Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Tisztás az erdő mélyén

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 15, 2015 12:03 pm
Ugrás egy másik oldalra
*****
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 15, 2015 12:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

Enzo & Hayley

Azt mondják, hogy a fájdalom idővel csökken, de én nem éreztem úgy. Élt a lányom, de még se lehetett velem és még ott volt az idős, hogy a vérszomjam túl erős volt, mintha semmi se vethetett volna gátat neki. Egyszerűen csak a lányomat szerettem volna a karjaim között tartani, de tudtam jól, hogy nem szabad, mert úgy jobb neki. S a gyász idővel már nem csak a színjáték része volt, hanem ténylegesen beköltözött a szívembe. Minden anya attól retteg, hogy elveszti a gyermekét és én elveszítettem, de talán nem véglegesen. Csak addig, amíg biztonságos nem lesz számára ez a város, ez a hely.
A ház, azon belül is egy-két szoba szinte romokban hevert, mintha a fájdalmam nem csak mások megölésében lelt volna otthonra, hanem ott is. Vártuk a gyermeket, gyerekszobát is berendeztünk neki, de mint hiába, mert sose lehetett övé az a szoba. Helyette csak a halál lelt otthonra itt, s az emberek szívében, akik mind sajnálatukat fejezték ki és a gyászukat, de mit sem ért. Egyszerűen fájt, s részben úgy éreztem, hogy a szívemet tépték ki, még ha tudtam is, hogy biztonságban van és a lehető legjobb kezekbe került. Sok esetben azt, hogy merre jártam a vér pirosas szinte remekül mutatta, ahogyan a hátrahagyott hullák is, amik a lakáson belül borították a házat.
Mintha már semmi se számított volna, mintha képtelenség lett volna a bennem lakozó bestiát megfékezni.
Sose akartam szörnyeteggé válni, de mégis az lett belőlem. Egyszerűen nem volt megállás, s úgy éreztem, hogy nem vagyok képes uralni, ez olyan dolog, amit képtelenség megfékezni, de talán tévedtem és csak a „gyász” miatt volt. Nem tudom. Lassan sétáltam az erdőben, mintha csak a következő áldozatomat kerestem volna, de még mindig tisztán emlékeztem arra a nőre, arra, akit csak úgy megöltem. Nem akartam, de mégis megtettem, mintha az élete mit se számított volna és utána szép lassan minden egyre rosszabb lett… Szinte már nesztelenül lépdeltem az erdő fái között, s közben minden egyes pillanatban füleltem és lassan letöröltem a korábbi illetőnek a vérét ajkaimról, amikor hirtelen neszre lettem figyelmes.
Ki vagy? – szólaltam meg csöppet se kedvesen és sietve fordultam körbe és közben arra vártam, hogy az illetőben legyen elég mersz ahhoz, hogy megjelenjen és ne csak a messzeségből figyeljen engem.



✻ Lesz még jobb is 27 ✻ 370 szó ✻ zene ✻
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 17, 2015 1:20 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley  & Enzo

Mindig is kíváncsi voltam a hírhedt városra, mert híresnek az ilyesmit aligha nevezhetnénk. Maggie jól elvolt a négy fal között, hisz még a kórházban tartották kis időre, én viszont gyűlöltem a kórházakat -azt hiszem érthető okokból kifolyólag-, és jelenleg nem sok kedvem volt egy olyan városban tartózkodni, ahol mindig történik valami felettébb unalmas. Jobban szerettem volna kicsit elrugaszkodni a földtől és olyasmibe ütni az orrom, ami nem az én dolgom volt. Ehhez értettem, ezt kijelenthetem.
A kocsit leparkoltam a város szélén, eldugott helyen, mielőtt szimatolni kezdene valaki felé. Aztán a várost kezdtem feltérképezni. Elhaladtam egy ház előtt, amelynek oldalánál több csokor is sorakozott, és az ember akkor is érezte a halál jelenlétét, ha nem akarta. Na ez, ez már érdekes. Éreztem a levegőben terjengő vér szagát, ahogy a ház ablaka előtt elsétáltam, ami keveredett, némi -s minden túlzás nélkül kijelenthetően- állott hulla szagával. Még jobban felkeltette a kíváncsiságom, amiből akadt elég, így a szagot követtem, amiéből ki lehetett venni egy igenis élő farkas szagát. Legalábbis olyas valakiét, akinek volt köze a farkasokhoz. Kis időbe telt rálelni a nyomokra, de nyomolvasásban jó voltam, és bár léptek zaját csak távolról hallottam, inkább csak nesznek mondható módon, a lábnyomok magukért beszéltek. Sejtelmes mosoly szökik arcomra, és úgy indulok tovább.
Távolról figyelem, ahogy sétál, barna, hullámos haja vállára omlik, keze véres, ruhája hasonló foltokat rejthetett, de mivel a hátát láttam csak, ezt nem tudtam biztosra megállapítani. A puszta testtartásából látszott, hogy nincs jó passzban, és jókedvről nem is beszélhetünk.
Nekem szegez egy kérdést, ugyan eltűnök a szeme elől, mielőtt kiszúrhatna, hangneme pontosan azt támasztja alá, amit gondoltam. Azt, hogy cseppet sincs jó kedvében.
-Valaki, akinek van annyi szimata, hogy a ház előtt elhaladva megérezze a bűzös hullák szagát.-lépek elő a fák közül, arcomon fanyar, idegesítően arrogáns mosollyal.-Azt hiszem ott még maradt egy kicsi.-mutatok ujjammal szám sarkára, jelezve neki, hogy a vért teljes mértékben nem sikerült letörölnie.-Részvétem. Enzo vagyok, te pedig minden bizonnyal valaki, aki csak bolyong az erődben.-mutatkozom be, de a részvét nyilvánítás szinte semmilyen nemű együttérzésről nem tanúskodik, csupán egy üres tőmondat, amit illik ilyenkor mondani. Valószínű meglepődik, már ha meg tud azon, hogy egy idegen ilyesmit mond kérdés nélkül, de az is lehet, hogy az elmúlt napokban ezt annyiszor hallotta, hogy nem is érdekli, ki mondja már neki.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 17, 2015 1:52 pm
Ugrás egy másik oldalra

Enzo & Hayley

Elvesztem, s pontosan olyan sötétség kezdett körbe öleli, ami már a gyermek apját többször is megkísértette. Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna az angyalomra és igyekeztem erős maradni, de nem ment. Egyszerűen nem, mintha minden remény, minden fény együtt ment volna a lányommal. De neki ott jobb, biztonságosabb és egyedül csak ez számított. Egyet szerettem volna, hogy jobb élete lehessen annál, mint ami nekem, vagy Klausnak kijárt. De fura módon ez pontosan azzal járt, hogy le kellett róla mondanom, ahogyan rólam is lemondtak a szüleim…
Turisták voltak-e, vagy itt lakok? Fogalmam sincsen. Egyszerűen csak rosszkor voltak rossz helyen. Mintha az első gyilkosság még inkább megtörté tett volna, s teret adott volna annak, hogy a fájdalmamat így zúdítsam a világra. Mintha így bosszút állhatnék azért, amit tettek velem, a lányommal és a család többi részével is. Egyedül talán Rebekah-nak volt esze, hogy elment, még idejében és részben ennek köszönhetően tudhatom a lányomat is biztonságban. Szerettem volna látni őt, a karjaimban tartani. Magamhoz ölelni, de helyette csak fényképek maradtak, emlékek és egy fal, ahol mindenki a részvétét fejezte ki. Pedig élt, életben volt, de jelenleg nem volt ebben a városban helye…
Próbáltam nem túl sok zajt csapni, de valójában nem is érdekelt. Nem mert volna senki se bántani, hiszen a legtöbben tartottak Klaus haragjától. S már nem csak ő volt az, aki képes volt másnak az életét kioltani, hanem én is, ha úgy tartotta a kedvem, vagy ha olyat tett valaki, amit nagyon nem kellett volna.
Próbáltam megállítani a belém költözött szörnyeteget, de minden egyes nappal, minden egyes vércseppel egyre nehezebben ment, mintha én magam is elvesztem volna a „lányom” elvesztésével. Hallom és érzem is a közelemben lévő személyt, de egyáltalán semmi kedvem ehhez a bújócskához és ennek hangot is adok.
Amikor pedig meghallom még közelebbről a lépteket, illetve a válaszát, akkor sietve fordulok felé és szemügyre veszem őt. Érzem rajta egy-két régi ismerős szagát, mire egy hamis mosoly kúszik az arcomra, majd pedig tovább méregetem őt.
S hirtelen te lettél a lelkiismeretem, hogy emiatt követtél? – szegezem neki egy fintor keretében a kérdést. Majd amikor meghallom a kijelentését, akkor úgy pillantok rá, mint aki legszívesebben megölné őt, végül pedig letörlöm a vért onnét, ahol mutatta. – Köszönöm. – de ezt se nevezném a kedvesség mintaképének. Inkább olyan megnyilvánulás, amivel le akarom rázni őt. De a következő szavait hirtelen nem tudom hova tenni és egy pillanatra még le is fagyok. – Részvét? Miért? – kérdezek vissza úgy, mint aki nem is tudja, hogy miről beszél. Túl sokszor hallottam már ezt a szót, mintha ezzel az emberek képesek lennének elvenni a fájdalmamat, de nem. A seb csak nagyobb és nagyobb lesz. – Hayley vagyok, nem meséltek neked rólam a közös ismerőseink? – s lassan összefonom a karomat magam előtt, de nem engedem el őt a pillantásommal. –Miben segíthetek, hiszen eléggé veszélyes környékre tévedtél. – kár lenne tagadni, hogy ehhez képest Mystic Falls igazán nyugis hely volt. Vagy lehet, hogy csak számomra, mert ott nem próbáltak meg az életemre törni.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 17, 2015 2:29 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley  & Enzo

