Nem leszel jobb? - vontam fel a szemöldökömet. - Egy szörnyeteg vagy, hiszen vámpír vagy és emberek vérével táplálkozol. Szerinted jobb vagy nálunk? -nevettem el magamat.- Megigézel minden egyes áldozatodat, hogy ne emlékezzen rá mit tettél. Egy dologban különbözöl csak tőlük, hogy a bűnözök ezt nem tudják megtenni és ezért buknak le. - néztem őt, s jól szórakoztam rajta. Mit képzel ez. Azt hiszi különb?! Inkább sokkal rosszabb mint egy bűnöző. - S ha egyszer elszalad veled a ló, akkor hoppáláré meghalt az áldozat. - s intek egyet a kezemmel olyan jelképesen, mintha valaki éppen meghalna. - Amíg félsz, addig biztosan fogysz ölni . - kacsintottam rá, majd a levegőbe szimatoltam, s megéreztem egy erre közeledő fiatal férfi, csábító vérét. - Tegyünk próbát? - vontam fel a szemöldökömet. - Akkor pont az egyik legrosszabba futottál bele. -néztem őt, de nem akartam túlzottan bántani, inkább csak élvezni akartam a dolgot. Itt egy gyenge friss vámpír. Aki fél is ráadásul. Mi sem jobb ennél. Meglesz a mai napi élvezetem. -
-Azok az emberek, akiknek a véréből táplálkozom pár korty után tovább mehetnek, mintha mi sem történt volna és járhatnak tovább iskolába, építhetik tovább az életüket, hazamehetnek a családjukhoz. - válaszoltam hevesen. - Igen, jobb vagyok, mert nem ontok életeket és nem fosztok meg senkit a reményeitől, az álmaitól és a jövőjétől. - a fogamat csikorgattam idegesen. Kezdtem unni, hogy az ereje, a kora és a boszorkány hatalma miatt azt hiszi, hogy okosabb nálam. - Inkább szenvedek minden egyes vadászaton és teszem kockára az áldozataim életét annak reményében, hogy túlélik, minthogy kockázatvállalás nélkül, kapásból kinyírjam őket. - fintorodtam el. - Félek, de épp attól, hogy meghal valaki miattam, ha nem félnék, attól mi volna jobb? A szívem elkezdett hevesebben dobni, a végtagjaim remegtek, a szemem égett, az ereimben forrón áramló vér lángra lobbantotta a testemet. Rettegtem. - Nem veszek részt idétlen próbatételekben. Felejtsd el! - nyüszítettem ijedten. a hangomon és egész lényemen erőt vett a rémület. Mit fog velem művelni ez a szörnyű nő? Látszólag élvezi, ahogy játszhat velem, miközben én úgy vergődöm, mint egy kishal a háló között. Tehetetlenül, kiszolgáltatottan egy nagyobb hatalomnak. - Mi lenne, ha elfelejtenénk, hogy összefutottunk? - erőltettem mosolyt magamra. - Én bevallom, hogy igazad van, te pedig hagyod, hogy lelépjek. Ígérem gyors leszek. - próbáltam alkudozni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Szerinted tényleg ők is így gondolják, ha tudnák mit tettél velük? - vonom fel a szemöldökömet. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire naiv.- Ki próbáltad már azt, mi lenne, ha nem tudnál igézni?! Biztosan nem tetted, mert különben nem ezt mondanád. Vagy csak magadat nyugtatgatod ezzel? - kérdezem tőle mosolyogva, hiszen ez abszurdom amiket mond. - Tényleg nem teszed? Gondolkozz már el azon, hogy azért élik tovább a boldog kis életüket, mert azt se tudják, hogy megtörtént az amit csináltál. - mondom neki mosolyogva, s ördögi hangon, mert érzem ahogyan szenved és fél. - Akkor a félelmed miatt nem lennél kiszolgáltatot. - és lépek felé egyet mosolyogva.- Hiszen arra koncentrálsz teljesen, amitől félsz, így könnyen meg is halhatsz. -megfogom az állánál.- Kár lenne ezért a csinos pofiért. - mondom nevetve, hiszen látom mennyire undorodik tőlem.- Illetve akkor könnyebben tudod leállítani magadat, nincs ami elvonja a figyelmedet ennyire egyszerű aranyom. - mondom neki ördögi mosollyal az arcomon. Milyen jó kis gonosz lehetne belőle, ha kicsit felengedne. Nem is rossz ki tudja mikre fogom én még rávenni. Meg amit mondtam az nagyon is igaz, akár gonosz valaki, akár nem. A félelem mindent elnyom. - Éreztem, ahogyan egyre jobban gyorsult a szívverése. - Aww ez nem kérés volt aranyom. - ördögi tekintettemben láthatta, amint mögötte tűz van. - Nem sokára ide ér az alany és az íze is jónak tűnik. - kacsintok rá, s hogy nyomatékossá tegyem, hogy nincs választási lehetősége, megint ráküldök egy fájdalom hullámot, de most a földre rogy . - Velem hiába ellenkezel, nincs esélyed. - mosolygok rá, ahogyan ott a földön fekszik. - Úgy nézek ki, mint aki alkudozni akar - fonom össze a karomat és felnevetek. -Vagy mintha te alku helyzetbe lennél? -vonom fel a szemöldökömet és már várom mikor próbál megszökni, mert biztos, akkor meg tudja mi a fájdalom . -
