Az emberek már csak ilyenek. Hazugok, csalók, rosszindulatúak, kétszínűek és önzőek. Az alapvetően beléjük kódolt létfentartás által vetemednek olyan cselekedetekre, amelyeket a semmivel sem jobb embertársuk mélységesen elítél. Elég egy rossz mozdulat, szó vagy cselekedet és máris el lesznek könyvelve. Kitörni a rossz szerepéből pedig sokkal nehezebb, mint bekerülni oda. De a skatulyázó emberek is ennek a romlott körforgásnak a részvevői. Hiába próbálnak mások lenni, kibúvókat és kifogásokat találni, senki sem különb a másiknál. Az egyetlen, ami azonban tehet a bennünk bujkáló, rothadó személyiségjegy csúfos előbukkanásáról, az az élet. Egyeseknek más lapokat oszt. Néhányan arany karperecet kapnak, míg másnak a bizsura sem tellik és nem feltétlen igazságos az elosztás. Emiatt lehet bosszankodni, dühöngeni, zokogni, de ellene tenni semmit sem lehet. Csak halálod után mutathatsz be a Mindenhatónak odafent - már ha odafel kerülsz -, ami már értelmetlen időpocsékolás lesz, de minden bizonnyal élvezni fogod. Ezért mondható el a skatulyázó emberekről, hogy átmeneti tudatlanságban szenvednek, mert előbb-utóbb, mindenki fenékre ül. A kérdés csak az, hogy amellett a sok szemét jellemvonás mellett, mit birtokolnak még, illetőleg ezt hogyan fordították hasznukra, mert ezen áll vagy bukik a dolog, ettől függ, hogy lesz e majd valaki, aki segít kikecmeregni az árokból.
Nekem nem volt segítségem. Lehet, hogy ez a sorsom mocskossága miatt van vagy csak egy intő jel arra, hogy ideje változtatnom. Azonban nem is tudom, hogy az e a jobb, ha ott van mellettem valaki, aki felsegít, majd hátba szúr, vagy egyedül vagyok és megküzdök a talpra állásért. Nekem a második lehetőség jutott, mégsem vettem a szívemre. Akkor persze nyomorultul éreztem magam, de előbb-utóbb minden elmúlik. Volt olyan időszak, amikor csak futottam, de nem tudtam hova, kihez, aztán öltem, szenvedtem miatta, majd megint öltem és önmagam büntettem érte. Egy idő után azonban megnyugodtam, ez akkor körülbelül, akkor volt, amikor visszakaptam a varázserőm. Azt hiszem ez az erő az, amit én kétségbeesetten kerestem és őrzök nyughatatlanul még mindig. Az idők során a sorsomnak hála erősebb, tapasztaltabb és elővigyázatosabb lettem. Ha ezt az elmefuttatást levezetném Scarnak is, akkor lehet, hogy őt is sikerülne meggyőznöm, hogy jobb volt neki segítség nélkül. Nem lenne könnyű feladat, de bízom meggyőző képességemben.
- Nem pocsék magyarázat. Az élet tényleg ilyen. Tulajdonképpen, ha más szemszögből néznénk a dolgokat, akkor még hálával is tartoznál nekem. Megmutattam, hogy mi várhat az életben, ugyanis egészen addig a csodás kis palotádban úszkáltál a rózsaszín burkodban. Senki nem mutatta meg a valóságot. Így nekem kellett. - monndtam úgy, mintha valami nagyon fárasztó tettet vittem volna véghez. Természetesen tudom, hogy miután a király megtudta, hogy az anyja félrelépett és Scarlett még sem az ő lánya, egy kicsit rezgett a léc alatta. Akkor úgy gondoltam, megérdemli. Miért csak neki jutott ki a jóból?! Mit tett ő, amiért különb sorsot kaphatott, mint én?! Az eset után kicsit megnyugodtam és bosszúszomjam megcsappant, de Scart ezek után sem hagyhattam megöregedni és meghalni. - Azért mondod ezt, mert még nem éltél hosszú ideig sötétségben. Hidd el nekem, a bűntudat ezerszer jobb érzés, mert ha végre lesz egy csöppnyi eszed, akkor majd felfogod, hogy amit tettél, az a természeted része. - mondtam komolyan. - De a bezártságba, a korlátozottságba bele lehet őrülni.
Nem üres szavakkal vágtam vissza. Fél évig éltem sötétségbe és mivel bennem az átlagnál is sokkal több mennyiségű szabadságvágy munkálkodik, előfordult, hogy megperzselődtem.
- Én ismertelek, nagyon jól. - mondtam lassan, tudomásul sem véve dühös válaszát. Felesleges elmagyaráznom neki, hogy mégis honnan. Az előbb egy nem éppen burkolt célzásban mondtam el neki, hogy mennyire féltékeny voltam az életére és, amint kibököm végre, hogy ő a húgom, akkor mindent meg fog érteni. - Te vagy az, aki nem ismer engem és egyetlen tettem alapján akarja behatárolni az egész személyiségem. A szörnyetegtől egészen az érzelmektől mentem vámpírrobotig eljutottunk már, pusztán egy kétszáz évvel ezelőtti cselekedet miatt. Az okkal és bizonyos háttér információkkal még mindig nem vagy tisztában, mégis előszeretettel dobálózol igen kemény szavakkal, ugyanis semmi nem érdekel a saját nyomorodon és lelkiismereteden kívül. - mondtam halál nyugodtan, ami talán még a dühöngésnél is idegesítőbb volt. - Azért hagytalak ott, mert biztos voltam benne, hogy az utolsó személy, akit a közeledben akarnál tudni, az a szörnyeteg átváltoztatód. - köptem a szavakat mérgesen. - De figyeltelek messziről és ismert információforrásokból mindig értesültem a jelenlegi helyzetedről. Ha komolyabb problémád lett volna, akkor nem habozok visszatérni, de három ember halála nem akkora katasztrófa egy vámpír esetében. - forgattam égnek szemeim.
