Hallgattam a sóhajait, miközben rám ereszkedett, én nagyot nyeltem mikor már teljesen elmerültem benne.
- Biztos, hogy nem bánod meg? - mormogtam, miközben Tatia csípője lassan, de ütemesen mozgott rajtam. - Hát ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek - cseréltem vele villámgyorsan helyet.
Hasra fektettem a puha bőrön, majd beborítottam őt testemmel, így merülve el benne újra. Tetszett a helyzet, hogy ő - ezúttal gyenge emberként - némileg ki volt szolgáltatva nekem. Hason fekve legalábbis nem rúgkapálhatott nagyon. Ennek ellenére próbáltam óvatos lenni, nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Minden rendben? - kérdeztem, egy másodpercre megállva a mozgással, és belefúrtam orromat illatos hajába.

- Nem fogom. - Motyogtam. Megbánni nem fogom, maximum felírom új tapasztalatként egy listára. Emberként úgysem voltam még soha vámpírral, hiszen lehetőségem sem lett volna rá, elvégre mire a vámpírok megjelentek a földön, addigra én már félholtan feküdtem.
A hasamra fektetett. Kissé tényleg kiszolgáltatott helyzet volt, de egyszer az életben mindennek el kell jönnie... milyen mázli, hogy mindketten imádunk irányítani. Talán ezért ilyen nehéz a dolgunk egymással.
- Minden oké. - Nyögtem a választ a kérdésére és vártam, hogy újra megmozduljon.

Lehajoltam, és miközben finom, óvatos mozdulatokkal ringatni kezdtem a csípőmet előre-hátra, belecsókoltam Tatia nyakába, majd a lapockáját szórtam tele csókokkal, és igyekeztem, hogy elvarázsoljam, ahogy csak lehet.
- Annyira.... jó veled... - nyögtem a fülébe levegő után kapkodva, aztán megálltam. Elhagytam a testét, majd újra benyomultam, aztán körkörös mozgásba fogtam, míg meg nem hallottam leragadtatott sóhajait.

Apró sóhajokkal nyugtáztam a nyakamra és a lapockámra adott finom csókokat, közben pedig az alsó ajkamba harapva élveztem a tevékenységét. Milyen jó, hogy most ennyire ráérünk... és hogy még egy kicsit ember vagyok. Nem árt az ilyen kikapcsolódás néha.
- Istenem... - Motyogtam és kénytelen voltam belemarni a bőrbe az érzéstől, amit a mozgásával váltott ki belőlem. Egyszerűen tökéletes volt, azt hiszem, nem is tudnék jobb szót találni, mint ezt. Tudtam, hogyha így folytatja, akkor nálam nem fog sokáig váratni magára a kéj..

- Így is hívhatsz - súgtam a fülébe kissé pimaszul, ám vigyorogva, miközben éreztem, hogy teste hogyan feszül meg alattam egyre és egyre jobban, mintha csak minden lökés feljebb srófolna benne egy rugót, amit az adott pillanatban majd elszabadul... Magam is erősen lihegtem már, mert az én gerincemen is egyre sűrűbben simított végig a mámor, és tudtam, hogy a szeretkezésünk végét olyan pillanatok fogják megkoronázni, amit még talán sosem éltünk át együtt.

Ha lett volna rá lehetőségem, akkor biztosan a vállába boxolok a pimaszságáért, de most be kellett érnem annyival, hogy ezt későbbre halasztom. Nem is nagyon akartam ilyenekkel foglalkozni, mivel már éreztem, ahogy az arcom kipirult, a vérem szinte égette az ereimet, egyre szaporábban kellett vennem a levegőt és a szívem is hevesebben vert. Eddig is ez történt, amikor a gyönyör már megközelített, de emberkén tényleg teljesen más volt... de hogy miben, azt nem tudtam volna megmondani.
- Nik... - Nyögtem ki a nevét és amikor elérkezett értem a kéj, akkor a fejemet lehajtottam a bőrre és egy végső, apró kiáltással adtam át magam az érzésnek. A testem megreszketett, az izmaim megfeszültek, a levegő szinte a tüdőmben ragadt... és átléptem abba a bizonyos másik világba.

