Micsoda úriember lett valaki. - mondtam mosolyogva és picit ércesen, de én már csak ilyen vagyok. Elindultam szép lassan és közben a tájat néztem és figyeltem a minden apró kis neszre. Nem felejtettem el a tényt, hogy egy farkassal sétálgatok az erdőben, így fel voltam készülve mindenre. Másrészről meg a táj és a helyszín is idegen volt számomra, szóval mondhatni minden apró nesz fura és szokatlan volt számomra. Visszapillantottam rá és bevártam őt, amikor a kérdését hallottam. Magam sem tudtam, hogy miért ez a város, így nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. - Nem tudom. - rántottam egyet a vállamon. - Sok helyen megfordultam már, de sehol se éreztem magamat otthon és sokat hallottam már erről a helyről, így gondoltam megnézem és rájövök, hogy milyen is itt az élet. - mondtam neki egy apró mosollyal. - És te mit csinálsz itt? - kérdeztem tőle érdeklődve.
- Sokszor vagyok úriember, de sokszor vagyok rideg és bunkó - böktem ki gyorsan a lánynak, mert csak az igazat mondom, és mert tényleg nem szeretnék pórul járni, de szerintem ő sem szeretné, ha megharapnám őt, hisz' az halálos lenne számára. - Á, értem... világutazó vagy - mosolyodtam el picit. - Én nagyon régóta itt élek már, még kisgyermek voltam, mikor idejöttünk, de egyébként Seattle-ben születtem - nos, talán elég is lesz az életrajzból, mert így is egyre többet tud meg rólam. - És te hol is születtél? - kérdeztem vissza mosolyogva.
Ezzel szerintem minden ember és lény így van, mármint biztos vagyok benne, hogy nem mindig mindenkivel kedves. - mondtam neki higgadtan és közben rápillantottam. Nem értettem, hogy miért tart ennyire tőlem, hiszen még semmi jelét se adtam annak, hogy hátsó szándékom lenne. Talán sok-sok év után most először nem volt hátsó szándékom, most kicsit normális akartam lenni és talán barátot vagy magam sem tudom mit szerezni. Ennyi idő alatt az ember eléggé bele tud unni a magányba, de én már soha se fogok változni. Így is lehet mondani, de én inkább csak keresem azt a helyet, amit újra az otthonomnak hívhatok. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon, mert tényleg így volt, bár ettől függetlenül ugyanúgy utaznék a világban és manipulálnám az emberek, de ez már más kérdés. - És akkor hogy kerültél ide? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen Seattle érdekes város volt mindig is és ott se unatkoztam soha se. - Az már nagyon régen volt és talán már nincs is az a város vagy már más a neve, így mindegy. - mondtam neki kurtán, mert nem akartam arról a helyről beszélni, mert ott vesztettem el mindenemet.
- Igen, igazad adok neked - próbáltam elengedni magamat, mert hát, nagyon úgy néz ki, nem fog bántani vagy ilyesmi, mert akkor már rég megtette, és így inkább mosolyogni kezdtem rá. - Én sokszor nem érzem jól magam itt, mióta... mióta nincs mellettem egy valaki - szólaltam meg őszintén, majd folytattam. - Hagyjuk is inkább ezt - rögtön pontot tettem eme mondatom végére. - Szüleimmel költöztünk ide anno - rövidre fogtam magam, mert ehhez többet nem lehet hozzáfűzni sem, és csak elmosolyodtam a mondatán, amit a kérdésemre adott. [color=#339999]- Úgy érzem... nem is vágysz oda vissza már, a hangodból ítélem ezt
- nem szeretem firtatni mások életét, mert biztosan van valami, ami miatt utálja azt a helyet.
Nem értettem, hogy miért ennyire feszült, hiszen semmi okot nem adtam arra, hogy ne bízzon bennem. Persze, én vámpír vagyok és ő meg farkas, de attól még lehetünk barátok, még akkor is, ha nekem nem igazán vannak barátaim. Sajnálattal hallom, de... - kezdtem bele, hiszen jól tudtam, hogy milyen anélkül élni akit szeretünk. Én két embert is elveszítettem és talán emiatt lettem ilyen, vagy mindig is ilyen voltam. Fogalmam nincsen. - nem szabad emiatt keserűnek lenni. Próbáld meg élvezni az életet, hiszen elég rövid az élet. - mondtam neki kedvesen, ami meg pláne fura volt tőlem. - Ez aranyos. - mondtam neki arra, hogy még a családjával érkezett ide. - Nem, engem már semmi se köt oda és soha többé vissza se akarok menni. - mondtam neki egy vállrándítás keretében. - Most hova is megyünk pontosan? - néztem rá kíváncsian.
