Egy ideje követtem az ismerős arcot. Pontosan tudom, hogy ki ő, hiszen kicsit utána néztem. Valamiért idegesített a jelenléte, és ezért is támadt kedvem ahhoz, hogy megölöm. Soha nem hittem, hogy valaha is összefutok egy rokonnal is, hiszen úgy tudtam, hogy mindenkit megöltem, aki a családomba tartozott, kivéve Damont. De még is, itt van Sarah Nelson, aki valószínű anyai ágról származik, de a vérében még is csak Salvatore gének csörgedeznek. Ez igazán szomorú. Nem akarom, hogy más is osztozzon ezen a vonalon. Nem mellesleg ki vagyok kapcsolva, és ez még jobban idegesít. Pár órája már kergetem, de csak mert nem hajlandó megállni, és pontosan jól tudja, hogy követem, és hogy veszélyben van. Gondolom kíváncsi arra, hogy mi történt a visszamenőinél, és ha még nem tud a természetfelettiekről, akkor majd tarthatok neki esti mesét a múltról. Az után pedig megölöm. A belvárosban voltam, amikor követni kezdtem. Feltehetően ő maga sem tudja, hogy merre ment, csak ment, amerre látott, hiszen érzi ő maga is, hogy nem éppen jó szándékkal követem. Hallom a gyorsan dobbanó szívét, a vénájában hangosan lüktető vérét. Egész könnyű volt őt nyomon követnem, elvégre könnyű őt megjegyezni bármely női arc közül. Sarah szép nő, és ha nem a rokonom volna, lehet, hogy egy légyottra el is vinném. Az után persze meg is ölném. Arcomra fagyott vigyorral követem, és várom, hogy futásnak eredjen. Jó lesz látni, ahogyan szaladni próbál az életéért. S amikor elkapom, majd ficánkolni fog, akárcsak hal a horgon. csak egy rossz mozdulat is, de neki vége lesz, azt garantálhatom.
to little salvatore
270 ● take me to church[You must be registered and logged in to see this link.] ♥
Nem tudok nem nevetni a helyzeten. Klaus Mikaelson-t sikerült valakinek ilyen módon megkaparintania. Bár valami nagy dolog lehet ezzel a gyerekkel, hogy ennyire óvják és, már a halálhírét is keltették, de nincs időm minden egyes pletykát követni. Főleg, hogy soha nem tudhatja az ember, hogy végül is melyik igaz, avagy sem. Ha mindegyik igaz lenne, akkor én magam is halott lennék. Mégis itt vagyok. Igaz, hogy önmagam egykori árnyékával sem érek fel, de ameddig élek küzdeni fogok azért, hogy visszaszerezhessem a szerepemet a világban. Akkor aztán már senki nem tehet nekem keresztbe. Az egyszer biztos. Ahogyan védelmezi a gyermeket már nevetséges. Mégis mit tudnék csinálni vele? Az biztos, hogy a kezemben nem venném a random kakigépet. Plusz ember vagyok mit csinálhatnék? Csúnyán ránézek, hogy bekakiljon és Rebakah-nak kelljen pelust cserélnie? Na, ez még nem is lenne olyan rossz, de hamarosan eltakarja őt előlem. Na, mindegy. Amúgy sem érdekel, ahogyan a nyálbuborékokat fújdogálja.
- Ó, nagyon is tisztában vagyok az erőviszonyokkal, de azzal is, hogy eléggé kétségbeesett lehetsz, ha hozzám fordulsz, így nem hiszem, hogy kockáztatnád az én testi épségemet, ami azt hiszem jelen pillanatban egyenértékű a csomagodéval. - Ekkora fegyvert a kezembe adni. Azért ehhez kell igazán bátornak lenni, vagy ténylegesen inkább kétségbeesettnek lenni. - Először mondd mit akarsz, aztán ahhoz illően megmondom az árát. - Míg nem tudom, hogy pontosan miről van szó, bár biztos a gügyögőhöz van köze, így talán még magasabbra is emelhetem a lécet, mint amúgy tenném. Hmm. Egy szívesség a jövőben egy ősitől. Azt hiszem ez behajtható lenne, de mi a garancia, hogy megtartja a szavát? Igazából semmi. Olyan kell, amit itt és most fel tudok használni. A vére talán? Ha vámpírrá akarok válni talán még valamilyen szinten jól is jöhet, de még másra is felhasználható lehet egy boszorkánnyal az oldalamon. Hmm. Már meg is született a döntés a fejemben.
Kocsiban még az édes kislányka játszadozott és furcsa dadogásokat adott ki. Úristen mi lesz itt, többet fog beszélni nálam is. Mosolygás nem akar az arcomról elmúlni. Olyan ártatlan, olyan kis pöttömke. Világéletemben gyermeket akartam. De a több ezer évem alatt, még egy papast se találtam, aki megfelelt volna. Bár lehet közre játszik, hogy Klaus bezárt engem párszor, nem is egyszer nem is kétszer.
Az a helyzet, hogy milyen jó az a gondolat is, hogy ringatom a karomba a saját húsom és vérem által nemzett gyermekem. Hát, igen. Hóbortos álmok, de valamit muszáj. Vámpír létem nagy átka ez, hogy nem lehet az, aki akarok lenni. Még a gyógyír is ennek a ribancnak jutott. Talán kiszívhatnám belőle és vége lehetne ennek.
Nem messze hallom a léptei zaját, nem nehéz felismerni. Egy suta kis ember. Semmi más ő, scak egy öregedő porhüvely.Kiszállók Hope mellől és becsükom magam mögött az autót. Félek, hogy meglátja, de úgy is meg kell tudnia. El kell mondanom, hogy miért kell.
Megjelenik, arcán vigyor és én pedig felveszem a pokerarcom. Össze kulcsolom a kezemet és meredek rá. Szavain összeráncolom a szemöldökömet és oda lépek ahol Hope van az ablak elé, hogy ne láthassa jobban. - Veszed le róla a mocskos tekintetted. – Védelmezem őt, mint egy anyatigris.Kacagása tudom, hogy nekem szánja, de még is kitépném legszíesebben a szívét.
- Tudod, hogy egy mozdulatomba kerülsz Katherine…- Mondom Bulgár akcentussal nevét. Igen jól ment még rége, most se hagyott cserben ez a nyelv. Igazán szép és érdekes. - Feltételezem akarsz valamit cserébe.. Halljuk.. mielött elmondom én mit akarok. – Mondom gúnyosan, majd enyhén félre biccentem a fejemet.
Ki gondolta volna, hogy egyszer majd az eredeteik egyike az én segítségemet fogja kérni. Hát az egyszer biztos, hogy személy szerint nem fogadtam volna rá. A fél vesémet sem adtam volna oda egy ilyen alkalomért, mert annyira azért nem volt fontos a számomra, de meg kell mondanom meglepett, hogy még mindig úgy tűnik van egy kisebb hatalom a kezemben, hiszen ha nem így lenne nem hozzám fordult volna a szőke ősvámpír. Még mindig nem értem mit akarhat tőlem, de mindig is túl ostobának tartottam ahhoz, hogy bármit is kiterveljen ellenem. Úgy értem annál nagyobb büntetést úgy sem tud a nyakamba varrni, mint amit most el kell szenvednem. Nevetséges, hogy én pont azt kaptam meg, amire ő annyira vágyott. Lehet, hogy ez egy kicsit rosszul érinti? Nem lepődnék meg rajta. Persze, hogy az erdőn kell átvágnom, ha nem akarok kilométereket sétálni jelenleg a kocsi nem olyan luxus, amit megengedhetek magamnak. Vagyis hát elcsábíthatnék valakit, de mennyivel egyszerűbb volt azaz időszak, amikor egyszerűen csak megigéztem valakit.. Most pedig én vagyok az, akit könnyedén lehetne úgy rángatni, mint egy bábot.
Sportcipőmben átküszködöm magam az egyik ösvényen, ahol legalább három faágba akadok bele és a hajamból is jó párszor szedek ki egy-egy falevelet. Még meg is karcolom a kezemet, ami éppen csak látszik, de rettenetesen fáj. Ettől pedig szaporábbá válnak a lépteim, hiszen tudom mit jelent a vér illata az erdő közepén. Mit meg nem teszek azért, hogy kiderítsem mégis mit akarhat tőlem Rebekah. Szinte már most megdolgozom érte legyen az bármi is. Az egyszer biztos, hogy nem ússza meg könnyedén. Sosem "dolgoztam" ingyen. Most pedig végképp nem fogok. Mikor kikászálódok megpillantom őt egy autó mellett ácsorogva aztán gyorsan rendbe hozom a külsőmet leporolom magam és megindulok felé. A kocsiban pedig kiszúrok egy kisbabát, amihez nem kell túlságosan vámpírhallás sem pedig nagy tudás. Aztán összeáll a kép a fejemben. - Ó, te jó ég. Szóval tényleg igaz. - Akaratlanul is felkacagok, mert nem gondoltam volna, hogy Klaus-nak sikerült valakit ténylegesen teherbe ejtenie. Ehhez aztán tehetség kell. De mondjuk soha nem lehet tudni ez mennyire igaz. Hiszen én elméletben halott vagyok. A sok rosszindulatú pletyka..