Egyre erősebben kapkodtuk a levegőt mindketten, egyre sűrűbben nyögtünk fel, már épp csak innen a végső eszméletvesztés határán, és Tatia volt az, aki elsőként ért a gyönyörbe egy halk kiáltással. Amikor pedig meghallottam a nevemet, egy halk hördüléssel én magam is belezuhantam az átmeneti megsemmisülésbe, és elárasztottam testét gyönyörömmel, hogy aztán ráborulva pihenjek meg, és próbáljak levegőt préselni a tüdőmbe.
- Irgalmas istenek... - préseltem ki magamból nagy nehezen. Nem tudom, ő hogy van vele, de én ritkán éltem még át ekkora gyönyört.

Bár eléggé gyengén, de érzékeltem, hogy Klaus is átlépett abba a másik világba és emiatt fáradt, mégis elégedett mosoly húzódott az ajkaimra. Úgy gondoltam, jó lesz egy kicsit megpihenni, ezért nem emeltem fel a fejem, csak hümmögtem egy kicsit, amikor a fülemben hallottam Klaus szavait. Még össze kellett szednem magam ahhoz, hogy akármit is mondjak.
- Ez nagyon... hú... - Egyszerűen nem tudtam jobban összefoglalni, mit éreztem, közben viszot már próbáltam rendezni a légzésemet, hogy ne fulladásos halált halljak itt a végén...

Kihúztam magam Tatiából, és elheveredtem mellette a puha bőrön, letörölve egy vödörre való verejtéket az arcomról.
- Nocsak - mondtam. - A csípős nyelvű Tatia Petrova ezúttal nem talál szavakat? - kérdeztem mosolyogva, és könnyen a hátára borítottam egy másik bőrt. Emberként most könnyen kaphat valami megfázásos kórságot.
- Még talán soha nem volt ilyen jó veled - mondtam őszintén. - Tényleg olyan volt ez az egész, mint akkor... ezer évvel ezelőtt, életem első szenvedélyes éjszakáján - simogattam a haját.

Halkan felnevettem, amikor mellém gördült. - A csípős nyelvű Tatia Petrova holnap az ilyen megszólalásokért a te nyelvedet fogja kitépni. - Pislogtam rá ártatlan tekintettel. - Vagyis nem... a nyelvedet inkább megkímélem. - Kacsintottam rá és éppen mire megcsapott volna az így kissé hűvösebbnek tűnő levegő Klaus már rá is borította a hátamra az egyik, éppen takaróként funkcionáló bőrt.
- Azt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni. Emlékszem, hogy eredetileg azért jöttél át, hogy megvédj a szörnyektől. Hát... sikerült. - Vontam meg a vállamat somolyogva. Akkor még én magam sem gondoltam volna, hogy aznap éjszaka együtt leszünk, de hát ezt hívják sorsnak, nem? - Jó érzés, hogy én voltam neked az első. Azt hittem, hogy már rengeteg lánnyal voltál előttem. Te voltál a falufőnök fia, biztos voltam benne, hogy minden nő a lábaid előtt hever. - Ezt még sohasem mondtam neki, éppen ideje volt már, hogy megtudja, mit gondoltam róla először. És ezen kívül mennyi olyan dolog van, amiről még nem tud... eltartana egy kis ideig, míg mindent elmesélnék.
- Valami ötlet, hogy mit csináljunk a nap hátralévő részében? - Kérdeztem aztán halkan.

- Ki akarod tépni a nyelvem? A régi Tatia úgy látom azért még mindig itt van - mutattam a szíve felé, majd elvigyorogtam magam. - És még mindig okos. Rájött mi veszítene, ha nem lenne nyelvem - nyújtóztam kényelmesen, aztán röviden felnevettem.
- Igen, emlékszem arra az estére. Megvédtelek a szörnyektől, az tény. Aztán meg is nyugtattalak - mondtam pimaszul, majd csak egy keserű fintorra futotta még tőlem.
- Ja persze, hogy én, mint a falufőnök nőcsábász fia.... Persze, te még akkor nem tudtad, hogy milyen Mikael. Elijah meg Finn... ők mehettek nőzni. Hiszen ők voltak az idősebbek, és apám alig várta, hogy házasságot kössenek, és ezzel a férfiak közé lépjenek. Én örülhettem, hogy megtűrt egyáltalán. Az én feladatom a munka volt, és nem a szórakozás - morogtam a bőrt kapirgálva, majd az újabb kérdésre csak vállat vontam.
- Nem tudom. Mégis, mit csinálhatnánk? Mivel te most ember vagy, és pillanatnyilag némileg a múltban élünk, akkor én ma heverek, iszom, te pedig ebédet készítesz, és körbeugrálsz, ahogy egy régi nőnek illett a férjével tenni - somolyogtam.

