Na igen.. Kendra rám se nézett, csak elhaladt mellettem. Úgy tűnik engem is levegőnek néz, pedig én hoztam el vacsorázni.. na szép. Ezt viszont már nem hagyhattam annyiban. Mielőtt bementünk volna megragadtam a vállát és magam felé fordítottam őt. - Tudod.. én próbálok feléd nyitni, és kedveskedni de mikor ezt teszem te mindig vissza utasítasz. Ezek után hogy is várod el hogy normális legyek?- Vontam a lányt kérdőre teljes nyugodtsággal. Szinte biztos voltam benne hogy ebből megint kisebb szó párbaj fog keletkezni, de nem érdekelt ezt muszáj volt közölnöm vele. Be értünk és leültünk az asztalhoz. Látszott rajta hogy ismét nem nagyon van oda érte hogy próbálom őt ki ismerni..de akkor egyszerűen nem is értem hogy miért egyezett bele a vacsorába. - Egy lány miatt. Nagyon rövidre fogtam a szót, gondoltam akkor hagyjuk inkább az egészet illetve egymást, én már eleget próbálkoztam. Nem sokkal ezek után jött is a pincér. Meg vártam míg ő rendel, majd utána én is megtettem ugyan ezt. Nem voltam oda az ilyen túl cicomázott kajákért, hiányzott az ázsiai konyha, így egy egyszerű Kimchi-t kértem magamnak, mellé egy vörösborral. Azt hiszem már igenis rám fért a pia, bár Kendra mellet valami ütősebb kéne.
Egy idő után már nem, - mondtam egy apró mosoly keretében, mert ez volt az igazság. A tömeg bekiabálásánál már sokkal jobban idegesített L makacssága és önfejűsége.- Tudod már megtanultam, hogy az ilyen dolgokat legjobb levegőnek tekinteni. Egyik füleden be a másikon ki. - mondtam neki higgadtam, mert tényleg így volt. Sokan beszéltek rólam régen a iskolában is, hiszen elég kegyetlen voltam, de ez csakis úgy ment, hogy nem törődtem az ostoba és idétlen pletykákkal.- Figyeltem őt csendesen, mert fogalmam sem volt, hogy hova akar menni, így nem tudtam volna elindulni se. Reméltem, hogy valami normális étterembe megyünk és nem gyorsétterem, mert már kezdtem éhes lenni nagyon. Nem hittem, hogy sikerül megváltoznia és "kiengesztelnie" a viselkedése miatt, de próba szerencse. Ha ma már annyi szokatlan dolgot tettem, akkor ez is bele fér azt hiszem, de már magam sem voltam semmiben se biztos. Nem akartam elhinni, hogy megint engem csak tart hibásnak mindenért, mert ez nagyon is úgy hangzott, már éppen válaszra nyitottam volna a számat, de inkább becsuktam. Jobbnak láttam lenyelni ezt a "békát", ha enni akarok és én már pedig enni akartam, mert már lassan éhen haltam. Ezek után szótlanul elindulta mögötte, mert eszem ágában se volt vele beszélni. Nem akartam veszekedni, de azt érezni, hogy mennyire szórakozik velem, egyszerűen csak kicsi nyugalmat akartam érezi. Jobbra balra nézelődtem, csak hogy még a hátát se kelljen néztem. Pár pillanattal később már kint álltunk a bevásárlóközpont előtt. Kezdett hűvös lenni, ezért reméltem, hogy a taxi mihamarabb meg fog érkezni, de amíg vártunk addig se néztem rá és tartottam a távolságot tőle. Meglepődtem, amikor kinyitotta nekem a taxit, de először nem igen akartam beszállni. Miért is ugorjak egyből arra amit akar, hiszen nem olyan régen még ő nem tette meg és húzta az agyamat a boltban. Kis idő után beszálltam, majd neki dőltem az ablak üvegnek, de meg se szólaltam. Úgy nézünk ki? - kérdeztem vissza a taxis kérdésére szúrós tekintet kíséretében, de szerencsére kapcsolt és így már meg se szólalt többet. Ezek után nyugodtan élvezhettem a csendet és az egyre kínosabb szituációt. Amikor megállt előttem, akkor csak rápillantottam, majd elsétáltam mellette egyenesen az étterem irányába. Nem akartam belekarolni, se megfogni a kezét. Ő akart bizonyítani és kiengesztelni erre az első mondatával sikeresen elrontott már mindent. Gondoljon hisztisnek vagy gyerekesnek, ez se érdekelt most. Magabiztos és céltudatos léptekkel sétáltam az egyik szabad asztal felé, majd újabb meglepetés ért, amikor nem a pincér, hanem Kim húzta ki a székemet. Csendesen rápillantottam, majd egyből az elém tett étlapot kezdtem el nézni. Reméltem, hogy nem most fog jönni az ismerkedős rész, mert magam sem tudtam, hogy szívesen elmondanám-e L-nek az életemet vagy csak apró darabokat belőle. A kérdésének hallatára kicsit rosszallóan kinéztem az étlap mögül, majd egy sóhaj keretében leraktam az asztalra.