- Tudom, az élet nem áll meg, mert történik valami... de igazából még van rá esély, hogy ismét mellettem legyen - halványan mosolyogtam, majd folytattam. - Harcolni fogok érte, de nemcsak egyoldalúnak kell lennie ennek a dolognak - nem beszéltem róla többet, mert ebből teljesen meg kell értenie az egészet, és mert úgy látom, okos nő, és ezért nem kell magyarázkodnom neki. - Rég találkoztam ilyen barátságos személlyel, mint te... és ezt vedd bóknak is akár - most egy fülig érő mosolyt villantottam felé. - Érzem, hogy valami rossz történhetett veled ott... - nem piszkálom fel a múltját, mert nem tartozik rám, de ez tuti így van. - Az attól függ, mit szeretnél most... sétálni, üldögélni valahol, vagy amit gondolsz - mosolyogtam csak, és most már nem érződik rajtam semmi feszültség vagy ilyen.
Akkor most miért nem vele vagy és miért nem küzdesz érte? - néztem rá érdeklődve, mert tényleg nem értettem őt. Én biztos vagyok abban, hogy ha visszamehetnék az időben és lenne esélyem, akkor küzdenék a lányomért és a férfiért is akit szerettem mindennél jobban. - Mármint, ha megéri, hogy küzdj érte, akkor inkább vele kellene most lenned és nem itt a semmiben. - mondtam neki kedvesen, majd arra amit mondott hangosan felnevettem.- Én kedves? Ne tévesszen meg a látszat, mert minden gond nélkül képes lennék bárkinek a szívét kitépni. - mondtam neki őszintén. Tényleg ilyen voltam. A felszínen kedves és aranyos, de legbelül maga az ördög lakott. - Mi lenne, ha elmennék ölni? - kérdeztem tőle komoly hangon és egy kislányos mosollyal, majd hangosan elnevettem magamat.- Csak vicceltem, inkább menjünk inni vagy sétálni. Dönts te, hiszen te ismered ezt a várost.
- Hidd el, harcolok érte... de az is kell, hogy ő is harcoljon - motyogtam ki halkan, mert igazából még mindig szeretem azt a nőt, az életem része volt mindig, ezután sem lesz másképp. - Ezzel nem vagy egyedül. Én sem vagyok mindig kedves vagy segítőkész, sőt... ha valaki feldühít, annak szép vége nem lesz - én is határozottan mondtam ezt, mert ilyen voltam. Képes vagyok bármire, ha arra kerülne a sor. - Most ne gyilkolásszál senkit sem - mosolyogtam a lányra. - Hm... akkor menjünk a Grillbe - böktem ki, mert rám is rám fér egy kis italozás, de persze, csak mértékkel.
Bánj óvatosan a gondolataiddal, bármikor szavakká válhatnak..
Az ember, akár vámpír, akár nem, oda menekül, ahol biztonságba érzi magát. Ember koromba is mindig az erdőt jártam. Ott nyugalom volt, csend és friss levegő. Nem pedig kiabálás, csörömpölés és az alkohol, ótvaros bűze, ami máig csavargatja az orrom. Van, amit sosem bírsz elfeledni, ami az elmédbe ég. Akár egy illat, akár egy zene. Mivel most jöttem vissza Mystic Falls-ba, úgy éreztem meg kell látogatnom a régi kis búvóhelyem, a erdőbe. Na persze az nem jelenti azt, hogy már nem omladozik, vagy akár már nem vált semmisé. Ahogy lépkedek a száraz faleveleken és letört gallyakon, csak zakatol az agyam. Büszke voltam magamra, ahogy fel, felmorajlott, ahogy az apám üvöltve kéri, hogy kegyelmezzek. Na, de nekem mikor kegyelmezet bármikor is? Megérdemelte a halált, amit kapott. Alig, hogy léptem kettőt, hirtelen megakadt a levegő, a beáramló levegő szinte azonnal valami bűzöset jelzett. Persze nem a természetnek volt ilyen illata. Inkább egy lényé, ami nem épp kellemes kontaktust jelent. - Mi szél fújt erre? - fordultam a szellő irányába, ahonnan előcsalogatta a farkast. Először valami férfira gondoltam, még el is szórakoztam volna vele. Ám meglepetésemre egy lány állt nem messze tőlem. Farkasok vérét nem szeretem, van bennük valami ocsmány utóíz, amit hamar le kell öblítenem valami erős itallal. De nem leszek kegyetlen, megadom az esélyt, hogy élve elkullogjon. Lássuk mi lesz a sorsa, mit fog lépni, ordas asszonyság. Ismerős volt, a leányzó, de még nem tudtam összerakni a képet. Talán, ha megszólal.
