Éreztem rajta a feszültséget, éreztem, hogy boldog, de még mindig bánja az ami a múltban történt. Boszorkányok, na igen az nekem is bőven kijutott, hiszen nem elég, hogy halvány lila gyík fingom sincs arról, hogy kihozott engem vissza, vagy hogy mi is vagyok én valójában.
- Itt vagyok az a lényeg és semmi más - bújok oda hozzá, olyan izmos, vagy csak én felejtettem már el ölelését. Istenem lehet jobban oda kellett volna figyelnem, amikor anyám boszorkány leckéket adott, vagy is legalább, ha el hittem volna már haladás lett volna. Hallom szívének zörejét, ahogy ütemre ver a szíve. Belenézek édesapám szemeibe, amik egész életemen át kísértek. -Ezt hogy érted? - távolodom el tőle egy kicsit, majd pillantásaimat vettem rá. Nem értettem semmit, már az is igen furcsa volt számomra, hogy 5 év telt el, tudatlanságban voltam, és ez a sejtelmes viselkedés csak jobban fokozta.
Tudtam jól, hogy bármi vagy bárki is hozta vissza, az még a jövőben megkérheti érte az árát, de bármit megadtam volna azért, hogy ne jöjjön el. Nem akartam újra elveszteni, hisz a lányom volt. Az egyetlen helyes döntésem az életemben. Még ha az anyjáról is hittem azt, Fay vele ellentétben igazi harcos volt. -Igazad van.-bólintok továbbra is öt ölelve, de szívem úgy zakatol mellkasomban, mintha épp kiszakadni készülne onnan. Kérdésére adott válaszom őszinte, de valószínűleg nem ezzel kellett volna kezdenem. Erre reakciója is bizonyságot ad, ami még inkább felnyitja a szemem, hogy mekkora hibát követtem el akkor, mikor az anyját belerángattam a világomba, és képtelen voltam elengedni akkor, mikor még lehetőségem lehetett volna rá. -Jól hallottad. Soha nem akartam hazudni sem neked sem anyádnak, de ez túlnőtt rajtam, rajtunk.-figyelem, ahogy hátrébb húzódik, s bár próbálok, minden erőmmel azon vagyok, hogy szemébe nézzek, a szégyen és talán a bennem dúló önmarcangolás arra késztet, hogy inkább a földre szegezzem tekintetem. Odébb rúgok egy faágat, tenyereimmel hajamba túrok és veszek egy mély levegőt, hogy elmondhassam neki azt, amit joga volt tudni. -Mielőtt megismertem anyád, az én családom nem csak az autószereléssel foglalkozott. Vadásznak neveltek. Olyannak, aki természetfelettiekre vadászik. Engem egészen addig hidegen hagyott, hogy mit is csinálok, amíg nem találkoztam Clare-vel.-húzódik féloldalas mosoly arcomra, ahogy a földet bámulva újra eszembe jutnak azok az évek. -Aztán jöttél te, és egy percig sem kételkedtem, hogy akarom e ezt az egészet. Lehetőséget kaptam, hogy boldog családom legyen, de az élet adott egy pofont, és mindez ketté tört. Az anyád megváltozott, majd egyik éjszaka rájöttem, hogy a kimaradozásaim ellenére sem fog változni a helyzet. Volt valakije, aki... egy vámpír. Az, akit egész életemben karókkal meg puskákkal üldöztem éjszakánként. De amikor végeztem vele, nem gondoltam, hogy az a vörös dög bosszút fog állni rajtatok.-tértem végül a lényegre, állkapcsom megfeszült a puszta gondolattól is, s bár nem hibáztattam volna azért sem, ha most itt hagy, noha fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdett volna magával, reménykedtem, ahogy mindig is tettem. -Öt éve élek ezzel... De most itt vagy, és minden értelmét vesztette.-dobom le vállamról a táskát, amiben a fegyverek voltak, az üvegekkel teli lévő zsákocska mellé. Nem értettem, hogy mégis mi hozhatta vissza. Hisz csak egy egyszerű kislány volt. Bár ebben is kételkedtem, amióta csak megszületett. Viszont az az idő, amikor kiskorában fülig olajosan tapogatott össze mindent, ami keze ügyébe került épp az ellenkezőjéről tanúskodott. Teljesen normálisnak tűnt. Öt év alatt pedig mintha mit sem változott volna. Ugyan az a mosoly, az a kételkedő és kíváncsi tekintet, az a hosszú szőke haj. Mindig elképzeltem, amikor még kezemben tartottam pelenkásként, hogy milyen lesz, ha felnő, de oly távolinak tűnt, hogy elvetettem ezen gondolataim. Erre tessék, most itt van...
Figyelmesen hallgattam őt, nem tudtam, hogy akkor miről is beszél miylen vadász, de akkor mikor elmesélte, hogy p természet feletiekkel miket tesz a torkomba gombóc szökött. Akkor nem tudta, hogy anyám mi volt és aszt se, hogy én mi vagyok. Magam se tudom, hogy hogyan deríthetném ki, hogy milyen erőm van, vagy hogyan is hazsnáljam azt. Beletúrtam szőke fürtjeimbe, lesütöttem a szememet és a kezemet kezdtem el tördelni. Nagy levegőt vettem, majd torkomat köszörültem meg és félve pillantottam vissza apám igéző tekintetébe. - Boszorkányokat is ölsz? - kérdeztem félve a választól, istenem mi lesz, ha rá jön.. velem is végez majd. Az apám egy gyilkos? Aki nevelt engem egy gyilkos???
Magamra erőltettek egy nem túl meg győző mosolyt és válaszolok rekettes hangon. - Igen- igen itt..- mondom, majd leülök a földre. Nagy levegők bejárják egész tödőmet, jól esik a friss levegő, jól esik az, hogy érzem egyálltalán a levegőt újra be jutni az orromon keresztül. Érzem ahogyan a vér ismét át járja a testemet, érzem, ahogyan hajam csiklandozza a vállamat, majd a hátamat. Mindent érzek, de amit még nagyon érzek az a félelem.
Be vallom egy kicsit most megijedtem apától. - Te vagy az oka, hogy meghaltunk? Mert ez a foglalkozásod? - kérdezem magam elé bámulva merev tekintettel.
Arca szinte kővé dermed, amikor rá pillantva elmesélem neki azt, amit mindig is titkoltam előtte és édesanyja előtt is. A tényt, hogy vadász voltam, ami miatt lényegében és egészen tömören őket büntette a sors, amiben nem igazán hittem. Talán hibát követtem most el, életem legnagyobb hibáját, talán nem. Nem tudhattam, hogy hogyan fog reagálni. De mikor meghallottam a kérdést, valami gyanús lett. Miért pont ők érdekelték? -Nem, csak és kizárólag vámpírokat és hibrideket. Ha nem tudják, hogy hol a határ. A vérfarkasokkal sincs egészen addig baj, míg tudják, meddig ehetnek el .-válaszolok szinte már rideg őszinteséggel, mit sem törődve vele, hogy mennyire rémíthettem most meg. A valósággal szembe kellett néznie, s bár valahogy visszajött, öt év telt el, ami nem kevés idő. A legjobban az bántott, hogy bár itt állt előttem, arcán megannyi érzelemmel, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott, de valami nem stimmelt vele. Talán a hirtelen sokkhatás, ami érte, hogy itt van, hogy mennyi ideje nem volt itt, és a tudat, hogy az apja lényegében egy gyilkos. Bár bevallom, én soha nem éreztem ezt. -De miért pont felőlük érdeklődsz?-hunyorgok gyanakvó arckifejezéssel, miközben ujjaimmal körbefogom kezeit, és kettéválasztva őket, nem hagyom, hogy ropogtassa, amiért minden bizonnyal valami zavarta. Eszembe jut a boszorka, és szinte belenyilall a felszakadt, de varasodó szemöldökömbe valami furcsa érzés. Figyelem, ahogy leül, és csatlakozom hozzá, táskámból előveszek egy szelet csokoládét és a kulacsot, amibe még indulásom pillanatába töltöttem némi vizet. –Ezt még akkor sem utasítottad vissza, amikor tele volt a hasad. Anyád meg mindig engem nyaggatott, hogy ne etesselek szeméttel.-nyújtom felé az édességet, miután kibontom. Olyan ez, mintha az első találkozásom lenne a saját lányommal. Lényegében teljesen igaz ez. Az első találkozásom a felnőtt lányommal. Nem furcsa nagyon, épp csak annyira, hogy egyikünk se tudja normálisan kezelni. A kérdése szinte átvágja a levegőt, tekintetében látom, hogy az igazság érdekli. -Menthetem a bőröm olyannal, hogy anyád is közre játszott benne, de nem az én tisztem ezt megtenni. Megcsalt. Megcsalt egy vámpírral, titkaink voltak egymás előtt. A házasságunk egyetlen jó része te voltál. Én védeni akartalak mindentől, ami kettőnk között elromlott, de amikor aznap éjjel láttam az arcát…-emlékszem vissza, kezeim ökölbe szorulva nyugszanak ölemben.-Már nem láttam rajta, hogy szeretett volna. De mikor meglátta a vámpír nyugodt és már békés testét… őt szerette.-feszül meg állkapcsom, kezeimen az erek úgy kidüllednek, már-már félő, hogy bőröm átszakítják. -Én, sajnálom, hogy… Sajnálok mindent.-hunyom le szemeim egy pillanatra megtörve, majd összeszedve az erőm, arcára pillantok. Nem érdemelte ezt az életet. Ebben ártatlan volt. Mindenben, ami történt, ő csak a szenvedő fél volt.
