A percek múltak, a fejemben pedig megfordult a gondolat, hogy a szomj, a kimerültség és a fájdalom velejárója, hogy valamiféle zajt hallok és igazából nem is jár erre senki. Csak még elkeseredettebb lettem, ha létezik ez a véglet. A legkisebb problémámmá vált, a fájdalom. A szomj rosszabb, sokkal. Jöjjön már valaki. Bárki. A fejem szédelegni kezdett, a végén már azt hittem, hogy el fogok ájulni, de nem.. Helyette a szél felém sodort egy illatot, amit ismertem és amitől összefutott a nyál a számban. A hangját is hallottam, ahogy szólítgat, a szívem feldübörög, de nem a felismeréstől, sokkal inkább a vágytól, hogy felszakíthassam a torkát. A vére olyan hívogató, annyira csábító, hogy már most érzem az ízét a számban...
Éreztem, ahogy egyik pillanatról a másikra megszűnik a kötél szorítása, majd lehámozza a fejemről a farkasét és automatikusan nagyot szippantok a levegőből, mivel már nem a rothadó hús bűzét érzem. Ez viszont a lehető legrosszabb, amit tehettem. Tudom, ki áll velem szemben, ismerem ezeket a szívdobbanásokat, a hangszínt, az illatot.. Az érintést. Az életem adnám azért, hogy most minél távolabb kerüljön tőlem, de a számat nem nyitom ki. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hogy én vagyok, mert ha megszólalnék, ha csak megmoccannék, az életének vége szakadna. Nem bírnék megállni.. Legszívesebben elbőgném magam az örömtől, hogy rám talált, és keservemben azért, mert ilyen állapotban egyáltalán lát engem. De a bennem lakozó vámpírt csak a szomja oltása érdekli, háttérbe szorítja az érzelmeimet, alig bírok uralkodni magam felett. Ujjaimat az avarba vájom, minden tagom megfeszül a fájdalom és a vérontás iránti vágy elegyétől. A fejem felemelem, és érzem, hogy változik az arcom, ahogy megjelennek rajta az erek, a szemfogaim pedig megnyúlnak, mintha máris harapni akarnék. Akarok is.. Csak egy pillantás jut, amivel jelezhetem neki, hogy bármit forgat is a fejében, a legjobb, ha most eltűnik innen, mert a kínok kínját élem meg, miközben talán feleslegesen próbálom visszatartani magam az elkerülhetetlentől. Hogy bántsam őt.

Bármennyire nem vagyok önmagam, lelkemet simogatja a hangja, s bár érintésére összerándulok, hagyom, hogy végigsimítson hajamon. Testem betakarja, eddig észre sem vettem, mennyire szükségem volt arra, hogy valami melegítsen. Most érzem csak meg, hogy nagyon is fáztam. Ahogy melegedni kezdek, úgy kezd fájni ismét mindenem, a törött csontjaim, az egész kézfejem, a bordáim, az összes csigolyám, a hegek, amik még gyógyulásnak sem indultak..
Hát nem érti? Nem bírom tartani magam, hiába próbál csitítani, engem teljesen megrémiszt a gondolat, hogy a vérét vegyem. Azt a várt, ami a legkedvesebb a számomra és ezzel együtt a legfinomabb is. Hatalmasat nyelek, sóvárgok utána, de nem adom meg magam még, csak egyre jobban szenvedek, számat szorosan préselem össze, de mindhiába. Abban a pillanatban, hogy zöld utat kapok, mindkét kezemmel az ő keze után kapok és fogaimat húsába mártom. Nem érdekel. Semmi nem érdekel tovább, amit mond vagy amit tesz. Az első korty többet ér, mint a világ összes kincse.. Többet, mint a levegő, a víz, vagy bármi létfontosságú. A fájdalom néhány korty után enyhülni kezd, hiszen vére az egyik legerősebb, amit valaha kóstoltam, és.. Nem is akarom elengedni, fogaimat még mélyebbre tolom, hogy még több vére árassza el a torkomat. Ezzel együtt azonban az elmém is tisztulni kezd, a szomj már nem az egyetlen, ami kitölti a gondolataimat. Tudatomba beférkőzik, hogy milyen körülmények között ittam utoljára, amitől gyomrom legszívesebben visszaküldené friss tartalmát, de egész addig nem engedem el a forrást, míg el nem akar húzódni. Sőt, még utána is kapaszkodom belé, és újra harapásra nyitom állkapcsomat.

