Napok óta mindig úgy ébredek, mint akit fejbevertek, és ez ma sem volt másképp. Ez valószínűleg azért van, mert közeledik a telihold. Nem... nem akarom... Már három éve annak, hogy először átváltoztam, de a fájdalom még mindig ugyanolyan kínzás számomra. Mindig felkészítem magam lelkileg az újabb átváltozásra, de... erre tulajdonképpen nem lehet felkészülni. Ehhez a nyomott hangulathoz még ott van a tanítás is. Nem mintha nem szeretnék tanítani, csak ilyenkor, telihold közeledtével mindig van bennem némi félelem. Az a tipikus "mi történne, ha...". Mi történne, ha egy gyenge pillanatomban letépném az egyik diák fejét? Nem lenne túl szerencsés. Úgy döntöttem, hogy kiveszek egy szabadnapot, és kiszellőztetem a fejemet. Az erdő tűnt a legjobb választásnak, mert ilyenkor nem sokan mászkálnak itt. Nem siettem, lassú léptekkel bolyongtam céltalanul az erdőben, amikor elémtárult egy tisztás. Jobb helyet nem is találhattam volna a pihenésre. Csak egy bökkenő van: nem vagyok egyedül...

Egy férfi lépett elém. Jóképű, meg kell hagyni. Bár be kell, hogy valljam, én világéletemben szingli voltam. Lassan ideje lenne ezen változtatni... -A nevem Massie Hamilton. Igazából már egy éve itt élek a városban, és a középiskolában dolgozom, mint tesitanár.- Elmosolyodtam. Ez a férfi valóban városkerülő lehet. Mondjuk én sem szoktam feltűnősködni. Inkább csendes megfigyelőnek titulálnám magamat. -És önt hogy hívják?- ez a magázódás nekem kissé kellemetlen, hiszen a diákokkal és a többi tanárral is mindig tegeződni szoktam. Na mindegy, kibírom.

- Ó, szóval egy tesitanár... meg kell hagyni, az alakján tökéletesen látszik - jegyeztem meg, közelebb sétálva hozzá, és vigyorogva mértem végig, jókedvűen időzve mellei bámulásában, majd elégedetten sóhajtottam, és végül visszataláltam a szemeibe, hogy így tegyek rá még mélyebb benyomást.
- Óh, remélem nem baj, ha mostantól tegezlek. Nem lehetsz sokkal fiatalabb, mint én - mondtam vigyorogva, miközben kezet nyújtottam neki. - Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok középiskolás fiú... szívesen látnálak, miközben futtatod a lányokat - mondtam egy elbűvölő vigyorral. - A nevem Ben.

Nem tudom, hogy miként és ezúttal hogy tévedtem ide. Talán tébolyult perceim egyik komor szüleménye, de kiszabadultam onnan, ahol voltam. Nevetséges talán, de nem tudom kontrolállni magam. Egyszerűen... olyan furcsa, olyan hihetetlen mindez, hogy már nem tudom, mit kellene tennem, mondanom, éreznem..
Megtámaszkodtam az egyik fa törzsében, és lihegve töröltem le verejtékemet. Életre kelt bennem egy szörnyeteg, ami csak dobolt, és dobolt és dobolt... meg akart ölni belülről, marcangolta a bensőmet, és kegyetlennek éreztem mindezt, mert nem ezt érdemeltem.. én mást akartam, nem így élni.
Lehunytam szemeimet, hatalmasat nyeltem, de fájdalmasan görnyedtem össze, és nyöszörögve próbáltam túlélni ezeket a semmihez sem fogható perceket.

[Elhagyatott gyárépület]