Ridegeül meredek rá és remegni kezdek. Nem tudta, anyám egy hazug volt, nem is sejtette, hogy anya más, minr a többiek? Ennyire ismerhette? - Az hittem jobban ismerted anyát, vagy engem.. - ülök le, majd elfogadom a csokit, de kicsit vissza huzódó maradok. HIrtelen ismét meghül bennem a vér, hogy micsoda?? - Egy vámpírral? - arcomra kiül a meglepettség és szinte a hányinger kerülget, ez hogyan lehet, ezt hogyan csinálta miért tette? Apa mindent megadott neki.
Tényleg rosszul lettem, szóval ezt is érzem úristen. - Apa én.. - próbáltam neki elmondani mi is vagyok, talán segíthetek neki vadászni, vagy jobbá tenni a világot vagy tudom is én, de erőm az nincs bizonyítani meg nem tudom, még egy követ se tudok fel emelni.
Próbáltam épeszű magyarázatot találni arra, hogy hogyan is lehet itt, de nem sikerült. Elmondtam neki, hogy mivel is foglalkoztam, mert nem akartam hazudozni neki. Felesleges lett volna, hisz szinte felnőtt. Joga volt tudni az igazat rólam, az életünkről. -Miután megszülettél már azt se tudtam, hogy mit szerettem meg benne. Ellökött magától, minden magyarázat nélkül.-ismerem el, de soha nem akartam, hogy azt higgye az anyja valami gonosz nőszemély. Hibás voltam én is, tudom jól. De ezt beismerni nehezebb, mint azt elsőre hinné az ember. Elmesélem neki a baklövést, amit elkövetve, az életüket kockáztattam, s próbáltam szépíteni némiképp a történeten, de nem tudtam, mert nem sokat lehetett rajta. -Figyelj rám Fay.-csúsztatom ujjaim álla alá, hogy szemébe nézhessek. Meg kellett értenie, hogy az anyja őt szerette, és nem szabadott még a történtek ellenére sem gyűlölnie.-Az anyád mindennél jobban szeretett téged. Ahogy én is. Ami történt, nem a te hibád, hanem a miénk. Nem szabad gyűlölnöd vagy szégyellned amit tett. Magunknak köszönhetjük, hogy úgy alakultak a dolgok, te pedig csak elszenvedted, hogy nem tudtuk kezelni egymást.-próbálom a helyzetből kihozni a legjobbat, s bár szívemből szólok, mégis valami azt súgja, hogy az arcomra kiüt, hogy pontosan az ellenkezőjét gondolom, és az anyját hibáztatom. Épp ez az, amit nem akartam, hogy lásson rajtam. Ahogy elfehéredve, dadogva próbál megszólalni, az első lehetőségem kihasználva terelni próbálok egy kicsit. Jobb lenne neki is, ha ezt nem itt és nem most folytatnánk. -Miért nem folytatjuk ezt egy ebéd mellett? A motelben isteni rántottát tudok összedobni. Lezuhanyozhatsz és akár aludhatsz is. Amíg pedig nem szerzünk neked pár tiszta és a mai divat szerint kordbelieknek való ruhát, addig felveheted az egyik tiszta pólóm.-bár nem a világ legkecsegtetőbb ajánlata, a semminél jobb, és azt hiszem így elkezdhetnénk kialakítani valami normális életnek nevezhető valamit. Joga volt hozzá, és mivel csak ő volt nekem, az egyetlen nő, akit mindig szívemből szerettem, nem hagyom, hogy baja essen. Szüksége van barátokra, nem csak rám, és a zavaros múltra.
Fájó szívvel le hajtottam a fejemet, szemeimet a földnek szegeztem. Nem is tudtam, hogy ennyire nagy volt a baj, talán nem fogtam fel még. Anya miért tette ezt vele, lehet nem volt az igazi apám, de mindennl jobban szerettem és tiszteltem.Megszólított én pedig vissza kaptam a szememet igéző tekintetébe. - szeretlek..- suttogtam, majd szorosan magamhoz öleltem édesapámat, illata csak úgy bejárta az orromat és teljesen úgy érztem maga, ahogyan régen. Ahogy kimondta a kaja szót eszembe jutott, hogy halálom óta nem ettem, egy falatot sem. A hasam iszonyatosan morogni kezdett, én pedig kezemet hasamhoz szorítottam, majd igyekeztem elnémítani kajáért tiltakozó gyomromat. - Asszem benne vagyunk. - Nevettem fel, majd ismét édesapámra pillantottam. Pedig régen emlékszem, hogy a közelben kellett tartani a poróltot, hogy ne gyullagyjon fel a lakás, mert apára rá jött a főzzünk. - Eddig is utáltam vásárolni, de legyen. - morogtam, világ életemben nem követtem a divatot, anyám mindig is azt mondta apa miatt,mert fiút faragott belőlem és majd lezbikus leszek, de ez nem így van. Szerintem sokkal jobb, hogy nem vagyok az a lány aki rinyál mindenért. És ezt apunak köszönhetem. - Ugye előbb a kaja lesz? - vetettem rá érdeklődő tekintetett.
A lányom volt és nem akartam, hogy olyat gondoljon az anyjáról, ami nem állná meg a helyét. Nem akartam, hogy gyűlölje, hogy megvesse, egyszerűen jobbnak láttam, ha tudja az igazságot és megtanulja az élettől, hogy nem minden az, aminek látszik. Bár ami most történt, azt egyelőre én sem tudtam ép ésszel felfogni. Tudtam, hogy meghalt, most mégis itt ült előttem. -Én is téged kincsem.-szorítom magamhoz kissé elgyengülve, mert, ahogy apám is mondta még mikor az élők sorát erősítette: egy férfi gyengéje lehet, hogy a nők, de még inkább gyenge lesz, ha az önön gyerekéről van szó. Gondoltam, hogy éhes lehet, a ruháit is jó lett volna, ha felfrissíti, de gondoltam annyira azért felnőtt, hogy ne az én ruháimban akarjon járkálni, bár az anyja szerint fiúsra neveltem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen egy elkényeztetett lány, aki azt hiszi a világ legegyszerűbb dolga, hogy a telefon márkája és típusa válogatása közben mindent megkap. Azt akartam, hogy tudja, az élettől kaphat pofonokat, hogy a pénzt meg kell becsülni, ahogy azt, amit birtokol. Ennek fényében mégis bármit megadtam neki, amit kért. -Helyes.-jelentem ki felállva a földről és a kocsim felé biccentve, jelezve, hogy erre induljunk el. –Ideje, hogy kicsit megtanuld, ez sem a szeretem, nem szeretem, kérdéskörbe tartozik.-dorgálom le kissé, amolyan atyai jó tanácsot adva neki. -Már vártam, hogy mikor mondod ezt.-emlékeztem, hogy a hasát szerette, de bárhol is volt, ha kajáról esett a szó, semmi más nem számított. –A kocsim nem egy elnöki lakosztály, ahogy a hotelszoba sem, de megteszi. Mostanság nem úszom a pénzben, meglepő mód…-jegyzem meg, nem elkeríteni akarom, vagy azt, hogy sajnáljon, de tudhatta, a család kasszása mindig az anyja volt és nem én. Nem szórtam a pénzt, de mióta eltűntek, nem sok jó jött a nyakamra, a munkám pedig nem fizetett, autószerelőből pedig annyi volt, mint égen a csillag. –Pattanj be.-nyitom ki az ajtót hangos nyikorgás közepette, a táskám a furgon platójára dobom, majd a gázra lépek.