Nem sok esélyem van arra, hogy sokáig rejtőzzek Curtis elől, de nem is célom. Sokkal inkább érdekelne, mit tenne, ha végre találkoznánk. Azt hiszem ezért is nem félek a gondolattól, hogy hamarosan szembe kerülök vele. Bár, ha ez hiánytalanul igaz lenne, nem mászkálnék olyan sokat erdő környékén. Mostanában nem csak olyankor járom a csendes vidéket, mikor átváltozom, hogy kiengedjem a gőzt. Bár mindig is inkább voltam társasági ember, mint magamba forduló.. Szókimondó természetemből nem is következtetne másra az ember. És lám.. Ismét a kihalt részen bandukolok. Egyedül.. Még ha egy ígéretes numera reményében járnék erre, egy igazán szexi félistennel, komolyan, meg is érteném magamat. Ehelyett viszont egyedül vagyok, legalábbis először úgy gondolom. Aztán hangokat hallok magam mögül, de nem kell megszólalnia ahhoz, hogy tudjam, már nem vagyok egymagam. A levegőben érzem az édeskés parfümillatot, ami körbelengi, így el is könyvelem egyből, hogy nővel van dolgom. Méghozzá nem is akárkivel.. Ismerős ez az illat, és nem épp a legkedvesebb emlékeimet idézi fel. Nem mondhatnám, hogy csalódok, mikor megfordulok, hogy ő is rám ismerjen... Bár lehetséges, hogy már nem ismer meg. Mondjuk személy szerint én mindig tudom, mikor és ki próbált meg keresztbe tenni nekem, így nehezebben felejtek. Azt, hogy én mikor próbáltam átvágni valakit, egyszerűbb bezavarni, hiszen egészen sok alanya volt tevékenységemnek. Főleg néhány évvel ezelőtt. - Ne üsd bele az orrod mindenbe, még a végén letörik.. - válaszoltam negédes mosollyal, és már le is lepleztem magam előtte. Imádtam az ilyen játékokat, hiszen én vagyok előnyben. Ő mondogatta nekem mindig eme apró okosságot. Vajon ráismer?
Bánj óvatosan a gondolataiddal, bármikor szavakká válhatnak..
Olyan volt, mintha az egész tüdőm megtelt volna azzal a bűzzel, amit egy farkas bír árasztani, aztán csak vártam és vártam, hogy mi és hogy lesz. Azért már felkeltette az érdeklődésemet, ha már ennyire egykedvűen áll a dolgokhoz. Nem beszélve róla, hogy nem törődöm, módon mászkál előttem, mint egy madame. Aztán jött az a bizonyos mondat, ami mindent megmagyarázott, a kicsi Zara, hányszor keresztbe tettem neki, élvezet volt látni a szenvedését. - Mondták már, hogy nem illik lopni? Főleg nem olyan mondatot, amiről a másik ismerszik meg? – dobolni kezdtem az egyik közeli fának dőlve. Nagyszájú farkas hölgyemény nem fogja könnyen adni magát, főleg nem így, hogy egymás nagy ellenségei vagyunk. Tökéletes pillanat. Na persze azért remeg a szívem, hogy átváltozik. De vele ellentétben én a fán tudok gubbasztani. A lábaim egyre hevesebben mozgott és éreztem, ahogy felforr bennem az ideg, ahogy ilyen hanyag mód kezeli a jelenlétem. - Keserű életedben van, még amit szét tudnék cincálni? Örömmel tenném. – kacsintok rá egyet és megrázva magam, lököm el a testem a fától és közeledek felé. Igen, vagyok akkora őrült, hogy felidegesítsek egy farkast és magamra haragítsam. De nem, nem vagyok akkora bolond, hogy meg is ölesem magam. Nekem tervem van még előtte meg kell találjam Erint és megbeszélni a dolgainkat.