- Mindig is tudtam, hogy farkasgének vannak az ereimben. Édesapám gyerekkorom óta erről mesélt, én meg mindig vágytam rá. Végül egy idióta és idegesítő csaj felhúzott az iskolában és én meg megöltem őt, így lett belőlem vérfarkas. - mondtam egy szuszra, de közben folyamatosan őt figyeltem. Nem valami kedvesen adtam elő a történetet, de jobbnak láttam az igazságot kerek-perec kimondani.- És belőled, hogy lett vámpír? - kérdeztem vissza, mert így tartottam igazságosnak a dolgot.-
( Belváros, Bevásárlóközpont, Bershka üzlet és környéke) - El nem hiszem hogy téged nem zavart hogy hülyeségeket pofáznak be állandóan..- Kivételesen nem bújtam ki a kérdés alól, és egyenes választ adtam neki. Úgy tűnt ezúttal megleptem vele, vagy csak éppen nem számít rá. Szóltam neki teljesen komolyan most már a kis csipkelődése miatt. Még magam sem fogtam fel hogy egy ilyen nap után Kendrával hogy agyalhatok éppen egy vacsorán.. nem tudom. Azt hiszem ennyivel jöttem neki, bár nem mintha ő akkora egy angyal lenne. Szerintem azért ő is tehet róla hogy így viselkedek vele, de most már próbálok kicsit megkomolyodni és kedvesebb lenni. Meglátjuk az mennyire fog neki tetszeni. Bár pénz már nem volt nálam, sikerült az összeset elköltenem egyetlen nap alatt Kendrára, így ismét a vámpírságra kellet támaszkodnom. - Ha nem akadsz ki hasonló apró dolgokon, akkor biztosan..- Véletlenül kicsusszant a számon, és oda kaptam.. bár valójában ezt gondoltam. Csak nem éppen biztos hogy Kendra jó néven veszi. Úgy döntöttem hogy most nem fogom fogdosni a kezét, és semmi fizikai kontaktust nem kezdeményezek, így hát elindultam ki fele a központból. Hallottam hogy Kendra jön utánam, azért tartotta távolságot tőlem. Így egy szót nem szóltunk egymáshoz, ami jelen helyzetbe lehet jobb is volt mert talán nem jutnánk el az éttermig. Kiértünk az épületből és az volt az első hogy előkaptam a telefonomat a zsebemből. Hívtam magunknak egy taxit, bár azt se csodáltam volna ha nem egy kocsival megyünk. Vártunk egy darabig, és meg is jött. Kinyitottam Kendrának az ajtót, és néztem rá. Nem igen szándékozott megmozdulni. - Most akkor megyünk vagy nem?- Nem kellet sok míg beszálltunk a kocsiba. Jobbnak találtam ha nem ülök mellé, így a sofőr mellé feszkéltem be magam. Mondtam neki hogy hova is vigyen minket. - Óh, csak nem randi lesz?- Nézett rám , majd a visszapillantó tükörből Kendrára. Én nem kívántam már ehhez hozzáfűzni semmit. Ezután kínos csend alakult ki köztünk, már alig vártam hogy oda érjünk az étteremhez. Amint kiszálltam a kocsiból, körülnéztem a főtéren.. látszott rajtam hogy aggaszt valami. Arra gondoltam hogy a vadász akivel össze keveredtem vajon még itt lehet e, nem szívesen futnék össze jelen helyzetben vele. Főleg már hogy a ruhámat is lecseréltem. Megvártam Kendrát, és elé álltam. Igazából azt szerettem volna ha belém karol vagy hasonló. Bementünk az étterembe, és foglaltunk egy asztalt. Kendrának még a széket is kihúztam és csak utána ültem le. Vártuk a pincért. Pont megfelelő alkalom volt arra hogy picit megismerjük egymást, vagy legalábbis hogy ne csak a rosszat lássuk a másikban. De valahogy a szavak nem igen jöttek.. -Na és... hogy derült ki hogy vagy ami vagy?- Hirtelen nem tudtam jobbat, és azt hiszem szerettem volna egy picit a múltját is megismerni. Hogy vajon milyen is lehet ő ha éppen nem idegeskedik vagy piszkálódik.