Nevetségesen egyszerű volt a nyomára bukkanni, a szag vezetett, a lábnyomai alátámasztották az útvonalat. Valami izgalmasat kerestem, kaptam valakit, akinek fogalma sem volt róla, hogy hiába akar zajtalan maradni, saját magát kínálva fel a többi nyommal. Figyeltem távolról, jobb dolgom nem volt, a lányom és Maggie kapott egy kis teret, kicsit talán azért is, amiért nemrég még a másikat is megöltük volna. Kellett kettőnknek némi szeparált lét, és erre most volt alkalmam sort keríteni.
A lány nem tűnt annyira új vámpírnak, mint amilyennek más mutatta volna magát. A vér, ami kezén volt, már elkezdett megszáradni, ami emlékeztetett arra, aki régebben voltam. Mikor még nem tudtam tökélyre fejleszteni a táplálkozási szokások adta hátrányt, azt, hogy ruhám és egész alkarom vérben fürödjön. Idővel ő is bele fog tanulni. Már, ha bele akar tanulni. Ha nem, akkor maximum kap egy kis figyelmet, semmi több. Úgy is arról beszéltek többen, minek öltözzenek be valami közeledő bulira, hát neki nem kellene megerőltetnie magát jelmez terén.
Közelebb kerülök hozzá, egészen addig, míg fel nem tűnik neki jelenlétem, ekkor féloldalas mosollyal lépek elő a fák közül és immár szemtől szemben lehetek vele.
Elnevetem maga és megrázom fejem.
-Kérlek, ilyesmivel ne is sértegess. Lelkiismeret... pfff...-legyintek, távol álljon tőlem olyasmi, hogy bárkinek is én lennék a hang, ami jó útra téríti. Eszem ágában sem volt senkit jó útra téríteni, azt a feladatot meghagyom másnak.-Inkább hasonlítanám magam a kisördöghöz, ami a válladon csücsül.-próbálok jó hasonlatot találni rá, és vele ellentétben az én mosolyom kifejezetten ijesztőre sikerül, míg ő csak szimplán nem volt jó kedvében és próbált keménynek mutatkozni, pedig csak össze volt zavarodva.
Rámutatok az ajka szélére száradt vérre, amit egy nem túl kedves köszönöm kíséretében letöröl ugyan, de ebből is csak azt tudom kihallani, hogy a stílusán esze ágában sincs változtatni. Felőlem...
Részvétet nyilvánítok, nem tudom minek, mikor semmi érzelem nincs ebben a mondatomban, majd kérdése hallatán felvont szemöldökkel, értetlenkedve rázom meg a fejem és dőlök az egyik fának.
-Nem is tudom. Gyanítom ahonnan a szag kijött, ott a rózsák nem azoknak a bent lévő hulláknak szóltak, hanem neked. De ha próbálkoznál egy kicsit erősebben, megeshet, hogy ezt a furcsa grimaszt, amit minden bizonnyal te meglepettségnek hívnál, bevegyem. Sajnos nem jött be, de nem tartozik rám, hogy miért vagy ennyire magad alatt. Minden gyásznak megvan a maga módja.-vonok vállat, mintha én még soha nem éreztem volna ilyesmit, pedig éreztem már, de erről neki nem kellett tudnia. Pókerben nyertem volna vele szemben.
-Csak nem egy Salvatore testvérpárra célzol?-más közös ismerősünk kétlem, hogy lenne, de soha nem lehet tudni. Amúgy sem hiszem, hogy egy körben mozogtunk volna, vagyis nem annyit, hogy közös barátokról beszélgessünk, így az ismerősök megállta a helyét.
Felvont szemöldökkel mérem végig.
-Kettőnk közül szerintem nem nekem van segítségre szükségem. Már ne vedd sértésnek, de én megvagyok, sőt, tökéletesen érzem magam. És ha ez egy figyelmeztetés volt arra, hogy mennyire veszélyes vagy, hát nem jött be.-csapom le a felém jövő labdát, tudtára adni, hogy egy semmi okom nincs a távozásra, kettő, nem igazán mondhatom rémisztőnek, inkább csak elesettnek és zavarodottnak. Három, ha hatvan évet és még többet lehúzol egy dilis dokival, vagyis inkább egy egész társasággal, akkor nem fogod magad összepisilni egy kislánytól. Azért nem becsülöm alá, de nem is fordítok hátat neki ennyi után.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 17, 2015 3:04 pm
Ugrás egy másik oldalra

Enzo & Hayley

Ki követ és ki nem? Egyáltalán nem érdekel. Már régóta nem érdekelt, mert tudtam, hogy nincs olyan őrült, aki megpróbálna ártani nekem. Legalábbis reménykedtem abban, hogy végre a sok veszély, szenvedés után egy kicsit békésebb időszak jön, de azt hiszem tévedtem. Ennek sose lesz vége, s ha nem lett volna társaságom, akkor az se kizárt, hogy hamarosan már farkasként bolyongtam volna az erdőben. Hogy vadásztam volna-e úgy? Nem, vagyis nem tudom. Akkor talán inkább állatokat bántottam volna, s nem embereket, de egyszerűen nem érdekelt már semmi se. A fájdalmam irányított és a vér csábító íze, illata, amihez pedig még a farkasom által már jól ismert temperamentumom is párosult. Nem akartam így élni, de még se tudtam megfékezni, hanem egyre inkább csak nagyobb teret nyert magának, minden egyes másodperccel, minden egyes lépéssel.
Nem vágytam se kukulóra, se közönségre. Ha azt akartam volna, akkor a város utcáin rendeztem volna meg a vérfürdőt. Arra talán már Klaus is felkapta volna a fejét. Fájt, hogy nem látja a fától az erdőt. Én nem akarok így élni, nem akartam ezzé válni, de újra más döntött a sorsom felett és még a lányomat se tarthattam a közelemben, de ezek után sokkal jobb neki. Éreztem, ahogyan a ragacsos piros lé egyre inkább rászárad a kezemre, de nem érdekelt, ahogyan a ruhámon virító foltok se. Nem számított már semmi se, csak a fájdalom és a szörnyeteg.
Kíváncsian fürkészem őt, ha nem az, akkor minek mondta azt, amit mondott. Ennyire unatkozna, hogy próbál szóba elegyedni velem?
Legszívesebben inkább kitekerném a nyakát, hogy ne járassa a száját. Nem vágytam senkinek se a társaságára, de legfőképpen egy idegesítő vámpíréra nem. Elegem volt már belőlük, elegem volt mindenből, ami a vérre emlékeztet.
Ha a vállamon ülő kis ördög lennél, akkor az első szavad az lett volna, hogy öljelek meg, vagy keresek egy úgy prédát, akinek a vére legalább egy kis mámort tud okozni. – s a szemem se rebben meg, miközben a szavak elhagyják az ajkaimat. A fájdalmamat eltemetem mélyen legbelül. Mintha nem fájna semmi se, de a legrosszabb az, hogy nem is amiatt cselekszem így, mert kikapcsolt állapotban lennék. Egyszerűen csak megtörtént, megtörténik és mire észbe kaphatnék, addigra már halottak és a vérük a kezemen, arcomon vagy éppen a ruhámon száradnak.
Nos, minden tudó kisördög tévedsz! Nem nekem szóltak, hanem egy apró gyermeknek, akik meg akartak ölni és akiről mindenki azt hiszi, hogy meg is halt. Egy csecsemőnek szóltak volna azok a rózsák. – s az ajkaim egyre inkább lefelé görbülnek, miközben a szavakat egyre inkább átitatja a dühöm. Nem érdekel, hogy mit gondol. Nem ismer, s nem ismeri ezt a helyet se! Így addig kellene távoznia, míg megteheti. – Talán még se vagy olyan okos, mint amilyennek gondolod magad. Semmit se tudsz erről a helyről, erről a világról, ami ezt a területet körbe öleli. – nem fenyegetem, hanem egyszerűen csak a valóságot mondom neki. Itt nem olyan az élet, mint máshol. Itt a legtöbb dolog csak látszat, a legtöbb ember, vámpírt, vagy bármilyen lényt önös érdekek vezérelnek.
Például rájuk, vagy a szőkeségre. – nézek rá mosolyogva, hiszen ismerem azt a várost. Segítettem nekik, majd végül pedig én kerültem a pokol bugyrába. Én hordtam a szívem alatt Klaus gyermekét, akit megpróbáltak megölni és talán még fognak is. Egyszerűen csak szeretném biztonságban tartani az angyalomat, azt szeretném, ha nem esne semmi baja és boldog élete lehetne.
S szerinte meddig hagyhatod el a várost élve? – s közben kíváncsian pillantok rá, majd egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. – Nem tőlem kell tartanod, hanem sokkal inkább a „Királytól”. – nem fogom elárulni neki azt, hogy a Mikaelson testvérek élnek itt, övéké a város, ha magától képtelen rájönni, majd végül, egy újabb vért törlök a kezemről a ruhámba.
Miért kellene segítség? Ehhez értetek nem? A pusztításhoz és az életek elvételéhez. – nem akarok erre gondolni, nem akarok ez lenni, mert képtelen vagyok így élni. Összevagyok zavarodva.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 17, 2015 5:55 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley  & Enzo