- Talán azt gondolnák, hogy jobb, mintha megöltem volna őket. - motyogtam, bár jól tudtam, hogy nem így volna. Legszívesebben biztosan egy karót döftek volna a szívembe. - Ha felfogták volna, hogy nincs más választásom, és még így is jobb vagyok, mint... - azt akartam mondani, hogy magadfajták, de jobbnak láttam nem kötözködni tovább. - a többi, akkor talán... - nem, egyértelműen még akkor sem kínálták volna fel tálcán magukat, nem dugták volna oda a nyakukat az orrom elé. Dühösen rántottam ki az állam a kezei közül és idegesen hátráltam meg. Körbenéztem, a menekülési útvonalat kerestem. - Inkább rettegek az örökkévalóságig, mint olyan szörny legyek, mint te. - köptem mérgesen. Egy belső hang szólongatott, hogy álljak le. Messzire mentem, hisz nézzem csak meg kivel állok szemben. Nem lepődök meg, ha következő pillanatban fej nélkül találom magam. - Inkább meghalok, mintsem én öljek. - mondtam bár nem teljes szívemből szólt ez a mondat. Magam is megvetettem érte, de a saját életemet fontosabbnak találtam, de ott volt bennem mégis a kérdés; Hogy tudnék úgy tovább élni, hogy gyilkosnak nevezhetem magam? De hiszen most is úgy élek... Kétségbeesettem temettem az arcom a tenyerembe. Gyilkos vagyok! Egy örökkévalóságon át kell éreznem ezt a fájdalmat, vagy elmúlik valaha?! - Hogyan lennék rá képes, hogy jobban kezeljem, hogy megálljam, ha nem félek a kudarctól? - ha egy kicsit határozottabb lennék és az önbizalmam is több lenne, akkor talán. De senki nem tud úgy véghez vinni valamit, akármit, hogy ne féljen a kudarctól. A fájdalom váratlanul hasított belém, de most olyan erejű volt hogy a földre rogytam tőle. Tehetetlenül feküdtem a lába előtt a kíntól összegörnyedve. - Undorító vagy. - nyögtem zihálva. Az ujjaim karom módjára hasították a földet. Próbáltam felállni, de nem tudtam kizárni azt a kínzó fájdalmat még olyan mértékben sem, hogy talpra álljak, vagy legalább négykézláb. Vámpírrá változásom óta nem éreztem magam ilyen gyöngének. Fizikailag és lelkileg sem. - Hagyd abba, kérlek. - céloztam a fájdalomra és a tűzre, ami újra megjelent a hátam mögött. Eddig egy csepp remény azért volt mennem a menekülésemet illetően, de már minden esélyem elúszott.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Akkor tegyük fel, hogy nem gyilkosokról van szó. - nézek rá. - Mondjuk olyanról, akik előszeretettel rabolnak el embereket és tartanak fogva. Ők se hallnak meg és még se hálásak az élrablójuknak. - mondom neki mosolyogva és úgy teszek mintha gondolkodnék. - Vagy ott vannak azok, akik megerőszakolnak másokat. Az áldozatuk boldog? - kérdezem tőle.- Nem-Nem azok, még akkor se, amikor lecsukják a bűnözőket. - leguggolok kicsit, de továbbra is őt nézem. - Szóval ha ellene felejtetve a dolog velük, akkor valószínűleg boldogok lennének, hiszen nem emlékeznek a rosszra. Szóval miben is vagy te jobb? - kérdezem tőle.- Semmiben. Ennyire egyszerű a válasz. -tárom szét a karomat, majd újból elkezdek járkálni. - Talán mi? Tálcán kínálnák a vérüket nekünk? - nevetem el magamat ezen a gondolaton, hiszen ekkora ostobaságra se gondolhat senki se.- Szörny lennék? - vonnom fel a szemöldökömet.- Miért is lennék az, hiszen én is éppen ugyanúgy véren élek, mint te. Szóval ez azt jelenti, hogy magadat is szörnynek tekinted? - kérdezem tőle érdeklődve, de még mindig mosolygok azon, amiket mond.- Kibeszélt itt ölésről? - hangosan elkezdek nevetni.- Szóval is említettem, hogy ölnöd kell? Nem hiszem, csak annyit mondtam, hogy enged el magad. Érezd az adottságaidat és használd ki. - kacsintok rá játékosan.- Szóval te engem olyannak tartasz, mint aki ölni szokott? -teszem fel a kérdést kíváncsian, mert nagyon is érdekel a válasza. - Tudod, amikor iszol - játékosan babrálni kezdek a hajával.- akkor folyamatosan ott lüktet a félelem mindenhol. Semmi másra nem tudsz koncentrálni, így a vér zsenge ízét nem tudod élvezni, nem hallod, ha valaki éppen megakarna ölni és az érzéseidet se hallod, hiszen a félelem ural mindent. Mint emberi korodban. - teszem hozzá gyorsan. Miért nekem kell kioktatnom őt, de legalább jön egy préda és úgy minden sokkal jobb lesz. - Mit ahogy most is félsz tőlem. Ezzel foglalkozol és nem is hallod ezt. - egy pillanat alatt mögötte teremtem. -Ennyi, ezt jelenti félni és amíg félsz, addig nem élsz igazán . Nem jobban, mint te, hiszen te is és én is piócák vagyunk, mert véren érünk. - mondom neki és amikor látom mennyire szenved már ettől is akkor abbahagyom a kínzását. - Jobb, ha meg se próbálsz elmenekülni, mert ennél sokkal jobban fog fájni, amit akkor kapsz. - mondom neki higgadtan, s leguggolok hozzá. - Nos, lassan ideér az alany, jobb lesz ha felkészülsz. - mondom neki és felrántom magammal, úgyhogy talpon legyen és álljon. - Nem is küldtem rád akkora fájdalmat, miből vagy cukormázból? - kérdezem tőle nevetve. -
