Az egyik percben még ébren vagyok, a következőben pedig már alszom, holott tudtam jól, hogy nem tehetném ezt. Nem, mert mire felébredek, pont azon kapom magam, amitől tartottam, és az engem körülvevő szoba üressége nem segít a helyzeten. Tudhattam volna, hogy nem fogja bírni ezt az egészet, ismerhettem volna ennyire. Most mégis olybá tűnt, bármit teszek vagy mondok, szellem létem mellé semmi haszna nincs, ahogy nekem sincs jelen pillanatban. Feltápászkodva jártam körbe a házat, de mivel senkit nem láttam, jobbnak láttam nyomokat keresni és elindulni Maggie után. Persze, ha tudtam volna, merre keressem, jobb lett volna... Napok telhettek el, magam sem tudom pontosan hány, de tudtam, ha nem találom meg minél előbb, akkor olyasmiket tesz majd, amiket normális esetben elítélne. Hogy is gondolhattam, hogy úgy tesz, ahogy mondom, mikor régen is képtelen volt erre? Annak idején legalább nem volt semmi, ami akadályozhatta volna azt, hogy önmaga maradhasson, még mellettem is. Most viszont vámpír, érzelmei pedig minden bizonnyal nyakába zuhantak, én pedig magam okolhattam ezért. Csak is magam. Az erdőben bolyongva figyelmes lettem lábnyomokra, és követni kezdtem őket. A távolban már hallottam, ahogy valaki ellenkezni próbál valami vagy valaki ellen. Ez nem jelentett jót, s ahogy közelebb értem, úgy lepődtem meg és egyszerre kezdett el még a bűntudat is még jobban mardosni. Halkan megszólalok, majd közelebb lépek hozzá, és ahogy elengedi a szerencsétlent, úgy taszítok rajta egyet, hogy haladjon tovább, mielőtt vége lenne. Bár ellenkező esetben én sem hagytam volna, hogy elrohanjon, de Maggie nem olyan volt, mint én, és nem is lehetett olyan. Majd észbe kapok, hogy nem is láthatott, így megjelenek előtte, a semmiből, szinte az orra előtt. -Ez nem te vagy.-szólalok meg, de hangomban undor és megvetés jellegzetes hangjai jelennek meg, ahogy arcomra ez kiül az értetlenségem mellé.-Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire nehezedre esik hinni benne, hogy visszafordítható még ez az egész. Nézz magadra. Kifordultál magadból, a saját tükörképed se ismerne rád.-nyúlok álla alá, hogy szemébe nézhessek, de szorításom súlyát minden bizonnyal ő nem érzékelheti. -Hetven évet bírtam ki, kínzások és szenvedés közepedet. Túléltem, ahogy te is. Erre te feladod a reményt és úgy csinálsz, mintha neked ez lenne a normális viselkedés?-mérem végig, tekintetem újra az ő könnyes szemébe mered, de nem ismerek rá arra, akit szerettem és szeretek is. Mintha nem is ő lenne. És szinte biztos vagyok, hogy Ő nem Maggie, még csak az árnyéka sem...
Mennyi ideje annak, hogy megtudtam azt, hogy meghalt? Talán pár napja, vagy több hete vagy esetleg azóta már egy hónap is eltelt? őszintén fogalmam sincsen, mert úgy érzem, mintha megállt volna az idő és újra, meg újra ugyanazt a kínt kéne átélnem. Az egész olyan, mintha a földi pokol lángjai újra és újra égetnék a bőrömet és nem akarna elengedni. Nem tudom, hogy miért kellett így történnie, amikor nem volt semmi nagy kívánságom, csak az, hogy végre vele lehessek, hiszen számomra nem a ház, nem a drága ékszereke vagy hasonlók jelentették a boldogságot, hanem azt, hogy minden este mellette hajthatom álomra a fejemet, a karjai között és mellette ébredhetek hozzábújva. Esetleg a gyengéd érintéseire, vagy apró csókjaira. Mégis elvették ezt tőlem. Nem kértem, hogy vámpír legyek, de ha már így alakultak a dolgok, akkor őt kívántam minden egyes nap. Meg is kaptam, de most hirtelen olyan, mintha szertefoszlana. Tisztán emlékszem, hogy milyen boldog voltam amikor mentem haza, majd eddig milyen érzés volt megtudni az igazat. Régóta bolyongok, hiszen azóta haza se mentem. Nem... Egyszerűen nem ment, hiszen minden ráemlékeztette és úgy érzem ott hamarosan megörülnék, nem mintha most jobb lenne a helyzet. Talán, ha kikapcsolnám az érzéseimet, akkor nem érezném ezt a mardosó fájdalmat, ami minden egyes szívdobbanásnál, minden egyes levegővétellel egyre szörnyűbb lesz. Nem akarom ezt érezni és azt se tudom, hogy mit keresek itt. Körbe pillantok és ekkor jövök rá, hogy már megint itt vagyok. Az erdőben. Majd hamarosan pedig megérzem valakinek a vérének az illatát. Nem-Nem.. próbálom visszatartani az igazi énemet, azt a ragadozott, akinek ez a napszak a legkedvezőbb. Hiszen minden ragadozó az estét szereti és talán Enzo-nak is igaza volt, hogy én is egy vagyok közölük. Nem vagyok olyan ártatlan és jó, mint amilyennek én gondoltam magamat. Pár pillanat múlva már a férfi mögött állok és mosolyogva pillantok rá, majd mit sem törődve vele egyszerűen az ajkaimat a nyakára tapasztom. Érzem, amint a vére szép lassan átjárja az egész lényemet. Egy jól eső sóhaj szökik fel a torkomon, hiszen már napok óta nem ette vagyis azóta, hogy megtudtam a hírt. Mennyi idő is telhetett el? Hmm..most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre valami mennyi dologból is kijut nekem. Egyre erősebben tartom a férfit és nem eresztem. Többet és többet akarok, majd hirtelen valaki megszólalt és szinte ijedtemben fordulok meg. Érzem, amint a vércseppek végig folynak az arcomon, de nem mozdulok meg. Enzo? - kérdezem hitetlenkedve, majd egy kisebb csalódót sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor hallom az előbbi áldozatom éppen most oldott nyúlcipőt.
Nekem nagyon sokáig nem segített senki, e ennek ellenére én ezt nem úgy fogtam fel, hogy akkor én se nyújtok segítséget azoknak akik rászorulnak. Inkább pontosan ellenkezőleg. Sok embernek segítettem életemben bár a legtöbb esetben nem kaptam vissza a segítséget, amikor szükségem lett volna rá. Az más kérdés, hogy nem is nagyon tartottam rá igényt az alaptermészetemnél fogva. Legtöbb esetben szívesen és önként segítettem, de sajnos sokszor volt olyan főleg a gimi alatt, amikor a segítség annyira nem volt önkéntes jellegű és nem is szívesen tettem, mint például Bori és a baráti köre esetében. Ennek ellenére azt is megcsináltam hisz sok választásom nagyon nem volt. Épp ezért hiába voltam egy segítőkés ember, akivel könnyű volt kijönni mindig is zárkózott maradtam és senkinek sem nyíltam meg, mert egyetlen ember sem akadt a környezetemben, akire rá mertem volna bízni a titkaimat, az érzéseimet...És, bár próbáltam mindent ésszel felérni, feldolgozni és lerendezni magamban szívem azért nekem is volt. Mindenki volt már szerelmes életében 1-2 alkalommal így én is, de ez még sose talált viszonzásra és ezért mindig csak jobban elkeseredtem és még jobban elzárkóztam az ilyesmitől főleg miután már nem voltam ember többé. Úgy voltam, hogy ha még ember alakban sem tudtak így elfogadni amilyen voltam szörnyként még kevesebb vagy leginkább semmilyen esélyem se lesz rá, hogy bárki a párjának fogadjon, és ha még lehetséges, akkor ezek után még jobban magamba fordultam. Kendra hozott változást az életemben. Ha nem is volt egyszerű, de neki végül életemben talán először teljesen megnyíltam és elmondtam mindent, ami valaha a szívemet nyomta vagy még ma is kínoz. Bori is közel került hozzám, de koránt sem annyira, mint Kendra. Mellette sose éreztem azt a kényszerűséget, hogy csak azért vagyok vele, mert Ő is olyan, mint én. Egyáltalán nem, Őt tényleg kedveltem, megbíztam benne, fontos volt nekem. Nála jobb barátra sose lett volna és sose lesz szükségem, bár néha kezdem úgy érezni, hogy kezd számomra barátnál több lenni... Egy ideig a viszontlátás örömének érzését elnyomta bennem a passzív elfojtott félelem, hogy mi lesz, ha Kendra nem bocsátja meg nekem, hogy eltűntem hónapokra miután hibriddé váltam se szót, se üzenetet nem hagyva magam után. Most, hogy végre újra rátaláltam féltem tőle, hogy a múltbéli hibám miatt el fog taszítani magától és ismét teljesen magamra leszek utalva, akárcsak az elmúlt időszakban. De nem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy nem dühös rám, megérti, hogy egy időre távol kellett tőle lennem és képes lesz túllépni a dolgon, még arra is hajlandó, hogy elfogadjon úgy, amivé lettem és minden a régi legyen közöttünk. Be kell vallanom, hogy kevés dologra vágytam most jobban ennél. - Tévedés.Régen is voltak hasonló bölcsnek mondható megnyilatkozásaid. - felelek neki egy finom mosollyal, ahogy rám kacsint. amikor nagy nehezen végül bevallotta, hogy volt egy időszak, amikor halott volt, de nem nézett nemhogy a szemembe, de rám se, nem tudtam eldönteni, hogy miért teszi ezt. Talán azért, hogy ne lássam benne a vád apró szikráit, amitől csak még erősebb lenne a bűntudatom? Vagy esetleg szégyelli, hogy ilyen helyzetbe sodorta magát miután eltűntem, holott annyiszor megígértettem vele, hogy vigyázni fog magára és nem másik bele semmilyen hülyeségbe, vagy olyan helyzetbe, amiből Ő nem jöhet ki győztesen. Nem tudom, de most talán még jobban féltem, mint korábban. De sehogy sem tudtam elűzni magamtól a gondolatot, hogy ez az egész az én hibám, mert nem voltam ott, hogy még időben megpróbáljam őt észhez téríteni. Hallgatom a légzését, amit próbál kontrollálni mégis mintha csak zihálna és nem kapna levegőt, mintha megint a sírás kerülgetné. Az igazság az, hogy ha valamit, hát ezt teljesen meg tudom érteni hisz ezt ép ésszel nagyon nehéz feldolgozni. Meghalsz és visszatérsz, de nagyon nehéz már utána ugyanolyannak lenned, mint amilyen voltál előtte. De Kendra erős lány és bízok benne, hogy a segítségemmel talán képes lesz visszatalálni a régi önmagához. - Persze. Ahogy szeretnéd. - felelek neki egy biztató mosollyal. Eszem ágában sincs siettetni őt egy ilyen beszámolóval kapcsolatban. Tudok várni amíg magától bevallja azt, ami történt vele és ha engedi próbálok, majd neki segíteni abban, hogy feldolgozza ezt az egészet. Nem akarom, hogy most mikor végre kicsit kezd feloldani a feszültség közöttünk, körülöttünk egy ilyen kényszerített vallomással elrontsak mindent. Nem, majd ha Ő is úgy érzi, hogy képes lesz róla beszélni. - Jólvan, köszönöm. - mondom neki egy fél-mosollyal. Látom a reakcióján, hogy nem tetszik neki a dolog hisz Kendra alkalmaként elég heves és harcias tud lenni, főleg ha olyasvalakiről van szó ,aki közel áll hozzá és reményeim szerint én ebbe a kategóriába tartozom bele, de egyszer már meghalt és nem akarom, hogy ismét ez történjen vele. Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. Persze Bojana-nál is vannak még sokkal-sokkal veszélyesebb lények, személyek, de Kendra-nal Ő is erősebb, sőt talán még nálam is és ez éppen elég nekem, hogy óvjam Kendra-t bármilyen konfrontációtól ami Bori-val kapcsolatos. - Azért, mert nagyon fontos vagy nekem. - vallom be végül neki őszinte hangon a szemeibe nézve. - És, mert ha még egyszer el kéne, hogy veszítselek abba szerintem belepusztulnék. - teszem hozzá kicsit elvörösödve, és jelenleg tényleg így érzem. Kendra-t soha senki és semmi nem tudná pótolni és nélküle az életem pont olyan sivár és semmit érő lenne, mint az elmúlt hónapok során. A szavai hallatára finoman elmosolyodtam, ahogy az erdőben sétáltam vele. Persze általában azért jobb fizikai állapotban voltunk, mint jelenleg, de nem számít most is úgy érzem, hogy nagyon jól elvagyunk itt kettesben akárcsak a régi időkben. É igaz, hogy Kendra majdnem 5 évvel idősebb, mint én, de valamiért én általában azért komolyabb voltam, mint Ő. És nem is vártam el azt, hogy komolykodjon, hisz az enyém úgy érzem sokszor bőven elég volt kettőnknek is. - Tégy hát úgy. - válaszolok neki, még mindig szelíd mosollyal az arcomon. Biztos vagyok benne, hogy nem bánom meg akármit is talál ki. Kendra mindig is elég kreatív volt az ilyesmiben épp ezért úgy érzem, hogy most is teljesen nyugodtan rábízhatom magamat. - Hmmm. Csábító ajánlat. - felelek röviden elgondolkodva. - De azt hiszem, mégiscsak inkább rád bízom magamat. - felelek felhúzott szemöldökkel. - Kíváncsi vagyok, hogy szerinted mit érdemlek a helyes válaszért. - csapom még hozzá az előzőekhez kicsit játékos hangon. Úgy éreztem, hogy lassanként kezdek kicsit feloldani akárcsak régen, amikor még vérfarkasként jártam vele ide az erdőbe. Hallom az éjjeli állatok neszezését, a susogást, ahogy a fák lombját rezegteti a finom szellő, ami minket is körbe jár. Hiába, tényleg nagyon jó érzés itt lenni így, hogy csak mi vagyunk ketten és senki más. Épp ezért osztoztam Kendra azon véleményén, hogy jó lenne még egy kicsit maradni. Amúgy sem hiszem, hogy jelen állapotunkban a friss levegő megárthat nekünk. - Örülök, hogy örülsz. - felelek egy széles mosollyal, és ahogy a kezeivel egy kicsit finoman megtámaszkodik a mellkasomon érzem, hogy a bizsergető érzés ismét szétáramlik bennem. Még akkor is érzem, amikor már nincs mellettem, hanem a fa másik végén áll. Az érzés, hogy figyel, kicsit még jobban elbizonytalanít és még a szokásosnál is jobban bénázok a farönkön hiába erőlködök, hogy ne égjek be előtte. - Tudom. Én sajnálom. Tényleg. - felelek neki és ismét elszégyellem magamat, amiért képes voltam eltűnni egy szó nélkül és magára hagytam őt. Azt hiszem ez olyasmi, amit sohasem leszek képes megbocsátani magamnak, amíg csak élek még akkor se ha Ő esetleg megteszi. Tudom, hogy őszinte velem hisz eddig mindig az volt én legalábbis sose éreztem úgy, hogy hazudna nekem. Nem volt rá semmi oka... - Igen, lehetséges, hogy az is sokat lendítene a dolgon. - felelek egy apró mosollyal, ahogy mereven a földet bámulom. Nem merek ismét Kendra-ra nézni, mert félek, hogy ismét elönt az a görcsös érzés és Ő esetleg észreveheti rajtam, hogy hogyan tekintek rá. Nem szorítom görcsösen a kezét, de ahhoz elég erősen, hogy ha esetleg megbotlani még el tudjam kapni, vagy vissza tudjam Őt rántani. Fura, hogy ekkora örömmel tölt el, hogy hozzáérhetek, hogy vele lehetek ráadásul kettesben. Kicsit olyan mintha soha semmire sem vágytam volna ennyire, mint ezekre a dolgokra, mint, hogy vele lehessek, hogy hozzáérhessek, megölelhessem...és próbálom elhessegetni magamtól a további hasonló gondolatokat. Ő Kendra, aki a barátom. Nem szabad rá így tekintenem...- Ismersz. Jó a memóriám. - felelek rá ismételten egy kedveskedő mosollyal és örülök, hogy őt mosolyogni látom. Elengedem a kezét, de vigyázva figyelem nehogy esetleg leessen, ahogy mászik lefelé a rönkről. Amikor látom, hogy leérve a hasához kap, máris tudom, hogy valami baj van és egyből mellette termek. Próbálom finoman hátrasimítani a haját, hogy ha hánynia kell, akkor lehetőleg legalább arra ne menjen. – Kendra, ha úgy érzed hánynod kell, ne tartsd vissza, mert csak sokkal sokkal rosszabb lesz utána. - súgom neki biztató hangon. Reménykedem, hogy a hányáson túl nem lesz semmi komolyabb baja neki. - Utána ígérem, hogy hazaviszlek vagy ahová csak menni szeretnél. - teszem hozzá közben még mindig a haját tartva.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 27, 2014 12:40 am
Mindig is úgy gondoltam, ha valakinek nem kell küzdeni az életben, akkor az biztosan egy elkényeztetett ficsúr. Soha nem vágytam ilyenek társaságára. Talán kegyetlen voltam és sokan úgy gondolták, hogy mindig a gonoszság és a hatalom utáni vágy hajt, s nincs szívem, de ők tévedtek. Mindig is volt szívem, de kevés embert engedtem igazán közel magamhoz. Sok minden történt velem az évek során, de mind ezek ellenére egy dologban mindig hallgattam idáig a szívemre. A szerelembe soha nem ésszel estem, hanem szível, de soha nem lett jó vége, így nem csoda ha még zárkózottabb lettem. Talán a legutolsó alkalom volt az, ami nagy hatással volt rám. Meghalni azért nem mindennapi dolog, de az emberek egymás szívét kegyetlenül össze tudják törni. Néha úgy gondoltam, hogy talán ebben a világban nincs is olyan, hogy boldogság vagy szerelem. De amikor Theo mellettem volt, akkor mindig boldog volta, hiszen sokszor szavak nélkül is megértettük egymást és előtte soha nem kellett megjátszanom magamat. Nem értettem, hogy miért képes elfogadni ennyi rossz dologgal is, illetve miért lett a barátom. Sokszor úgy gondoltam, hogy egy normálisabb lányt is kifoghatott volna maga mellé, aki ott mellette, segít és a barátja. De nem így történt, hiszen szép lassan ő is megnyílt és barátok lettünk. Mindig is úgy gondoltam, hogy igazán szerencsés vagyok amiatt, hogy őt magam mellettem tudhatom, még ha néha távol is van tőlem. Ha nem róla lett volna szó, akkor biztosan az illetőt felképeltem volna egy ilyen után, de a mérgem szép lassan elszállt mellette és egyre inkább a viszontlátás öröme és a boldogsága járta át a lényemet. Nagyon örültem annak, hogy hosszú idő után újra itt és a szavai alapján soha nem fog eltűnni. - Eddig is az voltam, csak jól titkoltam. - mondtam neki mosolyogva és egy kacsintás is társult hozzá. Amúgy is eléggé érdekes személy vagyok, de most ittasan talán még inkább. Figyeltem őt, majd amikor arra terelődött a szó, akkor nem bírtam ránézni. Nem azért, mert szégyelltem magamat. Na, jó talán egy kicsit igen, hiszen mindig is azt mondtam, hogy vigyázni fogok magamra és nem lépek át egy határt, de mégis megtettem nem olyan régen. Talán azt hittem, hogy ha veszélybe sodrom magamat, akkor esetleg újra feltűnik, ami mondhatni igaz is lett, mert most itt van és pont akkor érkezett meg, amikor szükségem volt rá. Érzem, amint a gyomrom minden egyes levegő vétel után egyre jobban görcsbe rándul, illetve azt ahogyan legbelül fuldokolni kezdek. Hiába lélegzem szabályosan, mégis olyan, mintha nem jutna el a levegő a tüdőmig. Nem akarom, hogy így lásson, de még se tudok jól lenni ebben a pillanatban. Pontosan tudom, hogy ittasan se fog menni, így megrázom kicsit a fejemet, majd óvatosan rápillantok.- Holnap elmondom, rendben? - nézek rá kérlelően, mert úgy érzem, ha tovább feszegetjük ezt a dolgot, akkor újra sírásban fogok kitörni. Nem tudom kontrollálni ilyen állapotban az érzéseimet, vagy legalább is nem teljesen. Talán holnap könnyebben tudom majd neki elmondani, de legalább nyerek egy kis időt, hogy erőt gyűjtsek hozzá, hiszen az emberek nem szívesen beszélnek a rémálmaikról.... Meg ott volt az tény is, hogy végre kezdett kicsit jobb hangulat lenni és nem szerettem volna ezzel újra elrontani mindent. Majd holnap elmondok mindent neki, ha neki is megfelel. Ahogy szeretnéd. - mondom neki egy kisebb szemforgatás közben és egy picit le is biggyesztettem az ajkaimat, mint valami kisgyerek akitől most vették el a játékát. Nem értettem, hogy miért félt ennyire, hiszen eddig is majdnem mindent túl éltem, egy dolgot leszámítva. De talán Bori se ér fel egy örült, elvetemült nőszeméllyel. Oh, igen. Ő maga volt az ördög és amiket csinált és mondott.. Hirtelen megrázom a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat.- Miért féltesz ennyire? - kérdeztem tőle végül kíváncsian. Tudni szeretném, hiszen tudja jól, hogy mennyi mindent csináltam a múltamban és mégis túléltem azokat. Ennyire megváltoztatta volna az-az egy dolog, hogy tudja... Helyes válasz és a jutalmad.. - mondom neki játékosan miközben az erdőben sétálunk. Hiába vagyok rosszul mellette még ezekről is elfeledkezem rövid időre. Mellette mindig jó kedvű, vidám leányzó lett belőlem. Idősebb voltam nála, de sokszor úgy éreztem, hogy ő az idősebb és az érettebb is. - ezt még kitalálom. - teszem hozzá egy kicsit megkésve, majd hirtelen újra bevillan valami az én kesze-kusza fejembe, ahol csak úgy cikáznak a néha eléggé fura gondolatok. - Vagy akár te is megmondhatod, hogy mi legyen a jutalmad. - mondom neki mosolyogva, de a játékosság még mindig ott bujkál a szemeimben és a hangomban is. Mellette nehéz volt komolynak maradnom, de néha az is sikerült. Mindig próbáltam úgy viselkedni, ahogyan a helyzet megkívánja, de most csak magunk voltunk, az erdő és a benne lapuló állatok, akik közül már sokan inkább azt szeretnék, hogy legyen csönd és a két betolakodó tűnjön már el, hogy aludhassanak. Viszont ez engem egyáltalán nem érdekelt. Jól éreztem magamat itt és még egy kis időre maradni szerettem volna. - Ezt örömmel hallom. - mondtam neki mosolyogva és egy pillanatra még a kezeim is megpihentek a mellkasán. Nem félek attól, hogy le fogok esni, hiszen egy helyben állunk, illetve pontosan tudom, hogy akkor elkapni vagy pedig együtt zuhannánk innét. Mosolyogva figyelem őt, majd ott hagyom a rönk közepén és neki támaszkodok a fának, ami az egyik végén áll. - Pedig aggódtam érted. Az elmúlt időszakban sokszor, mert azt se tudtam, hogy élsz-e még. - mondtam egyre halkabban, hiszen ez volt az igazság. Nem szerettem neki hazudni és talán még soha nem is tettem. Ő volt az egyedüli személy, aki szinte mindent tudott és mindig az igazat tudta. Meg ha lehet, akkor majd ne is másnaposan gyakoroljuk ezt. - válaszolok neki kicsit kuncogva, majd pedig újra kíváncsi tekintettel figyelem őt és mondhatni tűkön ülve várom a válaszát, majd amikor kimondja, akkor újra valami fura bizsergést érzek a gyomromnál. Nem értem, hogy mi lehet ez és miért tölt el ez ekkora örömmel, hogy tudja hol vagyunk, de szép lassan az egész bizsergés bejárja a testemet és mosolyogva pillantok fel rá. Figyelem a tekintetét, majd kicsit arrébb lépek, de közben a kezébe kapaszkodok, hogy ne essek le, mert a fejem egyre inkább lüktetni kezd és ezt talán már semmi se tudja elnyomni. - Igen, ez az a hely. El se hiszem, hogy emlékszel rá... Olyan rég volt már.. - mondom neki széles mosollyal és az írásra pillantok. Pár pillanat után elengedem őt és letornázom magamat onnét. A kezem a hasamra csuklik és érzem, hogy kicsit forogni kezd a világ. Azt hiszem ez a magaslati levegő nem tett valami jót most nekem. Próbálom Theo-t megtalálni a szemeimmel.- Theo, azt hiszem jobb lenne, ha most men... - a végére elcsuklott a hangom, mert féltem attól, hogy esetleg hamarosan hányni fogok. Türelmesen vártam rá és reménykedem abban, hogy nem fogom jobban már beégetni magamat előtte, hiszen biztos vagyok abban, hogy amikor rám talált akkor se nyújthattam valami fényes látványt, ahogyan most se.
