- Nem tudom, mi valaha kibírjuk-e egymás mellett úgy, ahogy ember korunkban. Tudod, hogy egyikünknek sem a hosszú távú kapcsolat a kedvence. De ki tudja... talán változhatnak a dolgok, és változhatunk mi is. Kiderül majd - mosolyogtam Tatiára, aztán döbbenten bámultam rá.
- Ez igaz? - kérdeztem halkan. - Tényleg szeretsz? - kezdett eszeveszett dobogásba a szívem ettől az egy szótól, és attól, amit ez kiváltott belőlem.

Láttam, hogy megdöbbent, mégis mi mást várhattam volna? Én is sokkot kaptam a kimondott szavaim hallatán, de nem bántam meg, ahogy semmi mást, amit az életem során tettem. Ezt pedig főképp nem, ezért csak bólogatni kezdtem.
- Igen, szeretlek. - Mondtam komolyan. - Tudod, hogy nem vagyok jó a szerelemben, főleg nem mostanában... de Elena rávilágított valamire ott náluk, akármennyire is fáj ezt kimondanom. - Jegyeztem meg mellékesen. - Azt mondta, hogy soha nem leszünk elegek egymásnak. Nem lesz elég, hogy csak mi ketten legyünk és szeressük egymást, mert már nem ilyenek vagyunk... szükségünk van valami másra, valami újra, ám én azt is szeretném, hogy tudd, akármit mondok és teszek, szeretlek. - Fogtam meg a kezét.

De különös érzés volt... mintha levettek volna rólam valami megnevezhetetlen súlyt. Valamit, onnan a lelkem mélyéről.
- Én is szeretlek, Tatia - súgtam, és máris a szájára tapadva csókoltam, és most tényleg úgy éreztem magam, mint az a túláradóan boldog fiú, aki élete eddigi legnagyobb boldogságát kapta meg egy nőtől ezer évvel ezelőtt.
- Gyere, bújj ide hozzám - szorítottam magamhoz, és néztem csillogó szemeit. - Hát olyan nehezedre esett ezt elmondani? - vigyorogtam aztán jókedvűen.

Elmosolyodtam, amikor azt mondta, hogy szeret. Sokszor mondta már, de mindig olyan hihetetlennek tűnt és valami mindig keresztülhúzta a folytatást. Most talán... ki tudja, hogy mi lesz.
A kezeim közé fogtam az arcát, amikor megcsókolt, majd mosolyom szélesebbé vált. - Nem vagyok egyszerű eset. - Mondtam csak ennyit. Nem volt nehéz kimondani, csak múltkor is akadtak különféle dolgok, amelyek miatt nem tudtam kimondani neki, mert nem voltam biztos magamban. Már régen találkoztam azzal, aki elbizonytalaníthatna...

- Az biztos - bólogattam szemtelenül, de megfellebbezhetetlenül. - Nem is tudom, hogy bírtam melletted annak idején - tettem hozzá, aztán megfogtam a kezét, ne tudjon rám ütni cserébe a pimaszságomért.
- Na és mi legyen? - ültem fel, újra megrakni kissé a tüzet, majd gyorsan vissza is dőltem Tatia mellé. - Mivel üssük el ezt a hihetetlenül emberi éjszakát?

Eltátottam a számat és összehúztam a szemeimet a szavai hallatán, de nem tudtam belekötni. Igaza volt, már emberként sem voltam komplett, de azért vámpírként még jobban megbolondultam. Ez van, ettől függetlenül jól éreztem magam a bőrömben.
Követtem a tekintetemmel, hogy felült és megpiszkálta a tüzet, majd sóhajtottam egyet.
- Nem tudom. - Vontam meg a vállam vigyorogva. - Viszont el kell mondanom valamit. - Fordultam teljesen felé és megtámaszkodtam a karomon. - Hazudtam neked. - Néztem a szemeibe komolyan. - Hazudtam, amikor azt mondta, hogy Elijah tudott arról, hogy életben vagyok... nem tudta. Nem árultam el neki. - Szorítottam össze az ajkaimat.