Miután otthagytam a lány az erdő irányába indultam el. Biztos voltam benne, hogy azon a helyen is akad majd le vadászi való vámpír. Hiszen sokszor menekülnek erre a helyre, miután táplálkoztak vagy csak felidézni a múltjukat. Ugyanis az erdő az a hely ami a legkevesebbet változik az idők elteltével. Pontosan tudom mi jár a fejükben, az idő amit arra fordítottam, hogy kiismerjem őket most mutatkozik meg igazán. Eddig csapatban vadásztam, ami borzalmas volt, csak hátráltattak és parancsolgattak. Most, hogy saját céljaim vezérelnek, most tudom igazán hasznosítani az ott szerzett tudást.
A vadászatra koncentrálva indutam el az erdő mélyére, tudom szívverésem vagy légzésem hangját nem rejthetem el. Ezért is fontosak a jó reflexek, hogy hiába gyorsak, te előttük tudj gondolkodni. Már nem képesek meglepni és ellenem használni gyorsaságukat. Ha tisztában vagy támadásaik gyenge pontjaival, ez nem jelenthet problémát. Ez az egyik oka, hogy először is a jó kondiba lendülést javasoltam annak a lánynak. Ezzel tudja erősíteni reflexeit és később ezt ellenük fordítani.
Majd egy tisztás felé közeledtem, ahol egy lányt láttam egy fa törzsében ücsörögni. Amikor egyre közelebb értem, már nem is tűnt olyan emberinek, sőt olyan volt mint egy vámpír, aki farkas harapástól szenved. Arra gondoltam, hogy ha már úgy is haldoklik, előbb még kicsit kifaggatom. Hátha megtudok tőle valami új információt a városban elő vámpírokról. Tudtam, hogy bizonyára meg sem hallott, abban az állapotban az, nagyobb baja is van, mintsem a hozzá közeledő hangokra figyelni. Az íjamat felhúzva lőttem ki az elsőt majd egy második veszőt, hogy a fához szögezzem.

Próbáltam hangokra összpontosítani, de annyira sem sikerült, mint eddig bármikor... az okát csak sejtem, de már nem is sejtelem, hanem valóság. A vérfarkas méreg folyamatosan dolgozik bennem, és hiába szorítom össze szemeimet, hiába koncentzárlok valami szépre, nem múlik el.. nem akar elmúlni, mert kínoz engem!
- Valaki.. múlassza.. már el!!! - ordítottam fel összeszorított szemekkel, és így néztem az ég felé, verítékes arccal. Úgy éreztem, hogy nem fogok eljutni a fáig sem, hogy megtámaszkodjak, ekkor viszont rém furcsa dolog történt, és éreztem valamit.. magamban..
Felkiáltottam, és elborzadva érzékeltem, hogy megjött a második ugyanolyan érzésű dolog is, ami egyenesen az előbb kiszemelt fának szögezett engem.
- Mi a... fene...? - próbáltam meg kirántani magamból, de hiába sziszegtem, hiába szorítottam össze fogaimat... mindenem fájt. Nagyon.

Miután ellőttem a vesszőket, csak lassan elindultam áldozatom felé. Meg sem vártam, hogy megnézzem biztosan jó helyen találtam e el. Hiszen biztos voltam benne, sosem hibázok, legalábbis ha íjjal való pontosságról van szó. Az íjam az életem részévé vált, ezt tartom a leghatásosabb fegyvernek és persze érzelmi értéke is van. Ugyanis anyám adta nekem kiskoromban, ez az íj még a nagyapámé volt. Azóta pedig rengeteg időt fektettem abba, hogy tökéletesítsem a vele való pontosságomat és gyorsaságomat. Szóval mára már egy pisztoly sem ér fel ellene. Amikor odaértem, csak lenéztem szenvedő arcára elmosolyodva. Gyűlölöm őket, szóval ha ilyen állapotban látok egyet, egyfajta örömmel tölt el. A pillanat kiélvezése után, csak elővettem egy verbénás fecskendőt, majd nyakába döftem. Bár látszott rajta, hogy nem sok ereje lenne küzdeni, így mégis csak biztosabb.
Amikor eszméletét vesztette, kihúztam belőle a vesszőimet, majd eltettem. Ez után pedig felkaptam a hátamra, majd elvittem egy zártabb helyre. Ugyan arra ahol azt a másik vámpírt faggattam ki, még a városba érkezésem napján. Bár azt hiszem most nehezebb dolgom lesz, egy már így is haldokló vámpír... Nem hiszem, hogy könnyen rávehető azokkal a módszerekkel amiket használni szoktam. Őt ugyanis nem érdekli az élete, így is, úgy is meghal. Szóval itt csak a kőkemény kínzás az ami miatt mégis megeredhet a nyelve. Olyannyira, hogy ő már azért könyörögjön, hogy végezzek vele.