- Ne hasonlíts össze azokkal. - az utolsó szót undorodva köptem felé. - Akikből én táplálkozom, azoknak az élete ugyanúgy megy tovább. A jel, hogy találkoztak velem csak két pont alakú sebhely a nyakukon, de semmi lelki trauma és komolyabb testi veszély nem fenyegeti őket. - érveltem mérgesen. Igazából ezeken a dolgokon sosem gondolkodtam még ilyen mélyen. Találkoznom kellett vele, kötekednie kellett velem, ahhoz, hogy rájöjjek nem mindent csinálok jól, de van, amit jobban csinálok, mint mások. Nem jól, de jobban. - Azért kínzol meg, mert véletlenül belém botlottál az erdő közepén és, mert szereted kiélvezni a szadista éned kívánságait. - vágtam hozzá és már vártam, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon. - Igen, egy szörny vagy, jól hallottad. - a mosolyától fel áll a hátamon a szőr. - Nem okozok másoknak direkt fájdalmat, nem önként nézem mások szenvedését. Nem vagyok szörnyeteg. - motyogtam egy kissé bizonytalanabbul. Mikor megkérdezte, hogy olyannak nézem-e, mint, aki ölni szokott hitetlenül felszaladt a szemöldököm. Nem a kérdésen, hanem azon a komoly kíváncsiságon, mint, amivel ő kérdezte. Nem elég egyértelmű? - Ne haragudj, de ebből a kis találkozástól tényleg az a vélemény alakult ki bennem, hogy igen, te ölni szoktál. - fintorodtam el. - De... - kaptam az alkalmon egy újabb menekülés lehetőségére. - ha rosszul vélekednem, ne ítélj el érte. Nem ismerlek és csak az előbbi tetteid alapján tudok dönteni. Viszont szívesen megismerném az igazi éned. - az egész szöveg kamu volt, de mégis elég jól játszottam. A hazudozás nem az én asztalom, de hihetetlen milyen jól sikerül a színészkedés egy olyan helyzetben, amikor az agyamban beindulnak az életmentő radarok. - Nem szeretem élvezni, amikor iszok valakiből. - rántom el a fejem, amikor elkezd babrálni a hajammal. - Inkább előbb túl esek rajta. Csak azért iszom, mert életben tart. - motyogtam. Még magamnak sem merem bevallani, hogy igazából élvezem, hogy minden egyes korty, ami lefolyik a torkomon boldogsággal tölt el. - Képtelen vagyok elvonatkoztatni a félelmet. Ez bennem van, én ilyen vagyok. Nem tudok csak úgy varázsütésre megváltozni, mert te azt kívántad. - forgattam a szemeim. - Ez olyan, mintha a béna embertől azt kérted volna, hogy fussa le a maratont, vagy... egy vámpírtól, hogy éljen vér nélkül. A fájdalom abbamaradt, én pedig kapkodó lélegzettel fűztem át az egyik kezem a mellkasomon. - Azért kínzol, mert rosszkor voltam rossz helyen. Ez benned az undorító. - nyögtem elfúló lélegzettel. Most már tök mindegy mit mondok neki. Ha kinyír, kinyír, ha nem nem. Ha megeteti velem azt a hapekot, aki szintén a rossz helyzet áldozata, akkor megteszi, ha nem nem. Már rég eldöntötte, mit tesz. Már egyetlen kedves szavammal sem tudnám megváltoztatni a véleményét. - Nem vagyok cukormázból. - dörzsöltem meg a karom, ahol megfogta, mikor felrángatott. - Alacsony a fájdalomszintem. - tettem hozzá duzzogva. Amint kimondta, hogy az alany közeledik meg is éreztem a vére illatát és szinte abban a pillanatban abbahagytam a légzést, de már késő volt. Az ajkaim összeszorítottam és próbáltam legyűrni a vérszomjam. az a baj ezzel az önmegtartóztatós, igézős dologgal, hogy úgy viselkedek, mint egy időzített bomba. Sosem tudok magabiztosan emberek közé menni, mert félő mindegyik pillanatban, hogy rátámadok valakire. Később biztosan jobb lesz. Ha idősebb leszek, tapasztaltabb, akkor ilyen már nem fordul elő. Csak győzzem kivárni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Hmm tényleg? - kérdezem tőle mosolyogva.