- A testvéreid csajozásairól inkább ne beszéljünk. - Vontam fel a szemöldökömet. Bár Finn sohasem volt az esetem, azért Elijah dumái bejöttek nálam, de ezt mindketten tudtuk. Régi mese, régi sebek és a többi, amire nem éppen ilyenkor a legjobb gondolni.
Megforgattam a szemeimet a javaslata hallatán, majd felnevettem. Ha háziasszonyt akar látni még csak pár órára is, akkor nálam nagyon rossz helyen kopogtat... maximum a Született feleségeket nézném meg vele, de ettől közelebb semmilyen esetben nem kerülnék a fakanálhoz. - Hát hogyne. - Csóváltam meg a fejem vigyorogva. - Nem ismersz, ha ezt kinézed belőlem. - Mondtam, miközben a ruháim után nyúltam és elkezdtem visszavenni azokat. Nem akartam megfázni vagy hasonló emberi nyavalyát elkapni. Nem hiányzik.
- Egyébként is, mit főznék? Gyümölcskonzervet? - Vontam fel a szemöldököm a sarokba pillantva, de még mindig somolyogva. - Ó, és még valamit elfelejtettél. - Visszaültem mellé, amikor már teljesen felöltöztem. - Nem vagyok a feleséged. - Kacsintottam rá és adtam a szájára egy apró csókot. Nem kötözködni akartam, ez csupán az igazság volt, viszont a hanglejtésemből hallhatta, hogy nem komolyan beszélek, hanem a jó hangulat ontja belőlem a szavakat. Megsérteni sem volt kedvem Klaus, azt is el lehet napolni egyszer azért, hogy normálisan viselkedhessünk egymással.
- Nekem van egy másik ötletem. - Támaszkodtam meg a karomon és a mutatóujjammal finoman simogatni kezdtem Klaus mellkasát. - Miért nem megyünk el a vízeséshez? Az idő szép és már régen jártam ott. - Meresztettem rá kiskutya-szemeket. Ez általában beválik.

A nyelvem hegyén volt a válasz, hogy inkább tényleg ne beszéljünk Finn meg Elijah nőiről. Már csak azért is, mert az utóbbi kategóriába Tatia is beletartozott. Elijah nem volt szívbajos a szépet tenni neki, addig, míg le nem vette a lábáról. Érdekes módon, rá nem orrolt Mikael azért, mert otthagyta Gjunnart, hogy egy "ribancot" hozzon a házba, ahogy Mikael annak idején Tatiát nevezte. Elijah oldalán szívesen látta volna. A mai napig nem tudom, hogy azért-e, mert remélte Elijah tisztes nőt nevel Tatiából, vagy mert röhögött a markába, hogy a bátyám lecsapta a kezemről a szeretett nőt. Mikaelt ismerve mindkét lehetőség szóba jöhet.
- Hogyhogy mit főznél? - értetlenkedtem. - Elmegyek vadászni, hozok nyulat. Mint régen. Te pedig megsütöd, amíg én leiszom magam. Régen ilyen volt a faluban a férfiak, és a nők élete. Emlékezhetsz - mosolyogtam, aztán felkaptam a fejem.
- A vízesés? Nem rossz ötlet. Nagyon régen jártam arra én magam is. Túl sok szép emlék köt oda. Meg persze keserűek is. Magamban nem volt kedvem odamenni. Féltem az emlékeimtől - ismertem el.

- Csak álmaidban, drágám. Nem vagyok háziasszony. - Tartottam ki az álláspontom mellett rendületlenül. Emberi lét ide vagy oda, ennyire drasztikus változásokra senki sem számíthat tőlem. Még ő sem.
Már éppen felálltam volna, hogy elinduljunk, mégsem tettem, mert a szavai eléggé furcsák voltak. Félt az emlékeitől? Milyen emlékek lehetnek azok, amelyektől tart?
- Ezt hogy érted? Milyen emlékektől félsz? - Kérdeztem rá végül.

