Talán nem ártott volna megemberelnem magam. Ilyenkor szerettem kelletni magam, legalábbis nem jártam az élen abban, hogy minél előbb felpattanjak és elkezdjek azon aggódni, vajon mit csesztem el az elmúlt éjjelen. Bár sosem hibáztattam magam semmiért, elvégre abban a tudatállapotban éppenséggel nem az én bűnöm, ha valakinek baja esik. Nekik kellene már felhagyni azzal, hogy olyan kurva érdekesnek találják ezt a várost. A kihívás kell nekik, mint turistáknak, szeretnének elcsípni dolgokat, de azt már nem szeretik, ha mi csípjük el őket kissé... harapós állapotban. De százból kilencvenkilenc ott is maradt, úgyhogy ez egy egészen kellemes arány. Talán előbb-utóbb megtanulják, hogy hol a helyük. A szkeptikus világnézetüket nem itt kell megdönteni, inkább menjenek Skóciába, keressenek tavai szörnyeket vagy a Jetit Tibetben, hátha. Mystic Falls legendái nem egy hosszú nyakú vízi szörnyetegről szólnak, és mégis annyira laikusak, hogy... na mindegy, az én fejem emiatt aztán kicsit sem fáj. Sosem fájt. - Addig örülj, amíg csak a fű szúrja - sóhajtottam fel, majd a maradék száradt levelet leporoltam magamról. Nem ártott volna egy fürdő, de nem voltam kényes hercegnő, kibírtam addig, míg el nem takarítom a nyomaimat a tegnapi éjszaka után. Ráadásul amiatt még úgy is véres és saras leszek, tehát minek dolgoznék feleslegesen? Szavaira elvigyorodtam, majd megvontam a vállam. - Talán itt az ideje, hogy végre idomíttassam magam, hátha akkor majd fel tudom takarítani a saját mocskomat - fordítottam a fejem ismét a bokor felé. Nem siettem annyira, eléggé ráérősnek éreztem magam, habár tudtam, hogy a kíváncsi emberek elég korán visszamerészkednek az erdőbe. Hülyék. Bekapcsoltam az övemet, majd elindultam a bokrok felé. - Mert egy táblára annyira hallgatnak, nem? - kérdeztem, miközben megforgattam a szemem. - Nem értenek ezek semmiből - mondtam némileg bosszankodva, nem mintha annyira bántam volna. Én szerettem a vért, azt, hogy ilyenkor azt tehetek, amit az ösztön súg, míg emberként némileg kordában kell tartanom magam. Félrehúztam az ágakat, majd benéztem a tetemekre. - Hm, csak három. Ez már egy egészen baráti mennyiség - rántottam meg a vállamat. Volt már ennél vészesebb termés is egy éjszakán, ez még semmi sem volt ahhoz képest. Hacsak nem bűzölgött máshol pár tetem, de azokról nem állítanám, hogy én vagy Rasmus tette.
Felesleges azért vállalni a felelősséget, amit nem te tettél. Vagy, amit te tettél, de nem tudsz róla. Mert az olyan, mintha fingod se lenne a dologról. Ez a nagy gond a mifajtánkkal. Sokan nem képesek elfogadni azt, hogy mindenki tesz dolgokat, amit nem akar. Mi kicsit gyakrabban, és talán picivel durvábban, de ugyanezt tesszük. Teliholdkor nem vagyunk magunk, vagy… csak túlzottan is saját magunk vagyunk, kitudja! De a lényeg, hogy nem uraljuk a testünket, a józan ész helyét átveszik az ösztönök, onnantól fogva pedig tényleg nem vagyunk különbek, mint egy állat. Miért is hibáztatnánk magunkat? Miért kéne? Emberből van elég, nem nagy dolog, ha hébe-hóba meghal egy-kettő. Csak tartsd a gatyádban a farkad, kölyök, és jóban leszünk! – vigyorodok el a szavait hallva. Mondhatnám, hogy nincsen bajom azokkal, akik más kapura játszanak, de… azért van. Én ugyan soha nem fogom megérteni, hogy mi a jó benne, de amíg távol maradnak, békesség van. Nem rossz ötlet. De ha eddig nem sikerült, akkor kötve hiszem, hogy most fog. – ahhoz idő kéne, ráfordított energia, meg a többi szarság. Neki ehhez kötve hiszem, hogy lenne türelme. Nekem se lenne. Én teljesen meg vagyok elégedve azzal, amit csinálok. Mások hülyesége pedig nem az enyém. Egy idő után csak nem akarnak többet túrázni. A legtöbbjük direkt nem hallja meg, amit mondasz, de direkt nem tudnak elfelejteni olvasni. – rántom meg a vállamat. – Ha egy hullát teszel a tábla mellé, talán eljut az agyukig a dolog. – vagy talán még akkor sem. Én kedveltem az embereket. Szerettem, hogy ennyire ostobák, jót