Egész kellemes beszélgetés lett volna ez, a maga idegesítő és abszurd módján. Miért? Mert olyan volt, mintha egy kocsmában két pohár felemelése esett volna meg, ez az érzés pedig csak annak volt köszönhető, hogy mind a ketten őszinték voltunk, de legalábbis nem mondtunk többet, mint amit kellett és nem féltünk a másik képébe mondani az igazat. Okos kislánynak tűnt, bár korát nem igen tudtam behatárolni, olyan húsz körülinek képzeltem.
Ha arca mesélni tudott volna, akkor nem kellett volna ennyire erőltetnem, hogy azt mondja ki, ami az igazság. De furcsa grimaszokat vágott, állkapcsát össze-össze szorította, mintha el akarna valamit nyomni, ami a lelkét nyomja én pedig hirtelen felcsaptam valamiféle kutatónak, aki szándékosan ki akarja húzni az igazságot belőle. Többek között az okát, hogy miért ilyen letört, mint -szokták mondani- a bili füle.
-Még szerencse, hogy nem vagyok az, igaz? Amúgy is rágós lennék, ezt már más is megmondta.-a morbid humor jelenleg valós háttérrel rendelkező igaz mondás volt, bár rágós helyett inasat mondtak régebben. De gyanítom ugyan annak is felfoghatom ezt a kettőt.-Azt viszont egy szóval se mondtam, hogy ne ölj csak szórakozásból.-emelem meg kezeim mellkasom előtt, jelezve, hogy ilyesmi puszta szándékként sem él bennem. Hisz, mint már mondtam, nem vagyok lelkiismerete senkinek és soha nem tettem azt, amit elvártak volna ilyen helyzetben, s nem beszéltem le senkit arról, hogy ne engedjen a szomjának. Kivéve persze Maggie-t, mert az ő lelkiismerete végül is én voltam, és ennek eredményét már volt "szerencsém" látni.
-Akkor tehát a gyermek él, részvétnyilvánításnak helye nincs.-ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz, de kezd összeállni a kép. Bár nem sokat tudok a városról, határozottan úgy kezdtem el érezni, hogy valaminek a kellős közepére csöppentem.-Bár gyanítom, mivel ez egy titok volt, nem kellene elmondanod. De ha kérhetek valamit, ne küld rám a boszi ismerőseid, hidd el, hasonló helyzetben vagyunk.-azért óvatosabbnak kell lennem, végül is megszületett a lányom, nem lehetek felelőtlen tizenéves módjára viselkedő őskövület. Annak kicsit befellegzett már, bár így is a tűz közelében ugráltam, keresztül igyekeztem nem rohanni a lángokon.
-Hát nem eszméletlen nagy szerencse, hogy itt vagy te, és adhatsz nekem némi felvilágosítást?-vonom fel szemöldököm, aztán elmosolyodom, mintha észre sem venném, hogy ez egyfajta intelem volt, nem fenyegetés, de egyértelmű célzás, hogy ingoványos talajon állok. Érdekelt? Nem igazán. Most sem, mint régen sem. Vannak, akik változnak, hát én nem igen terveztem ilyesmit.

-Miért érzem azt, hogy te és a "Szőkeség" nem vagytok jóban?-érdeklődöm felvont szemöldökkel, mellkasom előtt keresztbe fonom kezeim. Ez a beszélgetés egyre jobb lesz. Immár megvannak bizonyos közös kapaszkodók, bár eszem ágában sem volt az ő vitájukat a középpontba helyezni.
Fogalmam sincs, hogy mire akart célozni, de határozottan ki mertem jelenteni, hogy a "Király" jelző alatt egy pszichopata ősi neve szerepelhetett volna, akiről annyit hallani. Gyanítom a híres, vagy hírhedt hibridnek köszönhette azt is, hogy belőle is az lett,ami.
-hidd el, kérni fogok időpontot, ha hosszabb maradásban gondolkodnék. De nem teszem, és biztosra veszem, hogy ők ha a te fejedre is tesznek, az enyémre is.-terjesztem ki végül többesszámra, hisz személyekről, egy egész családról beszéltünk jelenleg. És a sajátom most jobban érdekelt, mint az itt élő bonyolult és eszement élet, amit ha eddig sem hiányoltam, ezután sem fogom.
Vállat vonok, közelebb sétálok hozzá, és kezére mutatok. Miért volt szüksége segítségre? Mert ha végre véletlenül megkönnyebbül majd a lelke, a végén bele fog bolondulni az őt marcangoló bűntudatba. Sztereotípia vagy sem, a nők hasonlóan működtek, még ha többnek jól is ment, hogy magába rejtsen mindent, nem mindenki volt képes jégkirálynőt játszani. Ő pedig távolról sem nézett ki jégkirálynőnek, és valami azt súgta, hogy a nemrég szóban forgó gyermeknek köze volt hozzá. Több, mint gondolhattam volna elsőre.
-Az vér. A mellkasodban pedig ha tetszik, ha nem, van egy szívnek nevezett valami. Van, akit szívből szeretsz és bármit megtennél érte. Nos, ha tovább haladsz ennek az őrületnek az útján bűntudatod lesz, és rá se fogsz tudni nézni arra, aki fontos neked. Ne emészt magad tovább, hidd el, ha a múltban élsz, csak rosszabb lesz.-emlékszem Maggie-vel a lefolytatott vitánkhoz, amikor a másik fejéhez sikerült vágnunk, hogy ami akkor a cellákban történt, az a másikunk hibája volt... És hová jutottunk? Egy összezúzott lakáshoz és egy eltemetett rossz éjszakához, amiről azóta sem beszéltünk. Megérte... És hiába nem akartam érzelmes lenni, patetikus és csöpögős, neki szüksége volt, vagyis lett volna valakire ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, ne pedig az őrületben sétáljon.
--
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 19, 2015 9:13 pm
Ugrás egy másik oldalra

Enzo & Hayley

Fura módon nem játszottam meg magamat. Nem azt mondtam, amit mondanom kellett, hanem amit éreztem és gondoltam. Az se érdekelt, ha ez a vándor részben megtudja az okot arra, hogy miért találta azokat a hullákat ott. Nem érdekelt semmi se és ha nem zavart volna meg, akkor hamarosan már farkasként jártam volna az erdőt. Élveztem volna a természetet és elmerültem volna benne. Talán végre ember helyet vadat ejtettem volna, de ki tudja, hogy mit sodort volna a szellő az utamba, hiszen hiába küzdöttem nem tudtam megállítani, nem ment…
Szerettem volna őt is bántani, mert egyszerre idegesített, de egyszer éreztem azt, hogy okkal van itt. Ő nem tud semmit se, s ha foszlányokat elárulok, akkor azzal senkinek se ártok, de az igazság képes az ember, illetve még a szörnyetegek lelkét is tisztára mosni. Legalábbis szerettem volna ebben hinni, hogy segíthet, még ha kegyetlen is lesz a valósággal farkasszemet nézni.
Kicsoda? S ki tudja, lehet, hogy nekem ízlenél. – nézek rá egy csöppet se bizalom gerjesztő mosoly keretében. Majd az utána következő szavait hallva egyszerűen kínomban és fájdalmamban elnevetem magamat. – Én nem akarok ölni, se így, se úgy! – s ha a pillantásommal ölni lehetne, akkor most biztosan halott lenne. Egy okkal ölnék, ami nem másabb, mint a lányom és a számomra fontos emberek, de most még se ezek alapján cselekszem. A fájdalom bekerített és nem tudok menekülni…
Boszorkányok? Nem, sokkal inkább rosszabbakat küldenék rád, ha megtudom, hogy eljár a szád. – s nem viccelek. Számomra Hope marad mindig az első helyen. S ha kell ölni is fogok érte, illetve ha Elijahnak vagy Klausnak szólnék, akkor valószínűleg ők is megtennék helyettem. Főleg az előbbi. Számára is fontos Hope, s én is. Figyelem őt, úgy mint aki kész támadni is, ha úgy ítéli meg a dolgot. Majd ajkaim ravasz mosolyra húzódnak.
Úgy nézek ki, mint aki turisták felvilágosításával foglalkozik? – kérdezek vissza, de még mindig nem bírok kedves lenni. Nem tudom, hogy ellenség, barát vagy csak egy szerencsétlen idióta, aki rossz környékre tévedt az álmos Mystic Falls-ból. Bár nem tudom, hogy mi történt ott azóta, hogy eljöttem, de biztos vagyok abban, hogy fele annyira se mulatságos ott az élet, mint itt. Főleg, ha bosszúról és ármányról van szó.
Ha érdekel, akkor derítsd ki tőle. – negédes hangon válaszolok neki, mert nincs kedvem ennyire belemenőleg magyarázni a dolgokat. Főleg azok után nem, hogy mi lett egy felelőtlen lépésemnek a következménye…
Naiv vagy, nem mondták még? Attól még, hogy az én fejemre tesznek nem jelenti azt, hogy a kóborok fejére is. Valószínűleg te és én nem ugyanabban a súlycsoportban vagyunk. – ohh, mennyire kis ostoba. Mondhatnám, hogy itt farkastörvények uralkodnak, de nem lenne igaz. Itt főként jelenleg Klaus döntései uralják a várost, vagy éppen Lijah-é, de egy dolog nem változik, hogy már tőlem is tartanak és ez így helyes. A farkasoknak is biztonságban kell érezniük magukat. Nekem pedig vigyáznom kellene rájuk, de nem megy. Még annak ellenére se, hogy nincs aki megtorolja a tetteimet.
A szavai eléggé szíven ütnek. Mondhatni a csöppet se nyugodt lelki állapotomat még inkább felkavarja. A közeledő lépteire csak még jobban figyelni kezdek, majd amikor a kezemre mutat egyszerűen lepillantok rá. Véres, még mindig, de nem érdekel. Ők már meghaltak és senkinek se fognak hiányozni. Legalábbis szeretném ezzel vigasztalni magamat, de egyre nehezebben megy.  Bátor, meg kell hagyni, de a szavai ahelyett, hogy lecsillapítanának, egyszerűen még inkább felkavarják a viharos tengert, ami legbelül benne lappang és a következő pillanatban már előtte termek és az ujjaim a nyakára fonódnak.
Mit tudsz te erről? Hmm, mit tudsz arról, hogy milyen érzés lappang bennem, vagy van-e szívem? Vagy arról, hogy meg fogom-e bánni a tetteimet? – s a szemeimben a harag, düh, illetve a fájdalom keveredik. Már most gyűlölöm magamat azért, ami vagyok. Nem tudom csak úgy félvállról venni, mint a gyermekem apja. Egyszerűen gyűlölöm azt, amivé lettem és azt is, hogy elvesztem, gyenge voltam…
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 26, 2015 3:11 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley  & Enzo

