytok mindannyian. Kivéve, hogy a legtöbb kamasz nem lövöldöz vámpírokra íjjal az éjszaka közepén. – húzom el a számat. Olvastam én az újságokban, hogy egyre több az öngyilkosság, na de, hogy valaki így akarja magát megöletni…ez még számomra is elég nagy újdonság. - Nos, abban igazad van, hogy nem jelentett semmit sem az élete. – ez jogos, soha nem foglalkoztam egy ember életével sem, elvégre egy vámpír vagyok, erős és gyors, nem hinném, hogy nekem kéne az emberre vigyáznom, majd vigyáznak magukra miközben én kicsit ritkítom a nyájat, ahogy azt mondani szokás. – De hogy megérdemelte-e… nos, ez csak nézőpont kérdése. De nem hinném, hogy jobb lesz attól neki, ha megöllek téged miatta. Ennyit nem ért, hidd el. – ma úgy látszik túl sok mindent kell elhinnie nekem, a végén még úgy fogom érezni, hogy tanítottam is valamit. Na az lenne érdekes, sőt, több, mint érdekes. – Persze, és a halottak nem beszélnek, igaz? – és lám, mégis itt vagyok, bár azt hiszem nem kéne, mert sikerült sikeresen belebotlanom egy vadász palántába, akit most amúgy semmi kedvem megölni, de ha így folytatja, akkor felfogom tűzni egy fára a fejét, a testrészeivel pedig beborítanám az egész erdőt. Csak a miheztartás végett. - Mindig túlzottan elbízom magamat, mondj valami újat. – ez a lételemem. Egyesek kedvesek és segítőkészek, mások szeretnek a tűzzel játszani, én pedig egoista és nagyképű vagyok, de sokakkal ellentétben én teljesen jogosan vagyok az. – A jó öreg verbéna. Tudod, eddig nem akartalak megölni. De túlzottan is igyekszel! – és így aztán mit mondjak majd a szüleinek? Persze, semmit se, fogom és őket is egyenként filézem ki, ahogy azt a kicsi lányukkal is tenni fogom. Kár, amúgy nem tartom magam egy agresszív embernek, de ezek a vadászok és a folytonos kísérleteik arra, hogy megöljenek…na azok feltudnak idegesíteni. – És még én bízom el magamat… - bár tetszik a kislány hozzáállása, így kell ezt csinálni. Mindenki, aki különleges, az egyedi, bár ő csak volt különleges, mert azt elkönyvelhetjük, hogy meghalt. Én ugyanis megölöm, talán még vámpírra is változtatom, ha olyan kedvemben leszek. Mindig is kíváncsi voltam egy vámpírra, aki vadász volt. – Igaz. – bólintok a szavaira, és egy pillanat múlva már mellette is termek, hogy a nyakánál elkapva emeljem a levegőbe és vágjam azzal a lendülettel az egyik kissé messzebb lévő fatörzsének hozzá őt. – Mit is mondtál? – már elhibázta ezt, túlzottan is felhúzott, hogy ne akarjak minimum egy darabot belőle kitépni.
