Tehetetlenül nézem végig, ahogyan szegény lányt megigézi. A nő alig lehet pár évvel fiatalabb nálam, és kitágult pupillával magába issza minden egyes szavát. Amint befejezi, lelép, és csak mi ketten maradunk ebben a kísértetiesen csöndes tisztáson. Kihúzom magamat, markolatomat szorosabbra veszem, mert sosem tudhatja az ember, hogy mikor kell gyorsan cselekednie, és a vérszívó szívébe döfni a karót. Mondhatni még kezdő vagyok, hisz egyet se gyilkoltam meg, még.. Pedig hajt a vágy, hogy véget vessek egynek az életének. És majd szépen, lassan egyre többnek fogom okozni a vesztét. - Pamacs? - szalad fel kérdőn a szemöldököm, és érzem, hogy a kezdetlegi bizonytalanságomat átveszi a harag. Az még csak hab a tortán, hogy vérfarkas vagyok, így az agresszív velünk születendő tulajdonság. - Tudod kit nevezzél pamacsnak, te.. te.. vérszívó. - mondom összeszorított fogak mögül. Itt helyben meg akarom fosztani őt az élettől! A karót hirtelen eltulajdonítja, s leszorítja kezemet. Szaggatottan fújom ki a levegőt a fájdalom miatt, és dühvel tele pillantással meredek rá. - Ezt a kérdést, én is feltehetem neked. - próbálom kiszabadítani a kezemet, de jóval erősebb nálam. Átkozott vámpír! - Verbénát rakok a kávémba! - hazudok, de ha belém meri döfni a két szép fogát, esküszöm, hogy én magam fogom kirántani őket.. - Jobb, ha elengedsz, különben te fogsz pórul járni. - és most a legfájdalmasabb pontjába rúgok a térdemmel. Kihasználom a pár másodpercnyi előnyt, és szaladok. Futok gyorsan, de máris hallom mögöttem.. Mindjárt utolér!

Futok, amennyire gyorsan csak tudok, s hirtelen megtorpanok mikor előttem terem. A fenébe. - Nem éppen az udvariasságról vagyok híres. - forgatom meg szemeimet, és mellkasom előtt összefonom karjaimat. Mikor fogja abbahagyni? Már komolyan unom, és átkozom azt a pillanatot, amikor beleavatkoztam ennek az irritáló vámpír dolgába. Bár hagytam volna meghalni a lányt? Nem tudom, talán. Bár, azért jobb, hogy életben van.. A francba, mióta lettem ilyen érzelgős? Undorodok magamtól. - Rendben, és ezt kit érdekli? Jó, hogy nem adsz oda egy önéletrajzi könyvet. - emelem égnek a pillantásomat. Hirtelen a karót felém dobja, magamhoz ölelem, és sikerül elkapnom. "Béna." ~ gondolatba hozzáteszem. - Okés, benne vagyok. Ha nem sikerül, kapsz egy csókot. - egy halvány undor jelenik meg a szám szélén. -, de ha beléd döföm, s eltalállak, akkor.. mi lesz a jutalmam? - szemeim csillognak, és egyik kezemből a másikba dobom a karót, egy kicsit játszadozva velem. Miért akarja egyáltalán, hogy megcsókolja? Persze, tudom, hogy jó nő vagyok, meg szerény, de akkor is..

- Ez vicces. - halkan kuncogok, a mellettünk lévő fának a kérgét fürkészve a tekintetemmel. - Sokan pedig épp azért dicsérnek, mert nagy a szám. - kacsintok rá, és egy kaján féloldalas vigyor jelen meg az arcomon, melyet nyomban le is törlök. Az efféle gondolatoknak nem most, és nem itt van helyük. Majd máskor, illetve más valakivel, aki kevésbé irritálóbb. - Nem rossz. - vonom meg a vállamat, és beadom a derekamat. Végül is mi rossz származhat belőle? - De, ha átmersz verni, és tényleg eltalállak, akkor a következő.. a szíved lesz. - súgom, szinte csak tátogok a mondatom végére érve, alig jön ki formás ajkamból a hang. - Annyit tudok ehhez még hozzáfűzni, hogy.. a rossz farkassal kezdtél ki. - egy féloldalas mosolyra görbülnek ajkaim, és hirtelen lesújtok rá karómmal.