- Sajnálom, hogy nekem kell felébresztenem téged ebből az álomból, édesem, de még mindig jobb, ha az élet döbbentene rá, nem? Ha nem vagy felkészülve rá, akkor akár rosszul is sülhet el a dolog. Ezerszer jobban jársz, ha beletörődsz abba, hogy vámpír vagy és elfogadod a vele járó kellemetlenségeket is, úgy, mint az előnyöket. - Tévedtem, ő nem képmutató, csakis magát áltatja. Nem sokkal jobb. - Akkor lesznek problémák, ha majd egyszer annyi ideig nem táplálkozol, hogy utána az önkontroll hiánya miatt megölsz egy embert. Tapasztalatból mondom, felesleges ezzel próbálkozni, a végén úgyis te jössz ki belőle rosszul. Jó, ha nem arra mész, hogy meghaljon az illető, de közben tudd, előfordulhat az is. - vontam vállat. Nem csak ennyit jelent számomra egy ember élete, de nem fogok sírógörcsöt kapni és mély depresszióba esni, ha megölök valakit. Vámpír vagyok és ez együtt jár a gyilkolással is. Ostoba az, aki tagadja. És mégis Scarlett látszólag vehemensen és határozott elképzelésekkel küzd egy olyan erő ellen, amit nagy valószínűséggel sosem győzhet le teljesen és ezt ő is tudja. Azonfelül, hogy szánalmas, rendkívül szimpatikus jelenség is. - Tévképzetekben élsz, aranyom. Ez olyan, mintha kivágnál maradból egy darabot. A probléma csupán az, hogy ez mindig vissza fog nőni, hiába harcolsz ellene ennyire. - mosolyodtam el. - Végre valami, amiben egyetértünk. A vértasakok visszataszítóak. - húztam el a szám és már nem is válaszoltam a következő megjegyzésére, csupán egy fáradt sóhajtással igyekeztem kimutatni, hogy mennyire nem értek vele egyet.
Testem mellett lógó karjaimban megfeszültek az izmok és szemeim a gyűrűsujját bámulták. Kész voltam arra, hogy akár erőszakkal is, de visszatuszkoljam a napfénygyűrűt az ujjára, ha esetleg úgy dönt, hogy nem kell neki most se. Ebben a napfénytől fürdő erdőbe pedig határozottan szüksége volt rá. - Tartsd meg a gyűrűt vagy ráolvasok egy varázsigét és csak akkor tudsz megszabadulni tőle, ha az ujjadat is letéped. - fenyegettem meg, de szerencsére úgy tűnt, hogy nem kíván most megszabadulni tőle. Első kérdését figyelmen kívül hagytam, hamarosan úgyis mindenre választ kap.
- Ezzel csakis te vagy így. A nők többsége odavan értem, bár lehet, hogy esetedben ezt nem is kéne kérnem. - vigyorodtam el sokatmondóan. Nagyon szórakoztató ilyen burkolt megjegyzésekkel húzni az agyát.
Szórakozottan beletúrtam a hajamba. Hihetetlen milyen hamar megváltozott az arckifejezése. Az előbb még az egész lénye szikrázott a dühtől, most pedig csak döbbenetet és félelmet látok a szemében.
- Őszinte örömmel. - válaszoltam széles vigyorral. - Mint tudod, az anyád hűtlen volt a Királyhoz. Mellesleg fogalmam sincs, hogy hova tette az asszony az eszét. Félredug, miközben egy ország uralkodója a férje?! - vágtam értetlen arcot. - Nos, mindegy. A lényeg az, hogy szerencsétlenségedre az én apámmal szűrte össze a levet. Drámai fordulat. Ha lenne írói vénám, akkor biztosan írnék magunkról egy könyvet. - nevettem fel kajánul, majd izgatottan vártam a reakcióját.

Még soha nem éreztem ennyire intenzív dühöt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi egyáltalán elfér bennem. Ebben a kis apró testben. Kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt felrobbanok. Nem értem, hogy van képe azok után, amit tett csak úgy felbukkanni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. A düh szétfeszíti a bensőmet és nem tudok lenyugodni. Olyan gondolatok kavarognak a fejemben, amiktől én magam is megrémülök. Annyira szeretném visszaadni neki azt, amit ő tett velem. A félelmet, amit akkor éreztem, mikor felbukkant. Hogy mennyire rettegtem. Tudtam, hogy nem lesz jó vége mégis nem menekültem, hiszen ha akartam volna se lettem volna képes. Utána pedig a bűntudat, ami minden egyes csepp vérrel csak növekedett s ez a mai napig így van, ha valakinek vérét veszem egyszerűen úgy érzem, hogy a világon a legnagyobb bűnt követem el. Ezért nem is öltem meg senki sem, már nagyon régóta. A gondolatra a torkomban mondhatni lángra lobban az a bizonyos égető érzés, ami elől nincsen menekvés bármennyire is próbálkozik az illető elfutni előle. Ez folyamatosan követ. Nekem pedig táplálkoznom kell. Ez volt az egyik oka annak, hogy az erdőbe jöttem. Tudtam, hogy nem fog sok ember megfordulni erre, de legalább egy felbukkan, akiből egy kicsit táplálkozhatok. Addig pedig kellemesen pihentem volna és kikapcsoltam volna egy kis időre, de nem. Fel kellett bukkannia a múltam legnagyobb démonjának. Ryan. Azt hiszem ez a neve. Már nem igazán rémlik, hogy mit mondott. Mármint emlékszem, hogy bemutatkozott és azt mondta egyszer még megköszönöm, de nem a neve volt az, amire leginkább összpontosítottam. A fenébe is..! Kitörte a nyakam még szép, hogy nem az a legnagyobb bajom, hogy mégis mi a neve.
– Ez egy elég pocsék magyarázat. Jobbra nem telik vagy mi van? Ilyen az élet? Hát baszd meg. Nem kellett volna ez a rohadt gyűrű, ha már választanom kell. Inkább egy segítő kéz, aki átsegít a legrosszabb dolgokon. Az éjszakában járás-kelés nem lett volna különösebb büntetés. Amiatt nem éreztem volna olyan bűntudatot, amivel a mai napig nem tudom, hogy sikerült megküzdenem.  - Idővel kezdtem talán megbocsájtani magamnak és elfogadni, hogy azok az emberek nem miattam haltak meg, hanem a bennem lakozó szörnyeteg miatt, kinek éhségét annyira nehéz kioltani.. Igazából már nem is azon vagyok, hogy kioltsam csak kis időre megszüntessem, mert félek, ha túl messzire mennék megölnék valakit. Én pedig nem fogom még egyszer átélni ugyanazt. Három ember. Három életet ontottam ki az első napomon, ami azóta is vészjelző képként villan a fejembe, akárhányszor táplálkozom egy emberen. Hálás vagyok érte, mert így van okom arra, hogy leálljak. Nem pedig fejvesztve harapom át az emberek torkát. Kikapcsolhattam volna az érzéseimet és, akkor nem kellett volna foglalkoznom a bűntudattal, de szerintem az ugyanolyan gyáva tett, mint maga az öngyilkosság. Az életért küzdeni kell. Már a születésedkor, hogy te legyél az első, aki odaér a petesejthez. Ha ott képes voltál megnyerni a harcot szégyen lenne elbukni. Feladni meg még annál is inkább. De legalább vigasztal a tudat, hogy a sok gyökér közül te bírtad a legtovább. Ők már akkor elhullottak, mikor te győzelmet arattál.
