Mikor meghallottam annak az árulónak a nevét a számat is össze szorítottam, majd az öklömet... nagyon is életben vagy is hát, fogjuk rá. Silas egy valamit akar és az a horgony, és hát okos voltam, hogy lépéseket tettem ennek érdekében, és azért is, hogy megkínozzam Amaraát. - Amara....hmm..milyen árulói név nem gondolod?- Fogtam meg egyik hajtincsemet és mosolyogtam vadul. -Maradjanak nekem is titkaim kedves Esther...- Néztem rá, majd fel sziszegtem, hiszen nem nagyon figyelt rám ami dühbe hozz engem. Szemeim lángolni kezdtek a szél verdeste a hajamat, majd lehiggasztottam magam. A sok felgyülemlett érzelem az ami bánt engem. -Az előbb mondtam el, hogy Silas, Amara szerelme miatt lettek a hasonmások és igen is köze van egymáshoz, Stefan és Katherine, Tatia, Elena....mind mind kapcsolódnak...- Mondtam most már higgadtabban.
- Sajnálom... - szólaltam meg halkan egy kissé, hiszen ahogy elmondta, amit már egyszer igazából elárult számomra, magam is jól megjegyezhettem, hogy ezt már elárulta nekem. De vagy teljesen megbolondultam... vagy teljesen összezavar a helyzet. - Remélem, több hasonmásról nem kell tudomást szereznem... - motyogtam csak az orrom alatt. Az egyértelmű, hogy Stefan és Elena hasonmások... voltak már előtte róluk mintázottak, de remélem, nincs a városban még egy olyan, akiről kiderülhet, hogy tele van hasonmásokkal, mert bizonyosan nem fogok jót állni magamért, és valami ostoba varázslatot hajtok végre... hogy miért? Egyszerűen... olyan, mintha a természet becsapott volna. Tisztában voltam azzal, hogy... boszorkányok léteztek előttem... annak ellenére, hogy valami furcsa okból kifolyólag mindenki engem hisz Első Boszorkánynak. Talán a családom miatt, hiszen ők az Elsők... hát miért ne lehetnék én is egy Első, csak másban? - El kell pusztítanod Silast... ahogyan... a szavaid alapján Amara-val már megtetted - remegett meg a hangom. Ebben a városban már semmi sem biztos. Nem nem jelenhet meg még egy Petrova hasonmás. - Stefanon kívül mi szükségeltetik még ahhoz, hogy... elpusztítsd őt?
Micsoda balga nő. Gondoltam magamban és föl és alá kezdtem sétálgatni. Amarát nem megöltem, hanem egy sokkal rosszabb dolgot tettem vele. Kárhozatra ítéltem az idők végeztéig. Végig gondoltam kicsiny kis életem minden egyes részét. Mentsek meg egy olyat, aki talán a pusztulásomat is jelentheti? A nő igen félénk volt, ami nem igazán kellett volna egy ilyen hatalmas boszorkánynak, mint ő. Úgy hallottam a boszorkányok mostanság kifejlesztettek egy varázsigét, amitől nem öregszenek. Ellent mond a természet törvényeivel. - Nem lesz.. –Válaszoltam morgására egy ördögi mosollyal. Silas enyém lesz, elérem, hogy bevegye a gyógyírt és elérem, hogy velem egyen halálomkor. Tudom, hogy az a célja, hogy megtörje a világok között. - Stefan Salvatore… és a varázserőd, ugyan hatalmas vagyok, de még hatalmasabb lennék veled, illetve a többi hasonmással. – Vágtam rá. - Silas mindenképpen meg akarja keresni a horgonyt, amit én teremtettem.. Vagy is azt akarja, hogy a szellemvilág közötti réteg megszűnjön. Meg kell akadályoznunk, hiszen a fiad a túloldalon több ember t is oda jutatott. – Vártam a válaszra várva, reméltem bele megy az egyességbe.
- Persze, minden rendben. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.- Csak elvesztettem valakit aki fontos nekem, de azt hiszem az én hibám. - vontam meg a vállam. - Peter vagyok. - mutatkoztam be, nem veszthetek semmit, ha beszélgetek vele egy kicsit. - Mondjuk úgy,hogy néha szar ez az egész vámpírság és én egy bunkó állat vagyok. -
Az, hogy az élet így felgyorsult, nem könnyítette meg az életemet... nem volt merszem beleszólni a természet rendjébe, egyszerűen nem akartam, hogy engem sújtson valamivel az, amit eddig én használtam mások ellen. De ami azt illeti... Qetsiyah mindenkinél erősebb, nem? Hát... talán a vele kötött egyeszség nem lehet halálos. - Mi a horgony? Egyáltalán... hol van? - kérdeztem rekedten. Túl kíváncsi voltam... talán. De nekem is szükségem van pár információra. Már így is túl sokat kaptam.
