Fogalmam sincs, hogy mi vezetett ide, de mégis itt vagyok. Egy tisztáson, hol egy ártatlan lélek sem tartózkodik, nem lehet látni a táborozók tűzét, az éjszakai állatok hangjai meg mintha el lennének tompítva. Hogyan kerültem ide? Nem tudom. Egyszerűen.. kikapcsolt az elmém, és a lábaim vezettek. Természetesen vissza tudok találni, ha az érzékeimre helyezem a központot.
Hirtelen összekuszált gondolatmenetemet egy halk, elfojtott sikoly szakítja félbe. Egyből az irány felé rohanok, nem tudom miért, talán azért, mert annyira hasonlított a húgoméhoz? Talán. Vagy csak azért, mert most végre van annyi bátorságom, hogy ne nézzem végig egy ártatlan szenvedését, kínzását, mikor tudok valamit tenni ellene. Nem vagyok vadász, olvastam róluk, a jegyükről, a szüleim se voltak vadászok, ahogyan a felmenőim se, de én mégis megtanultam, hogy hogyan kell leteríteni egy vérszopót. Tudom, hogy hol van a gyenge pontjuk, mit kell eltalálni, és a többi. Egy fához préselem vékony testemet, és pár másodperc elteltével kitekintek mögüle. Egy szőke férfi áll háttal nekem, és egy vörös hajú lány körvonalazódik ki előttem. Arcából süt a félelem, könnyek potyognak le csodálatos arcán, és retteg. A halála szélén van, és két lehetőség áll előttem. Vagy cselekedek, vagy menekülök.
Végül is az első mellett teszem le a voksomat, és gyorsan szedem egymás után a lábaimat. Míg a fánál tartózkodtam csizmámból előkaptam a karót, amit most erősen szorongatok markolatomban. - Engedd el, különben meghalsz. - komolyan? Ennél bénább szöveggel nem tudtam volna előállni? Szorosan tartom magam előtt a karót, és tényleg nem fogok hezitálni, ha arra kerül a sor, hogy megöljem őt..