Kezemet mellkasomra helyezzem és próbálok bűnbánó tekintet vágni, de soha nem voltam túlságosan jó az érzelmeim elrejtésében maximum valami alá tuszkoltam be, de az is tiszta érzés volt. Most pedig a düh, amit éreztem sokkal erősebb volt, mint bármi más. Amúgy sem kellett sokáig elhinnie, mert egyáltalán nem az volt a célom, hogy elhiggye a dolgokat. Szavaimból már úgy is kiveheti, hogy teszek magasról arra neki mégis milyen volt ez az egész. –  Most azt akarod elérni, hogy sajnáljalak? Vagy szimpatizáljak veled? Mert nem fogok. Tudod miért? Nem.? A parányi agyaddal nem vagy képes felfogni? Ha te, már keresztül mentél ezen miért nem voltál ott mellettem? Hm? Nem is ismertél. Nem mondhatod azt, hogy idegesítő lettem volna. Egyetlen egy dolgot nem tudsz rólam mégis úgy hagytál hátra, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Nem érdekel, hogy hány ember vére tapad a kezeidhez, mert láthatóan téged sem hat meg különösebben. Vannak egyáltalán érzéseid? Vagy te magad is amolyan kikapcsolt érzelmekkel rendelkező vámpírrobot vagy? Ami pedig a gyűrűt illeti, ha gondolod szíves örömest visszaadom, amint lemegy a nap. Semmi emlékeztető nem kell tőled.  – Lehúznám most is, de nincs kedvem ropogósra sülni. Mikor legelőször idegen tárgyként találtam az ujjamon, akkor az volt az első, hogy meg akartam szabadulni tőle, de rájöttem, hogy jobban járok, ha az ujjamon hagyom. – Az, hogy vámpír vagy nem egyenlő azzal, hogy gyilkos is. Nem mondom, hogy maga vagyok az angyal, de nem fogok ártatlanokat bántani. Elég volt három ember, három nem háromezer, ahogy te hangoztatod. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kezembe vegyem a sorsomat és ne engedjem, hogy egy rohadék bennem lakozó szörnyeteg irányítson. A saját életemben én vagyok az, aki döntéseket hoz és nem szeretem, ha meghozzák helyettem. Ahogyan te is tetted. Először azzal, hogy átváltoztattál. Aztán azzal, hogy elhagytál. Tudod, igazán kikérhetted volna a véleményem.  – Azért ő a saját életében hozott meg egy döntést azzal, hogy elhagyott, szóval most visszaérvelhet ezzel, de nem érdekel. Akkor is nekem van igazam. Otthagyni egyedül, tudatlanul. Rendkívül kegyetlen tett volt részéről. – Nem vagyok a vértasakok híve. Valahogy nem megy le. Kiráz tőle a hideg. Ha már táplálkozom rendesen emberből, de nagyon ritkán. Most sem tudom megmondani, hogy mikor táplálkoztam utoljára. Nem kínzom magamat csak mindig valami miatt eltolom.. Aztán meg is feledkezem róla csak azt érzem egyre gyengébb vagyok.  – Ahogyan most is, de ez most teljes mértékben részletkérdés. Erre senki nem kíváncsi. –  Miért nem akarod engedni, hogy meghaljak? – Tényleg érdekelt. Talán megszállottammá vált volna. – Ha lehúznám az ujjamról ezt a kis gyűrűt és elhajítanám mit tennél? Sok lehetőséged nincs. – Kérdeztem kíváncsian oldalra döntve a fejemet. Gyűlölet még mindig ott tombolt bennem, de már közel sem zavart annyira a közelsége, mint eredetileg. Bátran felképelném. Főleg ez a kijelentése után. Bár nem szabad elfelejtenem, hogy vannak rosszabb dolgok is a halálnál.
–  Csak te hiszed azt, hogy megunhatatlan vagy. Ne legyél már ennyire eltelve magadtól, mert komolyan mondom, hogy hánynom kell tőled. – Már tényleg a rosszullét kerülgetett attól, hogy ennyire nagyra van magával, amikor az én szememben csak egy rohadék, akit teljes szívemből gyűlölök. Rettentően untam a várakozást már. Mégis mi köze lehet hozzám azon kívül, hogy átváltoztatott és meg akart nézni engem. Ha tényleg ezt fogja kinyögni, akkor esküszöm, hogy felképelem. Mert ezzel húzni az agyamat ennyi ideig, hát.. Barátok között is rettentő nagy pofátlanság. Hófehér bőröm még pár árnyalatnyit fehéredett, mikor az utolsó szó eljutott a tudatomig. Tudtommal Matthias még csak a féltestvérem sem volt, mint kiderült, de apám ágáról semmit nem tudok.. Azt sem tudom, hogy ki volt az apám. Szóval lehetséges. De pont ő? Komolyan pont neki kell lennie az egyetlen élő rokonomnak? –  Ezt nagyon szépen kérlek fejtsd ki bővebben.  – Rendkívül udvariasan szólok hozzá talán most először. Nagyot nyelek, hiszen félek a válaszától. Remélem csak viccel és ez már megint egy hülye poén. Nem.. Nem lehet, hogy közöm legyen hozzá. Nem lehet a rokonom!

Még szerencse, hogy a gyűlölet az egy szenvedélyes érzés. A közönyösségtől sokkal jobban tartok. De amikor valaki gyűlöl, akkor érez valamit irántam. Épp ezért nem félek annyira attól, hogy visszacsinálhatatlanul magam ellen fordítottam Scart. Gyűlöl, ami természetesen nem jó, de nem a legrosszabb, ami történhet. Átváltoztattam, majd egyedül hagytam a vámpírléttel. Igen kegyetlen dolog, így visszagondolva rájöttem, hogy én is gyűlölném az illetőt, aki ezt tette velem és nem lennék kíváncsi az egyéb magyarázatára, az ő helyzetére. Én tudom, hogy hatalmas felelősség egy újdonsült vámpír útját egyengetni, amikor még a magaméban sem vagyok biztos és nem könnyű utána a szemébe nézve vállalni mindent. Most már kérdőre vonhat, a szememre vetheti a rossz döntéseimet, a vállamra pakolhatja a problémákat, mint a liszteszsákokat, de igazán sosem fogom tudni már jóvá tenni és ostoba az, aki ezt állítja.