Miután a nagy családi idil véget ért Klaus, Elijah és köztem nekem ítélték a szépséges unokahúgomat. Nem gondoltam volna, hogy ezt kapom Nicktől. Valahogy ez most más volt, olyan légkört teremtett nekem ez a családi összezördülés, mint még soha. Éreztem, hogy fontos vagyok, ami ebben a családban nagyon ritka. Mikor kisebb voltam és apám mindig verte a testvéremet, amit soha nem értettem talán akkor tartottunk úgy igazán össze. Vagy, mikor kést akartam apám szívébe szúrni. Vámpírság sok mindent elvett tőlünk. Köztünk azt is, hogy igazi család maradhassunk. Mindig menekültünk és mindig csak a rossz jutott ki nekünk. Én mást akarok adni ennek a kis reménynek. Meg akarom neki adni az igaz családot, hogy biztonságban érezhesse magát, hogy tudja, hogy mindig van egy hely, ahol béke van. Nem lesz, aki bántsa nem lesz, aki csúnyán beszéljen vele. Talán még el is fogom kényeztetni, de az biztos, hogy szeretni, óvni fogom.
Betettem őt a hátsó ülésre, és hallottam, ahogyan Hayley zokogni kezd. Őt a szülei elhagyták, biztosan ő nem akarta ezt a lányával. Ahogy Klaus se akart kegyetlen lenni, ahogy apánk volt vele. Kezemben markoltam a kis faragott lovasbábut, amit tőle kaptam. Bele tettem a kisbaba lábához, megsimogatta édes arcát és tuttam, hogy hova kell mennem. Katherine Pierce.. Gyűlölöm, de neki csak neki vannak olyan kapcsolatai, ami segíthet rajtunk. Megtudtam, hogy hol van, tudom, hogy ott lesz. Igy gázt adtam és elindultam, hogy meg látogassam őt. Hosszú bujkálása alatt tudom, hogy cska ő az, aki annyi oszorkány telefonszámmal rendelkezik.
Nem volt sok az út, kijutottam New Orleansból és nem sokára ott volt Mystic Falls vad erdeje, ahol ezer és ezer lány tanyászott.
Egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, amikor meghallom a viccelődését és látom a gyerekes viselkedését. Ehhez mindig is nagyon értett, hogy jobb kedvre derítsen. Nem mintha túl gyakran éreztem volna ilyen ramatyul magamat, de most mégis úgy éreztem, hogy ennél rosszabb dolog nem is történhetne. Bár ott volt az a tény is, ha magához tért időközben esetleg Adam, akkor utána azt fogja hinni, hogy direkt tettem, de ez nem lehet igaz, mert éreznie kellett azt, hogy számomra fontos és soha nem lennék képes bántani őt. Egy újabb mosoly jelenik meg a következő megjegyzésén, de nem állok meg. Még egyszer-kétszer megteszem ugyanazt a távot, amit korábban, majd veszek egy mély levegőt és kifújom lassan, mintha ez képes lenne megnyugtatni. Pedig néha tényleg annak érzem magamat. - mondom neki mosolyogva, majd újra megrázom a fejemet. - Össze kell kapnom magamat, mert muszáj tisztán látnom és gondolkoznom, ehhez pedig most ez kell. Mondjuk legszívesebben futnék egy nagyot az erdőben, hogy végre összekaparjam magamat. - mondom neki komolyan, hiszen mindig is szerettem futni és úgy érzem, hogy most is képes lenne segíteni rajtam, de erre most nincs idő. Most azon nyomban kell jól lennem és tennem annak érdekében, hogy jól legyen Adam. Egy-két percig még csendesen sétáltam le és föl, de végül megálltam és egy kisebb sóhaj keretében újra Laura-ra néztem. Nem tudom, de egyszer rá fogok jönni, hogy miért pont most jelent meg az erőm. Bár részben ezért hálás is vagyok, mert ki tudja mit csináltak volna velem a vadászok között, ha kiderül az, hogy még se vagyok teljes mértékben ember. - mondom neki egy kisebb sóhaj keretében, de gyorsan megrázom újra a fejemet. Erre most nem szabad gondolnom. Előbb egy problémával kell szembenéznem és utána jöhet a következő. Mivel kiderült, hogy boszorkány is vagyunk, így fogalmam nincs arról, hogy miként térhetnék vissza a régi, normális életembe. Hirtelen még az is annyira távolinak tűnik. Én csak... - kezdek bele, mert nem akartam kioktatni őt. Lehet idősebb vagyok, de attól még nincs jogom. Egyszerűen csak félek attól, hogy esetleg neki támadna vagy nekem és annak köszönhetően pedig ő lépne rá. Egyiküknek se akarok kért okozni, de egyedül meg nem vagyok képes odamenni. Ez az igazi patthelyzet. - sajnálom. - nyögöm ki végül, majd szorosan magamhoz ölelem. Egy darabig még az ölelésemben tartom őt, majd egy testvéri puszit nyomok az arcára. - Köszönök mindent. - mondom neki komolyan és egy apró mosoly is újra megjelenik az arcomon, majd lassan bólintok arra, amit mond. Ismersz már annyira, hogy tud a sebesség soha se volt nálam gond. - mondom neki viccelődve, majd közelebb sétálok a motorjához. Egy darabig csendesen szemügyre veszem, de végül újra megszólalok.- Veled tényleg minden rendben van? - kérdezem tőle kíváncsian és kicsit aggódva.
Nyilvánvaló, hogy életem legkínosabb szituációjába kerültem, legalábbis eddigi legkínosabbikába. Egyszerre akartam valakihez foggal-körömmel ragaszkodva segíteni, és harcoltam magammal, amiért én képtelen voltam tenni az ellen, hogy ne legyek ennyire közömbös az érzésekkel, érzelmekkel szemben. Nem igen ment, pedig az elhatározás megvolt bennem. -Ne kötözködj, értetted, hogy mire gondolok.-öltök rá nyelvet, gyermetegen, de ezzel is inkább az a célom, hogy kicsit javítsak a kialakult helyzeten, már ami a hangulatát ítéli. Felnevettem azon amit mond, illetve inkább azon, ahogy mondja. Nem értettem, hogy miért vidultam fel ennyire, de talán ez is a harcolás volt az ellen, hogy a helyzet annyira ne legyen kiélezett az érzésekre, amik vezérelik. Független attól, hogy hová, hozzám, vagy a hőn áhított szőke hercegéhez. -Drágám, megjegyezném óvatosan, a húszas éveid közepén jársz, és nem vagy valami bottal totyogó idős néni.-lépek mellé, de nem sétálgatok vele ide-oda, inkább keresztbe fonom mellkasom előtt a kezem, majd folytatom.-Ebben a világban pedig ne keresd az értelmet. A lényeg, hogy megjelent az erőd. Lehet, hogy volt köze a családodhoz, vagy csak az érzelmi kapocs egy boszival... Engem ne kérdezz, ebben a témában nem vagyok otthon.-vetek fel pár kézenfekvő, kissé nevetségesen hangzó ötletet, de a semminél gondolom jobb. Már, ha el akarunk indulni valamilyen nyomon, ha úgy tetszik. Nem akartam, hogy ez döntse romba azt, amit érez, hisz láttam, amit láttam, és ez elég volt ahhoz, hogy agyamban a zárkózottság bizonyos dolgoktól másvalamire is gondolni kezdjen. A megoldásra, vagyis inkább annak keresésére. Ahogy beleegyezik abba, amit mondtam, összevonom a szemöldököm, mert valahogy érzem, hogy a de rész még csak most következik. És igazam lett, vagy nem tévedtem? Máris belekezd az oktatásba. Jellemző... -Vadász ösztöneim? Nem vagyok sem az ötök tagja, sem vérfarkas, aki nem tud uralkodni magán. Az ösztöneim meg megnyugodhatsz, mást súgnak.-teszek felelőtlen megjegyzést, mert bár vadász énem könnyű elnyomni, a vámpír valamiért vámpír volt a szememben. Szerintem érthető okokból, számára ismeretlenekből, de ez most mellékes volt. Szerettem volna mellette lenni, és nem azt látni, hogy sirat valakit, aki rég rendelkezik egy üres koporsóval vagy fejfával az emberek szemében. -Szóval ha fuvar kell, meg van oldva. Hacsak nem félsz a sebességtől...-engedem el kezét elmosolyodva, majd kezébe nyomom a bukót és a sajátom a fejemre rakva, összecipzározom a motoros dzsekim és felpattanok a kis, vagyis nem olyan kis harley-ra. Megvárom, hogy ő is helyet foglaljon, de előtte a kitámasztót felnyomom, majd hangos, de számomra csupán kellemes zümmögésnek ható hangot hallatva elindulok. Agyam viszont még mindig ellenkezik egy kicsit, és tartok a helyzettől. Nincs sok kedvem csöpögést végignézni...meglepő...