- Jól, jól vagyok. - úgy bólogattam mint egy kis diák aki a tanárát hallgatja. - Furcsa? - kérdeztem tekintetébe fúrva sajátomat és emlékeim között kutatva, rá kellett döbbenjek, hogy több olyan est is akadt az utóbbi időben amire nem emlékszem. - Én... - összevonva szemöldököm húztam el a kezemet tőle és ujjaimat orrnyergemre futtatva sóhajtottam fel látszólag gondterhelten. - Nem tudom... vagyis... nem emlékszem. Olyan mintha az estéim eltűntek volna. - riadt lélektükreim az övéit keresték. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem vagyok őrült. Ha elvesztem józanságom, mi marad számomra? Egy egyszerű tanárnő voltam, semmi több pedig egykoron az a tudás mi bennem rejlett, az az előkelőség és elegancia melyet sugároztam, százszor többet ért mint ma. Egy garas, talán annyit hajítottak volna csupán utánam ha most a etikettről és udvarlásról kezdenék beszélni. Egyszerű ember voltam és még csak nőnek sem igazán titulálhattam magam nemem ellenére mert ebből a világból kiveszett a nőiesség. Én csak egy frigid tanárnőnek számítottnak nem többnek, aki a konzervativizmus jegyében élte életét és ezért mélyen megvetették. Épp ezért nem akadtam soha össze Haydennel. Nem mintha nem vágytam volna rá, hogy valaki megérintsen, hogy cirógasson... hogy a magáévá tegyen. Igenis kívántam, hogy egy férfi felém kerekedjen, hogy akkora erővel taszítson maga alá, hogy behódolhassak. Hayden azonban túl vad volt nekem, túlságosan is kalandvágyó ahhoz, hogy meg akarjon hódítani engem és ezzel nem volt baj. Szerettem, az egyik legjobb barátom volt és minden egyéb csak összekuszálná ezt. - Ugye nem vagyok őrült Hayden? - kétségbeesetten kapaszkodtam bele ujjaimba és közben nagyot kortyoltam az erős borból, hogy elnyomja mindazt a bizonytalanságot ami rám tört.
•• Words: 266 •• Music: - •• Note: - •• [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem... ebben az esetben a beszéd aligha oldana meg bármit is. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Még sosem bizonytalanított el ennyire nő, mint ő. És hogy újra felbukkant.. - sóhajtottam fel. - Bár várható volt, hogy így lesz. Hiszen Mystic Fallsban vagyunk, és kicsi a város ahhoz, hogy ne... fussunk össze néha. - sorjáztam a szavakat még mindig Caroline-ról. Mintha a betege lennék ennek a lánynak. Nem érdekelt az se, hogy szakított azzal a gyerekkel.. nem jut eszembe a neve, de azt hiszem, ő a polgármester fia, legalábbis a múltkori bálon úgy mutatkozott be a fiúcska. Ellenszenves volt az első pillanattól kezdve. Rögtön Emilia-ra fordítottam a tekintetemet, ahogyan szavait újra meghallottam, és megfogtam a boros poharamat ahogyan ő. Zaklatottnak tűnt eleinte, de rögvest tisztulni kezdett előttem a kép, hogy tovább haladtunk a történetben. - És most.. jól vagy? - siklott át az asztalon kezem, és gyengéden megfogtam az ujjait, hogy bíztatóan megszorítsam azokat. - Sajnálom, hogy ilyesmivel kellett itt szembesülnöd. - suttogtam halakn, hogy más ne hallhassa. - És.. nem derítettél ki semmit? Nem történt utána semmi furcsa? Volt valami? - kérdezgettem őt továbbra is, mintha egy lexikon lenne, de hát tudtam, hogy... ebben ő sem lehet okosabb nálam. Hiszen akkor nem lenne ilyen tanácstalan.