Akad olyan probléma, amit pár évvel később jóvá lehet tenni, de bizonyos dolgok nem várhatnak sokáig. Akkor volt rám szüksége, akkor nem voltam ott. Már hiába követem bárhova, hiába teszek meg bármit, sosem lesz rám olyan nagy szüksége, mint akkor volt. Ez egy tagadhatatlan tény. Főleg, hogy azóta már bő kétszáz év eltelt. Rengeteg idő, ami a jóvátétel szempontjából nem éppen kedvező, de kicseszés, mert ez idő után is olyan mélyen él az emlékeiben a nap, amikor otthagytam, hogy még számomra is érthető módon képtelen az intelligens emberekhez méltó kommunikációra. De persze, sokan azt mondják, hogy a veszekedések és problémák kovácsolják össze az embereket. Nem tudom, melyik idióta dilidoki mondta ezt, de lenne hozzá egy-két szavam. És szívesen bemutatnám neki a családunk problémáját, kíváncsi lennék, mit javasolna.
- Hát azért, Drágaságom, mert... - haboztam idegesen. Ezzel a kérdéssel telibe talált, de felkészülhettem volna rá, hiszen már nagyon közel jártunk a forró kásához. Utálok hezitálni. Meging a határozottságom, elfogynak a szavaim, a frappáns, flegma feleleteim és ezt beszédpartnerem is látja. Az időhúzása miatt beletúrtam a hajamba és finoman beharaptam az alsó ajkam. - ilyen az élet. Az ember nem kaphat meg egyszerre napfény gyűrűt is meg segítő kezet is. Csak élvezd az életed, amit kaptál és elégedj meg azzal, amid van.
Nagyot nyeltem. Hát ez kegyetlen volt. De miért csinálom? Én nem vagyok ilyen. Vagyis majdnem, de mégsem. A nyavalygást és az irányítani akarást nehezen tűröm, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, de a kezdetekben én is nehezen küzdöttem meg az éhséggel. Emlékszem rá, hogy sok embert öltem meg, ölök meg a mai napig és még ma is izzadságban fürödve ébredek, amikor az egyik áldozatom sikoltásai kísértenek álmomban.
- Én pontosan ezerszer több emberrel végeztem abban az időben, ha ez megnyugtat. - mondtam halkan. Muszáj volt elmondanom, nem hagyhattam, hogy egyedüli szenvedő alanyként tetszelegjen előttem és még magát is jól megsajnálja. Nem, ugyanis nem ő az egyetlen, akinek nehéz volt az élete. - Én is egyedül voltam és az akkori seriff még vadászott is rám egy ideig. Napfény gyűrűm sem volt, csak miután visszakaptam a varázserőm. Akkor készítettem magamnak egyet. Körülbelül fél évvel később. - ismertettem vele életem legsötétebb korszakát. Szó szerint a legsötétebb volt, ugyanis hat hónapon keresztül nem tehettem ki a lábam a természetes napfénybe. Igaz, hogy én választottam ezt az életet, én akartam vámpír lenni, de ez már csak részletkérdés. Maga a történet a lényeg, ami talán nem is érdekli. De engem meg az nem érdekel. - Igen, hagytalak volna, de nem azért, mert szörnyeteg vagyok, Scarlett. - mondtam már mérgesebben. - Hanem azért, mert mindketten azok vagyunk. Kár volna tagadni, hisz ez a természetünkben van. Vámpírok vagyunk, a vámpírok pedig embervérrel táplálkoznak. És ezt még te sem tudod megváltoztatni. Ne is ringasd magad tévképzetekbe. - fortyogtam. - De ha azt hiszed, hogy vértasakokat lopni vagy embereket lecsapolni, majd útjukra engedni jobb mulatság akkor hajrá, de örökké nem lehet így élni. Márpedig van itt egy kis probléma; ha rajtam múlik sosem fogsz meghalni. - mondtam neki szájbarágósan. Ez már csak azért is így van, mert én így akarom.
Komolyan nem értem azokat, akik mindenképpen ellent mondanak egy normális vámpír viselkedésének és naponta traktálják az érzékeny kis lelküket ostoba hazugságokkal meg kínlódással. Mennyivel könnyebb lenne a helyzetük, ha elfogadnák, amik ők és nem ostoroznák magukat, amikor egy csepp vér végiggördül a torkukon. Be kellene látniuk, hogy ők ilyenek, el kéne fogadniuk vagy meg kéne halniuk. Nekem pedig el kellene mennem vámpír pszichológusnak. Tényleg, az jól keres?!
- Nem, még mindig nem. - mosolyodtam el. - Jobb, ha tudod, hogy megunhatatlan vagyok, tehát csak veled lehet a baj. - mutattam rá vigyorogva.
Elképzelhető, hogy senki mással nem veszekedtem még ilyen jót, mint vele?! Scarlettel eddig bemutattuk, hogy milyen remekül tudjuk utálni egymást és nincs jobb egy kis családi vitánál, de vajon, hogy fog reagálni, amikor megtudja, ő a húgom?! Esküszöm, levideózom az arcát abban a pillanatban.
- Noha nagyon kíváncsian végignézném, ahogy átszabod az arcom és támogatom, hogy az ötleted, majd a bejelentésem utánra tartogasd, most nem ennek van itt az ideje. - mondtam vigyorogva. Nagyon szórakoztató volt nézni azt a két dühös szemet és a picinyke test mellett tartott karokat, amelyeken megfeszült az izom. Lehet, hogy tényleg nem esne jól, ha behúzna nekem. - Na, ne nézz már így rám, Scar. - vigyorogtam gyűlölettel megvillanó szemeibe. - A családtagok rendszerint szeretik egymást.

Ha a szemeimmel kínozni tudnék.. Nem véletlenül sem ölni akarok. Az túlságosan is kegyes lenne. Miatta kellett annyi szörnyűségen keresztül mennem.. Ha ő nincs akkor élem az egyszerű kis életemet mindenféle probléma nélkül. Na, jó azért ez egy kicsit túlzás, hogy egyszerű volt az életem, de legalább nem volt ott maga az a tény, hogy vámpír vagyok. Apám vagyis a király – még most sem tudom, hogyan is kellene neveznem – a halálomat kívánta. Anyámat akkor láttam utoljára, mikor azt mondta meneküljek.. Vagyis valami ilyesmit. Ez az emlék már csak homályos képekben él a fejemben. Édesanyám arcképe lassan elfakul az egyetlen dolog, amire emlékszem az sötét haja volt, amit határozottan megörököltem tőle. Igazából édesanyám kiköpött mása vagyok. Azt hiszem. Már nem tudom, de úgy rémlik, hogy nagyon hasonlítottam rá és nem csak a sötét hajam miatt. Hiányzik. Minden áldott nap. Ha tehettem volna magammal hozom, de ő engem védett. Míg én menekültem ő lefoglalta a királyt, ha nem is túlságosan sokáig, de lefoglalta. Fogalmam nincs mi lehetett vele. Könnyű halálra ítélték vagy esetleg megkínozták? Egy biztos, hogy nekem sem volt egyszerű tovább élnem, de rá sem egy leányálom várt.