Nem különösebben tartottam tőle, pedig valószínű kellett volna. Befolyásolhatatlannak és beszámíthatatlannak egyaránt tűnt, ami mellett nem törpül el a tény, hogy hibrid. Ha megharapna búcsút mondhatnék a pelenkacserélésnek, de inkább a bűzös dolgot választom a túlvilágnál. Valahogy jelen esetben ez vonzóbb ajánlatnak tűnik. Ahhoz képest pedig, hogy milyen ellenségesen próbált közeledni, egész elviselhető volt a társasága. Talán megértette, a fának támaszkodva világi nyugalommal beszélek hozzá, nem akarok az életére törni, különösebben az sem érdekel, miért van itt. Kíváncsi természet voltam, most ezt ő is megismerhette, de nem avatkoztam volna az ügyes, bajos dolgaiba. Volt jobb hobbim ennél.
-Látom, a figyelmeddel van egy kis gond. Nem vagyok ördög, de préda sem. Kétlem. Túl régi a vérem, már más is megmondta, hogy borzalmas.-ejtek el a múltamból egy részletet, ugyan az, aki ezt mondta, nem vámpír volt, nem is hibrid, csak egy ember, aki a kémcsőben lötyögő piros vérem láttán fal fehér lett, amikor pedig a mikroszkóp alá tette kis híján elájult. A régi szép emlékek... épp csak a hátam borsódzik tőlük. Ezek után ő sétagalopp. -Akkor ne tedd! Senki sem kényszerít rá. És azt ne mond, hogy a szomjad igen, mert még a végén kinevetlek. Csak meg kell tanulnod uralni, ennyi.-mondom, mintha ez olyan könnyű lenne, mint az első osztály. Holott igazam volt. Ahogy egy óvodás meg tudott tanulni evőeszközzel enni, ahogy az iskolás megtanult számolni, úgy a vámpír is megtanulhatta, hogy éljen túl úgy, hogy nem akar keresztülharapni egy nyakat sem. Idők kérdése csupán, abból pedig éppen akadt minden valamire való természetfelettinek, nem igaz? Hagyom, hogy ezt kicsit emésztgesse, ha az agya hajlandó a ködfátyolból kitörni, de ha nem, hát annyi baj legyen. Nem vagyok a Keresztapa, hogy jó tündért játsszak vele.
Olyan arcot vágok, mint akit megijeszt, aztán olyan vigyort varázsolok arcomra, mint egy jóllakott kisgyerek.
-Tudod van egy kis probléma.-emelem fel mutatóujjam a levegőbe, magam előtt tartva, aztán mikor folytatom a levegőbe csapok vele, kezeim pedig összecsapom.-Hatvan évig kibírtam valahol, ami bőven felülmúlta azt, amit te rám küldhetsz. Az életemért akkor sem könyörögtem, most sem tenném. Az jön, aminek jönnie kell.-most ezt úgy mondom, mintha semmi vesztenivalóm nem lenne, arcom is erről árulkodik, de gondolataim között azért cikázik jó pár olyan dolog, ami miatt meggondolandó lenne máskor ilyesmit ennyire előre kijelentenem. Most különösebben mégsem érdekelnek a nem létező következmények. Ha egyáltalán a jövőben látjuk egymást, hát látjuk. Ha nem, hát hol érdekel engem az élete, ha nem akarja, hogy bárki is segítsen rajta és az önmarcangolásban akar maradni? Maradjon, ez is egy módja a túlélésnek, de rá fog jönni, hogy idő előtt be is csavarodik majd.
-Tudod jó pár dolgot mondhatnék, hogy jelenleg hogy nézel ki, de inkább nem mondok semmit. Miért? Lássuk csak, egy hölggyel beszélek, nem?/i]-egyszerre húzgálom az oroszlán bajszát és adom tudtára, hogy a legkevésbé sem fogom magam visszafogni vagy zavartatni magam, szín tiszta őszinteség vagyok, aki olyan, amilyennek mutatja magát. Ő ugyanis nem hiszem, hogy amit mondok a lelkére venné, más felől semmi sértőt nem mondtam. Ha mégis felveszi, amit mondok, el tudok futni. Sok esélyem nem lenne, de annyi azért igen, hogy nyerjek egy kis gondolkodási időt, hogyan tovább.
-Soha nem értettem a nők rivalizálását.-rázom meg fejem, homlokom dörzsölgetve, arcomon viszont kiül egy félmosoly, ami épp annyira megvető, mint ironizáló.
Kényelmesen elhelyezem a súlypontot, egyik lábamról a másikra, mellkasom előtt keresztbe font kézzel nézek rá, aztán szavaira vállat vonok.
-Nem vagyok kóborló. Eszem ágában sincs ebben a városban élni vagy létezni. Átutazóban vagyok, és itt sem lennék, ha nem lenne ilyen elragadó társaság. De köszönöm a bókot, mondták már.-ez a város nem tartozott a kedvenceim közé. Bár a jazzel nem volt bajom, a vezetőket pedig nem ismertem, azért épp eleget hallottam arról, hogy a boszorkányok, a farkasok és a vámpírok milyen "remek" összhangban élnek, és a rendfenntartás mennyire érdekes és érthetetlen módon nyilvánul meg. Itt nem az számít mi vagy, hanem az, hogy a szabályokat be tudod e tartani. Voltam katona, tanultam egy s mást, de rabigába akkor sem hajtottam volna ismét a fejem, ha kényszerítettek volna. Volt egy határ, amit nem léptem volna át, sem egy Ősi, sem egy makacs, beszámíthatatlan és fenyegetőző hibrid miatt. És ezt Maggie ugyanúgy tudta, pont ezért nem akarta, hogy ismét olyasmibe keveredjek, amiből tudom, hogy nem jöhetek ki jól. A kockázatot viszont ez a beszélgetés megérte.