- Ó, sajnálom. – hervadt le a mosoly az arcomról mert erre igazán nem számítottam. Persze, hogy emlékeztem arra az estére amikor bevallotta, hogy úgy hiszi szerelmes, ki felejtené ezt el? Megragadva kézfejét szorítottam meg tenyerét barátságosan s felpillantva tekintetébe fúrtam a sajátomat. – Beszélj vele. Az mindig bejön. – mosolyodtam el kedvesen majd mikor már túl sokáig bámultam szinte gátlástalanul a tekintetét, zavartan fordítottam el íriszeim. Automatikusan nyúltam a vörösbor után ahogy eszembe jutott a pár héttel ezelőtti este. Tudom, hogy valaki megtámadott. Tudom, hogy történt valami aznap éjjel de nem tudtam, hogy mi és ez rettentő mélyen gyötört. Nem tudtam, hogy Hayden egy vámpír sem azt, hogy egykoron boszorkány volt. Azt hiszem ezzel próbált engem megóvni. – Hayden, szeretném a segítségedet kérni valamiben. – váltottam témát ami tudom, hogy nem volt túl szép tőlem de nem bírtam tovább magamban tartani. – Két héttel azután, hogy ideköltöztem, volt egy…- mélyet sóhajtottam – valaki megtámadott. – nem néztem rá. Tudtam, hogy dühös lesz. – De nem emlékszem rá. Emlékszem, hogy valaki közeledik aztán semmi… reggel pedig az iskola parkolójában ébredtem. Sajnálom! – tettem hozzá hirtelen – Nem akartam elrontani az estét! De muszáj volt elmondanom valakinek… - húztam el a karomat és lesütve tekintetem vártam a reakcióját.
•• Words: 196 •• Music: - •• Note: - •• [You must be registered and logged in to see this link.]
- Kérem, hozza ugyanazt, amit a hölgynek! - szólaltam meg, miután Emilia kimondta, mit is kíván most. Részemről nem voltam nagy étterembe járó. Ügyvédként ritkán volt rá időm, s mi több, a tárgyalások és perek mellett leginkább a kis büfében találtam magamat, különböző kávénak nevezett löttyök mellett, valamint furcsa ízű szendvicsek társaságában. Nem egészséges életmód, de az edzőterem tesz arról, hogy ne az amerikai elhízott emberek táborát erősítsem. Közben végigmértem szeme szépségét. Még mindig az a régi fény, melyet mindig szerettem volna meghódítani, de egyedül az ő esetében voltam hajlandó nővel barátságot kötni. És azt hiszem, nem is alakulhatott volna jobban. Szeretem a társaságát, és anno, mikor elkerültünk egymás mellől, hiányozni kezdtek azok a furcsa éjszakák, a kis trükkök, és a társasága. - A megkomolyodás nincs a szótáramban. De az utóbbi időben.. enyhén feldúlt a szerelmi és nemi életem. - fintorogtam, és megforgattam szemeimet. - Meséltem neked Caroline-ról még annak idején New Yorkban. - néztem tekintetébe. Még emlékeztem arra a nehéz időszakra. Caroline... a kis fiatal lány Mystic Fallsból.. belészerettem. S mégis el kellett őt hagynom. Meg kellett igéznem, hogy ne emlékezzen rám többé. - Ismét összefutottunk. És zavaros az ügy. Nagyon.. zavaros.
- Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját. – Mindig is zavarban voltam Hayden társaságában. Nem volt köztünk több mint barátság mert én nem akartam és ő ezt tiszteletben tartotta de ennek ellenére nagyon könnyedén zavarba tudott hozni ha akart. Persze, a dolgát nagyban megkönnyítette konzervatív neveltetésem is. – Áh, még csak két hónapja költöztem ide. – feleltem egyszerűen s mikor a pincér mellénk lépett italommal, köszörültem meg a torkomat. - Culingionit – kiejtésem tökéletes volt, mintha magam is olasz volnék. A tésztaételek királya volt számomra melyben a spenót, a paradicsom és egy kemény ám igazán aromás sajt, a pecorino hibátlan szimfóniával ajándékozták meg az embert. – Persze, hogy azok voltunk. – nevettem el magamat ahogy visszagondoltam arra, hány alkalommal töltöttem vele az éjszakát egy film maraton kedvéért s hány alkalommal töltöttem nála az éjszakát csak azért, hogy másnap reggel könnyebben megszabaduljon az éppen nála éjszakázó hölgyektől. Persze, mivel mélyen elítéltem az ilyen nőket, egyiket sem sajnáltam, mikor Hayden menesztette őket. – Megkomolyodtál már azóta vagy még mindig az egy éjszakás kalandok koronázatlan s gáláns lovagja vagy? – kérdeztem szelíden mert tudtam, hogy nem bánja, sőt. Ami azt illeti már vártam is a fellángolást, a hévet, amivel mesélni kezd legújabb hódításairól. A vörös italba kortyolva sóhajtottam fel és eleget téve manuális fixációmnak kezdtem el piszkálni a mutatóujjamon hordott gyűrűmet.
•• Words: 211 •• Music: - •• Note: - •• [You must be registered and logged in to see this link.]
Lassacskán egy éve érkeztem már a városba, meg is lepett, hogy csak most futottam bele az én drága egykori ismerősömbe.. néhány nappal ezelőtt. Kétség sem fért hozzá, hogy ennek lesz folytatása, így hát találkozót egyeztetve igyekeztem az étterembe. Nem volt szokásom késni, ezúttal mégis elkövettem ezt a hibát. És még én gúnyoltam a nő"barátaimat" mikor ilyesmi történt.. át kell ezt értékelnem. - Bocsáss meg a késedelemért, kedvesem. - súgtam fülébe, miután nyakamba vetette magát, és készséggel öleltem át magam is. Nem emlékeztem pontosan az utolsó találkozásunkra, hogy mikor is történt New Yorkban.. de mit sem változott. Még ha fiatalabbá vált volna azóta. Megfiatalodott, nyilván az edzéseknek köszönhetően, hisz ott kötöttünk ki múlt héten abban az edzőteremben. - Igen, rendben. A késésem oka, hogy elaludtam.. hosszú volt a tegnapi nap. - vallottam be azzal a kisfiús vigyorral, mellyel általában nőkre szoktam veselkedni, majd elnevetve magam leültem a székre, és intettem a pincérnek. - Kötelességemnek érzem, hogy kiengeszteljelek ezért a pár perc késedelemért. Egy nőt nem illik megvárakoztatni. - sóhajtottam fel, tekintetem ugyanabban a férfias fényben játszott, mint általában. A nők kedveltek, s én szintúgy kedveltem őket. Ez nem halálos bűn, sőt! Nem vagyunk a középkorban, hogy elítéljenek az ilyesmi miatt. - Felettébb érdekelne kedvesem, hogy.. mióta vagy a városban. Ha sejtettem volna, hogy itt vagy.. felkerestelek volna előbb. Jó páros voltunk mi.. annak idején. - kacsintottam rá.
Nem szokott késni ezért aggodalmasan pillantottam órámra immár harmadik alkalommal. A pultos szánakozva nézett rám és ismét felajánlotta, hogy meghív egy italra de újra nemet intettem a fejemmel. Feszengve néztem körbe s mikor végre beléptett az ajtón, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Konzervatív nő létemre szerettem a csinos, elegáns ruhákat és meg is volt bennem a tartás hozzájuk. – Hayden! – elmosolyodva ölteltem át. Jó érzés volt egy ismerős arcot ltáni a tömegben, valakit, akivel hosszú-hosszú évekig barátok voltunk. Aztán elváltak útjaink mert elköltötem New Yorkból, vissza Anglia egy békés kisvárosába. A múlt héten pedig a puszta véletlen terelt minket össze az egyik edzőtermben. – Már kezdtem azt gondolni, hogy elfeledkeztél a találkánkról. – Nem voltam se dühös se ingerültség. Hangomban nem bújkált dorgálás sem pedig sértettség. Biztos voltam benne, hogy valami közbejött neki, ezért nem ért ide időben. – Minden rendben? – pillantotam gondterhelt arcára s helyet foglalva a lefoglalt asztalnál intettem a pincérnek, hogy most már hozhatja azt az italt. Csupán bort rendeltem. Nem kedveltem az erősebb italokat, no meg a vacsorához nem is illet volna más. Az ízléses étterem csábító illatokkal volt tele, halk blues szólt a háttérben és több pár kezdte itt péntek estélyét egy romantikus vacsorával. Én ma az egyik legjobb barátommal érkeztem akivel a vacsora után a színház felé vesszük majd utunkat. – Mir idejét sem tudom annak, mikor mozdultam ki otthonról. – vallottam be hiszen így is volt. Ha el is hagytam a lakásomat akkor azt vagy a munka vagy az edzőterem kedvéért tettem, nem azért, hogy szórakozzak. Az elmúlt két hónap alatt még nem szereztem olyan barátokat akikkel akárhová is elmentem volna. Szívesebben olvastam otthon a kandalló előtt, a díványon egy forró tea társaságában, mintsem, hogy tanulatlan s ellenséges kolléigámmal „mulassam” az időmet. Ezért is örültem meg hát annyira, mikor a sorsnak hála összefuthattam Haydennel. Végre volt valaki akire tudtam, hogy számíthatok ha a helyzet úgy kívánja s van aki társam az intelligens szórakozásban.