१ Bocsánat a késés miatt. १ 1136 szó १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az egész életem küzdelmek sorozata volt amióta csak megszülettem, és úgy érzem, hogy mindeddig derekasan helytálltam és nem adtam fel soha. Persze én is nem egyszer éreztem már úgy, hogy elértem azt a pontot ahonnan már nem bírom tovább és összeroppanok. De eddig mindig történt valami vagy jött valaki, ami átlendített a holtponton. Így volt ez akkor, amikor megöltem apámat és vérfarkas lettem. Akkor jött Kendra és Bori akik segítettek, hogy képes legyek végigcsinálni azt az időszakot. Nem szerettem meg a vérfarkaslétet, de elviseltem és megtanultam kezelni. Amikor hibriddé változtam hónapokkal ezelőtt akkor is úgy éreztem, hogy feladom és követem Bori példáját, de végül mégis képes voltam felülemelkedni az ösztöneimen annyira, hogy képes legyek tovább küzdeni. Pokoli nehéz dolog, de a büszkeségem nem engedi, hogy kudarcot valljak. De most tényleg úgy éreztem, hogy most nincs tovább már. A rémálmaim egyre gyakoribbak és egyre borzalmasabbak. Újra és újra azt látom, hogy miként tesznek egész falvakat, városokat élettelen pusztasággá, hogyan mészárolnak halomra ártatlanokat, nőket, gyerekeket, aggastyánokat sokszor minden különösebb indok nélkül. És senki sem volt eddig, akihez fordulhattam volna tanácsért. De most, hogy Kendra ismét mellettem van, kezdem úgy érezni, hogy talán mégis van kiút. Talán ketten leküzdhetjük azt amivel egymagamban nem bírnék el. Kendra egyszer már visszarántott a szakadék széléről és csak remélni tudom, hogy ismét megteszi értem. Nem tudtam volna szavakba önteni a szégyent, amit éreztem amiatt, hogy ennyire magára hagytam Kendra-t és sose lehetek elég hálás neki azért, mert ennek ellenére még mindig szóba áll velem és remélem, megbocsát. Egy kis ideig szótlanul üldögéltünk és egyikünk sem törte meg a minket körülvevő csendet. - Igaz. - felelek a lánynak egy fél-mosollyal. - Nocsak, micsoda kis keleti bölcs lettél! - teszem még hozzá jókedvűen. Örültem, hogy végre kezdtek visszatérni a dolgok a normális kerékvágásba kettőnk között. Nem tudom és valószínűleg soha nem is fogom tudni megmagyarázni, hogy miért tűntem el ennyire, de remélem, hogy ez a téma többet nem kerül elő közöttünk. Én a magam részéről igyekszem lezártnak tekinteni és megtenni mindent, hogy kiengeszteljem Kendra-t valamiképpen. Amikor Kendra olyan sokáig nem szól egyetlen szót se a kérdésemre és szemmel láthatóan húzza, az időt mintha csak azt várná, hogy gondoljam meg magamat és mondjam azt, hogy hagyjuk a témát, már tudom, hogy valami nagyon nagy baj történhetett és egyből mellbe vág az önvád, hogy talán azért mert nem voltam itt mellette. - Ismersz. - felelek kurtán és a szemeimet Kendra-ra szegezem. Bánt, hogy kerüli a tekintetemet, mert ettől még inkább úgy érzem, hogy bármi is történt vele az csakis az én hibám lehet. Amikor végre kiböki, hogy mi történt vele akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem is és hirtelenjébe semmit nem tudok mondani, egyszerűen teljesen leblokkolok. Beletelik, egy fél percbe mire végül összeszedem magamat annyira, hogy képes legyek reagálni. - Hogyan? Mikor? - kérdezem higgadt hangon. - És ha segítettek szeretném tudni, hogy ki tette. - teszem még hozzá ridegen és Kendra pontosan tudhatja, hogy mire gondolok. Ha megölték, akkor az illető számára még egy part menti kavics sincs, ahova elbújhatna előlem. Most még jobban marcangolom magamat, belülről amiért ennyire önző voltam és eltűntem és lám ez ahhoz vezetett, hogy Kendra meghalt. Ha valaki bántotta őt nem érdekel, hogy kicsoda és micsoda, nincs kegyelem. Kendra talán a legfontosabb ember az életemben és nem engedhetem, hogy bárki is akár csak egy hajszálát meggörbítse ráadásul most még a bűntudat is hajt. És hirtelen eszembe jut, hogy mi lett volna ha Kendra-nak nincs egy boszorkány ismerőse, aki visszahozza őt az élők közé. Bele se merek gondolni, hogy ez is egy eshetőség volt és, hogy mit tettem volna, amikor rájövök. Azt hiszem sose hevertem volna ki, és amíg csak életem volna mindig kínzott volna az önvád. Mert ez az én hibám volt, hisz nem voltam itt, hogy vigyázzak rá, ahogy megígértem neki. Hála az égnek, hogy Kendra most mégis itt ül mellettem. Azt hiszem, van egy boszorkány, akinek ezt nagyon meg kell köszönnöm valamikor a közeljövőben. - Efelől semmi kétségem - felelek egy szelíd mosollyal. - De Bori-val nem szabad és nem is érdemes kekeckedni. Ezért kérlek, hogy ne foglalkozz vele. - teszem még hozzá békítően. Tényleg jól esik, amit Kendra mond hisz tudom, hogy így is gondolja, és azok ellenére mondja ezt, amiket meséltem neki Bojana-ról. De sokkal jobban féltem Őt annál mintsem, hogy engedjem, hogy miattam ekkora veszélyt vállaljon magára. Be is van rúgva talán ezért bízza el magát ennyire, hogy ilyeneket mondjon. De pontosan tudja, hogy sose engedném, hogy miattam veszélybe sodorja magát. - Ezzel a kijelentéssel nem vitatkozhatok, mert teljes mértékben így van. - mondom egy fél-mosollyal Kendra-ra pillantva. Ha valakikre, akkor ránk ez teljes mértékben igaz. Mindegyikünknek megvannak a maga rigolyái és stiklijei, de talán pontosan ez köt minket össze. Teljesen mások vagyunk, de remekül kiegészítjük egymást. Kendra mindig is kicsit hevesebb, lazább volt, de azt hiszem pontosan ezt hiányoltam saját magamból, mert néha pontosan erre volt szükség bizonyos helyzetekben. Máskor, viszont amikor már sok lett volna ebből akkor én "hűtöttem" le egy kicsit Kendra-t nehogy valami oltári nagy hülyeséget csináljon. És ez így volt jól. Jól éreztük magunkat és csak ez számított, semmi más. - Ha veled vagyok, akkor az is szoktam mindig lenni. - felelek egy kicsit szégyenlősen a rönkön egyensúlyozó Kendra-nak és továbbra se tudom elhessegetni azt a fura görcsös érzést, azt a nyughatatlan vágyakozást, ami most kerülget, ahogy őt figyelem, rá gondolok. Biztos eleget ittam és dolgoznak bennem az ösztöneim a hormonjaim. Kendra mindig is tetszett hisz nagyon szép lány és kicsivel idősebb, tapasztaltabb, ami szintén imponált nekem, de nem mertem és nem is akartam rá úgy gondolni, úgy tekinteni, mert féltem, hogy utána, már ha rájönne, talán szóba se állna velem plusz ott volt Bori is a képben. Nem akartam, hogy esetleg miattam nekiessen Kendra-nak. - Mert veled tényleg jól érzem magamat. Talán egyedül olyankor vagyok úgy, hogy tényleg boldog vagyok. - vallom be neki őszintén. Csak remélni tudtam, hogy Kendra ugyanúgy élvezi a velem eltöltött, mint én amikor vele vagyok. Mellette szabadnak, gondtalannak érzem magamat és nem azon aggódom, hogy mit hoz a holnap. - Nem terveztem. És a világért se venném magamra azt, hogy miattam aggódj - felelek egy finom mosollyal miközben még mindig azon igyekszem, hogy ne boruljak le a rönkről amin egyensúlyozunk. Szépen elbénázok és kishíján letarolom Kendra-t is, de hál Istenek még időben sikerül megkapaszkodnom. De ekkor megint elönt a vágyakozás, a görcsölés, ahogy hallom a szíve dobogását, érzem az illatát, belenézek azokba az igéző sötét szemekbe. Egy pillanatra elkap a vágy, hogy megcsókoljam, hogy magamhoz öleljem, de szerencsére idejében észbe kapok és összeszedem magamat. Talán kicsit pánikszerűen igyekszek mellé felzárkózni és örülök, hogy nem lát bele a fejembe a mellettem álló lány. Még mindig azon küzdök, hogy elhessegessem a vele kapcsolatos kínos érzéseket és gondolatokat, amikor érzem, hogy a vállamra hajtja a fejét és ez kicsit helyre ráz. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hogy megtörjem a kínos csendet, de végül Kendra menti meg a napot. - Igen én is így gondolom. - felelek vidáman. - De szerintem jobban tennék, ha legközelebb nem részegen próbálkoznánk, mit gondolsz? - mondom egy mosollyal és a lányra pillantok. A szavai után kicsit körbepillantok és próbálom lokalizálni, hogy hol is lehetünk. - Nagyon ismerős a hely. Nem itt karcoltunk a fába régen? - kérdezem tőle a szemébe nézve. Még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy mi történt velem az előbb és érzem, ahogy elvörösödöm, ahogy ismét a lányra pillantok és az előbbi gondolatok újra elözönlik a fejemet. Hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék még, hogy ne legyen annyira cinkes a helyzet most.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 24, 2014 12:10 am
Az élet soha nem volt könnyű, ezt hamar megtanultam, de emiatt lettem talán ennyire erős és kitartó. Viszont most minden falam lebomlott és hirtelen úgy éreztem, hogy elvesztem. Alice-nak legalább voltak segítői, de én egyedül voltam és fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene tennem vagy csinálnom, de a legrosszabbak azok a rémálmaim voltak. Újra és újra meghaltam benne és szörnyebbnél szörnyűbb dolgokat láttam. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ilyen az élet. Miért csinálja ezt velem. Sok rosszat tettem már életem során és talán pontosan emiatt nem tudtam már azt, hogy hogyan is kell jónak lenni, jobban mondva féltem az lenni, hiszen annyira rég volt az már, amikor kicsivel is normálisabb voltam. Szép lassan egymás után veszítettem el mindenkit, így talán nem csoda, hogy végül itt kötöttem ki és ilyen állapotban voltam. Talán még se voltam olyan erős, mint amilyennek hittem magamat, de szép lassan kezdtem rájönni, hogy nem fogom feladni és újra harcolni fogok magamért és azért, hogy Theo is el tudja fogadni azt, amivé lett. Valószínűleg második nehezebb lesz, mint az első, de soha nem adtam fel semmit se, amit valaha is a fejembe vettem és ez most is így lesz. Theo megjelenése egy kisebb remény volt számomra és úgy éreztem, hogy van miért küzdenem. Ezért mindig is hálás leszek neki, hogy megint pont akkor jelent meg, amikor szükségem volt rá. Mondhatni ő volt az én hősöm most. Nem akartam még nagyobb bűntudatot ébreszteni benne, egyszerűen csak nem tudtam megint lakatott tenni a számra és egyből kimondtam azt amit gondoltam. Figyeltem és hallgattam őt csendesen és egy darabig nem mondtam semmit se, majd pedig komolyan ránéztem. - Mindegy, az már a múlt és ez pedig a jelen. A múlton úgyse tudunk változtatni és a lényeg az, hogy most itt vagy. - a végét már kedves és boldogabb hangnemben mondtam, mint a mondandóm elejét. Úgy éreztem, hogy fölösleges erről annyit beszélnünk, hogy miért nem keresett, mert egyikünk se lesz boldogabb ezen töprengve, illetve ami megtörtént az megtörtént és senki se tud már rajta változtatni. A kérdését hallva egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. Mindig is szerettem neki elmondani azt, ami éppen történt velem, de nem akartam még inkább sokkolni őt. Nem néztem rá, próbáltam kerülni a tekintetét és időt nyerni. Végül nagy nehezen megszólaltam... - Ígérd meg, hogy nem akadsz ki nagyon. - néztem rá komolyan és vártam a válaszát, majd miután válaszolt egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nem néztem rá, mert sejtettem, hogy hiába igértettem meg vele biztosan ki fog akadni és nem csoda, hiszen én se tudtam még mindig teljesen feldolgozni a történteket. - Röviden és tömören annyi a lényeg, hogy én meghaltam már egyszer. Pár napja tértem vissza egy boszorkánynak köszönhetően... - közben végig a földet bámultam és az ajkamba haraptam. Abban se voltam biztos, hogy ki fogom tudni mondani, mert éreztem, amint a gyomrom görcsbe rándul, a szavak a torkomon akadnak és a szívem is valahol ott dobog, de szerencsére sikerült. Egyszerűen nem akartam visszagondolni rá, de úgy éreztem, hogy jobb ha tőlem tudja meg, mint ha magától jönne rá. Türelmesen vártam a reakcióját, de hiába akartam látni azt, hogy most mit is árul el az arca egyszerűen nem tudtam ránézi. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de valószínűleg sikerült. Vajon, ha nem sikerül Mia varázslata, akkor feltűnt volna a fiúnak az, hogy nem vagyok már itt? Egyszer elkezdett volna keresni, vagy soha többé nem jutottam volna az eszébe? Már magam sem tudom, de nem is lényeges már, hiszen élek és virulok, vagyis valami ilyesmi. Pontosan tudtam, hogy félt engem és ezért, mondta azt, hogy ne is foglalkozzak vele. - Attól még, hogy ő hibrid nem kell félteni engem. Tudok magamra vigyázni. - mondtam neki komolyan, de ha tényleg így lenne, akkor talán nem haltam volna meg korábban, de ettől függetlenül még mindig bármire képes lennék, hogy megvédjem őt. Talán ez a pia hatása volt, vagy csak egyszerűen nem akartam belegondolni a következményekbe és ezért voltam ennyire magabiztos. Meg már a halál se lenne újdonság számomra. Sajnáltam Theo-t, hogy belesétált ebbe a csapdába, de a gyűlöletem erősebb volt Bori iránt. Nem értettem, hogy volt képes ezt megtenni és ezek után nyugodtan álomra hajtani a fejét nap, mint nap. - Senki se egyszerű eset. - mondtam neki komolyan, mert se az a lány, se ő és se én nem voltunk azok, de talán pontosan emiatt is értettük meg egymást ennyire. Mondjuk Theo és én sok mindenben különböztünk egymástól. Ő mindig sokkal higgadtabb és nyugodtabb személy volt, mint én. Mindig megfontolt volt és soha nem cselekedett hirtelen felindulásból, de a legnagyobb különbség az volt, hogy ő még a farkas életet is utálta, míg én vártam és élveztem minden egyes percét. De ezek az ellentétek ellenére tökéletesen megértettük egymást, valószínűleg ezek a dolgok nagyban hozzájártuk ehhez, mert ha annyira hasonlóak lettünk volna, akkor minden sokkal unalmasabb lett volna. Szeretem amikor mosolyogsz, mert olyankor tudom, hogy tényleg boldog vagy. - mondtam neki mosolyogva miközben egyensúlyoztam a farönkön. Kíváncsian figyeltem őt, mert nem tudtam, hogy hirtelen merre járhat a gondolataiban. Egy pillanatra úgy gondolom, hogy engem nézz és velem kapcsolatban merengett el, de megráztam a fejemet és úgy éreztem a következő pillanatban, hogy ennél nagyobb ostobaságot nem is gondolhatnék. Nem értem, hogy miért töltött el egy másodpercre is örömmel az a gondolat, hogy esetleg velem kapcsolatban merült el a gondoltaiban. Végül úgy gondolom, hogy biztosan a pia miatt vannak most ilyen fura érzéseim vele kapcsolatban, ezért igyekeztem minél inkább kizárni őket. - Ezt örömmel hallom, de talán te vagy az egyetlen, aki azt mondja, hogy boldog volt akkor, amikor velem töltötte az idejét. - mondtam neki egy kisebb habozás után, majd megrántottam a vállamat. Az a fontos, hogy legalább egy embert boldoggá tudtam tenni a múltamban, így talán még se vagyok annyira elcseszett személy, farkas. Nevetve figyeltem őt, majd pedig játékosan megszólaltam.- Nem rossz, de szerintem ilyen mutatvánnyal ne lépj fel sehol se. Nem bírnám végig aggódni az előadást, főleg ha valami magasabb dolgon egyensúlyoznál. - továbbra is mosolyogva néztem őt és közben nem mozdultam el a fától. Jól esett kicsit megtámasztani magamat. Kezdett tisztulni a fejem, de annál inkább kezdtem rosszul lenni. Belese mertem gondolni abba, hogy mi lesz itt holnap, majd amikor reggel felkelek. Tuti, hogy nem lesz kellemes érzés. Figyeltem őt végig, majd egy pillanatra aggódva pillantottam, amikor megláttam, hogy megbotlik és próbálja visszanyerni az egyensúlyát, majd hamarosan szinte a testünk összeért, mert majdnem rám esett. A vállaim fölött támasztotta meg magát még időben. Érzem a testének a közelségét, illetve érzem a leheletét is bőrömön. Hirtelen érezni kezdtem azt fura bizsergető érzést a gyomomban és óvatosan felpillantottam rá, egy másodperc töredékéig találkozott a tekintetünk is, de pár pillanattal később már arra eszméltem, hogy mellettem van. Próbálom összekapni magamat, mert nem értettem, hogy mi történt velem az a pár másodperc alatt. - Semmi baj! - mondtam neki kicsit hebegve-habogva, mert még mindig az előző dolgok hatása alatt votam, majd pedig a fejemet a vállára hajtottam. Egy darabig nem szólaltam meg, majd próbáltam a lehető legjátékosabb és legtermészetesebb hangomon beszélni.- Azt hiszem ezt még gyakorolnunk kell majd. - majd lopva rápillantottam.- Tudod, hogy hol vagyunk most? - kicsit oldalra fordultam, hogy lássam őt, de a lényeg az pontosan még mindig a hátunk mögött, takarásban volt. Figyeltem őt és álltam a tekintetét. Olyan, mintha a vesémig látna. Ez kicsit ijesztő, de mégis valami miatt nem zavar engem. Szeretném tudni, hogy most ezekben a pillanatokban mi jár a fejében. Miközben ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben kíváncsian figyelem őt a válaszát várva.
Nem tudnék értelmes, logikus választ adni arra, hogy miként feledkezhettem meg ennyire Kendra-ról az elmúlt hónapokban. Kendra-ról aki mindig ott volt, hogy segítsen, vagy legalábbis megpróbáljon segíteni és tanácsot adni nekem. Cserben hagytam és eltűntem márpedig úgy néz ki, hogy neki legalább akkora szüksége volt rám, mint amennyire nekem szükségem lett volna az Ő támogatására az elmúlt időkben és ez csak még nagyobb szégyenérzettel tölt el és még erősebb lesz bennem a bűntudat érzése. Nem akarom, hogy Kendra úgy érezze, hogy Ő volt az oka az eltűnésemnek, mert ez egyáltalán nem igaz. Persze néha mérgelődtem miatta és sokszor aggódtam is érte pontosan amiatt, ahogy intézte a dolgait, de sokkal jobba kedveltem őt és fontosabb volt számomra mint, hogy néhány apróságért elforduljak tőle. Most így utólag visszagondolva már pontosan tudom, hogy miért éreztem magamban akkora ürességet a közelmúltban. Nem volt mellettem Kendra, akire támaszkodhattam volna, amikor úgy éreztem, hogy az egész világ összeomlik körülöttem. Amikor vérfarkas lettem Ő és Bori állítottak talpra, de most amikor Hibriddé váltam és az eddigi farkasgondok mellé még betársult az olthatatlan vérszomj érzése is nem volt kihez fordulnom hisz Bori mit sem törődött ezzel. Ő élvezte az újonnan szerzett hatalmát és nem számított, hogy emiatt hány ember életét fogja elvenni. Ha nem lettem volna olyan csökönyös és végiggondoltam volna a dolgot kikérve Kendra véleményét is akkor Ő talán képes lett volna észre téríteni és rávenni, hogy hagyjam a francba ezt a baromságot. Eddig úgy éreztem, hogy teljesen magamra vagyok utalva ezzel az egésszel, de most, hogy újra itt van Kendra velem csak most kezdem úgy érezni, hogy talán mégsem kell ezt az egészet egyedül végigcsinálnom... Tudom, és...én sem értem, hogy miért nem tettem. - vallom be szomorú hangon a lánynak. - Nem tudom, hogy miért nem hívtalak fel vagy jöttem el hozzád. Nem értem, hogy miért hanyagoltalak el. Bocsánatot kérek érte. Nem tudom, hogy miként tehetném jóvá. - teszem még hozzá és bánatosan pillantok a lányra. Minél többet gondolok rá annál érthetetlenebb a saját viselkedésem, ha kívülállóként próbálom végiggondolni. Egyszerűen utólag nézve fel se tudom fogni, hogy hogyan lehettem ennyire ostoba. Hogy vághattam el hirtelen minden köteléket Kendra-val, hogy zárhattam őt ki az életemből csak így ok nélkül és helyette Bojana-ra támaszkodtam. Mintha csak valami bűbáj hatása alá kerültem volna. Talán ez a viselkedés is a hibridség egyik velejárója volt. Csak a fajtársaimhoz ragaszkodtam és minden más személyt kizártam nem számított, hogy előtte milyen közel állt hozzám és én mennyire szerettem. - Mi történt veled? - kérdezem összevonva a szemöldökömet. Most kapok csak észhez, hogy milyen állapotban találkoztam most Kendra-val. Eléggé ismerem már ahhoz, hogy nem kis dolog lehetett, ami padlóra küldött egy olyan erős személyt, mint Ő. Mert ha valamit, azt biztosan állíthatom, hogy kevés olyan erőteljes karakterű embert ismertem meg életemben, mint Kendra. Talán Bori az egyetlen, aki felveheti a versenyt, de az Ő szilárdsága teljesen más forrásból fakad talán pontosan abból, hogy annyira kegyetlen, rideg és számító. A fejrázására finoman elmosolyodom, mielőtt rápillantok. - Tudom, de én pontosan ilyennek szeretlek. - felelem neki egy félmosollyal a szemébe nézve, hogy láthassa, nem hazudok neki. Nem szerettem mosolyogni és nem is ment sokszor. A környezetemben mindenki komoly embernek ismert, akinek a szarkasztikus humorát néha elég nehéz lenyelni és már nem egyszer megkaptam, hogy egy kő is szívderítőbb látvány, mint én. De Kendra mindig képes volt arra, hogy legalább egy kis mosolyt csaljon az arcomra. Nem sok ilyen ember volt még rajta kívül az életemben. - Hagyd. Ne foglalkozz vele. - mondtam a lánynak egy keserű mosollyal. melegség érzése töltött el amikor hallottam a szavait és miattam mondta őket, de meg is ijedtem, hogy komolyan gondolja. Bori még vérfarkasként se lett volna egyszerű ellenfél, de Hibridként Kendra már nem is lenne neki ellenség és nem akarom, hogy Kendra-nak baja essen miattam. Nem bírnám elviselni. És pontosan tudom, hogy Bojana Dawson Nemec, hogy bánik az ellenfeleivel és azok nem szokták neki megköszönni, de nem is teszik zsebre, már ha egyáltalán túlélik a leckét, amit tőle kapnak. A másik az, hogy kettőn áll a vásár, és Bori mindössze a csalit dobta elém, de én voltam az, aki ráharaptam még akkor is, ha tudom, hogy nem mondott igazat és sok dolgot eltitkolt ezzel az egésszel kapcsolatban. - Egyszerű. Ne akart egyedül maradni. - felelem a mellettem ülő lánynak. - És azt hitte, hogy így végérvényesen képes lesz maga mellé láncolni. - teszem még hozzá. - Hát nem egy egyszerű eset az biztos. - szólalok meg keserű hangon egy ironikus mosollyal fűszerezve a szavaimat. Nem folytatom tovább, mert ez olyan téma, amiről tényleg nem szívesen beszélek, és ha tehetné, legszívesebben elfelejteném. Inkább elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi másról beszélhetnénk mi kettőnkkel vagy Kendra-val kapcsolatos és mindkettőnket jobb kedvre derítene egy kicsit hisz ez most igazán ráfér mindkettőnkre. Egyikünknek sem volt sietős, főleg Kendra-nak nem azután amennyit megihatott így szépen ráérősen sétáltunk az erdő felé és nem is telt szerintem túl sok időbe, amíg elértük azt. Örültem, hogy ismét Kendra-val lehetek és belélegezhetem az ismerős, kedves illatát, hallgathatom az ütemes szívverését. Féltem, hogy esetleg nem fogja tudni lenyelni azt, amivé váltam, de egyre inkább úgy tűnt, hogy képes lesz megbirkózni a dologgal és elfogadni az új énemet. Persze azt is megértettem volna, ha ellök magától és többé nem kíváncsi rám, és épp ezért örülök, hogy mégse így tett. Rengeteget jártunk ide anno és most hirtelen jó érzéssel tölt el, hogy újra itt lehetek vele kettesben. Akkoriban mindig nagyon szorongtam, amikor eleinte kihívogatott az erdőbe, mert féltem, hogy valami hátsó szándéka lehet vele. A legelején még nem láttam benne mást, mint Bori egy kicsivel idősebb, de sokkal tapasztaltabb változatát, akitől okkal félhetek. Próbáltam is kibúvókat keresni, hogy kelljen jönnöm, de nem mertem túlfeszíteni a húrt és Kendra mintha csak valami hatodik érzéke lett volna hozzá mindig megtalált olyankor, amikor nem tudtam mit kitalálni. Aztán ahogy egyre inkább megismertem és megkedveltem már lelkesen készültem minden találkánkra, mert Kendra mindig tudott valami újat mutatni és jobb kedvre derített, amikor nagyon magam alatt voltam. - Meglehet. - felelek egy szégyellős mosollyal. Aztán ahogy elnézegetem a karjait kitárt egyensúlyozgató Kendrat, végigtekintek a szép arcán és az arányos testén hirtelen elfog az a hasgörcsölős, zavarba ejtő érzés, amit régebben is éreztem vele kapcsolatban, és amit a legelején még Bori iránt is éreztem. A lány hangja rángat vissza a valóságba és kicsit el is szégyellem magamat, amikor rájövök, hogy mennyire bámultam. - Se téged, se azokat az időket nem lehet és nem is akarok elfelejteni. Olyankor mindig boldognak éreztem magamat. - vallom be a lánynak. persze az ember sokszor érez boldogságot és velem is azért nem egyszer megesett, de olyan igazán felhőtlenül boldog és jókedvű csak akkor voltam életemben talán legelőször és úgy éreztem, hogy nincs semmi gondom és nem kell mással foglalkoznom csak Kendra-val. Igazság szerint a fán való egyensúlyozásba való bekapcsolódás jobb meggyőződésem ellenére való volt, de úgy éreztem, hogy ennyit igazán megtehetek Kendra-ért, és ha esetleg leesne, idejében el tudom kapni őt. Játékosan megvonom a vállamat a szavaira. - Mindjárt kiderül. - felelem neki, és amikor elengedi a kezemet én is egyensúlyozgatni kezdek, ami piásan még ha nem is súlyos az állapotom, de annyira nem is egyszerű. - Ha te mondod. - tekintek fel egy pillanatra a fának támaszkodó lányra mielőtt folytatnám a "mutatványt". Szép lassan araszolok előre, hogy aztán a rám jellemző bénasággal az utolsó lépésnél botoljak meg és kis híján ráessek Kendra-nak. Épphogy sikerül megtámaszkodnom a kezemmel a fán, aminek támaszkodik, és majdnem összeér az orrunk. Egy pillanatra megint elönt az a fura görcsös érzés, ahogy a szemébe nézek, de gyorsan összekapom magamat - Bocsánat! - hebegem elpirulva és kicsit zavartan fordítom el a fejemet, ahogy próbálok melléállni a rönkön. Biztos csak a pia hozta ki belőlem, próbálom nyugtatgatni magamat.
Nem tudtam volna pontosan megfogalmazni azt, hogy mit is éreztem azokban a pillanatokban, amikor hirtelen eltűnt, illetve most amikor erről beszéltünk. Nem volt jogom hibáztatni őt, hiszen pontosan tudtam, hogy olyan személy vagyok, akit nehéz elviselni. Eleinte próbáltam abban hinni, hogy esetleg valami halaszthatatlan dolga akadt és pár nap, hét után vissza fog jönni, vagy legalább üzenni fog, de semmi ilyen nem történt. Amikor több, mint egy hónapja eltűnt, akkor úgy éreztem, hogy biztosan neki is sok lett belőlem és már nem bírt elviselni. Talán nem elég az a néha jó énem az embereknek, mert a rosszabbik énem túl sok és túlzottan gyakori. Nehéz volt az, hogy nincs itt és nem tudok kivel beszélgetni. Nem volt senki akivel megoszthattam volna a gondjaimat, pedig az életem pontosan akkor kezdett teljesen a feje tetejére állni, amikor ő elment, majd pedig a csúcspontja pár hete volt. Meghaltam, majd pár napra rá visszatértem. Meg kellett volna változnom, új életet kellett volna kezdenem, hiszen esélyt kaptam egy jobb életre, de nem ment. Sok idő után újra egyedül éreztem magamat és már majdnem haza is mentem, de mégis maradtam. Nem akartam azt, hogy lássák a szüleim a bukásomat, illetve azt ahogyan szenvedek a démonaimtól. Egészen eddig talán nem láttam semmi okot arra, hogy újra küzdjek és újra erős legyek, de Theo itt volt és nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy észhez térjek, mert nem szerettem volna elüldözni őt. Tudtam jól, hogy nem lesz könnyű dolgom, de menni fog. Újra lehetek a régi önmagam, bármibe is kerüljön. Természetesen megértem, de legalább írhattál volna, hogy még élsz... -mondtam neki kicsit szomorúan és nem néztem rá, hiszen aggódtam érte. Szomorú voltam amiatt ami történt, illetve hogy most másnak a segítségét kérte az enyém helyett, pedig én biztosan nem tudtam volna segíteni neki. Maximum annyit, hogy lebeszélem őt erről az egészről. Nem értettem, hogy miért zavar az, hogy egy másik lány társaságát élvezte, hiszen csak barátok voltunk, így próbáltam elhessegetni azt a fura érzést, amit előtte még soha nem éreztem, legalábbis Theo-val kapcsolatban nem. - Ismerős érzés, ha nem is változtam át mássá az én életem is felfordult, de ez lényegtelen is. Neked biztosan rosszabb lehetett ez az egész, főleg amikor megtudtad, hogy mi is történt. - mondtam neki szomorúan és kicsit aggódva. Apró mosoly jelent meg az arcomon a szavait hallva és kicsit meg is ráztam a fejemet.- Vigyázz meg ne bánd amit mondasz, mert tudod, hogy milyen tudok lenni. Maga vagyok néha az ördög. -tettem hozzá még mindig mosolyogva, de örültem annak hogy ezt mondja. Talán csak kicsit oldani akartam a feszültséget és azért mondtam ezt. Szerettem volna újra látni azt, hogy kicsit jó kedve van és a mosolyát is, amit csak ritkán volt szerencsém megcsodálni, de talán másnak is. Nem az a fajta fiú volt, aki állandóan mosolygott, de ezt nem bántam, hiszen talán emiatt még különlegesebb volt az az alkalom, amikor néha a mosolyával megajándékozott. Ha egyszer a kezeim közé kerül, akkor jobb ha menekülni kezd az a lány. - mondtam neki komolyan és úgy, mint amikor egy kislány valamit nagyon komolyan gondol és azt hiszi, hogy bármit legyőzhet. Biztosan nem lett Bori-ból se angyali teremtés, de azt még se fogom soha megbocsájtani neki, hogy ezt tette a barátommal, Theo-val, illetve még utána is magára hagytam. Ő biztosan élvezte ezt az egész új dolgot és azt hitte, hogy Theo is csatlakozni fog hozzá, de ismertem már annyira a barátomat, hogy ő minden természetfeletti dolgot utál. Nem értem, hogy tehette ezt vele. - Nem értem, hogy tehette ezt veled. Talán ő még nálam is rosszabb, pedig ritka, hogy ezt mondom, de így gondolom. - mondtam neki szomorúan, s közben újra lesütöttem a szemeimet, majd elkezdtem azon gondolkozni, hogy miként is válthatnánk témát. Éreztem, hogy nem nagyon szeret ezekről beszélni és nem szerettem volna neki még több fájdalmat okozni, mert elég lesz neki azzal is megbirkóznia, amivé lett, illetve hogy engem elviseljen. Tudtam jól, hogy igaza van azzal kapcsolatban amit mond, hogy kihagyta a másikat úgymond cserben, így nem akartam erre már semmit se mondani. Egyedül csakis az volt a fontos, hogy újra itt volt és remélhetőleg most maradni is fog. Lassan sétáltunk az erdő felé, majd pedig hamarosan el is értük az erdőhatárát. Örültem annak, hogy Theo van mellettem és nem pedig más, mert tudtam jól, hogy mellette biztonságban vagyok. Éreztem gyengéd, de ugyanakkor kicsit erős kézfogását, mintha attól félne, hogy bármelyik fűszálban eleshetek. Talán nem tévedett akkorát, mert néha-néha tényleg megbotlottam. Éreztem továbbra is az illatát, hiszen gyengéd szellő fújt és mindig felém hozta azt. Fura volt, hogy amennyire eleinte nehéz volt elviselnem azt hogy vámpír is, annyira kezdett nem zavarni. Biztos voltam abban, hogy ezt csakis azért van, mert ismertem őt és mert fontos volt számomra. Természetesen továbbra se volt a kedvenc illatom az új illata amit a fajának köszönhet, de már sokkal könnyebben el tudtam viselni. Tisztán emlékeztem, hogy mennyiszer jártunk ide, s arra is, hogy mennyire nehezen nyílt meg nekem, de soha nem bántam meg azt, hogy kitartottam akkor mellette, mert talán egy kincset kaptam az életembe. Olyan személyt, aki képes olyannak elviselni, amilyen vagyok és nem akar megváltoztatni. Egyik pillanatról a másikra olyanná váltam, mint amilyen régen voltam. Kicsit kavargott a gyomrom a sok piától, de most ez se érdekelt. Picit nehézkesen, de feltortáztam magamat arra a farönkre és elkezdtem rajta egyensúlyozni. Láttam Theo aggódó pillantását, majd a mosolyát is. - Az ott egy mosoly volt? - kérdeztem tőle játékosan és az én mosoly egyre szélesebb lett. Rég éreztem már ennyire boldognak magamat. Kitártam a karjaimat, mintha madár lennék és élveztem azt, ahogyan szellő körül ölelt, mintha a szellő képes lenne a gondjaimmal tovább szállni és csak a boldogságot, vidámságot itt hagyni. - Reménykedtem benne, hogy mély benyomást tettem rád anno és nem tudtál elfelejteni, illetve az itt eltöltött perceket se. - mondtam neki egy kisebb kuncogás kíséretében, mert tényleg azt reméltem, hogy ő soha nem fog elfelejtkezni rólam és úgy néz ki, hogy ez így is van. Látom, hogy milyen gyorsan termett ott, amikor úgy nézett ki, hogy esetleg leeshetek és ez melegséggel tölti el a szívemet, hogy nem engedné, hogy leesek és összetörjem magamat. Türelmesen vártam, hogy megfogja a kezemet, majd pedig mosolyogva pillantottam fel rá, amikor ő is felállt rá.- Ohh, milyen lovagias valaki. Elkapni elkapna,de ha leesünk, akkor már nem vállal felelősséget.. - mondtam neki játékosan és megjátszottam egy rosszalló pillantást is hozzá. - Talán nem csak gyorsabb lettél, hanem jobb lett az egyensúlyod is. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig hátrálni kezdtem pár lépést és szép lassan elengedtem a kezét. Mosolyogva néztem rá és azt ahogyan próbálja magát megtartani. Végül pedig neki dőltem egy közeli fának és nem moccantam meg. - Biztosan menni fog, csak hinned kell önmagadban. - beszéltem hozzá kedvesen és közben végig őt figyeltem. Továbbra se mozdultam meg. Ott álltam a rönk végénél található fánál és mosolyogva néztem őt. Nem voltam benne biztos, hogy tudja, hogy hol is vagyunk és talán én se tudnám ilyen állapotban, ha nem jártam volna itt annyiszor az elmúlt hónapokban. Egyszer régen sikerült rávennem őt, hogy véssük bele a nevünket egy fába, s még egy kisebb farkas szerű dolgot is rajzoltunk mellé. Pontosan ez a fa állt mögöttem. Türelmesen vártam, hogy ideérjen, illetve mivel egyre inkább kezdett lázadni a gyomrom és a fejem is az esti tivornya után, így nem voltam abban biztos, hogy támaszték nélkül újra képes lennék talpon maradni, így emiatt se mozdultam el a biztos támasztól, a fától. Talán még se volt annyira jó ötlet az, hogy rávettem arra, hogy inkább menjünk az erdőn keresztül, de aztán eszembe jutott a mosolya és pontosan tudtam, hogy ennél jobb ötlet ez nem is lehetett volna.