[Elhagyatott templom]

(Vízesés-től)

(Hope )

Az erdőből már elegem volt, így a fák közt nem akartam most téblábolni, hogy kirándulókat keressek, inkább úgy gondoltam, hogy körbejárom a környék kedvelt tisztásait, ahol kis párocskák szoktak romantikázni, vagy emberkék egyedül heverészni. Az ilyen kis téblábolókból remekül lehet étkezni, el vannak kényelmesedve, meg foglalva, nem vesznek rögtön észre, és kezdenek futni. Most is egy ilyen tisztáshoz közeledtem, mégpedig úgy, hogy már messziről meghallottam a csendes erdőben, amint egy élőlény szíve dobogott ütemesen a közelben. Ehhez társultak az élőlény légvételei, talpa alatt megroppanó kis ágacskák... igen, ez egy ember... az illata alapján nő. Az jó is lesz. Megközelítettem. Előbb a fák közt suhanva, lehetőleg hangtalanul, hogy emberi fül ne hallja meg miként közeledem feléje.
A tisztás széléig érve megálltam egy nagyobb fa takarásában, és onnét néztem meg ki is van a közelben. Háttal állt nekem az illető. De innen egy fiatal leányzónak tűnt, habár az arcát nem láttam. De nem is próbáltam meg látni, nem szokott érdekelni az elemózsiám arca, attól csak emberinek látom őket, amire evés előtt nincs szükség. Így nem is teketóriáztam sokáig, egy suhanó lépéssel ott is termettem az áldozatomnak szánt lány mögött, és megfogtam a vállát, hogy ne futkosson el.
- Szép napot hölgyem - köszöntem rá, már csak a hatás kedvéért is, hisz a rémült szív sokkal erősebben pumpál...

Valaki ott állt mögöttem. És a hideg is kivert, ahogyan vállamra tette kezeit. Egy pillanatig hezitáltam, majd egy szemvillanás alatt fordultam meg, és löktem le kezét a vállamról, de olyasmi történt, amire nem számítottam.
Szívem ettől a pillanattól kezdve lüktetett hevesebben, és ahogy felfogtam, hogy mi... vagyis ki áll velem szemben, felrémlett egy régi kép. Találkozások, látogatások.. melyek egyszercsak végetértek, mintha soha nem lett volna senki, aki megtette őket.
- Te...? - kérdeztem olyan rekedten, hogy én sem hallottam a hangomat. Az illat ismerősen csábított.. csodálatos illat, a szívemet olyannyira melengető illat..

Az idegen lány egy pillanat alatt perdült meg, és nézett velem szembe, oly szemkápráztatóan gyorsan, hogy kétségem sem lehetett, már nem lesz itt étkezés, mert csak fajtámbéliről lehet szó. Ám de ahogy arca szemközt került az enyémmel, és szemei az enyémekbe fúródtak, az étkezős puszta gondolata is olyan távol került tőlem, mintha legalábbis soha életemben nem is hallottam volna még erről a szóról.
- Hope... - suttogtam elámulva, és megdermedtem a döbbenettől. Az első dolog amit érezni véltem, s ami a kezdeti döbbenet után robbanásszerűen tört rám, az... az a mérhetetlen és hihetetlen boldogság volt, hogy... hogy itt van a lányom. Az én lányom! Itt van Hope! Itt áll előttem! Látom csodaszép arcát, és... hallom gyönyörű hangját...
Azzal a lendülettel értem újra vállához, ezúttal már egészen másként mint az imént, hogy megérintve valóban érezzem... nem káprázat, nem mese... Ő az, itt van, az én lányom! És nem volt már más vágyam, csak érezni karjaimban, életem egyik legcsodálatosabb értelmét. Hogy elönthessen a boldogság, mely szinte fullasztó gyönyör... és hogy amint kezeim közt éreztem testét... a jeges rémület is belemélyessze pengéjét a szívembe... hisz itt van... mindenki, ki szívemnek kedves... Hope, Delilah, Yve, Isobel... mind.. itt vannak, és... itt van Curtis... ki mindent elvehet tőlem, mi életemben fontos, és kedves nekem... És akitől meg kell védenem szeretteimet... bármiáron...!
- Te... Te hogy kerülsz ide? Mikor jöttél? - kérdeztem hitetlenül, miként elengedve lányomat, újra szemeibe néztem, keresve válaszaimat.