Korántsem volt olyan viszonyunk, hogy cseverésszünk egymással, és azt hiszem folytatjuk is eme kitűnő hagyományt. Túl sok minden van a számláján már ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül hagyjam felbukkanását. De azért én sem arról vagyok híres, hogy tűröm, ha kicsesznek velem. Viszont a kicsinyes bosszú nem olyan módszer, amit megengedek magamnak. Az a hozzá hasonlók fegyvere. Nem alacsonyítom le magam. - Néhányszor.. - játszottam meg magam, mintha gondolkodnék a válaszon, pedig az itt volt a nyelvem hegyén. Nem zavart, hogy közeledni kezd, bár elhúztam a számat. - De a legtöbb ember mondandóját eleresztem a fülem mellett.. - mosolyodtam el, mintha egy rég nem látott barátnőt köszöntenék. Persze szavaim nem ezt támasztották alá. Mindez által azért elég kifejezőek voltak. Nem látom őt szívesen, azt meg főleg nem fogom hagyni, hogy kutakodjon az életemben.. Kis vérszívó.. - A te szerencséddel, még a végén jót tennél velem.. - forgatom meg a szemeimet. Elvégre sikerült belém botlania. Mi ez, ha nem irónia? Azt, hogy én mit tennék örömmel, nyilván tudja, de ha mégsem, sikeresen kimutatom neki ismét fogam fehérjét. Nem látott még a legjobb formámban, és most közel sem vagyok olyan zaklatott, mint egykoron.. Ha pedig egy csinos fogsortetkóra pályázik, jó úton halad felé.
Bánj óvatosan a gondolataiddal, bármikor szavakká válhatnak..
Kicsi lánynak felvágták a nyelvét, persze akkor se volt egy kuka mikor először találkoztunk, de az óta, mintha megeredt volna a nyelve. Nem törődöm módon beszélt és viselkedett. Lehet történtek dolgok, de kit érdekel? Ha tovább élezi rajtam a nyelvét, nagybajba fog kerülni a hercegnő. - Úgy sajnállak, hogy semmi egyediség nem szorult beléd. – színpadiasan elhúztam a számat és hangos kacagásba törve támaszkodtam neki az egyik kezemmel a fának és a hasamat fogtam. Néha kicsit túlzásba esek. De ez vagyok én, így kell szeretni. - Jót tenni, veled? Ne nevetess, még azért élsz, hogy meg élj minden kínlódást és szenvedést. Semmi ideig nem tartana kikapni a szívedet a mellkasodból. És ha elég gyors vagyok, láthatod, hogy milyen elfajzott szíved van, ami koromfeketében pompázik a keserűségtől. – váltottam komoly hangnemre és leültem az egyik korhadt tuskóra. Sosem érdekelt a ruhám, vagy bármi más. Szóval nyugodt szívvel ücsöröghetek. Micsoda drámai hangnembe tudok váltani, és nem beszélve róla, hogy elég régóta is keserítem az életét a kis drágának. De így ár aki szemtelen velem.
Még mindig igen zavar az a tenyérbemászó vigyor a képén. Szeretném letörölni onnan, szépen elkenni a szája szélét, vagy a hajába kapaszkodni és végigrángatni a földön.. Igen, nagyon szívesen megtenném, mindenféle nehézség nélkül. Ám nem hiszem, hogy szótlanul tűrné. Nem esek ugyanabba a csapdába többször, nem fogom lebecsülni az ellenfelet. Egyszer megtettem, alig néhány évvel ezelőtt. Azt hinné az ember, hogy ezek után már nem is vágyódom ilyesféle harc után. Pedig ó, dehogynem. - Én még így is egyéniség vagyok.. - kacsintok rá. Nehéz lenne engem utánozni, szinte lehetetlen. Nem adom meg neki az örömöt, hogy láthatja rajtam, igenis dühít hogy kiröhög. Tegye csak.. Nevessen egy jót, mert ha így folytatja, utoljára teszi. - Tudod drágám.. - kezdek el szórakozni a hajammal, ahogy nekidőlök a fának tisztes távolságban tőle. - Próbálkozni lehet.. - vigyorgok továbbra is. - De én a helyedben nem kezdenék öngyilkos akcióba.. - oktatom ki lekezelő hangnemben. Ha úgy gondolja ismer, hát téved. Méghozzá igen nagyot.. Épp elég dolog történt velem ahhoz, hogy megváltozzon a hozzáállásom. Ha így folytatja, hamarosan meg is tapasztalhatja..