Elindulok felé, lassan, de határozott léptekkel. Rávilágítok a lényegre és figyelem vonásait. És ahogy számítottam rá, a torkomnak esik, nem hallgat meg. Pont, mint a feleségem. Először üt, aztán kérdez. Felemelem a kezeim, meg sem próbálok védekezni. A kérdésére viszont így is tudok válaszolni, noha a szavak sziszegve, fogsorom összeszorítva hagyják el számat.
-Van egy feleségem. Mikor azt hitte meghaltam, kikapcsolt. Aztán kiderült, hogy gyereket vár. Képes lett volna a saját gyerekét, a gyerekünk megölni csak azért, mert dühös volt a világra. Van egy lányod. Tetszik vagy sem, de létezik. S bár most nem lehetsz vele, ha képtelen vagy uralni, ami vagy, mit fog belőled látni? Egy szörnyeteget, aki nem, hogy megvédeni nem tudja, még veszélyt is jelent rá.-vázolom fel a helyzetet, aztán a ától elrugaszkodva töröm ki csuklóját, hogy elengedjen.-Le akarod vezetni a dühöd? Hát hajrá, ölj meg, ha ettől jobban érzed magad. De ha a tükörbe nézel csak azt fogod látni, hogy egy szörnyeteg vagy, nem pedig azt, amit ezzel az egésszel el akarsz fedni. hogy fogalmad sincs hová tartozol, hogy urald az életed.-nézek rá, hangom komolyan cseng, mosolynak jele sincs arcomon, és süt rólam, hogy bármire képes vagyok még azok után is, hogy a nyakamnak esett.-Több, mint százhetven éve élek. Tükörbe se kellene néznem, annyi embert öltem már meg, de minden nap felkelek, túllépek a múltam árnyékán és arra gondolok, hogy a jelenben megkaphatom azt, amit elvettek tőlem. De ha neked ennyit jelent a lányod, hogy magadnak is kudarcot vallasz és meg sem próbálsz változtatni a dolgokon, hát legyen. Engem aztán nem izgat. De emlékezz rá, hogy volt egy naív ellenfeled, aki megmondta, hogy ha így élsz tovább, csak szenvedni fogsz.-fordítok neki hátat, és indulok el a fák között, épp olyan hangtalanul, ahogy követni kezdem. Ha akar valamit mondani, miután felkelt a földről, ahová löktem, mikor eltörtem a csuklóját, mondja. De nem érdekel, hogy dühöngve sajnáltatja magát tovább, mert mindenkinek van miért küzdeni, csak könnyebb azt az utat választani, hol nincs világosság.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 01, 2015 9:34 am
Ugrás egy másik oldalra

Enzo & Hayley

- Ohh, akkor talán menj vissza oda, ahonnét jöttél, ha nem tetszik az, amit hallasz. Nem kell itt lenned, hiszen biztosan várnak már otthon téged. - szólalok meg csöppet se kedvesem. Egy idegen volt, semmi több. Még is elkezd kiokítani, meg kinevetni? Hova lesz ez a világ. Legfőképpen azért, mert egy vámpír teszi. A szemeim vészjóslóan csillannak meg a fényben, de továbbra se eresztem el őt a pillantásommal. Tudom jól, hogy mire képes egyetlen egy harapásom is. Hibrid vagyok, kettő az egyben és eléggé veszélyes a fajtájára nézve, de tényleg ölni szeretnék újra? Tényleg élvezném, vagy csak utána még inkább szenvednék? Azt hiszem inkább a második....
- Vámpír vagy, így szerintem pontosan tudod, hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Néha nehéz uralni azt, főleg amikor össze vagy zavarodva. - jegyzem meg csendesen, vagyis alig hallhatóan, mintha csak egy jelentéktelen dolog lenne. Én legalább nem kapcsoltam ki, nem menekültem tökéletes öntudatlanságba a fájdalmam és a tetteim miatt. Én tudom, hogy mit teszek, még ha abban a pillanatban nem is, de utána szembenézek vele és hagyom, hogy egy újabb darabot szakítson le a lelkemből. Kicsit talán tényleg feladtam és elvesztem, de egyetlen egy segítő kar se nyúlt felém, legalábbis eddig nem... Egyetlen egy pofont se kaptam, ami észhez téríthetett volna. A "király" is csak ült a trónján és figyelte azt, ahogyan az ördög egyik gyermeke gyászol és hullákat hagy maga után.
- Tudod sokan azt mondják, hogy ismerik már a halál szelét, az ördög különböző bugyrait, de szerintem addig senki se ismeri, amíg egyszer nem lesz  az egyik család ellensége. Hidd el, hogy a rémálmaidat váltanák valóra és azt vennék el, ami a legértékesebb számodra, ha úgy kívánja az érdekük. - a hangom komolyan cseng. Tudom jól, hogy mennyire nem célszerű ujjat húzni a családommal. Láttam azt, hogy mire képesek egymás védelmében és a saját önös érdekeik végett. Én nem kívánom senkinek se azt, ahogyan azt se, hogy szenvedjen. Mindenki megérdemelne egy új esélyt a boldogságra, vagy legalábbis a legtöbben, de nem mi döntünk, hanem az istenek, a sors és az élet kegyetlen kockái döntenek a fejünk felett.
- Micsoda úriember valaki, biztos lenne olyan társaság, aki ezt tudná értékelni, de én nem ilyen vagyok. Szóval inkább tartogasd mások számára az ilyen szavakat. - nézek rá egy fintor keretében, majd az újabb kijelentésére csak egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem értem, hogy miért kellett vele összeakadnom. Miért nem lehettem egyedül és vadászhattam tovább. Miért Mr. Okoskát kellett pont az utamba sodorni. Egyszerűen kezdem úgy érezni, hogy rossz csillagzat alatt láthattam meg a napvilágot, de hittem abban, hogy a sorsunkat mi irányítjuk és mi alakítjuk. Bár jelenleg egyáltalán nem éreztem ezt, de nem akartam feladni a reményt.
- Ha átutazóban vagy, akkor itt az ideje, hogy távozz. Még azelőtt, hogy esetleg bajod lesz. - nem fenyegettem. Inkább csak figyelmeztettem őt. Nem akarok még több hullát ebben a városban, pedig biztos vagyok abban, hogy még nincs vége ennek a csatának, ami itt zajlik. Egyszerűen elég fura lenne, ha hirtelen minden háborúnak vége lenne, hiszen várhatóan még csak most kezdődött el igazán. Szeretném, ha itt lenne Hope, de jelenleg nem lehet. Túl veszélyes, s amíg nem tudjuk pontosan azt, hogy miért szerették volna megölni vagy veszélyben van-e még addig nem jöhet ide...
Amikor pedig közeledni kezd, akkor már nem habozok. Egyszerűen támadok minden kérdés nélkül. A kezem a torkára siklik, majd jó ideig el se engedem őt. Miért tenném? Figyelem őt, majd a válaszát várom... A szavai viszont áramütésként érnek és hirtelen engedem el őt és hátrálok egy-két lépést. A fejemet picit oldalra billentem.
- Feleség? Ember? Gyerek? - kérdezem csodálkozva és normális mondatokat se tudok fogalmazni. Egyszerűen csak egy-egy szót vagyok képes kipréselni meglepettségemben. Nem értem, hogy miként lehetséges ez. Talán még se olyan véletlen, hogy mi találkoztunk, de mielőtt még inkább szavakba tudnám önteni a gondolataimat megszólal, így belém folytja a szavakat.
- Sajnálom... Én nem akartam... Egyszerűen csak felemészt ez az egész. - kezdek bele és még inkább hátrálok, hogy még inkább ne bántsam őt. Nem foszthatom meg a születendő gyermekétől és a feleségétől. Ha már én nem lehetek a lányommal.... - Nem tudom kezelni. Ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. Vágyom a vérre, a bosszúra, de ugyanakkor továbbra is megmaradt a farkasom temperamentuma. Megtűri egymást a két bestia, de még se teljesen. Szép lassan felemészt és félek... félek attól, hogy mi lesz később. - s ekkor elbicsaklik a hangom és lesütöm a szemeimet. Szeretnék tükörbe nézni, de képes leszek rá. Képes leszek újra érezni igazán? Újra mosolyogni és a lányom közelébe menni majd úgy, hogy nem félek attól, hogy esetleg bánthatom? Remélem, hogy igen.
- Egyszerűen csak hiányzik. Szeretném, ha büszke lenne rám, ha újra a karjaimban tarthatnám, de nem tehetem. Pedig ő a remény azt hiszem. Ő az, akiért képes lennék még eme démonok ellen is küzdeni... - teszem hozzá kissé hadarva, majd óvatosan pillantok a férfira. Nem ismerem őt, de mégis képes voltam kimondani azt, amit oly sok ideig senkinek se vallottam be. Még magamnak se. Egyszerűen csak féltem szembe nézni, tükörbe pillantani, de talán még van remény. Még megváltozhatok én is...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 25, 2016 7:15 pm
Ugrás egy másik oldalra
|Zárt játék! |
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 26, 2016 5:19 pm
Ugrás egy másik oldalra
Lucas && Odette

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
we arethe children of the brightest moon