Kétségbeesetten kapkodok csuklója után, de esélyem sincs, hogy sikerrel járjak, még mindig kóválygok kissé, talán a hirtelen mozdulatoktól. Olyan ez, mint mikor a látás beszűkül és nem tudok semmi másról sem tudomást venni, csak arról, hogy ott van előttem az, amit akarok és meg kell szereznem. Könnyedén fog le, mintha nem is jelentene senki megterhelést, hogy visszatartson, pedig én próbálkozom. Ahogyan próbálkoztam.. Igen, az ellen a mocsok ellen is próbálkoztam, de azzal sem értem el túl sok mindent.. A torkom elszorul, a kezeim lehanyatlanak és csak bámulok magam elé a semmibe. Nem nézek Chriestre, se a véres kezemre, amin ott ragad már az ő vére is. Nem nézek én sehova, nem teszek semmit, meg sem moccanok, csak vagyok, és lélegzem, de még ez is megterhelő.
Haza? Az utóbbi napok emléke mindent elhomályosít, nem érzek otthonomnak semmit, de nem tiltakozom, mikor karjába emel. A távolságot, viszont megtartom, nem bújok hozzá, és alig várom, hogy elengedjen végre. Minden porcikám fáj, újra és újra fájdalmas hangot hallatok, de csak ennyi jön ki belőlem, még ez is csak önkéntelenül. Az, hogy bármit szóljak.. Nem.. Egyetlen hang nem sok, annyi nem jön ki a torkomon, nem is nagyon próbálkozom. Csak.. Hagyom hogy vigyen és várom, hogy eleresszen, hisz minden lépténél úgy rándulok össze, mintha izzó vassal kínoznának.
Fellélegzem, mikor megérzem magam alatt a puha takarót, és most először kiverekedem magam a kábulatból és körbenézek. Ismerem a helyet, mégis idegennek érzem magam itt. Nem az vagyok már, mint akkor, mikor legutóbb itt jártam. Elhúzódom tőle, az ágy legtávolabbi sarkába, majd mikor a világosság megvilágítja testemet és elég tárul a látvány, amit jobb lett volna, ha nem látok, legszívesebben sikítanék, de csak egy fojtott kis nyikkanásra futja. A kabát leesik a testemről, ahogy felülök, látszik, hogy újra vérezni kezdtek a sebeim, de ez semmi ahhoz képest, amit legbelül érzek. Mocskos vagyok.. Hozzám ért.. Megjelölt. És mire észbe kapnék, eszelős zokogás közepette már kaparom is a bőrömet, mintha a csontomról akarnám lefejteni a húsomat.

Sovány vigasz, hogy már nem vagyok egyedül és kiszolgáltatva az erdőben. Még itt és most sem érzem magam biztonságban, hogy tehetném, mikor ott ragad rajtam az a másik.. Élesen szívom be a levegőt, amint megérzem, hogy próbál lefogni és nem engedi szabadulni karjaimat. Nem engedi, hogy levakarjam magamról a szennyet, pedig még annak árán is megtenném, hogy újra fájdalmat okozok magamnak. El tudom viselni, az már kiderült. Ellenségesen méregetem, az érintése most rosszul esik, hisz szorosan tart, és nem enged szabadulni. Mikor esélyem nyílik rá, rögtön el is húzom kezem, és lábaimat felhúzva összegömbölyödöm. Meg sem próbálkozom azzal, hogy lenyugtassam magam, úgysem menne.