Ajkaiból elhangzott nevem, s úgy néztem rá, mintha kővé váltam volna. Itt volt, Ő volt.. az apám. S nem számítottam most rá. Mert.. miért kellett volna? Nem tudtam hogy itt van, ebben a városban. S nem voltam rá kíváncsi, mert már jó ideje nem is nézett felém. Az én hibám tán, vagy az Övé? Talán kettőnké? Már nem nyilvánítok véleményt, mert tudom, hogy felesleges.
Szívem hevesebben vert, s felgyorsult légzésem is. Képtelenségnek éreztem, hogy lehet a világ ilyen apróságos, s most vele találnom szembe magamat, sok-sok év elteltével már. Meg mertem volna rá fogadni, hogy már az arcomra sem emlékszik majd.
- Apa.. - bukott ki az én ajkaimon, mikor magához kaparintott és megölelt.
- Csak jöttem.. mert dolgoznom kell. És itt.. van megüresedett állás. - jöttek belőlem a szavak, szinte üresen kongva, hisz még mindig nem sikerült feleszmélnem. Elengedett, de tekintete.. nem tudom, hogy mit sugallt felém.
- Jól vagy? - kérdeztem. Ostoba kérdés. Ezek után? Én se lennék jól.

Nem tudtam hova kapjak hirtelen. Örömömben, vagy félelmemben kiáltsak... örömömben vagy félelmemben könnyezzek... bujtassam, küldjem el... vagy öleljem még, ahogy csak bírom...? Úgy éreztem széjjelszakad a szívem... egyszerre tombolván bennem minden létező érzelem... amit csak egy apa érezhet, ha évek múltán először látja újra a kislányát...
Hogy kerülhet épp ide? Mi ez, ha nem a Sors ostoba fintora? Évekig kerülöm, próbálok Tőle minél távolabb menni, hogy még véletlenül se találjanak Rá... és erre épp most... épp ide... ide jön dolgozni?? Épp most, mikor Curtis-el is összetalálkozom, s Ő biztosít afelől, hogy a családom továbbra sincs biztonságban tőle...?? Édes Istenem, hol van ilyenkor a jóindulatod, és az a jóságosságod, a védelmezésed?? Hol van? Miért hagytad el most kérésem, s miért nem óvod már leányomat...??
- Őszintén megmondva, Hope... momentán nem tudom... - nyeltem nagyot, még mindig nem tudva, mit is tegyek most... Hitetlenségem nem tudott múlni, nem tudtam elhinni, hogy itt áll előttem... - Nem szabadna itt lenned, veszélyes... de olyan elképesztően örülök neked, hogy azt jelenleg... nem is bírom szavakba önteni. Nem léteznek olyan szavak, amik kifejeznék, hogy milyen iszonyatosan örülök hogy látlak... - simogattam meg arcát félve... Nem tudtam mit várhatok Tőle, hisz... hisz Ő semmit nem tud, miért tűntem el... Bár mindig is bíztam... reménykedtem... hogy tudja, hogy mennyire szeretem, és hiszi, hogy nem hagynám el csak úgy...
- És Te? Tudom... tudom, hogy nem lenne jogom kérdezni ennyi idő után, de... jól vagy?

Gondolatait én ugyan nem foghattam fel helyette, de szinte éreztem mindet átsiklani fején, s hogy valamiért nem örül, hogy itt vagyok. Annak ellenére hogy teste rögtön karjaiba zárt, valami mégis megfogta őt, visszatartotta attól, hogy teljes mértékben örülhessen nekem. És erre majd szeretnék választ is kapni.
- Veszélyes? De hát... vámpír vagyok, miért lehetne nekem ez veszélyes? - kérdeztem rekedt hangon szólva, még próbálván felfogni a történteket, s nem igazán tudtam a fejemben helyre passzintani ezeket az eseményeket. Minden összekavarodott most elmémben.
Végigsimított arcomon, majd apró lépést tettem hátrafelé, és zavartan túrtam hajamba. - Jól vagyok. Jobban, mint ahogy általában a vámpírok vannak ilyen hosszú élet után. - jegyeztem meg csupán mellékesen. NEm tudtam, hogy hirtelenjében mit mondhatnék neki. Nem gondoltam végig, hogy mit tennék, ha újra látnám apámat.