- Tegyük fel, hogy amikor még ember voltál, akkor valaki két lábon járó vérbaknak használt. Minden héten, vagy naponta megcsapolt téged, de te ezt nem tudtad, hiszen megigézett téged. Mi lett volna ha nem teszi, vagy akkor amikor vámpír lett belőled és előjöttek volna az emlékek? - nézek rámosolyogva, mert ennyire naiv nem lehet. Az emberek nyugodt élete csak azért megy tovább, mert azt se tudják, hogy megtörtént, ha meg rájönnek akkor vagy hallottak lesznek vagy diliházban kötnek ki a legtöbben. - Szóval nem zavart volna a dolog? Nem lett volna rossz érzés? - kérdezem tőle mosollyal az arcomon, mert tényleg nehéz elhinnem, hogy komolyan így gondolja. - Mit nézünk szörnyetegnek? - kérdeztem újból meg őt nevetve, de egyre jobban mulattatott ez a kis csaj.- Kínoználak? Nem hiszem, én csak elmondom neked az igazságot, mert rossz nézni, hogy mennyire kis naiv vagy és jobb túlesni ezen most, mint később. - kacsintok rá és ördögi mosolyom közben az ajkamba haraptam. - Az emberek szemében szerintem te is szörny vagy, ha nem tévedek. - mondom neki komolyan, de nem különösebben izgat a dolog. Komolyan ez semmit se tud?! Burokban élt vagy mi?! Fárasztó és szánalmas egyszerre ez a vámpír, de közben meg mulattató is. - És szerinted miket ölök? - kérdeztem újból és ott megint a kíváncsiság a szememben. Vajon sejti-e vagy még mindig naiv lenne? Tuti ez a csaj a naiv országban élt eddig, ha van ilyen. De mosolygok és jó pofát vágok hozzá. - Jó trükk barbie. - mondom neki, mert egy rémült barbie csajra emlékeztet, csak annyi a különbség, hogy ő nem szőke, hanem fekete. - De nálam ez nem válik be. Hidd el jól ismerek minden trükköt már. - miközben mondom neki ördögi mosoly kúszik az arcomra. Csak nem ostoba, hogy azt hitte, hogy ez nálam beválik.- Miből gondolod, hogy nem az igazi énem? - lépek megint felé, s picit oldalra döntöm a fejemet, de egy percre se veszem le a tekintetem róla. Mondjuk ha megtenném, akkor is érezném őt, ha bármire is készül, hiszen most is elég szapora a légzése. - Csak nem félsz tőlem? Vagy esetleg a saját jelenlegi önmagadtól félsz? -kérdezem tőle nevetve.- Csak nem kezdesz rájönni, hogy nem angyal vagy hanem szörny. - s közben a hajammal babrálok, de nézem őt szórakozottan. - Szerinted már nem tettem? - kérdezem tőle hatalmas mosollyal az arcomon. Ugyan már, csak nem gondolja, hogy egy vagyok a jó vámpírok közül. Én maga vagyok a sötétség és előszeretettel kínzok akár még vámpírokat is, de akár a saját fajtámat is, ha keresztbe próbál tenni. - Mit szólnál egy kis biztatáshoz? Egy kis leckéhez? - kérdezem tőle nevetve, bár akár akarja, akár nem, akkor is megfogja tanulni a leckét. Nincs választási lehetősége. - Akkor cukormázból vagy, hiszen a vámpíroknak eleve erősnek kell lenni vagy könnyű őket bántani. - kacsintok rá és nézem a reakcióját, ahogyan megérzi az embert, aki közeledik. Mögötte termek és a fülébe súgom- Ügye milyen íncsiklandó és egyenesen a karod közé sétál. Hallgass az ösztöneidre. - súgom neki, mert remélem önszántából fogja megtámadni, de ha nem, akkor segítek én. Kicsit megsebesítem az embert és akkor a vérnek nem fog tudni ellenállni, hiszen már most látom mennyire oda van érte. -
Fáradt sóhajjal temettem az arcom a tenyerembe. Nincs erőm, kedvem vitatkozni. Főleg vele és főleg ezzel kapcsolatban. Bármit mondhat elég makacs vagyok ahhoz, hogy a saját véleményemet, amit egész eddig szajkóztam, azt jobbnak véljem. - Valószínűleg nem esne túl jól, viszont belegondolnék, hogy a történtek ellenére életben vagyok, tehát nincs miért kiakadnom. - motyogtam unottan. - Igen kínzol ezzel a boszorkány hókusz-pókusszal, ezért vagy szörnyeteg. Pedig tettem ellened valamit? Neeeeem. - az utolsó szót elnyújtottam, hogy ezzel is nyomatékosítsam. - Szívesen indítanék egy körkérdést, hogy az emberek szerint melyikünk szörnyeteg. - nyögtem, miközben az erdőt pásztáztam. El kell tűnnöm innen azonnal. - Miket? Miket? Hát embereket. - kezdtem elveszíteni a türelmem. Immár újra álltam, de az ember közeledtével a vérszomj és a düh egyformán eluralkodott rajtam. - Barbie? - húztam fel szkeptikusan a szemöldököm. - Amikor legutóbb tükörbe néztem még barna voltam és nem műanyag. - húztam fel az orrom duzzogva és markom ökölbe szorítottam, mert gondolataim már a vér ízén jártak. Kezdtem elképzelni, ahogy ajkaim az idegen nyakára tapadnak. Ezt a szörnyet ki kell ölnöm magamból. - Nem hiszem, hogy nem ez az igazi éned, én csak remélem. - motyogtam ráemelve a tekintetem. Nem bírám elviselni magam, ha olyan lennék, mint ő.