Rá sem bírok nézni, tanulmányozom inkább a térdeimet, miközben igyekszem úrrá lenni a hányingeremen. Eszembe jut ugyanis minden pillanat, egyre élénkebben, egyre valóságosabban. A zokogásomat már inkább lehetne bőgésnek hívni, de nem tudok neki gátat szabni, túl sok erőfeszítésbe kerülne, így inkább kiadom. Mást úgysem tehetek. Nincs értelme. Nincs értelme semminek. Annak sincs, hogy én itt vagyok, annak sincs, hogy ő is itt van. Egyetlen szava sem igaz. Már most baj van, és még csak meg sem próbált megvédeni. Nem volt ott.
Annak ellenére, hogy felfogom minden egyes szavát, nem reagálok semmit, csak felé pillantok. Bármennyire nem akarom, hogy hozzám érjen, szükségem van a segítségére, hogy helyre tegye a csuklómat és az ujjamat, amit akkor törtem el, mikor kihúztam a kezem a bilincsből, így mielőtt még a vérért indulna, felé nyújtom a kezem. Nem ártana ugyanis, ha normálisan forr össze, ahhoz pedig az kell, hogy olyasvalaki tegye helyre, akinek van ereje hozzá.

Hiába utasítom el minden lehetséges módon, vagy nem érti, miért húzódtam a lehető legtávolabb tőle, vagy csak egyszerűen nem hajlandó odafigyelni. Nem akarom, hogy megérintsen, hogy simogasson, azt se hogy egyáltalán rám nézzem. Ne tegye! Ne.. Amit nem akarok, azt csinálja, amit kérek, azt nem teszi.. nem segít nekem, pedig szükségem lenne rá, hogy valaki visszaigazítsa a csontjaimat a helyére, ha már magamnak nem tudom megcsinálni. Minden mozdulat fáj, amit vele teszek. Minden. Fáj.
Meggyógyítani? Miért hazudik? Aligha hiszem, hogy képes lenne meggyógyítani, de amint a kezembe nyomja, nem telik bele egy pillanat és már a fogaimat mélyesztem bele. Nagy kortyokban iszom, bár ez közel sem olyan ízletes, mint amit néhány perce Chriest vénájából szívhattam, de megteszi. Csillapítja a szomjamat és sebeim is gyógyulásnak indulnak, bár túl sok sérülésem van, így keserves lassúsággal. Míg ő a lábaimat tisztítgatni a szivaccsal, addig én iszok, de csakhamar elfogy a zacskó tartalma és csak ennyi kell ahhoz, hogy az önvédelem ismét a hatalmába kerítsen. Zaklatottan veszem el tőle a szivacsot és magam törlöm tovább testemet. Igyekszem úgy fordulni, hogy minél kevesebb látszódjon közben a frissen mosott bőrömből. Már nem takarja a vastag, száradt vérréteg és a beleivódott kosz. De én nem elégszem meg annyival, hogy a véres sarat lemosom magamról szép lassan. Mikor már alig van rajtam belőle, akkor sem vagyok elég tiszta, tovább sikálom magam. Minden áron le akarom vakarni magamról, még az emlékét is annak a mocsoknak..

Nem hagy, nem segít, sőt még hátráltat. Nem engedi, hogy lemossam magamról a piszkot, amit az a mocsok kent rám. Ami ő és ami rajtam van.. Ami bennem van. Túl hamar elveszi tőlem a szivacsot, lehetőséget sem ad, hogy tisztára sikáljam magam, utána meg még le is teremt, amiért kap egy szúrós pillantást, de többre nem méltatom. Visszagubózom abba a pózba, amit leginkább el tudok viselni, és igyekszem úgy tenni, mintha ott sem lenne. Mintha nem kéne belenéznem abba a szánakozó szempárba, minden alkalommal, mikor ránézek. Mintha nem akarna mindenáron tenni értem, amivel csak ront a helyzeten. Óvatos mozdulatokkal elveszem a kikészített ruhát, pontosabban a pólót és úgy öltöm magamra, mintha valami lassított felvétel lennék, és ezzel így meg is elégszem. Az államat felhúzott térdeimen nyugtatom és továbbra sem szándékozom mást tenni, csak nézni magam elé, és feldolgozni mindazt, amit képtelenség lenne minden normál körülmény ellenére is.