Nem találom el. Vagyis eltaláltam volna, ha a kezét mondjuk hátrakötözöm. Egy fanyar arckifejezés ülepedik le az arcomra. - Utoljára mondom, hogy nem vagyok pamacs. - közlöm vele dühösen, és nem figyelek oda, amire mond. A karót egyenesen a hasába mélyesztem, és hirtelen indulatból a földre taszítom. Rámászok, kezeim még mindig a karót markolászva, egészen közel hajolva hozzá. - Hallottál már a Halál csókjáról? - húzom végig ajkaimat az arcán. - Utolsó kívánságok, mielőtt a szívedbe döföm ezt a csodálatos fegyvert? - kérdezem ártatlanul pislogva kék szemeibe.

Hirtelen maga alá gyömöszöl, érzem a puha talajt, amin fekszek, a fűk csiklandozását. Valamiért, csak úgy ösztönből az egyik lábam a csípője köré fonódik, és még magam sem értem, hogy miért tettem ezt előbb. Mikor fülembe súg, meleg lehelete csiklandozza a bőrömet. Ajkaim egy apró O betűt formálnak, és lassan kifújom a levegőt, majd észhez térek. - Azt hittem, már mindenki hallott róla. - mondom egy sóhajjal. - A Halál csókjának segítségével lépheted át az elválasztó kaput a földi lét és a halál között. Egyetlenegy kérés és örömmel adom meg neked. - szívom be mélyen illatát, és körmeimmel elidőzök egy kicsit a hátán.

- És ki mondta, hogy megkapod? - nyögök fel halkan mikor az egyik erogén zónámra tér, a nyakamra. Na az egy érzelmes pontom, egyből beindulok, ha valaki végighúzza ujjait a kulcscsontomon, vagy belecsókol a nyakamba. Lehunyom szemeimet, és élvezkedek. Masszív keze, hátul támaszt, és a lelkem mélyén átkozom magam. Az Isten szerelmére, épp majdnem megölt egy embert, én pedig itt fogok elmenni? Mi a fene bajom van? Egyre feljebb haladt, és mikor ajkai az enyémre találnak rá viszonozom. Ujjaim a hajába szántanak, masszírozva fejbőrét, és nyelvemet átdugom szájába. Csókolom őt, holott alig pár perccel ezelőtt a vesztét akartam. Bár.. még most is, de az egy másik téma. Csípőmet felbiccentem, és halkan szájába nyögök. Óó.. hogy cseszné meg!

Teljesen beleélem magamat, a legrosszabbat váltja ki belőlem. Magam alá nyomom, csípőjén ülök, és érzem a ruhadarabokon keresztül, hogy mit váltok ki belőle. - Remélem tisztában vagy a szerénységeddel. - masszírozom a mellkasát, és a felsőm szakadása szakít félbe. Lenézek és áldom az istent, amiért ma a fekete csipkés melltartómat vettem fel. - Most miben fogok hazamenni? - biggyesztem le az ajkamat, és pólójánál fogva felhúzom magamhoz, hogy derékszögben üljön. Lekapom a felsőjét, és elhajítom. - Majd a tiedben, az legalább épségben túlélte. De ki tudja mi lesz vele a végén? - sóhajtok, lenézve izmos, kidolgozott mellkasára. Jó sok munkát fektethetett bele.. Visszalököm a földre, s az előbb említett testrészt kezdem elhalmozni csókokkal, míg kezeimmel az övével babrálok.

16-18?
- Hidd el nem fogsz bennem csalódni. - kacsintok rá, és a dicsőség elfog engem. Megérte annyit szenvedni tinédzser koraimban, mert most már nem kell a súlyom miatt aggódni. - Te sem vagy rossz. - vonom meg a vállamat, és egy gunyoros mosolyra húzom ajkaimat. Óvatosan hátrahajtom fejemet mikor nyakamba harap, és szaggatottan kipréselem magamból a levegőt. Basszus! Ért a dolgához.- Amúgy. - nyögöm, és próbálok visszatérni a valóságba. - Cora vagyok, és te? - nyelek nagyot, megnyalva ajkaimat. Még közel sem vagyunk a dologhoz, de már most minden izmom derék alatt görcsbe rándul. Sikerült kioldoznom az övét, és nagy nehezen, de lejjebb toltam nadrágját, ahogyan boxerét is. Csókjaimmal egyre lentebb vándorlok, míg el nem érem leggyengébb pontját. Megcsókolom a végét, majd óvatosan ajkaimba veszem, és nyelveimmel elkezdem őt kényeztetni, hogy ne csak ő..