Nem kellett volna megdicsérnem a külsejét. Nem is volt szándékos.. Csipkelődni akartam, de ez nekem most valahogy nem akart összejönni. Többször át kell gondolnom az ilyen kis beszólásaimat, mert ezekkel is neki kedvezek. Az így is univerzumokat kitöltő egóját táplálom. Ha úgy vesszük ez egy nagyon kedves dolog tőlem. Ha már ennyire rá van akadva arra, hogy mennyire udvariatlan vagyok vele szemben.. Mégis mit várt? De komolyan? Hogy körbeugrálom? Vagy letérdelek előtte, mint valami alávetett kiskutya? Meg a fenéket! Többnyire meghúzódom a háttérben ez igaz, de nem akkor, mikor egy olyan személlyel, kell szembe néznem, mint ő. Erősebb vagyok, mint az gondolná. Erősebb vagyok, mint azt én magam gondolnám. Lehet, hogy a félelem egymagában felemésztene, de gyűlölettel keveredve nem kis löketet ad nekem. – Ezt a kérdést komolyan fel kell most tenned? Hát nem egyértelmű? Ha már voltál olyan kedves, hogy ilyen csodálatos ajándékot nyomtál a kezeim közé, akkor mégis miért hagytál ott egyszerűen ezzel?  – Emelem fel a kezemet, hogy jól szemügyre vehesse a gyűrűmet. Igen. Még mindig az ő rohadt gyűrűjét hordom. Lehet, hogy be kellett volna újítanom már egyet nagyon, de nagyon régen.. Azonban egy boszorkánnyal sem alakult ki amolyan igazi barátság.. Igazából mindegyiküket kerültem, mert veszélyesnek tartottam, ahogy a vérfarkasokat mégis egy vérfarkas génekkel rendelkező kislánnyal töltöttem az időmet. Bár ő különösebb veszélyt nem jelentett a számomra. A mostani állapotról viszont nem tudok nyilatkozni. Talán, ha Mia-t megkérném ő segítene nekem egy új gyűrűvel.. Bár nem akarom kihasználni azt, hogy megadta a számát.. Nem lenne fair. – Mikor felébredtem megöltem három embert. Minden áldott nap bánom.. A bűntudatot hordozom magammal, de ennek inkább téged kellene terhelnie. Bár nem is tudom min változtatott volna az, hogy ott maradsz velem. Valószínűleg engeded, hogy azt csináljam, amit akarok és pontosan ezért vagy te szörnyeteg.  – Egyre jobban viszketett a tenyerem, hogy felpofozzam. Talán így egy kicsit helyrerázódna az agya. Nem szívlelem az erőszakot, de vele kapcsolatban nem is kellene megfontolnom a dolgokat egyszerűen csak jól bemosni abba az idegesítően helyes arcába. Mondjuk inkább a szavaimat kell kétszer meggondolnom. Pontosan ezért gondolom végig a cselekedeteimet legalább háromszor. – Nem unod, már magad? Mert nekem már nagyon kezd elegem lenni belőled. – Nem tudom, hogy férhet bele valakibe ennyi önimádat. Honnan ered egyáltalán? Oké.. Tényleg jól néz ki, de azért nem dobnám le magamról a ruháimat és nem vetném magam rá.. Főleg azok után nem, hogy megszólalt. Teljesen lerombolta az illúziót. Bár én, ha egy szörnyeteget képzelek magam elé az ő arcát viseli. – Aha, de ugorhatnánk arra a részre, hogy végre leszel olyan jó fej és megválaszolod a kérdésemet, amit kétszer is feltettem? Tudod ez is udvariatlanság, ha már itt tartunk. – Nem tetszik, hogy a közelemben van.. Nem akarom, hogy közel legyen hozzám. Legszívesebben egy másik univerzumba tuszkolnám, hogy barátkozzon össze E.T.-vel és engem nagy ívben kerüljön el. –  Megtisztelve érzem magam, de tudod mikor érezném magam még jobban megtisztelve? Ha végre megmondanád, hogy mégis mit keresel itt. Mert, hogy erre még nem adtál egyenes választ az egyszer biztos. Engem. De mégis miért? Meg miért most? Megmondod vagy egy kicsit átszabjam az úgymond tökéletes külsődet? – Tényleg be akarok neki mosni. Nem szeretem, ha húzzák az agyamat. Egyenesen irritál. Talán nincs olyan dolog a földön, amit ennél jobban utálnék.

Mindig is azt akartam, hogy legyen rangja a látványomnak. Hogyha valaki meglát, akkor jusson eszébe rólam valami vagy érezzen valamit a megjelenésemmel kapcsolatban. Mindegy, hogy egy emlék jut eszükbe vagy csak feszélyezve érzik magukat vagy félnek, esetleg örülnek. A lényeg mindig az volt, hogy ne menjenek el mellettem szó nélkül. És ez általában be is jött.
- Köszönöm. - vigyorogtam rá gonoszul és tettem felé néhány lépést. Lépteim némák voltak. Hihetetlen kiváltsága ez egy vámpírnak. Úgy tudok lépkedni a zajos avarban, hogy nem ütök zajt, egy letört fagally se reccsent meg alattam. Ennek igazán csak akkor tudom hasznát venni, amikor az áldozatom még nem vett észre, hiszen az egésznek az a lényege, hogy ne keltsek feltűnést. Most azonban más a helyzet, ugyanis Scarlett nem az áldozatom és egyébként is már észre vett. - Ezt nyugodt szívvel könyvelem el egy bóknak. Bár nem ártana még dolgoznod rajta. - mondtam kárörvendő mosollyal, majd mély, színpadias sóhajt hallattam.
Kíváncsian néztem végig rajta és bevallom, megrendített az a sok érzelem a szemében, de lehinkább az a borzalmas mennyiségű, tömény gyűlölet. Ez aggasztó, de nem akartam rögtön negatívan reagálni vagy afféle sötét gondolatokkal traktálni magam. Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavar, ha gyűlölnek. Nem egy szép érzés, de normális esetben magasról tojom le, hogy mit éreznek irántam mások. A lényeg, hogy érezzenek valamit, a többi nem számít. Most azonban más a helyzet. A kárörvendő vigyorom mögött a gyomrom egy nagy csomóba szorult és testem tűzforró vízzel forrázták, amikor rájöttem, hogyha tudna, egy pillantásával is képes lenne végezni velem. Bizonyára idegesítettem is, mert apránként a düh tompa villanását is észrevettem smaragdzöld szemeiben. Ez nem esett jól. Talán ez a furcsa érzésem azért volt, mert kialakult valamiféle kötödés bennem az átváltoztatása során vagy csak a szimpla tény, hogy ő a húgom, lehetetlenné tette a gyülölete viszonzását. Én csak jól szórakoztam rajta, mint egy igazi báty.