Ahhoz képest, hogy azt hiszed mindent tudsz, ennél nagyobbat nem is tévedhetnél. Egy vámpír miatt lettem vadász és azóta is jó párat a halálba küldtem. Szeretném őt megkínozni és lassan megölni, ahhoz pedig nem árt a gyakorlás. És most itt vagy te... Erős és magabiztos, akit lehet nem fogok megölni, de az is biztos, hogy élve fogok innét távozni. - mondom neki komolyan és rezzenéstelen arccal. Valóban egy normális lány menekülne, elfutna innét. De ilyen későn be se tenné egy ilyen nevezetes erdőbe, ahonnét gyakran az emberek csak hullaként kerülnek elő. Megértem, hogy a vámpírok vérrel táplálkoznak, de legalább lehetne annyi emberség bennük, hogy eltemetik az embereket, megadják nekik a végső tisztelet, de persze ez is túl nagy kérés. Remélem egyszer arra is rájössz, hogy nem te vagy a mindenség ura. Te is sebezhető vagy. Lehet erősebb vagy, mint egy ember, de nem hallhatatlan - mondom neki komolyan és az arcom meg se rezzen. Egyszer megöltem egy 700 éves vámpírt is. Nem mondom azt, hogy nem törtem össze és nem fájt szinte minden porcikám, de a sebek begyógyulnak, míg a csontok összeforrnak. Nem voltam gyerek, se gyenge nő a testalkatom ellenére se. Szerettem küzdeni és megölni olyanokat, akik nem érdemelték meg a második esélyt. Ő határozottan ebbe tartozott bele. Nem érdemelt még egy esélyt. - Dühös vámpír egyenlő az ostoba vámpírral. Verbéna egyenlő égető és őrjítő fájdalommal. De nyugodtan javíts ki, ha tévednék. - szólalok meg negédes hangon, miközben még egy apró mosoly is az arcomra kúszik. Szeretek vadászni, szeretem szebbé tenni az emberek életét, de leginkább talán azt szeretem, hogy képes vagyok újra és újra erősebbé tenni magamat. Bebizonyítani azt, hogy nincs lehetetlen és ha most meg kell halnom, akkor őt is magammal fogom vinni. Érzem a nyakam köré szoruló kezét, majd hamarosan az egyik fának repülök újra. Fáj, de hangot nem adok neki. Figyelem őt, majd lassan feltornázom magamat és egy kisebb mosoly kúszik az arcomra, hiszen minél többször mozog, annál gyorsabban fog szétterjedni az ereiben a verbéna és utána már nyert ügyem lesz. - Nem emlékszem, talán vén trottyokra, akik amnéziával küzdenek még nem voltam felkészülve. - mondom neki gúnyosan és a következő pillanatban újra felé rohanok, de ahelyett, hogy neki támadnék, a közeli fán teszek egy-két lépést, majd a mögötte levő Platzról felkapok egy nyilat és egyenesen bele vágom oda, ahol érem őt.
- Helyesbítenék. Biztos, hogy nem fogsz megölni. – mert csak egy kölyök, én pedig már közel négy évszázada, hogy a hozzá hasonlókkal tömöm tele a tömegsírokat. Nem kell ezt személyes sértésként vennie. Egyszerűen csak megölöm és kész, igyekszem majd gyors és kíméletes lenni, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen. Miután annyi fájdalmat okoztam, ami két életre is több, mint elég. – És sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de a legkevésbé sem kell ismerjelek, hogy a beleiddel fojtsalak meg. – mosolygok rá már-már ijesztően kedvesen annak ellenére, amit mondtam. Nem tudom, hogy mostanában miért bátorodtak ezek ennyire fel, de ha rajtam múlik, ő több esti mesét nem fog hallani. - Nem a mindenség ura vagyok. De több mindennek vagyok az ura, mint mondjuk te. – mosolygok rá elégedetten. Hamarosan az életének is én leszek az ura, mert én fogok dönteni arról, hogy él-e, vagy hal. Persze megfog halni, nem szeretek senkit sem életben hagyni aki egyszer megtámad. – Kimondtam a lényeget. Erősebb, mint egy ember. Te pedig ha jól tudom csak egy ember vagy, igaz? – csak egy ember…egy haszontalan élet, ami arra vár, hogy kioltsam, de várhatott volna még vele, nem kellett volna csak így a karjaimba…lőnie. Élt volna még vagy… húsz-harminc évet, de így… buta kislány. - A dühös vámpír egyenlő velem. Én pedig… számodra semmi jóval nem vagyok egyenlő. – most már nem mosolygok, egyszerűen csak tényként közlöm vele, hogy megölöm őt, még ha nem is mondom ki. Talán van annyira eszes, hogy leesik neki, de ha nem, hát majd akkor mikor megölöm. Rossz vámpírral kezdett ki. Hagyom, hogy közelebb érjen és belém vágja a nyilat, de a következő pillanatban kirántom azt, amit a kezembe lőtt még nem olyan régen és a vállába döföm, majd nemes egyszerűséggel mellkason rúgom őt. Kirántom a lábamból a nyilat, amit belém döfött, majd hatalmas erővel hajítom is a másik válla felé.
Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem, vagy éppen miért beszél így velem. Természetesen megtámadtam, de akkor is olyan volt az agyi színvonala, mint egy csecsemőé. Egyszerűen nem értem miért nem képes felfogni azt, amiről szó van. Nem mondtam, hogy azért ismerjen meg, mert a beleimmel fog utána foglalkozni, bár az is tény, hogy nem fog azok közelébe se menni, mert nem olyan fából faragtak. Tévhitben élsz, mert semmi ilyet nem említettem, de legfőképpen azért, mert a beleim közelébe se fogsz jutni, de ennyi idő alatt talán neked is rá kellett volna erre jönnöd. – mondom neki minden kedvesség nélkül. Őt valami miatt még inkább gyűlöltem, hiszen annyira egy öntelt barom volt, hogy szerintem, ha összegyűjtünk a világon rajta kívül minden önteltet, még akkor is ő lenne a mérlegen a nehezebb ilyen téren. Rian volt az egyik, akit mindig is szerettem volna megölni, de most már itt van ő. Azt hiszem örökké üldözni fogom és meg akarom majd ölni. Nem érdekel az se, hogy mennyire sérültem fogok innét elmenni. Ohh, most aztán megijedtem. – mondom neki bosszúsan, mert tényleg nem érdekel semmi se. Egyszerűen elegem van belőle, s ez soha nem fog változni. Utálom, megvetem őt, így elmehet a pokolba vagy még annál is rosszabb helyre. Egy kisebb ordítás hagyja el a torkomat, amikor az íjvessző a vállamban landol, de mire észbe kaphatnék hallom, hogy egy-két csontom is eltörik, amikor a földön landolok. Remek, de szerencsére időben kapcsolok és a következő támadás elől már el tudok hajolni. Letörlöm a vért az ajkaimról és nehezen, de sikerül felállnom. Figyelem őt és alig, hogy újra támad előkapok két verbénás kést és azzal találom el őt, majd egy harmadikkal pedig egyszerűen úgy sértem fel, ahogyan mások a felvágottat vágják. Figyelem, ahogyan egyre több verbéna őt is legyengíti, majd egy utolsót a karjába vágok és mielőtt legyengülve újra nekem tudna esni, egyszerűen kitépem a késeimet a húsából, majd „kissé” sérülten távozom. Nem akarok meghalni, de még látni fogjuk egymást. Ebben biztos vagyok.
Késő délután van, én pedig úgy döntöttem, hogy autóba pattanok a barátommal a csomagtartóban és elviszem magunkat sétálni és... végül is dolgozni is egy kicsit. Már éppen ideje volt ezt megtennem, mert nem bírom tovább nézni, ahogy foglalja a helyet a pincémben. Egyszer jártam úgy, hogy vagy egy hétig tároltam lent az ürgét, amikor már eléggé... khm, illatozott. Többet megfogadtam, frissen hozom ki őket. Mivel a legközelebbi erdős rész az Mystic Fallsban van, ezért oda kocsikáztam. Egy olyan helyre álltam be, ahol tudtam, hogy ember meg nem fordul. Azért, amikor kiszálltam az autóból, körülpillantottam. Tényleg nem láttam senkit. Halványan elmosolyodtam, gondoltam magamban, hogy milyen könnyen is megy már megint ez az egész. Azért nem szeretek ilyenkor kint lenni. Már a sötétedést is megvárni cinkes, mert ez a város hemzseg a természetfelettitől. Még a végén valami bajom lenne. A biztonságom miatt mindig hordok magamnál pár késecskét és az oldalamra egy sínbe akasztott karót, amit jól eltakarok a kabátommal. Ha a karót nem is, de a késeket a nap minden részében magamnál tartom. Amióta elkezdtem foglalkozni a vadászattal és tudom, hogy milyen lények járnak körülöttünk, paranoiás lettem egy csöppet. Nem mintha eddig bárkiben is megbíztam volna, de ezek után meg végképp nem. Felnyitom a csomagtartót és kihúzom belőle a fekete zsákot, amelyben egy test bújik. Egy kötelet erősítettem a végére, hogy könnyedén el tudjam húzni a kiválasztott helyre. A földön itt-ott vérfoltokat hagyok magam után. Nem megyek nagyon messzire az autótól, hiszen még az ásóért is vissza kell sietnem. Elkezdem ásni a gödröt, jó ideig elpepecselek vele, de már nem olyan sokáig tart, mint az első alkalomkor. Mikor kész, belelököm a testet, zsákostól, majd lassan betemetem. Körülbelül félig kész is vagyok amikor reccsenést hallok a hátam mögül. Felnézek, de nem látom ki az vagy mi az. Erősebben megszorítom az ásó nyelét. -Ki van ott?! - Tekintetem arra fordítom amerről a hang jött, de figyelek, élesen, hiszen nem szeretnék vacsora lenni. Volt már élményem hirtelen letámadásban, és nem volt kellemes érzés. Azt hiszem, nem szeretném újra átélni. Igaz, hogy verbéna is van a szervezetemben, de nem bízom én annyira az ilyesmiben...