Bánj óvatosan a gondolataiddal, bármikor szavakká válhatnak..
Szórakoztatott a dolog, ahogy ott állt velem szembe, mint egy védtelen bárányka, aki arra vár, hogy megjelenjen egy jóságos pásztor és megvédje a gonosz farkastól, ám felcserélődtek a szerepek. Én vagyok a bárány, és Ő a farkas. Ez van, mikor a fagyi visszanyal. S mivel nem közeledett csak egyhelyben toporgott, így arra a következtetésre jutottam, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. És, hát pontosan ezt teszi. Csak áll tisztes távolságból és pofázik nekem. Egyéniség? Pff, hol van benne egy csöpp egyéniség? - Ugyan gyermekem. Nézz magadra, nem vagy más, mint egy ócska reszkető gyerek. Mit tennél velem? – álltam fel és elindultam felé, most már kezdtem nagyon morcos lenni és elé álltam, bele lépve az intim szférájába. - Keress fel, ha épp kigondoltad mit tennél. – nevettem bele az arcába és eltűntem a szeme előle. Nekem nincs szűkségem bébi csőszségre és főleg nem rá nincs időm. Menjen a fenébe és keressen másik játszó partnert.
Ez a város hemzseg a természetfelettitől. Amit jelen helyzetben éppenhogy nem bánnék... HA! Nem vámpírból állna a nagytömeg... hiszen bárhogy is nézem, rám veszéllyel vannak. Velük lehetetlen olyan egyezséget kötni, amelyből nem én jönnék ki rosszul... van értelme egyáltalán a boszorkányoknak? Vagy vámpíroknak? Ezt nem akarom firtatni, az ősi boszorkány dolga, hogy végre eltegye láb alól a kis porontyait. Engem ez hidegen hagy. Csak az én nyakam ne bánja. Márpedig fogja... ez a Victor nevű férfi elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy az életemet akarja, amiért erőszakkal vettem vért Katherine-től. Komolyan úgy tesz, mintha még szeretné. Nevetséges. Megálltam a nyílt terepen, és sóhajtottam egyet. Na, most mit is fogunk csinálni? Igen, megvan... kerítünk egy másik boszorkányt, aki majd segít Zooey ügyében. Csak nem lehet olyan nehéz őket... megtalálni itt... vagy igen? Nem sok szerencsém volt eddig a boszorkányokhoz. Ha őszinte akarok lenni.
Nem szeretek üldögélni, nem szeretek unatkozni, mindig mehetnékem van. S egy kis felfedezőút pedig belefér a kicsiny szabadidőmbe, és addig sem kell azon gondolkodnom, hogy mitévő legyek. Kellene találnom valami olyan helyet, ami több, mint kellemes és hátborzongató lehet valaki számára. Egyetlen hiba csúszik ebbe, mégpedig az, hogy én sehol sem rettegek, nem tudnám kimondani azt a számon, hogy félek. Ahhoz én túlságosan is büszke és merész jellem vagyok, hogy ezt bármikor kijelentsem. ''Gyalogtúra Mystic Falls-ban'' elnevezésű programot szerveztem, természetesen csak magamnak. A főtér, a park ismerős már, viszont a városkán kívüli helyek is érdekelnek engem. Sok dologról hallottam, olvastam, és azt hiszem, ideje megismernem... Az erdőben kóboroltam, amikor a szemem elé került egy nagyobb tisztás. Akkor megláttam ott egy nőt, kicsit mérgelődtem, még itt sincs egyedüllét. Sosem volt zavaró nekem ez, így hát fogtam magam, és elindultam. - Reméltem, egyedül leszek errefelé, de ahogy látom, más is ugyanezt várta - egyet mosolyogtam a fajtársamra, mert bizony, ő egy boszi.