- Miért lennék én szörnyeteg, Scar? - fontam össze karjaim a mellkasom előtt és úgy félméterre megálltam előtte. - Örök élettel és egészséggel ajándékoztalak meg. Határtalan erővel és képességekkel. Miért vagyok ezért olyan borzalmas?
Visszagondoltam arra az estére. Az érzelmek, amik bennem dúltak még most is nagyon intenzívek, így komolyabb erőlködés nélkül éreztem át megint a helyzetem. Sikított, könyörgött, én mégsem hagytam békén. Nagyrész méreg vezérelt, de egy furcsa érzés is közrejátszott. Valami azt súgta, hogy nem hagyhatom csak úgy meghalni őt. Nem hagyhatom, hogy az idő nyomot hagyjon rajta és eltávozzon a halottak sorába. Az átváltoztatása után könnyebb volt élni. Nem volt mellettem, alig tudtam róla valamit, mégis megnyugodt a lelkem, hogy már biztosan nem rabolja el az időkori halál. Persze, az első hónapokban ezerszer megfordult a fejemben, hogy vajon hol jár és miként kezeli a vámpírlétet, mégsem kerestem meg.Talán, ha ott lettem volna, akkor most nem villognának rám ilyen gyülölettel ezek a gyönyörű szemek és szavai sem lennének ilyen csípősek.
Szavai hallatán hangosan felnevettem. Őszintén, kivételesen semmi gúny, szarkazmus és kajánság nem volt benne. - Úgy érted ott belül, ugye? - kérdeztem vissza hahotázva. - Mert ezzel itt... - mutattam végig az arcomon. - még neked sem lehet semmi bajod. - vigyorodtam el. Választ nem vártam, de egy kellemetlen fintort vagy prüszkölést biztosan kapok majd válasz gyanánt. Szeretem kifürkészni a cselekedetei és reakció mögött bujkáló tartalmat. De nem csak neki, ez mindenkivel így van. Én próbálok minél nagyobb rejtély lenni, de szeretem, ha másokat úgy olvashatok, mint a kedvenc könyvem. Mindent tudni, érteni akarok. Nem szeretem a kiszámíthatatlanságot.
- Ugye milyen egyszerű volt, édesem?! Megy ez neked. -  mondtam szórakozottan. - A válaszom pedig; De igen, el akarom mondani, mit akarok. - bólogattam. - Azonban ne felejtsd el, hogy nem azért találkoztunk, mert akarok valamit veled kapcsolatban tenni. Vagy ugye nem azt hiszed, hogy az ébedem keresése helyett téged hajkurászlak az erdőben? - kérdeztem és ezúttal tényleg az igazságot is mondtam. - Az első számú célpontom a mai napon néhány túrázó gimislány volt a pom-pom csapatból, akiknek remélhetőleg frissek és B pozitívak. - magyaráztam és összefolyt a nyál a számban. Rég ettem már valami finomat, a mai ebédet el kell halasztanom, de vacsira már tényleg bekapok valamit. -  Nem te, de akkor már azt is bevallom, hogy személyed az egyik, aki miatt Mystic Falls-ba jöttem. Érezd magad megtisztelve. - vigyorodtam el. Szánt szándékkal húztam az agyát a végtelenségig. Most kiderül, hogy meddig bírja és mikor jut el arra a pontra, hogy lekeverjen nekem egy hatalmasat.

Látványa olyan emlékeket idézett fel bennem, amiket már azt hittem régen magam mögött hagytam. Egy késő éjjelen találkoztam vele, de arca úgy égett emlékezetembe, mintha mostani reflektorokkal lettünk volna megvilágítva. Nem mondhatom, hogy nem emlékszem erre az arca, mely annyi szenvedés okozott nekem. Mert tisztán emlékszem arra, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán, mikor egy örökkévalósággal ajándékozott meg engem anélkül, hogy kértem volna. Választási lehetőségem nem igazán volt. Ahogyan annak a három embernek sem. A haláluk az én lelkemen szárad és a mai napig úgy kísértenek, mintha folyamatosan mellettem állnának. Próbálhatom kizárni őket, de mégis hogyan lennék képes arra, hogy hátat fordítsak a múltamnak? Ez bennem él nem olyasmi, amit csak úgy egyszerűen el tudnék dobni magamtól.
Ránézni is alig bírok anélkül, hogy ne képelném fel. A tenyerem már rettenetesen bizsereg, de nem tudom mennyire lenne tanácsos a közelébe menni. Ironikus, nemde? Nem akartam az örök életet most pedig védelmezem, mert meghalni sem akarok. Ki az, aki megakarna halni? Még az sem, aki azt vallja, hogy már pedig ő szeretne meghalni. Az utolsó pillanatokban mind megbánják tettüket, hiszen rájönnek, ha véget vetnek az életüknek véget vetnek mindennek. Egy életünk van, ha nincs akkora „szerencséd”, hogy valaki késő éjszaka egy elhagyatott úton úgy dönt, hogy megérdemelsz többet is. Az okát még mindig nem tudom, miért változtatott át. Talán itt a lehetőség arra, hogy feltegyem neki a kérdést, mely oly régóta bántja a csőrömet. Ehhez azonban félre kellene tennem a gyűlöletem és a haragom, amit iránta érzek. Nem is igazán azért haragszom, mert átváltoztatott. Az ok ennél sokkal összetettebb. Kicsit persze ez is táplálja a dühöm, de az a tény, hogy egyedül kellett megküzdenem mindennel.. Határozottan kijelenthetem, hogy a haragom s dühöm nagy része ebből az aprónak tűnő dologból származik. Miért nem vállalta a felelősséget azért, amit tett? Most pedig kétszáz év elteltével csak úgy felbukkan, mintha mi sem történt volna. Mégis mit várt tőlem? Ölelést? Vagy örömteli ujjongást? Hát ezt megszívtad öregem, mert erre még ezer év elteltével se számíts.