Nem nevezném magamat egy túlzottan nyitott személyiségnek, de ennek ellenére rendszerint mindig jól kijöttem azokkal az emberekkel, akik épp nem megalázni vagy piszkálni akartak és remekül el lehetett velem beszélgetni erről-arról vagy amarról. Úgy éreztem, hogy ez a normális, ha igyekszem mindenkivel jóba lenni, akivel lehet hisz otthon volt épp elég problémám apámmal, de részben pontosan miatta nem is akartam és nem is tudtam nagyon szoros barátságokat kötni. Amíg vérfarkas nem lettem nem is volt gyakorlatilag senki olyan, akiben bíztam volna annyira, hogy el mertem volna neki mondani azokat a tényeket, történéseket, amik bántottak még most is mélyen legbelül, és mindig csak attól rettegtem, hogy mikor ismétlődnek meg újra. Aztán betoppant az életembe Bori és Kendra. Ők mindketten élvezték azt, amivé lettek és Kendra még várta is kiskora óta pedig tudta, hogy mi az ára az "ajándék" kiváltásának. Én, amikor végül vérfarkassá váltam úgy éreztem, hogy az amúgy is elcseszett életem, csak még rosszabb lett és még egy újabb csapás szakadt a nyakamba apám utolsó rúgásaként. Szerintem mind a mai napig azon röhöghet a túlvilágon, hogy mit szenvedek a kéretlen ajándékomon, ami számomra sokkal inkább átok volt és az is marad most már főleg ióta hibriddé váltam. - Részemről a szerencse. - válaszoltam egy finom mosollyal Kendra-nak. Ahhoz képest, hogy eleinte mennyire unszimpatikus volt, amikor megismertem sose hittem volna, hogy végül olyan személlyé válik aki nélkül nem érezném teljesnek az életemet és akivel élvezek minden percet amit eltölthetek. Kendra a maga módján megértette a problémáimat és a maga módján megpróbált nekem segíteni bár sokszor jobbnak láttam nem megfogadni a tanácsait, amiket a farkas énemmel kapcsolatban adott mégis jó érzés volt tudni, hogy van valaki, aki meghallgat, valaki, akire számíthatok. Nem csak a vámpírokat nem kedveltem. Ugyanúgy nem jöttem ki a vérfarkasokkal, sőt semmilyen más természetfeletti lénnyel. Mindegyik annyira idegennek, annyira ellenségesnek tűnt a számomra és egyszerűen képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy én is közéjük tartozom és képtelen vagyok ez ellen bármit is tenni. Mindegyikben csak ugyanazt a szörnyet láttam, amit saját magamban is és pontosan ezért eleinte Kendra-t is nehezen tudtam elfogadni, mert csak ugyanazt a fékezhetetlen vadságot láttam benne, mint Bojana-ban. Aztán lassacskán kezdtem rájönni, hogy ennél sokkal több is van benne és, hogy sokszor tud szerethető is lenni így lassacskán kezdtem megkedvelni és ragaszkodni hozzá. Az egész lénye egyre inkább fontossá vált a számomra és megnyugtató volt mellette lenni, jó érzés volt vele eltölteni az időt. Amikor vele voltam nem unatkoztam sose és sokszor egy időre még a bajaimat is elfelejtettem. Az erdőben mindig egy olyan Kendra volt a társaságom, akiért úgy éreztem, hogy még a szeretett könyveimet is érdemes letenni és van értelme kimozdulnom otthonról ahova nélküle talán teljesen begubóztam volna hisz akkoriban egyáltalán nem akartam emberek közé menni. - Igen. - szólaltam meg kurtán. - Te is tudod, hogy milyen érzés, amikor csak egyetlen olyan van a közeledben, mint te magad. Akkor én is ezt éreztem. Bori volt az egyetlen hibrid talán 100 mérföldes körzetben rajtam kívül, akit ismertem. - folytattam. - Soha, de soha nem akartalak kitörölni az életemből hidd el, de ebben a pár hónapban egyszerűen minden a feje tetejére állt. Pont, mint amikor megismerkedtünk. - vallom be neki őszintén, mert a helyzet kísértetiesen hasonló volt azokhoz az időkhöz. Kendra-nak tökéletesen igaza volt és azt is megértettem volna, ha felpofoz és faképnél hagy, mert megérdemeltem volna, de nem tette. - Nem fogok többet eltűnni. És nélküled úgyse mennék sehova. - feleltem neki egy halovány mosollyal hátha sikerül kicsit felvidítanom. Most, hogy újra találkoztunk, most várt igazán világossá számomra, hogy mennyire hiányzott Kendra az életemből és, hogy nem lennék képes elviselni azt, hogy ha újra elveszíteném őt. - Az túlzás, hogy vigyázott rám. - feleltem neki egy keserű mosollyal. nem vigyázott rám, de legalább mellettem volt. Én viszont nem voltam ott Kendra mellett pedig szemlátomást szüksége lett volna rám és ez most mindennél jobban bánt. - Ez túlzás. - felelek bánatos hangon. - Ő csak elhúzta a mézes madzagot én pedig elég ostoba voltam ahhoz, hogy ráharapjak. - ismerem be. - Annyira megakartam szabadulni a vérfarkasátoktól, hogy szinte gondolkodás nélkül bevállaltam valami olyat, amitől csak valami még rosszabb lettem. - fejezem be végül és ismét csak saját magamat tudom átkozni, mert most visszatekintve talán végig se gondoltam igazán azt, amit tettem és csak annyit tudok felhozni a mentségemre, hogy voltak dolgok, amik már csak azután derültek ki miután átváltoztam. - Nem biztos, hogy megtudtad volna. Annyira, de annyira azt akartam, hogy megszabaduljak ettől az egésztől. Nem vagyok túl jól, de csak magamnak köszönhetem. - mondom egy ironikus mosollyal. - Köszönöm. Neked elhiszem. - teszem hozzá egy fél-mosollyal. Egy ideig csendben üldögéltem Kendra mellett és egy szót se szóltam csak arra vártam, hogy Ő mondjon valamit. Csak arra tudtam gondolni, hogy amit most megígértem neki azt soha, de soha nem fogom megszegni és többé nem hagyom magára. - Most se te hagytál egyedül, hanem én téged. - felelek neki keserű hangon, amibe némi szégyen is merül. Csak csodálni tudom, hogy még így is képes kitartani mellettem és hálás lehetek, hogy olyasvalakit nevezhetek a barátomnak, mint Kendra. Nélküle lehet, hogy tényleg összeroppannék végleg. Amikor újra megölel, egy pillanatra meghökkenek, de aztán végül én is magamhoz szorítom őt akárcsak az előbb. nem hiszem, hogy valaha bárkitől is kaptam volna annyi ölelést vagy egyáltalán éreztem annyira ragaszkodást, szeretet az irányomba, mint Kendra részéről és ezt soha sem leszek képes neki teljesen meghálálni se szóval, se tettekkel. Egyszerűen sohase lehetek elég hálás azért, hogy Ő van nekem. nem nagyon akartam elengedni, de végül megettem, hogy bemehessen a cuccaiért. Mire visszaért kezdtem úgy érezni, hogy az alkohol hatása lassanként teljesen elmúlik és magamban hálát adtam az égnek, hogy magam helyett inkább a két csajnak vettem a piát odabent amit a pénztárcám alaposan megbánt. De szerencsére, ahogy visszatért Kendra is egyre tisztábbnak tűnt bár a józanság állapotától még elég messze volt és biztos voltam benne, hogy pokoli nehéz reggelje lesz, amit egy jóízű reggeléi rosszullét fog megfűszerezni. Így utólag örülök, hogy nem taxiztunk. Így legalább több időnk van szokni a kialakult helyzetet és kicsit rendbe tenni azt, amit az utolsó hónapok elrontottak kettőnk között. Gyengéden fogtam Kendra kezét, de ahhoz elég erősen, hogy ha esetleg megbotlik, nehogy elessen. Nem siettettem a lényt hisz nem rohantunk sehova, ráadásul a friss levegő úgy érzem jót fog tenni mindkettőnknek. Amikor egyszer-egyszer éreztem, hogy kicsit erősebben szorítja meg a kezemet riadtan kaptam oda a fejemet hátha valami baj van, de szerencsére semmi sem történt. Szótlanul mendegéltünk egymás mellett, de jó volt ez így. Néha nincs szükség szavakra, hogy jól érezd magadat a másik társaságában vagy, hogy megértsd azt, amit szeretne. Jóérzéssel töltött el, ahogy kellemes emlékeket juttatott eszembe az, hogy most ketten sétáltunk az erdőbe régen. Finoman elmosolyodtam, amikor elengedett és dudorászni kezdett. Amikor elkezdett egyensúlyozni azon a farönkön egy pillanatra elsápadtam, mert féltem, hogy leesik, de aztán végül mégiscsak sikerült kicsit megmosolyogtatnia, mert a régi bolondos, kedves Kendra-t juttatta vele eszembe, aki mindig is volt, amikor csak ketten voltunk az erdőben. - El lehet azokat felejteni? - felelek kérdéssel a kérdésre. Végre kicsit sikerült mindenről megfeledkeznem és nem a sok rosszra gondolni, ami az utóbbi időben történt valószínűleg mindkettőnkkel. Amikor látom, hogy Kendra kicsit megbillen ijedten ugrok oda, nehogy leessen, de szerencsére gyorsan visszanyeri az egyensúlyát. Amikor mosolyogva kinyújtja felém a kezét egy pillanatig habozok, de végül egy félős mosollyal megfogom a kezét és fellépek mellé a fatörzsre. - Vigyázz. Én nem vállalom a felelősséget, ha miattam leesünk. Tudod, hogy béna vagyok. - figyelmeztetem egy fél-mosollyal a lányt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 11:25 pm
Soha nem voltam az a személy, aki könnyen tudott barátságokat kötni. Nem bíztam meg szinte senkiben se. Egy-két személyt engedtem csak közel magamhoz. A középiskolában is talán egy igaz barátom volt, a többiek csak azért voltak velem, mert a középpontban akartak lenni vagy pedig, mert féltek tőlem. Soha nem voltam egy ártatlan, rózsaszín ködben élő személy. A céljaimért bármire képes voltam, illetve olyan személy voltam, aki kihasználta a farkas létének minden előnyét. Én már gyerekkorom óta az szerettem volna lenni, így amikor megtörtént ez a dolog, akkor egyáltalán nem voltam szomorú. Sőt boldog voltam és úgy éreztem, hogy az élet egyik legnagyobb ajándékát kaptam meg. Pontosan tudtam azt, hogy minden embernek általában van hátsószándéka, de Theo másabb volt. Benne megbíztam és olyan dolgokat is elmondtam neki, amit talán soha senkinek. Valószínűleg még a szüleim, illetve Mia se ismert annyira, mint ő. Nem tudtam volna megmondani azt, hogy miért pont benne bíztam meg, de egyáltalán nem bántam meg. Úgy éreztem, hogy a titkaim mindig biztonságban lesznek nála és egyedül ő volt az a személy, aki képes volt olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Nem akart megváltoztatni és amikor mondhatni maga voltam az ördög, akkor is képes volt elviselni. Ezért mindig is hálás leszek neki. Kisebb mosoly jelent meg az arcomon.- Szintén és örülök, hogy anno megismertelek. - mondtam neki még mindig kedvesen és tisztán emlékeztem arra, hogy mennyi időt töltöttünk régen együtt és mennyire jól éreztük magunkat. Szerettem vele lógni, mert soha nem kellett megjátszanom magamat előtte. Nem bírtam a vámpírokat és amiatt ami nem olyan régen történt még inkább nem szerettem őket, de minél több ideig volt itt mellettem, annál inkább kezdtem elfogadni a dolgot. Nem volt könnyű, de ment. A barátom volt, s mindennél fontosabb volt számomra. Nem szerettem volna elveszíteni őt újra, illetve féltem kicsit attól is, hogy egyszer csak gondol egyet és újra eltűnik. Eleinte nehezen ment az, hogy ne lökjem el magamtól, de úgy éreztem, hogy egyre jobban menni fog és idővel képes leszek teljesen megbarátkozni ezzel az egész új helyzettel. Az ember sok mindent el tud fogadni, ha valaki fontos számára. Nem mondom azt, hogy nem fognak zavarni a vámpírok, vagy nem akarom őket bántani, de ha mindenben lehet kivétel, akkor ebben is lehet. Ő az én kivételem ebben a dologban. -Emlékszem, hogy miket meséltél róla, de most mégis vele voltál és egy időre a feledés homályába vesztem. - mondtam neki őszintén. Általában kimondtam azt amit gondoltam, s most hogy még ittas is voltam, ha akartam volna se tudtam volna lakatot tenni a számra. Figyeltem őt, majd lassan bólintottam. - Csak ne tűnj el többé vagy, ha esetleg újra el akarsz menni, akkor köszönj el. - mondtam neki szomorúan, mert nehezemre esett ezeket a szavakat kimondani, mert ha csak arra gondoltam, hogy esetleg újra elveszíthetem a gyomrom is görcsbe rándult és úgy éreztem, hogy kisebb része a szívemnek újra darabokra törik. - De örülök annak, hogy legalább volt valaki aki vigyázott rád. - mondtam neki őszintén, mert ennek tényleg örültem. Nem tudtam elképzelni, hogy mennyire lehetett segítőkész Bori, de most nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy nem volt egyedül. Ő miatta lett belőled ez? - kérdeztem döbbentem és talán kicsit hangosan is. Mennyire igaz az, ha az ember sokat iszik, akkor elveszti a kontrollt. Nem akartam túl hangos lenni, de ez most nem nagyon ment. Megráztam a fejemet és újra rápillantottam. - Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy megakadályozzam ezt az egész dolgot. El se tudom képzelni azt, hogy hogyan érezheted magad utána. De most már itt vagyok és minden rendben lesz.- mondtam neki szomorúan és próbáltam nem mondani már semmit se, de ilyen állapotban kicsit nehezen ment. Aprót beleharaptam az ajkamba mintha ezzel megtudnám akadályozni azt, hogy bármit is mondjak. - Tudom.- végül suttogva mondtam neki, mert mindig is tudtam, hogy ilyennel soha nem viccelne és komolyan gondolja azt amit mond. - Én se foglak többé magadra hagyni. - mondtam neki komolyan és őszintén. Nem érdekel az se, hogy félig meddig vámpír lett, mert ő még mindig Theo. Az a személy, akinek sok mindent köszönhetek és nem fogok emiatt hátat fordítani neki, illetve fontos volt mindig is nekem. Figyeltem őt, majd pedig ahelyett, hogy mondtam volna bármit is inkább újra megöleltem őt, mintha ezzel képes lennék köszönetet mondani neki mindenért. Sok mindent köszönhetek neki és szavakkal talán soha nem lennék képes elmondani neki és kifejezni azt amit érzek. Ezek után pedig felálltam, majd eltűntem pár perc erejére. Összeszedtem a cuccaimat és visszaindultam Theo-hoz. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy találkoztunk, de egyre tisztább lett a fejem. Biztos vagyok abban, hogy nem egy hamar leszek józan, de már ez is jó dolog, hogy képes vagyok mondhatni felfogni a dolgokat. Örültem annak, hogy nem kényszerített taxiba, mert nem szerettem volna még hazamenni. Sok rossz emlék kötött ahhoz a helyhez, de annál több jó emlék az erdőhöz. Egy darabig még haboztam, majd pedig óvatosan megfogtam a kezét, mert féltem attól, hogy esetleg orra bukok. Lassan sétáltam mellette és éreztem a szellő gyengéd simogatását, illetve a szél játékát a falevelekkel. Néha picit erősebben szorítottam meg a kezét, mert majdnem sikerült elesnem. Sokszor azt mondják, hogy a csend kínos, de ebben a pillanatban nem éreztem annak. Csak ő és én voltunk, s ez nagy boldogsággal töltött el. Hirtelen elengedtem őt, majd elkezdtem kicsit dudorászni és hirtelen az egyik kidőlt fán egyensúlyoztam már magamat. Mosolyogva pillantottam rá, s egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem. Ő pontosan tudta azt, hogy ilyenkor teljesen másabb leszek. Az erdő mindig képes volt a kedves, kislányos énemet előhozni. - Emlékszel a régi időkre? - kérdeztem tőle kíváncsian és folytattam tovább a sétát a farönkön. Olyan voltam ebben a pillanatban, mintha semmi gondunk nem lenne, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de ebben a pillanatban már nem akartam a sok rosszra és bajra gondolni, csakis arra, hogy újra visszakaptam egy olyan személyt az életemben, aki mindig is fontos volt számomra bárhol is volt. Majd hirtelen kicsit megbillentem, de most az se érdekelt volna, ha esetleg kicsit megütöm magamat. Lehet az is segített volna kicsit észhez térítenie engem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat és kislányos mosollyal figyeltem őt és kinyújtottam a kezemet felé.
† [You must be registered and logged in to see this link.] † Bocsánat, ez nem lett valami jó. † - szó [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 11, 2014 10:35 pm
Nem tudom, hogy mégis hova tűnhetett belőlem az a düh, ami az előbb mondhatni felépített. Nélküle rettenetesen gyengének éreztem magam, mintha képtelen lennék a lábaimon megállni. Egyszerűen nem tudtam megmagyarázni, hogy pontosan mit is érzek. De a gyűlöletem határozottan lassan elpárolgott. Kíváncsiság volt az, ami átvette a helyét. Már én magam sem tudom követni az érzéseimet. Egyik pillanatban még meg tudnám fojtani a következőben pedig már tényleg érdekel, hogy mi, merre hány méter. Nevetséges vagyok. Kezdem megérteni a férfiakat, akik azt mondják képtelenség egy nőn kiigazodni még én sem tudok kiigazodni magamon. Az előbb még teljes mértékben felemésztett a düh, amit iránta éreztem. Most kíváncsi voltam. Na, meg persze idegesített az, hogy itt van és fecseg, mint egy mindent tudó hülye barom. Igen. Még mindig van bennem egy kis gyűlölet. Ha nem is akkora, hogy beleremegjen a testem, de épp elég ahhoz, hogy gyűlöljem. Csak egy picit. Spórolok az energiámmal. Végül is minek pazaroljam olyan felesleges dolgokra, mint a gyűlölet? Amikor ennyire kevés van. Igaza van azzal kapcsolatban, hogy csak kínzom magam és, ha vérhez jutok most.. Vagy később.. El fogom veszíteni a fejemet, mert őrülten vágyom arra, hogy a valaki mézédes vére az ajkaimat érintse. – Ez most sem sokat változott. Egyszerűen mi csak nem veszünk részt a világnak ebben a részében. Ugyanúgy vannak szegények és gazdagok. Csak most már nem olyan nyilvánvaló, hiszen elvakítják az embereket. – A társadalom csak látszólag változott. Ugyanúgy vannak emberek, akik a többit úgy rángatják, mintha vakok lennének. Nem kell itt királyi hatalom ahhoz, hogy az emberiség felsőbb részéhez tituláltak azt tegyenek, amit akarnak. Megszerzik maguknak azokat, akiknek még talán hasznát vehetik a későbbiekben a többit pedig eltiporják és megszorongatják őket. Az utolsó leheletéhez közel járó embereket sem sajnálják meg. Néha már undorodom az emberiségtől. Legalábbis egy bizonyos részétől. Őket egytől-egytől kiírhatnám, hiszen megvan a hatalmam hozzá. De mégis ki vagyok én, hogy rendelkezzek arról, hogy ki élhet és kinek kell meghalnia. Egy senki vagyok. Régen lehettem volna valaki, de az én kis álomváram romokban hever. Felesleges azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha. Mégis néha annyira jól esik, hogy elkövetkeztessek egy kicsit a valóságtól. Elképzelhetetlen más számára, hogy számomra mit jelent egy-egy álom. Lehet, hogy vámpír vagyok már és nem álmodhatok arról, hogy lesz egy normális családom, de az álmaimat nem vehetik el tőlem. Az álmom világa csak az enyém. Tudom, hogy nem mélyülhetek el benne túlságosan, de ott legalább nem kell éreznem a problémáimat. Hogy miért érdekel a véleménye? Ha karót tartana a mellkasom elé sem tudnám megmagyarázni. Vagy egyszerűen csak nem akarom megmagyarozni. Inkább a magyarázatot az elmém egy sötét sarkába rejtem. Nincs szükségem rá. Nem is akarok töprengeni rajta, hogy miért érdekel. Hova tűnt az rettenetes düh, ami egész eddig bennem lakozott? Ez adta nekem a magabiztosságot. Olyan üresnek érzem magam ez az érzés nélkül, hiszen teljes mértékben megtöltött. Most pedig, mintha szépen lassan elveszíteném a testemet, ami a földhöz ragaszt. Mondhatni az egyetlen dolog, ami a talpon tartott a gyűlöletem. Ettől pedig nem szívesen váltam meg. Nem az én akaratomtól függött. Azonban a megmaradt kis gyűlöletbe úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlott volna rajta. – Szóval van pozitív és negatív tulajdonságom is. Rendkívül meglepő. Azonban be kell vallanom, ha már annyira őszintének neveztél, hogy örülök a véleményednek. Nem gondoltam, hogy ezek után még van valami pozitív véleményed rólam. – Én nem tudok pozitív véleményt mondani róla. Vagy egyszerűen csak nem akarok. Azt viszont meg kell hagyni, hogy iszonyatosan jóképű. Én sem mondom, hogy egy bányarém vagyok, szóval valószínűleg ez az egész a családban dőlt el. Anyukám is nagyon szép volt. Mindig arra vágytam, hogy pontosan olyan legyek, mint ő. Ma már nem tudom. Vagyis igen. Ő a szerelemért árulást követett el, de most ítéljem el azért, mert szerelembe esett? Soha nem tenném. Bár nem tudom még milyen érzés, ha valaki úgy igazán szeret valakit. Nekem ez még soha nem adatott meg, de annyira szívesen átélném. Úgy szeretnék valakit. Gyermekded álmok, de akkor is így van. Nem tehetek róla. – Az őszinteséged egyáltalán nem fáj. Engem azzal jobban megbántanál, ha az arcomba hazudnál. – Nem szeretem, ha valaki a hátam mögött tárja ki az igazi véleményét velem kapcsolatban. Sokkal jobban ki vagyok békülve ezzel az állapottal, mikor határozottan a két szép szemembe belemondják, hogy mi a baja az illetőnek velem. – Értem. – Suttogtam. Nem is tudom, hogyan gondoltam, hogy megtenné ezt értem. Majd talán Mia.. Bár őt sem kérhetem meg ilyesmire. Vagy mégis? Alig ismerjük egymást, de nagyon kedvesnek tűnt. Azonban én rettenetesen nyomorultnak érezném magam, ha egyszerűen csak felhívnám, hogy hé nem tennél nekem egy szívességet? Nem akarom, hogy úgy érezze csak a képességei miatt kell nekem.. Ő a barátom. Legalábbis idővel az lesz. Remélem. Szükségem van barátokra, hiszen az utóbbi időkben eléggé megfogyatkozott a létszám. – Nem mindig lehet mindent leküzdeni. Arra nem gondoltál, hogy anyámnak ott voltam én, akinek nem akart keserű sorsot, mint neked? Úgy viselkedett, mint minden anya. A férfi mellett maradt, akit nem szeretett.. De ezt csak tőle tudhatnám igazán, szóval nem szeretnék a nevében beszélni. – Megrántottam a vállamat és nem kívántam tovább a szerelmükről beszélni. Nem tudhatom, hogy mégis mi igaz, abból amit mondok. Nem tudok semmit. Ez pedig megőrjít. Ő annyi mindent tud legalábbis látszólag. Én pedig semmi nem tudok. Örülhetek, ha a nevemet megbírom jegyezni. Ez pedig már körülbelül 200 éve ugyanaz. Ebből adódóan ez sem tekinthető túlságosan megterhelő feladatnak. Nevetségesnek érzem magam. - Legalább megtudtam, hogy milyen az apai szeretet. Ez a tapasztalat is sokat számít. – Nem akarom megtudni, hogy mégis milyen érzés lett volna az, hogy egyáltalán nincs apám. Legalább tizenhat évig élhettem egy tökéletesnek tűnő családban, ami most már közelről sem az. A tagja voltam és nem vettem észre a jeleket. Talán azért nem, mert mikor mindannyian együtt voltunk tartaniuk kellett a látszatot, mert többen tartozódtunk a teremben, mint hárman. Egy pletyka a királyságot is romba dönthette volna. Ami tulajdonképpen meg is történt. Elindította a pletykát, miszerint nem vagyok a király lánya és tessék. Hittek neki. Ezek szerint gyanakodott vagy nem tudom, de porrá zúzott mindent az életemben, amit valósnak hittem. Most pedig itt áll előttem és a testvéremnek mondja magát. Nem tudom, miért hiszek neki. De mégis mi oka lenne hazudni? Mondjuk az, hogy nem akarja bevallani, hogy az egészet csak féltékenységből tette. Ez egy elég jó indok lenne rá. Felbukkant egy alak látszólag a semmiből és félbeszakította a civakodásunkat. Nem szólaltam meg túlságosan sokszor. A szavaira néha megeresztettem egy grimaszt. Összezavarodtam. Ryan ezt mondja ő pedig amazt. Mind a ketten idegenek a számomra mégis honnan kellene eldöntenem, hogy ki mond igazat és ki nem? Ryan a semmiért tette volna tönkre az életem? A düh megint tombolni kezdett bennem egészen addig, míg meg nem láttam fájdalomtól megkínzott gyönyörű arcát. Ez az egész fájdalmasan érintette. Hogy minden amiben hitt az hazugság volt. Tulajdonképpen én is ezt éltem át tizenhat évesen és örültem volna, ha valaki ott van mellettem, aki nem elmebeteg és nem abban leli az örömét, hogy nőket kínozhat halálra. Ezért megöleltem. Fel sem fogtam igazából, hogy mit csinálok a testem automatikus reakciója volt. Hogy lehet ilyen tapintatlan seggfej.. Komolyan nem értem a férfiakat, de most mégis tudtam, hogy Ryan-nek szüksége van rám.. Én pedig nem tudok hátat fordítani egy olyan személynek, aki pontosan azt éli át, amit én egykor. A világa darabokra hullik. Tönkretette az életem? Meglehet, de ugyanakkor megajándékozott az örökléttel. Ki kellene egyenlítenie a számlát, de azt még magam sem tudom, hogy megbocsájtottam-e véglegesen. Csak félretoltam a dühömet és a gyűlöletemet erre az éjszakára és meglátjuk mit tartogat számunkra a sors. Olyan jó érzés volt, ahogy karjai körém fonódtak. Nem akartam elszakadni tőle. Megmagyarázhatatlan, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Mélyen beszippantottam az illatát, ami egy kicsit meg is bódította a tudatom, de tudtam soha nem felejtem el.. Annyi furcsa érzés. Pontosabban nem helyénvaló érzés. – Miért is ne? – Nem néztem fel rá. Egy centit sem húzódtam el tőle. Nem akartam megszakítani ezt a pillanatot, ami megmagyarázhatatlan érzéseket keltett bennem. Az pedig már teljesen lényegtelen, hogy vámpír létemre nem igazán bírom a piát.