16-18?
Érzem, hogy milyen hatással vagyok rá, és az öröm tölt el engem. Vállaimnál megfog, ajkait mohón az enyémre tapasztja, és úgy csókol, mintha.. mintha.. nem, ehhez nem találok szavakat. Szó szerint érzem bőröm pezsgését, hogy már alig bírom magamat. Ereimben a vér biztosan már forral.. - Késői bemutatkozás, de örülök. - egy halk nyögés tör fel a torkomból - a találkozásnak. - fejezem be a mondatomat, és mikor megérzem ujjait a nemi szervemnél, le kell hunynom a szememet. Fejemet erősen a nedves talajba préselem, és tudom, hogy nem fogom sokáig bírni. - Kérlek, ne.. Ne folytasd. - kérlelem, és könyörgően pillantok kékes szemeibe. Nem akarok így elmenni. - Tégy.. - sóhajtok fel hangosan. - Magadévá.

Bár úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb ha rögtön felkeresem Nash-t, de végül úgy döntöttem, hogy először az erdőben töltöm az időmet. Hátha találok erre valami eltévedt túrázót, aki a vacsorámul szolgálhat, de nem volt ilyen szerencsém. Vagyis eddig még nem találkoztam egy emberrel se, így inkább fel is adtam az egészet. Úgyse éreztem magam éhes, így értelmetlennek láttam azt, hogy most emiatt felkutassam a fél erdőt, hogy találjak egy embert. Időpazarlás lenne...

Már csak azért is vagyok itt, mert itt legalább át tudom gondolni Nash elleni bosszúmat. Nem volt konkrét tervem, csak azt akartam, hogy szenvedjen! Sosem neveztem apámnak, Ő számomra mindig is Nash marad, maximum csak azt mondom, hogy vér szerint az apám, de semmi több. Sok évbe telt mire megtaláltam, csak azért voltam ennyire kitartó, mert az utálatom táplálta a terveimet. Még akkor sem adtam fel, ha esetlegesen minden nyomot elvesztettem, amit találtam. Elölről kezdtem, és kutattam, aminek most meg lett az eredménye sok év után. A vezetéknevemet meghagytam amit Nash után kaptam. Cranford... ezt már csak azért is meghagytam, hátha egyszer Ő fog keresni, de ez nem történt meg így az utóbbi időben már csak azért se változtattam meg, mert már hozzá szoktam, és már így is ismertek meg!
Egy elhagyatott tisztásra értem a hosszú sétán alatt, de itt sem volt senki. Vagyis de! Valaki közeledett a tisztás felé, és már csak azt vártam, hogy mikor jelenik meg ez a számomra ismeretlen a fák közül.

Arra felé vettem az irányt, ahol a lépéseket hallottam, ami végül egy ordítás követett. Egyre kíváncsibb lettem, de aztán ahogy közelebb mentem megláttam a pataknál egy férfit. A vér illatát is éreztem, és meg is láttam, hogy vérzik. Nem mentem elég közel, mert nem vett észre, és már meg is kaptam a kérdést, hogy ki az... Halkan felsóhajtottam, és még közelebb "merészkedtem", olyan közel hogy már lásson. - Csak egy erre sétáló... - Mondtam, és vártam mikor néz rám. Feszült volt, és ideges, ez kétségtelen rögtön le lehetett olvasni az arcáról. De hát nem is tudom mit történhetett vele, amiért így felhúzta magát.