- Attól hogy vámpírok vagyunk, még nem vagyunk elpusztíthatatlanok, Drágám - ráztam meg a fejemet keserűen, és... igen, tudtam... tudom, hogy tartozom egy vallomással... El kell neki mondanom, miért is nem kerestem... Ha már itt van... joga van tudni, miért tűntem el az életéből... Főleg akkor éreztem ezt, mikor ellépett a kezem elől, miután megsimítottam bőrét...
- Annyira sajnálom, Hope... - kezdtem kerek-perec így, és én is léptem egyet hátrafelé. Aztán tétován fordultam oldalirányba, s egy óvatos lépés után, kezdtem egy rövid kis távon oda-vissza sétálgatni a lányom előtt. - Nagyon sajnálom, hogy eltűntem, és nem jelentkeztem semmilyen módon, de... esküszöm... ha lett volna rá biztonságos mód, hogy üzenjek, megtettem volna... Ha lett volna olyasmi, amit biztonsággal elmondhattam volna... megtudtad volna, de... nem volt ilyesmire lehetőségem... Jó ideig... - meséltem keservesen, és tudom, eléggé ködösen, de nehéz volt belekezdenem... ennyi év után főleg. Képtelen voltam a szemeibe nézni, miközben beszéltem. A szemeiben az anyját láttam, és Hope vegyítve az édesanyjával... túl erős... Képtelen vagyok a szemébe mesélni az elmúlt éveimet.. Nem férfihoz méltó ez... de joga van tudni az igazat... - Az elmúlt kicsit több mint egy évben pedig már... nem volt merszem üzenni, vagy keresni Téged... Szégyelltem magam, hogy így eltűntem, pedig azt hittem, a veszélyforrás eltűnt az életünkből. Az ok, ami miatt most nem tudok tiszta, teljes szívemmel örülni hogy látlak, épp az, hogy... az, aki miatt évekig nem léphetem veled kapcsolatban, most újra... éppen ITT van a városban, és újra fenyegetést jelent rám és minden szerettemre... - szándékosan mondtam így, és még nem kiemelve, hogy létezik Yve és Delilah is... Elsőre elég egy hír, aztán jöhet majd a többi.
- Az ok, aki miatt nem mehettem a közeledbe, egy boszorkánymester volt, Hope - mondtam ki végül egyenesen. Minél előbb kimondom, annál előbb léphetünk túl a híren, és találhatom ki, hogyan védjem meg a családom... - Egy férfi, aki hatalmas erővel bír, és pusztán szórakozásból, sportból, vámpírokat rabol el csellel, hogy aztán mindenféle beteges kísérletet és kínzási módot próbáljon ki rajtuk. És ha valaki különösen nagy szórakozást nyújt neki, azzal sokáig elidőzik. Nem tudok róla, hogy valaha is bárkinek sikerült volna megszöknie Tőle, de... nekem sikerült. És mióta sikerült, azóta menekültem előle... évekig... megállás nélkül. Ha a közeledbe mentem volna, Ő is tudomást szerzett volna róla hol vagy, és biztos vagyok benne hogy bántott volna Téged, hogy engem elkaphasson. Nagyon hosszú... a történetem ezzel a férfival, és többségében egyáltalán nem olyasmiket mesélnék, amiket... szívesen osztanék meg bárki élő emberrel, nem még a tulajdon gyermekemmel... - nyeltem szégyenkezve nagyot. Még Isobel-nek sem meséltem el soha mindent, hiába volt részben részese a menekülésemnek. Biztosan nem a lányom lesz az, akit terhelek majd saját emlékeimmel. Bőven sok az is, hogy a saját fejemből nem tudom eltüntetni a történteket. - Kérlek, elégedj meg annyival, hogy az a férfi... maga a Sátán. És inkább halnék meg még ezerszer, mint hogy Téged a karmai közé eresszelek. Az a mágus nagyon veszélyes. Ezért veszélyes hogy itt vagy... - haraptam aztán el mondandóm, továbbra sem fordulva leányom felé. Nem tudom mit fog erre mondani, vagy mit fog gondolni, érezni rólam/irántam... Gyűlöltem kísérleti nyúlnak érezni magam, főleg, hogy az is voltam... De inkább a halál és örök kárhozat, sem mint hogy a családom az én múltbéli sorsomra jusson...