Igaz ami igaz, általában senkivel nem szoktam egyetérteni és együttérezni. Bár vele sem tettem az utóbbit, de lényegében megint nem erről van szó. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy ez a lány csupán egy kezdő boszorkány, s még sosem láttam előtte. És ha valaki ismer, a gonoszságom mellett még valamit tudhat rólam: nem bízom meg sem akárkiben, sem mindenféle jöttment újoncban. Persze minden újoncnak tanulnia kell valakitől, ha mástól nem, hát az élettől, de én sem a mentor, sem az élet szerepét nem kívánom betölteni senki életében. Ebben talán egyezek rengeteg más boszorkány társam filozófiájában. Elvigyorodtam a magam ördögi, mégis nőies módján. - Tudod, ha majd megismersz... már ha egyáltalán meg akarsz ismerni - fűztem hozzá a gondolatmenetemhez ezt a tényt. -, rájössz hogy engem nagyon sokszor jobb inkább nem ismerni. És annyit tudni rólam, hogy nem vagyok egy... hogy is mondtad? - godolkodtam el, majd felnevettem. - Óh igen. Jótét lélek - bólintottam, majd közelebb léptem hozzá. - A nevem Eva. Szabad tudnom a te becses neved, vagy a boszorkányképességeid mellett a protokollhoz való viszonyod is gyenge lábakon áll? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Igen. Tudok szúrni, ha akarok. Most pedig akarok. Tudni akarom, mi a célja ennek a kislánynak. Mert igen. Kislány.
Hajszál választ el néha már attól, hogy valaki tényleg az életemre törjön a tetteim miatt, és ezt nem is tagadom. Nem tagadom, mert a tagadás egy rossz dolog, és elhitetni önmagammal valami álomországos dumát, az pedig ámítás a köbön. Itt van ez a boszi velem szemben, aki erősebb mint én, és biztosan nem egy annyi idős, mint amennyinek tűnik, hanem jó pár évszázad van a háta mögött már. Bár, nincsenek barátaim, de lehet egyszer ő lesz az, aki megnyeri ezt a címet nálam. - Örvendek, Eva... Az én nevem Trish. És nem vagyok annyira bunkó, mint amilyennek látszom... Az illem az illem, nem elhanyagolandó - aprót mosolyogtam. - Gondolom, kíváncsiság forr benned, hogy ki vagyok, de általánosságba véve, mindenki egy fiatal fruskát lát bennem, semmi többet... És te is így vagy ezzel, látom. Ismerem az efféle szitukat - szemkontaktust tartottam a nővel, akiben épp annyi gonoszság lapult, mint bennem. Ez egy közös nevező lehet akár. - Szívesen meginnék egy kávét, teát vagy akár egyéb alkoholtartalmú italt veled, mert úgy érzem, sok közös témánk lenne - pár lépést tettem, de lehet, hogy rossz néven vette ezt, és az is kiderülhet, őt is ért valami olyan, amit én okoztam valakinek, akit kedvelt, de ez a nő nem hiszem, hogy bárkit is szeretne tudna. Vagy rohadt mélyre elásta az érzelmeit, akárcsak én.
- Ó kérlek, Trish! - legyintettek, miközben tekintetem egyre inkább őt pásztázta. - Engem a legkevésbé sem érdekel a viselkedésed, vannak fontosabb dolgok is az életemben, amellyel érdemesebb törődnöm, szóval hidd el, hogy túl fogom élni, ha megőrzöd ezt a... hogyan is mondtad? - gondolkodtam el egy pillanatra, majd ismét elmosolyodtam. - Bunkó stílust -tettem aztán még hozzá mintha mellékes lenne, majd zsebre vágtam mindkét kezem, és úgy lestem az arcát, mintha ő maga lenne a földre szállt Antikrisztus, és azért jött, hogy elmondja, mi a feladatom az életben. Na, ez eléggé érdekes lenne. Én tökéletesen tudom, hogy mi a feladatom az életben. Visszahozni az életbe Zooey-t... ennél nagyobb feladat aligha van jelenleg. Kíváncsian mértem végig az alakját, mikor tett felém pár lépést, és hangja, valamint szavai elárulták, hogy jobb, ha nem tartom őt annak, aminek látszik: egy fiatal, tapasztalatlan kis boszorkánynak. De hát ha úgy néz ki, mégis mit kellene tennem? Talán előbb jobb, ha megismerem. - Szóval dobjunk be együtt egy italt? Meglehetősen fair ajánlatnak tűnik. Ám legyen. De előtte... - léptem végül olyan közel hozzá, hogy testünket csupán pár centi választotta el. - Ha sok a közös témánk, ha nem, nem szívesen osztanám meg másokkal, hogy ismerjük egymást. Egy titkos ismertség mindkettőnknek jól jöhet még a jövőben.
Jól esett. hogy végre valaki nem ordította le a fejemet, mert tiszteletlen voltam. Ez is mindenkinél más... S örültem annak, hogy pozitív visszajelzést kaptam arra, hogy ihatnánk valamit. - Nagyon meglepődtem, hogy igent mondtál... - válaszomat gyorsan eldaráltam, majd pedig a következő mondatára igencsak felfigyeltem. Titkos ismeretség. Nos, az meg aztán valóban egy imádnivaló kapcsolatot tükröz. - Úgy nézek ki, mint aki... azonnal futna valakihez, hogy elpletykálja azt, hogy ismerlek? - válaszom egyben kérdéssé fajult, de szerintem ő is érzi azt, hogy én eléggé megfelelő vagyok erre a titokzatos dologra. - Nem vagyok még itt elég ideje,hogy ismerjem az itteni helyeket, szóval... ha tudsz egy jó helyet, ahol ihatnánk, akkor vezess arrafelé - pimasz módon mosolyogtam egyet, és tényleg elvártam tőle, hogy ismeri ezt a kisvárost. Vagy meglehet, ő sincs ott oly' hosszú ideje...
I'm tired of fighting for peace, When I am alone on the front line...