Nem értettem, hogy miért ennyire biztos abban, hogy él. A varázslat sok mindenre képes. Könnyen elveheti valakinek a fiatalságát, elveheti az életét, de még akár az elméjét is, így könnyedén lehetett az, hogy meg is öltem őt. Nem sok mindent tudtam a boszorkányokról, illetve a varázslásról. Egy-két dolgot hallottam a mamám révén, illetve életem során, de őket azért inkább szerettem elkerülni és nem a közelükben lenni. Figyeltem őt, majd néhány sóhaj hagyta el az ajkaimat. Lassan körbepillantottam és elkezdtem le-föl járkálni. A faágak ropogtak a lábam alatt, a faleveleket nekem fújta a szél, de egyik se annyira érdekelt. Ha jól tudom, akkor varázslatnak hívják és varázskönyvnek. - mondtam neki egy kisebb vállrándítás kíséretében és kicsit értetlenül. Még én magam sem tudom, hogy minek nevezik ezeket, hiszen én is csak egy napja tudom, hogy mi is vagyok. - De igazából fogalmam nincs, mert én is csak tegnap tudtam meg. Régóta élek, de mégis csak most jött elő az erőm. Nem értem, hogy miért. - mondtam kicsit lémondóan, majd bólintottam arra amit mondott. Tényleg érdekel, hogy mi van veled, de rendben van, ahogy gondolod. - kissé megadóan mondtam neki, majd újra körbepillantottam, mert egy pillanatra olyan volt, mintha valaki figyelne minket. Lassan sóhajtottam és újra megrázta ma fejemet, majd elkaptam a kezét. Elmehetünk, de ígérd meg, hogy nem fogod őt bántani, ha esetleg tényleg élne? Elnyomod a vadász ösztöneidet, rendben? - kérdeztem tőle kérlelően, majd sietve folytattam.- Nem kérhetem tőled azt, hogy elfogad a döntésemet, de kérlek legalább adj neki egy esélyt. - mondtam neki őszintén és reménykedően, hiszen mindennél jobban szerettem volna azt, ha Adam és Laura jól kijönnek egymással. Örültem annak, hogy ő hozta fel ezt a egészet, mert egyedül nem lettem volna képes oda visszamenni. Féltem attól, ami esetleg várhat ott. Nem álltam arra készen, hogy esetleg még egy férfit elveszítsek az életemből.
Bármi is volt, ami miatt én képtelen voltam kezelni a helyzetet, kezdett bosszantani. A táborban is én voltam az egyetlen, akihez bárki jött segítséget kérni, a megfelelő reakció híján feladták a próbálkozást és inkább mást kerestek fel, hogy segítsen nekik. Nyx más volt, mellette eddig nem éreztem, hogy hasznavehetetlen lennék az ilyen helyzetekben, pedig most bebizonyosodott, már pedig hasznavehetetlen vagyok. Kezelni próbálok egy helyzetet, de agyam mintha megpróbálna zárolni a lehetőségeim, mint például a barátságos és megnyugtató szavak kimondása. Ehelyett értelmetlen és zavaros gondolatokat kapok csak, amikkel nem sokra megyek, és a legkevésbé sem a körül forognak, hogy hogyan is tudom megnyugtatni. Ez egyszerre rémisztő és furcsa. Valami baj van velem, csupán még nem jöttem rá, hogy pontosan mi is az. Nem értettem, hogy mi vonzotta egy vámpír mellé, a teljes történetet nem tudtam, igyekeztem hát nem ítélkezni, a zsigereim viszont ismét tettek róla, hogy megjegyzések hada hagyja el a szám. Ezzel sem segítettem rajta, és ezt is tudtam. Akárcsak azt, hogy amit érez, az valóban őszinte. Ezt nem kellett éreznem, ha saját szememmel is láthattam, és még csak erőlködnöm sem kellett érte. -Ugyan már. Biztos él. Túléli, így vagy úgy. Ha nem, mind a ketten tudjuk, hogy szellem lesz, vagyis valószínű. Hisz a befejezetlen ügy itt tartja. Te pedig ebben az esetben az lennél.-kezdek rövid eszmefuttatásba összevont szemöldökkel, miközben magam előtt hadonászok, mintha felsorakoztatnám az érveim szépen sorban. -Emellett a tény, hogy boszorkány vagy, sok mindenben segíthet. Biztosra veszem, hogy a lakásán van valami könyv, vagy valami, amiben van pár hasznos ige, vagy hogy is hívják...hívjátok ezt ti.-furcsa volt azt mondanom, hogy ti. A gondolat, hogy ő is egy közülük, valamit felébresztett bennem, bár az ellenszenvnek nevezett dolog annyira nem ébredt még fel bennem, mint amennyire felébredhetett volna. Pedig tudtam ki ő, ismertem annyira, hogy tudjam, ő nem ártana senkinek, pláne nem olyannak, aki nem tett semmit senki ellen. -Most komolyan velem akarsz foglalkozni?-vonom fel a bal szemöldököm, mellkasom előtt keresztbe font karokkal.-Nem tudom, hogy feltűnt e, de nem én vagyok az, akiről most szólnia kell ennek a találkozásnak.-világítok rá a lényegre, és kifújom a levegőt, mert úgy éreztem, mintha elfelejtettem volna eddig, hogyan is kell lélegezni. Ledöbbentem, és a kusza gondolatok betemették lényem egyik, igencsak jelentős részét. -Kitalálunk valamit. És ilyen egyszerű... Visszamegyünk oda, ahol hagytad, és ha nincs semmi baja, akkor megnyugodhatsz és beszélhetünk rólam. Megfelel?-kérdezem, de már nyúlok is a bukóért, és nyomom kezébe, bár vörös szemei szinte megrémisztenek. Én miért nem tudok így kibukni és miért gyűlik bennem fel minden gondolat? Soha nem meséltem neki, hogy miért lettem vadász, ahogy ő sem említette ezt nekem, de nem is igen erőltettük egymásnak ezt a kérdést. Talán itt volna az ideje, talán nem...
Sajnáltam szegény Laura-t, mert biztosan nem erre számított, hogy ilyen állapotban fogunk találkozni. Régóta nem láttuk már egymást és reménykedtem abban, hogy nem így fogunk találkozni, de most fogalmam nem volt arról, hogy kihez fordulhatnék. Csak ő volt most az egyetlen reményem, de mégis féltem attól, hogy hamarosan talán fel fog képelni, hogy nem beszélek értelmesen, illetve hogy végre észhez térjek, de bármennyire is szerettem volna észhez térni nem lehetett. Ez volt a valóság. Sajnos. Talán én maga vagyok a két lábon járó balszerencse és veszély. Próbáltam összeszedni magamat és venni a poénokat és dolgokat, de nehezen ment. Lassan megtöröltem a szememet és egy kicsit szipogtam. Nem értettem még mindig, hogy miként történhetett ez meg, de most még inkább rájöttem arra, hogy mennyire is hiányzott a testvérem, Laura. Nem voltunk vér szerinti tesók, de mégis annyira fontos volt számomra, mintha az lenne. Egy darabig még ültem ott, mint valami szobor, aki semmit se érzékel a dolgokból, majd végül az utolsó mondatára felkaptam a tekintetemet. Figyeltem őt és hirtelen nem tudtam mit mondani, hiszen soha se szoktam beszélni ilyen téren a magán életemről, de azt hiszem a tekintetem és a szemeim szavak nélkül is beszéltek, hiszen biztosan csillogni kezdtek, mert eszembe jutott az a mámorító érzés, amikor Adam teste az enyémmel szinte egybeforrt. Még az is lehet, hogy a csípős, hideg szél ellenére még kicsit el is pirulhattam. Mennyei volt, de … - kezdtem bele óvatosan és egy nagyot nyeltem. – mi van, ha most tényleg megöltem vagy nagy kárt tettem benne? – kérdeztem tőle úgy, mint egy kisgyerek, aki szinte aggódik mindenért. Végül idegesen a hajamba túrtam, majd megráztam a fejemet. Meg se kérdeztem, hogy veled mi van. Bocsánat érte. – mondtam neki bűnbánóan, de tényleg kicsit szarul éreztem magam, amikor eszembe jutott, hogy még nem is kérdeztem tőle azt, hogy hogyan van és mi történt vele. Régen olyan sokat beszélgettünk és szinte mindent megosztottunk egymással. Lassan felálltam és tettem egy két lépést miközben vártam a válaszát és azt, hogy mesélni kezd.