- Minden emléktől, ami oda köt - válaszoltam végül, és összefontam karjaimat a térdem körül. - Hiszen annyi emlékem van a vízesésről. Amikor elvittelek oda, és Mikael rajtakapott, aztán keményen megbüntetett. Aztán mikor kijártunk oda fürödni... és mennyit hülyéskedtünk ott Oliverrel is, istenem - mosolyogtam el önkéntelenül is magam, visszaidézve a múltat. - Ezek a jó emlékek. Mikaelt kivéve persze. És ott vannak a rossz emlékek is. Emlékszem, ott a vízesés partján kérdeztem rá, hogyan is állsz Elijah-val. Mert akkor már láttam, ő milyen szemeket vetett rád. És aztán... az utolsó estén is ott voltunk ketten. Mielőtt a sorsunk kifordult a sarkából. Neked talán nincsenek ilyen emlékeid arról a helyről?

Ahogy a múltról beszélt, a szép dolgokról, én is önkéntelenül elmosolyodtam. Mindig is sokat jelentett számomra az a hely, akkoriban szinte ott éltem le a fél életemet addig, míg fel nem áldoztak, mint valami rossz bárányt. Bár már ezen a tényen úgy ahogy túltettem magam, ezer év hosszú idő, az idő pedig minden sebet begyógyít. Majdnem mindet... ha vámpír vagy, akkor ez nem általános érvényű igazság.
- Persze, hogy vannak emlékeim. - Bólintottam. - Mindenre emlékszem, ami ott történt. A jó és a rossz dolgokra is... de nem tartok tőlük, mert elfogadtam őket. Néhányszor összeszorul a szívem, amikor az utolsó ott töltött estére gondolok vagy arra, hogy boldog voltam... mégis megpróbálom kezelni ezeket. Amikor nem vagyok nosztalgikus hangulatban. - Vontam meg a vállam és elhúztam a szám, amikor ezt még hozzátettem.

Önkéntelenül is elmosolyogtam magam. Tatia, meg a nosztalgikus hangulat... ha van is neki, általában remekül titkolja.
- Talán az a különbség köztünk, hogy én nem akarom lezárni - vallottam be. - Mert ha van valami, ami segített az elmúlt ezer év alatt megőrizni az ép eszemet, azok az emberi emlékek. Ezek nélkül már talán őrjöngő gyilkos lennék. Vagy halott. Ki tudja - rántottam vállat. - De van még valami, ami nem jó emlék nekem a vízesésről. Az, hogy jó néhány hónappal ezelőtt én magam temettem oda Oliver testét, miután megöltem.

- Te ezekkel együtt is egy örjöngő gyilkos vagy. - Nevettem aprót, de azt nem tettem hozzá, hogy én sem akartam soha lezárni a múltat... mindössze nagyjából elfogadtam, hogy mi történt. Vannak részek, amelyekkel én sem vagyok kibékülve, de ilyen még az embereknél is előfordul, nemhogy nálunk, akik elég sok mindent éltek már át.
- Oda temetted Olivert? - Vontam fel a szemöldökömet meglepve a hír hallatán. Ez új volt nekem és nem gondoltam volna, hogy Klaus ilyet tesz. Ha... megtisztelte azzal Oliver testét, hogy arra a helyre vitte, ami szinte a barátságukat jelképezi, akkor talán még tényleg él benne az a fiú, aki régen volt és akinek tényleg számítottak ezek a kapcsolatok. - Miért? - Kérdeztem rá, hogy megtudjam, igazak-e a sejtéseim.

- Kösz - vigyorogtam rá Tatiára az első mondata után, aztán némileg szemöldök ráncolva meredtem a tegnap esti tűz parazsára.
- Hogy miért? - ismételtem meg úgy, mint aki önmagának teszi fel a kérdést. - Mert hiszen... az a hely valamit jelképezett nekünk. Neki is, nekem is. A fiatalságot... a viszonylagos gondtalanságot. A barátságunkat. Azok jó idők voltak. És azért is, mert mi hárman mindig ott találkoztunk. Te voltál köztünk a kapocs. És tudom, hogy ti is találkoztatok ott kettesben, mikor én nem lehettem veletek. Az egy olyan hely, ami mindhármunknak jelent valamit. És azt akartam, hogy Oliver a szép emlékei között nyugodjon. Hát ezért.