Egy halk suttogás csupán a hideg, téli szél, ami az arcom érinti. Néma köszöntése az erdőnek, a rétnek, aminek szélén meglapulok. Az erdő megszokott hangja vesz körbe, sehol semmi kirívó, semmi olyan, ami nem odavaló. A szél felém fúj, ami nekem kedvez. A távolban egy őzsuta kapirgálja ki a hó alól a gyér füvet, hogy táplálkozzon. Fiatal. Életerős. De még nem elég tapasztalt. Egy lépéssel közelebb lépek, talpam alatt ág reccsen a kissé havas avaron. Óvatlan mozdulat, azonnal szobor merevvé válok, tenyerem a fa mohával borított kérgének feszítem. A suta abbahagyja a legelészést, kutató tekintete a horizontot kémleli. Támadástól tart, ösztön vezérelte mozdulatán látszik, hogy megremeg, izmainak játéka szökellésre késznek mutatja testét, de aztán pár pillanat múltán megnyugszik, nem mozdul. Ajkam apró, alig észrevehető, gonosz, keserves félmosolyra húzódik. Gyűlölöm magam, amiért élvezem ezt a játékot. A vadászat élménye. Nincs, ami ehhez fogható, mióta vámpírrá váltam, ezekben a percekben érzem egyedül azt, hogy valóban élek. Ami, tekintve, hogy nagyon is halott vagyok, egyenlő a lehetetlenséggel. De ez valójában csak nézőpont kérdése. Egy lépéssel közelebb húzódok, izmaim feszülnek a bőröm alatt, ahogy óvatosan hajolva átbújok egy vastagabb ág alatt. Az utolsó alatt, ami még elválaszt attól, hogy egyetlen lendülettel a menekülő vad után vessem magam. Tekintetem még nyugodt, tiszta, kéksége csillan az utolsó napsugarak szürkés, télies fényében, még nem érintett meg az igazi ösztön, de már érzem a késztetést. Gondoltaim egy dolog körül forognak: Vért akarok. Éhezem. Napok óta a tasakos véren élek, és...nem elég. Elhatárolódok még az emberektől. Mióta majdnem megtámadtam abban a butikban az eladót, azóta nem mentem emberek közé. Én nem akarok senkit bántani... Megrázom kissé magam, és koncentrálni kezdek. Nem akarok a hibáimra emlékezni. Nem akarom újra és újra átélni a gyötrő pillanatait a múltamnak, hogy mivé lettem, s honnan indultam. Nem akarok arra gondolni, hogy Jessica miként vélekedik rólam. Nem akarok Chelseare gondolni, arra, mekkora terhet jelentek neki. Most csak...egy percig...csak egyetlen percig akarok az lenni, aki vagyok. Legbelül. Amanda. Amanda, a vadász, aki azzá lett, ami ellen nevelték. Amanda, a vámpír, aki vérre szomjazva éli ki az ösztöneit, aki vérét veszi egy állatnak, hogy egy ember élhessen...Egy újabb széllökés....az állat édes, hívogató illata tölti meg az orrom, torkomba, mintha sivatagi homok került volna, száraz és kapar, s elmém elborítja egy mindennél erősebb vágy. A vágy, hogy megszerezzem, levadásszam, és éhségem csillapítsam az állat lüktető vénájából. Kissé lehajtom a fejem, s az ismerős fájdalom köszönt, ami az ínyembe mar, mikor előjönnek a hófehér, ölésre teremtett szemfogaim. Tekintetem is tudom, hogy átváltozik, kékségeim vérvörössé válnak, s erek lüktetnek körülötte. Mozdulok, s már nem érdekel, ha meghallja is a kis négylábú. Sőt. AKAROM, hogy meghallja. Az én gyorsaságom mellett neki esélye sincs, de a vadászatot édesebbé teszi az, ha kicsit kergethetem. Egy villanásnyi idő csupán...s ellökve magam a fától kivágódok a bokrok, fák övezte erdő takarásából, s máris a menekülő vad után vetem magam. RUHÁZATOM nem akadályoz semmiben, s mivel mellékutakon jöttem eddig, nem is kelthetett senkinek feltűnést, télvíz idején miért mászkál egy fiatal lány ilyen merész ruhában, kabát nélkül. Nem tudják, hogy vámpírként nekem minden hőmérséklet egyforma. Sebesen szedem a lábaim, s szinte nevetségesen könnyedén érem utol a menekülő állatot, hogy aztán felgyörsulva mellé kerüljek, majd egyetlen, tökéletesen bemért, kiszámított és pontos mozdulattal vessem rá magam s rántsam a földre. Elterülök a havas, nedves avaron, hajamba is belegabalyodhat néhány falevél, vagy ág, de nem izgat. Ne érdekel, mekkora zajt csapok, nem érdekel az állat keserves sírása sem, a környező fákról riadtan felszálló madársereg is hidegen hagy. Megrészegít a siker íze, az állat lüktető vére a tenyerem alatt, sz illata, ami ugyan messze nem oly csábító, mint egy emberé, de attól még vér, és élő, meleg...S ekkor tudatosul bennem, mit művelek. Undorodva fordulok el, majd ugyan csak megszokásból, de mélyet sóhajtok. Az éhségem nagyobb, mint az undorom magamtól, bár legszívesebben elengedném a riadtan pihegő, kétségbeesett vadat. - Úgy sajnálom... - suttogom neki, s megsimogatom, mielőtt szemfogaim mélyen a vénájába vágnám. Felsír, felsikít a fájdalomtól, én pedig éhesen nyelem le az éhségűző vért, s lefogom szorosan, hogy ne tudjon nagyon vergődni, bár erőlködik. A torkomból lassan elmúlik a maró érzet, a selymes, fémízű meleg elmulasztja kissé az állandó, kínzó éhségérzetet. Undorodok magamtól. Megint bántottam egy ártatlant, csak azért, mert képtelen vagyok uralni a szomjamat. S lassan, ahogy az éhségem csillapodik, az állat pedig egyre erőtlenebbé válik, megerősítem magam, és eleresztem a fojtó szorításból, számat, fogaimat eltávolítom a vérző sebből. Meggyógyítom, amennyire tudom, aztán elengedem, s távolodó, szédelgő alakját nézem, míg eltűnik a távolban. Egyedül maradok. A bűntudattal, hogy fájdalmat okoztam, s hogy ezt mégis mennyire bűnösen élveztem...S már csak az arcomat, mellkasomat borító vére emlékezteti az áldozatra, ami talán egy újabb rövid időre megfékezheti a bennem lakozó bestiát.
Nagyon korán, már napnyugta előtt felébredt, de nála ez megszokottnak számított. A nap első sugaraival feküdt, s utolsó sugaraival kelt. Szerette a világos sötétítőn át beszűrődő természetes fényt, melynek a falakat beborító meleg árnyalatait még a tűz sem tudta visszaadni. Kényelmesen a fürdőbe sétált, és letusolt. Nem volt rá szüksége, hisz nem izzadt, nem is volt saját testszaga, ő azonban pont ez miatt szerette a tisztálkodást. A legjobb tusfürdővel dörzsölte be testét, és a legjobb parfümöt fújta magára, igaz hiába. Az illatszer lényege, már ha minőségi darabról van szó, és olyan emberről, aki igényes, s ad magára, hogy a test egyedi kipárolgásával harmonizál, ettől lesz különleges. Louis, vámpír mivoltából fakadóan, nem rendelkezett ilyennel, így tulajdonképpen bármit is használt, hús-vér illatmintaként járt-kelt a világban. Kellemes, de nem az igazi. Hosszan elnézegette magát a tükörben, miközben gyakorlott, de elnyújtott mozdulatokkal megkötötte nyakkendőjét. Szerette lassan, kényelmesen csinálni, úgy gondolta, illik megadni a módját. Kibontotta hosszú haját, mely oroszlánsörényként omlott vállára, teli szájjal vigyorogva elgyönyörködött szemfogaiban, majd elégedetten hagyta el szobáját. Bár a házban egy vámpír lakott, a személyzet sosem húzta be a nehéz függönyöket, Louis ugyanis szerette az ablakon beszűrődő napfény meleg lenyomatát. A levegő illata is más volt ilyenkor, s bár tiszta fény nem érte, szemét lehunyva könnyebben képzelhette magát egy napsugaras rétre. Igaz... nyolc évszázad sötétség után ez a rét szürke volt, s a kék égbolt inkább fekete, a nap pedig fehéren ragyogott, akár a hold. Mire a folyosóra lépett, a nap már alá bukott, de a horizont még narancssárgás fényben izzott. Egyenesen a nyugati teraszra sétált, s hosszan szívta magába a látványt. Néhány percig tartott csupán a fényjáték, aztán minden szürkévé vált. Ujját végighúzta a korlátot borító vékony hórétegen, mélyet szippantott a hideg levegőből, majd megfordult, és sebes léptekkel leviharzott a földszintre. Magára vette hosszú, prémes kabátját, majd elindult a birtok határa felé. Könnyedén átugrotta a kerítést, s máris a vad erdőben járt. Ahogy a fák között barangolt, a régi idők jutottak eszébe, mikor Európa nagy része lakatlan volt, s napokig, olykor hetekig gyalogolt a vadonban. A legtöbb ember arra figyel, hogy ne ropogjon a talpa alatt az avar, ne reccsenjenek az ágak, neki azonban pont arra kellett koncentrálnia, hogy emberként járjon. Könnyed lépteivel alig hagyott nyomott a hóban, minden egyes lépését meg kellett nyomnia, hogy halandónak tűnjön a mozgása. Egyszer csak megérzett valamit. Az erdő vadjainak szagát messziről kiszúrta, hallotta még azoknak a rovaroknak a neszezését is, amik nem fagytak meg. Ez az őz azonban egész közel volt hozzá. Ismét eszébe jutottak első bizonytalan vámpírléptei, mikor nem ismerte még a vérivás valódi természetét, és állatokra