Mosolyogtam, hisze nagoyn kíváncsi egy természet volt. - Ez az a dolog, amit csak a vándorok ismernek. – Mosolyogtam ördögien és szemeim feketén izzottak fel, ahogy a hold rá sütötte árnyékát. - Egy olyan dolog amit Silas nem érinthet, mert képtelen lenne rá – A legjob ötlet volt Amarát bezárni és kövé változtatni, hogy szenvedjen az idők végeztéig. Már csak kellene nekem a férfiú. - Mikor kaphatom meg Stefant? –Kérdeztem már követelőzően.
vicki & peter I think I lose my mind coming soon...
Mi ütött belém egyáltalán? Elvesztem a fiú szemeiben... mélyen... Nem tudok megszökni az érzéseim elől. Egyszerűen azt érzem, hogy szétmorzsolnak belülről, fájnak, és szúrnak... száthasítja a szívemet az az űr, amelyet Gabriel okozott nekem... mi ez az egész egyáltalán? Olyan szépen alakult minden... kezdtünk rájönni, hogy a kötődés tehet-e arról, hogy szeretjük egymást, vagy netán teljesen más áll a háttérben, történetesen igaz érzelmek? Úgy összezavarodtam... ő pedig elment. Itt hagyott engem, és nem gondolt rám, csak elment, és... és nem bírom ezt tovább...! Keservesen vonszoltam végig magamat ezen az életen már... először úgy akartam csinálni, higy valami munkát keresek, de még nem állok készen arra, hogy emberek között töltsek napi nyolc órát... képtelen lennék rá. Ismét kezdtem magamhoz térdni, de ahogy a fiú szemeibe néztem, a szívem hevesebben dobbant. - Gabe...? - kérdeztem rekedten, és elkaptam a vállát, mint valami bolond, úgy fordítottam magam felé. Egy percig szenttül hittem, hogy Ő az... de végül rájöttem, hogy csak képzelődök. - Saj... sajnálom... - motyogtam aztán. - Összetévesztettelek valakivel - engedtem el a vállát kissé durvábban, mint akartam, és beletúrtam feszülten a már napok óta összetapadó hajamba. NEm tudom, mikor mostam utoljára hajat... mikor fürödtem utoljára... sírni lett volna kedvem egész nap, de hát ezt nem tehettem csak úgy... Ránéztem a fiúra, akit letámadtam. Peter... - Sajnálom, csak... nincsen jó évem... Peter - tettem hozzá a nevét aprót nyelve. - A nevem Vicki... és talán kissé őrült vagyok.
Azt kaptam válaszul, amire számítottam. Semmit. Talán még a semmi is többetmondó fogalom, mint amit felelt nekem. De lényegtelen. Vándorok, Silas... ez a nő már biztosan őrült, és ami a probléma, hogy körülbelül minden szál az ő kezében van. Nem is tudom megmondani, mikor féltem utoljára ennyire. - Meg fogod kapni Stefant... - nyeltem egyet, miközben elkezdtem hátrálni. - Megkeresem neked. És... elviszem hozzád... ha elárulod, hogy hol élsz - nyeltem egy újabbat, és összekulcsoltam a kezeimet a hátam mögött. Ne higgye, hogy bántani akarom. - jhobb, ha a városon kívül maradsz. Felkeltheted Silas figyelmét, ha közelebb sétálsz a kelleténél... - ráztam a fejem.
Jómagam sem tudom, mit keresek itt egyáltalán, de levegőzni szerettem volna, és így elindultam hát a park felé, de utolsó pillanatban irányt váltottam, és az erdőben megbújó kis tisztásra jutottam el. Itt aztán nincs nagy forgalom, de most nem is vágyom arra... Üsse kő, jó lesz itt egy kicsit sétálni a nagy semmiben. Vagy mégsem lesz itt csend, mint amire számítok? Meglátjuk. Mindenesetre a közelemben tartózkodik egy vámpír, akit lehetséges, hogy ismerek is, de mivel még nem mutogatja magát, így egyelőre nem kommentálnám ezt az apróságot. Így csendben kivárom, míg előbukkan. Remélem, nem olyan lesz, akinek fenn vagyok a ''listáján''...