Ahányszor a szabad ég alá sodort az élet, gyermekek kacaját hallottam. Hogy honnan rémlett fel mindez? Talán a gyerekkoromból, mikor Zooey-val együtt játszottunk, együtt bújócskáztunk, és néha a családunk szolgálatában álló férfi kisfiával fogócskáztunk. Nem egyszer szidtak le minket érte, hiszen minket úrilányként neveltek, nem vegyülhettünk az akkor pórnépnek nevezett társadalmi réteggel. Milyen költői, hogy évekkel később pontosan egy ilyen férfiba szerettem bele... nem volt se pénze, se rangja. Egy egyszerű városi férfi volt, aki a szülei által készített ruhaneműket árulta. Visszakanyarodtam. Zooey visszahozataláért mindent meg kell tennem. Akár mások életét is feláldozom érte, csak hogy ismét itt legyen. És mikor egy hang ütötte meg a fülemet, automatikusan fordultam az irányba, és egy mosoly rajzolódott ki orcáimra. - Nos, ezt mondhatnám én is - tettem még hozzá gondolatként, miután végigmértem őt. Fiatal, nem olyan életerős mint én. Mostanában inkább így nevezem a magamfajta vén boszorkányokat. De ő éppen ellenkezőleg... még új a szakmában. Legalábbis hozzám képest biztosan. - Egy néptelen, kihalt helyen... két boszorkány egyszerre. Hát mi ez, ha nem sors? - fordultam felé egyre csak szélesedő mosollyal.
Nehézkes, amikor nem találom a helyemet sehol, és ha még egy picit távol szeretnék lenni a város zajaitól és mindenétől, akkor sem találok olyan helyet, ami jó lenne számomra. Ide is csak ezért jöttem, hogy magányos lehetek ideig-óráig. Még itt sem. És egy másik boszi társaságát élvezhetem. Sziporkázó élmény lesz. - Akkor máris egyetértünk valamiben - kaján megjegyzést tettem, sokszor vagyok ilyen cinikus, mert valahogy ez bennem van. Úgy érzem, ez egy nagyon érdekes kommunikáció lesz. Nem vagyok idős, viszont ő az, bár még nem molyrágta vagy aggastyán, csak az életkorára mondható ez, külleme alapján egy csinos és jó megjelenésű hölgy. - A sors tud tréfálkozni is - ördögi mosolyomat megvillantottam. - ... és érdekes embereket összehozni - folytattam enyhülő mosollyal az arcocskámon. - Te nem tűnsz valami túl kedves és jótett léleknek - mindig szókimondó voltam, és most ez az én érzésem, viszont ha azt vesszük, én sem tartozom abba a kategóriába.
Kiértem a temetőből és megcsapott a nap sugarai. Nem hittem a szememnek, hogy itt minden olyan szép. Éreztem magamon a nap melegét, ahogyan sütötte a bőrömet. Feltartottam az arcomat, hogy érje egy kis meleg azt is, behunytam a szememet és beleszippantottam a levegőbe. Leguggoltam és a fűbe túrtam, el se hiszem, hogy élek, de már csak azt kéne kideríteni, hogy még is hol a francban vagyok. Megráztam a hajam, a dús szőke hajamat a szélben, ami vadul tépet bele egy pillanatra. Istenem micsoda jó érzés élni. Emlékszem, hogy apával gyakran túráztunk és igazi kis vasgyúrót nevelt belőlem, hála istenek nem vagyok egy nyavalygós hülye picsa.
Emlékszem, ahogyan fogta a kezemet és együtt vágtunk neki a nagy folyóknak és ugrándoztunk, mint egy bakkecske. Gyerekoromban talán édesapám volt a legjobb. Anyám soha nem volt olyan kedves velem, mint ő. De bárcsak újra láthatnám és megölelhetném apukámat. Az arceszének illatát érezhetném, milyen jó is lenne, de nem tudom, hogy hol van és mikor is láthatom újra.