vadászott. Az első néhány hónapban egyáltalán nem gyilkolt, csak csirkéket, kutyákat, kisebb jószágokat. Emberből csak annyit ivott, hogy éppen csak csillapítsa szomját, de ne vegye el életét. Így utólag már nevetve gondolt vissza akkori önmagára. Tovább haladt, ezúttal már hangtalanul, még csak egy fűszál sem rezzent. Megszámlálhatatlan emberöltő óta csábítással vadászott, sosem üldözte a prédát, mindig magához csalta őket. Kivéve persze a korai éveket, amikor nem tudott olyan kifinomultan gyilkolni. Szó mi szó, valóban igen élvezetes volt üldözni az áldozatot, érezni a verejték és a félelem szagát, hallgatni hitvány könyörgésüket, aztán erővel elvenni a vérüket, miközben a szívük egyre hevesebben küzd az elkerülhetetlen halál ellen, ám ezzel csak egyenesen ajkai közé pumpálja a vért, hogy szívni se kelljen. Hmmm... talán következő táplálkozásakor kicsit feleleveníti a régi időket. Az állat egész közel lehetett már, ám ekkor valami megzavarta az erdő csöndjét. A jószág eszeveszett tempóban menekülni kezdett valami elől. Különös... Louis nem érezte a közelben ragadozó szagát... hacsak... Megszaporázta lépteit, mígnem egy kis tisztás széléhez nem ért. Épp a legjobb pillanatban, a bájos fiatal lányka, termetét és alkatát meghazudtolva rávetette magát az őzre. Olyan mohón szívta magába a vért, mint ahogy a férfi tette sok-sok évszázaddal ezelőtt. De aztán megállt. Nem ivott tovább, sőt elengedte a vadat. Louis addig szórakozott mosollyal figyelte a táplálkozást, most azonban arcára fagyott a vigyor. Persze, nyilván nehéz egy nagyvadat halálra szívni, na de csak így elengedni... A leány népszerűségi indexe, s ezzel Louis érdeklődésének szintje egy pillanat alatt nulla közeli értékre zuhant, ám amikor az ifjú hölgy megfordult, s meglátta véráztatta bájos pofikáját, egyből megenyhült. Annyira abszurd látványt nyújtott, egy szinte még gyermek lány, kimeredő agyarakkal vértől csöpögő orcával. Úgy vált el a fától, aminek addig támaszkodott, mint egy megelevenedett árnyék, majd lassan a kishölgyhöz sétált, és felsegítette a földről. -Aligha fogsz felfázni, de... -levette súlyos kabátját, és a leány vállára terítette. -Akkor is rossz nézni téged. Szembe fordult vele, és szemügyre vette, de korábbi hibáiból okulva egészen diszkréten, nem olyan átható, analizáló pillantással, mint Marcust. Fiatal vámpír lehetett, nem újszülött, de friss hús. Még érezte rajta az emberséget, de nem az orrával. A szeme csillogása, a bűntudat, amit kiolvasott belőle... A lelke még halandó. Elmosolyodott, egyelőre ajkával eltakarva szemfogait -Van ám más módja is a „békés” táplálkozásnak -szólalt meg végül. -Pezsdítő a zabolátlan vad vér, de undorító folyton a szőrt köpködni, nemde?
I'm tired of fighting for peace, When I am alone on the front line...
Menekül. Érzem rajta a félelem szagát, hallom, ahogy pici szíve vadul dörömböl a mellkasában. Rá fókuszálok, az izmok játékára a testében, és a testemben. Ahogy feszülnek majd elernyednek, ahogy a levegőt szuszogva áramoltatja a tüdejébe, ahogy a patái belevágnak a fagyos, néhol hólepte földbe. Az őzsuta rémülten próbálkozik az elinalással, de esélytelen. Ellenem semmi esetre nem nyerhetne csatát, de azért hagyom pár percig, hogy ebbe a hitbe ringassa magát. Csak a vadászat öröméért. Az utóbbi hetekben, hónapokban úgyis csak a munkának éltem, az étteremnek, minden energiámat arra használtam fel, hogy időre elkészüljünk mindennel, és...elég volt a tasakos vérből. Elég az állandó visszafojtásból. Elég abból, hogy éjt nappallá, nappalt éjjé téve dolgozok, olyan türelemmel véve az akadályokat, hogy a Dalai Láma hozzám képest egy dühöngő elmebeteg. Elég. Néha nekem is ki kell eresztenem valahogy a gőzt. Nincsenek barátaim, Chelsea-n kívül senkim nincs, csak a munkatársak. Se kutyám, se macskám, de pasim, akivel...na, a lényeg, hogy semmi mással nem tudom igazán levezetni a feszültségem, mint a vadászattal. Az edzőterem nekem nem elég, mert ahhoz, hogy valódi erőt fejtsek ki, hatalmas súlyokat kéne megmozgatnom, vagy 5-6 órán keresztül futnom, ami tekintve, hogy alig vagyok 153 centi magas és épp csak elérem az 52 kilót, elég feltűnő lenne. Így marad a vadászat, és ez most ínyemre van. Az arcom változik. a szemfogaim már kint vannak, érzékelem a változást, de már egész jól megszoktam az ezzel járó fájdalmat. S egy ugrás csupán...szinte boldogsággal tölt el, ahogy oldalról leterítem az állatot, s meghempergek vele az avaron. Nem számít, hogy a hajamba pár apróbb gally és levél gabalyodik, sem az, hogy az őz keserves sivítása felveri a környék csendjét. Csak egyvalami számít: a lüktető vére az ereimben, s az égető, fájó, torkomat kaparó éhség, ami mar belülről. Egy pillanat választ el attól, hogy nem ismerve kegyelmet tépjek az eleven húsba, de...hirtelen felismerem, mit teszek. Undorodok magamtól, de azt is tudom, nincs más választásom, vagy ő, vagy a lelepleződés. Így megsimogatom a riadt állatot a szorításomban, amiből nincs menekvése, hiába rúgkapál, majd a lehető legóvatosabban mélyesztem a fogaim a lüktető érbe, majd mohón kezdem nyelni a kissé vad, kissé érces ízű vért. Igen, egy állat vére nem az igazi egy emberéhez képest, de jó erőben tart, és a kórházból hozott vértasakokkal kombinálva teljesen jól működővé tesz. Pár perc alatt jól is lakok nagyjából, s mielőtt az állatot végleg megölném, vagy védtelenné tenném az erdő többi vadjához képest, elengedem a szorításomból, s hagyom, hogy meneküljön. Kicsit szédelgősek az első lépései, de hamar összeszedi magát, s engem magamra hagy a sötétedésben, a csendben a bűntudattal. Arcomon, nyakamon, mellkasomon máris megfagyva pihen a vére, és én csak mereven nézek utána, a földön ülve. Ekkor hallom meg a lépteket, s ahogy arra fordulok, ahonnan a hangot hallom, már fel is fedezem az árnyként felém közeledő alakot. Döbbenten figyelem, ahogy közelebb lép, és felém nyújtja kezét. A szíve nem ver, kétségem sem fér hozzá, hogy vámpírral van dolgom, hisz azt meghallottam volna, ha valakinek vér lüktetne az ereiben. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd miután felállok a segítségével, azt is mozdulatlanul, lehajtott fejjel hagyom, hogy a kabátját rám terítse. Mintha egy kisgyermek lennék, akit rajta kaptak valami rosszaságon, úgy állok, az állat vére borítja az arcom, a felsőtestem jó részét, és...nem tudom miért érzem így magam. Valami furcsa erő árad az idegenből, amitől megborzongok. Félek tőle? Nem, ezt nem mondanám. Csak első ránézésre olyasfajta személynek tűnik, aki...nem tudom. Most egyelőre kivárok. - Köszönöm...- mondom, s feljebb emelem a fejem, hogy alaposabban megnézzem. A ruházata...igencsak furcsa. Elegáns, kétségkívül minőségi darab amit visel, de nem idei divat, az már biztos. Az illata emberinek tűnhet, de ez csak tusfürdő és parfüm, semmi más, nyoma sincs az emberekre jellemző illatnak rajta. Régóta vámpír, a mozdulatai, a kisugárzása...mint Chelsea. Igen, Chelsea szokott ennyire...lágy, suhanó, könnyed lenni, mikor annyira nem figyel, és ilyenkor szoktak a férfiak összeesni a háta mögött a gyönyörűségtől. Én nem tudok ilyen lenni, ahhoz még...nem is tudom. Tanulnom kellene könnyedebbnek lenni? Jobban oda kéne figyelnem a mozdulataimra, a tartásomra, de ehhez bennem túl nagy a tűz, nincs hozzá türelmem. Különben is, étteremvezető vagyok, tulajdonos, nem egy múlt századi grófkisasszony. Figyelem, jégkék tekintetébe mélyesztem a szemem, és csendben hallgatom, ahogy beszél. - Igen, bár nem ez a legnagyobb problémám ezzel. - mondom, s még mindig őt nézem, mikor visszaváltozom egyszerű emberi lénnyé, legalábbis külsőleg. A szemfogaim visszahúzódnak, a tekintetem a vérvörösből kékeszölddé változik, s ajkaimra szomorkás, bűnbánó mosoly húzódik. - Nem csak így táplálkozom, de egy idő után unalmassá válik a mirelit vér. - vonom meg a vállam. Nem, soha nem támadnék emberre akarattal, soha nem akarnék megölni senkit. Hiába vagyok jómagam is egy szörnyeteg, amíg van rá más mód, addig nem akarok bántani senkit. Eddig bevált ez a fajta diéta, ez után is be fog, bár nem tudom az idegen mire gondolt, mikor azt mondta, van más mód is. - Gondolom Ön is erre gondolt, kedves....- pislogok rá bájosan, már amennyire csupa véresen lehet, majd várok, hogy illendően bemutatkozzék.