Nem értettem, hogy mit is keresek itt, soha se voltam az a típus aki kisvárosban szeretne ragadni. Több világvárosban is jártam már, de egyik se ragadott magával, nem is értem, hogy mi csalogatott ide, miért jöttem ide. Lassú léptekkel sétáltam és nézelődtem a városban, majd végül az erdő felé vettem az irányt. Éhes voltam és enni akartam, de most semmi kedvem nem volt semmiféle színjátékhoz. Egyszerűen csak ölni akartam, minden sajnálat nélkül. Ahogy így sétáltam és a gondolataimba merültem egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy tisztás felé tévedtem. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, de sajnos nem ember volt, hanem farkas, de nem tűnt túl idősnek és jobb, mintha egy hibridbe botlanék bele. Lassan és óvatosan közelítettem felé, de biztos voltam, hogy érzi az illatomat. Pár másodperccel később előtte teremtem és csábosan rámosolyogtam.- Mit keres egy magadfajta úri ember erre felé? - kérdeztem tőle kedvesen és közben mézes-mázosan néztem őt.
A szellő magával hozta az illatát ennek a vámpírnak, így egyből tudtam, micsoda ő valójában. Nem kellett sokat ott ácsorognom, hogy előbújjék ez a titokzatos személy. Nos, meg kell mondjam, csinos és vonzó lány, viszont ő is egyike az ellenségnek számító vámpírfajzat tagja. Nem vagyok oda értük, mert még egyetlen normálissal se futottam még össze sosem... - Felfedező túrára indultam, és itt kötöttem ki a senki szigetén - nem épp felfedezésre váró ez a hely, mert már jártam itt többször is, de ezt neki nem kell tudnia. - Ha már itt tartunk, akkor... Te miért is jöttél errefelé? - jogos kérdést ettem fel, hisz' ő érdeklődött, és most pedig én.
Mosolyogva figyeltem őt és közben végig mértem őt. Magas férfi volt, de jóval idősebb volt, mint én. Legalább is látszatra minimum kétszer annyinak nézett ki, mint én vagyok. Sötét haja volt, de jó kiállású férfi volt. Sok ilyennel találkoztam már az életem során, de egyik se fogott meg. Pedig voltak közte hercegek és királyok is, de egyikben se volt meg a plusz. Egyáltalán nem féltem tőle, mert nem olyannak tűnt, mint aki ostoba húzásokat csinál és neki támad egy jóval idősebb és tapasztaltabb vámpírnak. Hangosan elnevettem magamat azon amit mondott, mert ennyire ő e nézhet ostobának, hogy beveszem ezt az egész dolgot. Elindultam felé, s közben a hajamat a hátam mögé vetettem. - Felfedezem eme poros kis várost. - mondtam neki egy vállrándítás kíséretében és megálltam vele szemben, teljesen közel hozzá. Gyengéden végig simítottam az arcán, majd mosolyogva néztem őt.- Miért vágyik egy ilyen férfi magányra?
- Még egy felfedező rajtam kívül... - mondtam neki, és nevetni kezdtem. Nos, hát én sem vagyok felfedező itt, mert régóta itt élek, csak sétálni jöttem ki. Ezután azonban közelebb jött hozzám ez a vámpír, nagyon közel, és végigsimította az arcomat. - Mi az, talán el szeretnél engem csábítani engem? - közel hajolva suttogtam hozzá.
Remek ő is a külső alapján ítél. Gondoltam magamban és tovább játszottan az aranyos és tündéri kislányt. Pedig egyáltalán nem voltam ilyen, talán réges-régen, de ma már nem. Elvettek tőlem mindent és esélyem se volt visszakapnom, akkor miért is legyek kegyes másokkal szemben? Felfedező? -kérdeztem vissza nevetve.- Azt hiszem nem éppen felfedezőhöz méltóan öltöztem fel. - néztem végig magamon és közben ártatlan, bűbájos mosollyal az arcomon mosolyogtam. Éreztem közelségét, de nem volt különösebb hatással rám, így szépen nyugodtan néztem rá és egy apró ördögi mosoly jelent meg az arcomon amikor meghallottam a kérdését.- Talán szeretnéd, hogy egy magam fajta lány elcsábítson? - kérdeztem vissza csábítóan és még mindig mosolyogtam.
- Ez igaz... Nincs rajtad túrabakancs, sem pedig olyan öltözet, amit az ilyenhez szokás felvenni - mondtam neki kacagva, és nevetgélve, mert talán nem olyan fapofa, meg aki nem vesz komolyan semmit sem. Nos... És még szemtelenkedik is. Nahát, ez a vámpír talán feldobja a napomat most. - Nem hiszem, hogy mi ketten... jól meglennénk - válaszoltam neki határozottan és komolyan. - Csak egy dologgal tudnál elcsábítani, egy finom vacsorával... és amit te főznél, bár nem hiszem, hogy konyhatündér vagy... Igazam van? - mosolyogtam a lányra.