A kocsim a szervizből egész gyorsan kikerült, szemöldököm is elkezdett gyógyulni, és úgy döntöttem gyakorlok egy kicsit, mert az az eset a boszorkánnyal meg a furcsa ellenségeivel nem igazán cáfolt rá, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból. Minden jel arra utalt, hogy ösztöneim kissé kopottak lettek, belassultak mozdulataim, ami soha semmi jót nem jelenthetett. De ez a korral és talán a nagy magányommal is járhatott. Felpakoltam a táskám, karók helyett puskát és vaktöltényeket tettem el, s némi célpontként szolgáló üveget, ami tegnap estéről megmaradt. A kocsiért fizetett ár busás volt, készpénzem fogytán volt, munka híján most maximum azért imádkozhattam, hogy valami csoda folytán a motelből ne dobjanak ki, amiért nem fizettem még, de a szobát fenntartottam. Noha a fegyvereim a furgonban voltak, így ha tovább kellett volna állnom sem történt volna különösebb vész. A nyakamban lógó láncra pillantottam, amin a lányom és a feleségem neve állt. A dögcédula másik oldalán pedig az apám neve. Emlékekből sose elég. Kiszálltam a kocsimból, amit egy, az erdőbe nyíló bekötőút mentén hagytam, s gyalogszerrel indultam beljebb, hátamon a táskával, kezemben a zörgő üvegeket rejtő szatyorral. Amikor a tisztásra értem, körbepillantottam, és mintha a távolban megpillantottam volna valamit. Elindultam hát, szabad kezem az övemben lévő pisztolyra fogva. Soha nem lehet tudni. Ahogy megpillantottam a szőke fürtöket, ahogy a szél játszik velük, a mellkasom szorítani kezdett. -Az nem lehet...-a zacskó erőtlenül hullott a földre, az üvegek hangosan összekoccanva jelezték, hogy bizony egy-kettő eltörött közülük, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Öt év. Öt év telt el, mióta a lányom életben láthattam. Ez nem lehetett ő. Csak képzelődöm. De akárhogy is pislogok, nem akar megváltozni az arc. A fáradtság teszi minden bizonnyal. -Fay?-csúszik ki a számon a kérdés, s egyben neve is, s titkon reménykedem, ugyanakkor egy részem azt reméli, hogy csak csal a szemem.
Belevetettem magam a zöld fűbe és, mint egy gyerek játszadozni kezdtem. Soha se voltam ilyen boldog, mint ebben a pillanatban, vagy is nem emlékszem rá. A fú puha volt, akár egy párna vagy valami, nagyon jó volt és a nap még mindig úgy sütött le rám.
Egy ismerős hang csapta meg a fülemet. Oda pillanottam és elöször nem értettem, hogy ki az, de amikor a nevemen szólított elkezdtem felé futni, botladozva. - Apa. - Kiáltottam rá, de ő rémült volt vagy nem is tudtam eldönteni, hogy milyen. Féltem, hogy nem ismer meg vagy szörnyek néz, de nem tudom, hogy kihozzott vissza, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy itt vagyok.
Nem tudtam eldönteni, hogy valósággal megfagyott e bennem a vérem, vagy annyira ledöbbentem, hogy kihagyott a szívem, vagy esetleg mind a kettő egyszerre. Két dolog fordult meg a fejemben. Vagyis egy. Vagy egy se. Emlékeztem a napra, amikor vérbe fagyott teste mellett álltam, tartottam törékeny testét kezeim között és néztem élettelen, immár komor arcát. De soha nem erre akartam emlékezni. Mindig a mosolygós arcára gondoltam, amikor kirándulni vittem, vagy a műhelyben a kulcsokat válogatva adta kezembe a megfelelőt, míg én a kocsi alatt feküdve szereltem azt. Emlékeztem, amikor ölembe ülve élvezte, hogy a kormányt foghatja, míg én a gázpedált nyomom. Az a mosolygós arc köszönt most rám vissza, és szívverésem fülemben zakatolva emlékek hadát hagyta, hogy előtörjön. Ahogy közeledett felém, egyre biztosabb lettem benne, hogy nem hallucinálok, hogy itt van, és valóban ő az, akit kezeim között tarthatok újra. Könnyedén, de szorosan öleltem át, húztam magamhoz, míg akarva akaratlan szememből egy könnycsepp gördült le. -Édes Istenem, de hiányoztál.-tolom el magamtól arcát érdes tenyereim közé fogva pillantottam a tőlem örökölt tündöklő kék szemébe, majd újra magamhoz húztam. -Bármennyire szeretném ezt elhinni, ez csak egy álom lehet. Öt éve meghaltál. A kezeim között tartottalak akkor. Hogy lehetsz most mégis itt?-tör elő belőlem a kérdés, ami itt motoszkál agyamban, s bármennyire örülök, hogy láthatom, nem hagy nyugodni. Megtörölve szemem elengedem, s eltűnődöm azon, hogy mennyit nőtt. Magas, kecses alkata lett, ugyan az az üde szempár a hosszú szőke hajjal és azzal a mosollyal, ami tudatomba égett.