- Félek a kudarctól. Nem önmagamtól vagy tőled. - nyögtem összeszorított foggal. - A leckéből pedig nem kérek, kössz. - motyogtam, majd egyenesen az ember irányába néztem. Akadozó lélegzettel küzdöttem az ellen, hogy felé menjek, de a lábam elindult nem volt mit tenni. A szemfogaim kibújtak, az arcom elváltozott és elindultam, de az utolsó pillanatban irányt változtattam és belevetettem magam a sűrű erdőbe, hogy minél messzebb kerüljek az őrült nőtől és az ártatlan áldozattól. Kétségbeesetten futottam, de nem reméltem semmit. Úgy éreztem lassú vagyok. Az a nő idősebb, tapasztaltabb ráadásul boszorkány is. Bármelyik pillanatban megállíthat valami hókusz-pókkal és akkor nekem végem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Aww remek kezdi feladni és megtörni. Mennyire egyszerű is volt, már csak azt kell elérnem, hogy végre megszabaduljon a tévhitétől, hogy ő semmivel sem jobb náluk. És ha valaki meg erőszakolt volna ember létedben, akkor is biztos hálát adtál volna, hogy legalább élsz. - mondtam neki gúnyosan és nevetnem kellett a naivságán, mert ennyire naiv vámpírral is rég találkoztam. Őket volt a legkönnyebb bántani, kínozni, hiszen a vámpír létett kb. rózsaszín felhősnek látja. Ez már komolyan szánalmas, miért nem látja, hogy valójában egy ragadózó, egy pióca és egy szörnyeteg. Ezt nem csak én mondom, hanem az emberek is ezt gondolnák róla, ha tudnák mi is valójában. - Ezt te kínzásnak nevezed? - nevettem el magamat, majd amit ez után mondott meglepett. - Szóval szerinted téged nem tartanának szörnyetegnek? - kérdezem tőle mosolyogva.- Hmm szerintem egy karóval ébrednél a szívedben másnap reggel, ja bocsi már fel se kelnél, ha megtudnák mi vagy. - mondom neki gúnyosan, s közben csak úgy izzik a szemem. - Figyelmen kívül hagytam amit ezek után mondott, mert csak nevetni tudtam, hogy még ezt se érti. Komolyan miből van ez a csaj és honnét jött. Ő mondhatni Barbie a vámpírok világában, aki eltévedt és útmutatás kellene neki, ha engedné. Nem kívánság műsor ez. - válaszoltam neki ördögi vigyorral és ahogyan sejtettem át akart verni. Esze ágába se volt megkóstolni az embert. Nem baj így izgalmasabb lesz. Mosolyodtam el, s egy szempillantás alatt az ember mellett teremtem és egy hatalmas harapást ejtettem a nyakánál. Hmm ez tényleg legjobb vérfajtából van, mondtam saját magamnak, amikor megkóstoltam. Éreztem, amit a vér szaga elkezdi bejárni a levegőt, de gondoltam segítek egy kicsit neki. Hatalmas szellet támasztottam, ami felé vitte a vérszagot. Éreztem amint meg áll, így ott teremtem előtte, s elé dobtam a vérző embert. - Nos Barbie?! - vontam fel a szemöldökömet és kirívóan néztem rá. -
Nagyon nagy szükségem volt némi friss levegőre. Kiszellőztetnem a fejemet... hogy kellemesebb legyen minden. Valami jó is legyen, ami történik velem. Ha már ilyen elcseszett itt minden, amihez csak hozzáérek. Bár nagyon még hozzáérnem se kell, elcsesződik magától. Nem láttam senkit. Egy lelket sem. Csak én voltam... de talán csak az volt a gond, hogy nem hallok vámpírokat... meg ilyesmik... nagyot nyelve dőltem neki valami fának... és merengtem el azon, hogy milyen szar az egész élet.
Mióta csak tudom, hogy a fiam élete veszélyben van, méghozzá Silas miatt, azon töröm a fejemet, miképpen védjem meg tőle. Minden járható út szinte zsákutca volt, mi megfordult a fejemben, hiszen Silas egy olyan rejtélyes alak... alig tudtam róla valamit, mígnem utána nem jártam. Nem kellett hozzá több, csak némi segítség a boszorkányoktól. Innen tudtam meg, hogy ki is az a boszorkány, ki halhatatlanná tette őt. Qetsiyah. A neve különleges, és azt hiszem, jó párszor kell még átolvasnom ezt a nevet ahhoz, hogy le is tudjam írni. De egy másik kultúra... más, mint a miénk volt annak idején. Így a neveken főképpen látszik a kultúrák eltérése. A lépésem gyávák, megremegőek voltak, hiszen nem is tudom, mit vártam az egésztől. A történet alapján Qetsiyah juttatta Silast abba a sírba, amiből mi kiszabadítottuk őt néhány hete. És nem tudom, egyáltalán jó ötlet volt-e... Mikaelnek nyilván. De azt hittem, van annyi esze, hogy tudja: Silasnek ő ugyanolyan célpontja lesz, mint Klaus, ha sikerül végeznie Nik-kel. Az egyetlen reményem ebben a nőben rejlett... Qetsiyah-ban. Csak egy sóhajtás hagyta el a számat, mikor ideérkeztem a megfelelő helyre. Először mással akartam elvégeztetni a varázslatot, de rájöttem, hogy az én ezer évem gondoskodik arról, hogy ne halhassak meg, míg más boszorkányokat megölne a fal lebontása. Csak pár percig tartana... de mégis annyi baj sétálhat át azon a kapun, ami romba dönthetne mindent. És azt hiszem, ezek után jogosan fognak rám haragudni a halott boszorkák, de a fiam életéért cserébe akár az ördöggel is lepaktálnék. Qetsiyah az utolsó esélyem. Gyertyákat helyeztem el mindenütt, a szél lecsillapodott, majd a kör közepére álltam, és lehunyt szemekkel kezdtem mormolni a varázsigét. A fal le fog bomlani... és ha minden jól megy, egy percen belül - miután Qetsiyah átjut rajta - már vissza is fordíthatom a varázslatot. Az életem a tét... de ha nem teszem, a fiam halálos ítéletét írom alá.