Meglepődtem Tatia szavain, aztán ugyanolyan testtartást vettem fel, mint ő.
- Ezt nem értem - mondtam őszintén. - Miért mondtad akkor azt, hogy igen? Elijaht nem kérdeztem meg. Egyrészt nem tudom hol van, másrészt ki tudja, ő megmondaná-e az igazat. Tény, hogy ő az erkölcscsősz a családban, de engem nem túlzottan szívlel - fintorogtam. - Szóval, miért mondtál nekem mást?

Sóhajtottam egyet. - Mert kíváncsi voltam arra, hogy mit reagálsz. - Vallottam be a padlót fixírozva. - Amikor felhoztad Elijah nevét muszáj volt valamit mondanom, hogy visszavágjak. Nem nagyon illett rá az a szerep, hogy egy new orleans-i kupleráj törzsvendége volt. Nem tudtam elképzelni. - Néztem végül rá, majd megvontam a vállamat. - Ne bántsd a bátyádat, jól áll neki az erkölcscsősz szerep. Te pedig a rosszfiú vagy, aki áthágja a szabályokat. Ez van, sohasem fog megváltozni a felállás. - Hajoltam közelebb az arcához.

- Én viszont igazat mondtam. Szentéletű Elijahnak is vannak sötét foltok az életében, amiket nem szokott hangoztatni. És ez az egyik - vontam vállat. - Megkérdezheted tőle is. Nem hiszem, hogy hazudna neked. Emlékezz rá, annak idején ő maga is milyen szerelmes volt beléd - merengtem el, és néztem Tatia arcát, ahogy egyre közelebb hajolt.
- Nos, Miss Petrova - suttogtam. - Úgy érzem, maga el akar engem csábítani.

- Akkor is furcsa. Annak idején Elijah volt az, akinek egyetlen ballépése sem volt, mindig azt csinálta, amit mások elvártak tőle. Még ha én is egy sötét folt voltam az életében, ha úgy nézzük. - Motyogtam. Na igen, a testvére barátnőjével kavart, amiben természetesen én is hibás voltam, sőt... de akkor is, Elijah az erkölcsös élet mintaképe volt.
Kacéran elmosolyodtam. - És mégis miből gondolod, hogy el akarlak csábítani? - Kérdeztem ártatlan tekintettel, de a mutatóujjam önálló életre kelve vándorolt Klaus nyakhajlatára, hogy végighúzzam ott, majd még közelebb hajoltam hozzá. Először az ajkához hajoltam, ám mégis meggondoltam magam és csak az arcára adtam egy apró puszit.

- Találhatnánk más témát is, mint Elijah erkölcseinek a méltatása? - kérdeztem, aztán lehunytam a szemem, ahogy Tatia ujjait megéreztem magamon.
- Nos... ha nem így lenne, és nem akarnál elcsábítani, most a kunyhó másik sarkában ülnél - somolyogtam. - Valamit viszont elfelejtettél. Most mindketten emberek vagyunk. Érted, mit akarok ezzel mondani?

- Ez nem igaz. - Csóváltam meg a fejem még mindig túlságosan ártatlan tekintettel pislogva rá. - Ha nem akarnálak elcsábítani, akkor kint ülnék a szabadban. - Vontam meg lazán a vállamat és éppen odahajoltam volna a szájához, hogy megcsókoljam, amikor megtorpantam, mert motyogott valamit.
- Nem igazán értem, de nem is érdekel. - Vallottam be az őszintét, de látva a tekintetét megadtam magam. - Miről van szó? Kérdeztem végül rá, de a kezem már lecsúszott a mellkasára.

- A nőknek mindent a szájába kell rágni - emeltem a szemem az ég felé. - Tatia... ha egy férfi és egy nő együtt tölt egy éjszakát, védekezés nélkül, annak lehetnek következményei. Te ne tudnád? Hiszen annak idején is lett. És most is lehet rá esély. Én pedig... nem élek olyan életet hibridként, amibe belefér a család. Egy gyerek meg végképp nem. Érted már?