Nem arról van szó, hogy nem hallom, nem értem, nem fogom fel, hogy mit kérdez tőlem, egyszerűen csak nem akarom szóra nyitni a számat. Sokkal könnyebb így, elmenekülni a világ elől, nem foglalkozni mással, igazából nem foglalkozni semmivel, ami számítana. Belenyugodhatna ebbe ő is, sokkal jobb lenne, ha nem próbálna meg mindenáron kicsikarni belőlem bármiféle reakciót, vagy választ. előbb vagy utóbb békén fog hagyni, ha rájön, hogy teljesen használhatatlan vagyok. Egy roncs.. És minden ami körülöttem van, minden amit nem én irányítok, az káoszt hoz maga után. Az is, ha faggatni próbál.

Nem akarok felé nézni és látni, hogy mennyire kiborítottam, de igazából a közelében lenni elegendő ahhoz, hogy megérezzem, minden mozdulatából csak úgy süt az aggodalom. Mentené a helyzetet, de nem tudja, nincs semmiféle támpontja, hogy merre induljon, mit mondjon, mit tegyen vagy éppen mit ne. Ez nem állapot, de az én kis világomban lebegni és nem birkózni meg a rosszal és a még rosszabb emlékekkel, sokkal jobb nekem. Elszeparálódni az elmém egy olyan zugában, ahová a hangja is csak alig ér el, késve csal ki reakciót belőlem és ami a legfontosabb, hogy menedéket nyújt a gondolkodás ellen. Vagy csak egyszerűen megzuhantam és rájöttem, hogy sokkal könnyebb így léteznem, mint próbálnám megértetni magam, és folyamatosan konfliktusokat hagynék hátra.
Bármit is tesz, végigkövetem a mozdulatait, rémesen lassan nyújtom ki a kezemet, hogy tenyerembe ejthessen két kis tablettát. Vizsgálgatom percekig, és próbálom meggyőzni magam, hogy vegyem be és attól jobb lesz, de én magam sem hiszem. Nem hiszem, hogy lenne bármi, amitől most jobban érezném magam. Egyszerűen nemet intek a fejemmel, de a vizet megiszom, a pohár helyére pedig a gyógyszer kerül. Annyit azért sejtek, hogy nem fájdalomcsillapítóval próbált szolgálni.
- Nem megoldás.. - suttogom magam elé, és magamban keresem, hogy mi az. Nem érzem még, hogy képes lennék normálisan kommunikálni a világ felé bármit, amiben tanúsíthatom, hogy nem tébolyodtam meg teljesen, de kénytelen vagyok valami értelmes hangot is kipréselni magamból a bőgésen kívül. Mert az folyamatosan megy, de remek indokom is van rá. Tulajdonképpen minden másra is az az indokom. - Nem fogok tudni pihenni.. - erőltetem magam szóra. - Rossz nekem, ha beszélek.. - motyogom vontatottan. Nem sikerült még teljesen kiszakadnom abból a világból, ami megszünteti a külső ingerek hatását, és már menekülnék is vissza.. Nem jó itt nekem, ha hagyom, hogy minden emlék visszajöjjön.

Még itt vagyok. Érzem. Minden apró neszre felkapom a fejem, hallom, ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik, azt is, ahogy az övébe. Másképp lélegzünk. Ő gyötrődve, néha kap a levegő után, míg én csak felszínesen, mintha már ez sem nyújtana kellően nagy biztonságot. Jó lenne, ha vissza tudnám építgetni magam köré a falat, és nem szólalnék meg többször, legalábbis egy ideig. Az biztonságos lenne, mert nem háborgatna senki sem. Csak én lennék tökéletesen egyedül a magányommal. Persze nyilvánvaló, hogy az csak nekem lenne jó, Chriest valószínűleg beleőrülne abba, hogy ismét mindent magamba fojtok és csak kitalálósdival tud velem kommunikálni.. Már ha tud.. Egyik sem megoldás. Nincs megoldás.