Bólintok. Ha maradok családot ígér. Biccentek de még mindig nem hiszek neki. Túl sokat ártott ő már ahhoz, hogy az adott szava elég legyen a számomra. Hiszen mindig is a tettek embere volt. Ezért hagyott magamra és ezért haragszik a tizenkét éves énemre aki nem tudta ott hagyni a szüleit. Hallgatom tovább de már fel alá járkálva, nyugtalanul, várva, hogy kiereszthessem magamból a feszültséget ami azóta dolgozik bennem, hogy átléptem ennek a rohadt városnak a határát. - Én ismerek valaki aki tartozik nekem. - mondom ki gondolkodás nélkül és csak akkor jövök rá, hogy túl késő. A fene vigye el. Nem szabad hagynom, hogy Lucas meglágyítsa a szívemet. Amiért én itt vagyok annak egy oka van; királynőnek lenni egy falka élén és nem holmi nosztalgia, hogy rendezzem a kapcsolatom az áruló bátyámmal aki elhagyott. - Sylvia Anwar. Jelenleg Európában van. - hogy miért az maradjon az én titkom. A lényeg, hogy él és tartozik nekem egy szívességgel. - Ha gondolod… - ha igent mond, akkor ma felkeresem a nőt. Ha nem, akkor oldja meg maga.
Már indultam kifelé az ajtón amikor csak úgy, szinte már félvállról nekem dobta az infókat arról, hogy nem képes átváltozni. Nem képes arra, amire egy született vérfarkasnak előjoga van. Nem tud elmerülni a sziklák nyújtotta menedékek árnyékában, nem képes kiélvezni az avartakaró pézsmaillatát bundáján, nem érezheti azt az összetartozást ami a falka ereje ad vadászat közben és nem merítheti meg pofáját az elejtett vad húsában sem. Hirtelen fogott el a vágy és mielőtt észbe kaptam volna már tenyerét szorítva húztam fel ültéből. - Gyere velem. - Nem számítok rá, hogy azonnal megindul. - Csak kövess engem. Bízz bennem. Itt vagyok. Rászolgáltam. - világítok rá és eleresztem bár biztos vagyok benne, hogy jót tett neki érintésem, még ha soha nem is vallaná be. Mi farkasok ilyenek vagyok. Az élettől lüktető teremtmények. Nem véletlenül vonzzuk magunkhoz az embereket. Olyanok vagyunk számukra, mint a molynak a gyertyaláng. Szikrázó, energiával teli lények, szöges ellentétei a vámpíroknak. Testünk melegebb, mint az átlag halandó teste és érintésünk sokkal többet is jelent. Egyszerre ígér menedéket, védelmet, tiszteletet és lojalitást miközben bátorítja a gyengébbeket, sugároz szeretet és ígér biztonságot.
Beültetem a jeepbe és a külvárosba hajtok vele. Nem mondom el hová tartunk de Lucas sok minden volt az évek során a szememben, csak ostoba nem, így biztos vagyok benne, hogy sejti hova visz az utunk. Fél óra kocsikázás után húzódok le az erdő szélén. Egy hang nélkül vezetem tovább, előre, gyors tempóban, a cipőimet már az autóba ledobva és arra kértem, tegyen ő maga is így. A tisztást ezer éves fenyők ölelik körbe. Méltóságteljesen magasodnak az északi szélben hagyva, hogy a tölgyek és bükkök örök barátként üdvözöljék a belépő farkasokat. - Ez az otthonod. S hogy valaki elvette tőled… - megcsóválom a fejem. - Ígérem, hogy segíteni fogok, hogy visszakapd aki vagy Lucas. - fordulok el tőle miközben oldom ingemet és kibújva belőle már csak a top marad rajtam és a nadrág. Aztán a farmer is lekerül. Nem vagyok szégyenlős típus de a bátyámtól meg pláne nincs félnivalóm. Azért persze nem meztelenedek le előtte – az még nekem és kényelmetlen volna. A tisztáson pihenő tó felé indulok. - Mit gondolsz? - kérdem hirtelen – El tudsz még kapni mint gyerekkorunkban? - játékos vagyok. Nem. Nem bízom benne. De vissza szeretném neki adni lényének egy részét. Ez pedig a vadászat.


• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
• megjegyzés • by lena

Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Lucas E. Osborne
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 10:47 am
Ugrás egy másik oldalra
Lucas & Odette

Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem szükséges boszorkányt riadóztatnia, már kezembe vettem az irányítást. Aliena után nem sírhattam túl sokat, mert sürgetett az idő. Még most is sürget, de próbáltam úrrá lenni a helyzeten. Semmit nem érek el azzal, ha elkezdek feleslegesen problémázni, abból még jó nem sült ki. Bár az utóbbi időben velem se történt túl sok jó. Mintha véget ért volna a szerencse hullámom, és ezt már Lilya tudására is hoztam. Valamiért úgy éreztem, az ő keze lehetett a dologban, végül elvetettem. Túl önző voltam pár emberrel, ki tudja, melyik volt boszorkány, és döntött úgy, hogy ellopja az egyetlen dolgot, ami még megmaradt. A szerencsémet.Anélkül túl sebezhető voltam, és mi több, nemcsak a saját nyakamra hoztam bajt, de másokéra is. És ha valamit, hát ezt végképp nem engedhettem meg magamnak. Főleg nem most, hogy ilyen közel jártam a célhoz. Igaz, Odette nélkül kevés esélyem lenne, de talán a húgom nem fog úgy dönteni, hogy cserben hagy, méghozzá az utolsó másodpercben. Esélyes, hogy valakit megölnék, pedig mióta kiléptem Benedict árnyékából, senkire nem emeltem kezet úgy, ahogyan előtte. Próbáltam megváltozni, lezárni a múltamat.
Megérintett, miután azt kérte, kövessem. Semmi ellenvetésem nem volt, amúgy is ideje volt már valaminek, ami kicsit több lehetőséget nyújt kettőnk között az ismerkedésre. Régóta nem láttam már. Valahogy azt éreztem, semmit se tudok róla. Bár ez volt a cél évek óta.
Amikor megállt, már felismertem, hová hozott. Az viszont tény volt, hogy nem jártam itt egy ideje. Miért jártam volna, ha nem tudtam kiteljesedni? - Nem tudom, ki vette el. - vallottam be csendesen, miután leugrottam a kocsiról, és körbenéztem. - Ez az egész... a következő hold az egyetlen esélyem. - tettem hozzá nagy nyelések közepette. Sosem vallottam be senkinek, hogy féltem. Attól, hogy talán többé már nem is lehetek az, aminek születtem. Egyszerű ember voltam már közel másfél éve. - Túl sok rosszat tettem. Boszorkányok ellen főleg. És most rájuk van szükségem. Ez a sors kegyetlen iróniája. - sóhajtottam fel, majd követtem őt tekintetemmel.
Vetkőzni kezdett, és szerencsésnek vallottam magamat azért, hogy egy idő után megállt, és nem került le róla minden ruhadarab. Lehet, hogy egy és ugyanazon vér folydogál az ereinkben, de még tőle is túlzás lett volna a teljes meztelenkedés. És azzal tény, hogy baromira zavarba tudott volna hozni, még ha nem is vagyok olyan, akit könnyű pírba borítani. - Szóval ezért jöttünk ide, - jött a felismerés, miután szóvá tette, hogy el kell, hogy kapjam. Régóta nem volt móka az életemben, elveszítettem mindazt, ami voltam.
Ismét sóhajtottam. - Még most indulj el. Talán farkassá nem tudok változni, de még mindig gyors vagyok. - vigyorodtam el szemtelenül, összecsapva a két tenyeremet.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 30, 2016 2:11 pm
Ugrás egy másik oldalra
Lucas && Odette

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
we are the children of the brightest moon

Alapvetően nehezen találok rá a megbocsátásra, soha nem ment igazán. Főleg azért mert a harag és a düh sokkal természetesebben jön belőlem, mint bármi más. Ennek a haragnak a lángját pedig Lucas táplálta, jobban mondva, a hiánya az életemben és hosszú évekig fogadkoztam, hogy meg fogom büntetni azért, amiért elhagyott engem, amiért elment és soha vissza sem nézett. Tőle akár halott is lehetnék a mai napig ha éppen nem lenne szüksége rám. Ez pedig fáj. Sértett vagyok és törékeny, még ha remekül is leplezem. Jól tudja miért nem tudom megbocsátani neki amit tett, ahogy azt is, hogy engem okol, holott még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, soha többé nem láthatom, ha kilép az ajtón. Emlékeimben élénken él, ahogy elhagyja a birtokot, én pedig a párnámba temetve arcomat zokogok. Soha nem fájt annyira semmi... még az sem, amikor a csontjaim először törtek darabokra mikor átváltoztam. Pokoli volt és elviselhetetlen de elhagyásához képest semmit sem jelentett. Tekintetemmel végignéz rajtam. - Miért gondolod, hogy boszorkány volt? - kérdem hirtelen mert belegondolva, egy ilyen húzás nagyon is jellemző volt szüleinkre. - Miről beszélsz? Miféle rosszat Lucas? - én sem vagyok ma született bárány, sőt. Ha a bátyámmal megyek akkor este, akkor ma biztosan teljesen más nő lennék mert Lucas nem engedte volna soha, hogy így elkanászodjak, hogy visszaéljek a hatalmammal és, hogy bántsam a nálam gyengébbeket. Egyikük sem azzá vált aminek a szüleink szántak minket az egyszer biztos. Megragadom az arcát és kikényszerítem a tekintetét. - Mond el, mit tettél! - nem vagyok finom. Tudni akarom pontosan miről beszél. Tudnom kell, mi lett a bátyámból akit egyszer feltétel nélkül szerettem de ma már nem ismerem és nem is bízom benne. - Most jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! - leszek megint kemény és ellentmondást nem tűrő. - Te egy Osborne vagy, ha tetszik, ha nem. Minket senki nem tart a markában. Akárki is tette én fogom kitépni a szívét, te pedig fel fogod falni, farkasként, önmagadként. - büszke voltam arra aminek születtem és soha nem érdekelt, hogy gyilkoltam azért, hogy kiteljesedhessek. Ez vagyok én. Vérfarkas és a bátyám is ez, joggal. S ha valamit biztosítani fogok neki az nem más, mint a képessége arra, hogy ledobja magáról az emberi bőrt és ismét képes legyen arra, hogy farkasként járjon a fák között. Levetkőzöm de a fehérneműt magamon hagyom és látom a képén a megkönnyebbülést amin fel is nevetek. - Nem mintha bármi olyan lenne, amit még nem láttál de nyugi én sem akarlak pucéran látni. - öltök nyelvet és reakciójára hátrálok pár lépést. - Bizonyítsd. Ha nem tudsz elkapni, hmhm... még kitalálom. Ez benne az izgalom. - öltök nyelvet újra majd nem várok rá tovább és a fák közé vetem magam. Gyors vagyok és csalok. A negyedik vagy ötödik fára azonnal felkapaszkodom és mászni kezdek. Meg akarom dolgoztatni. Elpunyult. Másfél éve hasznát sem vette annak ami, itt az ideje, hogy újra kicsit formába lendüljön. Neki nem állna jól sem a sörhas sem pedig a lustaság. Elkapok egy madarat, egy fecsegő poszátát. Hallom a hangját, közel van. NIncs más dolgom mint fütyülni egyetlen dallamot, hogy aztán az egész erdő visszhangozni kezdjen, még jobban elterelve Lucas figyelmét.


• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
• megjegyzés • by lena

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 13, 2016 10:27 pm
Ugrás egy másik oldalra




To: Ashley Hatfield
That's not true.. Loneliness hurts. Losing someone hurts. Envy hurts.

" A megtévesztés is csupán egy eszköz, amellyel közelebb kerülhetsz az áldozathoz..

Egy egész életre szóló bosszút esküdtem, melyben nem irgalmazok meg másoknak, s amelyben kegyetlen módon végzek a természetfelettiekkel. Ám, ehelyett kicsinyes módon eltiportam a fogadalmat, s ráadásként egy olyan személynek kegyelmeztem meg, aki egykori múltam sötét árnyalatának fátylába tartózik. Azon este volt az első, s tán egyben az utolsó, amikor is könyörületet mutattam, és főként a családtagjaim irányába. Ugyanis a gyengeség nem kifizetődő, sőt mi több csak céltáblát rajzol a mellkasomra. Nem szeretnék senkit sem veszélynek kitenni, ahogy nem is akarom azt, hogy az érzelmeim uralkodjanak a tetteim felett. Tán, ha nem lenne halott a lelkem, akkor engednék a kényszeres makacsságomnak, akkor másként tekintenék az Andre családból megmaradt vérvonalra, és nem volnék ennyire önfejű, miszerint az érzések ártalmasak. Talán egyszer, ha a sors is úgy akarja, akkor majd az utolsó pillanatban belátom a végezetes hibákat, de most, amíg levegőt veszek, nos csak ártani fogok mindenkinek, ki velem szemben áll, ki a hátam mögött oson, s ki a természetfelettiek bármelyik táborát is erősíti. Nem áll szándékomban kudarcot vallani, ugyanis eme fogalmi kör, nos nem szerepel a szótáramban.
Lassan szívom a tüdőmbe a levegőt, miközben egy könnyed mozdulattal megállva az erdőben, nos az ég felé fordítom a tekintettem. A tiszta kék égbolt játékossága fogad, néhány fehér, de látszólag ártalmatlan kis felhővel, amelyek könnyed módon, de mégis csiga lassú tempóban úsznak tovább a szél erejétől. A hidegség érzete végig fut a bőrömön, miközben a vékony kis bőrkabát eme őszi időjárásban nem igazán kínál oltalmat. Előbb fagyok halálra, mintsem, hogy ez valaha is felmelegítsen. De ez a fajta elmélkedéskör, csak ócska kis probléma a többihez képest, így csak azt bírom kívánni, hogy bár ezen opció lenne a legnagyobb gondom az életben. Újabb friss levegőt szívok magamba, ahogy immáron tovább indulok az utat figyelve. Általában hajlamos vagyok elkalandozni az elmémben, és végig gondolni mindent pontról pontra, mintha csak mind ezáltal megváltoztathatnám a múltam. Pedig, ha őszinte akarok lenni, akkor a történések megmásíthatatlanok, és csak a jelennel kezdhetek valami érdekeset. Gondolatmenetemből az új terepszemle zökkent ki, vagyis az erdő mélyén található tisztás, ahol már előreláthatólag nem vagyok egyedül, ugyanis egy női alakot vélek felfedezni. Kissé, sőt talán roppant módon érdekes tény az, hogy ilyenkor képesek egyesek az erdőben is megtalálhatóvá válni, bár mindenesetre nem az éjszaka kellős közepén tartózkodik itt, hanem most fényes nappal. Plusz ponttá írhatnám, ha éppenséggel nem érezném azt, hogy boszorkány, s nemcsak egy emberke szerű teremtmény. Azt hiszem, miszerint nem igazán a legjobbkor választotta ki a sétálás témakört, mintsem lehetőséget. Bár nekem öröm, és boldogság az újabb áldozat ténye, de a kívánságaim szerint ez alkalommal nemcsak neki esek eszetlenül, hanem elhitettem vele azt, hogy jó szándékú kalandozó vagyok.
- Általában nem igazán szoktam emberekre bukkanni.. - Jegyzem meg, miközben kilépek az egyik fa takarásából. - ..sőt úgymond nem is szoktak itt tartózkodni, ezért is vélem érdekesnek a jelenléted. - Folytatom baráti csevejjel, ahogy elmosolyodom. - Mindenesetre nem akarlak zavarni téged, így csak remélni vélem azt, hogy nem kívánsz mindezért leszúrni, bár, ha mégis, akkor egye fene... azt hiszem megérdemlem, amiért rossz időben kalandoztam be az erdőbe. - Mondom nevetve, miként közelebb lépek felé, de tisztes távolságon belül meg is állok egyúttal. Az első szabály, amit a bizalom alappilléreiről megtanultam, nos az az, hogy mindig csevegj valami olyanról, ami a másikban szimpátiát kelthet, de mivel a hölgyeményt, nos nem ismerem, így csak a sötétben tapogatózva léphetek előrébb. Tehát némi hiba is előfordulhat a számításban, de legalább örülhet annak, hogy nem éppen egy fegyverrel estem neki. Kissé talán vicces is lett volna, ha megteszem, de valahogy ez sosem jut eszembe akkor, amikor is ily' féle módszerekkel élek. Lehet, hogy bennem van a hiba, és szimplán csak egy őrült vagyok, de a vadászatra szeretek előbb rátérni, mintsem eljátszadozni a prédával, ahogy például mostan is teszem.


|| music: Everybody Wants To Rule The World || words: 629 || -|| ®





A hozzászólást Sedrick Andre összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 21, 2017 9:16 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 05, 2016 1:57 am
Ugrás egy másik oldalra
to Sedrick Andre
A legutóbbi temetőbeli nem túl felemelő kis sétánk és hullaégetés után Nayareth hosszú időre eltűnt az életemből. És valahol reméltem, hogy ez így is marad. Nem mondom, hogy rossz lenne a tanítványai közé tartozni, (és igencsak hangoztatta is, hogy közéjük fogadna, bár még mindig nem tudok bízni benne teljesen) valahogy mégis örültem, hogy eltűnt. Curtis is épp elég jó mesterem, még ha egy csöppet gyengébb warlock is, mint ő. Nayareth elég nehezen elviselhető egy ember és nem mondom, hogy repestem az örömtől, mikor csakúgy kérdezés nélkül beköltözött a házamba és lényegében dróton rángat azóta is ide-oda. Nem mintha sok dolgom lenne, a nővéremet megtámadni végül is még mindig nem merem, nem vagyok hozzá elég felkészült, de ez így akkor sem járja!
Így, mikor hetekig nem is hallottam felőle, valahol megkönnyebbültem. Talán egy gonddal kevesebb. Nem tudom, tényleg el tudnám-e viselni, mint mestert. Viszont, mikor már azt gondoltam, végre visszatérhetek a megszokott kis életemhez, egy üzenet várt a saját házamban az asztalon, mikor a bevásárlásból hazaértem. Jöjjek az erdőbe, egy bizonyos tisztásra. Hát ez csodás. Egyébként is gyűlölöm, ha parancsolgatnak nekem. Viszont ismerem már annyira, hogy tudjam, a magam kis erejével jobb, ha nem packázom vele és bár semmi kedvem hozzá, idejöttem. Itt állok, egy erdei tisztás közepén, ahol mellesleg semmi keresnivalóm véleményem szerint és... Nayareth nincs itt. Meg úgy egyáltalán senki. Úgy döntök, várok még legfeljebb tíz-tizenöt percet, aztán nemes egyszerűséggel hazamegyek. Már épp ott is tartanék, hogy indulok, mikor egy hangot hallok a hátam mögül.
Nem, nem Nayareth az, de egy férfi. Méghozzá egy warlock. Rögtön érzem a belőle áradó mágiát, ami nem is kicsi. Sőt. Gyakorlatilag vetekszik azzal, amit Nayareth közelében érzek. Mi a fene van a levegőben mostanság, hogy ennyi erős warlock rohangál itt? Vagy Nayareth küldte volna? Amit mond, abból egyelőre nem ez derül ki, de sosem lehet tudni. Lehet, hogy valami újabb trükk. A fickó nem szimpatikus nekem valamiért, már csak a körülményeskedő szóhasználata is irritál, de belemegyek a játékba. Meg egyáltalán, nem is tudhatom, kicsoda.
- Ugyan, nem kell ezt ilyen drámaian felfogni, nem csináltál semmi rosszat. Különben is, ez az erdő mindenkié - barátságos mosollyal válaszolok neki, még ha belül teljesen mást is gondolok. Mindig is jó színésznő voltam. Valami azt súgja, nemcsak úgy egy könnyed csevej kedvéért szólított meg, de amíg nem szerzek erről bizonyosságot, nem szegezhetem ezt neki. Játszom hát ugyanúgy, ahogy ő, bízva benne, hogy idővel kimutatja a foga fehérjét. Akár Nayareth küldte őt, akár nem. Valami bűzlik itt nekem attól a pillanatól kezdve, hogy ez a fickó kinyitotta a száját. És nem arra célzok, hogy szájszaga lenne. És én az ilyesminek mindig is szerettem a végére járni.
■ ■ Bitch ■ ■Bocsi a késésért! ■ ■credit
Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Lucas E. Osborne
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 26, 2016 3:28 pm
Ugrás egy másik oldalra
Odette & Lucas
Lezárt játék
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 11, 2017 11:14 pm
Ugrás egy másik oldalra




To: Ashley Hatfield
That's not true.. Loneliness hurts. Losing someone hurts. Envy hurts.