Hangosan elnevettem magamat azon amit mondott, majd egy apró titokzatos mosoly jelent meg az arcomon.- Nos, jó megfigyelő Mr? - néztem rá érdeklődve, hiszen még a nevét nem tudtam és talán hajlandó lesz elárulni egy ártatlan eltévedt vámpírnak, bár egyik se volt igaz rám, de a színjáték az már annyira hozzám nőt, hogy csak na. De valahogyan mindig élveztem azt ahogyan meg tudom téveszteni az embereket. Miért nem? Talán túl ártatlan, szelíd vagy? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd úgy tettem mint aki gondolkozik ezen. Egyiket se gondoltam volna róla. - Lehet vámpír vagyok, de nem maiak közül, szóval eléggé meglepne az, hogy mi mindenre képes vagyok.- mondtam neki egy ártatlan mosollyal. Az én időmben még muszáj volt megtanulni főzni, de nem értem minek. Akit szerettek, illetve a családomat elvették tőlem. Ezek után pedig ilyen lettem. Manipulatív, rideg és számító lány, aki szeret játszani másokkal.
- Ó, szeretnéd tudni a nevemet, igaz? - utaltam arra a bizonyos ''Mr.'' előtagra a kérdésére. - Tom vagyok, Tom Fowler... - vágtam rá rögtön, mert miért is mondhatnám el a nevemet neki. - És kiskegyed neve? - kérdeztem vissza mosolygósan. - Nekem is van rossz oldalam, mint mindenkinek, de csak akkor használom, ha valaki erre késztet - válaszoltam komolyan. - Remélem, te nem szeretnéd kihozni belőlem ezt - kacsintottam egyet a lányra, aki már valóban elég idős volt. - Hm... ez csodálatos... - mondtam neki elég normálisan, és bár látom rajta, hogy eléggé tud valakit manipulálni, de rá fog jönni, engem nehéz.
Amikor elmondta a nevét, akkor még szélesebb mosoly jelent meg az arcomon. Nem úgy tűnt, mint aki hazudik vagyis bízik bennem. Egy farkas aki bízik egy vámpírban, egyre érdekesebbnek találtam ezt a férfit. Mondhatni talán már szimpatikus is volt. - Örülök, hogy megismertelek. - mondtam neki kedvesen, majd egy "cukinak" mondható mosoly jelent meg az arcomon.-Aphrodite. - mondtam neki őszintén, de csak ennyit. Nem kell tudnia a család nevemet. Így kisebb eséllyel fog megtalálni miután elválnak az útjaink. Kíváncsi lennék, hogy milyen értelemben.- mondtam neki kicsit kihívóan és az ajkamba haraptam. Figyeltem őt mosolyogva, majd az egyik ki dőlt fa mellett teremtem és leültem rá, de végig őt néztem. - Egy farkas akihez a hasán át vezet az út. - mondtam nevetve. Fura egy személy volt, talán hozzá hasonló személlyel még nem is találkoztam. Farkas, de nem esik a torkomnak és még vicces is.
- Én is örülök... - fogtam magam vissza, nem vagyok egy nagy szófosó, szóval nem fogok ezután sem sokat dumálni. - Szép, és nagyon ritka neved van - egy pici bók belefér ebbe a dologba, de egyelőre hanyagolom a továbbiakban, ha csak nem tesz valami olyat, ami miatt azt fogom érezni, hogy talán megbízhatom benne. - Nem tagadás, szeretem a finom ételeket... Szeretek főzni - mondtam neki mindenféle kertelés nélkül. - És régóta vagy eme városban? - miközben kérdeztem tőle arrébb léptem pár lépést, és figyeltem őt továbbra is.