2000 éve csak a sötétség vesz körül. Csak a fájdalom és az, hogy Silas nem engem választott. Mára már a homály fedi a nevemet és senki se ismeri a valódi történetemet. Senkit se érdeklek. Évezredek óta nézem a hasonmásokat ahogy egymásra találnak és a szívem szakad meg, hogy ez mint miattam van és én vagyok az egyik okozója a dolognak. Éreztem, hogy valaki valami varázslatot akar véghez vinni és nem akár milyet, hanem le akarja bontani azt amit én megteremtettem. Érezem ahogy valami kilök a lepel mögül és csak bezárul mögöttem. Mily nagy hatalmú boszorkány ez aki engem meg igézett. Mindent látok a túloldalról, de rá nem emlékszem. Kilépek a fal mögül s az bezárul ott álok vele szembe a nő előtt aki visszahozott. Végre istenem nem kell itt tengődnöm. -Ποιος είσαι εσύ?- Kérdeztem Görögül, de megráztam a fejemet és a kérdést újra fel tettem. -Ki vagy te?- Most már a nő anya nyelvén. Össze fontam a karomat és már kezdett valami derengeni erről a nőről. Hát ő teremtette az első vámpírokat és ölte meg az egyik hasonmást Tatiát. És abban a hittben áll, hogy ő miatta lettek a hasonmások, bár, ha tudná a történetet nem így gondolná. Kérdésemre nem érkezik gyorsan válasz ezét csak meredek rá. Talán ennyire rémisztő lennék?
Tudtam, hogy ostobaság, amit teszek. Mert ez... vagy nagyon jól fog elsülni, vagy éppen ellenkezőleg. Nem tudom, hogy egyáltalán hogyan jutott eszembe. Nyilván egy botor perc botor szüleménye, sőt! Egyenesen őrült vagyok, ezerszer őrültebb, mint maga Silas. De nem tudom, hogy... mégis, miként tudnám megakadályozni már, hogy mindezt elkövessem. Szemeim lehunyva voltak még, mikor hangot hallottam, és rögtön kinyitottam a szememet, de nem ismertem a nyelvet, melyet a velem szemben álló nő használt. Talán görög... valami olyasmi. De rögtön ismételte is, immáron azon a nyelven, melyet én is megértek, és rögvest megkönnyítette az egész párbeszédet. - Esther. A nevem Esther - bólintottam irányába egyet, afféle köszönésképpen. - Ha jól sejtem, te vagy Qetsiyah. A nő, aki létrehozta a halhatatlanság varázslatát. És... akinek esélye van elpusztítania Silas-t. Aki veszélyezteti a fiam életét - jött ki belőlem rögtön az, amit máris tudnia kellett. Hozzátartozott a cselekedeim kiváltó okához.
Ott álltam keresztbe font karral és hallgattam ahogy Esther a lényegre tér egyből. Emlékszem rá a fia akiről mesélt eléggé tetszett nekem. Ugyan is milliószor akart már végezni Elenácskával. Akarva akaratlanul is elmosolydtam -Egy érző anyai szív, hatalmas boszorkányban megtestesítve. Gratulálok, kevés boszorkány képes lebontani amit teremtettem, úgy, hogy maguk meg ne haljanak!- Magyaráztam komoly arccal. Bátor nő mi az hogy. -Igen én, hát még se merült homályba a nevem 2000 év alatt?- Mosolyogtam, de a következőkön már lejebb ment a mosolyom. -Én vagyok aki legyőzte annak idején Silast és a szigetre vitte való igaz...- Fordítottam neki hátat majd vissza sétáltam. Szoktam ezt a talajt. Igen szokatlan volt, hiszen én csak egy köd fátyolból néztem mik történek. Feltalálták az autókat amik viccesek és a telefont, internetet. Érdekes végre itt lenni. és lehet be is szerzek egy telefont. Gondolat menetemet félre tettem és folytattam a mondatom. -Egy gondom viszont akad!-Sóhajtottam. -Silas-t mikor legyöztem éppen akkor lett halhatatlan .. és azóta meg ivott vagy 400 ember vérét és meg erősödött!- Sétáltam közelebb. -De bármit, ismétlem bármit megteszek, hogy az a .... - Simitottam meg arcom és elfolytottam a szavakat. -Csak kell a hasonmása!-Néztem rá és vártam a nő reagcióját. -Hozz el nekem őt és megtalálom Silast és legyengítem neked! Ismerem a gyenge pontjait a halhatatlanságnak.- De egy kérdés még fogalmazódott bennem. -De, ha átversz vagy megpróbálsz vissza küldeni, magam ölek meg. Erősebb, idősebb és tanultabb vagyok nálad! Ezt soha ne feledd.- Hangsúlyoztam ki. Ugyan is lebontom a falat, ha kell és akkor valaha volt össze misztikus lény vissza tér!