Sokan azt állítják, a vámpírrá válással minden létező emberséget képesek vagyunk elveszíteni. Talán pontosan ettől rettegtem, mielőtt beléptem volna ebbe az életbe. Hogy... elveszítem azt, aki vagyok. Nagy eséllyel az is köztejátszott a félelmemben és elutasításomban, hogy látttam, milyen életet él Tatia és Katherine. Csak tudtam, hogy ilyen életre nem vágyom. Megvan mindenük, ebben talán még irigylésre méltóak lehetnének. Pénz, férfiak, csupán azért nem emelem ki azt, hogy még szépek is, mert én magam is azzal az arccal rendelkezem, mint ők. Nem vagyok egy.... önfényező, szóval ezt a pontot most kihagynám. Mondjuk úgy, ők jobban szeretik hangsúlyozni előnyeiket, egy tonna festék, kivágott, mélyen dekoltált ruhák, simuló nadrág. Ha valamit el tudok ismerni a két felmenőmet illetően, hát az tagadhatatlanul az, hogy van stílusuk. És megvetik az én tornacsukás, farmeros és toppos triómat. Visszatérve, vámpírként mégsem veszítettem el mindent. Sőt. Olyan hűen őrzöm önmagamat, mintha sosem lettem volna vámpírrá... néha furdal a lelkiismeret, amiért Damont megfosztottam önmagától, de... talán csak visszaadtam neki azt az embert, aki egykoron volt. Egy életet, amelyben családra, jövőre vágyott. Viszont azt mát meg sem említettem, hogy ez az egész főiskolára járós téma kezdett feszültté tenni. Félreértés ne essék, élveztem, hogy végre nemcsak a szokásos kötelességeimet kell teljesítenem... itt végre van némi szabadidőm, arról nem is beszélve, hogy nem kell a napi menetrendemet egyeztetnem másokkal... ennek ellenére is nagyon hiányzik Mystic Falls és a családom... de kell a változatosság. És ez az életemben jelenleg a Whitmore képében vált valóra. Fel sem fogtam egészen, hogy mi űzött az erdőbe. Talán némi harag... fájdalom, amit elnyomtam már hónapok óta. Annyi tragédia történt sorjában, és még mindig nem emésztettem meg teljesen azt, hogy a lehető legtávolabb a tulajdon barátnőim kerültek tőlem. Caroline és Bonnie. Amikor már igazán észbekaptam, már vér tapadt a szám széléhez. Édes volt, olyan mámorító, amelyhez hasonlót még sosem ízleltem, és... lehunyt szemekkel zártam ki azt a tényezőt, hogy ha most Damon látna, megpróbálna kijózanítani. Fájt, belül valami elkezdte emészteni az amúgy mindig tiszta szívemet... egy vágyálom. Mindig ez leszek. Egy szörnyeteg. Akinek erre lesz szüksége. Vérre. Már sosem lehetek ember. Katherine elvette tőlem a lehetőséget... Felsóhajtottam, és idegesen megérintettem a homlokomat, amikor gondolkodni kezdtem, ám ebből az zökkentett ki, hogy megpillantottam Aurora-t. Vagyis, azt hiszem, hogy ő az, hátulról meglehetősen hasonlít egykori osztálytársamra... és már láttam a főiskolán is párszor. Amennyit én oda bejárok... - Aurora? - kérdeztem, észre sem véve, hogy az ajkaim még mindig vértől nedvesek.