tudok rajtuk röhögni, de ilyenkor csak a gond van velük. Én is felálltam, és odasétáltam mellé, hogy lássam mi is a helyzet. Elég sok szar és undorító dolgot láttam már telihold után, nem számítok semmi különösre, vagy igazán megbotránkoztatóra. Ennek ellenére meglep, hogy csak három test fekszik a földön. – Nézzenek oda, kezdesz kijönni a formádból! – veregettem meg a vállát, és az ágakat eltolva magamtól a hullákhoz léptem. Általában van náluk valami igazolvány, ami alapján meglehet tudni, hogy kik voltak. – Egyik sem volt fontos ember. Bár ennek itt vannak gyerekei meg felesége. –böktem a középkorú fickóra,majd a mellette heverő nőt kutattam át. – Vagyis csak volt felesége. Hát, ma is árvaházba jutattál pár srácot, kölyök! – a kezébe adom az irataikat, ha kellenek neki, ha nem, visszadobom a testek mellé. – Semmi kedvem ásni, szóval égessük el őket. Amúgy is rég volt már itt erdőtűz. – nem mintha felakarnám gyújtani az erdőt, de inkább, minthogy három gödröt ássak. A tűz mindent megold, csak kordában kell tartani.
Elvigyorodtam. Egészen merész gondolat lenne azt állítani, hogy változott a beállítottságom az elmúlt... pár hétben. Ismert jól, tudta, hogy a legnagyobb nőcsábászok közé tartoztam, míg meg nem untam az élet azon formáját. De ennek a váltásnak sem az volt az oka, hogy időközben bemelegedtem. Volt nekem elég bajom ilyesmi nélkül is, és amúgy sem hittem azoknak, akik egyszer az egyiket szerették, aztán a másikat. - Még mindig ugyanabban a csapatban játszunk - erősítettem rá a szavaimmal biztonság esetére, habár ő is vigyorgott. Nem volt oka arra, hogy mást feltételezzen. Tréfálkozásra azonban jó témának bizonyult, róla legalább tudtam, hogy nem szívja mellre, és nem kell lenyelnem a dühét. Nem mintha bárkitől elviselném, ha ordít velem. Ott valaki mindig a rövidebbet húzza, és az jobb szerettem nem én lenni. Megvontam a vállam. Ő már tudta rólam, amihez másoknak idő kellett. Nem vagyok a türelem embere, ritkán kezdek bele olyasmibe, amit hosszú ideig tudok csinálni, de személy szerint ez engem sosem zavart. Szerettem a változatosságot, bár Rasmus talán kevésbé bírta elviselni az effajta szeszélyeimet, tekintve, hogy gyakorta ő rángatott ki a balhéim rossz kimenetéből. Elvégre felesleges lett volna tagadni, én is tudtam bajba keverni másokat, ahogy saját magamat is. De nem volt mindig akkora szerencsém, hogy én tűnjek győztesnek. Ilyenkor nem ártott egy olyan barát, mint Rasmus. - Nem is hiszem, hogy lehetséges. Ha idomított farkasokra vágyom, elmegyek a cirkuszba - sóhajtottam. Azt csak magamban tettem hozzá, hogy szívesebben nézném végig, ahogy azok a farkasok szétmarcangolják az idomárokat, de inkább a bűzlő szagokra kellett koncentrálnom, nem arra, hogy akár egy delfin is képes megveszni. - Szenzációhajhászok - forgattam meg a szemem. - Ha kilógatsz a tábla mellé egy hullát sem tanulnának. Inkább odaállnának mellé azzal a baromi okos telefonjukkal. - Erre már nem is igazán akartam mondani semmit. Régen, mikor világra jöttem is tudtunk élni ezek nélkül. Sosem volt barátom ez a modern technológia, nyilván ezért örültem annak, hogy az erdő mélyén élhetek egy kis faházban. Távol ezektől a modern felfogású agyhalottaktól. Amikor elővette a hullák tárcáit, reflexszerűen kaptam el a felém dobott igazolványokat. - Előbb kell felkelned, hogy bennem bűntudatot tudj ébreszteni - mormogtam válaszként. Én is képes voltam normálisan felnőni, habár kaptam szeretetet anyámtól és apámtól is - egy ideig. Nem igazán hatott meg az árvák gondolata. Talán jobb is lesz nekik nevelőszülőknél. A zsebembe nyúltam, hogy előhalásszam azt a doboz gyufát, majd átnyújtottam Rasmusnak. Ez az ő asztala volt, én inkább egymás mellé húztam a három tetemet. - Ne gyújtsd fel az erdőt - fűztem még hozzá, ellépve a testektől. Nem is az erdőt féltettem, inkább a saját kis birodalmamat innen nem messze. És ezt ő is tudta. Kényes voltam a saját felségterületemre.