Egyetlen cél lebegett előttem... a fiam életéért bármit. És úgy festett, hogy ez a nő pontosan tudja, ki vagyok én. - Ezer év mágiája gondoskodott arról, hogy mi mindenre legyek képes egy napon... - suttogtam, de nem mutattam feléje félelmet. Mitől féljek még? Egyelőre azt hiszem, nincs okom rá. Ha ad rá okot, meg fogom gondolni, hogy vajon jól cselekedtem-e. De aztán hirtelen elfordultam. Nem bírtam erre a nőre nézni, olyan furcsa erő áradt belőle, olyan... hatalmas erő, melyet talán emberi földön élő boszorkány még sosem érzett... és tudtam, ebben rejlik az ereje. Az, hogy elég ránézni... és mindenki tisztában van vele. - Hasonmása? Miféle hasonmása? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A Petrovák jutottak eszembe. Talán Silas... Tatia őse? Nem, nem hiszem... Silasnek férfinak kell lennie... de így nem kerek a történet. Mit sem értettem. - Nem verlek át. A fiam élete a legfontosabb. És ha őt megkíméled... nem cselekszem ellened. - jelentettem ki eltökélten, és csak néztem a szemét, szinte várva, hogy azt mondja, neki csak Silas megölése a cél.
Elmosolyodtam tudatlanságán és kezemet keresztbe fontam. -Had meséljek el egy tönténetet..- Kezdtem bele a mondókámba. -2000 évvel ezelőtt élt egy boszorkányokból összevergődött csoport élén Silaa-sel....- Meséltem komor arccal és a következőt már suttogva ejtettem ki. -És velem. Silas halhatatlan akart lenni minden áron, megkért csatlakozzak hozzá ... Azt mondta szeret én meg visszont szerettem, milyen bolond voltam. Össze akartunk házasodni tudod? De mikor a oltárnál álltam és hozták a kelyhet amiben az eligszír volt, rá jöttem, hogy üres és Silas már megitta és másnak adta az én részem. Mérhetetlen haragra gerlyedtem. Egy összetört szív főleg egy nagy hatalmu varázslóé.- Mosolyodtam el kis emléken ami természetesen csak fájdalmas mosoly volt, szememben ott volt a könny csepp és a fájdalom amit már 2000 éve rejtegetek. -Nos, követtem őt.-Keztem el föl s alá mászkálni. - És mikor megláttam ott hát mérges lettem, de mikor megláttam kinek adta az én részem a sírás folytogatott. Nagyon közel állt hozzám az a lány, Amara-nak hívták. A szolgálóm volt. Mikor Silas elment tervet készítettem és meg teremtettem a gyógyírt. Beadtam a lánynak és elvágtam a torkát, majd a szívét Silas elé vetettem.- Hangom megremegett. -Amara és Silas olyat teremtettek tudtukon kívül ami felborította a világot. Silas igazi arca egyezik a te álltalad ismert Stefan Salvatoréjéval. És Amara nos.. hát Petrova hasomásokéval. Szerelmük új természetfeleti lényeket kreált és hát eddig 20 hasonmás jött létre. Ők mint valami misztikus erő vonzzák egymást és egymásra találnak. Nézd csak meg Elena és Stefan együtt voltak. Stefan és Katherine. Már csak azon csodálkozom, hogy Tatia nem talált magának egyet. - Kuncogtam fel halkan. - Ez a történet annyit tesz, hogy nekem kell Stefan neked a gyermeked élete. Add át nekem őt, hogy Silast megtaláljam és eltöröljem a föld színéről.- Néztem a nőre ördögien. Tudtam, hogy megrémült, mint mindenki más. Örültnek, paranoiásnak tartanak, nem csodálom. Nem hibáztatom őket. 2000 év alatt nem léptem túl igaz, de a férfinak halnia kell! Ahogy Amara is meghalt.
Kiszellőztetni jöttem ide a fejem, egyedül kellett lennem. Elcsesztem Caroline-al az egészet. Talán igaza volt abban,hogy egy pszichopata barom vagyok. Nem tudom..ez az egész vámpírság jól jött, de már lassan 900 éve élek, lehet túl sok volt ez az egész, és arra vagyok kárhozva,hogy egyedül legyek egészen addig amíg..nos..meg nem öletem magam. Ahogy sétáltam elmentem egy lány mellett, csak biccentettem neki, elég volt most az én lelki nyomorom.
Össze fontam a karomat és igyekeztem nyugodt maradni. Visszahozott hurrá, de most már lássunk neki a dolgoknak -Bocsáss meg kérlek, hogy így rád zúdítottam mindent, de nekem kell a hasonmás! Silas manipulálni tudja az embereket és ahoz, hogy kárt tegyek silasban. Szükségem van Stefanre.- Mondtam már sürgetően. -De ate fiad se egy szent mint tudom. Rengeteg embert ölt már meg Petrova hasonmások még nem érdekelnek hiszen gyűlölöm a képüket is hiszen Amara jut az eszembe, de mi garantálja, ha én megmentem a drága fiad nem öldököl tovább?....- Kissé érdekel engem az emebrek sorsa hiszen mi boszorkányok azért még is csak védelmezzük őket.