Látom rajta, mennyire megtört, szavait pedig azért értem, mert van olyan jó hallásom, hogy lefordítsam magamban, mit kellett volna hallanom. De bárhogy próbálom összeszedni magam, annyira nem sikerül őt sem. Összefüggéstől mentes szavai hallatán próbálom a történetet összerakni magamban, kevesebb, mintsem több sikerrel megy is a dolog. Amikor vége kinyögi kicsit részletesebben, mit kell megértenem, mintha szellemet látna mögöttem, és automatikusan kapom oda a tekintetem, de semmit nem látok a fákon és bokrokon kívül. Persze tudom jól, semmi nem az, aminek látszik, és sosem szabad hinni a szemnek, míg igazán meg nem látjuk ami az orrunk előtt van. -Tehát vámpír létére segített neki. De rendes.-teszek csípős megjegyzést, majd megrázom a fejem.-Bocs, meg kell szoknom még ezt a helyzetet.-vonok vállat egy félmosoly kíséretében, és inkább próbálok nem a mi szabályainkra gondolni, és arra figyelni, amit a józan ész diktált. Biztos nagy baja lehetett, ha bevitte a kórházba, hisz egy néhány öltéssel megoldható sérülés miatt egyikünk sem keresett fel soha orvost. -Élvezni egymás társaságát, mi? Egy éjszaka nem elég sose.-kezelem a helyzetet a hozzám megszokott módon, de olyan halkan mondom, hogy a huncut mosoly ül csak ki arcomra, és figyelem tovább, amit mond. Megértettem őt, legalábbis próbáltam. Mondhatni csak arra vadásztunk, aki tényleg gyilkolt, de mivel Adam a jelek szerint egy kórházban dolgozott, és gondolom nem az volt a fő hobbija, hogy a felnyitott hasú páciensből szívószállal igya a vért. Bár soha nem lehet tudni... De ha ilyen lett volna, akkor Nyx is látta volna benne azt a tipikus vámpírt, akit nem akar magához közel engedni. Szemem a gondolat hatására nyakára siklik, de nem láttam rajta harapást, ami megnyugtatott egy kicsit. -Először is. Vámpír, meggyógyul, maximum időbe telik. Másodszor, nem szándékosan tetted. Harmadszor pedig, fejbe foglak kólintani a sisakkal, ha még egyszer azt mered mondani, hogy szörnyeteg vagy.-nézek rá szúrós szemmel, de olyan komolysággal, hogy én magam is meglepődök azon, ahogy ezt most előadom. -Majd segít, ahogy én is. Szörnyeteg, aki megöl másokat, nem pedig az, aki csak nem tudja használni az erejét, és kiüt egy nála jóval idősebb vámpírt.-mosolyodom el, és gondolataim kicsit más felé kalandoznak el. Terelni akarom a témát, és erre maga a téma is jó. -Legalább élvezted azt az egy-két dolgot?-vonom fel szemöldököm, mellkasom előtt keresztbe font karokkal, s nekidőlök a motor melletti fának. Nem akartam az életében vájkálni, de mindentől függetlenül láttam valamit a tekintetében, ami arról árulkodott, hogy igenis érez valamit -többet is, mint gondolhattam volna-, valaki iránt. ezt pedig jó volt látni. Legalább neki sikerült olyasmit átélnie, amit nekem eddig nem igen volt alkalmam magaménak tudni.
Talán egy apró tipegő is értelmesebben beszélne, mint én ezekben a pillanatokban, de nem tehetek róla. Egyszerűen nem igazán tudtam összeszedni magamat, mert úgy éreztem, hogy én magam vagyok a halál és csak bajt hozok mindenkire, aki igazán fontos. Talán Laura is csak azért maradt életben, mert egy időre távol kerültünk egymástól. De először a fiamat veszítettem, majd pedig Adam-et. Ez egy ördögi kör és nem is tudom, hogy mit hittem, hogy nem fog újra baj történni? Egyszerűen abszurdom. Figyeltem közben Laura-t, de nem igen sikerült felfognom, hogy mit is mond vagy tesz. Minden rövid időre teljesen elhomályosult, mint amikor az ember nagyon sír, de én nem sírtam már. Egyetlen egy könnycsepp se volt képes már végig folyni az arcomon, illetve megjelenni a szememben. Egyszerűen minden annyira fura volt és idegen, mintha soha semmit se ismernék igazán. A szél dallama, a levelek játéka teljesen idegenné vált és egy pillanatra teljesen úgy éreztem, hogy valahova teljesen máshova kerültem. Hirtelen megpillantottam valakit, de az nem Laura volt. De amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan is tűnt el és végül a barátnőm utolsó szavai sikeresen észhez térítettek. Egy darabig még babbán néztem rá, majd egy kisebb sóhaj keretében próbáltam megnyugodni. Adam és én a kórházban találkoztunk, amikor bevittem a társamat a sebesülései miatt, mert tudtam, hogy a táborban nem tudnák megmenteni őt. Végül pedig Adam lakásán voltam már, mert nem akart elengedni, de valójában én se akartam elmenni... - hiszen az a csók teljesen megbabonázott. De ezt nem akartam már hangosan is kimondani, hiszen már biztosan így is hibbantnak nézz. - Aztán történt egy-két dolog és megjelent az erőm. Fura volt, majd ma reggel miközben élveztük egymás társaságát. - mondtam neki egyre gyorsabban, majd gyorsan hozzá tettem. - Nem úgy, csak reggelizni akartunk. Nos, akkor hirtelen valami bevillant és hangosan elismételtem azt, mire Adam összeesett és nem reagált semmire se. Most meg itt vagyok veled. - mondtam neki egyre halkabban, mert még belegondolni is borzalmas volt abba, hogy esetleg megöltem őt, de az még rosszabb volt, hogy ahogyan kiejtettem a szavakat hirtelen magam előtt láttam a dolgokat is. Majd végül minden erőmet összeszedtem és a közelünkben lévő egyik tárgyat nagy nehezen sikerült megmozdítanom. - Egy szörnyeteg vagyok...- mondtam újra reménytelenül. Nem tudom, hogy mi történt velem, de mintha az erős Nyx egy pillanat alatt eltűnt volna és helyette maradt volna a kifacsart lelkű.
Velőmig hatolt a kétségbeesettség, hogy fogalmam sem volt róla mi módon tudnám megnyugtatni. Egyszerre tudtam, hogy ő is érzi ezt és tudtam azt, hogy szinte arcomra is kiül ez a gondolat, de igyekeztem azzal foglalkozni, hogy valamivel jobb passzba tuszkoljam. A társakkal való vadászatról tudtam, hogy nem ő jut eszembe, én sem szerettem, ha magamon kívül másra is figyelnem kell, ebben hasonlítottunk. Ahogy elhagyja száját az ismerős név, kétségbeesésem egyszerűen az értetlenség és a pillanatnyi meglepettség veszi át. Tudtam, hogy szereti az ilyen meredek kapcsolatokat, de nem gondoltam, hogy pont egy ilyen férfi miatt esett ennyire kétségbe. Viszont azzal tisztában voltam, ha szeretett valakit, és arcát vizslatva ebben nem igen kételkedhettem, annak semmi esetre sem tudott volna ártani. Noha nem sokat tudtam a szóban forgó férfiról, épp eleget, hogy tudjam vámpír volt, így ellenérzés motoszkált bennem rendesen. -Hűű... na ez hirtelen jött információ.-mondom, emésztgetve a tényeket, mely szerint a kapcsolatuk amiről én eddig tudtam most már igencsak elmélyült alapokon nyugszik. Nem ítéltem el, nem akartam, hogy azt érezze, ellenségesen kezelem ezt az egész helyzetet és elutasítom, esetleg megvetem, hogy emiatt a férfi miatt van így kibukva. Szinte a nővérem volt, ha neki fontos volt ez az Adam nevű fickó, én nem fogom lebeszélni róla, az amúgy sem az én tisztem. De azt, hogy tárt karokkal fogadva örüljek ennek a ténynek...na az sem megy még ilyen könnyen. A motoromhoz vezetem, hogy helyezkedjen el rajta, legalább addig sem fázik meg, vagy valami hasonló, de ahogy kérdezgetni vagy faggatni próbálnám, az előző információtól leblokkolva fogadom be az újabb információt. -Na jól van, lassíts.-lépek tőle távolabb, hajamba túrva, és jobbra-balra elkezdek járkálni. Meglepett? Így is mondhatjuk, de jobb szeretnék azzal a hasonlattal élni, mely a sokkolásra vonatkozik. -Te? Boszorkány? Ezt ki mondta neked? Egyáltalán egy vámpír hogy halhatott meg a kezed által, akit mellékesen még szerettél vagy szeretsz is?-szegezek neki újabb kérdéseket és a legkevésbé sem zavar, hogy eddig azon munkálkodtam, hogy megnyugodjon. Önző mód, most csak az kezdett el érdekelni, hogy mégis hogy a fenébe jöhetett neki ez a két dolog.-Kitépted a szívét, levágtad a fejét, megkaróztad? Aligha hiszem, hogy összemocskolnád így a kezed. Te nem vagy az a típusú vadász, aki megöli, akit szeret. Az meg, hogy boszorkány vagy... Most féljek tőled, vagy öljelek meg?-vonom fel szemöldököm, egy halovány mosollyal arcomon, és elé guggolok. -Boszorkányokat indok nélkül nem szokásom öldösni. És téged akkor sem tudnálak bántani, ha az életem függne tőle.-mosolygok rá bátorítóan, de még mindig nem tudom, hogy pontosan mit kellene neki mondanom, vagy mit kellene tennem, hogy jobb kedvre derüljön. Nem értettem, hogy Adam és a boszorkány lét között mi az összefüggés, vagy egyáltalán ki mondhatta azt neki, hogy ő is egy a rengeteg természetfeletti közül. -Na, akkor most tegyünk félre mindent, és mesélj el mindent, ha lehet, pontról pontra. Segítek megoldást találni amire kell, de meg kell, hogy bízz bennem.-kérek tőle olyat, amiben nem kételkedtem, hogy eddig is baj lett volna. A bizalom, ha a mi magunk csendes és kissé zavaros, titkolózós múltunk mellett is mindig működött, most mintha megtörni látszott volna, hisz valószínű a múlt kérdései épp most fognak előbukni a sötétből, és tudom, hogy ha ő megnyílik, a saját démonaim is el kell engednem ahhoz, hogy őszinte lehessek hozzá.