Rég hallott már ilyen elragadó hangot. A kéjhölgy, Vittoria, bár szépségében -hisz ő már egy érett nő volt- talán túl is tett ezen az ifjú lelken, egészen más volt. Hiányzott belőle a kétség, ami az ártatlanság, és valódi természetünk között feszül. Ő már elfogadta magát, tisztában volt adottságaival, ha úgy tetszik, kiteljesedett. Ez a leány még nem, pedig ha kibontaná szárnyait, csodás pillangó válna belőle. Louis a pillanat tört része alatt döntött. Úgy határozott, igényt tart erre a leányra, az összes lehetséges módon, ahogy egy vámpír, és egy férfi igényt tarthat valakire. Az ifjú hölgy felébresztett benne valamit, egy érzést, amit már nagyon rég érzett utoljára, talán évszázadokkal ezelőtt, vagy még régebben. A gondoskodó ösztönét. Korábban is találkozott már fiatal vámpírokkal, egyengette útjukat, de ők mások voltak. Többségük, ha nem is önként lett vérszívó, de tetszett nekik az új lét, imádták az erőt, a hatalmat, és élvezettel gyilkoltak. Ez egy darabig elszórakoztatta Louist, de aztán hamar rájuk unt. A szerencsésebbeket útjukra bocsátotta, de akik meglátása szerint eltékozolták ezt az erőt, akik undorító, kicsinyes, halandó módon használták, még évtizedekkel később is, azokat saját kezével pusztította el. Pontosabban agyaraival. Valósággal széttépte őket, mintha csak egy farkasember támadt volna rájuk, kiszívta vérüket, majd hagyta, hogy az elgyengült lények hamuvá égjenek a napon. Szerette ezt a módszert, jól esett neki magába fogadni fajtársai vérét, bár semmi bizonyított hatásáról nem tudott, mégis úgy érezte, ilyenkor hatalmuk egy részét is elveszi, akárcsak a halandók életerejét. Ezzel a leánnyal azonban semmi ilyesmit nem szándékozott tenni, sőt... Ahogy visszahúzta szemfogait, és újra emberi külsőt öltött, ahogy mosolygott, sugárzott belőle, hogy még nem békélt meg újdonsült mivoltával. Talán nem is ő választott sorsot... Louis megértette őt. Bár ő önként lépett a sötétség ösvényére, nagyon hosszú ideig nem bírt megbékélni magával, még azután sem, hogy rákapott a gyilkolásra. Eleinte maga az élet elvétele taszította, akárcsak ezt a fiatal vérszívót, később pedig a tudat, hogy milyen keveset jelent számár az egyén élete. Mennyi idő kellett? Három- négyszáz év, amíg megbékélt emberfeletti természetével? Egyáltalán nem kárhoztatta a lányt vívódása miatt, sőt kifejezetten tetszett neki. Nem szórakoztatta, nem örömét lelte benne, inkább együtt érzett vele. Ez az érzés pedig szokatlan volt számára. Az empátia, mint olyan, vámpír mivoltához tartozott, de most nem csak megértette és elfogadta, hanem átérezte a helyzetét. A mirelit vér említésén elmosolyodott. Hát persze, a modern világ csodái. Vérbankok és hasonlók. -Nem, nem éppen arra gondoltam -mosolygott rá, még mindig takarva az agyarakat. Emlékezett, milyen furcsán nézett rá Marcus, és a lány szemében is hasonlót vélt felfedezni. Úgy látszik, ennek a kornak ez a sajátossága. Sem élő, sem holt nem tud mit kezdeni vele. Talán azért, mert nem illik ebbe a világba? A francia forradalom és a századforduló idején számtalan ősi, Louisnál is idősebb vámpír vetett véget létezésének, mert úgy érezték, lejárt az idejük. Olyan új korszak következett, melyben nem volt helyük többé. Ki tudja, talán az első európai fészekalj ősi titkainak egyetlen hordozója ő maradt. De szükség van még egyáltalán azokra az ősi rítusokra? Rejtenek még értéket a titkok? Talán eljött az az idő, amikor már nincs szükség rájuk többé, s immár ő sem illik bele ebbe a világba. De valóban így van? Végignézett a lányon, és arra gondolt igen, talán tényleg hamarosan itt az idő, hogy befejezze pályafutását. Előtte azonban még dolga van. Sok dolga. Hátrébb lépett, és régi szokás szerint, ahogy az urak tették, mielőtt felkélték a hölgyeket táncpartnernek, meghajolt előtte, majd kezet csókolt neki és bemutatkozott. -Louis vagyok -még mindig nem engedte el, jó érzés volt a táplálkozástól felmelegedett bársonyos bőrt tapintani. Ő igen.. a bőre, puha volt még... halandó állagú. Legszívesebben újra ajkaihoz érintette volna, de nem akarta megrémiszteni őt. Alighanem így is elég furcsa látvány lehetett, hisz benne viszont már alig maradt emberi. -Kihez van szerencsém? -kissé nehézkesen, de végül elengedte a kacsóját, zöld szemeit azonban továbbra sem vette le a lány tekintetéről.
I'm tired of fighting for peace, When I am alone on the front line...