Végül elcsendesedem és rá figyelek. Hiába próbálnám megnyugtatni, ha egyszer én magam sem tudok lenyugodni és .. Képtelen vagyok arra, hogy ellazuljak és bárhol biztonságban érezzem magam. Még itt sem, holott tudom, hogy ő az utolsó ember, akitől félnem kellene.
- Nem akarok aludni. Nem akarok álmodni.. - helyesbítek aztán magamhoz képest egészen csendesen. Igazából semmit sem akarok. Menni se, és maradni se, beszélni se, csendben ülni se.. Nem akarom, hogy sajnálkozva nézzen rám, és azt se, hogy rám nézzen, de az, hogy végigsimított a hajamon, nem hozta rám a frászt...
Lejjebb csúszok az ágyon, és a párna egyik részét a fejem alá gyűröm, a másikat próbálom magamhoz ölelni, de néhány mozdulat még fáj, úgyhogy fel is hagyok a próbálkozással.
- Simogatod a hajam.. ? - kérdezem cérnavékony hangon. Azt el tudom viselni és talán ő is megnyugszik kissé, hogy nem bolondultam meg teljesen. Legalábbis addig, míg nem firtatjuk azt, ami történt, és ahogy történt. Nem is akarok erről beszélni, szóval ha már nagy nehezen döntés nélkül arra jutottam, hogy jobb ha nem gubózom vissza és megszólalok, akkor legyen értelme is. Mondjuk az, hogy ő beszél, én meg néha hümmögök. Az is valami, nem?
- Hogy találtál meg? - próbálom végül megvalósítani a jól kieszelt tervet. Addig jó nekem, míg ő válaszol és nem kérdez.

Sikerül elcsendesednem, ahogy hajamat kezdi simogatni és a szemeim is elnehezülnek kissé, de arra még nem vagyok kész, hogy önszántamból hunyjam le a szemeimet. Félek a képektől, amiket láthatok, félek a tudatalattimtól, hogy miket vetíthet elém álmomban, így addig akarok ébren maradni, amíg csak lehetséges. Azzal persze tisztában vagyok, hogy a fizikai regenerálódáshoz elengedhetetlenül szükségem lesz az alvásra is. De még nem most. Halkan szuszogva hallgatom, ahogy hangja kitölti a teret és csak arra figyelek, amit és ahogy mond. Egyszerűen túl tompa vagyok még ahhoz is, hogy mindent felfogjak abból, amit hallok. Elkeserít a gondolat, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy se szó se beszéd elhagynám, de igyekszem nem mutatni. Bár fogalmam sincs arról, mi mindent tud leolvasni az arcomról, és mit nem.
- Értem... Örülök, hogy te találtál meg és nem más... - nyugtázom csendesen, aztán élesen szívom be a levegőt, amit megérzem, hogy a takarón keresztül simogatja a hátamat. Más esetben, ha a meztelen bőrömön simítana végig, ellökném a kezét, most viszont csak elhúzódom és fészkelődök egy keveset. Nem viselem jól, ha bárhol hozzám ér, azt hiszem.. Ez alól csak az a kivétel, ha a hajamat simogatja. Az valamiért megnyugtat.
- El tudnám.. - válaszolok ugyanolyan halkan, mint ahogy megkérdezte és nem nézek felé. Egyáltalán nem is akarom, hogy bármilyen módon kiprovokálja, hogy beszéljek. Gyűlölném. - De nem fogom.. - folytatom szaggatottan. Nem kétlem, hogy egyszer majd beszélni fogok róla, azt sem, hogy neki fogom elmondani, ha ez bekövetkezik, de a sebeim frissek, még csak most kezdtek gyógyulni, nem is beszélve azokról, amik ezután végigkísérik majd az életemet. Nem akarom, hogy ez az egész bármit is befolyásoljon kettőnk között.