Minden egyes szó, melyet kiejtett száján, különleges varázserővel bírt számomra még mindig. Nem tudtam, mi bűvöl el benne ennyire, talán az hogy Ő a saját édesapám, s hiába nem látszik rajta a kor, ő is idős már... milyen furcsa úgy beszélgetni valakivel, hogy ő az apád, mégsincs több 25-nél, ha végignézek rajta.
- Apa... - bukott ki belőlem erőtlenül, s karja alá bújva felsóhajtottam ismét. Haragosnak kellene lennem, ámde ez most egyáltalán nem ment.
- Nem félek attól a boszorkány mestertől. Nem fog bántani, mert képes vagyok megvédeni magam tőle. Higgy nekem, nem fog bántódásom esni... - suttogtam halkan, majd elszakadva tőle néztem szemeibe.
- Most hogy újra megtaláltalak.. azt akarod, hogy szakadjak el tőled? - néztem rá elkenődötten.

Légzésem is elakadt attól az érzéstől, mely akkor fogott el, mikor keserű téblábolásomból leányom szabadított ki... miként ölelő kezeit éreztem meg testemen, és testét az enyémhez nyomódni... miként simult karjaim közé, és ölelt át...
- Hope... - nyeltem nagyot, és fájdalmas szívvel, de a szeretettől szinte részegen... ölelték kezeim körül Őt. Mindig annyira... de annyira rettegtem, hogy Curtis rátalál, és bántja, de... mindaz a sok évnyi küzdelem... önmagammal is... mind kútba esett, hisz most... hogy érzem Őt, látom... hallom... most... úgy érzem, ha elmenne, abba önként halnék bele, miként szívem megszűnne dobogni, és lelkem képtelen lenne a maradásra, egy ily magányos testben...
De közben a másik oldalt végig ott ostromolta a félelem... az az iszonytató, késsel szurkáló félelem, hogy... bánthatják a gyermekemet... és nem tudom megvédeni.
- Fiatalabb vagy nálam, Drágám, vagyis képes bántani Téged is, épp úgy mint engem, sőt... Te nőből vagy, így még ezerszer inkább tudna, mint engem... - ráztam meg kissé fejem, miként éreztem, hogy elengednek kezei, és elhúzódott tőlem. A szemeibe néztem... és fájdalmam talán arcomra is kiült a szavaitól.
- Soha... - ráztam a fejem újra, ezúttal határozottabban. - De eddig... könnyebb volt messziről szeretni, sem mint közelről gyászolni... Féltelek, Hope, ezt meg kell értened... De fizikai képtelenség lenne, nem lennék rá képes... hogy azt mondjam, menj el, vagy... hogy nem akarom hogy itt légy velem. És... soha nem volt még ennyi okom egyszerre egyetlen helyen, hogy harcoljak... - kezeim vállaira tettem, és így néztem szemeibe. - Szeretlek Hope, annyira, hogy nem is tudhatnád elképzelni. És... tudnod kell... van... a városban egy nő... egy csodálatos teremtés... aki édesanyád óta először képes volt úgy igazán elvarázsolni. Méghozzá halálosan. Yve-nak hívják. És.. tudnod kell, hogy míg nem találkoztunk, úgy esett, hogy... született egy kishúgod, akit pedig Delilah-nak hívnak. Remélem... nem lesz ellenedre, ha be szeretném mutatni neked... - meséltem idegesen, és izgulva, vajon mit is fog szólni ezekhez a hírekhez. S bár Yve-t nem tudom felkelteni a kómából, de... Delilah otthon van, Őt bármikor megmutathatom Hope-nak, és remélem, hogy jól kijönnek majd... Bár persze, előbb azt remélem, hogy Hope nem fog kiborulni vagy ilyesmi... ettől a plusz kettő létszámnövekedéstől a családunkban...