Türelmetlen szemforgatással legyintettem le kiselőadását a mindentudásomról. Ezzel kapcsolatban úgysem fogunk dűlőre jutni, feltehetőleg soha, tehát nem is próbálkozom meggyőzni. Eszemben sem volt az állítani, hogy mindent tudok. Azonban az tény, hogy elég sokat. Ki tudta meg, hogy az apja félrelépett? Ki tudta, hogy Scar nem a király gyermeke? Ki tudta, hogy testvérek vagyunk? Ezek csak apró példák, amik bizonyítják, hogy meggyőzőképességemmel és kifinomult szimatommal olyasmire is rájövök, amire mások nem. Ez nem azt jelenti, hogy mindentudó vagy, de miért tagadnám a nyilvánvalót és tennék úgy, mintha teljesen lüke lennék? Ha pedig nem teszek úgy, akkor nagyképű és öntelt leszek. Van egyáltalán olyan embertípus – a sajátján kívül -, akibe nem köt bele? Kétlem, így nem is szólok vissza, csupán a hozzám illő gúnyos vigyorom és idegesítő hallgatásom mögé bújtam. Az igazság az, hogy az elején még élveztem dühíteni és vitába keveredni vele, de azóta rájöttem, hogy kitartóbb, mint hittem és már kezdtem unni ezt a veszekedést. - Igen, tudom. – fintorodtam el. - Én személy szerint soha semmit nem tartottam annyira képmutató dolognak, mint a gazdagságban és kényelemben csücsülő díszripacsok szánakozását. – mondtam őszintén. – És ezt nem kell magadra venned, drágaságom. Magát a rendszert utálom. – magyarázom higgadtan. Ezúttal tényleg nem őt akarom idegesíteni. Ez a hierarchikus rendszer böki a csőröm, amit már kétszáz éve is elavultnak és bugyutának találtam. Nem mondom, hogy most nincsen meg a társadalmi ranglista és nem hasonlóak a szerepek, mint akkor, de a királyi családba tartozók megengedték maguknak azt az álszentséget, hogy érdeklődtek a nyomorban élők iránt. Miközben egyáltalán nem érdekelte őket, hogy élnek-e vagy halnak. Csak a szeretetüket és a tiszteletüket akarták megszerezni, mert nép nélkül a király sem király. A nép pénze nélkül, nem úszkálna a kényelemben egy hercegnő sem. - Ostoba indok. - nevettem fel cinikusan, de azért nem ragoztam tovább. Ha ennyire nem akarja elmondani, hogy igazából miért érdekli a róla kialakult véleménym, akkor én nem fogom kihúzni belőle. Mindebből arra tudok következtetni, hogy ő maga sem tudja a választ. Sőt, a határozottság álarcán át zavartságot vélek felfedezni, tehát valószínűlg úgy érezhet, mint én, amikor arról faggatózott, hogy miért akarom ilyen kétségbesetten életben tartani. Én sem tudtam pontosan, majd a kötlező felelet mgadása miatt kénytelen voltam a legalapvetőbb tényezőre fogni a dolgot. A vérünkre. Magam sem tudtam, hogy ez-e a teljes igazság, de mégis hogyan válaszolhatnék egy kérdésre, amire még én is feleletet várok önmagamtól. Így tekintettel voltam rá és némiképp megértettem a helyzetet. Nem kérdezősködtem, kukacoskodtam vagy vigyorogtam rá kajánul. Csak tettem egy apró megjegyzést és már gondolkodtam is a saját válaszomon. Erre határozottan tudok felelni. - Az elmúlt fél órában azt szűrtem le, hogy elég őszinte vagy, kitartó és harcolsz az igazadért. Ez nem rossz. - ismertem el. Nagyjából ezek azok a jó tulajdonságok, amileyeket hajlandó vagyok kimondani vele kapcsolatban gy ilyen veszekedés után. Szemben sincs megemlíteni, hogy szeretem, ha egy nő csak nagyjából tudja mit akar. Olyan határozottan és magabiztosan adta elő magát a vita közben, mint egy igazi üzletasszony, mégis éreztem, láttam rajta, hogy esetenként összezavarodik. A smaragdzölden csillogó szemeiről pedig még csak véletlenül sem szándékoztam szót ejteni. - De rettenetsen makacs és idegesítő ember vagy a hercegnős nyavalygásoddal és ostoba elméleteiddel a vámpírléttel kapcsolatban. Az olyan személyre mint te azt szoktam mondani, hogy képmutató, de már világos, hogy te csak simán semmibe veszed az alapvető vámpír szabályokat. - mondtam ki kőkemény véleményem. Vannak egyáltalán vámpír szabályok? Kőbe vésett, lapra nyomtatott biztosan nincs, de az íratlan törvények szerint, egy vámpír bizony szokott embert ölni. Nem létszükséglet, de számolni kell ezzel a lehetőséggel is. Ostobaság semmibe semmibe venni ezt, de semmi kedvem újból ezen vitatkozni.- Remélem, nem sértettelk meg, szívem. Azt hittem, hogy a királylányok az őszintségt díjazzák és bármilyen nyavalygást lenyelnek. - mondtam ártatlanságot tettetve. Noha tetszett az a pillantás, amivel megkérdezte, hogy igazat beszélek-e a varázslattal kapcsolatban, de eszembe jutott, hogy talán még sem kellett volna beszélni erről. Jó, hogy nagyjából tudomást szerzett a képességeimről és remélhetőleg az eddiginél is nagyobb félelemmel jut eszébe még egyszer fakarót döfni a hasamba. Azonban eszem ágában sem volt visszahozni az édesanyját és az egész egyébként is egy elég komplikált bűbáj. Na de most komolyan elvárja tőlem, hogy visszahozzam annak a hűtln királynénak a szellemét a túlvilágról és örömet okozzak nki azzal, hogy beszélhet a lányával? Nagyon kedves, hogy ilyen jószívűnek és önzetlennek hisz, de talán jobb ha maradunk a realitások talaján. - Természetesen képes vagyok rá. - forgattam égnek szemeim türelmetlenül. - De ez nem azt jelenti, hogy meg is teszem. Ráadásul bonyolult varázslat és nagy áldozatok is szükségesek. - mondtam, mintha valami elég nagy durranás lenne. Hát végülis az, hisz a varázslat önmagában nem gyerekjáték, csupán a nagy áldozatot túloztam el kissé. A bibliával ellentétben itt nem emberekt vagy bárányokat kell feláldozni, csupán egy csepp vér szükséges a hozzátartozótól, abba pedig még senki nem halt bele. Ettől függetlenül tartom magam eredeti elhatározásomhoz. Eszm ágában sincs visszakántálni azt a nőt. - Nem magyarázott ő nekem semmit se. Hiszen morgáson vagy kiabáláson kívül nem is volt hozzám egy szava sem. Mi az, nem tudod követni a történetet, édesem? - vigyorodtam el szélesen. Már nem is bánt, nem is érdkel az ilyen mondatok értelme. Jópárszor ejettem ki a számon hasonlót apámmal kapcsolatban. Az ember egy idő után immunissá válik az ilyenekre. - De nem ám, örülök, hogy így látod. - szökött ki a számon az őszinte felelet. Kétszáz év alatt nem voltam túl sokszor szerelmes, úgy igazán. Természetesen, azonkívül is volt nő az életemben, volt idő, amikor gyakorta fordultak meg más és más nők az ágyamban, de egyiket sem áltattam komoly dolgokkal. Mindegyik pontosan tudta, mit érzek és mit nem. - Teljesen egyértelmű hülyeségek álltak a szerelmük útjába. A király, anyám, talán én is meg te is, a pénz, a hatalom meg a palota hírneve. Sok akadályba ütközött, de talán igazi sem volt, ha egyet sem volt képes leküzdeni. - osztom meg véleményem a hűtln párral kapcsolatban, meglepően higgadt hangon. Au. Ez szép volt. Talán jobban fájt, mint amikor az ág a hasamba szúródott. - Inkább vagyok vele tisztában a kezdetektől, milyen érzéseket táplálnak felém, hogy fel tudjak készülni a várható reakciókra, ha szorult helyzetbe kerülök. - mondtam keményen. - Mit értél el vele, hogy addig szeretett? Nem akkor lett volna szükséged a fenenagy szeretetére, amikor kiderült az igazság? - vontam fel szemöldököm és elégedett fintorba rendeztem arcizmaimat. Szélesen, de felettébb gúnyosan rávigyorogtam, amivel csupán azt kívántam kimutatni, hogy tudom, igazam van, mint mindig. Már magam sem tudtam, hogy az ekkor megjelenő férfi a színtiszta igazságot mondja-e vagy csak egy szerinte vicces megjegyzést szúr közbe a saját szórakoztatására. Már fogalmam sem volt, milyen érvvel hozakodjak fel magamban, ami megmagyarázza, hogy nem humorizálni jött, hanem véresen komolyan gondolja a dolgot. Az, hogy még mindig itt van és tovább próbál győzködni, amellett szól, hogy valóban ő az apám, mégsem tudtam elhinni. Annak semmi, de semmi értlme nem lett volna... Totális hülyeség, katasztrófa, apokalipszis, meg miegyebek. A világ egybenmaradása érdekében kell ennek az állításnak hazugságnak lennie. - Igen, határozottan azt várom, hogy beleröhögj az arcomba. - morogtam gyilkos tekintettel fürkészve az arcát. Nem nevet, nem nevet, nem nevet.... A francba. Sokkal egyszerűbb ltt volna az életem, ha nem jelent volna meg vagy ha alapból el sem tűnt volna. Mélyről jövő, hatalmas düh szaladt végig a testemen. Ereimben vér helyett valami tűzforró, vörös folyadék kezdett száguldozni, melybe méreg keveredett és arra ösztönzött, hogy most azonnal tépjem le a fejét a seggfejnek. Ehelyett csak afféle pótcselekvésképpen kapartam bele a mellettem álló fába. Még szerencse, hogy az nm az apám feje volt, ugyanis a fa kmény törzséb most négy, egymással párhuzamos, függőleges csík futott végig, majdnem egy ujjpercnyi mélységgel. - Szóval miattam... Miattam kellett apámmal maradnia. - suttogtam magam elé döbbenten. Az én létezésem miatt nem maradt ez az ürge anyámmal. Ha én nem lettem volna, akkor anyu leélt volna egy boldog életet azzal az emberrek, akibe először beleszeretett. Döbbenetes, hogy mégsem hozakodott fel ezzel soha, vagy legalábbis soha nem érzékeltette, hogy okolna valamiért. Mindig úgy hittem, hogy én vagyok számára a legfontosabb, miközben én rontottam el az életét. - Az volt. - válaszoltam keményen. - Fogalmam sincs, hogyan tudott leállni olyan seggfejekkel, mint te meg az ap... a férje. - Tudatosan nem neveztem őt az apámnak. Hittem neki, tudomásul vettem, de őt attól még nem fogom a szívembe zárni. - És te mikor fogsz bocsánatot kérni? Anyámtól már elkéstél, ugyanis bő kétszáz éve halott, de tőle... - mutattam a megnémult Scarlettre. - Vagy tőlem? Rám próbálod hárítani a felelősséget, miközben te követted el az elsődleges hibát, én csak mentem utánad és tettem azt, amit jónak láttam. - mondtam idegesen. - Hidd el, ha akkor tudom, te vagy az apám, kitaláltam volna, hogy te fizess meg valamivel. - Fogalmam sincs hogyan, de elég találékony vagyok ha bosszúállásról van szó. - Bizony, nagy kár. Hogy is háláhatnám meg ezt neked?! - mondtam gúnyosan, majd ökölbe szorítottam a kezem. Rettentően idegesített, hogy minden egyes mondata azt az üzenetet hordozta magában, hogy ha van eszem, a lehető leghamarabb megfektetem Scarlettet. Nem nagyon szokott érdekelni a nők erénye és különösebben védelmezni sem szoktam őket, hacsak nem egy érzés vezérel, de ezúttal dühített az apám minden szava. - Úgy beszélsz, mintha mindenkinek az esete lennél. Nem akarok Scar nevében beszélni, de ezek után még bottal sem... Nem csak én vagyok itt az, aki tönkretette az életét. - tettem hozzá motyogva. Ő volt az. Meg persze én is, de valamivel könnyeb így a súly, hogy ketten kell cipelnünk. - Szóval ez volt a célod?! Összehozni minket?! - nevettem fel örömtelenül. Hangomba szkeptikus gúny költözött. - Azt akarod, hogy kinyírjuk egymást? - vontam fel szemöldököm. Ez az ember teljesen úgy beszél, mintha mi annyira összeillenénk, miközben egészen idáig egy kedves szót nem tudtunk váltani egymással. Most persze, mintha megváltozott volna valami. Nagyon meghökkentem, amikor Scarlett átölelt. Szinte azonnal, reflexszerűen karoltam át, de végtagjaim ösztönössége nem jelentette azt, hogy fel voltam készülve erre a fordulatra. Már nem is válaszoltam apám búcsúzására, nem is akartam. Helyesen döntött, hogy elment, mert minden bizonnyal a következő dolog, amibe belevágtam volna az öklöm az a feje lett volna. Teljesn ki voltam bukva. Árvának, átvágottnak és ostobának éreztem magam, amelynek tetejébe jött még egy nagy adag bűntudat. Egyik karommal Scar hátát öleltem, másikkal pedig a derekát és az arcom egy fáradt, keserves sóhajjal a vállába hajtottam. Nem akartam semmit sem tenni. Ott álltam volna még az erdőben ebben a furcsa helyzetben és öleltem volna addig, amíg erőszakkal el nm taszít magától, mert így volt jó. Kellett nnek az aprócska nőnek az ereje, az ölelése és a megbocsátása, különben úgy éreztem, darabjaimra hullok. - Nincs kedved berúgni? - motyogtam a vállába végül egyetlen valamire való ötletem. Ideje segítségül hívni az egyetlen jó orvost, aki gyógyíthatja a betegségem. Az alkoholt.
Rendkívül szórakoztató volt ezt a kettőt így együtt látni. Ahogy civakodtak. Inkább hasonlítottak egy érdekes házaspárra, mint a testvérekre. Nem igaz, hogy nem veszik ezt észre. Mondjuk ez az egész nem az én hibám. Vagy talán mégis? Ha felvállalom a gyereket ez az egész nem történik meg. Az is lehet, hogy egyszer még hálásak lesznek nekem azért, amit tettem. Ha felvállalom az apaságot és szembenézek a kihívásokkal, akkor Ryan az én gyerekemként nevelkedett volna és a kis hercegnőből soha nem lett volna vámpír. Most pedig nem esnének ilyen nyilvánosan egymás nyakának. Azon csodálkozok, hogy senki más nem figyelt fel a párosukra. Ennyire mindennapos lenne? Vannak az ilyen kibeszélő show-k vagy mik. Teljesen el tudnám őket képzelni ott. Én pedig, mint utolsó vendég besétálnék és a legtávolabbi székben helyezkednék el nehogy nekem essenek. Mikor odaértem hozzájuk fenn tartottam egy kisebb távolságot a biztonság kedvéért. Így volt a legjobb. Mindenki számára. Még a végén egyszerre fordulnak mind a ketten ellenem. Aztán nem vagyok biztos, hogy győzedelmeskednék felettük. Hogy miért nem? Erre rendkívül egyszerűen tudok válaszolni. Nem vagyok annyival idősebb és egy félig boszorkány félig vámpír már magában jelentős. – Szóval szeretnéd azt hinni, hogy ez az egész csak egy poén? Felőlem. Be kell vallanom tényleg odavagyok a hatásos belépőkért és ez most az is volt, de szerinted miért állok én itt, mint valami barom még mindig? Mert várom, hogy koppanjon a poénom vagy mégis miért? – Kezeimet zsebre tettem és az egyik fának dőltem. Figyeltem minden egyes rezdülésüket. A szeretet és a gyűlölet.. Könnyen összetéveszthető. Még e kettő számára is. Nem adok nekik túl sok időt és kéz a kézben fognak járni-kelni. Én pedig örömmel rásegítek erre a dologra. Ha már nem vállaltam fel az apaságot egy kis örömet szerezzek a fiamnak ennek a tüneménynek az alakjában. – Nem szoktam bokorban ücsörögni. Még a végén összepiszkítanám magam és elhiheted, hogy igen csak adok a külsőségekre. Anyád ezt szerette bennem. Legalábbis részben. Furcsa módon könnyen viselte, mikor azt mondtam, hogy nem akarok az életetek részese lenni, mert a gyerek nekem nem fekszik. Azt hittem kitekeri a nyakam párszor. De nem tette. Okos, intelligens nő volt. – Még mindig határozottan emlékszem Claire mosolyára. Az a gyönyörű mosoly és a gödröcskék, amik akkor keletkeztek, mikor elmosolyodott. Soha nem tudtam betelni vele. Áradozhatnék róla a fiamnak, de azaz érzésem, hogy ő sem olyan ostoba, mint jelen pillanatban tűnik. Csak egy kis idő kell neki is hamarosan összeáll a kép. Nem könnyű feldolgozni ezeket az információkat főleg, ha egészen eddig teljes mértékben tévhitben éltél arról, hogy mégis kit tekintettél a világ legrosszabb apjának. – Azért el ne felejts majd bocsánatot kérni a kis barátnődtől, amiért megölted az apját. Mert neked ahhoz a férfihoz semmi közöd nem volt. Igaz, hogy szerencsétlen egy alak volt, de az ágyban nagyon lenyűgözte a királynőt ezek szerint. Talán a mögötted ácsorgó szépség is örökölt ezekből valamit.. Ki tudja. Nyugodtan kiderítheted. Most már nincsen ebben semmi rossz. – Hmm, ezzel egy kicsit kötözködtem és össze is hoztam őket. Bár nem tudom milyen hatással van ez Ryan-re. A fiamra. Figyeltem őt természetesen, de ez nem azt jelenti, hogy ismerem is. – Szerinted mégis miért? Egy ilyen gyönyörű nőt kár lenne testvéredként kezelni, mikor az ég világon semmi közötök nincsen egymáshoz. Ami maximum összeköt titeket, hogy egy elég szar sors jutott ki mindkettőtöknek. Ha pedig még továbbra is a testvéredként szeretnéd kezelni.. Én szívesen elszórakoztatom a hölgyeményt. Bár nem kenyerem az erőszak, szóval csak ha beleegyezel szépségem. – Rákacsintottam a némán ácsorgó leányzóra. – Bocs, de be vagyok lassulva. Abban a korban nem voltak még ilyen gyorsító tabletták. A vámpírlét sem volt elég gyors nekem. – Nem tudok magyarázatot mondani arra, hogy miért nem tettem meg. Na, jó nagyon is jól tudom, hogy azért nem vallottam be neki, mielőtt még bármi ostobaságot tehetett volna, mert magasról tettem az egészre. Én is egyike vagyok azoknak a szülőknek, akik a mai modern világban örökbe adják a gyereküket aztán meg sírnak utánuk és persze úgy adják örökbe, hogy szerződésbe legyen foglalva, hogy ne látogathassák. Elég elcsépelt filmek vannak manapság és gyakran unatkozom. – Igen, de nézzük a pozitív oldalát. Sikerült titeket összehoznom. – Előhúztam a zsebemből a kezeimet és szét tártam a karomat, amolyan gyertek ölelkezzünk össze módon, de nem vártam el tőlük, hogy ide is jöjjenek. Hamar leejtettem a karomat a testem mellé, mert megölelték ők egymást. Vagyis a lány ment oda hozzá. Nem várt fordulat, de pont valami ilyesmire játszottam. – Akkor én mennék is. Jó szórakozást egymás társaságához. Ha pedig meg akarsz találni.. – Nem fejeztem be a mondatot, mert valószínűleg ezek után látni sem akar. Maximum a holttestemet. Minden további nélkül egyszerűen csak felszívódtam.
– Komolyan kezd elegem lenni abból, hogy te meg úgy viselkedsz, mint aki mindent tud. Csak hiszed, hogy mindent tudsz. Nem tudsz te az ég egy adta világon semmit sem. – Megforgattam a szemeimet. Annyira elegem volt belőle mégsem voltam képes arra, hogy ne foglalkozzak a véleményével. Mégis miért is érdekel engem az, hogy ő mit gondol rólam? Számít ez egyáltalán? Nem! Legalábbis nem kellene, hogy számítson. Mégis engem nagyon érdekel, hogy milyen véleményt alkot rólam. A dühöm mondhatni szépen lassan elpárolgott a testemből. Még mindig jelen volt, de már közel sem akkor jelentőséggel, mint pár perccel ezelőtt. A kíváncsiság átvette a helyét. Vagy nem tudom, hogy mégis minek nevezzem ezt az érzést, ami a hatalmába kerített engem. – Egyszerűen csak érdekel. Tudod az uralkodók mindig meghallgatták a nép nyavalygását még akkor is, ha az egy cseppet sem számított nekik. Ettől érezték magukat fontosnak. Én azonban másképpen tettem volna, de ha már elvetted tőlem a lehetőséget, hát hajrá drágám. Mondd csak mit gondolsz te rólam. – Érdekelt is meg nem is. Tudni akartam, hogy pontosan milyen véleménnyel is van rólam. Ugyanakkor azért nem akartam tudni, mert valószínűleg elég negatív lesz erre pedig nem vagyok biztos, hogy felkészültem. Miért is érdekel az, hogy negatív véleménnyel van rólam? Miért érdekel engem egyáltalán, hogy mi a fenét gondol rólam? Az aurám most egyértelműen zavaros lehet. Vajon ő is ért az ilyesmikhez, mint Mia? Vagy ehhez csak az, aki igazi kíváncsisággal elmerül benne? Erre a kérdésre nem tudom a választ. Ahogyan arra sem, hogy mégis mire fel ez a nagy változás az érzéseimben. Rossz előérzetem van. De mi lehetne még ennél is rosszabb? – Ez igaz? Képes lennél ilyesmire? – A remény felcsillant a szemeiben. Még egyszer láthatnám az anyámat? Megtudhatnám, hogy mi történt vele, hogy mégis keserves élete volt-e avagy sem. Egyszerű halála vagy kínozták, hogy mondja el, hogy hol vagyok.. Nem is értem, hogy Matthias miért állt ki akkor mellettem. Egyáltalán nem. Talán engem is az ő kis kísérleti asztalára akart tenni. Könnyedén maga köré csábíthatta a nőket, hiszen igazán jóképű. Na, meg persze az, hogy a király gyereke is vonzóvá tette. Bár nem igazán származott ebből haszna azonban ez most egyáltalán nem számít. – Szóval még csak meg sem magyarázta neked a dolgokat, hogy szereti az anyámat.. Vagy ilyesmi? – Most már tényleg odafigyeltem a szavaira. Lett volna értelme, hogy megismerem ezt az alakot? Származott volna belőle bármi jó nekem? Nem hiszem. Jobban éreztem volna magam? Vagy jobban érezném magam most ebben a pillanatban? Nem lehetett egy mintaapa erre, már sikerült rájönnöm, de nekem sokat számított a család. Legalábbis azt hittem, hogy sokat számított. Mert igazából édesanyám számít nekem túlságosan sokat. Most itt áll velem szemben Ryan. A testvérem. Mégsem tudok rá szeretettel tekinteni. Vagy nem tudom. A dühöm annyira elvakított eddig, hogy nem is tudom már mit is érzek. Zavaros ez az egész. A király az apám volt tizenhat éves koromig. Igaz elfoglalt volt, de anyám sem rajongott mindig körbe. Anélkül is éreztem, hogy szeretnek. Nekem ez pedig mindennél többet jelentett. – Egyszerre két embert szeretni lehetetlen.. Legalábbis nem ugyanabban a mértékben.. Szerintem legalábbis. Én még soha.. Na, mindegy. A lényeg, hogyha szerelmesek voltak, akkor csak hülyeségek miatt nem lehetettek együtt. Tipikus elcseszett tündérmese, de a végén azok általában jól alakulnak. Ebből is látszik, hogy az életnek semmi köze nincs a tündérmesékhez. – Rántottam meg a vállamat egyszerűen. Még soha nem voltam igazán szerelmes. Vagy úgy egyáltalán bárhogyan szerelmes. Nem igazán adtam magamnak ilyesmire esélyt. Mindig csak vándoroltam és nem törődtem azzal, hogy mit hagyok hátra. Így volt a legkönnyebb. Többnyire nem is volt mit hátrahagyni. Szükségem volt egy közegre, ahol senki nem ismert ugyanakkor utána pedig hiányoztak az ismerős arcok, mert igen is voltak olyan emberek, akik rövid idő alatt a szívemhez nőttek. – Legalább addig szeretet. Téged még azelőtt sem. – Csúnya húzás volt ez tőlem, de már nem érdekeltek az érzelmei. Teszek az egészre magasról. Az életemre is. Már annyira elegem van abból, hogy hallgatom az okoskodó fejét, hogy inkább perzselődök el a napon, mintsem tovább kelljen hallgatnom a hülye, bugyuta szövegelését arról, hogy ő mennyire tökéletes, hogy mindent jól tud. Megölte az apámat. Az apánkat. Nem is tudom, hogy van-e olyan vonásom, amit tőle örököltem. Vagy egyáltalán bármi! Nem tudok róla semmit sem csak, amit ő elmondott nekem. Furcsa módon ellenszenvessé sikerült varázsolnia anélkül, hogy ismerhettem volna. Talán velem kapcsolatban is így volt? Hogy voltak, akik féltékenységből valami rosszat mondtak neki rólam és ez is előrébb vezette magát a bosszújában? Nem tudom, de már nem is fogom megtudni ugyanis nem kérhetek túl sok ember számon a múltból, hogy mégis mit mondtál ennek az alaknak, amiért annyira ellenszenves lettem a számára. Vagy egyszerűen nem gondolt bele abba, hogy romba dönti az életemet? Egyáltalán nem érdekelte? Én voltam a járulékos veszteség. Mégis azt akarta, hogy a mai napig éljek. Egyszerűen nem értem a logikáját. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom érteni, hogy mit miért tesz. Az ujjaim remegve, de a gyűrűm felé vándoroltak és le akartam húzni az ujjamról. Esküszöm, hogy képes lettem volna megtenni, ha egy másik alak fel nem bukkan a képben. Nem értettem, hogy ki ő és mégis mennyi ideje állhatott ott vagy figyelhetett minket. Aztán az információk szépen lassan áramolni kezdtek az elmémbe olyan gyorsasággal, hogy abba már beleszédültem. Most akkor Ryan mégsem a testvérem? Ez az egész baromság azért volt, mert tévhitben élt? Nem is vagyunk testvérek! Lehet, hogy ez az alak hazudik. De nem tűnt úgy, mintha hazudna. Mégis miért vállalna be ilyesmit? Eleinte vicces volt, de most már egyáltalán nem tartottam annak. A kérésem után csak némán figyeltem a kettősüket. Mégis mit szólhatnék én hozzá az ő beszélgetésükhöz? Betolakodónak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy elmenjek innen. Amíg még senkinek sem tűnik fel a hiányom, de a lábam a földbe gyökerezett és egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Megrémültem. Láttam az indulatot Ryan egész testében. Most, ha ez igaz akkor nem egy pocsék apát fogott ki, hanem kettőt. Engem legalább egy darabig szeretett a király. De őt? Még ez a férfi sem szerette, ha tényleg ő az apja.. Most bukkan fel az életében? Egy kis ellenszenv most már bennem is kialakult. Nem ismerem, de ezzel a lépésével sikeresen elásta magát előttem. Örülök, hogy kiderült az igazság és most már remélem ez a teljes igazság és nem derül ki, hogy még nekem is van egy gyerekem csak nem tudok róla, mert tíz évig be voltam lőve valahol. Ennek elég kicsit az esélye, hiszen mindenre emlékszem, ami velem történik, de most már komolyan meg fogom rajzolni a családfánkat. Két férfi is van az életemben, akiről azt hittem, hogy a féltestvérem erre kiderül egyik sem az! Ezen nevetnem kellene, de egyszerűen nem tudok. Már régen fetrengenem kellene a röhögéstől. Ez a helyzet határozottan nevetséges nem tudom más szóval illetni. Megugrottam, mikor Ryan a fába ütött. Én őt képeltem fel dühömben és úgy látom most ő is pontosan abban a helyzetben van, amiben ér. Dühös. Rettentően dühös. Tényleg el kellene mennem, amíg nem tépi le a fejem. Nem vagyok a testvére. Ebből adódóan akár levezetésként meg is ölhet. Mert már nem számítok neki semmit sem, igaz? Nem tudom. Semmit nem tudok már. Szétrobban a fejem ettől az egésztől. Mikor újra én voltam Ryan figyelmének a központjában végigmértem az alakját. Nem is törődtem a névtelen idegennel egyszerűen csak gondolkoztam. Némán. Tönkretette az életemet. Mégis most nem azt a személyt látom magam előtt, aki ezt véghez vitte. Hanem az elveszett kisfiút, aki kétségbeesetten vágyott az atyai szeretetre, de azt soha nem kaphatta meg. Most pedig pont úgy, ahogy egykoron nekem szétesett az élete. Nekem nem volt ott senki, hogy keresztül segítsen ezen a nehéz időszakon. Egyik rossz jót a másik után. Elveszítettem a családomat. Matthias védelmébe kerültem, de idővel ő is kimutatta volna a foga fehérjét és akkor most nem élnék. Aztán itt vagyok. Vámpírként. Nehezen barátkozva a vérszomjammal, de itt vagyok és élek. Ha nekem ott lett volna valaki, aki átsegít a nehéz időszakomon el sem tudom mondani mennyire hálás lettem volna. A testem magától kelt életre és szelte át a Ryan és köztem keletkezett távolságot. Karjaim szorosan fonódtak a dereka köré, ahogy átöleltem. Nem bocsájtottam meg. Vagyis nem tudom. De jelenleg neki sem túl könnyű. Nekem pedig van szívem. Képes vagyok érzelmekre és az, amit a szemében véltem felfedezni még akkor is, ha nem volt hajlandó a szemembe nézni.. Tiszta és őszinte fájdalom volt.