Már mindent értettem. Nekem ez eszembe sem jutott, mégis k van arra felkészülve, hogy egyszeriben csak visszaváltozik emberré. Tényleg jobb a vámpírlét... most minden élvezet eltűnt az életemből, legalábbis nagyon úgy tűnik.
Azért az agyam elkapott egyetlen kis szót: következmény. Ezer éve is volt következménye annak, hogy együtt voltunk... szép, a gyerekem egy következmény lett volna, nem más. Ez jó. De mivel nem akartam elkezdeni ordibálni inkább befogtam. ilyen sem sűrűn fordul elő.
- Oké. - Vontam meg a vállamat. - El is felejtettem, hogy te holnap már ismét a nagy hibrid leszel. - Forgattam meg a szemeimet és felültem, hogy kissé távolabb húzódjak tőle.

Mintha valahogy a tűz már nem melegített volna annyira. Persze erről szó sem volt. Tatia lett hidegebb, és tartózkodóbb.
- Most mi a baj? - értetlenkedtem. - Nem mondtam semmi rosszat, csak hogy nem tudom, hogy ha most teherbe esnél tőlem, akkor ha visszaváltozol, vajon mi lenne a gyerekkel. Ennyi az egész. És tényleg nincs kedvem egy gyerekkel foglalkozni. Mégis, mit adhatnék neki?- kérdeztem már kissé keserűen. - Most megharagudtál rám valamiért?

- Ne beszélj erről, kérlek. - Néztem mégis Klaus-ra komolyan, ám fohászkodóan is. Hogy miért? Magam sem tudom. Csak nem akartam hallani, ahogy ezeket a szavakat mondja... kirázott tőlük a hideg, mert eszembe jutott az ezer évvel ezelőtti terhességem és hogy az hogyan végződött. Ez volt az a téma - és az, hogy elhagytam a lányomat -, amellyel a legmélyebbre lehetett taszítani.
- Inkább pihenjünk... éjszaka van és álmos vagyok. Még a végén megviseli a bőrömet az éjszakázás. - Motyogtam. Persze a fenét sem érdekelte a bőröm, de így legalább oldani tudtam magamban a feszültséget.

- Hát jó... - mondtam kedvetlenül, majd még jobban megraktam a tüzet. - Iszonyúan fázom. Egyre és egyre jobban - panaszoltam, aztán odabújtam a puha bőrre, és magamhoz öleltem Tatiát, majd magunkra cibáltam egy másik bőrt takaró gyanánt.
- Igy már jobb. De még mindig nem tökéletes - rázott a hideg egyre jobban, bár az kissé átmelegített, ahogy Tatia testének melegét éreztem. Bár ő nem úgy tűnt, mint aki fázna. Talán... talán megkezdődött nálam a visszaváltozás folyamata?

Érdeklődve néztem Klaust. Ennyire fázik? Pedig annyira nem is volt hideg, vagyis én nem fáztam, mivel tökéletesen éreztem a tűz melegét és ez pont elég volt.
- Jól vagy? - Kérdeztem, amikor átölelt, ám feltűnt, hogy szinte vacog. - Még a végén megbetegszel, pedig nincs is hideg. - Állapítottam meg és a karjaimat az övéi köré fontam, majd lehunytam a szemeimet. Talán ő reggelre már vissza is változik, már ha igaz az, amit Esther mondott. Nekem utána még lesz kb. egy napom. Vagy fél. Ki számolja?
- Jó éjt. - Motyogtam már félálomban.

- Jó éjt - válaszoltam, és olyan szorosan öleltem Tatiát, mintha csak bele akarnék olvadni a testébe. - Csak azt akarom még mondani - súgtam a fülébe, mikor szinte már aludt - hogy ha én holnap már újra a nagy hibrid leszek sem hagylak magadra. Itt maradok veled, míg vissza nem változol te is. És nem csak itt, a kunyhóban. Egyszerűen veled maradok - simítottam végig a haján, aztán visszaejtettem a fejem a bőrre, és én is lehunytam a szemeimet.

Jólesően hümmögtem, amikor Klaus még közelebb húzódott hozzám és lehunyva tartott szemekkel hallgattam a mondandóját. Kicsit már nehezemre esett felfogni, de a lényeget még értettem. Itt marad velem? Jó.. ebben igazán reménykedtem. Örültem annak, hogy nem fog magamra hagyni.
- Oké. - Suttogtam már lehelethalkan. - Köszönöm. - Mondtam még és a következő pillanatban el is nyomott az álom.