Bólintottam, de igazából nem akartam róla beszélni. Egyszerűen teljesen el is feledkeztem a társamról, hiszen mindig is magányos farkas voltam és egyedül vadásztam. Ezen egyedül ő tudott változtatni, Laura. Ő vele mindig szívesen mentem vadászni, mert olyan lett nekem, mint egy kistestvér, akit az életem árán is megvédenék. Biztos voltam abban, hogy semmit se ért abból amit mondok, de egyszerűen nem tudtam normálisan beszélni. A gyomrom görcsben állt a fájdalomtól és ha csak az élettelen testére gondoltam, akkor úgy éreztem, hogy szép lassan a fájdalom tüze fel fog emészteni. Nem értem, hogy miért kellett ennek történnie. Miért? Végre boldog voltam és úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet a világban, erre én okoztam újra annak a személynek vesztét, aki mindennél többet jelent számomra. Már csak a "húgom" maradt nekem, de talán jobb lenne, ha tőle is távol tartanám magamat, mert a végén még neki is én fogom okozni a vesztét. Ott a fiam és most már Adam is. Egyszerűen én maga vagyok a balszerencse. Adam.... - mondtam ki ezt az egy szót, mert részben már hallott róla. Egyszer-kétszer meséltem róla neki, mert úgy éreztem, hogy ő nem fog elítélni azért, amik akkoriban történtek, de vajon most? Most vajon el fog ítélni azért,mert egy vámpírboszorkányba vagyok szerelmes vadász létemre? Nem tudom, de ha őt is elveszítem, akkor azt hiszem önként fogom átadni magamat a pokolnak, hogy elnyeljen, mert minden egyes levegővétel már most nehezemre esik. - Újra találkoztam vele és egy nap alatt az egész életem fenekestül felfordult, ahogyan az övé is. Kiderült, hogy szeretjük egymást és az elmúlt két napot vele töltöttem... - mondtam neki óvatosan, mert tényleg nem tudtam, hogy miként fog reagálni. A hangom néha elcsuklott a sírásnak köszönhetően, majd arcomat a kezembe temettem. Egyszerűen nem bírtam tovább. Követtem őt a motorig, majd leültem rá. Egy darabig úgy viselkedhettem, mint valami pisis, aki nem tud urrá lenni az érzésein. De egyszerűen nem ment. Úgy éreztem, hogy darabokra hullottam. Adam, szeretem őt, de azt hiszem megöltem az erőmmel. - mondtam neki komolyan és már nem érdekelt, hogy mit fog gondolni. Lehet totálisan dilisnek fog nézni, legalábbis az arca valami ilyesmit sugárzott, de még ez se érdekelt. - Egy vagyok közülük. - mondtam egy kisebb sóhaj keretében, majd megráztam a fejemet, mert már én is kezdtem úgy érezni, hogy nagyon zavaros az, amit mondok. De miként is beszélhettem volna tisztán és érthetően, ha még magam sem voltam képes felfogni a dolgokat. Egyszerűen még mindig hihetetlen volt az, hogy boszorkány vagyok. - Boszorkány vagyok. - mondtam neki megadóan és egy újabb sóhaj kíséretében, majd újra rápillantottam és türelmesen vártam a reakcióit. Fogalmam nem volt arról, hogy mennyit értet meg, de nem bírtam volna még mindig értelmesebben elmondani.
Egy dolog volt, hogy segíteni akartam neki, egy másik, hogy tudtam, bármibe is keveredett, nem mondhatok neki nemet. Nem olyan volt, aki feleslegesen keresgél embereket, segítség reményében, ahogy én magam sem az a típus voltam, aki csak úgy bárkitől bármit kér. Épp ezért siettem, és száguldottam végig az úton, egyenesen az erdőnek a tisztásra emlékeztető részéig. Amikor megláttam vegyes érzelmek hada lett úrrá rajtam, és ahogy könnyes tekintete enyémbe ütközött, szinte biztos lettem benne, hogy baj van, nem is kicsi. De fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, így magamhoz ölelve mondtam azt, ami legelőször eszembe jutott, még ha kicsit sablonos szöveg és kérdés is volt. -Ez jó. azt hiszem.-mondom zavarodottan, mikor válaszol rá, hogy a kis társa, akit hallomásból tudtam, hogy vele van, él. Ez jó jel, legalábbis a vadászok szemszögéből, bár kétlem, hogy miatta borult volna ki ennyire. Végül is ő csak egy volt közülünk, és rajtam kívül nem igazán hiszem, hogy bárkivel össze akart volna valaha dolgozni. Amikor a földre esik, automatikusan nyúlok utána és kezdem el megnyugtatni. Bár én és az együttérzés két világ voltunk, de komolynak tűnt a helyzet, így egyfajta törődés fellobbant bennem, pláne, hogy róla volt szó. -Nyugi, biztos él, bárkiről is legyen szó.-kezdek neki, megfogva kezét, míg másik kezem felemeli a fejét, hogy szemébe nézhessek. -Mi történt? Mond el az egész történetet röviden, mert így nem tudok segíteni neked. -kérem vagy inkább kissé parancsoló hangon éreztetem vele, hogy igenis érdekel mi van vele, de ha így folytatja nem igen tudok hasznára lenni. Azt meg nehezen viselem, ha a környezetemben bárki a lelkét darabokra töri és kellek neki, hogy összeszedje, mert én nem értek ehhez. Én egy világba zártam ezt, elrejtettem magamban, és lenyeltem, mintha soha meg sem történt volna, de a múltam nem hagy békén, pláne, ha épp én vagyok az, aki szándékosan üldözi minden lépésével. -Meg fogsz fázni. Másodszor pedig végy mély levegőket és próbálj meg megnyugodni. Úgy ver a szíved, hogy szinte én is hallom.-tanácsolom neki, mielőtt még rosszabbodna a helyzete, hisz ő maga ember, nem holmi természetfeletti, aki túléli a hideget és a szívinfarktust, ha a közelébe kerül, szinte nevetve öleli keblére. Lassan felhúzom hát, és leültetem a motorom ülésére, kezébe adva egy zsebkendőt, és halovány mosollyal biztatva őt. Segíteni akarok neki, viszont félek ő is tudja jól, hogy meghallgatom és megteszem, amit tudok, de ha a lelkét akarja ápolni, nem vagyok megfelelő ember. Nem tehetek róla, ha mindenkit lemészárolnak körülöttem egy éjszaka alatt, valami megtörik bennem, és még ma sem tudom, hogy akkor éjszaka mi tört meg bennem. A hitem a világba, vagy a világ hite belém, hogy túlélő vagyok. De vadásztam a gyilkosokra, és én is egy lettem a gyilkosok közül, csak másik oldalról szemlélve. Nem akartam természetfelettiek hadának pusztulását, azokra sem támadtam, akik békés természetűek voltak, de szerettem megmutatni, hogy törékeny külsőm nem annyira törékeny természetet hordoz magában, mint amilyennek mindenki elsőre gondolna.
Fogalmam nem volt arról, hogy mi történt velem és kinek a hangja volt az, amit hallottam. Ismeretlen volt és én csak ostoba módon elismételtem azt, amit hallottam, de miként is hihettem azt, hogy semmi se fog történni? Amennyire ügyes vagyok a vadászatba, annyira béna vagyok ebben az egész hóküszpókban. Egyszerűen nem értettem, hogy mit tettem, de nagyon reméltem, hogy nem öltem meg, de féltem.. Nagyon is féltem.. Megrémisztett az, hogy nem mozdult meg és olyanná vált, mint egy bábu. Kapkodva szedtem magamra a nadrágomat és az egyik ingét és minden szabad másodpercemben Laura-nak írtam, hogy jöjjön. Sietve indultam el az erdő felé, ami egykoron a legjobb barátom volt, de most még se éreztem annak. Sötétnek tűnt és misztikusnak, mintha soha nem is ismertem volna igazán. Mintha csak erre várt volna, hogy az orrom alá dörgölje ezt. Csendesen álltam a fák árnyékában és próbáltam minél kevesebbet hadonászni a kezemmel, mert féltem, hogy még valakiben kárt fogok tenni. Hallottam a szél játékát a falevelekkel, mintha csak ki akarna nevetni és az orrom alá dörgölni azt, hogy semmit se tudok az életről és a világról. Igaza volt, de most nem is ez érdekelt, hanem saját magam. Talán őt se kellett volna idehívnom, de másra nem számíthattam. Alig, hogy megláttam őt sietve indultam elfelé, majd könnyes szemmel öleltem magamhoz. Ő az egyetlen személy, aki igazán ismer és tudja, hogy nem szoktam pityeregni, de most egy-két könnycsepp mégis végig szaladt az orcámon. Csendesen álltam ott és hagytam, hogy a szél kedvére játsszon a hajammal. Hallgattam közben őt és próbáltam közben összekapni magamat. Kórházban van, de fel fog épülni. - mondtam sietve az egészet, mert valami miatt úgy éreztem, hogy még ez is eltörpül minden mellett. Figyeltem őt és fogalmam nem volt arról, hogy mit mondhatnék. Mit kellene tennem, vagy mondanom. Nem mutathatom meg az erőmet, mert a végén még őt is bántanám. Úgy érzem, hogy ez nem a természet ajándéka, hanem a pokol ajándéka. Soha nem kértem azt, hogy boszorkány legyek, de mégis az vagyok. - Azt hiszem megöltem... megöltem őt. - mondtam egyre jobban szakadozva és végül könnyekben törtem ki és a földre csúsztam le. Soha nem éreztem még ennyire gyengének magamat. Vagyis egyetlen egyszer, amikor a saját fiamat láttam meghalni. Talán én csak mindenkire veszélyt és pusztulást hozok... Talán én maga vagyok a halál egyik szele....