A lehető legjobban utálom a piszkos munkát. A melók után persze nincs más választás, el kell ásni a tetemet vagy pedig elégetni. Hát nekem aztán nem volt kedvem gyújtogatni, úgyhogy fogtam magam és az erdőben nyugodt körülmények között -viszonylag- nekiláttam a tetem eltüntetésének. Itt kis esélye van annak, hogy bárki is felfedezni a hullát. Esetleg az állatok, de az idő, ahogy mossa a talajt, sokáig fog tartani, mire olyan mélyre eljut. Addigra pedig elporlad. Nem lesz más, csak hamu és por. Csontvázából lehet esetleg megállapítani, hogy itt valaha valakit eltemettek. Nem vagyok már annyira paranoiás mint az első pár alkalommal. Egy embernek elég rémisztő estefelé, már sötétedéskor az erdőben járni. Jönnek a vadállatok. Ezzel hitegetik a jó népet, amikor több mint fele város tudja, hogy nem vadállatokról van itt szó. Vámpírok, vérfarkasok, hibridek. MF-ban persze vámpírok többsége lakik, és ki tudja, hányan jönnek még, hányat nem fedeztünk még fel. Ezért vagyunk, azt hiszem. Hogy a kártevőket eltüntessük. Ezért ásom ezt a gödröt a földbe, ezért dobom bele az áldozatot és ezért temetem rá vissza a földet. Amikor hangot hallok a hátam mögül. Egyik kezemet automatikusan az övemre erősített karóra teszem, ha kell gyorsan elő tudjam rántani. Az ásót a földbe szúrom, majd a hangot követem. Próbálom kivenni, hogy merről jöhetett. Aztán a nevemet hallom. Közelebb lépek, lassan, hiszen felismerem ezt a hangot. Ő volt, aki segített nekem a középiskolában, ha kellett. Barátjaként fogadott. -Elena? Mit keresel te itt...? - Pillantottam a lány felé, miközben próbáltam a félhomályban jól megnézni. Először azt hittem, talán baja eshetett neki. De jobban megnézve, talán ő lehetett a baj okozója. Tágra nyílt szemekkel néztem az arcán lévő vért, miközben rengeteg gondolat futott végig a fejemben. - ... Elena. Az ott vér...? Ugye nem...? - Nem is tudom, hogyan reagáljam le. Ő nem tudja, sőt, senki nem tudja, hogy vadász lettem. Egy vadász és egy vámpir mit tud kezdeni hirtelen egymással? Főleg, ha jóban voltak régen, ha átsegítette a nehéz időkön. Mi tévő legyek. Nem megyek közelebb hozzá, tisztes távolságot megtartva várom a válaszát. Ha lesz olyan.
Mondhatnám azt is, hogy a fél életem lepergett előttem. Normális szituációban, ha összefutok egy régi osztálytársammal, az az első, hogy elmosolyodom. Rámosolyogtam volna, ahogyan egy barát a barátjára szokott. Legalábbis azt hiszem, hogy azok voltunk... osztálytársak biztosan. De ő mindig olyan elkülönültnek tűnt. Nem gyakran beszélgetett másokkal. És ez igencsak... szokatlan volt a gimnáziumban. Mindenki beszélt mindenkivel. Ő pedig szeretett kihúzódni a tömegből. Bár azt kell mondanom, hogy a szüleim halála után én is a hátam közeére kívántam azt a tömeget, a sok aggódó pillantást és kérdést. Mintha élvezték volna, hogy végre van miről pletykálniuk. De Aurora sosem tette. Legalábbis... róla nehezen képzelném el, ahogyan arról fecseg, hogy mi lesz szegény Elenával és Jeremyvel most, hogy a szüleik meghaltak. Mint egy szaftos új pletyka. Túlságosan ismertem azokat a fiatalokat. Nem mintha én nem lennék az. - Aurora - ismételtem a nevét nagyot nyelve, és tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha eltüntetném a vért a szám széléről, de teljes egészében odafagytam a falevelek közé, és mozdulni sem tudtam. Nem sejtettem, hogy ma ilyen szituációba fogok keveredni, főleg nem vele... mégis, miért van itt? Az erdő közepén, teljesen egyedül. Végül odakaptam az ajkaimhoz, és eltűntettem a vért, de volt egy olyan érzésem, hogy már úgyis késő, régen látta, hogy mi díszeleg ajkam szélén. - Nem is tudom, hogy mikor láttalak utoljára, jó ég. Mi a helyzet veled? Mert én... szóval... szóval... - túrtam bele a hajamba, miközben egy kínos mosoly jelent meg az ajkaimon. Tudtam, hogy a tereléssel nem megyek sokra. Sőt. Semmire. De próbálkozni lehet. - Mystic Fallsban ragadtam, nem volt lehetőségem világot látni - sóhajtottam fel, mintha kérdezte volna. Megint túl sokat beszélek, de talán próbálom legyőzni azt a vágyat, hogy ellenséget lássak benne. Ma már mindenki gyanús... főleg azok után, amit lehet, hogy látott. Talán meg kellene igéznem?