Az idegen felbukkanása megriaszt, mégsem menekülök el. Helyette csak hagyom, hogy felsegítsen a földről, kis kezem a kezébe csúsztatom. A kabátja a vállamra kerül, bár már tudom, hogy tudja mi vagyok, s mivel nem sikoltozik, mint egy hisztérika, és azt is hallom, hogy nincs szívverése, tudom jól, hogy szintén egy vámpírral van dolgom. Azt ugyan nem tudom, mégis mennyi időssel, ahhoz többet kéne megfigyelnem belőle, de a testbeszéde, a magabiztos nyugodtsága azt engedi feltételezni, hogy nem friss vámpírral van dolgom. Tekintete engem figyel, én pedig őt. Magyarázkodok, mint egy kisiskolás, miért táplálkozom állatokból, s ez nekünk olyan, mint másoknak ételekről, vagy boltban vásárolható alapanyagokról beszélgetni. Nekünk, élőholtaknak ez a természetes, már persze azoknak, akik így táplálkoznak. A mirelit vér említésére elmosolyodik, ahogy én is visszaváltozok, és elmosolyodok. Igen, elég mókás, Chelseavel különböző vicces neveket adunk a tasakos kórházi vérnek, így megszokva azokat akár az utcán is beszélhetünk róluk, bár ezt ritkán szoktuk megengedni magunkat. Az inkognitónkat veszett kutya módon őrizzük. Nekem pedig valóban ez az elsődleges, ami eszembe jutott, bár tudom, hogy nem minden vámpír él effajta diétán. S ekkor tudakolom meg a nevét, is bár burkoltan, nem célirányosan. Figyelem, ahogy hátrébb lép, ahogy megfogja a kezem, majd meghajolva kezet csókol. A szája puhán érinti a bőröm, és ebben a mozdulatban van valami egészen rendkívüli. S meghallom a nevét is. Louis. Ízlelgetem magamban. Louis. Nincs egyetlen Louis nevű ismerősöm sem. Hozzá mégis illik ez a név. Igen, határozottan Louis-os. Bár, talán, ha mondjuk Arthur vagy Rodolfo lenne, arra is azt mondanám, illik hozzá. - A nevem Amanda. - biccentek elegánsan én is, majd eszembe jut, hogy talán pukedliznem kellene. A vámpír ugyanis már biztos, hogy nem-e kor szülötte, és igazán nem akarok tiszteletlen lenni vele. - Örvendek a szerencsének. - mondom, s egy esetlen, gyors mozdulat, ami nagyjából hasonlatos egy pukedlire, majd kicsit zavartan nevetem el magam. - Na jó, ez nem igazán vagyok én, kérem nézze el nekem az ügyetlenkedésem. - mosolygok rá. Remélem nem bántottam meg, mert nem akartam kicsúfolni, sokkal inkább hozzá alkalmazkodni. Mert én ilyen vagyok.
Régebben is úgy éreztem, hogy bárhová is fordulok a veszély egyszerűen megtalál, ha akarom, ha nem. Most azonban minden egyes sarkon csak ezt láttam és most már kezdtem úgy érezni, hogy egy halvány vonal választ el attól, hogy megőrüljek. De miről is beszélek? Hiszen már így is őrült vagyok. Nem normális ez az egész, hogy ennyi idő elteltével még mindig élek. Úgy tartott rabszolgájaként engem ez a boszorkány, ahogy kedve tartotta. Miatta még a legjobb barátomat is megöltem.. Ezt pedig soha nem leszek képes megbocsájtani magamnak. Mindenem a szabadság, de ő mégis olyan könnyedén tart egyszerű drótokon, hogy úgy érzem már nem is vagyok önmagam.
Távol vagyok a város zajaitól, ami az őrületbe kerget. Azt hittem képes leszek hozzászokni ehhez az egészhez, de rájöttem, hogy képtelen vagyok. Ez az új világ, a stílus, a technológia. Mind olyan dolog, amivel elmaradottabb nem is lehetnék. A gondolataim tengerében úszkálva fekszek a tisztás kellős közepén, mintha semmi nem számítana. Közeledő lépteket hallok, de továbbra is csukott szemmel fekszem, mint valami préda, aki csak arra vár, hogy levadásszák. Mikor épp elég közel ér hozzám az illető nemes egyszerűséggel rántom le magam mellé és a ruhám ujja alól előbukkanó pengét szorítom a torkához. Na, igen. Nem szeretem túlságosan idegen emberek társaságát.
Régebben se voltam az a személy, akinek sikerült el kerülnie a veszélyt, de mostanában még inkább sikerül belekeverednem. Nem mondom azt, hogy minden tökéletes, mert olyan nincs. Boldog vagyok, talán jobban, mint bármikor korábban voltam. Szerelmes vagyok és reménykedek abban, hogy ami Theo és köztem van, annak soha nem fog vége szakadni. De ennek ellenére is egyedül érzem magam. Szükségem lenne egy barátra, aki képes lenne meghallgatni és segíteni akkor, ha elbizonytalanodom. Talán a természetem miatt hagytak magamra, nem tudom. Viszont nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy érzem valami veszély közeledik. És úgy érzem, hogy újra az életemmel fogok érte fizetni. Mi van, akkor ha az a vámpír visszajött és bosszút akar állni? Nem, az nem lehet...Lassan haladtam az erdőn át, majd a tisztásra érve lassan körbe pillantottam. Minden annyira békés volt, hogy egy pillanatra úgy éreztem valami mesébe kerültem. Gondolatok és aggodalmak terhében indultam el egyre beljebb, mikor egyszer csak valaki elkapott.
Érthetetlenül néztem a lányra, aki kést szegezett nekem, majd sietve fordítottam a helyzeten, hiszen ennyi kaland után és a farkas énemnek köszönhetően erősebb is voltam. Csodálkozva mértem végig a lányt, majd mellé gurultam a fűbe. Ennyit a békés és egyszerű napról. Megörültél? Meg is ölhettél volna! - mondom neki kicsit dühöse, de egy pillanatra nem veszem le róla a szememet. - Mi a franc ütött beléd, hogy csak úgy megtámadsz valakit? - kérdezem tőle csodálkozva és próbálom megfejteni azt, hogy ugye nem egy őrülthöz van szerencsém.
Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek hozzászokni ehhez a világhoz. Annyira idegen számomra a technológia és, ahogyan az emberek viselkednek egymással hasonló ahhoz, amit én magam is megtapasztaltam mégis sokkal másabb. Akkoriban őszinték voltak az érzelmek még akkor is, ha néha illemből meg kellett játszani, hogy nem úgy érzel, ahogyan. Talán ezért is illettem olyan nehezen abba a közegbe, mert sosem voltam teljesen ura az érzelmeimnek. Sokkal inkább teljes egészében kizártam őket. Erre tanítottak, így neveltek fel. Az ösztönöm pedig mindig is arra késztetett, hogy előbb támadjak és utána tegyem fel a kérdéseimet. Ezért sem gondolkoztam túlságosan sokat azon, hogy miképpen cselekedjek, mikor meghallottam a közeledő lépteket. Lehet, hogy az ellenségeim már régen halottak, de visszatértem óta nem egy életet kiontottam már parancsoknak köszönhetően. Ebből adódóan pedig az ellenségeim száma is újra gyarapodni kezdett. Bár már kétszáz éve annak, hogy hírnevet szereztem és kétlem, hogy olyan hamar kerülnék a célkeresztjükbe, mint régen. Bár akkor sem tudták, hogy ki is a titokzatos orgyilkos, de tisztában voltak a létezésemmel, az elveimmel és a tehetségemmel. Egyedül talán a koromban tévedtek hatalmasat.
Nem rajongok érte, hogy nincs akkora erő bennem, mint egy természetfelettiben, de semmi nem az erőn dől el, hanem a technikán. Megfordítja a helyzetet, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy előnybe kerülne, azonban egyáltalán nem támad, egyszerűen csak számon kér. – Igazad van. Könnyedén megölhettelek volna, de nem tettem. – Soha nem lehetek elég óvatos ezért néha ilyen apró balesetek is előfordulnak, de legalább elmondhatja magáról, hogy sikeresen túlélte. – A világ egy kegyetlen hely, ahol minden sarkon ellenségekbe futhatsz. Főleg egy olyan ember, mint én. Habár kétszáz évvel ezelőtt veszélyesebb lett volna ilyen nyílt terepen lennem.– Nem árulhatok el túlságosan sokat magamról, de azt hiszem látszik rajtam, hogy nem ennek az időnek szülöttje vagyok.