– Hmm, hadd gondolkodjak. – Végigfuttatom a szemem rajta, majd újra tekintetébe fúrom a sajátom. – Igen. A külsőség mit sem számít, ha valaki rohad belülről.  – Idióta! Most ismertem el, hogy jól néz ki. Ez az, Scarlett. Tápláld csak az így is nagy egoját. Legközelebb kétszer is meggondolom, mielőtt kimondom, ami éppen átfut a kusza gondolataim között. – Most ugye, csak viccelsz? Meg akarsz tanítani illedelmesen viselkedni? Tudod képes vagyok rá. Tisztelettudó vagyok az olyan emberekkel, akik megérdemlik. Mondhatnám, hogy sajnálom, amiért te valahogy nem kerültél fel erre a listára, de akkor hazudnék. Az pedig nem szokásom. Nem mellesleg a szörnyeteg hozzád képest egy igen jó jelző, szóval törődj bele. – Hangom nem remeg meg, hiába érzem úgy, hogy mindjárt sírva fakadok közelségétől. Megőrjít. Félek, rettegek s ugyanakkor gyűlölöm. Érzelmeim kavalkádja annyira zavaros, hogy már azt sem tudom mit, miért és voltaképpen hogyan is érzek. Düh vagy félelem rázza a testemet? Nem tudom. De nem mutathatok gyengeséget vele szemben. Nem adom meg neki ezt az örömöt.  
– Oké, neked valami nagyon, de nagyon nincs rendben a fejeddel. – Az én véleményem szerint sokkal jobbak voltak a mesék, mikor még a szülők mesélték egy gyerekeknek ezzel is felkeltve ez érdeklődésüket az olvasás iránt. Most pedig egyszerűen beültetik őket a tévé elé, hogy nyálukat csorgatva nézhessenek valami idióta mesét. A meséknek pedig napról, napra csökken a színvonaluk. Sokkal több időt töltenek el azzal, hogy tökéletesítsék a külső dolgokat, míg végül a mese mondanivaló nélkül marad. Tisztelet a kivételnek, de az idő előrehaladtával ez folyamatosan romlik. A lényeget kihagyva ugranak a felesleges részletekre. Nem, mintha éjjel-nappal a tévét nyomkodnám, hátha felbukkan valami mese, hogy a szakértőjük legyek. Szó sincs ilyesmiről. Főleg, mivel nem vagyok nagy rajongója a tévének. Egyszerűen nem tud lekötni. Vagyis elég ritka. Általában csak háttérzajnak kapcsolom be, ha pedig valami érdekeset hallok odakapom a fejem. Ennyi az egész.
Megforgatom a szemeimet kérdésére és már tényleg kezd elegem lenni ebből az egész felsőbbrendűségéből. Miért akar kioktatni egyfolytában? Annyira az agyamra megy, hogy most már tényleg elgondolkozom azon milyen szépen mutatna az öklöm egy jó lendítés után az orrán, vagy az arcán. A becsapódás helyzetét inkább a véletlenre bízom. Csak, hogy legyen meglepetés. Utána valószínűleg visszanyalna a fagyi, de legalább egy pillanatra jól érezhettem magam. – Rendben.. – Egyezem bele, mert tudni akarom, hogy mégis mit akar. – A drágalátos uraság nem kívánja elárulni nekem, hogy mégis mit akar?– A hangom szarkasztikus. Ne gondolja már azt, hogy teljes mértékben behódolok neki.

Még mindig egy ép ésszel megmagyarázható okot keresek. Dühtől villogó szemeibe mélyedve próbálok rájönni, hogy mégis mi vezérelt akkor, amikor átváltoztattam. Vajon elég ok az, hogy a féltestvérem? És az atyai szeretet teljes hiánya miatt szerettem volna egy kicsit lecsippenteni a jólétéből? Tényleg így érzek vagy csak annyiszor használtam ezt az indokot, hogy már magamnak is sikerült bemesélnem?
Esélye sincs annak, hogy szükségem volt valakire? Hogy az örökléttel járó magányosságomban azért változtattam át a húgomat, mert abban bíztam, hogy többé nem kell egyedül lennem? És ez esetben, mégis mit vártam? Azt biztos nem, hogy őszinte hálája jeléül a nyakamba ugrik. Nem, bár még az is lehet, hogy a magány ilyen idiótává tett.
Persze, szar ötlet volt így keresni megoldást a problémára, hisz ezután alaposan szétválasztott minket az élet. Ezután persze megjelent Doe és akkor megint pár évig eszembe sem jutott a húgom, mert egy ember teljesen elég volt. Nem nagy társaság, de nem is voltam egyedül. Ráadásul Doe ellensúlyozta minden egyéb vágyamat. Az ő társasága elég volt, ahhoz, hogy ne kívánjak többet. Akkor csak ő kellett. Na de mégiscsak egyedül maradtam.
Igen, az egyedüllét egy határozottan jó ok. Sok mindenki használja. Úton-útfélen találkozunk valakivel, aki valamilyen sunyiságát vagy rossztettét az elviselhetetlen űrre fogja és önmagát sajnáltatja. Szuper. Én is közéjük tartozom. Na de most komolyan, valamilyen valóságalapja biztosan van, ha már megfordult a fejemben. Habár megoldásként lehet hogy nem az átváltoztatását kellett volna választanom. De itt egy újabb mentség; Magányos ember nem képes önzetlenül gondolkodni. Jó nem? Elképesztő, hogy minden helyzetre találok egy közhelyes, sznob kifogást. Ezt nem tanítják az egyetemen.
- Au. Szörnyeteg? Ez most komoly? - kérdezem tettetett sértettséggel, de alakításomba erősen belerondított az arcomon elterül széles vigyor. - Úgy nézek én ki, mint egy szörnyeteg? - A kérdés költői volt. Pontosan tudom, hogy nem úgy nézek ki. Ami azt illeti, tisztában vagyok a külsőmmel és teljesen elégedett is vele. Talán egy kicsit nagyképű vagyok, de minek letagadni a nyilvánvalót? Akkor képmutató lennék, ami még rosszabb. - Tudod, nem így szokták viszonozni a kedvességet. Én bókoltam neked, úgy illik, hogy viszonzod vagy meg sem szólalsz. A szörnyeteget nem vehetem dícséretnek. - vonok vállat vigyorogva.
Az arcát figyelem. Szemében azonnal meglátom a rettegést és észreveszem, hogy arcizmait igyekszik ennek ellenére közömbös grimaszba fojtani. Amit látok az arcán, az mégis csak gyűlölet és a düh. Élvezem. Nem tagadom, szeretem ha félnek tőlem. Beteges, nem normális, de mások rettegése tölti fel a magabiztosságom. Eszemben sincs kárt tenni benne. Ugyan, oda lenne a szórakozásom, ráadásul közölni is akarom vele a kapcsolatunk.
- Természetesen. - vágom rá halálosan komoly arckifejezéssel. - Oltár előtt tisztelgek Walt Disney, Andersen meg a többi nagy arc előtt. Tudod, igazságtalannak érzem, hogy amikor én gyerek voltam, akkor még csak a szalmababából készült bábelőadásokat láthattam a főtéren. Te nem buksz ki ettől teljesen? - színlelek idegességet és szemforgatva fordulok hozzá. Várom a válaszát, de inkább döbbent arcát és kiszámítható válaszát; Nem kéne orvoshoz fordulnod.