•• Words: 312 •• Music: - •• Note: - •• [You must be registered and logged in to see this link.]
Látva láttam, ahogy az előttem álló, ugyancsak instabil állapotban lévő jellem, hirtelen felindulásból a kijáratot választotta. Mikor a rideg monológot követően még válaszra se méltattam. Nem tagadom, rosszul érintette finoman felépített természetemet ez a nyers fogalmazási forma. De annál őszintébb volt, mintha valaki kedvtelésből mondaná azt, amit nem akar. De, hogy előrejelzés nélkül így faképnél hagyjon, az nem tűrte meg, hogy szócsata hiányában csakúgy annyiba hagyjam. Felállásával bátorságot merítve, gyorsan az asztalra helyeztem a kifizetendő összeget, akkor már az ajtóba szemlélve partneremet. Eredményes lett volna ha úgy érem utol, mégmielőtt kilép az étteremből. De a pincér pofátlanul kérdőre vonta a hívatlan távozásomat, amit egy cinikus legyintéssel rendeztem a számlájára. Örömmel kilépve a sznob környezetből, futtattam végig tekintetem a járókelőkön, mikor szerencsésen megpillantottam keresett személyemet. Bizonytalan lábakon próbálta egy türelmetlen taxisofőr figyelmét magára vonni. S mihelyst újra feltűntem mellette a kísérletezése azonnal alábbhagyott. Viszont, menekülési kényszerét továbbra sem leplezte számomra. Ezt némiképp, a kezem fogva tartásával a karján befolyásoltam, elegendő biztos talajt adva számára. A pillantását keresve, majd idővel megtalálva azt, kerekedett ki egészen a történet. Itass állapotban van. Én lennék a valaha élt legnagyobb szertelen barom, ha így egyedül útjára engedném. Főként ilyen állapotában, ami csak a kárára válhat egy ilyen dicstelen világban. Nem, úri neveltetésem mellett szóljon, hogy soha nem adok okot a szerencsétlen baleseteknek. - Hazakísérem! - rámenős hangsúllyal adtam löketet elhivatott jó szándékom kapcsán, mialatt bosszúsan egy taxit próbáltam megállítani fenyegető jelzéseimmel. Igaz, csúcs időben, ami óra pontossággal este kilenc órát jelentett, minden szóban forgó taxisofőrt arra késztetett, hogy figyelmen kívül hagyja az átlagosabbnál-átlagosabb ügyfeleiket. Engem ez nem-igen tudott foglalkoztatni, egy ilyen komplikált helyzet fennállásán. Ha szükséges volt a taxi elé vetettem magamat, de kellően elég volt az is, hogy bunkó mód kitúrtam egy korosan kövéredő bankár helyét a szabad taxi előtt. A becstelen diadallal nyert járműbe finoman, de annál határozottabban ültettem bele bizonytalan helyzetű partneremet. Mire, hatalmas borravalóval rásegítettem a sofőr igyekezetét a szegényes kis agglegény lakhelyem címéhez mérten. Aggódó pillantásaim percként ráterelték a figyelmemet a kiszolgáltatott lányra. Mert bevallom, féltem. Az alkohol mindig is rossz hatással volt az emberekre. De kitudja kire milyen mértékben? Féltem, hogy a rosszulléte átcsap rosszindulatú emlékezetvesztésbe. Enyhíteni rémült pillantásaimmal nem igazán tudtam. Helyette biztonságot adva kezét az enyémbe préseltem, ilyesfajta biztató szövegekkel: - Ne aggódj...hamarosan jobban leszel. - noha a kétség még mindig hallatszott a hangomban. Mégis ilyen helyzetekben, az ember próbálja menteni, ami menthető. Így, újabb indalatos szóval a sofőrhöz szóltam, hogy igyekezetét kamatoztassa az érdemtelen pénzösszeggel kapcsolatban.