Alighogy kinyitom a szemem, megszólal a telefonom, de ahelyett, hogy ránéznék, átfordulok a másik oldalamra. A pittyegés viszont egyre csak mondja a magáét, még végül a fejem is belefájdul szinte, és kénytelen, kelletlen a képernyőre nézek. Hosszú napokról nem beszélhetünk, inkább felesleges potya körökről újra és újra a harcban, hogy megtaláljam, ki végzett az összes fellelhető barátommal. Azt az egyet kivéve, akit a kiképzéssel töltött időben megismerkedtem. A hamvasszőke hajú lány mosolygós arca egyszerre sugározta felém minden mondatával, hogy bízhatok benne, és tett kételkedővé. Senki sem azért volt abban a táborban, hogy jól érezze magát. Mindenkit odavonzott valami, és mivel ő nem kérdezte, így én sem nyaggattam őt. ahogy azonban elolvasom a rövid, de velős üzenetet, szinte gondolkodás nélkül vetem magam a fürdőbe és kapom össze magam annyira, hogy emberek közé merjek menni. A Nap, bár magasan jár, a sűrű felhőréteg el is takarja, a nap pontos időszaka szinte behatárolhatatlan. Felkapok hát egy farmert egy pulóvert és a kabátom, majd a motoroscsizmám és a bukósisakot a kezembe véve indulok a megbeszélt helyre, bár kicsit félek, hogy késni fogok. Átszelem az utakat, míg végül az erdő szélére nem érek, és lekapva magamról a sisakot a motorom mellett ácsorogva körbe nem pillantok. De sehol senki. A távolból viszont egy felém közeledő szőke hajkorona felvillan a szürke időben, és tudom, hogy az más nem lehet, csak Nyx. Elmosolyodom, de mosolyom aggodalommal teli és kíváncsi egyben. -Rég láttalak, de nem terveztem, hogy így sikerül összefutnom vele.-mondom, miután megölelem, de szinte érzem, ahogy a legkevésbé sincs abban a hangulatában, hogy ilyen formaságokra fecsérelje az idejét. -Kérdezném, hogy minden rendben van e, de alapjáraton nem nézel ki jól, ami önmagában jót sem jelent. Mi történt?-érdeklődöm, bár tudom, hogy csak akkor fogja elmondani, ami történhetett vele, ha ő is úgy látja jónak, noha az üzenetéből ítélve ez nem volt kérdéses. Azt viszont tudtam, hogy segítséget nem igen szeret kérni, ahogy én sem, szóval a vészhelyzet tényleg vészhelyzet és nem vaklárma, ellenkező esetben felhívna, és vidám hangon szólna hozzám. Aztán kapcsolok. -Nem arról volt szó, hogy kapsz egy társat? Hogy sikerült őt elhagynod?-fojtom belé a szót újabb kérdéssel, mire legyintek, hogy kezdje az elején, tudhatja, ha egyszerre sok mindent akarok megtudni, hajlamos vagyok többet kérdezni és belefojtani a másikba a választ.
Ahelyett, hogy a másikat segítettük volna, hogy minden rendben lesz, inkább egymást bántottuk. A szavakkal is képes ölni az ember és mi pontosan ezt tettük, mint valami két idióta vadbarom, akik nincsenek tisztában a szavainak a súlyával. Pontosan tudtam, hogy ő is tudja azt amit mondok, de mintha még inkább az orra alá akartam volna dörgölni, hogy ő szenvedjen annyira, mint én vagy talán még jobban. Azt akartam, hogy érezzen még így is és segítsen nekem. Ne pedig ellökjön, de talán én is pont az ellenkezőjét váltottam ki, mint amit szerettem volna. Legalábbis a tettei és a szavai ezt igazolták. Egyetlen szóval képes azt elérni, hogy még inkább úgy érezzem, hogy egy karót dőf a szívemre és szép lassan még egy darabg eltűnik. Porrá válik és szinte szerte foszlik. Nem mondtam le rólad...- ejtem ki a szavakat úgy, mintha ekkor kiszállna minden erő belőlem. Talán pontosan ez fáj a legjobban, hogy így gondolja és nem is akar változtatni a dolgokon. Egyszerűen nem képes meglátni azt, amit érzek, ahogyan a szavai szinte felemésztenek és még inkább lángra kap a pokoltüze, ami a végén tényleg el fog nyelni. Miatta maradtak még érzéseim, miatta nem oltottam még ki egyetlen életet se, még ha olyan voltam, mint egy tébolyult személy, akitől rettegnie kell az itteni embereknek. Szóval ez a célod, hogy a gyűlöletemet kivívd? Azt akarod, hogy még inkább szenvedjek? Mert akkor sikerrel jársz.. talán.. egy napon...- mondom neki komolyan, majd amikor megérzem a fadarabot a combomban, akkor az ajkamba harapok és nem mozdulok. Nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy még jobban szenvedni lásson. Hallgatom őt, de talán, amikor belém szúra azt a vackot, akkor volt az a pillanat, amikor végleg elveszített és úgy éreztem, hogy tényleg nem számítok már neki. Figyeltem ahogyan eltűnik, majd még utána kiáltottam.- Ne felejtsd el, hogy te voltál az, aki hátat fordított nekem és elsétált...- mondom egyre halkabban és újra könnyek lepik el az arcomat. Nagy nehezen kihúzom magamból, majd pedig végül a földre dobom. Egy darabig még ott maradok és utána csak elindulok az éjszakában. Magam sem tudom, hogy hova fogok menni vagy mit fogok tenni....
Ƹ̵̡ Köszönöm a játékot! <3 Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.] Ƹ̵̡ 467 Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Persze, ugyan ott tartottunk, hol pár napja tartottunk. Csak akkor épp az volt a baj, hogy olyan helyeken jártam, ahol ő nem akarta, hogy járjak. De ez ahhoz képest olyan volt, mint amilyen ellentétben állt a hideg és a meleg. Lehet, hogy nem akartam neki ártani, de épp ezen az úton haladtam minden lépésemmel közelebb rúgtam a szakadékhoz, így viszont legalább továbbra is érzett valamit. Arra játszottam, hogy a gyűlöletébe kapaszkodjon, mert az is érzés, jobb, mint a többi, mint az önsanyargatás. -Pontosan tudom, hogy így van. Nem kell rá sokat gondolnom, egyértelmű.-dünnyögöm, mintha nem is konkrétan neki szántam volna ezt a mondatot, inkább a magam megerősítésének. Egy szó ragadta meg a gondolatát, amit kimondva talán fel sem fogtam. gy lett volna? Ennyi idő alatt elérte volna, hogy mindent, amibe energiát fektettem, ami életben tartott évtizedekig, ennyi idő alatt megszűnt volna bennem létezni. Nem lehetetlen. Megfeszült állkapoccsal nézek rá, de szememben ott van minden, amit látni akar. az, hogy én sem jelenteném ki ezt ilyen konkrétan, mégis kezdem ezt érezni, így kételyeket hozott létre a gondolat. -Nem tudom...-nézek szembe az igazsággal és vele is, míg egyszerűen ki nem fordul még jobban magából, én mégsem mozdulok, csak várok. Figyelem a kiejtett szavakat, mozdulatait, és érzem, hogy kezdem azt elérni, ami a gyűlöletnek jár nem feltétlen a jobbik oldala, ami túlélésre sarkall. -Az első nehézség után?-kérdezek vissza, összevont szemöldökkel.-Neked ez az első nehézség? Hetven év nehézsége után szembe néztem azzal, aki életben tartott. Erre az első nehézség láttán Te nem, hogy bíznál bennem, de még hagyod is, hogy azzal szembesüljek, hogy rég lemondtál róla, hogy visszakapj. És ezek nem csak évek, hanem pár nap.-emelem fel én is a hangom és minden érzelmet mellőzök közben. Rideg vagyok, mintha nem is számítana, amit a másik mond. -Semmivel, amíg nem jössz rá, hogy igazam van.-hagyom ennyiben, és fordulok el tőle, s elindulok az erdő sűrűbb része felé. Egy fadarab suhan felém, és akad meg bennem, de nem érzek semmit, mintha ott se lenne. Ennek ellenére figyelem, ahogy még jobban belém döfi, talán még egy másodpercre el is mosolyodom. -Ha nem tenném, kinek lenne jobb? Kifordultál magadból, nem ismerek rá, de ha engem gyűlölsz, akkor legalább érzel még valamit. Ezt viszont nem érzem. Szellem vagyok, emlékszel?-húzom ki a karót, és egy meggondolatlan mozdulattal combjába vágom.-Ha ennyire nem tudsz kiállni értem, akkor jobb, ha nem is pazarolod rám a jövőben sem az időd. Majd szólj, ha hajlandó vagy úgy viselkedni, mint egy normális ember. Mint a nő, akit szeretek, és nem pedig, annak a tükörképe.-nézek még rá még egyszer, majd elfordulok, és végleg eltűnök a fák között. Szellemként sokat nem tehetek érte, de ha nem távoznék, minden bizonnyal megölném magamat is a szavaimmal.