Nem, nem kéne. Teljesen tudatosan csinálok magamból hülyét. Számat összeszorítom, hogy eltudjam fojtani kitörni vágyó nevetésem. Szórakozni akarok még egy kicsit vele, de biztosan tudom, hogy ő egyből a kényegre akar térni. Nem vágyik ostoba játékokra és vitákra. Le akarja tudni a találkozást, tovább menni és jó gyorsan elfelejteni a létezésem is. Nos, húgi, ez nem lesz olyan egyszerű.
- Nem szeretnéd ezt udvariasabban is megkérdezni? - lépek felé pár lépést, miután elkezd hátrálni. Előlem nem menekül és ezt ő is pontosan tudja.
Egyébként nem vagyok az etikett híve és sosem tartottam még erkölcsi előadásokat, de itt az ideje, hogy jó magaviseletre neveljem a kishúgomat.

▲  ▲ music ▲ xxx ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲

Az erdő messzire nyúló, zöldellő ágai sem tudták teljesen eltakarni a sűrű lombkoronák felett elterülő csillogó, kék eget. Habár a fehéren sugárzó napkorong csak részben látszódott az elé kerülő levelektől, így is óriási erővel égetett és változtatta üvegházzá a Föld szféráját.
Szerencsére a gyér avarban lépkedve, a levelek takarásában egészen elviselhető volt az idő. Langyos, gyenge szellő fújt, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy ne érezzem magam egy szaunában.
Nem tudom, hogy miért jöttem ide. Isten igazából azt sem tudtam, hol vagyok. A tegnapi másnaposság miatt még mindig enyhén zúgott a fejem, de szerencsére az erdő csöndje mindig elvégzi kúráló feladatát.
Elég csúnyán berúgtam két nappal ezelőtt, így nem is csoda, hogy még most is kavarog a gyomrom, fájdogál a fejem és már akkor is elmegy a kedvem a mulatástól, amikor valami piára nézek.
Furcsa, mert egyébként gyakran csiccsentek be. Nem vagyok alkoholista, de ez-az lecsúszik egy-két(három-négy) alkalommal a héten.
Amikor azonban oka is van az ivásnak, az egész elkezd valami brutális procedúrává átváltozni. Az emberek nem lesznek szebbek, a kedvem nem lesz jobb és az alkohol nem fogja kevésbé marni a torkom. Magamról ugyan megfeledkezem, de a tudatalattim  akkor is tudja, hogy valami nem egészen kóser.
Do. Előszeretettel okolom eme két betű tulajdonosát a fejfájásom, hányingerem és kedvtelenségem miatt. Nem csak, hogy nekem rohant, amikor először találkoztunk újra, hanem miután én aggodalmasan érdeklődtem hogyléte iránt és kedvesen meggyógyítottam egy pillantásommal, gorombáskodott velem.
Én persze nem vagyok olyan természet, aki ezt szó nélkül hagyja. Kapásból, gondolkodás nélkül visszavágtam, mire ő megint és így tovább. Egészen addig tartott vitatkozásunk a parkban, amíg arra nem jött egy Csendőr, hogy pimaszul goromba hanghordozással küldjön el minket szobára, mint a két örökösen veszekedő, koravén házaspárt.
Ekkor Dorothea persze továbbfutott, de nem hagyta ki a csodálatos alkalmat arra, hogy szurkáló, gyilkos tekintettel nézzem rám. Őrület.
Így hát fogtam magam és bevetődtem az első, nyitva álló kocsmába. Hamar barátkozós típus vagyok, az alkohol pedig csak rátett egy lapáttal. Nem sokáig üldögéltem egyedül a pult mellett. Hajnali egykor már az egész kocsma tudta, hogy ki az a Do, miért, hol, mikor vesztem össze vele és még azt is, hogy hol hordja a választékát.
Teljesen váratlanul ért  az avar zörgése, ami határozottan nem az én lépteim nyomán támadt. Ez itt az erdő elég kihalt része, eddig legalábbis úgy tűnt. Mégis miért keresne itt bárki is? Bebújtam egy fa mögé. Nem félelemből. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de boszorkány és vámpír is vagyok egyben. Nem egy rossz kombináció. Gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani. Vagyis a nagyon-nagyon-nagyon nehéz kategóriába sorolnám magam.
Csupán azért használom ki a fa nyújtotta búvóhelyet, mert elég elővigyázatos figura vagyok és jobban szeretem előbb én szemügyre venni az ismeretlent, hogy utána a kölcsönösség nélkül szemlélődhessen, én akkor már felkészült legyek.
- Hát ez hihetetlen. - mondtam döbbenten. Őt kéne keresnem most, ahelyett, hogy itt bóklászom, erre megjelenik. Különös véletlen. - Szervusz szépségem. - lépek ki a tölgyfa takarásából. Széles vigyorom rávillantottam és közelebb léptem hozzá. - Mit keres egy ilyen csinos teremtés az erdő közepén? Csak nem a nagyihoz viszed a kaláccsal és borral teli kosárkát? - vontam fel szemöldököm. - Vigyázz, gyönyörűm. Erre láttam a farkast. -  figyelmeztettem vigyorogva.
Figyeltem a húgom minden rezdülését, ahogy egészen kiskora óta, még ha ő nem is tudott róla. El akarom mondani neki, hogy ki vagyok én. Természetesen tudnia kell, de lehet, hogy előtte szórakozok még egy kicsit.

▲  ▲ music ▲ xxx ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲

Elengedtem, mert valaki félre lökött.
-Nagyon kis édesek vagytok,de mennétek valahova máshova..épp hányni akarok tőletek..- forgattam meg a szememet és ismételten kulcsoltam össze a karomat. Szerelmi életem így se a legjobb, de még csessze fel az agyamat ez a kis szuka tényleg és a belein fogok táncikálni.

music:[You must be registered and logged in to see this link.]| note:megjegyzés| words: szószám[You must be registered and logged in to see this link.]

Ismét felnevettem olyan vicces volt, ahogyan sipákol és megcsuklik a hangja.
-csak egy picit.- majd hirtelen szemem elfeketedett fogaim megvillantak és nyakához emeltem kezem, majd erősen mindent bele adtam és szorítani kezdtem. felemeltem a fának nyomva és ordítani kezdtem vele.
-LÁtszik meguntad az életed te ribanc. Családi állapotom, ha nem vagyok jó senkinek be kaphatják... férfiak nem értékelik azt amit adnék nekik...ő bajuk- mondtam idegesen.

music:[You must be registered and logged in to see this link.]| note:megjegyzés| words: szószám[You must be registered and logged in to see this link.]