Szerencse, nem cipelnélek el a kórházba, miután leszedtelek magamról. – vigyorodtam el. Nem volt soha gondom a nőkkel, tény, hogy nem vagyok az a … modern szépség, amit Norman megtestesít, de soha nem kellett egy-egy jó éjszaka után rohannom, mindig volt kivel tölteni a napjaim végét, ha akartam is. Jóból is megárt a sok. Norman jól sejti, nem igazán kérdőjelezem meg a vonzódásának hovatartozását, ismerem őt, sőt, láttam is már, tudom, hogy milyen, ezzel nincs is semmi baj. Mindenki úgy gazdálkodik abból, amit kap, ahogy csak tud. Egyesek szerencsésebbek, hogy szalonképesebb pofával lettek megáldva, másoknak pedig ki kell találniuk valamit, hogy rájuk lehessen nézni. Cirkusz! De rohadt rég nem voltam ott, hogy röhögjek egy jót. Kár, hogy mostanra az egész úgy szar, ahogy van. – mordultam fel. Emlékszem, hogy még jó pár évvel ezelőtt ezekre szívesen eljártam, főleg azért, mert imádtam nézni a zavart és a félelmet az arcukon, mikor a saját trükkjeik ellenük fordultak. Mostanra meg… végig mennek a kötélen, erre mi van alattuk? Egy háló. Mégis mi motiválja így őket arra, hogy ne akarjanak leesni? – Egy farkas, amúgy nem farkas, ha idomítani lehet. Pont ez a lényeg, ezért vagyunk mások. Minket nem lehet megtörni. – mindig is különbnek tartottam a fajunkat, többnek, mint másokat, és nem hinném, hogy ezzel Norman máshogy lenne. A modern technika csodái! – vigyorodtam el. – Mindenki valami különlegest akar, ha ez valakinek azt jelenti, hogy egy hullával fotózkodhat… hát egészségére, mindenkinek jó! – ettől függetlenül ugyanolyan ostobának tartom az emberiséget, mint mindig is, annyi különbséggel, hogy mostanra el is korcsosult az egész. Csak addig számít valami bűnnek, amíg van bűntudat. Úgy látszik te ártatlan vagy, kölyök! – mosolyodtam el. Az lenne a baj, ha bűntudatot érezne, mert az azt jelentené, hogy azt sajnálja, ami. Ez van, vagyunk, akik vagyunk, nem a mi hibánk az, ami történik, és nem is átok ez, ahogy sokan felfogják. Áldás, amivel nehéz együtt élni, de ettől még nem lesz rossz. – Vagy egy kegyetlen pszichopata, akinek a zárt osztályon lenne a helye. – vontam meg a vállamat, aztán halkan felnevettem. Ami azt illeti, egy független ember biztosan boldogan adna neki oda beutalót, főleg azok után, amit például előző este is tett. Ezért nem kell, hogy erről szóljanak az újságok. Nyugalom, nem először csinálom! – mondom, miközben arrébb sétálok a bokrok felé, ahol felkeltünk, majd pár üveg piával tértem vissza. – Fáj a szívem, de jobb, mint ásni. – az egyik üveget felé nyújtottam, a másikat pedig egyből kinyitottam és lelocsoltam velük a testeket. Benzinnel jobb lenne, de most az alkohol is megteszi majd. Ha meg van ezzel, csak utána gyújtom meg a gyufát és dobom a testekre. – Mit teszel azokkal, akik odatévednek? Tegyük fel, hogy… nőből vannak, és nem kell zacskót sem húznod a fejükre. Miután felpróbáltad őket, hova lettek elásva? – pillantottam rá vigyorogva, majd visszanéztem az égő testek felé, és az iratokat, amiket elvettünk tőle, visszahajítottam a testekre.
Megvontam a vállam. Sosem jártam cirkuszba. Ki nem állhattam az egészet, talán az ösztönök miatt. Nekem is megvoltak a sajátjaim, és nem tudtam azonosulni azzal, hogy azok az emberek ketrecbe zárják azokat az állatokat. Ők is csak szabadok akartak lenni. Mint én. Vagy mint bármelyikünk. És néhány mihaszna f*sz röhögött rajtuk, mert megtanították nekik, hogyan kell elkapni egy labdát. Forgott tőlük a gyomrom. - Ha legközelebb cirkuszba tévedsz, engedd el a tigriseket - kacsintottam rá. Azt a zűrzavart még én is megnéztem volna. Bár egyesek azt hitték, valami elcsesződött bennem, amiért jobban tudtam azonosulni pár szenvedő állattal, mint az embertársaimmal. De ennek megvolt az oka. Az emberek nyomorultak, önzőek. A legtöbbjük arra való, hogy karácsonyfadísznek használjuk fel az ujjaikat és fogaikat. Amúgy is régi vágyam megnézni egy emberi karácsonyfát. Nem mintha annyira ünnepelném az ilyesmit. Nekem minden nap karácsony, amikor látom, hogy az egyik nagypofájú éppen a rövidebbet húzza. Azt hiszik, minden az övék. Aztán rájönnek, hogy mégsem. - Ezt mondd meg azoknak a farkasoknak is, akik alárendelik magukat pár szaros vámpírnak - fordultam felé egy másodpercre, majd tekintetem ismét a tárcákra tévedt. Nekem egyik sem hiányzott, de nem találtam képet családról, gyerekekről. Megráztam a fejem, bár vigyorogva. Merész elképzelés volt, hogy egy-egy idióta tényleg úgy pattan oda egy hulla mellé, hogy lő egy fényképet is róla. Morbid. Bár az ilyesmit szeretem, de talán még inkább kiábrándulnék az emberi fajból, ha rájönnék, hogy ilyen emberek tényleg vannak. - Ezt nem tudom elképzelni. Előbb fotózkodik, és csak aztán visít, hogy hullát talált? - kérdeztem költőien, szemmel láthatóan elgondolkodva, elképzelve a jelenetet. Ezen már majdnem nekem is nevetnem kellett. Rasmus ismert. Én is hoztam azt a bizonyos napi adagot a kilógatott hullákból, ha nem tartották be a magánterületre vonatkozó szabályokat. - Ártatlan vagy pszichopata... hol a különbség? - kérdeztem széles vigyorral. Hát igen. Kevesen merték volna elmondani a véleményüket. Nem mintha Rasmus-on kívül nagy ismeretségi köröm lett volna. Emma esetleg, de ő amúgy sem azon volt, hogy zárt osztályra juttasson, hanem hogy kihámozzon a saját fertőmből. Kevés sikerrel, mert... hiába szerettem a testvéremet, magamnak nem sok esélyt jósoltam. Vannak reménytelen dolgok. Én olyan vagyok. - De ha már te is azt mondanád, hogy nincs keresnivalóm emberek között, talán el kellene gondolkodnom - vontam egyet a vállamon. Tudtam viszont, hogy sose fog ilyet mondani. Ez ösztön volt, nem beteges vágy a gyilkolásra. Vagyis, amit állati formában követtünk el, az ösztön volt. Amit hobbiként hozzátettem, némileg más lapra tartozott. Talán csak szerettem kötözni azokat a lábakat. Az alkoholt pár másodperc alatt locsolta a tetemekre, majd nem is kellett hozzá sok idő, hogy az egész szép lángot kapjon. Na jó, viszonylag lassan éledezett az a tűz. - Ha az otthonomról van szó, nem teszek különbséget férfiak és nők között - mondtam, láthatta rajtam az őszinteséget. Ebből nem csináltam viccet. Voltak dolgok, amik fontosnak bizonyultak. Ilyen volt Emma. És az otthonom. Csak ott lehettem védve ettől a sok marhától. - Ha randizni támad kedvem, az út menti bárokban akad választék. Némelyikükhöz még zacskó se kell - vontam a vállaimon. Na nem mintha neki kellene társkeresési tippeket adni. - Miért, te talán elásod a sajátjaidat? Ennyire szőrős szívű még te se lehetsz - jelent meg egy vigyor a szám szélében. Naná, hogy nem.
-Te meg a híres emberséged… forgattam a szemeimet, de aztán csak elvigyorodtam. – Lesz nekik a tigriseknél is nagyobb bajuk, ebben biztos lehetsz, kölyök! – és ez a nagyobb baj nem más lenne, mint az én szerény személyem. Mondjuk úgy, hogy nem szeretem, mikor ketrecbe zárva látok valakit. A bezártság az alap természetünk ellentéte, nem véletlen, hogy egyből utálunk mindent, amin rács van. Az emberek viszont ezen szórakoznak és nyerészkednek, ketrecbe dugott, idomított állatokat mutogatnak, akiknek a természete azt követelné meg, hogy letépjék a fogva tartóik fejét. Nem mondom, hogy túlzottan emberséges lennék, főleg nem emberekkel, de szorult belém némi empátia. Azok nem farkasok. Inkább csak kutyák. – nekünk nincs királyunk, mi szabadok vagyunk, éppen ezért vagyunk mások. Nem vagyok határok közé szorítva, sem az emberek, sem mások által. Akik ezt megtagadják, akik vágynak a szolgaságra, akik szomjazzák, hogy szolgáljanak, nem nevezhetők közülünk valónak. – A képet még előtte elküldi, biztos, ami biztos. – lehetne ez egyfajta kor kritika is, de az a legnagyobb baj, hogy nem kritika, hanem csupán tények. A halál a mindennapok része, egyre több beteg fasz lakja ezt a bolygót, akik bizony képesek lennének egy hullával fotózkodni, csak mert ilyet még előttük senki más nem csinált. Az emberiség lassan megérik a pusztulásra, ez kijelenthető. Szerencséd van, hogy ilyen pofával áldott meg az ég, és nem üvölt rólad, hogy mi vagy. – horkantam fel. Na igen, a pofájával biztosan nagy szerencséje van, a legtöbb hozzánk hasonlónak az arcára van írva. Mint például nekem is. Aligha juttatok bárkinek is az eszébe egy boldog háromgyerekes családapát. Ha igen, na ott kezdődnek a gondok. – Akár hiszed, akár nem, az emberek között még így is akadnak betegesebb barmok, nem kell ahhoz se farkasnak, se vámpírnak lenni, hogy valaki hullákat szarjon magából. – nem élveztem a gyilkolást különösebben. Amit ilyenkor teszek, az ösztön, nem tehetek ellene és nem is akarok. Én nem kötözöm ki magam, soha nem fogom. Mindenkinek jogában áll olyan értelmetlen halált halnia, amilyent akar, mi? – pillantottam rá mosolyogva pár pillanat erejéig. Az emberek baromságokért képesek feláldozni az életüket, ez is ilyen volt. Rosszkor volt, rossz helyen. Szar ügy, de az eredmény végül mindig ugyanaz. – Randizni? Szoktál velük beszélni? – fura. Bár, kitudja nála a randi pontosan mit is jelent. Ha egy nő eléri azt, hogy te beszélni akarj vele…nos, akkor valami varázslat lehet csak, ilyen nővel még nem hozott össze az élet. – Áh, szétbasznám a füvet azzal. – ráztam meg a fejemet.– Elég csak felhívni a férjüket, és gond meg oldva. – van abban valami jó, ha olyannal vagy, akinek nem kéne veled lennie. Aki másé. Elvenni valamit mástól. Valakit mástól. Ez jó érzés. – De te egy korosztállyal lejjebbről válogatsz. – és ott a szerelmes fiatalok vannak, nem a kiábrándult házasok, akik mindent megadnának azért, aki nem a férjük.
Tényleg nem volt szerencsés a nevemet és az emberséget egy lapon emlegetni. Magam sem tudom, mikor kezdett el kiveszni belőlem ez az egész. Nem mintha bármelyikünknek is igénye lett volna rá, elvégre Rasmus sem az a fajta volt, aki szeretett kedélyesen elcseverészni bárkivel, vagy barátkozni ismeretlenekkel. Igaz, egyszer mindannyian egymás ismeretlenjei voltunk, szóval hálás lehetek, hogy ő annak idején nem azzal kezdte, hogy elásott élve. - Remélem, magadra célzol - jegyeztem meg vigyorogva. Nem mondta ki nyilvánvalóan, de a tigriseknél csak egy rosszabb dolgot tudtam elképzelni, és az ő. Nem féltem tőle, talán az egyetlen ilyen voltam, de elismertem azt, hogy valójában egy félelmetes, ijesztő figura azok számára, akik... igazából mindenkinek, felesleges ezt szépítgetni. Nem volt piskóta, amit csinálni tudott az emberekkel, bár persze ki kellett érdemelni. Én sem ok nélkül vadászgattam, csak olyanokat tettem el láb alól, akik valami vétket követtek el ellenem. Arról már nem tehettem, hogy nálam annak számított a saját területemre való behatolás is. - Hát, ha engem kérdezel... rólad se az üvölt, hogy farkas vagy - mondtam szégyentelen vigyorral. Inkább az, hogy sorozatgyilkos, aki bármelyik pillanatban előránt egy baltát a kabátja alól. Bár az egy elég nagy eszköz, de őt ismerve: megoldaná. Mindent megold. - És nem áldás ilyen pofával születni. Ha van egy kisfiúsnak tűnő arcod, rögtön azt hiszik, hogy megkönyörülsz rajtuk. De aztán mindig rájönnek, hogy nem minden a külső - rántottam meg a vállamat. Róla könnyebben elhiszik, hogy hullákat éget szabadidejében. Na nem mintha lenne más dolga. Úgy igazán egyikőnknek sem volt tisztességes munkája. Kinek kell az? A jég hátán is megélünk, a túlélésre "programoztak" minket, farkasokat. - Én szívesen lepacsizom velük - rántottam meg a vállamat. Érdekelt a halandó léttel megáldott sorozatgyilkosok gondolatmenete. Csak kár, hogy mostanság egyre kevesebb volt belőttük. Szinte egyet sem ismertem. Ismét rántottam egyet a vállamon. Sosem értettem az emberi ostobaságot, hisz ahogy Rasmus mondta, van értelmetlen halál. - A tábla ott a terület kezdetének szélében. Magánterület. Onnantól a sors kegyeire bízom őket... - mondtam, bár eléggé egyértelmű volt, hogy akik oda bemerészkednek, és tudtomra jut, hát... nem jönnek ki onnét élve. - A randit ne vedd szó szerint. Ebben a korcs virágban már egy gerincre vágás is randi - sóhajtottam fel, majd beletúrtam a hajamba. Szerencsére a vér már eltűnt, ami az imént még a földről tapadt rám, mert elég kényes lettem volna, ha összemocskolom magam. Eleve nem voltam már tiszta. De nem kell fokozni. - Ja, hogy te vagy a harmadik kerék. Az érettebb korosztályt szereted... - forgattam meg a szemeimet. Oké, jogos a kérdés, mi közöm hozzá. Igazából semmi. Nem is érdekelt, hogy mivel tölti a szabadidejét. Pontosabban, hogy kivel vagy kikkel. - Minden korosztálynak megvannak az előnyei. Meg a hátrányai. A tiéd legalább tudja, hol van a határ. Az enyém csak visít, meg hisztizik, és könyörög - ráztam meg a fejemet bosszankodva. Hát igen. Kis fiatal ribancok. Bár már ott bukik az elmélet, hogy azt hiszik, ha az első alkalommal teljes terepszemlét kapunk, az alapja valami nagyobb kapcsolatnak. De ha így lenne, nem ilyen körökben ismerkednék, inkább Rasmus példáját követve idősebb nőket preferálnék. Úgyis mindig problémám volt az anyámmal, furcsa, hogy nem alakult ki bennem vonzalom idősebb nők iránt.
Eltaláltad. – húztam mosolyra a számat. Soha nem állt hozzám közel a szerénység. Mire is lettem volna szerény? Vadállatnak tartom magam, mert az vagyok. Nem próbálok öltönybe bújni és eljátszani a nagyvárosi polgárt, aki megbeszélésekre rohan az aktatáskájával. Nem játszok szerepet, nem veszek maszkot, nem szégyellem azt, aki vagyok, sem azt, ami vagyok. Egyesek kikötik magukat, hogy ne bánthassanak senkit se. Ostobaság, értelmetlen. Láncokba verni magamat mások miatt? Ők talán láncokba verik magukat miattam? Aligha. Nem aggódom azok miatt, akiket nem ismerek, mert tudom, hogy nem segítenének rajtam, ha tudnának se. Ilyen az ember, magasból leszarja a másikat, és én erre nem fogok rácáfolni. Mégis úgy bámulnak, mintha nem láttak volna még embert. – tisztában vagyok vele, hogy a megjelenésem nem éppen… szokványos. Szeretem azt, ami nem szokványos, na meg… hű vagyok önmagamhoz. Az emberek folyton másokat majmolnak, úgy akarnak kinézni, mint a bálványaiknak nevezett rohadékok, akik abból élnek meg, hogy kameráknak mutogatják a képüket. – Növessz szakállat! De ne ilyet, ez az enyém! – csóváltam meg vigyorogva a fejemet. Az egyik legutolsó dolog, ami érdekelt, az volt, hogy mit gondolnak rólam. Soha nem izgatott, mit számít, hogy néhány névtelen seggfej mit gondol rólam, amíg pusztakézzel is letudom nyomni a töküket a torkukon? Addig nálam az előny. – Ennek most biztos meg kéne lepnie. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Az emberek mindenhol szörny után kiáltanak, pedig csak tükörbe kéne nézniük, és meglátnák az egyetlen szörnyeteget, akitől félniük kell. Az ember maga teremti a démonjait, ez a mondás tartja, és milyen igaz! Csak attól félnek, ami megöli őket. Ez aztán nagylelkű tőled! A sors kegyeire… érdekes kifejezés a ”mindenképpen megdöglesz”-re. – nem mintha bajom lenne vele. Tegye csak, tartsa őket távol, elvégre mi dolguk van itt. Mindenkinek meg van a saját maga kis birodalma, ahol istent és királyt is játszhat egyszemélyben, Normané itt van, hát kerüljék akkor el! – Nincs azzal sem baj. Ne vedd magadra, de amúgy sem úgy nézel ki, mint aki a gyermekei anyját keresi. – tévedhetek, de meglepődnék. Túl emberi dolog lenne keresni azt, amire amúgy rohadtul nem vágyunk. Házasság, gyerekek… gondok gondok után, amire senkinek semmi szüksége sincsen. Szaporodjon az, akinek ez életcélja. – Korban közel válogatok, ennyi. – rántom meg a vállamat. Nincs bajom azzal, ha férjük van, sem azzal, ha gyerekük, egyikkel se kell találkoznom, én csak örömet szerzek, és örömet kapok cserébe. Ez a szép ebben az egészben, senki nem vágyik semmi komolyra, és ha mégis, nagyot esik, de szerencsére egyből ki az ablakon. – A nő az nő, mindenhogy csak a gond van velük. – rántom meg a vállamat. – Élvezik, hogy azt hiszik kihasználnak, meg sem fordul a fejükben, hogy ezt akarjuk. – minden férfinak ez az álma, csak nem vallja. Akarják, hogy egy nő kihasználja őket, hogy csak a testük kelljen nekik, hogy felhívják az éjszaka közepén, és eltűnjenek másnap reggel. – De tudod, két féle nő van: az, akitől felnősz, és az, akihez felnősz. Ha az utóbbit akarod? Hát..,. húzz számot! – nevettem el magamat. Szeretem a nőket, imádom őket, tisztelem őket. Egy férfi nő nélkül nem férfi, egy nő azonban férfi nélkül is lehet nő. Nem igazságos, de… ennyi baj legyen.
Kezdőlap
• 