Minél inkább tovább állt itt és nézett engem, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy a falnak beszélek. Egyszerűen mintha nem lenne képes megérteni azt, amit érzek és mintha nem látná azt, hogy a szavai nem megnyugtattak, hanem sokkal inkább az a bizonyos pont felé lök. Az a pont felé, amikor már úgy érzed, hogy legszívesebben meghalnál, vagy bármit megtennél azért, hogy ne érezd a mellkasodat és szívedet mardosó pokol tűzét. Nem akart elmúlni, hanem sokkal inkább egyre nagyobb lett a fájdalom és a mardosó érzés, ami szép lassan belülről elkezdett minden érzésemet felfalni, elnyomni egy bizonyos irányba. Arra nem gondoltál, hogy miattad van ez az egész? Miattad érzek így? - kérdeztem tőle könnyekkel küzdve és azzal, hogy nehogy elmenjen a hangom. Pedig egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a torkomon akad a szó, hiszen egyre nehezebb volt beszélnem is. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy így beszéljem velem és így viselkedjen. Mintha egyszerűen megvetne és azt akarná, hogy tovább szenvedjek a pokol bugyraiban. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha most helyben leszúrna és megölne, mert akkor legalább nem érezném ezt a mardosó kínt és tehetetlenséget, amit szintén miatta érzek. Ő nem engedi, hogy segítsek neki... Ő miatta tudtam életben maradni, de ezt ő miért nem látja? Miért nem tudja megérteni, hogy elvesztem?! Szerettél? - kérdeztem visszadöbbenten, mintha a többi szavát meg se hallottam volna. Olyan volt, mintha egy vonat száguldott volna át rajtam, vagy egy hangszer vagy egy mázsás súly szakadt volna rám, ami még inkább ki akarna lapítani. Próbálom vissza fogni magam, hogy ne okozzak még több kárt, de nem megy. Ez az egy szó jelenik meg újra és újra a gondolataim között. - Szóval ennyi volt? Ennyit jelentettem csak számodra, hogy az első nehézség után feladod és inkább a pokol karmai közé taszítasz? - kérdeztem tőle minden érzelem nélkül. Miért kellene kimutatnom az érzelmeit, miért kellene éreznem, ha őt egyáltalán nem érdekli a dolog?! Nem érdekli az, hogy mit is érzek? Nem kell okítanod. Pontosan tudom, hogy szétesnék.. De mivel jobb érezni, ha még te is belém döfőt a késeket? - kérdeztem tőle komolyan és egy apró kíváncsiság is megjelent a tekintetemben. Mit vár? Azt, hogy a szavai le fognak peregni rólam?! Akkor nagyon nem ismer, hiszen ha igazán ismerne, akkor tudnia kellene, hogy minden egyes szava egy újabb döfést jelent, egy újabb karóba húzást a szívemben. Nem értettem, hogy miért viselkedik így, miért nem hallja meg a halk segély kiáltásomat, ami érte szól. Ami azért szól, hogy reményt adjon és ne pedig elvegyen. Figyeltem az egyre távolodó alakját, majd magad se értve felkaptam egy fadarabot és telibe eltaláltam vele. Tudtam jól, hogy nem érzi a fájdalmat, maximum a szíve és az egója törhet darabokra. Amilyen gyorsan tudtam előtte teremtem és minden érzelem nélkül néztem rá. Milyen érzés? - kérdeztem tőle dühösen. - Milyen érzés az, hogy az a személy tűz karóra, akit mindennél jobban szerettél? - kérdeztem még mindig egyre ingerültebben. - Nekem pontosan ugyan olyan érzés, ahogyan összezúzod a szívemet. - s azzal még egyet fordítottam is a karón, ami benne állt, majd pedig elengedve őt léptem hátra kettő és próbáltam értelmet találni arra, hogy miért ne kapcsolja ki, ha ő már eleve lemondott rólam.
Figyelem, ahogy előtör belőle minden gondolata, amit az általam mondott szavak váltanak ki belőle, de mintha meg se hallanám. Egyenesen azon kapom magam, hogy figyelem, ahogy szája jár, meg se hallva a kimondott szavakat, értelmetlen üresség kerít hatalmába, ahogy rá kell döbbennem, ő kifordult magából, s szinte feladta. Képtelen vagyok már úgy nézni rá, ahogy eddig, mintha egy perc alatt elérte volna, hogy soha többé ne bírjak ránézni, mintha undor jelenne meg bennem, ha rá gondolok. Ez inkább kényszeres, hogy ne akarjam sajnálni, most ne, inkább megpróbáljam észhez téríteni, még ha nem is fog sikerülni, ha ilyen hozzáállása van, és nem akar hinni benne, hogy van remény. -Hidd el, hogy ez nem így van. Te soha nem voltál vámpír igazán, mindig erősebb volt az emberséged, de ahogy látom, a kitartásod elmúlt létezni is.-hangomban minden szeretet mellőzök, egyszerűen úgy szólok hozzá, mintha egy idegen lenne, mintha soha nem ismertem volna. De arcára pillantva pont ezt az érzést kapom vissza. Amit mondok neki, szívemből szóló igazság, még ha ezzel csak tovább rontok is a helyzeten, talán így legalább a gyűlölet érzése a földön fogja tartani, míg ha kedves szavakat mondanék, magát emésztené tovább. Így lenyelem, amit mond, és maszkot öltve kezdem el a vámpírként létrejövő, érzéketlen és idegesítően őszinte felem előtérbe helyezni. -Rád nézek, de pontosan azt látom, amit mondtam. De jó, inkább üvölts velem, mint létezz bármiféle érzés nélkül. Viszont amit most mondok jegyezd meg jól: mindig szerettelek, de nem fogok olyanért bocsánatot kérni, amit csak te nem ismersz be, és amiért te nem vagy képes hinni és bízni bennem.-szólalok meg, mikor már elküldött volna, és figyelem, ahogy a földre zuhan. De még csak arra se méltattam, hogy mellé térdeljek, hogy segítsek neki, inkább hátat fordítok neki, és tekintetem a magasba emelem. -Azért vagyok itt, mert ha nem lennék, akkor saját magad ölnéd meg. De vak vagy, ha nem ismered be, hogy szétesel érzések nélkül. Pedig a felé közeledsz.-nézek le rá újra, állkapcsom megfeszül, ahogy próbálom legyőzni önmagam, hogy felsegítsem a földről, hogy mellé guggoljak. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem volt mindig ilyen, és talán még ott van benne valahol, de tényleg úgy érzem, hogy valami bennem is megváltozott, ahogy láttam, hogy ő feladta. -Eltakarodhatok, de akkor élj együtt azzal is, hogy nem csak te adtad fel, de te érted is el, hogy vissza se akarjak nézni.-indulok el a fák között, elfordulva tőle, és csendes magányomban folytatva utam a semmibe. Két világ között ragadni egy olyan helyen, ahol nem látod az út végén pislogó fényt, felesleges harcolnod, ha nincs miért.
Talán emlékszem rá és az mit változtat mindenen? Nem fog eltűnni ez a tátongó űr és nem fog tova illanni a pokol összes tüze se a mellkasomból, a lényemet nem fogja szabadjára engedni! - mondtam neki szinte üvöltve és nem értettem, hogy miért. Sokszor tettem azt, amit helyesnek láttam, de most már magam sem tudtam, hogy mi a helyes és mi nem. Emlékszek egy mesére. Alice csodaországban. Abban a lány is eltévedt, de neki voltak segítői és végül ő felébredt, s az egész csak egy álom volt. De minden egyes perc elteltével pontosan tudtam, hogy ez nem állom. Ez a rideg valóság. -Én miért lennék más? Nekem is vannak érzéseim, mint nekik! - mondtam egyre dühösebben és egyre inkább úgy éreztem, hogy még talán jobb is, hogy most ebben a pillanatban szellem, mert a végén még kárt tennék benne testileg. Minden egyes szava egy újabb tű, kés volt a szívemben és egyre jobban kezdek összetörni, miközben a maradék emberségem pedig szép lassan kezdett elpárologni. Mintha ő maga ölné ki belőlem azt, ami még itt tartott. Ami miatt még képes voltam érezni, még ha rohadtul is fájt és meggyötörte minden apró részemet. Fél ember lettem volna? Nem! Inkább kezdtem halott lenni, akinek már nincs mit veszteni, mert elveszett mindent... mindent ... Én csak annyit kértem, hogy vigyázz magadra! Ennyit és nem többet te istenverte idióta. - közben még felé is lendítettem a karomat, majd pedig hamarosan újra visszahullott mellém. Éreztem, amint a könnyek újra megerednek és versenyt futva végig szaladnak az arcomon. Közben a gyomrom újra és újra görcsbe rándult a fájdalomtól és éreztem, amint a lábam egyre inkább kezdi megadni magát. A szavai szinte mindenre képesek voltak, de legfőképpen arra, hogy még inkább kifacsarjanak és megöljenek. Feladtam? - kérdeztem tőle szinte üvöltve, majd pedig közelebb léptem hozzá. - Nézz rám! Mit látsz? -kérdeztem még mindig szinte üvöltve - Ha elvesztettél volna, mindent akkor nem így néznék ki! Nem lennének érzéseim te fajankó, önelégült vadbarom!! Még mindig szeretlek, még ha ez neked nem is tűnik fel!! - mondtam az arcába üvöltve és éreztem, amint a lényem darabjai is kiszakadnak belőlem minden egyes szóval, majd pedig ellöktem magamtól. - Takarodj! Tűnj el! Ha nincs már semmid, akkor minek vagy még itt?! - nem bírtam türtőztetni magamat, hiszen a szavai szinte csak azt erősítették meg bennem, hogy lehet érzelmek nélkül jobb lenne. Pedig csakis miatta küzdöttem ez a gondolat ellen. A kezem az arcomra siklott és próbáltam letörölni a könnyeimet, majd pedig végül a hasamon állapodott meg és éreztem, amint szép lassan a lábaim is megadják magukat. Megtörve és meggyötörve estem a földre, miközben a könnyeim szinte nem akartak szűnni.. Szeretem őt és ő az, aki miatt még mindig vannak érzéseim. Miért nem látja ezt? Miért nem látja azt, hogy szükségem van rá, illetve hogy minden szavával szinte megöl?
Hogy is gondolhattam, hogy hallgatni fog rám, hogy olyan könnyen megpróbálja magát hatásosan álltatni, ahogy nekem sikerült. Sikerült, mert ha egy valamit megtanultam hetven év alatt kezelni, az az volt, hogy a remény az egyetlen, ami mindig ott van, még ha lángja csak halovány pislákolás is a messzi sötétségben. De pislogott, és ez volt a lényeg. Ahogy eltűnt mellőlem, úgy éreztem meg, hogy valami nincs rendben, és hívhatjuk ezt hetedig érzéknek, vagy a szellemen ragadt vámpír képességnek, a lényegen nem sokat változtatott. Pontosan tudtam, hogy képtelen lesz túllépni a tényen, hogy úgy láthat, hogy igazából nem vagyok ott mellette, de próbáltam elhitetni magammal is, hogy képes lesz rá. És tudtam, hogy ugyan ezt teszi ő is, de nem gondoltam volna, hogy pár óra alatt meggondolja magát, és máris épp az ellenkezőjét teszi mindannak, amit kértem tőle. -Talán emlékezhetnél rá, hogy én vagyok ilyen, vagyis voltam, és nem te. Te jobb szeretted a tasakokat, még ha azokat is csak az éhség miatt nyomtad le a torkodon.-reagálok arra, amit mond, de szinte idegennek tűnik, hiába ugyan az az ismerős pillantás, mintha most minden kihalt volna belőle, egyszerűen üvegesen, könnytől csillogó szemek, semmi több. -Lehet, hogy minden vámpír, de te nem.-mutatok a lényegre, az általánosításom meghazudtolva, de valahol legbelül tudnia kellett, hogy még igazam van. Ha csak egy kis része is maradt, ami képes rá, hogy még így is lássa tisztán a helyzetet, akkor az a rész még kapaszkodik az általa felállított elvekhez. Szinte neki esek, de nem igazán érzem, hogy nincs hozzá jogom, legalábbis akkor nem lenne, ha értelmes gondolatokat tudna magáénak, ehelyett viszont értelmetlen mód kifordult magából. Szavai nem igazán hatnak rám, szinte meg se hallom, amit mond, igazából pedig rá kell jönnöm, nem is akarom megérteni amit mond, inkább megpróbálnám felnyitni a szemét. -Valóban nem olyan?-kérdezem, amikor már előtte állok, és próbálok hatni rá, de eddig kudarcot vallok, és olyan, mintha a falnak beszélnék. -Szellem vagyok, aki nem érez a külvilágból igazából semmit. Te pedig ahelyett, hogy hinnél bennem önpusztító hadjáratba kezdesz, mintha ez megoldást nyújtana bármire is. De rád sem ismerek.-jelentem ki erőteljes hangon, elengedve őt, hátrébb lépve tőle, és igyekszem hidegvérem megőrizni, de pontosan tudom, hogy arcomra kiül a kétségbeesés, hogy talán épp most sikerül elvesztenem őt is... Hátrébb lépve figyelem arcát, próbálok keresni valami kapaszkodót, de mintha minden elveszne, mintha az a reményfoszlány kiégni látszana, mintha soha sem lett volna ott. -Harcolni akartam valamiért, és mindig is gy tettem, de nem maradt semmink, és lehet, hogy erről én tehetek, de én soha nem adtam volna fel mindent olyan könnyen, ahogy te tetted.-nézek rá, tekintetem pedig pont azt sugallja, amit mondok. Semmi mást nem érzek most iránta, csak csalódottságot és ürességet, ahogy látom, hogy ennyire megváltozott. És azt hiszem, hogy ezt teljesen jogosan érezhetem én is, és most az egyszer fel kell emelkednem azon, hogy magam okoljam.
Már magam se tudom, hogy mit akartam volna jobban tudni, hogy mit tenne Enzo vagy mit tennék én normális állapotban.. Az volt a baj, hogy pontosan tudtam, hogy Enzo mit tenne és azt, hogy én mit tennék, de egyszerűen egyiknek se tudtam volna eleget tenni. Soha nem éreztem még ilyet, mint most. Azt hittem, hogy az átváltozásomkor már megtapasztaltam azt, hogy milyen is a pokol tűzében égni és érezni a vér utáni vágyat, de azt kell mondanom, hogy ehhez képest az piskóta volt. Úgy éreztem, hogy a világ már nem színes, se nem fekete és fehér. Egyszerűen csak fekete és pokol keze mindenhova elér. Ha nem kaphat meg téged, hogy a bugyraiban őrizhessen, akkor feljön érted és az életedet teszi pokollá. Nem akartam ezt. Eleinte küzdeni akartam, de Enzo szavai újra és újra ott motoszkáltak a fejemben. Nem akarta, hogy segítsek neki. Mi van akkor, ha ő se hisz abban, hogy visszatérhet és ezért nem akarja, hogy segítsek neki? Mi van akkor, ha egyszerűen csak tovább akar lépni. Nem-Nem az nem lehet, hiszen akkor nem történtek volna úgy a dolgok a halála előtti estén. Láttam a szemében vágyat, amit a szerelem fűtött úgymond. Szeretnie kell, de vajon ez a tudat elegendő ahhoz, hogy minden bennem tomboló vágynak ellenálljak? Megtudjam fékezni a bennem kavargó vihart, dühöt. Hiszen elvették mindenemet. Megsemmisítettek és erre mosolyogva kellene tűrnöm azt, hogy másik mennyire boldogok? Talán a régi és a normális Maggie ezt tenné, de szép lassan úgy érzem, hogy a vámpírság még se annyira mesés, mint ahogyan eddig azt hittem. Az érzéseim túl erősek és már magam sem tudom, hogy képes vagyok uralni őket. Félek, hogy győzni fognak és nem is tévedtem sokat, hiszen pár pillanat múlva már egy férfi nyakára tapadok úgy, mint egy éhes csecsemő tapadt édesanyja kebleire. Érzem a vérének a mámorító ízét, de nem túl sokáig élvezhetem, hiszen valaki megzavar és legfőképpen az a személy jelenik meg előttem, aki miatt ezt a sok fájdalmat érzem. Talán mindig is ilyen voltam... És most miattad elrohant a vacsorám. - mondom neki minden érzelem nélkül, de vajon tényleg ennyire érzéketlen lennék? Nem! Egyszerűen csak nem akarom a közelemben tudni, mert szép lassan úgy érzem, hogy összetörök és soha többé nem lesz visszaút. A sötétség értem jön és magával ránt. A szavaival pedig újabb és újabb tört forgat meg a szívemben. Mintha már nem tört volna össze elégé. Mintha nem miatta éreznék így. - Talán neked volt igazad. Talán minden vámpír ilyen. - mondom neki ridegen és minden érzelem nélkül, mintha már semmit se éreznék. Mintha elkésett volna, de amikor az államhoz nyúl és a szemembe néz, akkor úgy érzem, hogy milliónyi darabra hullok szét. Érzem, amint egy könnycsepp végig folyik az arcomon.... Elvesztem nélküle. Csakis miattam tudtam megőrizni az emberi énemet. Majd pár másodperc után kirántom a fejemet a kezei közül, mert pontosan tudom, hogy igaza van és emiatt még jobban fáj minden porcikám. Sietve letörlöm a könnyeimet és nem akarok ott lenni. Elindulnék, de hirtelen előttem áll. - Szerinted nekem könnyű ez az egész? Szerinted ez könnyebb, mint amiken eddig túl éltem? Ez nem olyan, mint amikor kísérleteznek rajtad. Olyan, mint amikor kitépik a szívedet és milliónyi darabra szétzúzzák. - mondtam neki sietve és közben újra rápillantottam. Elhiszem, hogy nem könnyű neki, de talán neki kellene a legjobban megértenie, hogy miért is fordultam ki önmagamból ennyire.
Kezdőlap