Ennyire képes nem hinni nekem, hogy nem most szalajtottak le a falvédőről? Tudok vigyázni magamra, az esetek többségében olyan tökéletes módon képes vagyok megvédeni magam, ahogy azt csak ritkán látja az emberiség. És ennek ellenére nem képes hinni nekem. Mi ez, ha nem teljes diszkrimináció? Csak mert nő vagyok? Mondjuk... előfordulhat, hogy Ő túlontúl reális.. azt hiszem.
Ám következő szavaira kissé meglepődve fordultam el tőle, kibújva karjai alól. Szerettem én is őt, de ezt már nem volt lehetőségem elmondani, mert folytatta, s az orromra kötötte, hogy szeret egy nőt, s egy lányuk is született.
- Yve... és Delilah? - kérdeztem vissza rekedt hangon. Nem várhattam el tőle, hogy édesanyám után ne szeressen mást. De nem készültem fel teljesen arra, hogy ezzel most szembesítsen. Most, mikor épphogy rátaláltam. S hideg rázott attól hogy netán.. az a nő, és a kislány elveheti tőlem őt. Már nemcsak az én édesapám, hanem valaki másé is. Aki még gyermek. És nagyobb odafigyelést igényel.
- Értem, apám... - biccentettem egyet nagyot nyelve.

Kicsit... furcsán éreztem magam. Hope valahogy csak... nézett egy darabig, és... csak úgy hallgatott... s utána is, Yve és Delilah neve volt, amit mondott csak. És én kezdtem megijedni, hogy mégsem volt ez olyan jó ötlet, pedig... én csak akartam hogy tudjon róla, és tartottam tőle, hogy ha nem mondanám el, utólag megharagudna, vagy félreértené, miért nem szóltam... De mégis most úgy látszott, ezzel rontottam el... Nem úgy festett mint aki repes az örömtől...
- Sajnálom... én csak... azt hittem, az lesz a legjobb, ha minél előbb elmondom... nehogy azt hidd, el akartam titkolni, vagy hogy Ők fontosabbak nekem mint Te... Én.. ne haragudj, ha elsiettem a dolgot.. - szabadkoztam, és idegesen léptem odébb, hisz Ő maga is eltávolodott tőlem, gondolom nem nagyon vágyik most rám... Elszúrtam. Pedig istenemre nem akartam rosszat. Ez nem... könnyű. Szerettem a családom anno, és szeretem most... két asszonyt szerettem hűen és meghalhatatlanul... de egyikük elhunyt... másikuk kómában fekszik... és mindkettejüktől van egy-egy lányom... egy vámpír, és egy pici boszorkány, akinek az apja vámpír... egyikük 200 éves, a másikuk még kettő sincs... Nem könnyű... nem tudom hogyan lavírozzak a két élet közt, a múlt és a jelen közt, nem tudom mit mondjak Hope-nak Delilah-ról... vagy akár Yve-ról... Ilyen helyzetben még soha nem voltam...
- Nem akartalak megbántani, és... természetesen nem kötelező találkoznod velük, én... nem fogok neheztelni, ha nemet mondasz, csak gondoltam, hátha... - ráztam kissé a fejem, és életemben nem voltam még ilyen mértékben zavarban. Nem könnyű ez az egész helyzet... legalábbis nekem biztosan nem, nem tudom más hogyan csinálná..
- De... ha esetleg nincs ellenedre, akkor legalább Velem... megehetnél egy süteményt, vagy ilyesmit. Ismerek egy jó helyet, ha van kedved a társaságomhoz... - vetettem fel esetleg új próbálkozásnak a dolgot, hogy üljünk be valahová. Ő pedig... legnagyobb örömömre rábólintott a dologra, így egy boldog mosollyal az arcomon invitáltam meg vissza a város felé, és ott is a cukrászda felé.

(folyt. köv. Édes Álom Cukrászda)

(Damon és Elena háza)

Behajtottam a kocsival az erdő fái közé, amíg csak lehetett, majd újra üggyel-bajjal kiemeltem Tatia testét, de előbb még kiemeltem valamit a kesztyűtartóból. Még jó, hogy mindig itt szoktam tartani. Tudtam, hogy előbb-utóbb még kelleni fog.
Néhány perces gyaloglás után - mikor már a víz is folyt a hátamról a szokatlan súly alatt - elértem végre a kis kunyhóig, amit Tatiának építettem. Kinyitottam a kulccsal az ajtaját, és lefektettem Tatiát a bőrökre, amik a padlón hevertek. Fát kotortam, tüzet gyújtottam, és a vidáman lobogó narancsszínű fény nemsokára megvilágította a kunyhó falát, és Tatia lehunyt szemeit.
- Tatia... - suttogtam kedvesen, és lágyan pofozgatni kezdtem az arcát. - Tatia, kelj fel... ébredj!