TO ERIC (Bocsi, hogy nincs reagkód, csak nem volt most kedvem foglalkozni vele)
Nem érzem jó magamat vámpírként. Részben azért, mert akaratom ellenére változtattak vészívóvá, méghozzá a saját rokonom és ezt az egészet tetézi még az is, hogy ő volt az, Stefan volt az aki eddig próbált megvédeni ettől az élettől, az igazi családomtól most pedig... Most pedig ő keserítette meg az életemet különösebb ok nélkül, mert hogy az okára még mindig nem jöttem rá. Napok óta más sem jár a fejemben, minthogy mivel sikerült eme tettét kiérdemelnem... Próbálom megszokni a sok új dolgot, de olyan hirtelen ért, felkészületlenűl, hogy szinte fel sem tudom fogni azt, hogy mi is történik velem. Élesebb látás, kifinomúltabb szaglás, jobb hallás, felerősődött érzelmek... Ez mind olyan dolog amit még nem tudtam megszokni, igyekszem, de egyszerűen nem megy. Viszont a legrosszabbat még nem említettem. A vér... A torkom kapar, csak arra vágyok, hogy ihassak még-még és még, legszívesebben le sem állnék és ez kikészít. Sosem tudnék bántani senkit, viszont belegondolni, hogy a vértasakban valakinek a vére van... Ez ilyen kettős dolog, nem tudok élni nélküle, mert nagyon vágyok rá, de közben utálom ezt az egész szart ami történik velem, a gyomrom felfordúl attól a gondolattól, hogy bármikor bánthatok valakit. Egyszerűen ez nem én vagyok, sokkal jobb életem volt még azelőtt az este előtt, hogy nem futottam össze Stefannal... Akkor még viszonylag normális életem volt, de most már nem lehet vissza fordítani az eseményeket. Most tipikusan a megszoksz vagy megszöksz állt be. Habár nem vagyok egyedül, mert megismertem egy férfit akiről később kiderült, hogy vámpírboszorkány. Ő az aki segít nekem, aki tartja bennem a lelket mikor teljesen össze zuhanok, segít abban, hogy hogyan tudom megvédeni magamat. Talán a felerősődött érzéseim miatt, de engedtem neki is és magamnak is és lefeküdtünk egymással. Azóta igazából nem mondtuk semmi olyat egymásnak, hogy számomra kiderüljön, hogy most mi van köztünk. Minden olyan, mint régen - legalábbis látszólag - beszélgetünk, gyakorlunk... Csak azért jó lenne tudni, hogy most akkor kettőnkkel mi van, ugyan is azt az éjszakát nem tudom elfelejteni. Nah, nem mintha annyira akarnám. Üzentem Ericnek, hogy találkozzunk ma az erdőben délután 2-kor. Az egész napot végig depiztem, teljesen magamba vagyok fordulva, mert megint ott tartok, hogy én ezt nem akarom végig csinálni. Nem akarok vámpír lenni, el akarom dobni magamtól ezt az egészet. Szóval kell valami figyelem elterelés, arra pedig az edzés tökéletes lesz.
Kezdőlap