Futok felé, és nem törődöm semmiel sem ami elém kerül, nem érdekel, ha elesem, mert tudom, hogy édesapám felsegít. Belefutok a karjaiba, szorosan ölelem magamhoz, erősen és nem akarom el ereszteni őt, soha sem. Két keze közé fogja az arcom, micsoda érzés. Sírásban törtem ki éreztem, ahogyan a meleg könny cseppek végig gördülnek az arcomon és tudtam, hogy nem álom, tudtam, hogy már tényleg élek, és az hogy vele vagyok még nagyobb örömmel tölt el.
- Én nem tudomm.. csak..csak ott ébredtem.. és téged akartalak látni.- mondtam sírva, dadogva. Aztán meg remegtem, mikor meg hallottam a a bűvös 5 évet. - Ezt nem értem. - én ebből nem észleltem semmit se, nem értettem semmit, össze zavarodtam. - Kerestél engem? - kérdeztem meg apámat, majd meg simogattam izmos karjait, növekedett az izma, biztos sok nő veszi körbe
Egy rakás dolog jutott eszembe, amit mondani akartam neki, kérdezni tőle vagy csak megérteni, hogy hogyan is kerül ő ide. Öt éve éltem a tudattal, hogy meghaltak aznap, és épeszű magyarázatra nem találtam, hogy miért térhetett ő vissza. Megpróbáltam megkeresni, de csupa haszontalan boszorkányba botlottam, akik valami másik oldalról beszéltek, ahol bár elérhetem, ha akarom vissza is hozhatom. Nem értettem pontosan, ez mit jelentett, de a busás ár, amit kértek... Azért az eszem nem ment el, egész életemben nem akarok tartozni senkinek. Szorosan magamhoz ölelem törékeny testét, ami már nem olyan apró, mint annak tűnt, mikor utoljára a kezemben tarthattam. Letörlöm a könnycseppet arcáról, és próbálok egy olyan válasszal szolgálni számára, ami megfelelő lenne. De nem tudok mit mondani. -Hát én se, de kitalálunk majd valamit. Őszintén nem is érdekel, hogy mi folyik itt, inkább az, hogy itt vagy.-húzom mosolyra szám, amit nem is emlékszem, mikor tettem meg utoljára. De biztos voltam benne, hogy nem az elmúlt két évben. -Mit gondolsz hány boszorkánynál jártam, hogy kiderítsem mi történt veletek? Mindegyik egy vörös vámpír nőhöz vezetett, és én...-emlékeztem arra az éjszakára és tudtam, hogy az egész családom halálát csak magamnak köszönhettem. Mert én voltam az, aki azt a fickót megöltem a pajtában, és én voltam az, aki hagyta, hogy a felesége és a lánya egy puszta közepén álló farmon éljen, mikor a körülöttük élő világban annyi borzalom volt. Én nem figyeltem rájuk, hagytam őket magukra, és meg is fizettem érte. Busásan. -Miattam haltatok meg. Miattam, mert hazudtam arról ki vagyok, hogy világ életemben mi voltam. Én csak... Fogalmam sincs mit gondoltam, amikor fiatalabb voltam.-vallom be könny áztatta arcára nézve, s próbáltam csupán egy észérvet felsorakoztatni amellett, hogy elhiggyem ezt, és keresni akarjak egy magyarázatot erre. Mégsem érdekelt a válasz, az foglalkoztatott csak, hogy ő itt volt. -Öt éve egyszer sem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rátok.-ismerem el gyengeségem, ami végig kísért eddigi utamon is, és ami nem hagy nyugodni soha, s én ezt mégsem bántam. Mert emlékeztetett arra, hogy amikor boldog lehettem, amikor szerettem valakit, elhalasztottam a lehetőségem.
Kezdőlap
|| ►zene:-
• 