- Komolyan nem olyan vagy? – emeltem fel én is a hangom. – Mert most teljesen úgy viselkedsz, mint egy hisztis, elkényeztetett királykisasszony. – vádoltam meg mérgesen. – Egyébként meg, ha annyira utálsz, akkor miért érdekel téged, hogy milyen képet állítottam fel rólad a fejemben?! – kérdeztem vissza prüszkölve. Én tényleg azt hittem, hogy a türelem az erősségem. Mármint ha az ilyen kis idegesítő emberek traktálnak a hülyeségükkel. De úgy tűnik, hogy a testvérem ez alól is kivétel. Milyen törvény mondja ki, hogy minden körülmények között halálra kell idegesítenünk egymást? Mert valamelyikben biztos említenek néhány szót a testvérek közötti örökös balhékról, hiszen tényleg mindenhol azt hallani, hogy ezek a sírig tudják feszíteni egymás idegeit. Így tett Scar is. Elhatároztam, hogy nem állok le vele vitatkozni, bármit mond, elengedem a fülem mellett és még csak véletlenül sem hagyom, hogy felbosszantson, továbbra is gúnyos, szemtelenkedő, de ez a nő lehetetlen. Komolyan, hihetetlen, hogy ilyen intenzív gyűlöletre és dühre képes. Honnan származhat ez sok negatív érzelem? Persze, nyilván nem túl szerény személyem váltja ki belőle ezt az énjét, de ez mégiscsak túlzás. Oda a tervemnek és ennek ő biztosan nagyon örül. El tudom képzelni, mennyivel idegesítőbb vagyok, amikor cinikusan válaszolgatok hosszú monológjaira. - Hát valóban nem volt egy jó élmény, de valahogy megerősödtem tőle. Többé nem tartottam az apámtól. – vallottam be kissé nyugodtabb hangon. – Ha nem hiszel nekem, akkor pár suhintással megidézhetem neked az anyád szellemét, hogy ő maga vallhassa be neked. – tettem hozzá gorombán. Oké, az a pár suhintás egy kicsit túlzás, de nem szeretem, ha kötekednek velem. Én mondtam, tehát úgy is van. – Az apám beszélt nekem róla, de utána mégis megkérdeztem, hogy te is az ő lánya vagy-e? ÉS én a ’Takarodj innen, ostoba fattyú!’ kifejezésből azt szűrtem le, hogy arról a témáról nagyon nem akart beszélni. Nem hiszem, hogy úgy értette volna, hogy még a feltételezés is sértő. Sokkal könnyebb ezt egy dacos igennek értelmezni. – vontam vállat. - Nekem semmi bajom a szerelemmel. – kértem ki magamnak ismét mérgesen. Ijesztő hangulatváltozásokat okoz ez a nő. – Szép dolog, főleg ha valaki nem két szerelmet tart egyszerre, mert akkor nyilván egyiket sem szereti igazán. – mondtam keményen őszinte véleményem. – Vagy te máshogy vélekedsz? Úgy, mint anyuci, te is egyszerre több vasat szeretsz tartani a tűzbe? – Nem volt sok szerelmem, de őket mind tiszta szívemből szerettem és elég nehezen léptem rajtuk tovább. Elmondhatnak mindenféle nagyképű bunkónak, de talán egyetlen jó tulajdonságomként azt is felsorolhatják, hogy tisztelem a tiszta szerelmet. - Ez aztán kifakadás volt a javából. – bólogattam megkeményedett vonásokkal. Nincsenek gyenge pontjaim. Tele vagyok boszorkány és vámpír képességekkel, valamint egy kemény acélból készített páncéllal védem magam az ilyen beszólásoktól, de az apám említése érthetően egy kicsit kiakaszt. – Pont te papolsz nekem az apák szeretetéről? Amikor téged kitagadott a király, miután rájött, hogy nem te vagy az igazi lánya? Szánalmasan képmutató vagy. – köptem felé mérgesen a szavakat. Nem mi vagyunk a hibásak, amiért szüleink így bántak velünk. Abban a korban minden másképp ment. Nem kellett különösebb szeretetet táplálni a gyerekek iránt. Scart szerették, de nem eléggé, hiszen az igazság kiderülése után, úgy dobták el, mint egy foltos konyharongyot. Engem pedig… Hát engem meg csak a plussz pénzért és élelemért tartott az apám. Komolyan tartottam tőle, hogy Scarlett dühtől vörösödő feje egyszer csak felrobban. Láttam rajta, hogy megint szíves örömest lekenne egyet, de tudtam, hogy nem fogja megtenni. Számít rá, hogy már résen vagyok és nem lesz képes még csak hozzám érni se. Nem túl szerencsés számomra, hogy ő előnyének tudja be azt, hogy elárultam, nem fogom megölni. Sőt, megvédem az életét, akár önmagától is. Hiszem, hogy ezt meg kell tennem, de nem úgy, ahogy legelőször. Akkor is azért változattam át, mert meg akartam hosszabbítani az életét, nem akartam, hogy a húgom előbb meghaljon, mint én és talán egy kicsit a szenvedését is meg akartam hosszabbítani. Gondolkozni sem igen volt időm, mert ki tudja mit tettek volna vele a király katonái, így úgy rendelkeztem, ahogy akkor a legjobbnak találtam. Átváltoztattam és hiába ez a sok gyűlölet és méreg, újra és újra megtenném. Most azonban már más érzések vannak bennem. Még mindig van bennem egy kis elkötelezettség, hogy minden áron életben kell tartanom, hisz a húgom és féltékenységből, dühből sem veszett ki belőlem sok az évek során, de érzek valami újat is. Képtelen vagyok másként megfogalmazni, mint egy rendkívül abszurd jelentésű mondatban. Mégis kivel veszekednék még egy ilyen jót, ha ő eldobná magától az életét? Nevetséges, hogy ez a vita hiányozna csak tőle, de olyan buzdító nézni, ahogy küzd, harcol és nem hagyja magát még úgy sem, hogy tisztában van vele, valamivel erősebb vagyok nála. Karjaimban az izom megfeszült, amikor láttam, hogy a gyűrűjéhez nyúl. Mégis milyen lenne premier plánból végignézni, ahogy a húgom a puszta jelenlétem miatt dobja el magától az életét. Ez még engem is teljesen kiakaszt. Szerencsére – vagy szerencsétlenségemre – megjelent egy idegen, így Scar ujjai lehullottak a gyűrűről. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, elfordítottam tekintetem a húgomról és az idegenre néztem. Szavaira szkeptikus arckifejezést vágtam és összeráncoltam szemöldököm a teljes mértékű értetlenség jeleként. Oh, ti ostoba, henyélő, szárnyas vandálok odafent! Most biztosan mind röhögtök a markotokban, jól mondom? - Örülök, hogy tetszett a műsor. – válaszoltam az idegen férfinak a lehető legcinikusabb hangszínemmel. – Az időzítés azonban nem a legjobb. Próbáld meg pár órával később, amikor már reményeim szerint nem minket találsz itt. – mondtam tovább gorombán. Az idő és a helyzet nem alkalmas ahhoz, hogy unatkozó vámpírok szórakozhassanak velünk. Ha külső szemlélőként figyeltem volna az eseményeket, biztosan szétröhögtem volna magam, de mindennek a közepén elviselni is nehéz az egész szituációt. Nem kell még ez a szélhámos is. – Ha ilyen érdekesek vagyunk, hogy egy bokorban ülve figyelsz, nem vetted eddig észre, hogy a dolgok így is eléggé elfajultak, nem kell még egy ilyen kamu drámai belépő is? – vontam fel szemöldököm. – Azért köszönjük a próbálkozást. Más esetben valószínűleg még viccesnek is találtam volna, de mint mondtam, nem a legjobbkor szúrtad közbe a poénod. – forgattam égnek mindkét szemem és türelmetlenül felsóhajtottam. Fogcsikorgatva hallgattam tovább monológját, de még mindig nem hittem neki. Nem akartam hinni neki. Képtelenség. Anyám nem tett volna ilyet. Anyám hű feleség volt és jó szülő. Ha most kiderül, hogy ő is csak egy hazug ember volt a múltamból, akkor az egész életem összehullni látszik. Darabokban fog a padlón feküdni és sosem fogom tudni összekaparni őket. Valahol mindig lesz egy rés, egy hazugság, amiről még nem sikerült tudomást szereznem, mert ha ez most igaz, akkor mi a garancia rá, hogy más nem az. Akkor hol lesz az a pont hazug életemben, amiről biztosan tudom, hogy őszinte? Idegesen beletúrtam a hajamba és morogva megmasszíroztam a halántékom. Scarlettre pillantottam, aki szintén össze volt zavarodva, de szemei sokkal szebb árnyalatban csillogtak így, mint gyűlölettől fűtve. Mit teszek vele, ha ez igaz? Így is eléggé utál, mit fog érezni, ha biztosan megtudja, egy ostoba tévedés miatt ment tökre az élete? Az én ostobaságom miatt. - És miért csak most dugtad ide a képed? Ha egész eddig be nem gondoltad, hogy be kellene lépni az életembe, akkor miért jöttél ide most? – üvöltöttem rá teli torokból. Ökölbe szorítottam a kezem és beleütöttem a mellettem álló fába. A terebélyes lomkoronából több mint harminc madár távozott el felháborodott csicsergéssel. – Egyáltalán nem lett volna rá szükségem, hogy ide gyere. Nem kellett volna még az igazság sem. Mindent elrontottál azzal, hogy itt vagy és kibökted azt, amit már bő kétszáz éve kellett volna. – Idegességemben már a saját hajam téptem és fel-alá járkáltam. Volt némi hitelesség szavaiban. Tényleg, miért is maradt volna itt? Miért nem rohant volna el miután elsütötte a poénját? Az agyam már felfogta, hogy ő az apám, de gyengébbik énem még mindig nem akarta elhinni. – Sok mindent megelőzhettél volna azzal, ha felbukkansz 1805 környékén. De ha már akkor nem voltál sehol, akkor legalább most kíméltél volna meg magadtól. – vágtam hozzá durván, de nem érdekelt, hogy esetleg rosszul esik neki. Én nem hazudok. Mindenki hazudik és csal a környezetemben, én nem fogok. Akkor sem, ha ez fájdalmas. Jelen esetben pedig minél fájdalmasabb számára, annál jobb. Scarlett összezavarodott, szép arcára néztem. Nem a testvérem. Soha nem is volt. Vajon újra nekem rohan azzal a fadarabbal a pontosabb célzás reményében vagy bámul még egy kicsit döbbenten maga elé. Ami azt illeti, teljesen megérdemelném a karóra szúrt sorsot. De csakis, ha ő végzi el. Úgy volna fair. Szemet szemért, fogat fogért, életet életért. - Scar… úgy sajnálom. – suttogtam alig hallhatóan. Nem mertem a szemébe nézni, inkább csak dacosan a kék eget bámultam.
Annyira nevetségesek. Komolyan felléphetnének együtt, mint valami komikus páros. Engem személy szerint határozottan megnyertek. Egy darabig képes voltam a távolban figyelni őket, hiszen rendkívül érdekesnek bizonyultak. Ahogy folyamatosan ment oda-vissza az egész csipkelődő folyamat. De ez, ahogyan várható volt átcsapott egy kis fizikai bántalmazásba is. A fiamat felnyársalták a lány pedig készen állt arra, hogy lehúzza az ujjáról a gyűrűjét. Ez volt az én tökéletes belépőm. Nem is vártam mást, mint meglepettséget. Nem számítottam arra, hogy a nagy ölelkezés lesz vagy valami ilyesmi, mert ennyire örülünk másiknak. Dehogy. Már annak is örülök, hogy nem támadtak nekem közösen, hiszen mindketten akkora feszültséget hordoztak magukban, hogy egyszerűen azon csodálkozom még egyikőjük sem robbant fel. A hölgyemény kész bomba volt, ami robbanásra készen állt, de mégis visszafogta magát. Bár párszor már kisebb szikrákat szórt a fiam felé mégis közel sem volt ahhoz, amire képes lett volna, ha tényleg belendül. Mindig is szerettem a harcias nőket. Pontosan ezért szerettem bele Ryan anyjába is. Szerelmes voltam azonban nem álltam készen arra, hogy apa legyek. Pedig annyi idősen már épp itt lett volna az ideje. Nem vagyok büszke rá, hogy csak úgy egyszerűen hátat fordítottam a lehetséges családomnak. Ha nem fordítok hátat és a fiam mellett maradok talán ez a leányzó és királynő lett volna és senkinek nem lett volna semmi problémája. Igaz lehetséges, hogy az a szerencsétlen lett volna ugyanúgy Scarlett apja, de soha nem derült volna erre fény, ha az én fiam nem cselekszik annyira meggondolatlanul. Ott lettem volna mellette, szóval még csak meg sem fordult volna a fejében, hogy felnyissa a király szemét. Meg nem is igazán derülhetett volna ki ez a titok a számára. Mondjuk az lehet, hogy más számára nem lett volna, már titok. Ugyanakkor ezt a személyt könnyen elhallgathatták volna egy kis pénzzel. Ebben határozottan biztos vagyok. – Nem is tudjátok, hogy mennyire szórakoztatóak vagytok. Rendkívül jó párost alkothatnátok és ebben még az sem szabhat határt, hogy állítólagosan testvérek vagytok, mert nem vagyok azok. Nem azért jöttem ide, mert kihallgattam a beszélgetéseteket, bár ez is határozottan egy indok volt. Ha nem bukkanok fel akkor talán mind a ketten halottak lennétek előbb vagy utóbb. Nem ajánlom, hogy a gyűrűddel szórakozz, drágám. Kár lenne egy ilyen szépségért, mint te magad. – Rákacsintok a kis barna leányzóra, akinek a napfénynek köszönhetően pár tincse vörösen csillog. Nem vártam, hogy rögtön elhiggyék nekem azt, hogy én vagyok Ryan apja meg ezt az egészet. Bár tényleg ez a valóság rettenetesen hihetetlennek tűnik. – Hmm. Mondanám, hogy menjünk el egy apasági tesztre, de nem hiszem, hogy vámpíroknál különösebben működik. Bár, amíg ki nem próbáljuk nem is tudhatjuk, nemde? – Kérdezem vigyorral a képemen és egy lépést sem tettem a fától, ami mellett eddig is álltam. – Jó pár éve, már annak, hogy anyád elmondta nekem, hogy terhes. A szemeidet határozottan tőle örökölted. Na, de a lényeg az, hogy gyáva féregként meghúzódtam és megigéztem az apádat, aki annak ellenére, hogy azt hitte az ő gyereke vagy tett rád magasról. Talán azt is belé kellett volna igéznem, hogy ne legyen olyan seggfej. – Mondtam, majd egyszerűen megrántottam a vállamat és tekintetemmel ezek után már végig a fiamat pásztáztam. – Egyeseknek kijut egy pocsék apa, de neked kettő is kijutott még akkor is, ha nem tudtál róla. Szóval elnézésedet kérem ezért. Mondjuk nem várom, hogy megbocsáss nyugodtan haragudj csak rám. Ez a legtermészetesebb reakció, bár talán ha kérhetem kevésbé hevesen reagálj a dolgokra, mint az a szépség ott mögötted. – Ekkor pillantottam újra rá a leányzóra. A tekintetében láttam az összezavarodottságot. Ennyi információt megemészteni. De nem ő az egyetlen, akinek most sok információt kell benyelni a fiamnak is. Aki mindvégig abban a hitben élt, hogy mindent tudott. Az első igazi pofára esése, mert ha ez nem az, akkor mégis mi lenne az?! – Ha akarsz hiszel nekem, ha akarsz nem. Mégis miért mondanám azt, hogy az apád vagyok? Oké meg kell hagyni, hogy az első percben nagyon viccesen hangzott és az egész szituáción dobott egyet, de még mindig itt állok. Vajon ezt tenném, ha egyszerűen hazudnék? Természetesen a reakciótok is megért mindent, de már egy ideje kerestelek Ryan. Nem gondoltam volna, hogy pont akkor futok beléd, mikor elintézem a napi lakomámat és itt talállak az állítólagos húgoddal. – Böktem a fejemmel újra a szépség felé. Nagyon érdekelne engem az, hogy mégis milyen fordulatot fog venni a kapcsolatuk ezután.
A düh, olyan gyönyörű érzés. Már komolyan annyira gyönyörű, hogy kezdem azt hinni ez az egyetlen érzés, amire képes vagyok. Bár nem lepődöm meg a dolgon egyáltalán.. Ha egy olyan ember társaságában vagyok, mint Ryan az ilyesmin egyáltalán nem kellene meglepődnöm. Ebből az pasasból csak úgy süt a nagyképűség aztán még az életemet is tönkretette, hát mégis miért ne utáljam? Ja, hogy nincsen okom arra, hogy ne utáljam? Remek. Tényleg olyan, mintha nem létezne más érzelem csak a gyűlölet. Színtiszta és egyszerű. Az ereimben csordogál. Nem lehet egyszerűen csak úgy megállítani. Akkor az életemnek kellene véget vetni. Én pedig inkább gyűlölöm őt teljes szívemből éjjel-nappal, mintsem véget vessek az életemnek. Túlságosan reménykedek abba, hogy egyszer minden, majd rendbe jön.. De ez csak egy gyermeteg álom marad azt hiszem. Mert valahogy a sors mindig rácáfol arra, hogy dehogy érzed magad jól.. Dehogy vannak rendben a dolgaid. Szóval inkább, már meg sem szólalok, ha tényleg úgy érzem, hogy most minden jó és szép. Figyelmesen végighallgattam, amit mond. Tényleg érdekelt, hogy mégis hogyan jött rá arra, hogy apánk az anyámmal kavar. Mondjuk nem értem, hogy anyámnak, mikor volt erre ideje. Nem, mintha én azzal töltöttem volna az időmet, hogy anyám után nyomozzak. El voltam foglalva a saját életemmel és feltétel nélkül szerettem. Nekem nem kellett semmit sem bizonyítani. Szeretett engem, ha a király lánya voltam, ha nem. Bár azt hiszem ezt soha nem tudjuk meg pontosan, mert akkoriban nem volt apasági teszt mondjuk az arányok biztos vagyok nem a király felé ágazott. Bármennyire is szerettem úgy, mint férfi elég nehezen gondolok rá még most is, hogy tudom nem az apám. Akkor meg végképp nem gondolkodtam róla így. Valahogy nem az én stílusom a túlságosan szőrös férfiak. Vannak, akiknek egy kis szakáll vagy borosta jól áll, de ő nem közéjük tartozott azonban ezt nem kötöttem az orrára, mert ha megteszem eléggé haragos választ kaptam volna. Én pedig pontosan ott szerettem a fejemet, ahol van és az, ha valamilyen okból kifolyólag nem vágytam arra, hogy lecsapják a helyéről. Mondjuk talán csak egy jót kacagott volna a szavaimra és összeborzolta volna a fürtjeimet. Soha nem fogom megtudni. Rengeteg olyan dolog van, amire nem kapok választ. De az igazi apám és anyám viszonya nem ezek közé tartozik, mert éppen szembenézek azzal, aki elméletileg annyi mindent tud róla, szóval.. Mondjuk soha nem tudhat eleget senki sem. Az életünk végéig tanulunk. Mi vámpírok pedig az örökkévalóságon keresztül és soha, de soha nincs lehetőségünk arra, hogy akár csak egy pillanatra is abbahagyjuk. Még a gondolat is nevetséges, hiszen minden pillanatban valami újat fedezünk fel még akkor is, ha észre sem vesszük az egészet. – Pocsék emberismerő voltál akkoriban, de most már azt hiszed, hogy te vagy a világon a legjobb és mindenkiről tudsz mindent. Ezért is hiszed azt, hogy én is pontosan olyan vagyok, mint azt a fejedben összeállítottad. Egy pillanatra sem fordult meg a fejedben az, hogy egyáltalán nem olyan vagyok, mint amilyennek hiszel? Mert nem olyan vagyok! – Kifakadok, mint ahogyan egy elkényeztetett hercegnő tenné. De most komolyan.. Ez az egész reakció a részemről teljesen jogos. Hogy mégis miért? Tönkretette az életemet, mert a szüleimet elítélte aztán külső szemlélőként eldöntötte, hogy én is mennyire borzalmas vagyok és még azt akarja, hogy másképpen álljak hozzá? Ez egyszerűen nevetséges. Annyira bemosnék abba a helyes kis pofijába. Újra és újra. Megállás nélkül, amíg teljes mértékben át nem rendeződik az arca. – Szóval rájuk nyitottál. Mondjuk még abból az alkalomból sem lehet biztos, hogy az én apám a te apád. Ki tudja.. Lehet, hogy a király lánya vagyok csak a te idióta logikád miatt történt mindez. Tizenhat évig nem gondolkodott azon, hogy a lánya vagyok-e vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy anyám az ő ágyában is megfordult párszor, hogy ne keltsen gyanút. Legalábbis eleinte. Aztán lehet, hogy feltűnt neki az, hogy nem volt annyit a palotában, mint egy királynőnek kellett volna. Mondjuk én sosem figyeltem, ha anyám eltűnt. Valahogy mindig valami másra koncentráltam.. Aztán esténként, már újra ott volt a palotában, mikor szükségem volt rá. De azért sajnálom, hogy így kellett rájönnöd biztos nem lehetett kellemes még mondhatni gyermekded szemmel egy ilyen látványra sétálni be.. – Nem tudom, hogy fordított esetben én mégis mit tettem volna. Tettem volna egyáltalán bármit is? Nem tudom. Az egyszer biztos, hogy nem kezdtem volna bosszúhadjáratba és nem akartam volna tönkretenni senkit sem. Nem vagyok bosszúálló típus. Nem az én asztalom az egész. Inkább csöndben meghúzódom és a karmára bízom a dolgokat. Többnyire be is jön. Azonban lehetséges, hogy most nem bízhatok a karmában és Ryan-t a saját két, kis kezemmel kell elpusztítanom. Ha már ő megtette velem én miért ne tehetném meg? Ez a legkevesebb. Szemet szemért. – Neked egyáltalán nem jelent semmit az, ha valaki szeret valakit? Ennyire megveted az ilyen kicsinyes érzelmeket? Vagy mi a fene van veled? Anyuci nem szeretett téged eléggé? – Azt már sikerült észrevennem, hogy az apja nem rajongott túlságosan érte, aki az én apám is. De azt azonban nem értem, hogy mégis miért veti meg ennyire a szeretet. Hát ennyire nem foglalkozott vele az anyja? Fogalmam sincs a családi hátteréről és nem is akarok úgy csinálni, mint aki bármit is tud róla. Nem vagyok ő. Mert ő határozottan úgy csinál, mintha mindent tudna rólam. Roppantul idegesítő. – Szóval, akkor most az érzéseimről fogunk beszélgetni? Utállak, gyűlöllek. Úgy, mint soha senkit és hitegetheted magad azzal, hogy egy hajszál választja el a szeretettől. Egyáltalán te mit tudsz a szeretetről? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy fogalmad nincs az egészről. Egyet viszont jól jegyezz meg. Soha, de soha nem fog ez a halovány cérna elszakadni vagy éppen a másik oldalra hajlani. Nem foglak szeretni. Soha. Sehogyan. – Utolsó szavaimat olyan határozottan mondtam ki, mint még soha semmit sem. Ez egy olyan dolog, amit nem fogok megváltoztatni. Sem most sem pedig a közeli jövőben vagy úgy egyáltalán bármikor. – Ha annyira eleged van belőlem, akkor mégis miért védelmezel és mégis mi a francot akarsz tőlem? Nem tetszik neked, hogy ki vagyok én.. Semmi nem tetszik velem kapcsolatban mégsem akarod, hogy meghaljak csak azért, mert a féltestvéred vagyok? Ennél nevetségesebb kifogást nem is hallottam. – Annyira idegesítenek a szavai.. Ajkamba haraptam olyan erősen, hogy abból kiserkent a vér. Nem akartam megszólalni, de egyszerűen nem bírtam visszafogni magam már. – Annyira egy öntelt, rohadt barom vagy és annyira elegem van belőled már komolyan nevetséges vagy és, ha csak még egy percig el kell hallgatnom a hülye szövegelésedet én inkább rohanok a halálba, mint téged tovább hallgassalak. HOGY A FENÉBE BÍROD ELVISELNI MAGAD?! Most már értem, hogy apánk miért nem foglalkozott veled azt remélte, hogy éhen halsz a francba és egy hatalmas gonddal kevesebb lett volna neki vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy egy hatalmas hibával kevesebb? – Lehetséges, hogy nem kellett volna ilyen dolgokat a fejéhez vágnom, de már egyáltalán nem érdekelt, hogy mégis mit gondol vagy éppenséggel mit nem. Az ujjamon lévő gyűrűhöz nyúltam és készen álltam, hogy lehúzzam azt az ujjamról, hogy véget vessek ennek az egész baromságnak, de mielőtt még megtehettem volna felbukkant egy másik alak, aki azt állította, hogy ő Ryan apja. A fejem, már kezdett belefájdulni a sok információba. Kettejük között kapkodtam a fejemet, mert most már tényleg nem tudtam, hogy mégis mit higgyek. – Oké.. Ez most nekem sok. Kiderül, hogy az átváltoztatóm a féltestvérem.. Te pedig most azt állítod, hogy nem a féltestvérem, mert a te gyereked. Komolyan belefájdul a fejem ebbe az egészbe, de jó lenne, ha eldöntenétek, hogy mégis, hogyan is van ez. Te miből gondolod azt, hogy az ő apja vagy? Itt mindenki olyan mindentudónak mutatja magát, de komolyan. – Oldalra döntöttem a fejemet és leeresztettem a kezeimet nem babráltam tovább a gyűrűmmel.