Valami nagyon különös dobolásra ébredtem. Még félig-meddig az álom világában egyszerűen olyan érzésem volt, mintha egy rezesbanda járná az erdőt, de a zenéből semmi mást nem lehetne kihallani csak a dob feszes, kemény pulzálását.
Felemeltem a fejem, kissé még kábán az álomtól, és rájöttem, már hol vagyok. A kunyhóban fekszem, Tatia pedig békésen alszik a karjaimban. A dob pedig, amit hallottam nem más... mint Tatia szívének ütemes verése.
Az éhség fájdalmasan tekert egyet a gyomromon, és megbűvölve meredtem nyakának erére, ahol látni lehetett a vér keringését a bőre alatt. A következő pillanatban pedig már kissé kimeredt szemekkel a kunyhó sarkában voltam, és nem kellett hozzá nagy logika hogy kitaláljam, mi is történt. Ha ennyire vágyom a vérére, és hallom a szívverését, akkor én alighanem már nem vagyok emberi lény.

Mocorgásra lettem figyelmes, de eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hanem megpróbáltam tovább aludni. Addig sem kellett annak a rossz oldalaira gondolnom, hogy ember vagyok.
Ám amikor éreztem, hogy az engem ölelő karok eltűnnek, lassan kinyitottam a szemeimet. Már világos volt és hirtelen eszembe jutott, hogy milyen volt ezer évvel ezelőtt itt ébredni. Na nem pontosan itt, de azért mégis.
A másik oldalamra fordultam és kissé még álmos tekintettel néztem Klaus-ra, aki eléggé messze került tőlem. - Ugye tisztában vagy vele, hogy most nem kell sietned sem falat építeni sem ilyesmi? - Kérdeztem, miközben beletúrtam a hajamba. Emberkorunkban mindig azért ébredt korábban, hogy odaérjen, mire az apja kiosztotta a napi feladatokat. Hát ez a veszély most nem hiszem, hogy fenyegeti.
Felültem és nagy levegőt vettem, hogy magamhoz térjek, utána pillantottam vissza rá. - Minden oké? - Az arca eléggé furcsának tűnt.

Nem kellett hozzá sok, hogy az én mocorgásomra Tatia is felébredjen, és álmosan pislogott felém.
- Persze, hogy tudom - mondtam. - Rég volt már, mikor apám parancsát kellett várnom reggelente - tettem hozzá, de jobbnak láttam még nem közeledni hozzá.
- Azt hiszem Tatia, én újra a régi vagyok - néztem a szemébe. - És nagyon éhes. Te pedig ember. Jobb, ha nem megyek a közeledbe. Legalábbis addig, míg nem vadásztam magamnak odakinn valamit. Akár csak egy nyomorult mókust is.

Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam mégis mit értett azalatt, hogy újra a régi. Hát persze, hiszen már másnap reggel van... a szavaiból ítélve visszaváltozott. Szóval Esther-nek igaza volt, ez a fajta gyógyír nem hat sokáig sem rajta és akkor valószínűleg rajtam sem. Nemsokára én is régi önmagam leszek.
- Ha szeretnél, akkor... - Köszörültem meg a torkomat. - Ehetsz belőlem. - Mondtam komolyan. - Te is megengedted nekem és múltkor amúgy is eléggé megcsapoltalak pont itt, szóval... - Vontam meg a vállamat. - Nem kell mókusra vadásznod, tudom, hogy milyen rossz a vérük. Az enyém viszont finom. - Kacsintottam rá és felálltam, hogy közelebb lépdeljek hozzá.

- Mindig is bátor voltál - emeltem meg a szemöldökömet. - Vagy legalábbis merészen kísértetted a sorsod - tettem hozzá, és ahogy közeledni kezdett, úgy gyengült az ellenkezés bennem, mintha a kettő valami kapcsolatban állt volna egymással.
- Nagyon szeretnélek megkóstolni - suttogtam, mikor már ott állt előttem, aztán megfogtam két kezemmel a vállait, és letérdeltem, magammal kényszerítve őt is.
- Ha úgy érzed sok... állíts le. Nem akarom teljesen elveszteni a fejem... - mormoltam, miközben csókokkal szórtam tele a nyakát. Nem csak a szexhez, az étkezéshez is tökéletes bevezető volt. Mint mikor az emberek megterítik maguknak az asztalt.