Nem kívántam túl sokat. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis nyugodt napot. Egy olyat, amiben nem próbálnak meg az életemre törni, nem kell se Bojana tanácsait hallgatnom és Theo is képes jól érezni magát. Mondhatni már talán túlzottan tündérmesébe illő kérésem volt. Szerettem élvezni az életet, de én is sokat változtam azóta, hogy újra találkoztam vele. Mondhatni sikerült nagy nehezen végre a lelkemnek lecsillapodni, elfogadni azt, hogy valaki képes szeretni és mellettem akar lenni. S nem csak azért, hogy valakit bosszantson, hanem amiatt is, mert fontos vagyok számára és szeret. Azt hiszem ez utóbbi igazán fontos. De persze ez mára se adatott meg, mert hamarosan már egy lány terít le, de ha hagynám magamat, akkor nem lennék Miss Fields. Sose voltam olyan, aki könnyedén megadja magát, így hamarosan már fordul a kocka és én vagyok felül.
Onnét figyelem a szőke hajzuhatagot és ahelyett, hogy egyből megölném, inkább csak számon akarom kérni. Valószínűleg ebben értem el a legnagyobb fejlődést, mert korábban biztosan megöltem volna, megcincáltam volna, majd egyszerűen talán eltemettem volna, de az utóbbi már nem biztos. - Ahogyan én is megölhetnélek, de még se teszem. – mosolygok vissza rá, hiszen ekkoriban még nem csak sima ember voltam, majd a következő szavaira feljebb szökik a szemöldököm és lemászom róla és inkább mellé telepedek a fűbe. Figyelem őt, majd lassan kifújom a levegőt, mert egyértelművé válik számomra, hogy már biztosan nem lehet normális életem. - Nos, lehet, hogy 200 éve még minden sarkon ellenség termet, de ez már nem olyan kor. Nem lehetsz rosszabb, mint a legtöbb vadász, így kár ezen aggódnod. Nem fog itt senki se bántani, ha csak fel nem húzod őket újra. A világ is sokat változott és te is vele együtt változhatsz, vagy csak szimplán ugyanaz akarsz maradni, aki voltál vagy élsz a lehetőséggel? – fordulok felé kíváncsian. Nem voltam jótündér, de valami miatt úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. Elveszetnek tűnt és olyannak, aki ha nem szokja meg ezt a világot, akkor hamarosan már alulról fogja szagolni az ibolyát, azt meg nem hiszem, hogy szeretné.
Falevelek zörögtek a fülem mellett, amikor a szél beléjük kapott. A fejem fájt, mint akit egy farönkkel vertek volna fejbe. Ennél még egy hányingerkeltő migrén is kíméletesebb lehetett, bár már régóta nem éreztem efféle fájdalmakat. Az emberi szarságok helyett nekem csak a csonttörések, átváltozások, szakadt ruhák maradtak, még jó, hogy nem a drága holmikat részesítettem előnyben, különben már csődbe mentem volna a folytonos vásárlástól. Rossz volt belegondolni. Ezért is nem tettem. Ahogyan a női fajtársaim gondjait sem helyeztem a magam bajai elé, van megoldás, csupaszon várni a teliholdat, és nem szakad szét a drága Prada cucc. Lassan kinyitottam a szemeimet. Már feljött a nap, ami azt jelentette, hogy pár órája már biztosan a talajon feküdtem, alattam csak száraz levélköteg és sár volt, ami annyit jelentett, hogy ismét rohadt koszos lettem. Miért is lepődöm meg? Nem arra lettem programozva, hogy a farkasom a telihold végeztével puha ágyikóba bújjon. Mintha lenne puha ágyikóm... nem vagyok a nagy kényelem híve, inkább rostokoltam valami matracon, várva a reggelt, mintsem hogy az amerikaiak álmát aludva bízzak a szebb jövőben és abban, hogy "a holnap más lesz". Én nem akartam, hogy más legyen. Nem szerettem a változást, talán okkal nevezhettek volna begyöpösödött őslakosnak - még ha olyan öreg azért nem is vagyok -, de nem izgatott mások rólam alkotott véleménye. Kétszáz évig bejött ez az életmód, most minek változtassak rajta? Megvolt a magam szerepe a családomban, tudtam, milyen képemet kell mutatnom ahhoz, hogy elhitessem, minden rendben van. Amúgy pedig éltem a magam kis életét. Nagy nehezen felmostam magam a talajról, és miután beazonosítottam, hogy merre is vagyok, nem tellett sok időbe, hogy megtaláljam a ruhákat, amiket bekészítettem magamnak. Valamivel el kellett fednem a véres testemet, ebből le is szűrtem, hogy ismét nem voltam egy kegyelmes farkas tegnap éjjel. Bár emlékeznék rá, legalább ennyi örömem lenne az életben, de még ezzel is büntet a természet. Felhúztam a pólót, majd a farmert, miközben felemelve a fejemet vettem észre Rasmust. Bizonyára annyira jó éjszakája lehetett, mint nekem. Vagy mint a többi vérfarkasnak. - Kösz, hogy már felöltöztél - vigyorodtam el, bár nem igazán törődtem az egész csupasz-témával, férfiak között ez némileg más. Amúgy is több évtizede ismertem már, a fejébe láttam, ennél jobban már csak ő látott az enyémbe, szóval ha ezeket számba vesszük, tényleg jelentőségét veszti, hogy ki mennyire meztelen. - Azt hiszem, megint kupit hagytam magam után - vontam a vállamon egyet, amikor vér illata csapta meg az orromat, és az egyik közeli bokor felé tévedt a tekintetem. Megszoktam már a tékozló estéimet, ezt nem lehetett csak úgy kordában tartani.
Emlékszem, hogy milyen volt az első átváltozásom. Nem egyszerűen fájdalmas, hanem pokoli volt. A legrosszabb az egészben, hogy tudod: vége lesz. Várod, és minél jobban várod, annál inkább fáj minden egyes perce, hiszen pont akkor tart a legtovább. Undorító egy dolog, fájdalmas, és igazságtalan. De mindenki együtt kell éljen azzal a szarral, amit magának okozott, erre volt időm rájönni. Viszont lassan, de biztosan megszokja az ember. Már nem érdekli, hogy kit öl meg, hogy mennyi ideig tart, mert beletörődik. Márpedig az ember ilyenkor felszabadul és… szabad lesz. Legalábbis bizonyos értelemben véve. Én akkor is az voltam, és most is az vagyok. A tűz mellett meséltünk történeteket arról, hogy miket tettünk. Volt falkám. Nem is egy. Túléltem őket, vagy ők engem… részletkérdés. Mostanában már egyedül vagyok inkább, már amikor Norman nem bukkan fel. Habár már rég felnőtt, még most is képes néha úgy viselkedni, mint valami hülye kölyök. Azokból pont elég van, és igen, ugyanolyan idegesítőek, ahogy mondják. Nem vagyok apa. Soha nem voltam, és soha nem is akarok az lenni. Nem gondolok már úgy erre, mint átokra, de úgy se, mint adományra. Nem fogom tönkre tenni egy kölyök életét, ráadásul… az enyémet sem akarom, és lássuk be, az fontosabb. Norman-től nem messze feküdtem a fűben a hátamon és az eget bámultam. Pont ugyanannyira volt kék, mint tegnap. Vagy mint száz rohadt évvel ezelőtt. A kölyök hangjára elfordítottam a fejemet és mosolyogva néztem végig magamon. Csak egy nadrágot vettem fel. – A fű szúrta a seggemet. – vontam meg a vállamat, és szép lassan felültem, hogy láthassam mit csinált. Nem esett nehezemre megérezni a vér illatát, vagy szagát, ahogy tetszik. – Soha nem jeleskedtél a szarod eltakarításában. – sóhajtottam fel. Nem vetettem ezt soha a szemére. Ilyenkor egyikünk sem képes uralkodni magán. – De azokat majd el kell tüntetni. Ha megtalálják őket, akkor kérdezősködni fognak, a kérdéseikre meg nem akarok újra válaszolni. Kéne egy tábla, hogy ilyenkor ne itt sátorozzanak. – húztam el a számat, a bokor felé pillantva. Fingom sincsen, hogy pontosan hány ember lapult ott, de már egy is sok kellemetlen kérdést vet fel.
Kezdőlap
• 
• 