Nem vagyok önmagam.. Annyira nem vagyok, hogy nem tudom mit kellene tennem, vagy mondanom. Nem tudom, mi várható el magamtól egy ilyen helyzetben, mikor legszívesebben még mindig a könnyebb utat választanám és magamra zárkóznék a világ elől. Ki róhatná fel nekem?!
- Jobban jártál volna, ha nem találsz meg.. - suttogom halkan magam elé, miközben folyamatosan egy pontot bámulok magam előtt, a pólóján. Akkor sem lennék elég tiszta, ha leforráznám magam.. Ő is be fogja látni, hogy én már sosem leszek a régi. Ha beszélek arról, mi volt, ha nem..
Ki tette? Hogy ki művelte ezt? Az egyetlen olyan kérdést tette fel, amire akkor sem tudnék válaszolni, ha akarnék. Persze ez más ugye az én problémám, ahogy az is, hogy féken kell őt tartanom, mert ha még egy ilyen véletlen történik, akkor még ő is összefut vele.
- Nem tudom.. - rázom meg a fejem magam elé meredve. - Nem tudom.. Nem tudom... - emelem meg a hangom és újra hisztérikus sírógörcs jön rám, mert elég volt csak belegondolnom, hogy ki volt az, a gyomrom máris felfordult, újra érzem égni a félig gyógyult sebeimet, úgyhogy inkább jobban magamra húzom a takarót és sziszegve átfordulok a másik oldalamra, hogy ne lásson így. Romokban, összetörve. Árnyéka vagyok csak annak, akit ő megismert pár hónapja, és akivel eltervezte a jövőjét. Ki tudja, meddig tart ki, miután megtudja, hogy... - Megerőszakolt... - gondolatban nem tudom kimondani, halkan viszont felszáll a szó az ajkaimról, és ezzel mintha eldöntené a sorsomat is.

Rosszul vagyok magamtól, attól, amin keresztülmentem, de már attól is, amit mond. Egészen bizonyos, hogy nem így gondolná, ha tudná azt, amit én próbálok kiszorítani az elmémből, de akárhogy igyekszem csak nem sikerül teljesen. A szemeimet nem csukom be, mégis magam előtt látom az alakot, mint valami látomást, ami kísért. Nem tudom elhessegetni és fogalmam sincs, valaha sikerülni fog-e egyáltalán úgy belegondolnom ebbe, hogy nem érzem magam abban a pillanatban egy használt szakadt rongynak.
Amennyire nem sikerült kimondanom gondolatban, pont olyan sikerrel adhattam neki hangot, bár ezt még koránt sem most, pláne nem így akartam közölni Chriesttel. Nem mintha lenne legjobb időpont, amikor ezt közölhettem volna. Csak azt ne kérje, hogy ismételjem meg.. Ne akarja még egyszer a számból hallani.. Így is jóval többet árultam el, mint amit el tudok viselni. Rosszabb a tudat, hogy tudja. Ez az én gyalázatom, nem kellene osztoznia rajta és több mint valószínű, hogy nem is fog.
- Sajnálom.. - török meg egy kicsit ismét, pedig ez már aligha lehetséges.. Eddig sem tudtam az a nő lenni az életében, akit megérdemelne, ezután meg pláne nem. Csodálom, hogy nem pattant fel mellőlem azonnal... Velem csak a baj van. Előbb egy Benedict-féle áll az utunkba, most meg ez a... Ez.