Mégis csak megsebesítették, csak tudnám miért... biztos tett valamit, az emberek nem szokták csak úgy megsebesíteni a másikat. Szinte rögtön el is felejtettem, hogy miért is jöttem ide. Már el is tűnt a gondolataim közül Nash. Kissé háttérbe szorult, és jelenleg csak ez a pasi érdekelt. Vagyis inkább kíváncsi voltam mi is történt vele, még akkor is ha nem nagyon szoktam foglalkozni bárkivel is, csak mert megsebesítették.
- Veled meg mi történt? - Kérdeztem kissé óvatosan, lassú léptekkel mellé lépve. Hisz ki tudja lehet, hogy egy perc alatt képes lenne nekem támadni, és habár simán letudnám szedni magamról, mégse akartam, hogy itt helyben nekem ugorjon minden előjel nélkül. Utáltam, ha csak úgy nekem támadtak, még akkor is ha megtudtam védeni magam eléggé könnyen. Nem okozott nekem nagy fájdalmat, ha valakit azért kellett megölnöm, mert nekem támadt csak úgy.

Dühös volt ami miatt szinte rögtön ki is kotyogta, hogy nem véletlenül szerezte a sebeit, sőt egy bizonyos ember okozta neki ezeket. A nevére rögtön felfigyeltem, és egy nagyot nyeltem. Nash volt az, igaz most ez a pasi Petrova vezetéknevével nevezte meg. Utána kutattam így tudok erről is. A híres Petrova vérvonal... ki ne tudna erről. - Igen, sajnos ismerem... sajnos.. - Forgattam meg szemeimet halkan felsóhajtva. Hiszen az apám, még akkor is ha nem találkoztam még vele. Talán jobb is, hogy ki lett hagyva az életemből ez a remek találkozás. Sosem tudtam meg, hogy milyen apával felnőni, és milyen vele kapcsolatot ápolni, de most már nem is akarom megtudni, elhagyott engem, amúgy se kéne nekem utólagosan egy apa. Már nem érnék vele sokat, és eddig is megvoltam nélküle, most is megleszek!

- Nash Petrova az apám, de inkább nevezném az ellenségemnek, mint az apámnak!- Fintorodtam el szinte undorral benne. Túlságosan is ismerősnek tűnhettem neki, hisz azért volt köztünk némi hasonlóság Nash-el amit észre lehetett venni egyes esetekben. De most találkoztam a legnagyobb ellenségével. Ez talán még jól is jöhetne nekem, habár kitudja lehet nem az a fajta aki szövetkezne valakivel.
- Amúgy meg Messua vagyok. Messua Cranford... - Mondtam el nevemet még akkor is, ha ezek után nem is kíváncsi erre. Hisz azért most tudta meg hogy az ősellensége lánya vagyok.

Kicsit csodálkozva néztem szemeibe, ahogy azt mondta, hogy mit szólnék ha kinyírna, de aztán megforgattam szemeimet. Azt hittem, hogy egy kicsit okosabb, de még a végén kiderül, hogy milyen hülye. - Ostoba... - Mosolyodtam el egy kis gúnnyal benne, és lesütöttem szemeimet. Mondja már meg nekem az őszintét, hogy mit érne vele ha megölne. Az Ő drága ősellenségét aligha érdekelné ez a dolog, még akkor is ha a lánya vagyok. Most rohadtul okosnak hiszi magát, csak kár, hogy nem az! Persze én most lefogom törni a kis szarvait, és felvilágosítom, hogy minden csak nem egy zseni.

- Nem érnél vele semmit... nem érdeklem Nash-t, szóval el kell, hogy szomorítsalak! Nem vagy annyira okos mint hiszed! - Mosolyogtam halványan szánalommal, és felnéztem rá. Épp most mondtam neki, hogy ellenségek vagyunk Nash-al, erre benyögi, hogy megölne csak úgy bosszúból. Hát képzelje el, hogy nem fog megölni. Nehogy azt higgye, hogy elbír velem. Én ahhoz túlságosan erős vagyok egyrészt, másrészt pedig van tapasztalatom az ilyenekkel szembe, így nem fog kifogni rajtam ez a nem is tudom kicsoda. Nem távolodtam el tőle, nem éreztem magamban félelmet, sőt úgy tettem mint akit nem érdekel ez az egész, mert ez így is volt, nem érdekelt. Nem is értem mit képzel magáról! Bejelenti, hogy megöl... legalább tartaná magában, vagy nem is tudom! De kijelenteni viszont nagy hiba, mert így számítani fogok rá. Pedig az lenne a jó, ha épp az ellenkezőjét tenné, ami azt jelenti, hogy mélyen hallgat. És még azt hittem, hogy a szövetségesem lehetne a Nash elleni bosszúm kapcsán!