Köszönöm szépen. - mondtam neki kedvesen arra, amit mondott a nevem kapcsán. Néztem őt és közben mosolyogtam végig, még talán kicsit a szemöldököm is feljebb kúszott az arcomon. Nehezen, de sikerült vissza fognom magamat, hogy ne kuncogja, mint valami tini de annyira egy vicces figura volt. Nem volt éppen bőbeszédű, pedig a külseje alapján nagy nőcsábásznak gondoltam őt. - Látom nem vagy bőbeszédű, de ha ennyire keveset beszélsz, akkor hogyan hódítod meg a nőket? - kérdeztem tőle kíváncsian. Soha se kerteltem amit gondoltam azt mindig kimondtam. És nem lenne kedved megmutatni, hogy mit is tudsz főzni? - kérdeztem tőle sejtelmes mosollyal az arcomon. - Nem igazán. A városban még nem is jártam, hiszen az első utam idevezetett. - mondtam neki habozás nélkül.- Nem szeretnéd megmutatni nekem a környéket? - kérdeztem tőle ártatlanul, majd hirtelen mellettem teremtem és mosolyogva néztem a szemébe.-
Amikor megköszönte nekem azt, hogy megdicsértem a keresztnevét, elmosolyogtam magam egy csöppet rajta, mert valóban gyönyörű név, és mostanság már nagyon ritka is. - A kék szemeimmel hódítok... azokra mindenki felfigyel, és a szép mosolyom - mondtam neki fülig érő mosollyal. - Nos, talán... ha jobban megismerjük egymást, akkor esetleg bemutatom a főzőtudományomat neked - mert én aztán idegeneket nem engedek be a lakásomba, sőt vámpír még nem járt ott, és őt sem fogom pikkpakk beengedni csak úgy. - Teljesen ráérek mai napon, így hát ha benne vagy, akkor mutatok pár helyet neked... - mondtam neki őszintén, és ránéztem, ha csak azt látom, hogy megpróbál valamiképp kihasználni, vagy bármi, ott hagyom őt.
Biztos vagy abban, hogy a mosolyod és a szemed színe elég hozzá? - kérdeztem érdeklődve, de igaza volt. A szeme gyönyörű kék színben pompázott és ehhez az igéző tekintethez még egy sármos mosoly is párosult. Biztosan, ha ma született bárány lennék, akkor egyből bedőlnek ennek a párosításnak, de se nem vagyok bárány és se nem vagyok ma született.- Miért csak akkor? - biggyesztettem le az ajkaimat, mint valami megbántott kislány. Soha se érdekelt mások mit gondolnak, de általában ez a tekintet mindig bejött. Felőlem lehet, úgy sincsen jobb dolgom. - mondtam neki habozás nélkül, mert evészeten kívül mára nem igen terveztem más programot. Persze még szállást is kell találnom, de az már csak mellékes dolog. Mosolyogva figyeltem őt és közelebb léptem hozzá.- S merre viszel? - kérdeztem egy csábos mosollyal az arcomon.
- Szerintem... Igen a válasz erre - mosolyogtam a vámpírlányra, mert biztos vagyok abban, hogy ő is így gondolja, és ezen nincs mit vitatkozni. Ez van, kész, ennyi. - Hogy miért csak akkor? Nem igazán bízom meg senkiben sem, de szerintem te sem, igaz? - válaszoltam a kérdésére röviden, és ugyanúgy tőle is kérdeztem erről a bizalmi kérdésről. Nem szoktam bedőlni senkinek sem, az ártatlan megjegyzések és bókok nem hatnak meg, egy szóval nem fogok azonnal beleugrani egy mély kútba, csak azért, mert rögtön azt érzem, megbízhatok valakiben. - Talán induljunk el arrafelé - mutogattam neki arrafelé, amerről jöttem, és én megvártam míg előre halad, nem szeretem, ha valaki mögöttem császkál, és nem látom a szemeimmel...
Hangosan elnevettem magamat azon amit mondott, de részben igaza volt, így nem is firtattam tovább ezt a dolgot. Fölösleges lett volna erről beszélni. Miért lényeges az, hogy én megbízok vagy nem másokban?- néztem rákérdőn? Fogalmam sem volt, hogy ki csoda is ő valójában. Nem fogok vadidegeneknek az életemről beszélni, egyszerűen fölösleges lett volna beszélnem a múltamról. Soha se szerettem arról beszélni, meg amúgy két dolgot kell tudni rólam, manipulatív vagyok és amit akarom azt elveszem. Elmosolyodtam azon, hogy előre engedett. Egy pillanatra megálltam ás mosolyogva visszafordultam. - Ennyire nem bízol meg bennem, hogy inkább mögöttem jössz? - kérdeztem tőle mosolyogva és egy kósza hajszálat a fülem mögé tűrtem.
- Hölgyeké az elsőbbség... Tudod, az illem - nevettem fel, rögtönöztem kicsit, mert mi mást mondhattam volna, meg egyébként is szeretem húzni mások agyát. Egy kisebb csend következett, mert reméltem, hogy végre valahára elindulunk tovább, és hátha kicsit beszédesebb lesz ő is, és én is. - És miért épp ez a város? - nyögtem ki egy kérdést nemsokára. Kíváncsi voltam azért pár dologra.
Kezdőlap