Van, amit már nem lehet elviselni.. Nem a történtek az, hanem az a fajta megértés és jóság, ami Chriestből árad. Én próbálok túljutni rajta, igyekszem túlélni, de csak még inkább belecsavarom magam a takaró puha anyagába. Igyekszem nem visszamenekülni abba a világba, ahol nem érzem ki a hangjából a sajnálatot, és  nem kell foglalkoznom semmivel. Nem lennének zajok, apró neszek, nem kellene beszélnem és gondolkodnom sem azon, hogy mit mondjak. Ehelyett viszont továbbra is felszínesen szedem a levegőt és igyekszem úgy tenni, mintha meg sem hallanék semmit abból, amit mond.
- Nem kellene.. Úgy értem, tényleg nem. Mármint szeretned... - szólok közbe halk, zaklatott hangon. Normális esetben nem mondanék ilyet, de most talán egyszerűbben elfogadnám, hogyha nem lenne rajtam keresztül rá is hatással. De hatással van. Eszembe jutnak a terveink, egy pillanatra el is mosolyodhatok, mintha megfeledkeznék magamról, de aztán hamar visszarázódom a valóságba. A fehér kerítéses ház, a kis konyhakert.. A kisfiú, aki bearanyozza a napjainkat és az udvaron rohangál.. A várva várt életünk, az összes napunk, amit közösen töltünk majd el.. Hülyeség volt abba a hitbe ringatni magam, hogy ez lehetséges. Hogy mindez elérhető a számomra. De szembe kell néznem azzal, hogy semmi sem úgy alakul az életemben, ahogy azt én elterveztem és semmi sem állandó.
De még mindig kitartok és küzdök a némaságom ellen. Viszont arra ügyelnem kell, hogy továbbra se tudjon kérdezni.. Nem akarok válaszolni.
Elég hajlandóságot mutattam én azzal, hogy nem húztam el a kezem, de arra még nem vagyok kész, hogy közelebb feküdjek hozzá, így válasz gyanánt csak lassan megrázom a fejem.
- Hol vagyunk? - sóhajtok nagyot. A zúzódások még fájnak, de közel sem annyira, mint néhány perce. Tényleg elkezdtem gyógyulni.. Az pedig csak jó.. Fizikailag hamar jobban leszek.

Elég magamnak való lettem a folytonos szipogással, meg azzal a tehetetlenséggel, ami most rettentően nyomaszt. Olyannak kellene lennem, mint régen. Nem szabadott volna szerelembe esnem. Már Lucas-szal is megjártam, pedig a kettőnk kapcsolata - mint kiderült - nem is volt olyan szoros, mint azt akkor hittem. De itt van ez, ami képes igazi sebeket okozni. Az is lehet, hogy most én okozom őket, és nem a helyzet. De egyelőre ez a maximum, amit nyújtani tudok. Csak vagyok, lélegzem és hagyom, hogy leterítsen a keserűség. Úgy is mondhatnám, hogy gyászolom a méltóságomat, de az feltételezné, hogy volt olyanom egyszer. Én már ebben sem vagyok teljesen biztos.
- Nem tudom, hogy kerültem ide.. - ismerem be fojtott hangon. Sosem jártam itt azelőtt, nem is ismerem a várost, még csak a nevét sem. Biztos az a mocsok hozott ide. Úgyhogy jobb lenne eltűnni innen minél hamarabb. Keserű mosolyra húzom ajkaimat, mikor elér a felismerés. Menekülésben egész jó vagyok.
- Nem tudom.. - sóhajtok nagyot. Tényleg semmit nem tudok, főleg nem azt, hogy mivel tudna hozzájárulni ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Vagy legalább ne legyek ennyire elkínzott. - Kezdetnek mondjuk pihenj egy kicsit. Fáradt lehetsz. Utána meg vigyél haza.. - suttogok, és meglepően jól esik a tudat, hogy itt van közvetlenül mellettem. A következő pillanatban pedig már szorosan mellette fekszem, kicsit sziszegek, mikor a mozdulat közben belém nyilall a fájdalom, de semmi olyan, amit ne bírnék ki. A takarót ugyan közénk ékeltem azzal, hogy bebugyoláltam magam és nem is ölelem át, de remélhetőleg így én is tudok aludni egy keveset.