- Semmi nem garantálja, hogy nem öldököl tovább... - nyeltem egyet. Igaza volt... boszorkányok vagyunk, az emberi élet sokat jelent számunkra. És milyen alku lenne az enyém, ha... egyelőre azt sem tudom, hogy mit ajánjlak cserébe? - Jobb, ha előbb elrejtőzöl... Silas nem szerezhet tudomást arról, hogy te életben vagy... én pedig... elviszem hozzád Stefan Salvatore-t. Amint... megtalálom - nyeltem egyet apró sóhajtás kíséretében. Nem tudom, mennyire reális ígérgetni. - Csak... rejtőzz el valahol. A városon kívül.
Keresztbe fontam a karomat és elbincetettem a fejemet. - Nagyon ajánlom, hogy előbb hozzd ide Stefant, mert ha én keresem meg fájdalmasabb lesz- Mosolyogtam ördögien. Silas egyik képeségét kell megtámadni, vagy is azt, hogy a gondolatodba férkőzzön. Tudom már mit teszek a férfival. Tudom mit teszek majd Silas-sel. -Cserébe akkor mit is ajálasz fel nekem azon belül, hogy megszabadulunk Silastől?- Kérdeztem. Az a gond, hogy úgy kell Silas bizalmába férköznöm, hogy ne ekrüljek közel hozzá, vagy engem is manipulál.
Mindig nehezen találtam meg magam. Nem is tudom, mit kóvályogtam én itt még mindig. Nem volt semmi esélye, hogy találok itt valamit, és hát... ha nagyon őszinte akarok lenni, már mindent kitaláltam, csak hogy ne kelljen egy levegőt szívnom olyanokkal, akiket ismerek már. De ekkor csak megpillantottam valaki mást is. Boszorkány érzékeimnek hála, rögtön tudtam, hogy ő bizony... nem emberi lény. - Hé! - szóltam utána. - Minden stimmel veled?
- Kérem, csak egy kis időt adjon... önnek kétezer éve volt arra, hogy kitaláljon valamit, míg nekem csupán három és fél perce van fogalmam arról, hogy van esély Silas ellen... és hogy hasonm,ások kész sora áll a hátunk mögött - nyeltem.- Mire volt ez jó? A hasonmások.. semmi értelme mindennek - ráztam meg a fejemet, majd úgy döntöttem, nem kötözködöm egy boszorkánnyal, aki még nálamnál is idősebb. Jobb, ha helyette inkább arra fordítom a tekintetemet, és figyelmemet, amin tényleg nagy a hangsúly. - Mit akar, mit ajánljak cserébe? Megpróbálom elhozni Stefant, ez eddig rendben... de mit akarhat még? A fiam élete számomra a legfontosabb... csak őt akarom megvédeni. - súgtam csendben.
Végig mértem a nőt és láttam a félelmet a szemében. Tényleg retteg és meglágyult a szívem egy pillanatra. - Stefant akarom, egyenlőre. De készen látben állj, ha kell valami!- Jelentettem ki határozottan, mélyen a félelemtől meg gyújt íriszébe meredvén. Tudtam Silasnek mi kell. Amara, de arra nem számít amit tartogatok neki. Hiszen végül is Silas egy dolog miatt tud csak meg halni. Zseniális vagyok. -Nekem nem adatott meg a család, nem tudom min mész át kedvesem, de a busszú az ami éltet engem. Nem én tehetek a hasonmásokról. Maguk alkották. A nagy szereleme...- Mondtam ironikusan és egy mosolyt el eresztvén. -Nem vetted még észre? A sors össze hozza őket, Elena és Stefan, Katherine és Stefan... Mind mind a sors. Silasék teremtették ezt.- Mondtam úgy, mint ha csak egy könyvből olvasnék.
Mintha egy pillanatra meglágyult volna a tekintete, legalábbis ezt olvastam ki a szemeiből. De hát a mesékből nem úgy ismerem őt, mint aki annyit sajnálná a másik boszorkányt. És tudtam, hogy most félre kell tennem azt a viselkedést, melyet másokkal szemben engedek meg magamnak, mert Qetsiyah erősebb, idősebb és tapasztaltabb, mint én. Hiszen nem kevés tehetség, és ész kell ahhoz, hogy valaki létrehozza azt a varázslatot, melyet őt két ezer éve megalkotott. - Amara már nincs életben, igaz? - kérdeztem aztán halkan. Tudnom kellett. Nem votlam felkészülve arra, hogy... egy újabb hasonmás kezdjen el rohangálni a városban. És szinte éreztem a hangján, hogy ő gyűlöli a legjobban azt a hasonmást, hiszen... nyilvánvaló hogy elvette tőle Silas-t. - Egy valamit árulj még el nekem... bizonyára tudsz Amara és Silas hasonmásairól, te ne tudnál? - kérdeztem költőien. - Amara és Silas szerelmének van valami köze ahhoz, hogy... a jelenbéli hasonmások is szerelmesek voltak egymásba? - kérdeztem kicsit rekedten.
Kezdőlap