" Egy színjátékot űzni mindig könnyű, de hitelesen előadni azt, nos annál már jóval nehezebb..

Az erdő kellemes környezetnek bizonyul, és a tőlem nem messze álló nő is remek préda alanynak minősül. S mi is lehetne ennél tökéletesebb már? Előttem van az áldozat, nálam van az eszköz, és egyberakva a kettőt, nos megölhettem. Az élete nem lesz ezentúl sokatmondó, avagy semmit sem érő, hiszen nemes egyszerűséggel meghal, azért, hogy minél kevesebb boszorkány legyen. Ezáltal közelebb kerülhettek a célomhoz, míg ő simán elvonulhat a pokoltűzének a bugyraiba. Szavakkal is lehetetlenség lenne kifejezni azt, hogy mennyire is gyűlölöm a fajtámat, hogy milyen szívesen is látnék mindenkit halottnak, mintsem élőnek. Rühellem, hogy nekem is így kell léteznem, s hogy egy és ugyanazon vér folyik bennem, miszerint bennük -, boszorkányvér. Warlock-nak lenni olyan, mintsem szörnyetegnek érezni önmagad, bár jelen helyzetben én egy torzszülött vagyok, egy normálatlan paranorma, amelynek véget kellene vetni, de előbb fogadalmat tettem, hogy megsemmisítem az Andre családot, és kiírtok velem együtt minden más boszorkányt is. S amíg a célomat el nem értem, nos addig nem vonulhatok önfeláldozóan a végzetembe, mintha csak egy mártír volnék. Többet jelent nekem a bosszú, mint ez az egész helyzetkör, mint maga ez a boszorkány. Számomra nem fontosak az emberek, engem nem érdekelnek mások, és az sem zavar, hogy mennyi ártatlan vére mossa el a kezemet. Bár egyikük sem tiszta, hiszen mind bűnösök, s még hozzá azóta, amióta csak megszülettek, mintsem természetfelettiek. S érdekes lehetne, hogy vadásznak álltam, ami nem is lenne oly' nagy szám, ha nem éppen a magam fajtákat szeretném, nos hatalmas közkívánatra lekaszabolni. Érdekes, hogy warlock létemre más a felfogásom, hogy utálom azt, aki vagyok, és nem élek azzal a hatalommal, ami megadatott nekem. Holott lehetnék erős, elérhetnék akármit, s ezzel szemben emberi eszközökkel játszom, miközben azt hiszem sima halandó vagyok. De a koromat tekintve, és azt, hogy néha olykor használom az erőmet, nos nem igazán arra enged következtetni, mintha nem érdekelne a mágia. Holott tényleg nem érdekem, egyszerűen addig nem halhatok meg... nem hagyhatom itt e földet, míg meg nem öltem mindenkit!
- Mondjuk ez is igaz. - Jegyzem meg mosolyogva, ahogy a szemeit fürkészem. - De akkor sem állt szándékomban megzavarni a magányodat, hiszen olykor mindenkinek kell a személyes távolság, avagy úgy mondanám, hogy az egyedüllét, nem de bár? - Vonom fel a szemöldökömet, miközben kissé elkomorodom. Azt sugallva ezzel, mintha éppen csak töprengenék valamin, oly nagy beleadással, de igazából csak épp elképzelem, hogy miként is fogom átküldeni őt a másvilágra. Néha lehetnék kissé kegyelmesebb is, nem?
- Igazából mi céllal érkeztél az erdőbe? - Teszem fel a kérdést rejtélyes tekintettel, de kíváncsi hanglejtéssel. Valahol tényleg foglalkoztatna, hogy mit is keres egy magában itt, de valahogy érzem, miszerint nem fogja mindezt az orromra kötni, avagy előáll majdan valami kis kifogással, ami annyit tesz; vágyott az egyedüllét csodálatos jelenségére. Tudom, bizalmatlan vagyok, és aggodalmaskodó, olykor kíváncsi, de a végletekig őrült. Képes vagyok megölni valakit csak azért, mert természetfeletti lény, holott elképzelhető, hogy az élete legnagyobb bűne az, hogy csalt az egyik dolgozatnál. De most miért is akarok én egyáltalán, nos szánalmat érezni bárki iránt is, hiszen senki sem érdemli meg, ugye?


|| music: Ready to Fight || words: 514 || -|| ®



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 11, 2017 4:05 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sedrick Andre && Ashley Hatfield
You can be alone  with a company, too
Nem is kellett volna idejönnöm. Úgy egyáltalán. Nayareth hosszú ideje eltűnt és most egy rövid cetli elég, hogy ugorjak neki? Bár nem egy halálos fenyegetést kaptam tőle, míg kényszerű vendégszeretetemet élvezte, mégsem érzek magamban félelmet, ami erre sarkallt volna. Még akkor sem, ha tudom, nem a levegőbe beszélt. Bármilyen kiállhatatlan alak, azt nem vitathatom el tőle, hogy erős és könyörtelen. Láttam, érzékeltem, míg megosztottam vele az otthonomat és kísérgettem ide-oda. Tulajdonképpen ez is az oka. Mint ember, igazán elviselhetetlen, megkedvelni sosem tudnám, de erős és jól ért a mágiához. Olyan területeihez is, amihez eddigi tapasztalataim szerint csak kevesen. Talán nagyobb is a mágikus ereje, mint bárkinek, akivel eddig találkoztam. És az, hogy állítása szerint a tanítványává fogadna, igencsak kecsegtető. Egy ilyen mesterrel biztos, hogy a nővérem fölébe tudnék kerekedni idővel. Ez pedig mindent megér nekem. Még azt is, hogy elviseljem ezt a fickót.
Igyekezetem azonban úgy tűnik, hiábavaló volt, Nayareth ugyanis nem mutatkozik. Bezzeg ha én késtem volna ennyit, tuti kiakad! Bár az is lehet, hogy egyszerűen csak meggondolta magát és mégsem jön el. Nem vagyok épp boldog tőle, viszont mielőtt távozhatnék, egy szintén igencsak nagy mágikus erőt sugárzó férfi jelenik meg a színen és kezd könnyed csevejbe velem. Gyanús, felettébb gyanús. Nem tudom, ki ez az alak, Nayareth küldte-e vagy sem, de az egész biztos, hogy nem teljesen az, aminek mutatja magát. Elvégre ha én érzem, hogy ő micsoda, ennek egyértelmű, hogy kölcsönösnek kell lennie. Akkor pedig biztos, hogy okkal szólított meg, nemcsak azért, mert egy erre járó magányos kiránduló vagy ilyesmi. Csak azért megyek bele a játékba, mert tudni akarom, ki ez és mit akar. Pláne, hogy lehet ez is Nayareth valami piszkos kis trükkje.
- Ne aggódj, semmi ilyesmit nem tettél - kedvesen mosolyogva nyugtatom meg, elhárítva szabadkozását, ami egyébként is kicsit hamisnak tetszik. Mintha mindenképp beszélgetést akarna kezdeményezni. De miért? Ha halandó lenne, még el is hinném, hogy csak társaságra vágyik, így azonban nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami hátsó szándéka van ezzel az egésszel. De hogy mi, arra egyelőre nincs ötletem.
- Találkozóm van itt valakivel. Ha minden igaz, az illető már bármelyik percben itt is lehet - kivételesen még az igazság jól is jöhet, akármi is a célja. Vagy legalábbis a "majdnem igazság". Merthogy Nayarethnek már itt kellene lennie. De hacsak nem ő küldte, ezt ő nem tudhatja. Ebből talán ez is kiderül.
- És te? Mi járatban vagy erre? - fordítom vissza a kérdést, bár nem remélek őszinte választ. Ennyire egyszerű nem lehet az, hogy megtudjam, mik is a szándékai, vagy egyáltalán ki is ez a warlock, aki olyan váratlanul bukkant fel itt a semmiből.

Bocsi a késésért! ●●   by lena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Tisztás az erdő mélyén

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Tó az erdő mélyén
» Erdő mélyén lévő vízesés
» Tisztás
» Tisztás
» Erdei tisztás

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •