Azt sem tudtam, hogy merre forduljak. Oké, hogy eszembe jutott, hogy egy kicsit jó lenne újra embernek lenni, de így teljesen más volt. A hasonmásom tehet róla, hogy nem vagyok vámpír, még ha csak egy napig is. Igazából már most alig vártam, hogy visszaváltozzak és ismét felkeressem Elenát. Ez bosszúért kiált!
- Te mindjárt visszaváltozol. Már egy napja ember vagy, Esther szerint nem hat több ideig a gyógyír. - Néztem rá ismét Klaus-ra, közben pedig megcsóváltam a fejemet. - Örülhetsz neki... az újszülött vámpír Elena már nem lesz erősebb, mint te, sőt kis szerencsével beveszi a gyógyírt, hogy ismét vonzó, szerethető és emberi legyen. - Jelent meg gúnyos grimasz az arcomon, miközben azokat a szavakat használtam, amelyeket ő mondott Elenának.

Az égnek emeltem a szemem. Ez még nagyon hiányzott nekem. Féltékenységi jelenet. Bár nem tudom, ez rám vonatkozott-e, vagy Elena Gilbert egész életére.
- Nézd, nem fogok hazudni. Elena Gilbert, az ember tényleg kedves, és szerethető. Ahogy ő is kedvel engem egy bizonyos módon. Bár nyilván nem úgy, mint a drága férjeurát - morogtam. - Mivel ismerlek tudom, mi fordul meg a fejedben. Hogy szaladjak Elenához, meg hogy miért nem őt hoztam magammal ide, stb. Ugye így van? - kérdeztem Tatiát, de különös módon valami fura jókedvvel. - Ne morogj. Most emberként könnyen ráncos lehetsz tőle.

- Tényleg nem úgy... egészen máshogy. - Forgattam meg a szemeimet, amikor azt mondta, hogy Elena is kedveli őt. Na erről ha valamikor, akkor most elkezdhettem volna egy szép regényt mesélni, de inkább megkíméltem magam az emlékektől és a lehetséges élményektől. És az idegbajtól.
Elmosolyodtam volna, ha a büszkeségem engedte volna. Tényleg ismer már és pont az fordult meg a fejemben, amit mondott, így ezeket a szavakat már nem tudtam nekivágni, így csak megvontam a vállamat. - Nem morgok, csak durcázok. Huszonegy évesen haltam meg, még nem ráncosodhatok. - Motyogtam a tűzbe nézve és nagy levegőt vettem. - Nem érzek semmi változást... mármint így, hogy visszaváltoztam. - Szólaltam meg halkan egy kis csönd után.

- Nem fogod megérezni - vontam vállat. - Én is csak azon vettem észre, hogy elég nehezen bírtalak felemelni. Pedig tökéletes alakod van... de az én karjaim gyengébbek lettek - piszkáltam meg újra a tüzet. - De van valami, amit el akarok neked mondani. Arról már nyilván nem tudsz, mert ájultan feküdtél. Akarod hallani a mondandómat? És utána, ha már tudod, dönts majd engem illetően belátásod szerint.

- Még szép, hogy tökéletes az alakom. - Mondtam. Ez tény volt, nem is lehetett vele vitatkozni, úgyhogy csak néztem, ahogy Klaus megpiszkálta a tüzet. Fura, hirtelen egy kis megnyugvást éreztem, ahogy a narancssárga lángok lágyan csapkodtak. Felhúztam a térdeimet és keresztülfontam rajtuk a karjaimat.
- Miről maradtam le? - Nyeltem nagyot. Az eleje... nagyon nem hangzott jól, rossz érzésem támadt.

- Amikor elindultam kifelé a Salvatore házból, a karomban veled, Elena visszahúzott - bámultam a tűz alján színjátszó parazsat. - Visszahúzott, és megcsókolt. És igen, viszonoztam a csókját. Egy darabig. Mert azt mondta, hogy emberként engem is szeret. De aztán... azt mondtam, ami igaz. Hogy aki engem szeret, az te vagy. Te szerettél engem ezer évvel ezelőtt is. Te szerettél engem akkor is, mikor századokig menekültél előlem, és te vagy, aki ma is szeret. Még akkor is, ha ez a szeretet néha magával hozza a gyűlöletet is. Nekem nem kell már Elena Gilbert, Tatia - néztem oldalra, bele az említett szemeibe. - Nekem te kellesz.

Az első dolog, amire gondoltam az az volt, hogy ezek úgy csókolóztak, hogy én ott voltam közöttük? Azt hiszem, még émelyegni is elkezdtem, összeszorítottam az ajkaimat és úgy hallgattam tovább, hogy mit mondott. Igaza volt és meglepett, hogy tudta ezeket... hogy én mindig is szerettem, még akkor is, amikor azt hittem, hogy nem és csak egy pillanat választott el attól, hogy a torkának ugorjak és megpróbáljam megölni.
Az utolsó szavai hallatán pedig éreztem, hogy hevesebben kezdett verni a szívem. Ez az emberlét... - Még akkor is én kellek, ha én vagyok a világ ribanca? - Kérdeztem halkan.

- Igen, még akkor is - bólintottam. - Mert én meg a világ legnagyobb seggfeje vagyok, szóval szerintem teljesen összeillünk. Vagy szerinted nem? - csúsztattam a kezem az övére, aztán körbenéztem. - Tippelj, miért ide hoztalak amikor megtudtam, hogy néhány napig te is ember leszel. Miért a régi kunyhód másába... az erdő közepébe. Bár gyanítom, úgyis ki fogod találni - vigyorogtam. - Nem csak a biztonságunk miatt - dobtam a tűzbe a faágat, amit eddig piszkavasként használtam.

- Ez igaz. - Nevettem aprót, amikor azt mondta, hogy ő a világ legnagyobb seggfeje. Ez van, eléggé érdekes a mi párosunk. Egyikőnk sem normális, de hát ki lenne az ezer év után? A vámpírlét képes az ember agyára menni.
A kezemre néztem, amikor megfogta, majd megvontam a vállamat. - Nem tudom. Talán azért, hogy éheztess, utána pedig majd el tudd ásni a hullámat. Az erdőben úgysem kerülnék elő soha. - Mondtam faarccal, de később halványan elmosolyodtam. - Van egy másik tippem is. - Tettem hozzá. - Azért, mert mindketten emberek vagyunk? Kicsit deja vu - érzésem van. - Néztem körbe én is.

- Hát nem, nem egészen. Nem szívesen ásnék. Emberként kimerítő lenne - mondtam pókerarccal én is, majd vidáman körbenéztem. - A második verzió viszont talált. Amikor utoljára emberek voltunk ugyanígy ültünk a kunyhódban, édes kettesben. Igaz, nincs nyárson sült nyúl, de.... - mentem el a kunyhó sarkába - van néhány konzerv. A múltkor mikor ide jöttünk, gondoskodtam arról, hogy ha bármikor kiruccannánk ide, legyen nem csak vadásznivaló az erdőben, de emberi étel is - veselkedtem neki késemmel egy gyümölcskonzerv felnyitásának, majd letettem a földre. - Van ágyunk... takarónk - néztem a bőrökre. - Van tüzünk melegedni, és van étel amivel jóllakhatunk. És itt vagyunk egymásnak. Legalább egy-két napig éljük át újra a történelmet.

Meglepetten néztem, amikor elsétált a kunyhó egyik sarkába és konzervekkel tért vissza. Felvont szemöldökkel néztem, ahogy felbontotta az egyiket, de nem bírtam tovább, elnevettem magam.
- Tényleg úgy érzem magam, mint a múltban. Vagyis inkább úgy, mint a nomádok... egy kunyhóban vagyunk, bujkálunk és konzervet eszünk. Na ez az, amire sohasem gondoltam volna, hogy megteszem. - Jelentettem ki somolyogva. - Az eszem megáll. Te mindenre gondoltál. - Néztem körbe egy sóhajjal, de ez inkább olyan elégedett sóhaj volt. - És mi lesz, ha visszaváltozunk? Ha te megint a hibrid leszel, én meg a vámpír? Akkor mit fogunk csinálni? - Jutott eszembe hirtelen. Jól hangzott, hogy most itt leszünk, együtt töltjük ezt a maximum másfél napot... de vajon mi lesz utána?

Kihalásztam késemmel egy darab gyümölcsöt a konzervdobozból, és elgondolkodva néztem.
- Nem tudom - vallottam be végül. - Nem tudom, mi lesz, ha visszaváltozunk. Nyilván ami eddig volt. Utáljuk egymást, olyan szerelemmel, amilyennel csak lehet. Néha harcolunk, összecsapunk, hetente egyszer megpróbáljuk kinyírni a másikat, de mindeközben olthatatlan szerelemmel szeretjük a másikat. Ennyi, azt hiszem - kaptam be a gyümölcsöt, majd egy újabb darabbal Tatia szája felé közelítettem.
- De még nem változtunk vissza, és most emberek vagyunk. Élvezzük kicsit ki a dolgot. Most tényleg olyan, mint régen volt, csak épp nincs a falu, és nincs itt Mikael. Csak mi ketten vagyunk egymásnak.

- Igen... nyilván. - Motyogtam halkan, de mivel nem csak erre voltam kíváncsi, ezért nem tudtam elhallgatni, tovább kellett folytatnom. - És ezt a szeretve gyűlölködést hogy tervezed tovább folytatni? Együtt vagy Külön-külön? - Nyeltem egy nagyot kissé félénken a szemeibe nézve. Ajaj, azért mert emberré változtam most a személyiségem is kezd olyanná válni? Erre nagyon nincs szükségem, mégis érdekelt, hogy vajon milyen választ kapok a kérdésemre.
Bekaptam a gyümölcsöt, amit a számhoz tartott és miután lenyeltem halványan elmosolyodtam. - Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára gyümölcsöt. Az ilyen dolgok egy ideje kimaradtak az életemből. - Jegyeztem meg. Vámpírlétem alatt nem éreztem arra késztetést, hogy emberi ételt egyek, úgyhogy egészen idáig kihagytam.
- Már besötétedett? - Kérdeztem aztán rá hirtelen.

- Olyat kérdezel, amire jelenleg nem tudok választ adni - mondtam őszintén. - De úgy hiszem, mi igazából sosem voltunk külön. Amikor ezer évig nem láttuk egymást, akkor sem. És azóta sem. Mert mindig ott élünk egymásban. Ezért van az, hogy itt vagy a városban, és ezért vagyunk most mindketten ebben a kunyhóban - hasaltam el kényelmesen a tűz mellett.
- Amikor kiértünk ide, a nap már csaknem lebukott a hegyek mögött - mondtam. - Azóta már biztosan sötétedik. Ha biztos akarsz lenni benne hajtsd ki az ablaktáblákat, vagy nézz ki az ajtón. De miért ilyen fontos ez?

Halvány mosollyal bólintottam. Igaza volt, soha nem éreztem úgy, hogy mi teljesen különváltunk egymástól. Életem lépéseit az előle való bujkálás határozta meg, tehát szinte mindig ott volt velem. Ahogy én is vele. Ez van... talán enélkül nem is lennénk igazán egészek.
- Jó ötlet. - Vontam meg a vállamat és felálltam, hogy kihajtsam az egyik ablaktáblát. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, de úgy látszik, hogy időközben nem csupán lement a nap, hanem teljesen besötétedett. Tökéletes.
Kissé kihajoltam, lehunytam a szemeimet és beszippantottam a friss, hűvösebb levegőt. Jó érzés volt, de a következő pillanatban fogtam magam és visszalépdeltem Klaus-hoz. - Gyere ki velem. - Intettem a fejemmel az ajtó felé, miközben nagyokat pislogtam. - Meg akarom nézni a csillagokat. - Haraptam egy picit félénken az alsó ajkaimba, mélybarna szemeimben pedig a kérlelés játszhatott.

Kicsit értetlenül bámultam fel Tatiára fektemből. Mi van olyan tökéletes a sötétségben? Hogy nekimennénk mindennek, ha a tűz nem lenne?
- Oh, persze. Romantika - vigyorogtam el magam, és feltápászkodtam, majd szélesre tártam az ajtót, hogy kilépjünk. Szerencsére langyos nyári este volt, de a nap melege azért érezhetően hiányzott.
- Másabb így, hogy ide nem hatol el a város fénye - néztem az égboltot, ami tisztán látható volt a tisztás felett. Egy szelete legalábbis. - Nem is tudom, mikor csináltam utoljára ilyet. Nem is emlékeztem, hogy ennyi csillag van. Mintha gyémánttal szórták volna tele az eget - mondtam csendesen bámészkodva.

- Nem a romantikáról van szó, csak kell a figyelemelterelés, hogy ne próbáljalak meg megölni, amiért elhoztál a hasonmásom házából, akit így nem tudok kibelezni. - Lazán megvontam a vállamat, amikor kiléptünk a kunyhóból. Sóhajtottam egyet és élveztem a levegő tisztaságát. Régóta nem volt már részem ilyenben, talán most esendő, sebezhető emberként egy napra újra megpróbálhatnám értékelni a dolgokat. Tudom, hogy badarság ez a részemről... akárki megtudná, úgyis letagadnám, mégis jólesett.
- Igen... tényleg gyönyörű. - Néztem fel én is az égre, miközben egy igazi, teljesen őszinte mosoly jelent meg arcomon. Törökülésben ültem le a fűre, nem zavartattam magam, úgysem megyünk innen egy-két napig sehová. - Jó itt lenni. - Pillantottam Klaus-ra. - Olyan csendes... és mindentől mentes. Köszönöm, hogy idehoztál. - Mondtam halkan.

- Hagyd már végre békén Elenát... - sóhajtottam. - Úgysem engedném, hogy kibelezd. Sem most, sem a jövőben - mondtam határozottan, majd követtem Tatiát, és én is leültem a fűbe. Csak néztük a fekete égen szikrázó sok millió fényes pontot, és azt hiszem, vérszívó életemben sosem éreztem még ezt a békét, amit most.
- A legjobb helyre hoztalak, ahová csak lehetett - néztem Tatiára, ami elég nehéz volt, mert a sötétségben csak a körvonalait láttam. - Ha emberek vagyunk, még ha átmenetileg is, de élvezzük ki. Emlékszel, mikor láttuk utoljára így kettesben a csillagokat? - kérdeztem. - Aznap este, amit utoljára töltöttünk együtt. Másnap én már vámpír voltam, te pedig halott. Legalábbis úgy hittem.

- Emlékszem. - Bólintottam és körbehordoztam a tekintetemet a tájon. Hiányzott, hogy nem láttam még a sötétben is szinte afák rostjait, de megszokható volt. Most nem kellett vadásznom, így nem is volt szükségem a szuperlátásra. Úgyis nemsokára visszakapom. - Aznap éjszaka is későig maradtunk kint. - Nevettem el magam egy kissé és hátradőltem a fűben, hogy jobban megnézhessem az eget és a szikrázó csillagokat. Megnyugtató látvány volt. - És akkor akartam neked elmondani, hogy... - Rájöttem, hogy mi akart kikívánkozni belőlem, így inkább elharaptam a mondat végét, mert nem akartam erre emlékezni.
Sóhajtottam egyet. - Hidd el, amikor magamhoz tértem Oliver-nél, én is azt kívántam, hogy bárcsak meghaltam volna. Nem akartam tovább élni... - Suttogtam magam elé.

- Akkor akartad elmondani, hogy a gyermekemet várod - fejeztem be a mondatot Tatia helyett, és én is ledőltem mellé, olyan közel, hogy érezzem teste melegét.
- Ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni. Felesleges beszélni róla, mert már semmi nem lesz másabb. Most viszont teremthetünk magunknak újabb emlékeket. De ha nem nagy kérés, akkor odabenn, a tűz mellett - mormogtam. - Fura érzés ezer év után, hogy fázom - húztam a kezét a karomra, hogy érezze milyen lúdbőrös vagyok.

- Igen. Mégsem tettem, mert... azt hittem, hogyha meglesz a rituálé, akkor új életet kezdhetünk és... ezzel akartam a hírrel akartam kezdeni. - Motyogtam keserűen, de Klaus-nak igaza volt. Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, hiába próbálkozunk... ettől függetlenül a seb még megmarad, csak nem mindig emlékszünk rá.
Oldalra fordítottam a fejem, amikor a kezemet a karjára húzta. - A nagy hibrid fázik? Vagyis bocsánat... ember. - Pontosítottam komoly tekintettel, de belül nagyon is tetszett, hogy megpróbálhatom húzni az agyát. Ő úgyis előbb fog visszaváltozni, mint én, szóval ki kell élveznem ezeket a ritka pillanatokat.
Az oldalamra fordultam és megsimogattam Klaus karját, majd odahajoltam hozzá, hogy egy apró, gyengéd csókot adjak a szájára. - Ugye tudod, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen? - Kérdeztem suttogva, de nem vártam választ. - Ettől függetlenül örülök, hogy itt vagyunk. Együtt.

- Remélem tudod, hogy a memóriám változatlanul jó. Megjegyzek minden szemtelenséget - haraptam bele Tatia nyakába, majd felsegítettem a földről, és bementem vele a kunyhóba, ahol jó alaposan megraktam a tüzet.
- Igy mindjárt jobb - dőltem le egy puha bőrre, és magamhoz húztam őt is. - Tudom, hogy nem lesz olyan - válaszoltam végül arra, amit még odakinn mondott. - Nem is akarom, hogy olyan legyen. És mivel úgysem tart sokáig, ez megmarad a mi kettőnk titkának. De az biztos, hogy noha belsőleg ma már mások vagyunk, külsőleg még most is olyan gyönyörű vagy, mint akkor, amikor először megláttalak - hajoltam oda, és lágyan megcsókoltam.

- Remélem tudod, hogy nem érdekel. - Válaszoltam, mielőtt még bementünk volna a kunyhóba. Az ajtóból egy pillanatra még visszanéztem, de mire Klaus elkezdte piszkálni a tüzet, addigra már én is leültem az egyik bőrre és hagytam, hogy magával húzzon, majd lehunyt szemekkel élveztem a lágy csókját és a bókját. Mégis kikívánkozott belőlem valami.
- Nem akarom, hohy hamar vége legyen... most nem. Nem akarom, hogy ez az egész ilyen rövid ideig tartson. - Csóváltam meg a fejem és magam sem tudtam, miért jöttek ki ezek a szavak a számon. Talán mert túlságosan is jól éreztem magam.

- Mmmm - mormoltam lágyan Tatia fülébe, miközben megcsókoltam a nyakát. - Nem akarod, hogy hamar vége legyen? - kaptam fel aztán a fejem. - Nem értelek. Most arra célzol, hogy ember akarsz maradni? - ültem fel csodálkozva. - Nem is olyan régen meg akartad érte ölni Elenát. Most meg nem akarod, hogy vége legyen? - csóválgattam a fejem. Esküszöm, az isten sem érti meg a nőket. - Pedig hamar vége lesz. Nekem holnap reggelre mindenképpen. Neked talán egy nappal később.

Aprót sóhajtottam, amikor Klaus a nyakamba csókolt, de aztán megcsóváltam a fejem. - Nem arra gondoltam, hogy ember akarok maradni. Érdekes megtapasztalni, hogy milyen ismét halandónak lenni, de nem tudom, hogy mennyi ideig bírnám. Bőven elég lesz ez az egy nap is.- Gondolkoztam el egy pillanatra, aztán visszatértem ahhoz, amit eredetileg mondani akartam. Arra jutottam, hogyha most nem mondom el, akkor máskor nem lesz rá lehetőségem... ilyesfajta biztosan nem.
- Annak nem akarok véget vetni, ami most kettőnk között van. - Néztem a szemeibe és nagyot nyeltem. - Tudom, hogy nem bírjuk sokáig egymás mellett nyugalomban, hogy minden nap megpróbálunk egymás idegeire menni, hátba szúrjuk a másikat, harcolunk egymással és hogy néha attól függetlenül, hogy túlságosan erősen ragaszkodunk valakihez, az még nem fog szeretni minket. Nem tudom, hogy te mit érzel.. tényleg nem, de... azt hiszem, hogy... - Pislogtam néhányat és nagy levegőt vettem. - Én még mindig szeretlek. - Mondtam ki, amit jelen pillanatban eléggé erősen éreztem és az sem érdekelt, hogy esetlegesen érzelgősre sikerült a mondandóm vagy hogy holnap tényleg lehet, hogy ismét elárulom őt, de múltkor nem mondtam ki neki ezt a szót. Most megtettem.