Sok ostoba, gonosz dolgot követtem már el én is. Féltékenykedtem, bosszúskodtam, dühöngtem, öltem és pusztítottam, de mindig a kőbe vésett értékrendem eszméit követtem. Ha valakit büntetni kellett, én megtettem, mert teljesen biztos voltam benne, hogy az illető megérdemli. Az már nem foglalkoztatott, hogy nekem kell-e kiosztanom ezeket szankciókat vagy egyáltalán jogosan teszem-e ezt. Nem mások papírra vetett törvényét követtem, amit az ország szabott meg. Én új törvényeket alkottam és, akik ezeket nem tartották be, azoknak én szabtam meg a büntetését. Apám megcsalta anyámat és nem törődött a családjával. Hazug, hűtlen ember volt, akinek saját magán senki más nem volt fontos. Ez érdemel retorziót. Én embereket öltem és táplálkoztam belőlük. Ez bocsánatos bűn. Lehet, hogy a törvényeim mások számára igazságtalanok és ostobán is hangzanak, de nem hinném, hogy egy ember megölése olyan sok embernek ártott, mint a hűtlen viselkedés. Undorító tett, ami után nem akarta elvinni a balhét és nekem kellett rásegítenem. Megpróbálta titokban tartani, letagadni és a szemünkbe hazudni, de én nem hagytam. Igazságot szolgáltattam, amely talán sokak szerint nem volt igazságos és végül megint nekem kellett elvinnem az öreg helyett a balhét. Talán nem is kellett volna megölnöm. Meg kellett volna várnom, míg a király katonái döntik rá az ajtót és hurcolják el, hogy egy egész város nézhesse végig a halálát. Valószínűleg akkor is engem okolt volna mindenki, de legalább más is láthatta volna az igazi bűnöst. Sebaj, az öreg így is megszívta, bár biztos vagyok benne, hogy a történtek után soha többé nem jutott volna eszébe félrelépni. Azonkívül, hogy páholyból végignézhette a palotában zajló viaskodást, a saját háza környékén sem történt többé minden úgy, ahogy ő akarta. Azelőtt lestem minden kívánságát, mert abban reménykedtem, hogy egyszer majd teszek valami jót, ami megérdemli a dícséretét. Tévedtem. Neki soha semmi nem volt jó, amit én tettem. Mindig csak az ételért sóvárgó éhes szájat látta, amikor rám nézett. Hiába beszéltem hozzá, szavaim süket fülekre és türelmetlenül hessegető kezekre találtak. Gyerekkoromban sem rajongott értem soha. Anyám elmesélte, hogy három napig haza sem, mikor megszülettem. Azt állította, hogy dolgozni ment egy másik városba, de ezt egyáltalán nem tartom valószínűnek. Azt a gonosz gondolat ékelte be magát a fejembe, hogy akkor is biztosan a másik gyereke születéséhez asszisztált. Én rég eldöntöttem, hogy nem lesz gyerekem, de ha lenne sem tenném vele azt, amit apán tett velem. Még csak meg sem próbálkozott a jókedvséggel, amikor a közelében voltam. Nem tanított nekem semmit, csak azért szólt hozzám, hogy utasítson vagy leszidjon. Ki várná, hogy szeressek egy ilyen szülőt? Senki. Én mégis megpróbáltam. Úgy éreztem, velem van a baj, amiért nem bírok szeretettel gondolni rá és mindig csak a félelem és a komor tekintet jut eszembe vele kapcsolatban. Figyeltem, ahogy a kortársaim milyen közeli viszonyba kerültek a szüleikkel. Az apjuk tanította őket cipőt kötni, pénzt számolni, üzletelni és halászni is és jobb példa híján őket figyeltem én is. Mások édesapja volt az én tanítóm. Nyaranta, amikor a tüzes napkorong több ideig ragyogta be az eget, a piac zárása után mindig kimentem a kikötőbe, ahol rajtam kívül mindig voltak páran. Először csak egy hegyes botot vittem. Majd megláttam, hogy mi van a többieknél és következő alkalommal már nádból szőtt hálót is használtam az eredményesebb halászat érdekében. Anyám megdicsért a halakért, amiket hazavittem és gyér tűz felett megsütötte, de az apám csak a fejét rázta és bajsza alatt elmormogta, hogy ő mennyivel több és nagyobb halat fogott az én koromban. És mindennek ellenére továbbra is próbáltam a kedvére tenni. Lestem minden kívánságát és igyekeztem a lehető legkevesebbszer megszólalni a közelében, mert tudtam, hogy nem szereti, ha engem fecsegni hall. Nevetséges voltam. Egészen addig folytatódott ez így, amíg meg nem tudtam az igazságot és ki nem szállt belőlem minden tisztelet, amit iránta éreztem. Akkor éreztem meg igazán, hogy elnyomott. Alapvetően egy irányításmániás férfi vagyok, aki imád a középpontban lenni, de szentül hittem, hogy apám azért viselkedik így velem, mert a viselkedésem nem helyes. Akkor építettem fel a saját törvényeimet. Végre én szabályozhattam, hogy mi a helyes és mi nem. Furcsa, ám számomra igazságos törvényeket hoztam. Hazudni, félrelépni helytelen. Hűtlen, hazug embert megölni, akkor is helyes, ha az éppenséggel a saját apád. Nem csak azért élveztem ezt az új szabadságot, mert többé senki nem vont kérdőre, ha önmagam voltam, hanem azért is, mert én irányíthattam. Ilyennek születtem. Vezető személyiség vagyok, beképzelt és alkalomadtán idegesítő. Pontosan ezért nem bírt elviselni az apám. Úgy igyekezte elnyomni ezeket a tulajdonságaimat, hogy újakat akart aggatni rám. Alázatossá, gyámoltalanná és gyengévé akart tenni. Vele szembe az is voltam. Mindig is az leszek. Még akkor is félelemmel néztem rá, amikor a szívét a kezemben tartva figyeltem, ahogy szeméből kihuny az élet. - Látom, kezded érteni. - mormogtam. Kielégíthetetlen. Ez a legjellemzőbb szó rá, abban az esetben ha ez rám értetődik. Mindenki mással jól elvolt. Volt egy rakás ember, akivel jóhaverok voltak és nem annak tartották az apámat, aminek én. Hát akkor, ki csodálkozik azon, hogy azt hittem velem van a baj?! Így más nem folyton magában kereste volna a hibát? - Mindig megfontoltan és körültekintően választották ki a helyet a találkára, hogy még csak gyanakodni se kezdjen senki. Én sem tettem. Pocsék emberismerő voltam. - csóváltam a fejem rosszallóan és egyik karommal megtámasztottam magam a mellettem álló fa törzsének. - Azonban egyik nap apám elfelejtette, hogy bizonyos napokon házhoz kell kihordanom az árut. Jellemző, sosem figyelt oda, ha beszéltem. - mondtam keserú vigyorral. Persze akadtak kivételes esetek. Amikor jókedvűen ébredt és maradt egy kis darab cipó tegnapról, akkor megengedte, hogy elmeséljem, mit csináltam azelőtti nap. Ő bezzeg soha semmit nem mondott. Amikor rákérdeztem, akkor rám förmedt és megtiltotta, hogy sötétedés előtt hazamenjek. Én nem tudhattam róla semmit. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy igazából ki is volt ő. - Először elmentem a belvárosi szállóhoz, mert ott mindig sokat kértek, így leadhattam az áru nehezebb részét. Amíg a vevő elment a szobájába a pénzért, egyedül maradtam az előcsarnokba. - meséltem tovább. Olyan volt visszagondolni rá, mintha megint ott lettem volna. Éreztem a régi fagerendából származó dohos szagot és láttam a porlepte, szürke függönyöket. Emlékszem, hogy magabiztosan álltam az előcsarnokba és erős markom közé szorítottam az eladásra felkínált árut. Nem akartam odaadni a vevőnek addig, amíg meg nem kapom a pénzem. Nem hagytam magam átverni. - Elég kicsi volt a szálló és akkoriban még nem hallottak a hangszigetelésről, így akaratomon kívül is meghallottam apám hangját. Furcsálltam, hogy ott van, mert épp a város másik felében kellett volna lennie egy építkezésen, de nem lepődtem meg nagyon, mert nem szokott beszálmolni a dolgairól. A hang irányába mentem, nem szimatoltam és nem akartam kérdőre vonni, csak úgy gondoltam, ha már ott vagyok, megnézem, mit csinál. - Sosem fordult meg a fejemben, hogy talán nem kellett volna rájuk nyitnom az ajtót. Tudtam, hogy így helyes, a sors is így akarta. Úgysem maradhatott volna örökre titok. - Bár a kulcsot már feltalálták abban a korban, az anyád és az apánk még sem tudták, hogyan kell használni. Részletezzem tovább vagy bízhatom a dolgot a képzeletedre? - villantottam rá egy szemtelen vigyort. - Nem hinném, hogy bárki törődött volna a mi jólétünkkel, hisz ha érdekelte volna az anyádat vagy bárki mást, akkor nem történt volna meg az ami. Ami pedig a szerelmüket illeti... Magasról tojok rá, hogy ki szeretett kit. - mondtam őszintén. Nem csak ennyit számít számomra szerelem. Komolyan képes vagyok valakit tiszta szívből szeretni, de nem dobom el az egyiket a másikért. - Hogy férhet el ilyen kicsi testben ennyi indulat és utálat? - vigyorodtam el, fel sem zaklatva magam azon, hogy rohadéknak szólított. - De semmi vész, Scar. A gyűlölet egy szenvedélyes érzés és, ahogy mondani szokták, Csak egy hajszál választja el a szeretettől. Csodálatos testvéri kapcsolatnak nézünk elébe. - vigyorogtam teli szájjal. Az sem érdekelt, hogy a tettem bevallása után még nagyobb szörnyetegnek tartott. Ami pedig a 'rohadék mocsok, állatot' illeti, voltam már rosszabb is. - Tudod, én ellenben azon csodálkozom, hogy én ennyi ideig bírtam. Ha lett volna egy kis eszem, akkor nem kínoztam volna magam tizenhét évig és előbb kinyírtam volna. - mondtam vidáman. Már nem tudott felzaklatni az idegeskedése. Csaknem elnevettem magam rajta, ahogy remegett az idegtől. - Úgy sajnálom, hogy miattam nem csücsülhettél a rózsaszín felhőkön, amit teljesen jogtalanul örököltél volna meg, de ha ez vigasztal; Szerintem nem áll jól neked a korona. - mondtam pimaszul. Valószínűleg az én viselkedésem legalább annyira idegesíti, mint az ő megbukott hercegnősködése engem. - Egyébként sem sok esélyed volt a trón megszerzésére, hacsak időközben nem jönnek rá, hogyan kell nőből férfit operálni. Sajnos a mi korunkban erre még nem volt lehetőség, de már válogathatsz is a jobbnál jobb kórházak között. - ajánlgattam vigyorogva. - Féltékeny majom?! Ez most komoly? Esküszöm, mindjárt sírva fakadok, úgy megbántottál, Scar. - nevetgéltem, majd szemem kezdtem törölgetni. - Ne mond, hogy ezeket a kifejezéseket is a királynőképzőben sajátítottad el! Tanítottak ott neked valami hasznosat is? - Nagyon fontos, hogy megtanuljanak pukkendlizni, szépen enni, könnyvel a fejtetőn táncolni és hatalmas méretű ruhákat jordani, de igazából semmi értelmeset nem kell nekik tudniuk. Ha egy kötet latin nyelvű tankönyvvel kikerül a lakatlan szigetre, mit csinál? Sátrat hajtogat belőle, hogy ne ázzon meg a frizurája? Nevetségesek. - És mond csak... mert ugyanúgy, mint a fűzős sztori is, ez is nagyon érdekel. A fehérneműdet is az öltöztetők segítették fel? - vágtam halálosan komoly arcot, de csodálatos alakításom sokkal hitelesebb lett volna, ha nem röhögök bele. - Scar, a szívem szakad meg ezek hallatán. - szorítottam tenyerem a mellkasomra. - Nem úszkálhattál egész nap az időben és a pénzben, mert cserébe elvárásoknak kellett megfelelned. Komolyan, megríkatsz. És ha nem lehettél volna királynő, akkor mi lettél volna, hmm? A palota eltartott hercegnője? Micsoda kegyetlen sors várt volna rád! - színleltem szörnyülködést. Hálát adtam volna az égnek, ha nekem csak ezekkel a problémákkal kellett volna megküzdenem. Nem mondom, meglepett ez a hirtelen támadás. Bizonyára kihasználta az előnyét, mert azt hitte, hogy nem számítok rá. Valóban így volt. Azt reméltem, elég rémület van benne és nem meri megtenni. Halkan felnyögtem, amikor a hasamba döfte a fadarabot és orrlyukaim kitágultak a fájdalomtól, ami igyekeztem visszafogni. Ezzel feldühített. Egészen eddig csak úszkáltam idegességében, de most sikerült begurítania. - Nem talált, édesem. - mondtam gúnyosan, amikor végre kihúzta belőlem a fadarabot. - De jössz nekem egy márkás pólóval. - tettem hozzá és homlokráncolva tűrtem feljebb a véres ruhát. Alatta már a villámgyorsasággal dolgozó vámpírvér forrasztotta be a sebet a hasam közepén. - A pusztításon kívül? - tettetem gondolkodást. Elhatároztam, hogy mostantól minden egyes szavát viccnek veszem és kiparodizálom. - Igen, például remekül sakkozom. - vágtam rá vigyorogva. - Egyébként meg mit zavar ez téged abban, hogy itt vagyok. Boldogan nézném végig, ahogy lecsapolsz valakit. Lehet, hogy még csatlakoznék is. - húztam tovább az agyát, pedig pontosan tudtam, hogy már így is eléggé ki van borulva. - Igen, tökéletes vagyok. - bólogattam egyetértően szavaira. - De érzek csábítást én is. Csakhogy nekem van annyi eszem, hogy nem várok napokat a két táplálkozás között. - forgattam szemem az égnek és idegesít vigyorral hallgattam tovább nyávogását. - Minden csak nézőpont kérdése. A lehetséges áldozatot szerintem nem úgy gondolja, hogy mindent tönkreteszek azzal, hogy feltartalak. Az meg csak a te ostobaságod, hogy emiatt most kényelmetlen helyzetben vagy. - mondtam. Kit érdekel, hogy mikor táplálkozott legutóbb? Ha ilyen ostoba, akkor meg is érdemli, hogy egyszer a kiszáradásig várakozzon, majd lepusztítson egy fél várost az éhség miatt. De természetesen úgy viselkedik, mintha ő lenne az agy. - Az apám nem tartozik a családtagjaim közé. - mondtam komolyan, majd elkezdtem volna vitába szállni vele egy újabb idióta témával kapcsolatban, de amint kinyitottam a szám megjelent egy ripacskodó, idegesítő alak. Valószínűleg hallotta a beszélgetésünket és olyan humoros akar lenni, hogy bele kavar a szálba és azt állítja, hogy ő az apám. Nem roszz. Ezzel óriási balhét lehetne megint csapni, de még jó, hogy nem hiszek neki. Az ürgét soha életemben nem láttam és hallani sem hallottam róla. Képtelenség, hogy ő lenne az apám. És mégis kitágult szemekkel néztem közeled alakját, miközben imádkoztam az éghez, hogy ez az egész csak valami ízetlen tréfa legyen. Ha ez igaz, akkor minden, amit a gyermekkoromban hittem, egy ostoba hazugság volt.
Senki, még az anyám sem volt igazi. Mindenki hazudott, csalt és alakoskodott. Nem mellesleg ez Scarlett idegeit is még jobban megfeszítheti, hiszen akkor a semmiért kellett elmenekülnie a palotából, valami ostoba dolog miatt nem lehetett királynő. Az nem lehet, hogy ő az apám. Az semmit nem magyarázna meg. Csak még több kérdést vetne fel. - Remélem, nem hiszed, hogy ezt csak úgy simán elhiszem. - vontam fel szemöldököm szkeptikusan. - Scar, nem kell hinned neki. - intéztem szavaim a húgom felé, de nem vettem le a szemem az új jövevényről sem. - Csak erre kószált és azt hitte feldobhatja annyival unalmas életét, hogy beleszól mások beszélgetésébe. - Igyekeztem elhinni szavaim, de testem mégis megfeszült az idegtől és hangom furcsán határozatlanná vált. Nem lehet, hogy ő az apám. Nem... Nem, ez ostobaság.
Az erdőben bóklásztam. Komolyan olyan idiótán érzem magam, hogy itt akarom most megszerezni magamnak az újdonsült áldozatomat. Egy közhelyen is könnyedén az ujjaim köré csavarhatnék egy leányzót anélkül, hogy túlságosan küzdenem kellene érte. Még csak igézést sem kellene alkalmaznom. Felesleges lenne egy ilyen dologgal fárasztanom magam. Pár agyatlan liba akár utánam is futna az utcán, de én most valami másra vágytam és ezért jöttem az erdőbe. Nevetséges és rettenetesen sablonos. Itt az áldozatot elnyeli majd a vadállatok bendője. Szóval még azzal sem kell szenvednem, hogy lapátot cipeljek a hátamon és elássam jó mélyre aztán utána egy hétig rózsát hordjak a sírjára. Nem. Ezek teljesen felesleges dolgok. Nem, minta máshol bármi ilyet tettem volna. Nem szórakoztam túlságosan sokat a hullákkal. Ahhoz éppen elég időt fordítottam a dolgokra, hogy ne keltsek túlságosan feltűnést. Zsebre tett kézzel sétálgattam, mikor megláttam egy túrázót. Nem akartam lopakodni mégis valamilyen szinten sikerült, hiszen csak akkor vett észre engem, mikor ráléptem egy faágra, ami olyan gyönyörű hanggal tört ketté a lábam alatt, hogy szerencsétlen lány szó szerint pofára esett. Ehhez természetesen egy igazán nőies sikoly is tartozott. Jól beverte a fejét és hamar észrevettem, hogy nincs magánál. Hát mire itt megtalálná bárki is azt hiszem már annyira mindegy lenne. Talpra rántattam és eltűrtem a kósza hajszálakat, amik összegumizott hajából rakoncátlanul kibújva a hajgumi szorításából a nyakára tapadtak az izzadságtól. Mielőtt a fogaimat mélyesztettem volna nyaki ütőerébe szárazra töröltem a nyakát. Sosem vonom meg magamtól a szükségleteimet így elég hamar tele lettem, de a lányban még sem hagytam pár csepp vérnél többet. Ha ezt túléli, akkor bizonyított magának valamit. Mondjuk nem jósolok neki túlságosan sok időt. Eszméletlen és nem igazán hallok bárkit, hogy a közelben lenne. Aztán kicsit fülelni kezdek és egy veszekedő párost hallok meg a közelben. Most már odafigyelek minden egyes léptemre, hiszen szeretném meglepni ezt a párost. A fák között meghúzódva figyelem őket. Ez az én szerencsenapom. A fiam veszekszik az állítólagos testvérével. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a műsor még Katherine-t is kihozom magammal. Ráfért volna a vénasszonyra egy kis szórakozás ez pedig rendkívül szórakoztató volt. Lehet, hogy nem vállaltam fel az apaságot, de azért fél szemem mindig a fiamon volt. Furcsa most látni, hogy mondhatni egyidősek vagyunk. Vagy inkább már idősebbnek is tűnik nálam. Hmm. Aztán mondjam rá, hogy fiam. Furcsa lesz, de majd idővel megszokja. Egy pofon csattant az arcán. Alig bírtam visszatartani a nevetést. Kezemet a számra szorítottam, mert már tényleg olyan eget rengető nevetés készült előtörni belőlem, hogy rögtön abbahagyták volna a kis műsort. Aztán a fiam fojtogatni kezdte a leányzót. Az anyja nem tanította meg, hogyan viselkedjen a nőkkel, hát szép. Vagy egyszerűen csak rám ütött a szerencsétlen. Én is ott hagytam az anyját, amikor kijelentette, hogy terhes és rendkívül nyomorult körülmények között kellett felnevelnie a fiát. A fiúnkat, aki ezért határozottan nem fog a nyakamba ugrani. Mondjuk amúgy sem várnék el ehhez még csak hasonló reakciót sem. Mikor egy fadarab landolt a fiamban egy pillanatra megrezzentem, de a lány szavait meghallva tisztában voltam azzal, hogy nem fogja megölni. Legalábbis még nem. A műsor már kezdett elfajulni úgyhogy arra gondoltam itt az én tökéletes belépőm. – Hmm. Úgy civakodtok, mint valami házaspár. – Közelebb lépdeltem hozzájuk hatalmas vigyorral a képemen. Mindegyikük arcát figyeltem. Kíváncsi voltam minden egyes rezdülésükre, mikor elmondom az igazat. – Csak, hogy tisztázzuk a képet. Ryan. Az apád nem az a fajankó volt, aki Scarlett-et a királyné méhébe bújtatta és még csak véletlenül sem halott. Az anyád nem hülyeségből mondta, hogy ne bántsd. Mindig is okos nő volt és rendkívül tehetséges. Főleg, ami az ágyban nyújtott teljesítményét illeti. – Tekintetem kettejük között ingadozott, miközben a reakciójukat vártam arra, amit mondtam. Hagytam, hogy egy kicsit megemésszék, de a biztonság kedvéért tisztáztam a dolgot. – A gyengébbek kedvéért Ryan én vagyok az apád. – Színpadiasan meghajoltam, majd nekidőltem egy fának továbbra is vigyorogva. – De nyugodtan folytassátok ezt a kis civakodást. Rendkívül szórakoztató. – Kicsit bántam már, hogy megzavartam a helyzetet, de azt hiszem pont most adtam hozzá a végső hozzávalót a tökéletes bombához, ami mindkettejük képébe egyenesen belerobbant.