Csendesen hallgattam végig, amit mondott. Sejtettem... attól függetlenül, hogy Oliverrel az évszázadok során egymás ellenségeivé avanzsáltak, még mindig dolgoztak Klaus-ban az emberi emlékek és volt egy olyan érzésem, hogy ezek soha nem is fogják elengedni a kezét. Jelképesen persze... és nem is lehet csak egyszerűen átlépni olyanok felett, mint az egykori legjobb barátság vagy éppen szerelem. Talán érzelmileg ki vagyunk égve, lehet, hogy mindent elpusztítunk magunk körül, de vannak dolgok, amelyek még értékesek számunkra. A múltunk.
- Akárki akármit mond... - Fogtam meg a kezét finoman. - Valahol még mindig jó ember vagy... nem vagy veszett ügy. - Mosolyodtam el halványan. - Mondja ezt a romlottság mintaképe. - Forgattam meg viccesen a szemeimet. Na igen, a buzdító, személyiségépítő szövegek nem álltak jól nekem.

- Jaj de nyálas duma - néztem Tatiára jókedvű vigyorral. - Ezzel nem veszel le a lábamról. Amúgy is, mi értelme annak, ha jó vagyok? Először is, nem vagyok ember. Másodszor, ha jó vagyok, azzal gyenge vagyok. Nem, én már csak megmaradok a jó öreg hibrid Klaus Mikaelsonnak, aki még mindig világuralkodói terveket dédelget - álltam talpra, majd kinéztem a kissé még gőzös-ködös reggelbe, ahol a nap már ígérte magát, és melegét a tájra.
- Megyünk? Bár úszáshoz még nyilván hideg lesz a víz.

- Pedig azt hittem, hogy beválik. - Sóhajtottam egyet színpadiasan, majd elmosolyodtam. - Jó neked, te már újra világuralomra törhetsz, míg nekem elég, ha eltöröm a bokámat és meg sem bírok majd mozdulni. Nem jó ez az emberlét. Túlságosan hozzá vagyok már szokva az erőmhöz. - Motyogtam és felálltam, beletúrtam a hajamba és bólintottam.
- Mehetünk. - Mondtam és elindultunk kifelé. Alig vártam már, hogy ott legyünk.

Vízesés

(vízesés)

Lábbal betoltam a kunyhó ajtaját, és letettem Tatiát a puha bőrökre, majd mellé ültem, a kezét fogva.
- Tényleg meleg kicsit. Nem érzed magad... nem is tudom... valahogy furán? - kérdeztem. - Már úgy értem, az eddigi ember mivoltodnál is furábban - tettem hozzá, a vállára borítva egy másik bőrt. Közben reménykedtem, hogy nem lesz semmi emberi kórsága. Nem vagyok varázsló, vagy sámán, nem értek a gyógyításhoz. Egy dolgot tudok adni neki: vért.

Na most aztán tényleg eléggé kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nem elég az emberi lét, még ez is... Remek! Mikor leszek már újra a régi?
- Nik, nem vagyok beteg! - Motyogtam, amikor lefektetett és betakart, mint egy kisgyereket. - Jól érzem magam... Azt hiszem. - Mondtam kissé bizonytalanul, mivel egy pillanatra olyan volt, mintha lángba borult volna az arcom, ám mindössze egy másodpercig tartott. - Nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy elkapjak valamit.

- Pedig lehetsz - mormogtam, érezve bőre forróságát. Mintha kályha mellett ültem volna. - Vagy beteg vagy, vagy visszaváltozol. Több verzió nincs - sóhajtottam, aztán rámosolyogtam. - Ne aggódj. Két lábon járó patika ül melletted - mutattam fel a csuklómat, érdeklődve nézve rá.
- Ha gondolod, akár már most is - tettem egy mozdulatot. - Bár talán előbb nem ártana várni. Talán csak múlik az emberléted. Talán mindenkinél másképpen jön elő, ki tudja... - térdeltem fel, és újra megraktam a tüzet.
- Talán enned sem ártana valamit.