Olyan jó volt... a sötétség, a csend, a semmi. Annyira megnyugtató és kielégítő volt, hogy nem akartam többé magamhoz térni. Mintha csak aludtam volna, méghozzá egy nagyon mély és álmatlan álmot éltem át. Reméltem, hogy semmi nem zavar meg benne.
Ám hirtelen éreztem valamit az arcomon és a nevemet is hallottam. Halkan, de mégis eljutott az agyamig, hogy valaki szólongat. Nem volt időm lassan magamhoz térni, kipattantak a szemeim, mint azoknak, akiket a halálból hoznak vissza.
- Hol vagyok? - Kérdeztem rögtön és abban a pillanatban fel is ültem, mint akit egy rugó lökött fel, ám eléggé beleszédültem a mozdulatba, ezért meg kellett támaszkodnom a tenyeremen, hogy ne essek vissza. Gyorsan körülnéztem és rájöttem, hogy abban a kunyhóban vagyok, amit Klaus nem is olyan régen építtetett meglepetésként. - Hol van az a ribanc? - Jutott eszembe Elena és a kis összezörrenésünk. Még mindig élt bennem a vágy, hogy megöljem! Most! Azonnal!

- Elena - azt hiszem a ribanc kitétel rá vonatkozott - a saját házában van. Mi meg az erdő közepén. Nem fogsz megölni senkit, rossz ötlet lenne. És szerintem az is, ha most nagyon ugrálni kezdenél. Maradj fekve kicsit - nyomtam vissza óvatosan Tatiát, majd megpiszkáltam a tüzet, és dobtam rá néhány ágat, majd a meleg narancsszínű fényben belenéztem a szemébe.
- Mondd... mire emlékszel? Tudod, hogy mi történt? - kérdeztem izgatottan.

- Igen, pontosan rá vonatkozott. - Bólintottam és úgy éreztem, bármelyik pillanatban ki tudnék innen rontani, hogy visszamenjek a házba és tényleg megöljem azt a kis bogárkát, ne csak ígérgessem. A harag dolgozott bennem és nagyobb volt mindennél!
Fújtattam egyet, amikor Klaus visszanyomott az ülő helyzetemből, de egyáltalán nem volt kedvem itt feküdni és nézni kifelé a fejemből. Mindössze Klaus kérdésére kaptam fel a fejem és próbáltam összerendezni a dolgokat a fejemben, mert nem minden volt tiszta. Mintha kupán vágtak volna valamivel.
- Nem tudom... - Sóhajtottam és ismét felültem. - Emlékszem, hogy verekedtünk azzal a kis... Elenával. - Módosítottam az eredeti megfogalmazásomon és beletúrtam a hajamba, de közben hozzáértem az orromhoz és felszisszentem. - Eltörte az orromat! - Állapítottam meg elhalva és ennyi elég volt ahhoz, hogy teljesen emlékezni kezdjek a történtekre. Ha fáj az orrom... akkor nem gyógyult meg teljesen... hiszen ez azután történt, miután... - A gyógyír! - Nyeltem egy nagyot és kétségbeesetten néztem rá Klaus-ra. Szinte még éreztem a rózsa émelyítően rossz szagát. - Az orrom alá nyomta a gyógyírt. - Megérintettem a számat is, ahová a tüskék beleszúródtak. - Most én is... visszaváltoztam?

- Nem törte el, csak kissé túlzottan megütötte - nyugtattam meg Tatiát, és leültem törökülésben a földre, közvetlenül mellé. - De jól sejted, igen. Bár én nem láttam, de elmondása szerint az orrod alá nyomta a gyógyírt. Így hát most te ugyanabban a cipőben jársz, ahogy én. Most mindketten átmenetileg... megismételjük az ezer évvel ezelőtti történelmet - szorítottam meg Tatia kezét. - Nyugi, hé... higgadj le - mondtam, látva, hogy bosszúszomj kezd csillogni a szemében. - Nem túl jó ötlet azt nézve, hogy az újszülött vámpír Elena jelenleg jóval erősebb nálad. Sőt, fájdalom, hogy ilyet ki kell mondanom, de még nálam is - dünnyögtem. - Gondoltam, jobb lesz itt átvészelni az a néhány napot. Erről a helyről nem tud senki. Sem Mikael, sem a családom. Itt biztonságban lehetünk, míg újra nem leszünk vérszívó önmagunk.