szégyellni valóan kevés • [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha a földön lenne egy olyan élőlény, ami a haragból, a dühből és a gyűlöletből táplálkozna akkor határozottan kijelenthetem, hogy belőlem évekig tele tudná zabálni magát. Komolyan el tudnék tartani egy olyan lényt, ami a dühből táplálkozik. Tele vagyok gyűlölettel, ami szépen lassan felemészt. Az ereimben is ez folyik és egyszerűen képtelen vagyok kiirtani magamból. Beleivódott a szervezetembe és tudom innen már nincs visszaút. Évszázadokon keresztül utáltam és gyűlöltem Ryan-t. Még most sem adott rá különösebben okot arra, hogy nagyon megkedveljem. Együtt éreztem vele? Lehetséges, mert tényleg soha nem bírtam elviselni, ha az emberek szenvedtek ő pedig szenvedett. Még, ha tehettem volna érte valamit, de nem voltam rá képes. A létezéséről sem tudtam. Lehetséges, hogy a haragja nem ellenem irányult, de ez cseppet sem enyhít azon, amit tett. Megölte az anyámat! Engem is majdnem megöletett az idióta féltékenysége miatt. A szüleink hibája volt az, hogy ilyen helyzetbe keveredtek, de sosem tudnám őket gyűlölni értük. Apámat nem ismertem és az őszintét megvallva egy kicsit sajnálom is ezt. Meg akartam ismerni az apámat. Miután megtudtam, hogy nem vagyok a király gyereke tudni akartam, hogy ki az apám. De nem mászkálhattam faluról falura, hogy mégis hol van az én apám. Menekülnöm kellett. Egyedül kellett boldogulnom, hiszen rájöttem Matthias-ban sem bízhatok meg. Az a beteg állat. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, hogy még most is teljesen nyugodtan élvezi az életet. Ki tudja, hogy hány ártatlan nő, gyermek vagy esetleg férfi eset áldozatául? Bánom, hogy abban a pillanatban nem öltem meg, mikor helyet foglalt mellettem. Ha nem egy nyilvános helyen lettünk volna, hanem egy sikátorban, akkor könnyedén törtem volna ki a nyakát és talán még fel is daraboltam volna aztán felgyújtottam volna a maradványait a biztonság kedvéért. Nem vagyok pszichopata egyszerűen csak meg akarok szabadulni egy olyan embertől, aki ugyanezt megtenné puszta szórakozásból. Bár az is lehet, hogy előbb gyújtaná fel az embert, hogy élve égjen el. A gyomrom liftezni kezd a gondolatra. Mennyire érdekes, hogy vámpír vagyok mégis mennyire emberi reakciói vannak a testemnek néhány gondoltra? Nem panaszkodni akarok, mert ez legalább segít, hogy megőrizzem az emberségemet és ne legyek egy önző szörnyeteg. Mert akivel szemben állok nem más, mint egy ön centrikus beképzelt barom. Féltékeny kis senki. A gyűlölet megfertőzi még a gondolataimat is. Olyan szívesen ölném meg. Annyi minden az ő hibája. Legyek neki hálás, amiért örök élettel ruházott fel engem? Hát köszönöm nélküle is jól megvoltam. Sőt sokkal jobban megvoltam, mielőtt még felbukkant volna az életemben. Egyszerűen nem értem, hogy miért tartja magát annyira nagyra. Nem mondom, hogy szörnyű lenne az öröklét, de ha valaki arra kényszerül, hogy egyedül élje át.. Mert túl gyáva, hogy átváltoztasson valakit, akit barátjaként tart számon. Vagy túlságosan is fél megbízni másokban.. Volt időszak, mikor egyszerűen rosszul voltam az emberektől. Természetesen táplálkoznom kellett belőlük, de ennél több kapcsolatot nem is tartottam velük. Beszélgetni sem beszélgettem. Az nem az én asztalom volt. Csak békét akartam. Így éltem le körülbelül egy évtizedet. Már arra sem emlékeztem, milyen a saját hangom. Nem vágytam a társaságra vagyis inkább úgy voltam vele, hogy nem érdemlem meg senkinek sem a társaságát. Egy szörnyeteg voltam és vagyok, aki soha nem maradt elég ideig egy helyen, hogy ténylegesen letehessen az asztalra valamit, hogy azt mondhassa el magáról, hogy igen is vannak barátaik. Ez helyett én inkább a gyűlöletembe temetkeztem. Nem mondtam el esti imákat, hogyan fogok bosszút állni az átváltoztatómon vagy éppenséggel, hogyan kívánom megölni. A második mostanában határozottan elgondolkodtat. Meg kellene tennem itt és most megérdemelné, hogy meghaljon. De nem olyan egyszerűen és nem is szabad ennyire előrehaladnunk. Hogy mégis miért nem? Mert meg kell lakolnia azért, hogy megfosztott az életemtől. Először, mikor kitálalta az igazat másodszor pedig azért, mikor kitörte a nyakam. Az emlék hatására a fájdalom, amit akkor éreztem újra belehasít a nyakamba és ezért automatikusan odakaptam és oldalra döntögettem a fejemet párszor, hogy ellenőrizzem még nagyon is a helyén van. Utána pedig azért akarom, hogy szenvedjen, mert tönkretette az anyám életét és ki tudja talán még a halálba is taszította. Nem hiszem, hogy egy hűtlen királynét túlságosan sokáig hagynának életben. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a beképzelt fajankót. Mégis úgy érzem, hogy az ízületeim megbénultak. Nem tudok mozdulni bármennyire is szeretném a lábamnál heverő fadarabot a gyomrába döfni aztán jól megforgatni benne. Ez is csak olyasmi lenne, amit amúgy is megérdemel. Szépen, lassan de kiszabadultam a gondolataim tengeréből, amiben eddig fürdőztem és gyűlölettel szikrázó szemekkel fürkésztem tovább az arcát. Minden egyes szavára odafigyeltem. A hanglejtésére, ahogy beszél.. A non-verbális jelek mellett ez is elég sok mindent elárul. – Az apánk egy seggfej volt kezdem ezt érteni. Egy tuskó. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy kielégíthetetlen volt? Mondjuk nem értem, hogy miért ítélkezel felette, mikor nem tudod a teljes történetet.. Hogyan tudtad meg, hogy apád az anyámmal kavar? Lehet, hogy tényleg szerették egymást. Boldogok voltak te pedig ezt porrá zúztad, mert nehéz volt az életed. Ki tudja.. Lehet, hogy nem is szerette apánk anyámat. Csak a pénz miatt ment. Az anyám pedig nem akart feltűnést kelteni, hogy hirtelen eltűnik egy bizonyos összeg a királyi kincstárból. Mi van, ha végig abban mesterkedett, hogy neked jobb legyen? Vagy ez a gondolatmenet el sem jutott az agyadig? Bár nem csodálkozom. – Gyűlölet fertőzte meg minden egyes szavamat. Olyan bátorságot adott nekem, amilyen még soha nem éreztem. Egyszerűen gyűlöltem őt. Magam elé képzelem a féltékeny, kis taknyos senkiházit. Mindig is foglalkoztam az alattvalóink jólétével, de ő határozottan átlépett egy határt. Segítettem volna rajta és a családján, ha azt kéri. Vagy valami tervet eszelhettünk volna ki ketten, együtt a szüleink ellen, de nem. Neki kellett magára aggatnia a terhet egyes egyedül. Ha megosztotta volna velem, ha tudtam volna róla talán minden másképpen alakul. Ha most visszamehetnék az időben biztos megölettem volna. Akkor viszont.. Kiemeltettem volna apámmal a családját a semmiből. Normális fedelet adattam volna a feje fölé és ételt. Segítettem volna neki, mert sosem szerettem, ha az emberek szenvednek. De most már az sem bántam volna, hogyha ő halálra éhezik akkoriban. Megérdemelte volna a kis dög. Miatta lett oda az életem! A saját gondolataim megrémisztenek. A gyűlölet, mint valami méreg veszi át az uralmat a testem minden egyes négyzetméterében. A szívem folyamatosan pumpálja a szervezetembe. Meg akarom ölni. A szívét a kezeim között akarom szorongatni és látni, ahogy kiszökik a szeméből az élet. Nem érdekel, hogy a testvérem legalábbis félig. Az sem érdekel, hogy egy irtózatosan helyes pasival lesz kevesebb a földön. Látni akarom, ahogy kihuny a szemében az életnek a legutolsó szikrája is. Nem bírom elviselni a látványát. Miért kell pont egy ilyen embernek a testvéremnek lennie? Persze mindig is szerettem volna egy testvért. Hiába volt ott Matthias nem volt ugyanaz. Vele amúgy sem találkoztam túlságosan gyakran. Meg amúgy is, mindig egy húgra vágytam, ami nem adatott meg nekem. Még egy vér szerinti testvér sem. Most pedig itt állok szemben a féltestvéremmel és az iránta érzett gyűlöletem olyan erős, hogy azt kívánom bárcsak lenne elég bátorságom és erőm ahhoz, hogy kitépjem azt a nyomorult és valószínűleg rendkívül apró szívét a helyéről. „És, amikor azt parancsolta, hogy ne öljem meg az apám, akkor sem fogadtam szót.” Ez a kijelentése olyan élesen hasít az elmémbe, hogy azt hiszem tényleg megteszem. – Te rohadék mocsok, állat. Nem elég, hogy az anyámat a sírba küldet a szánalmas féltékenységeddel, de még az apánkat.. Az APÁMAT is megölted? Benned komolyan nincs semmilyen érzés sem? Egy ilyen patkány mellett nem is csodálkozom, hogy nem maradt meg.. Én is menekültem volna. Ezek után el tudom képzelni, hogy az anyád milyen lehetett. Ha már annyira nem figyeltél az okokra az is lehet, hogy ő volt az oka, amiért apánk hátat fordított nektek. – Remegtem az idegtől. Kezem ökölbe szorult és körmöm annyira élesen nyomtam a tenyerembe, hogy előserkent belőle a vér. Már nagyon közel álltam, hogy felkapjam azt a nyamvadt fadarabot és végezzek vele. Meg akarom ölni. Még soha nem akartam senkit sem megölni. Na, jó Matthias. Most már listát fogok vezetni azokról az emberekről, akit szeretnék eltenni láb alól. Ez egy rettenetesen jó ötlet. Matthias és Ryan fej-fej mellett állnak az első helyen. Mind a ketten megérdemelnék azt, hogy szenvedjenek, de becsúszhat egy kisebb hiba is, aminek következtében mégsem sikerülne megölni őket. Ezért kellene a lehető leghamarabb végeznem velük. Mégis.. Olyan vágy öntött el engem, mint még soha életemben. Pusztítani akarok. Életet kiontani. Az igazi természetem most először mutatkozott meg. Talán ez vagyok én valójában. Bár, ha más szemszögből nézzük, akkor egy lány vagyok, aki bármire képes a szeretteiért még akkor is, ha azok már halottak. – Ha annyira tisztában lennél azzal, hogy mi történt a királyságban nem igazán vártam meg míg megmondja, hogy mi lesz a sorsom. Lehet, hogy egyszerűen csak kivetett volna az utcára. Lehet, hogy titokban tartotta volna, hogy még mindig gondoskodik rólam közben pedig kerestetett volna. Tudod egy királyra nem vett jó fényt, ha pátyolgatja azt, akiről kiderült nem is az igazi gyermeke. Engem szánt a trónra. Királynő lehettem volna. Te pedig az én kis kastélyomat porig romboltad. Féltékeny majom. – Az utolsó két szót halkan suttogtam és egy átlag ember meg sem halhatta volna egyszerűen csak elsodorta volna magával a szél, de tisztában voltam vele, hogy ő hallja. Nem zavartattam magam miatta. Az volt. Egy felfuvalkodott, féltékeny, beképzelt, érzéketlen idióta majom. Senkit nem gyűlöltem még így. Igazából senkit sem gyűlöltem még. Matthias-t is inkább megvetettem, mint gyűlöltem, de Ryan. Akkora dühöt csempészett a lelkembe, hogy csodálkozom elfér még bennem más is. Egészen eddig a pillanatig, míg nem álltunk szemtől szembe nem is vettem észre, hogy mennyire gyűlölöm ezt a férfit. Eddig azt hittem csak azért gyűlölöm, mert átváltoztatott, de minél több szó hagyja el azokat az igen édesnek tűnő ajkakat egyre jobban növekszik bennem a vágy arra, hogy itt helyben megöljem. Már megint egy ostoba megjegyzés tőlem. A testvérem. Még akkor is, ha csak félig. Tökéletes külsőbe ékelt barom. Ez valahogy mindig így van. Mintha törvénybe iktatták volna, hogy vagy a borítója gyönyörű egy könyvnek vagy pedig a belsője. Ha nekem választanom kellene, akkor a másodikat választanám egyértelműen. Ez nem is kérdés. Lehet az illetőnek egy lába. Vagy esetleg egy sem. Inkább választanám őt, mint ezt a szívdöglesztő férfit, aki a bátyám. Nem is igazán hasonlítunk. Nem találtam egyetlen egy olyan dolgot sem. Nem ugyanolyan az orrunk vagy a szemünk formája. A szánk sem hasonló. Bár általában a testvérek nem igazán szokták észrevenni, hogyha hasonlítanak egymásra. Én most elszántan kerestem a hasonlóságokat, de sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy semmi hasonlóság nincsen kettőnk között. – Te nagyon el vagy tévedve. Hogy felsegítsék a cipőmet? Hát te nem vagy normális. Oké, elismerem voltak öltöztetőim, de nem úgy bántam velük, mint a kutyákkal. Tudod a fűzőkkel minden nőnek kell a segítség az nem megy egyedül. Mellesleg örülök, hogy végre búcsút inthetünk annak a korszaknak, mikor ilyesmit kellett viselni.. A bordáim imádkoztak azért a napért, hogy ez bekövetkezzen. Az én életem sem volt fenékig tejfel, de te mint külső szemlélő, hogyan is láthattad volna? Anyám nem volt képes utánam valamiért utódot nemzeni. Vagy a király volt rá képtelen, bár amekkora csődör volt.. Na, de ne térjünk el a tárgytól. Engem szántak a trónra. Kiharcolták, hogy igen is uralkodhasson egy nő is egy ország felett. Sok mindent kellett tanulnom, hogy egyáltalán megfontolják a dolgot, de te úgy gondolod ez is csak egy csettintésre történt. Lehet, hogy neked az éhséggel kellett megküzdened és azzal, hogy az apád félrelépett, de én pedig beleroskadtam abba, hogy folyamatosan bizonyítsak. Mindenki figyelte minden egyes lépésemet. Egyetlen egy hiba és ugrott volna minden. Ami hála neked be is következett. Soha nem tudom meg, hogy képes lettem volna uralkodni-e vagy sem. – Határozottan sokkal nyugodtabban csengett a hangom, mint ahogyan éreztem magam. Füstölögtem a dühtől és már tényleg ott tartottam, hogy lehúzom az ujjamról a gyűrűt a drámai hatás kedvéért és, akkor kifejezhetem, hogy mennyire fortyogok a gyűlölet levében. Nem bírtam visszafogni magam, amikor már anyámat is a szájára vette. Ezek után, hogy képzeli? Annyi információt kaptam tőle az elmúlt fél órában vagy tudjam is én mióta beszélgetünk. Elvesztettem az időérzékem. Az egyszer biztos, hogy a fejem sajgott már. Annyi minden világossá vált azzal kapcsolatban, hogy mi miért történt, hogy ő volt az, aki féltékenységből elárulta a titkot, amiről még én magam sem tudtam. Anyám és apám titkát. Nem ismertem igaz az apámat, de akkor is fáj, hogy nincs többé. Nem azért nincs többé, mert hosszú életet élhetett, hanem meggyilkolták. Az a rohadék, aki most az én torkomat szorongatja. Próbáltam kiszabadulni szorításából, de egyszerűen képtelen voltam. Túlságosan erősnek bizonyult. De legalább ebből is tanultam valamit a meglepetés erejét kihasználva kell megölnöm őt, mert így esélyem sincsen. Már alig kaptam levegőt, de ez egyáltalán nem számított. Ha meghalok is visszatérek. Meg nem is akar megölni. A testvére vagyok. Védelmez, mint valami testőr. Nekem egyáltalán nincsenek az övéhez hasonló érzéseim. Nem kívánom életben hagyni. Kivétel, ha ez azt jelenti, hogy örökösen szenvedhetne. Mondjuk valaki folyamatosan kínozná őt és soha, de soha nem tudna elszabadulni. Ez a gondolat boldoggá tesz, de az oxigén hiánytól, már kezdtem kicsit szédelegni. Mikor végre elengedett levegő után kapkodtam és megtámaszkodtam a térdemen. Nem maradtam túlságosan sokáig így, hiszen a meglepetés ereje az egyetlen fegyverem. Felkaptam a földről azt a fadarabot, amivel már egy ideje szemezgettem és mélyen a húsába mártottam. Nem a szívébe. Eszem ágában nem volt itt és most véget vetni a nyomorult kis életének, amiről az előbb kiselőadást tartott nekem. Tényleg ennyire gyűlölöm? Még azt a kisgyereket sem tudom megsajnálni, aki egykoron az éhségtől szenvedett és csak egy apára vágyott, aki félrekacsingatott? Lehet, hogy át kellene élnem az ő szemszögéből is a történteket, de képtelen vagyok, mikor a saját szemszögemből figyelve az egész helyzetet utálat fertőzi a bensőmet. Jelen pillanatban ez az egyetlen érzelem, amit képes vagyok tanúsítani. – Te pedig szépen tanuld meg, hogyha még egyszer fojtogatni mersz, vagy kezet emelsz rám.. Esküszöm, hogy a szívedbe találok egy rohadt fadarabbal. Ne hidd azt, hogy nem fogom megtenni. – Kihúztam belőle a fadarabot természetesen csak azután, hogy jól megforgattam benne, majd jó messzire elhajítottam, hiszen nem szívesen éreztem volna meg a saját bensőmben. Főleg, mivel olyan szinten éhes vagyok, hogy még belőle is képes lennék táplálkozni. Tényleg.. Ennek egyáltalán van értelme? Vámpír vámpírból? Valaki csak kipróbálta már. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy valami iszonyatosan rothadó íze lenne, szóval inkább tartózkodom. – Mindenki a maga módján tanulja meg a dolgait, nem? Úgy, ahogy neki éppenséggel tetszik. Vagy, ahogyan neki. Én testre szabtam a dolgaimat. Az utóbbi napokban megfeledkeztem arról, hogy van egy szörnyeteg oldalam is, amit táplálni kell különben elveszítem a fejemet, mert volt éppen min aggódnom, de honnan is tudhatnál te bármit is erről.. Mindegy. Táplálkozni akartam. Egy áldozatot kerestem, akire lecsaphatok, amikor lás csodát felbukkantál te és tönkretettél mindent. Megint. Komolyan értesz te bármihez is a pusztításon kívül? – Oldalra döntöttem a fejemet a karomat pedig összefontam a mellkasom előtt. Eddig nem igazán tapasztaltam, hogy bármi másra is képes lenne. Most nem marná a torkomat ennyire az éhség, már rég valaki mézédes vérével csillapítottam volna, de nem könnyíti meg a helyzetemet. Egyrészt azért sem, mert az éhség minden egyes perccel nő bennem másodszor pedig a harag csak még jobban táplálja a szörnyeteg oldalam, ami talán ahhoz is vezethet, hogy megölök valakit. Vagyis inkább pontosítanék. Megölök valakiket, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogok egyetlen egy embernél leállni. Nem, ha a mostani állapotomat tekintem. – Ó, maradj már meg magadnak légy szíves. Te tökéletes vagy nem érzel egy kis csábítást sem arra, hogy rávesd magad valakire. De azzal, hogy pazarlód az én időmet nem segítesz. Rég túl lennék az egészen, ha nem lépsz közbe. Talán pont azt a szerencsétlen lányt csapoltam volna le, aki az előbb sikoltott, de ezt is elszalasztottam miattad. Mindig, mindent tönkreteszel. – Nem féltem a földre tiporni a szavaimmal. Erővel nem ment volna így legalább a szavakkal támadhatom. Néha az jobban fáj, mint egyszerű pofon. Ő úgy sem fog engem bántani. Legalábbis nem úgy, hogy meghaljak. Egy igazi úriember, aki megszállottja a húgának és képtelen elereszteni őket. Hm, talán ő is beteges, mint Matthias. Ha ez igaz, akkor már csak az érdekelne engem, hogy mégis milyen kor terjengett akkoriban, amit ez a két férfi elkapott? Remélem csak férfiakra terjedt ki és nem szunnyad bennem valahol a megszállottság vagy az elmebetegség, bár azok után, hogy gondolatban feldaraboltam és felgyújtottam Matthias-t talán jobb lenne, ha meg sem szólalnék. – Megölted az apánkat, de védelmezed a családtagjaid. Gratulálok a nagy eszednek. – Megforgatom a szemeimet és hátráltam pár lépést és az egyik fa törzsének dőltem neki, majd ezután újra összefontam a karomat a mellkasom előtt. Egy pillanatra sem vettem le a szemeimet Ryan-ről. Eszem ágában nem volt. Főleg, hogy ő van erő főlényben és nem. – Ó, ha már ennyire belejöttünk azt gondolom, hogy mindent megvitathatnánk,. Mint például azt, hogy nem vagyok a drágaságod. Érthető? – Legszívesebben püföltem volna megállás nélkül, de azzal csak kacajt csaltam volna elő belőle, mert nem voltam formában. Így hát most inkább meghúzódok és, ha újra látjuk egymást.. Biztos vagyok benne, hogy jobban felkészülök és élete legrosszabb napjában részesítem majd.
Nem kell mások sajnálata. Segítségre, szánakozó tekintetekre és bíztató szavakra sincs szükségem. A múltnak már annyi és felesleges újra felhánytorgatni, de mivel ő elkezdte, én folytattam. Be kell látnia, hogy nem csak neki böki a csőrét valami és megérteni az én gondolkodásom is. Én kezdem kapizsgálni, hogy mit érzett az átváltozásával kapcsolatban és most irántam. Utál, ami jó. Nem a legjobb, ami megtörténhet, de nem a is a legrosszabb. Azt mondják, hogy a gyűlöletet egy hajszál választja el a szeretettől és az egyetlen gyilkos érzelem az a hideg közöny. Emberek lelkét lehet vele legyilkolni, míg az utálkozó ember gyakran haboz, mert érzései összekavarodnak. Na meg gyűlölködni sokkal egyszerűbb, mint közömbösnek lenni. Az emberek alapvetően nem elég érzéketlenek, így csak valami nagyon nyomós indok miatt dobnak el mindent és hagynak fel egy másik embertárssal szemben érezni valamit. Amikor két korban, stílusban és értékrendben is teljesen különböző ember találkozik egymással a parkban, akkor van bennük valami érzelem. A közöny nem a semmiből alakul ki. Ahogy a gyűlölet sem, de utóbbiból még lehet szeretet, míg a közömbösség általában életünk végéig kísér. Borzalmas érzelem. Talán ez az élet rendje? A testvérek veszekednek, tépik egymást, a szakadék szélére hurcolják, de le nem lökik a másikat. Egymás agyára mennek és addig cincálják a másikat, míg az el nem veszíti az utolsó hajszálát is a nagy idegeskedésben, de a legvégén még sem hagyják sorsukra a másikat. Lehet, hogy a vér miatt van és ez a törvényszerűség azért nem vonatkozik Scarlettre meg rám, mert nem vagyunk édestestvérek. Apám vörös nedűje ott csörgedezik mindegyikőnk ereiben, de mégsem vagyunk teljesen összekötve két szülő által. Bár mindegyikőnknek jutott kettő, az anyáinkat mégis külön-külön kaptuk és ő valahogy jobban jött ki ebből az egészből. Így ez igazából nem is a mi hibánk. Nem kell magamat okolnom, amiért tönkretettem a rózsaszín szalagba bugyolált álmát és neki sem kell mártírkodni, amiért képtelen egy kis megbocsátást tanusítani irányomba. A sors kegyetlenül gonosz fintora, hogy Scar most ugyanazt érzi irántam, amit én éreztem még kétszáz évvel ezelőtt az ő személye iránt. Bár az én dühöm féltékenységgel is keveredett akkoriban, de a húgom most úgy utál engem, ahogy anno én utáltam őt. Vigaszatalhatatlanul, halálos méreggel, viszkető tenyérrel. Kétszáz év alatt volt elég időm gondolkodni ezen és tapasztalatokat is gyűjthettem, így már tudom, hogy nem őt kellett volna bűntetnem - bár még mindig úgy érzem azzal a fejjel, azokkal az érzésekkel megtenném megint. Igazából a szüleink tehetnek az egészről. A kis királykisasszony túl jó ahhoz, hogy emiatt utálattal forduljon hűtlen anyja felé, de az én mérgem akkoriban hatalmas méretű volt és nagyon veszélyes. Úgy éreztem, azzal a dühvel, hogy elpusztíthatok mindent, ami még a varázserőmnél is sokkal hatalmasabb. Apám ellen használtam különleges képességeim, de anyám ereje hatalmasabb volt. Az édesanyám még az öreg félrelépése után is megakarta védeni. Azt bizonygatta, hogy csak miattam teszi. Azt állította, hogy nem bírnám elviselni, ha az apám halála az én lelkemen száradna. Elszöktem, de pár nap múlva magamtól visszatértem és újdonsült vámpírképességeim segítségével levadásztam az édesapám. Az öreg nem értett semmihez. Az édesanyámnak nem volt igaza. Ma sem bánom, hogy saját kezemmel vetettem véget az életének. - Nem érted. - ingattam a fejem jobbra-balra. Hangom halk, megfontolt maradt. - Ezután már nem vágytam segítségre. - Nem azért mondtam el gyermekkori nyomorom történetét, hogy szánakozzon rajtam jó hercegnő módjára. Csak meg akartam állítani abban, hogy magára vegye az egész szenvedő alany szerepét és engem bélyegezzen szörnyeteggé. Való igaz, tettem roszz dolgokat és még fogok is tenni, de Scarlett teljesen úgy viselkedik, mintha ő lenne a legszentebb lény ezen a világon. - Nem kellett már adomány vagy sajnálat, mert otthagyni készültem az egész kócerájt. Gondolod, hogy képes lettem volna egy olyan apával egy házban élni, aki megcsalta az anyám és ellógott a munkahelyéről a szeretőjével, miközben a családja éhezett? - vontam fel a szemöldököm és ajkaim örömtelen, gúnyos mosolyra emeltem. - Én azt hittem, minden döntésemmel az anyámat védem és a legigazságosabb elégtételt végzem, amivel sikerül kielégítenem bosszúszomjam. Te is szeretted az anyád, de másképp, mint én. - mondtam olyan határozottan. - Pimaszkodtam és szemtelenkedtem vele. Nem engedelmeskedtem neki. Sosem. Ha azt mondta vegyek fel cipőt, nem tettem. Hagytam, hogy ő hordja el helyettem. Ha megkért, hogy könyvtárba menjek, nem mentem, mert tudtam, hogy akkor egyedül kell mennie a piacra. És, amikor azt parancsolta, hogy ne öljem meg az apám, akkor sem fogadtam szót. - vontam vállat, mintha valami mindennapi semmiséget közölnék. Az is. Számomra semmit sem ér, hogy ő az apám. Ugyanarra a listára kerül fel a neve, mint azoknak a férgeké, amiket véletlenül összetaposok az erdőben, mikor valami táplálóbb ember után nézek. - Nem akartam, hogy jobb legyen az életem valaki más segítségével. Felfordulást akartam okozni, könnyíteni magamon és eltűnni, mert rájöttem, hogy egészen odáig egy hazug emberrel éltem és azt hittem, sokkal jobb emberismerő vagyok. Még anyám is otthagytam. Nem volt szükségem semmire és, mivel anyámmal akkor nagyon összevesztem, azt hittem... azzal hitegettem magam, hogy ő sem akar már látni. Soha többé. - mondtam semleges hangon. Végülis, ha megölöd valakinek az élettársát - mégha az hűtlenségen is lett kapva - nem kapsz kockacukrot és simogatást a feleségtől, akinek miattad özveggyé változott a családi állapota. Ráadásul látta, hogy mivé lettem. Nem mondta ki, de úgy nézett rám, mint most Scar. Mintha egy szörnyeteg lennék. Annak is gondolt, mert tudom, hogy világéletében azokat a kőkori elveket őrizte, hogy boszorkány örökös ellensége lesz egy vámpírnak. Az a cseppet sem elhanyagolható tény pedig, hogy a fiából lett vérszívó, nem változtatott ezen. A szemében már akkor gyilkos szörnyeteg voltam, mielőtt még a szeme láttára kiszívtam volna az összes csepp vért az apámból. - Annyira szeretett... Hát ez jó. - nevettem fel keserűen, majd megnyaltam alsó ajkam és gúnyos vigyprral néztem a húgomra. - Na és mennyire szeretett? Elég volt ez a fenenagy szeretet arra, hogy ne hajítson ki a palotából azonnal, amikor megtudta, hogy nem a vérszerinti lánya vagy? Továbbra is megingás nélkül, ugyanúgy szeretett, mint a titok kiderülése után? - kérdeztem kegyetlenül, de a választ persze már tudtam. Figyelemmel kísértem a királyi udvar eseményeit akkoriban, hiszen kíváncsi voltam, mekkora galibát fogok okozni azzal a bejelentéssel. Reméltem, hogy óriási balhé lesz, de a közelben voltam, mert Scarlettet életben akartam tartani. Talán csak azt akartam látni, hogy a titok, ami semmiképpen nem maradhatott titokban, az milyen áldozatokat követel, ha kiderül. Nem Scar volt a bosszúm főáldozata, legalábbis nem ő akart lenni. - Te teljesen félreértesz engem! - mondtam összehúzott szemöldökkel. - Nem a szegénységgel akadtak problémáim. Talán te nem így vagy vele, mert tizenhat éves korodig semmit sem tudtál a nélkülözésről, de attól még élet az élet, ha valakinek nincsen külön embere arra, hogy felvegye a cipőjét és nem roskadozik a széles, mahagóni ebédlőasztal az ételektől. - mondtam gúnyosan. - Ha a család békességben és boldogságban él, akkor csak másodlagos probléma, hogy nincs tele a kassza. - vágtam hozzá mérgesen. Az én szememben mindig is az ő anyja volt a családom szétcincálója. Eltte sem rajongtam különösen az apámért. Hiába próbáltam mindent megtenni a figyelméért, ő nem szerette hallgatni a beszédem. Türelmetlen és nagyképű volt ahhoz, hogy egy gyerek szavára figyeljen. Ez voltam számára, jól tudom. Csak egy gyerek, akit időnként leszidhatott, amiért néhány csóró ellopott egy-két almát a standról. Ennek ellenére féltem és tiszteltem őt. Egészen addig, amíg meg nem tudtam az igazat. Utána már csak a lábam alá valónak tartottam. Az alma végülis nem esett messze a fájától. Ugyanolyan beképzelt és önző lettem, mint ő, de nekem legalább vannak sziklaszilárd értékrendjeim. Neki sosem voltak. Meglepetten néztem Scarlettre, miután tenyere hatalmasat csattant az arcomon. Nem mondom, van erő a csajban, nem is kicsi. Bal orcám bizsergett az ütés nyomán, de annyira megdöbbentett ez a váratlan fordulat, hogy képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról. Szép, de gonosz húzás volt ez tőle. Nem akarok kárt tenni benne, de azért ezt mégsem hagyhatom annyiban. Még a végén a büszkeségem sínylené meg a dolgot. - Ez nem volt rossz. - ismertem el vigyorogva, miköben megérintettem az arcom. Villámgyorsan előtte termettem, leküzdve azt a másfél méter távolságot is, ami eddig köztünk volt és a torkánál megragadva a magasba emeltem. Erősen szorítottam, hogy ne tudjon kikecmeregni a kezeim közül, de nem emeltem magamra. Smaragdzöld szemei így pontosan egy magasságban voltak az enyéimmel és arcunk olyan közel került egymáshoz, hogy orrunk csaknem összeért. Maradandó élményt akartam hagyni benne, ami elrettenti a további szemtelen viselkedéstől, de közben nem bántani. - Az anyád belerondított a családom életébe. Nem fogok elmotyogni érte egy imát, ellátogatni a sírjához, de még bocsánatot sem kérek egy szavamért sem. - biztosítottam, majd egy hosszú másodpercig még a szemét csodáltam. Zöld, mint az apámé volt, de nem az a kopott, fű zöld, hanem mint az a csillogó drágakő. Elengedtem a nyakát és tüntetlőleg hátráltam egy lépést. Semmi kedvem gyerekes hajszákba, harcokba menni vele. A testvérek általában gyerekkorukban veszekednek. Mi már kinőttük azt a kort. - Legközelebb csak szidj és kiabálj. - javasoltam vigyorogva. - Nem áll jól neked ez a harciaskodás. Persze vannak, akiknek az jön be, ha a nő határozott, független és harcias, de számomra az is bőven elég, ha képes kiállni önmagáért. Azokat a múlt évszázadi elveket vallom, hogy egy nőnek finomnak és érzékenynek kell lennie és a férfi dolga, hogy megvédje őt. Persze, amikor a helyzet úgy hozza nem nagy baj, ha nem várja ölbe tett kézzel a szőke herceget, és bizonyos önállóság szükséges, de egy férfi attól érzi férfinak magát, ha védelmezhet és vezető posztot tölthet be. Bár tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért gondolkozom ilyesmikről a húgommal kapcsolatban. Valószínűleg valami elmozdult odabenn a pofon következtében. - Nem állítottam, hogy nagyképű vagy. Úgy általánosságban az emberekről volt szó. - javítottam ki szemforgatva. Az apám árulása egyetlen egy dologra jó volt. Rájöttem, hogy mennyire nem ismerem az embereket. Így onnantól kezdve szinte minden mellettem elsétáló embert kielemeztem. Kocsmákba jártam, ahol a részeg emberek oldottabb körülmények között beszéltek magukról és az érzéseikről. Némelyik elkeserítően hasonlított a másikra. Pár év kóborlás alatt több tapasztalatot szereztem az emberekről, mint négy év szemeszter alatt egy pszichológusokat képző főiskolán. Így vettem észre azonnal, amikor Scar arckifejezése megváltozott. Csak egy pillanatra. Aztán, mintha csaak rajtakapták volna valami rossz dolgon, újra visszaöltötte utálkozó arcát. - Nem mondom, hogy nem tanultál meg mindent, csak azt, hogy rosszul tanultál meg bizonyos dolgokat. - magyaráztam. - És mit gondolsz, ha az állt volna a cetlin, hogy "Ne foglalkozz a halottakkal, ez a természeted része." akkor mit tettél volna? Hallgattál volna rám? - húztam fel szemöldököm kérdőn. Túl makacs és tiszta lelkű ahhoz, hogy ilyeneket el lehessen várni tőle. A számat rongyosra beszélhetem, de akkor sem fog kevésbé odafigyelni az áldozataira. Ő ilyen és bevallom, hogy még ebben is van valami vonzó. - Igen az. - vágtam rá azonnal és rávigyorogtam. - És mekkora erőfeszítés kell hozzá, hogy ne rohanj oda megkóstolni? Mert nekem semennyi. - mondtam őszintén. Rendszeresen táplálkozom. Próbálok nem megölni senkit, de nem esek depresszióba, ha mégis balul sül el a dolog, így el tudok járni normális időközönként vadászatra. - Ha rendszeresen táplálkoznál, neked sem kéne ezt érezned. - próbáltam rámutatni a lényegre, de már nem is hittem benne, hogy megadja magát és bevallja, hogy igazam van. Kezdtem megunni, hogy folyton azon lovagol, hogy miért őrzöm így az életét. Még magamnbak sem tudtam megmagyarázni, akkor mégis mit vár tőlem? Hazudjak? Az nem az én stílusom. Mondjam meg az igazat? Bolondnak nézne, hisz még én is annak tartom magam. Azt hiszem azért védem így az életét, mert a féltestvérem, de vajon tényleg így van...? - A féltestvérem vagy. - morogtam idegesen és egy pillanatra a hajamba túrtam. - Lehet, hogy neked teljesen mindegy, hogy élek- e vagy halok, de bármily meglepő, én igyekszem megvédeni a családtagjaim. - Bár komolyan gondoltam, majdnem én is elröhögtem magam rajta. Megöltem a saját apám, miután keresztbetettem a húgomnak és kidobattam a palotából. Végül otthagytam az anyám és vissza se néztem, soha többé. Baromi szarul védelmezem a családtagjaim. - Olyan sok mindenről vitatkozhatnánk még. - sóhajtottam unottan. - Erről is szeretnél vitát nyitni, Drágaságom? - vontam fel szépen ívelt szemöldököm. Én nem akartam megint egy újabb veszekedést indítani egy választott témában, de ha ő elkezdi, akkor nyílván nem hagyom magam.
A mai napig emlékszem, hogy milyen kiváltságos életem volt. Az anyám és az apám is szeretett. Bár a második csak tizenhat éves koromig. Okolnom kellene, amiért kitagadott? Nem, mert akkoriban ez volt a megszokott. Bár soha nem értettem, hogy a férfiak miért rendelkeznek több joggal, mint a nők. Az a fránya diszkrimináció. Az csöppet sem számított, hogy Matthias nem anyám gyereke volt. Bár nem tudom, hogy a király, milyen elmebeteg nő ágyába bújt bele vagy éppenséggel milyen elmebeteg nőnek engedte, hogy az ágyába bújhasson. Matthias elmebeteg. Ezt nem kell megmagyarázni ezzel kapcsolatban nem kell igazából semmit sem mondani. Az és kész. Mégis melyik épelméjű ember tenne olyan dolgokat egy nővel, amiket ő? Egyszerűen undorodom tőle. A látvány, ami ha csak pár másodperc erejéig tárult elém, de örökre az emlékezetembe éget. A vér, a nő, Matthias. Én pedig képes voltam vele egy fedél alatt élni úgymond. Ki tudja, hogy miért tartogatott bujtatott engem. Talán pontosan ugyanez miatt. Velem is ezt akarta megtenni csak még előtte szerette volna tökéletesíteni a képességeit. Ez eléggé értelmes magyarázat lenne. De nem értem, hogyan tudta elrejteni a külvilág elől a tetteit. Mert egyszerűen nem tudom fogni, hogy nem lehet ezt észrevenni. Főleg, hogy én könnyedén rájuk nyitottam még csak el sem torlaszolta az ajtót, hogy ne tudjanak bemenni az emberek, mintha azt akarta volna, hogy meglássak, aminek az értelmét még mindig nem értem. Talán arra várt, hogy belépjen valaki az ajtón és ő lehessen a következő áldozata? Mert velem ez nagyon nem jött be. Életemben nem rohantam még olyan gyorsan. Vámpírokat meghazudtoló gyorsasággal távolodtam tőle és a kastélytól. Magam mögött hagytam édesanyámat, aki mindent megtett értem. Okolom-e amiért eltitkolta előlem az apám kilétét? Nem.. Nem igazán. Miért is tenném, hiszen szeretet és a legjobbat akarta nekem megadni még akkor is, ha ez az egész csak hazugságokkal volt megteremthető. Olyan volt, mint a többi anya. Csak jobb. Mert az enyém volt. Védelmezett engem minden bajtól és nem lehetek neki elég hálás azért a tizenhat évért, amit hercegnőként élhettem. Soha nem használtam ki azt, hogy hatalmam van az emberek felett. Igazi hatalma csak a királynak volt, de azért a nép rám is figyelt, hiszen én voltam a király egyetlen gyermeke akkoriban. Én lettem volna a trónörökös. Nem is értem a király miért akadt ki ezen ennyire. Na, jó elég sokan kiakadtak volna ilyen hír hallatára főleg az uralkodók, de ezzel csak önmagát minősítette, hogy tizenhat szép évig nem volt képes észrevenni, hogy a lány, akit a karjában tartott a lány, akinek a homlokára gyengéd csókot nyomot minden egyes éjszaka mielőtt elaludt volna nem is az ő lánya. Valószínűleg kivégeztette az anyámat. Mikor a faluban rejtőzködtem páran felhozták, hogy mi történik most a kastélyban, de nem akartam tudni és még most sem akarom tudni, hogy mi történt az édesanyámmal vagy bárki mással. Bár azzal határozottan tisztában vagyok, hogy Matthias él és virul, mintha semmi nem történt volna, hiszen láttam őt. Hogy félek-e tőle? Ki ne félne egy pszichopatától? Mondjuk azon, hogy él nem lepődöm meg. Hogy mégis miért nem? Mert én is élek. Nem elég indok? Nekem bőven az. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy még mindig él és lélegzik. Vagy már megint él és lélegzik. Mert csak egyszerű vérfarkas.. Ha azóta életben lenne eléggé megviselte volna a kor, nem? A boszorkányság tényleg nem az én asztalom. Nem is próbálok úgy beszélni az egészről, mintha valami szakértő lennék. Csak egy kislány vagyok, aki egy olyan világba csöppent körülbelül kétszáz évvel ezelőtt, amibe nem szeretett volna. Nem kértem, hogy vámpír legyek, de most mégis azzal a személlyel állok szemben, akinek ezt „köszönhetem” mégis nem hálát érzek irányába egyszerűen csak gyűlöletet. Mert miatta ment tönkre az életem. Ő az, aki tönkre tett mindent. Miatta halt meg az édesanyám, miatta kellett kiszakadnom a megszokott környezetemből.. Csak azért, mert egy féltékeny kis senki volt. Nem vagyok eltelve magamtól még akkor sem, ha ez így jönne most le, de tényleg sokkal jobb körülmények között nevelkedtem, mint ő de a féltékenységnek is megvannak a maga határai.. Keresett volna fel engem.. Én segítettem volna neki és a családjának. Elérhettem volna a királynál mindent, de ehelyett ő úgy döntött, hogy mindkettőnk életét porig rombolja. Hát gratulálok. Ebből is látszik, hogy nem az eszéről híres. Meg hát külsőleg is el van telve magától, na de ez már megint mindegy. – Ha annyira azt állítod, hogy ismertél miért nem kerestél meg engem? Segítettem volna rajtad! Nem egy kegyetlen, elkényeztetett kis dög voltam, aki tiarával a fején mászkál fel s alá. Elmondhattad volna, hogy a testvérem vagy és mindkettőnknek jobb lett volna az élete. Amúgy meg az uralkodó családban olyan terhek vannak, amit te soha nem értenél meg, mert nem tartoztál oda. Igaz, hogy én sem, de abban a világban nevelkedtem így hát tisztában voltam a kötelességeimmel. Segítettem volna rajtad és a családodon. Soha nem vontam meg a segítséget senkitől és apám.. A király annyira szeretett engem, hogy hajlandó lett volna megtenni mindent azért, hogy javuljanak az életkörülmények. Nem voltam uralkodó és szerintem lehetetlen olyan uralkodónak lenni, aki képes minden egyes embernek rendes ellátást biztosítani. Szegény emberek mindig is voltak és mindig is lesznek. Én segítettem volna neked.. És a családodnak! Ha annyira tisztában voltál az igazsággal miért nem jöttél személyesen hozzám, ha? – Nem voltam soha sem kegyetlen. Néhány ember megérdemelte volna, de azt nevelték belém, hogy soha ne fordíts hátat senkinek. Később még felhasználhatod valamire. Lehet, hogy segítesz rajta és kinövi magát, nagy hadserege lehet, amit később használhatsz. Persze, hogy a király száját hagyták el ezek a szavak. Elég sok mindent tanultam tőle. Lehet, hogy kemény ember volt és az emberség legapróbb szikráját is csak néha-néha láthatta meg benne valaki, de a gondolkodásának köszönhetően mindig is kedvesen bánt az emberekkel és engem is erre biztatott. Nem hiszem el, hogy csak felém tanúsított egy kis megbánást. Mikor azt mondta, hogy anyám egyszerűen csak önmagának köszönheti a halálát a karom önálló életre kelve landolt az arcán. – Te csak ne merd a szádra venni az anyámat! – Bukott ki belőlem. Lehet, hogy nem volt a legjobb édesanya vagyis még csak a közelében sem volt, de azért mindennek megvan a határa. Én pedig itt húzom meg a határt. Senki, de senki nem sértegetheti azt a személyt, akit a világon mindennél jobban szerettem, mert így volt. Számomra ő jelentett mindent. – Szóval azt akarod mondani nekem, hogy nagyképű vagyok.. Meséld már el nekem, hogy én mégis milyen vagyok, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy te sokkal jobban ismersz engem, mint én saját magamat. – Nem tudom mire fel képzeli azt, hogy mindent tud rólam, de komolyan.. Már annyira idegesít, hogy mindentudónak képzeli magát meg, hogy ő maga egy görög isten, ami végül is igaz is lenne.. Fúj! Állítsd le magad Scarlett. A féltestvéreddel állsz szemben nem egyszerűen csak az átváltoztatóddal. Nem tudom, hogyan keveredett ide ez a gondolat, de nagyon gyorsan el kell temessem magamban, mert nagyon, de nagyon nem lesz jó vége az ilyesminek. Nem szabad táplálni az így is nagy egóját. Még akkor sem, ha az egész gondolatba zajlik le. Könnyen leolvashatja az arcodról, hogy most hirtelen nem arra gondoltál, hogy mennyire gyűlölöd. Nem lennék meglepve a dolgon. Remélem nem haraptam az ajkamba. A francba, mi van ha megtettem és nem figyeltem oda? Oké. Nyugodj meg, Scarlett. Nagy levegő. – Úgy gondolod, hogy kétszáz év alatt nem voltam elég okos ahhoz, hogy mindent megtanuljak egyes-egyedül? Mert, ha ebben a hitben élsz, akkor nagyon tévedsz. Tudod hagyhattál volna valami kéziratot ezekkel a tippekkel a gyűrű mellé. Leköteleztél volna, ha nem magamtól kellett volna rájönnöm mindenre. – Mennyivel egyszerűbb is lett volna minden. Nem kellett volna kísérleteznem, hogy mennyi ideig bírom vér nélkül vagy mennyi az a vérmennyiség, ami már soknak számít. Ha túl messzire mentem megitattam az illetőt a véremmel, majd mikor már kiürült a vámpírvér a szervezetéből megigéztem és az útjára engedtem. Pontosan ezért nincsenek elszórtan kis vámpír fiókáim. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy mit csinálok. Mondjuk mostanában eléggé elhanyagoltam a táplálkozást. Pontosan ezért is érintett meg annyira a levegőben kavargó édes vér illata. Utána akartam menni. Kortyolgatni a vérét. Valakiből táplálkoznom kell.. Muszáj, mert nem fogom sokáig bírni. Főleg, mivel elhagy szépen lassan az erőm is. Nem fogok kiszáradni annyira messzire nem mentem egyszerűen csak érzem, hogy szükségem van a vérre. Ha ő nem lenne itt, már rég túl lennék az egészen és nem éreznem magam úgy, mint akit kifacsartak. – Igen meg tudom mondani, hogy melyik vér milyen. S legalább abban egyetértünk, hogy ez a vér.. Rettenetesen magával ragadó. – Mély levegőket veszek és próbálom leküzdeni az ingert, hogy fejvesztve rohanjak el valamerre és az első szembejövőnek a torkára vessem magam. Nem tehetem meg. Akkor nem állnék le. Én pedig nem akarok egy negyedik nevet felírni a listámra. Azzal nem tudnék megbirkózni. – Mégis mi hasznod származik abból, hogy engem életben tartasz? Még mindig nem értem. – Határozottan pillantok fel a szemeibe és nem tudom miért, de olyan mintha kicsit vibrálna köztünk a levegő. Jézusom. A FÉLTESTVÉREM. Na, jó nekem agyamra ment a vérelvonás. Szükségem van itt és most vérre, mert különben nagyon nem lesz jó vége ennek az egésznek. – Azért erről egy kicsit vitatkozhatnánk, hogy honnan örököltem az eszemet. – Nem a te ágadról az is biztos. Nem akartam hangosan kimondani, hiszen éppen eléggé kiakasztjuk a másikat. Felesleges lenne még erről is vitát nyitni. Bár, ha csak egy rossz szót szól.. Nem állok jót magamért.
Vajon létezik-e gyarlóbb és ártalmasabb érzés a féltékenységnél?! Van, ami veszélyesebb annál a haragnál, amit az irigység szült és a rosszindulat táplál? Az önzőség vagy az alapvető gonoszság veszélyesebb? Én nem hiszem. Ezek a személyiségjegyek ott vannak az emberekben, így bizonyos helyzetekben számíthatunk rá. Fel tudunk készülni és mérlegelhetjük életünk döntéseit, amelyekkel megelőzhetjük ezeket. Azonban a féltékenység más. Persze, bárki mondhatja, hogy a potenciális jelölt egy erősen féltékeny típus, de sosem lehet tudni, hogy mi váltja ki azt és mik lesznek a következmények. Az pedig vitatott, hogy kire van a legrosszabb hatással ez az érzelem. Ha a féltékenykedő személy nem egy bosszúálló típus, akkor minden bizonnyal az szenvedi meg az egészet. Utálhatja az illetőt és kerülheti, de arra nem viszi a lélek, hogy ténylegesen borsot törjön az orra alá. Ennek a személynek önmagában kell elintéznie a dolgot, ami talán nehezebb is. Én nem ebbe a csoportba tartozom. A bosszúállást és szemétkedést választottam a sima gyűlölködést és csendben hallgatás helyett. Nem tehetek róla, sosem voltam az a nyugodt, megfontolt személy. Számba vettem a másik lehetőséget, de amikor végiggondoltam, akkor már ég késő volt. Esetenként pillanatok alatt el tud borulni az agyam, míg máskor képes vagyok hideg fejjel elgondolkozni a dolgon. Hogy éppen melyik lehetőség üt be, arról nem tudok rendelkezni. Egyszerűen csak megtörténik és ösztönösen cselekszem, mielőtt még elkezdenének érdekelni a következmények vagy az elégtétel hatása az én és mások életére. Hihető, vagy sem; Az átváltoztatását viszont átgondoltam. Alaposan, napokig másra sem tudtam koncentrálni. Érveket, majd ellenérveket soroltam fel magamban. Vitatkoztam a tükörképemmel és ostoba gyermekdalokkal játszottam kiszámolóst a döntéseim között. Végül természetesen nem az ilyen bugyuta módszerekkel sikerült döntenem. Számításba vettem, hogy a testvérem és úgy tűnt, hogy ez a kártya képes volt kiütni az egész paklit. Sosem volt testvérem. Legalábbis nem élt együtt velem egy korombeli gyermek sem ugyanabban a házban. Mindig is egykeként kezeltek és attól függetlenül, hogy tudtam, Scarlett él és virul, én is magamat. Nem akartam soha túl sokat kérni a szüleimtől. Tudtam, hogy sok mindenre nem telik, így csendben maradtam, ha korgott a gyomrom, vagy ha teljesen átfagytam. Azonban amikor megtudtam, hogy apám félrelépett és ebből a kapcsolatból létrejött gyereke egy király kölykeként funkcionál. Na, azon a ponton teljesen kiakadtam. Igazságtalannak tartottam, hogy amíg mindkettőnknek ugyanaz az édesapánk, addig ő a királykisasszonyt eljátszva éli boldog életét bőségben, gazdagságban, a palotában. Szörnyű kérdések ostromolták fiatal, féltékeny elmém. Neki ez miért jár? Miért én vagyok apám szegényebbik gyereke? Miért olyan könnyű neki, amikor nekem olyan rohadt nehéz? Az ezt követő kérdések alkották megtorlásom dominánsabb részét. A féltékenységből született bosszúvágy összeszűrte a levet a bennem dúló haraggal és nélkülözéssel. Így született meg egy terv. Egy elégtétel. Tönkre akartam tenni a kis birodalmát. Eltörni a koronáját, hogy kitessékeljék a palotából és olyan átlagos odúban éljen, mint én. Igen, megtettem. Elhintettem a hírt, mely szerint Scarlett nem a király édes gyermeke. Az uralkodó nem lehetett túl szerelmes és az asszonyában sem bízhatott túlságosan, mert szinte azonnal képes volt hitet ölni ebbe a hírbe. Ezután pedig hátradőltem és az én kényelmes helyzetemből végignéztem a királyi család összeomlását. Bevallom, volt néhány pont, amikor úgy éreztem, ezzel túllőttem a célon. Gyengébb pillanatomban sértő kérdések rohamoztak meg. Mi jogom volt nekem ehhez? Miért tettem, amikor a lány alapvetően semmit nem ártott nekem? Ezek a lelkiismeretemre hatottak és ezt követően öntudatlanul is, de igyekeztem a közelébe férkőzni. Meg akartam ismerni. Azt szerettem volna, ha megbizonyosodom benne, ő is csak egy elkényeztetett, ripacskodó hercegnő a palotából, akit semmilyen mértékben nem érdekel mások nyomora. Sajnáltam, amikor ebben tévedtem. - Terhet cipeltél?! Komolyan, azt kell sajnálnom, hogy megtudtad milyen, ha az embernek nem minden teljesen tökéletes az életében? – vontam fel szemöldököm szkeptikusan. - És akkor meséljek róla, hogy én milyen terhet cipeltem? Azzal ki törődött? Senki! Csak egy pillanatra próbálj meg egy tizenhat éves fiú agyával gondolkodni, akinek a szülei nem tudnak ennivalót tenni az asztalra, nem tudnak tüzet gyújtani a legnagyobb hidegben és őmagának mezítláb kell járnia a piacra, ahol egész nap őriznie kell a szomszédasszony standját, csak azért a pár pénzérméért, amiből egy elégett cipót tud venni. Ennek tetejébe az apja minden egyes nap azt hazudja, hogy dolgozni megy, amikor valójában a szeretőjével találkozik, és azt mondja, aznap sajnos nem tudták kifizetni. Te vajon kire lennél mérges? Kin szeretnél bosszút állni, amikor látod, hogy a gazdagabbik gyereknek minden ki jutott, ami neked nem? – fakadtam ki mérgesen. Nyilván nem okolhatom őt mindenért, de ő sem engem. Nem én vagyok élete egyetlen elrontója. Csak én nem vagyok benne annyira a szívében, mint a hűtlen édesanyja. – Oké. Világos, nem te tehetsz róla és sajnálom, hogy végül mégis rajtad csattant az ostor, de már az én számlámra írtál három ember halálát. Nem kell egy negyediket is. Az anyád önmagának köszönheti, hogy meghalt. Semmi közöm sincs hozzá. – Az igazság mindig kiderül. A titkok sosem maradnak örökké titkok. Ez az élet rendje. Mélyet sóhajtottam és alig láthatóan megráztam a fejem. Úgy döntöttem, ezen a napon már nem veszek többé tudomást idegesítő hangneméről, dühöngő szavairól és a gyűlöletről a szemében. Nem, mostantól teljes mértékben tojok az egész szenvedős maszlagra, amit életében átélt. – Nocsak, a hercegnő azt hiszi, hogy az életben csak őt érték megrázkódtatások? – mondtam gúnyos mosollyal, majd lebiggyesztettem alsó ajkam. – Ugyan, nem csak úgy ismerhetek valakit, ha beszélek vele. Ha hiszed, ha nem, kis előnyhöz jutsz, abban az esetben, ha az uralkodó családra vagy kíváncsi. Az emberek beszélnek ezt-azt, de bevallom kissé unalmas volt folyton a nyáladzást és az imádatot hallgatni tőlük, amikor rákérdeztem. Így egy közelebbi személyhez fordultam segítségért. – A nyavalyás apám alaposan benyalta magát a Királyné szívébe, így az tájékoztatást tudott adni az egész udvar tevékenységéről. Az öregemet meg sem lepte, hogy a fél-testvéremről kérdezgetem. Készségesen válaszolt minden kérdésemre. – Mindenkiben van egy kis nagyképűség. Gondolod, hogy ilyen hevesen tudnál vitázni velem, ha abszolút semmi önteltséggel nem rendelkeznél? – vigyorogtam el cinikusan. – Imádnám, ha megpróbálnád. – néztem rá kihívóan és tettem felé még egy lépést. Nem hittem el, hogy felmer pofozni, de kíváncsi vagyok, hogy meddig tudom felidegesíteni. A fenyegetőzések szintjéig már eljutottunk, de vajon komolyan is gondolja, amit mond?! - Hidd el nekem, szükséged van a tanácsaimra. Nem fogom rád erőszakolni, természetesen. Úgy táplálkozol, ahogy te akarsz. Én csupán javaslatokat teszek, amiket ha okos nő vagy be is tartasz. – kacsintottam rá, majd megeresztettem egy halk sóhajt. Mindig húggal ilyen nehéz? Hallottam a sikítást és azonnal megéreztem a vér illatát is, de én továbbra is Scar arcát néztem és izgatottan vizsgáltam a hatást. El kellett vigyorodnom, amikor feltűntek az erek a szeme alatt. Elégedettem felsóhajtottam. – Bizony. Az állatok vére visszataszító. – bólogattam. – De ez… - mélyet szippantottam a levegőbe tovább ingerelve őt. – íncsiklandozó. Kár, hogy lekéstük. – vontam vállat félszegen. Nem ennyit jelent számomra egy ember élete. Nem tartom számon a halottaim számát, de attól még nem kívánom a végzetük. Furcsa dolog ez köztem és a vadászat, az emberek között, de mindenesetre jobb, mint Scarletté. Én nem omlok össze, ha látok valakit meghalni, vagy én ölöm meg. Ez az élet rendje és annak az embernek már egyébként sem fáj. - Eláslak a föld alá vagy keresek egy kriptát vagy egy nagyobb árnyékot adó fát és odaláncollak. Nem tudom, Scar, de megoldom. – Még közelebb léptem és szemem nem vettem le a kezeiről. Testem mellett lógó karjaim készek voltak arra, hogy mozduljanak, ha arra van szükség. – Nem akarsz te meghalni. – ráztam a fejem sóhajtozva, de még mindig nem engedtem fel. – Nem az öngyilkos típus vagy. Hogy honnan tudom? Rengeteg esélye lett volna az elmúlt kétszáz év alatt megölni magát. Azután a három ember után csak le kellett volna vennie a gyűrűt a napsütésben és helló bűntudat, viszlát bűntudat! De nem tette. - Ahogy mondod. – vigyorogtam rá. – Éles az eszed, húgi. Ezt az én felmenőimtől örökölted. – mondtam gonosz mosollyal.
Néha elgondolkozom azon, hogy milyen is lett volna ez az egész, ha végig mellettem marad. Talán kialakult volna közöttünk egyfajta barátság? Nem tudom. Annyira nincs jó képzelőerőm, hogy ezt a dühöt semmisnek tudjam tekinteni akár csak egy pillanatra is. Valahogy képtelen vagyok más érzelmet kibocsájtani felé a dühön és félelmen kívül. Mert még mindig tisztán él bennem az a félelem, amit azon az éjszakán éreztem, mikor átváltoztatott. Lehet, hogy először gyűlöltem volna, amiért átváltoztatott és azt kívántam bár ne lenne mellettem, de ki tudja? Az idő mindent helyrehoz. Vagy éppenséggel felerősíti a dolgokat. Jelen esetben nálam a gyűlölet egyre jobban lerakodott. Olyan, mint a tűz, amiért valamilyen oknál fogva folyamatosan hordom a fát még akkor is, ha ezzel már saját magamat égetem meg. Nem értem, ha eddig nem kívánt részese lenni az életemnek miért most döntött úgy, hogy egye fene itt az ideje a hivatalos találkozásnak is. Egész életemben egyedül voltam és nem mertem senkit sem túlságosan közel engedni magamhoz, mert az elvesztésükbe belehaltam volna. Annyira erős pedig nem voltam, hogy átváltoztassam mást is erre a sorsra jutassak, mint én vagyok. Egy olyan gyűrűt, ami az én ujjamon virít nem tudtam volna nekik akadályozni. Én nem voltam félig boszorkány, mint az előttem álló egyed. Mia után, már fel tudom mérni, hogy mégis miben másabb egy vámpír vagy egy vámpírboszorkány. Teljesen más körülötte a levegő és, mikor a számomra láthatatlan aurája súrolja az enyémet, hát az sem olyan természetes. Bár nem értem, hogy ez mégis miért szükséges. Nem vágyom a közelségére. Sőt jobban örülnék, ha az erdő túloldaláról szólna hozzám. Nem akarom látni a képét. Csak elönt tőle a harag és a gyűlölet. Annyi negatív érzelem és szépen, lassan felőröl belülről. Mennyivel jobb lett volna, ha a király akkor megöl engem? Nem tudom. De azért annyira gyáva sem vagyok, hogy a saját halálomat kívánjam. Túlságosan is ragaszkodom az életemhez, hogy mégis miért? Mert annak ellenére, hogy nem tudok felsorolni jelenleg egy olyan dolgot, amitől boldognak kellene lennem az én életem. Az én elcseszett, kicsi életem. Én döntök a sorsomról és arról is, hogy mit akarok kezdeni az életemről és nem más kezébe adom a döntéseket. Nem vagyok marionett bábú, hogy más irányítson. Kivétel természetesen, mikor megfenyegetnek. Kendra-t emiatt hagytam ott, de teljesen mindegy lett volna azt hiszem, hogy mit csinálok. Én csak rosszat tehetek vele szemben.. Meg mindenkivel szemben. Amennyire próbálok helyesen cselekedni annyira rontok el mindent. Valahogy ez az egész nekem nem akar összejönni. Mintha ellenem szövetkeznének odafenn. Bár hinnék benne, de már jó ideje nem hiszek semmiben csak magamban, mert csak magamra számíthatok ebben a világban. Az első reakcióm az volt, hogy ez most komoly? Ő akart lenni az élet nagy mentora? Nevetséges. – Szóval ezt az egészet féltékenységből tetted, hát gratulálok. Akkor ezek szerint az is neked köszönhető, hogy kitudódott, hogy nem vagyok a király lánya. Ez is valami idióta lecke akart lenni a részedről vagy szórakoztatónak találtad azt, hogy bujkálnom kellett és, ahová csak betértem az embereket veszélyeztettem? Olyan terhet cipeltem, amit nem kellett volna 16 évesen, de téged természetesen csak az érdekelt, hogy nekem keresztbe tegyél.. Az anyám lehet miattad halt meg te rohadék! – Ezek után honnan máshonnan juthatott a király fülébe az, hogy nem vagyok a lánya? Komolyan mondom nem hiszem el, hogy egy féltékeny kis patkány miatt kellett szenvednem s ugyanakkor ő volt az, aki „megajándékozott” engem az örökkévalóság kulcsával, de ugyanakkor ő volt az, aki miatt kivetettek a paradicsomból. Legalábbis 16 éves koromig ott voltam. Hamar eljött volna az idő, mikor férjhez kellett volna mennem és gyermeket nemzenem. Talán ez az, ami nem tetszett volna. Nem kötelességből akartam ezt az egészet, hanem szerelemből. Ebben az egyben voltam gyerekes talán.. Álmodozni mertem. Most pedig állandóan a múlton rágódok, ami soha nem hagy nyugodni. A jelenben kínoz engem. Matthias és most Ryan. Mikor lesz már ennek az egésznek vége? Pár percig akarok csak úgy békésen lazítani, hogy nem kell gondolnom mennyi minden fordult rosszra a múltamban. – És mégis honnan ismersz te engem annyira jól? Ha én nem ismerlek téged, akkor te honnan ismernél, hm? Nem emlékszem, hogy valaha is beszéltünk volna egymással akár csak egy szót is. Miképpen ismerhetnél? Aki valami ilyesmit tesz az ne várjon kedvesebb bánásmódot. Nem mellesleg most engem akarsz beállítani egocentrikusnak? Remek. Nem vártam erre a fordulatra, de tapsot érdemelsz. Természetesen az arcod két oldalát ütögetném a tenyeremmel legszívesebben.. Bár még az öklömmel is, szóval gondolhatod, hogy mennyire örülök.. – Miért nekem kellett ilyen átváltoztatót kifognom? Nem elég, hogy évekig bujkáltam előtte, de még egy ilyen seggdugasszal is összehoz a sors. Lesz valami az életemben egyáltalán, amikor azt mondom, hogy igen ez az pontosan ezt akartam és örülök, hogy végre sikerült? Kétlem. Legalábbis egyenlőre nagyon reménytelennek tűnik a helyzet. – Hol voltak ezek a fantasztikus tanácsaid, amikor szükségem lett volna rájuk, hm? Úgy gondoltad, hogy most már így kétszáz évvel később épp az ideje, hogy megmondd nekem mit kell tennie egy vámpírnak. Hiszed vagy sem elég sok dolgot megtapasztaltam már nem kell nekem a te hegyi beszéded a tapasztalataidról. – Semmi szükségem nincs arra, hogy kioktasson. Most már én is tisztában vagyok a dolgaimmal és a szükségleteimmel. Egy sikítást hallok a távolban egy puffanással megspékelve. Lágy szellő hozza magával a vér édes illatát a szemeim alatt egy pillanatra megjelenek az erek, de rögtön el is tüntetem őket. Igen, éhes vagyok és az, hogy feltart engem nem sokat segít rajtam. Szükségem van egy kis vérre ezt pedig az ő prédikációja miatt nem kaphatom meg. Már rég tele lenne a pocakom vagy legalábbis annyi vér lenne bennem, amennyivel már sóvárognék minden ember után. De neki mindig akkor felbukkanni, mikor a legkevésbé kedvező a helyzetem. – Az állatokról meg már ne is ejtsünk szót úgy gondolom. - Nem tudom, hogyan képes valaki állatokból táplálkozni.. Hoz egy borotvát előtte szerencsétlen állathoz vagy a szőrén keresztül harapja át a bőrét? Hát mindenesetre ez mindenhogyan undorító és eszem ágában nincsen utánozni. De a szellővel érkezett vér tulajdonosát nagyon szívesen lecsapolnám.. Csak egy icipicit. Nem akarom megölni, de megőrjít vérének az illata főleg, hogy mindig elhalasztottam a táplálkozást. – Őszintén kérdem ezt most tőled. Ha lehúzom a gyűrűt, akkor elégek és meghalok. Mit számít, ha egy ujjal kevesebbnek kell megpörkölődnie? Ezt te sem gondoltad teljesen végig. – Nem ölöm meg magam, bár minden egyes vele töltött perc arra ösztönözz, hogy tedd már meg mert én ezt nem bírom, de nem vagyok depressziós, hogy egy ilyen lépésre szánjam el magam. Bármennyire is tűnök annak. – A.. a.. Te vagy a bátyám? – Nem akarom elhinni.. Ez csak egy ócska hazugság lehet nem több. Igaz, hogy nem tudok semmit a családomról, de pont ő? Ne.. Ne.. Kérlek könyörgök Isten vagy sors ne büntess engem már ennyire.
Kezdőlap
१ 1136 szó १ 
† 1244 szó