- Nem, nem az. – jelentettem ki néhány kósza s csöndes perc után még tekintetem az övébe meredt. – Nem kiábrándító. – ráztam meg fejem, épp mint aki tiltakozva kíván szót ejteni s pár kósza tincs arcomba hullva lázadt fel, hitel adva dacos szavaimnak – Váratlan. Meglepő. Lázadó. Azonban semmiképp sem kiábrándító. – fektettem villám a tányérra ahogy befejeztem az étkezést és ismét a vízbe kortyoltam. – Végül én adtam fel a játszmát és fordítottam el kék íriszeim mert nem tudtam állni fürkésző pillantását. Egy ismeretlen ismerős tekintetével ajándékozott meg és be kell vallanom, ez megrémített. Nem akartam, a legkevésbé sem akartam, hogy belém lásson. Ezt senkinek nem engedtem. Még a pszichológusom sem tudott teljes képet festeni rólam mert úgy játszottam az emberekkel, mint Bach a hegedűjével. Bach is gyűlölte volna, ha hangszerén egy idegen, egy szebb dallamot játszott volna mint ő maga. – Nincs annál szörnyűbb valóság mikor az emberek hisznek egy álarcnak mely félig nevetve s félig sírva hiteti el a világgal, micsoda törődés rejlik bennük. Ezzel egyetértek. – A saját bőrömön tapasztaltam mikor a csuklómon ott díszelegtek nevelőapám ujjainak nyomai miután lerángatott, vissza a pincébe, a láncokhoz, a sötétéghez, a szörnyekhez s rémálmokhoz. – S nincs rettentőbb bűn ennél. – egy gyermek álarcára nem figyel a világ. Ezt már csak némán tettem hozzá. Nem kellett, hogy ennél többet mondjak, hogy nyílt rést üssek a páncélomon. Éreztem, ahogy kifordul a világ gyémántos tengelyéből és hogy egy pillanatra akaratlanul is lehunyom a szemem. Akaratlanul… kifordul… valami nem volt rendben. Valóban forogni kezdett a világ és valóban nem akartam pislantani. – Kicsit szédülök… - Egy dologtól rettegtem igazán… hogy elvesztem az eszméletem. Gyűlöltem gyönge, kiszolgáltatott lenni… egy üres hüvely mit úgy fúj a szél mint egy szalmabábot. Tudtam, hogy a bornak nem lehet ilyen hatása, ahogy azt is, hogy az étellel nem volt baj. Az öblösebb pohár után nyúltam melyből a vörös italt ittam és az aljára néztem. Fehér por maradványát találtam benne. – Remek. – sóhajtottam fel mire Thomas mellém lépve nyújtott egy cédulát majd elfordulva távozott. – Talán még sem volt olyan ostoba mint feltételeztem. – az inger mi a szédülést okozta, elkezdett erősödni ahogy haragom is. – Tudja Mr. Lyod, igazán élveztem a vacsorát, most azonban mennem kell. – emelkedtem meg remegő térdekkel és elejtve a levelet indultam szédelegve az ajtó felé. Az üzenetet, apró, sunyi betűk díszítették. „Gondoltam megkönnyítem Haiden dolgát. Egy kislány után csak ráébred, hogy egy igazi nőre van szüksége. Ez csak randidrog édesem, holnapra mindent elfelejtesz. XXX, Adriana.” Tekintetemmel a kilincs után nyúlva igyekeztem kilépni az ajtón, hogy még idejében hazaérjek, megelőzve azt, hogy bárki észrevegye rajtam, hogy épp oly könnyedén elkaphat mint egy félénk kölyökkutyát.
Kiléptem a menedéket adó helyiségbe, ami főként a lelkiismeretemen, noh meg a feldülemlett gyomorsavam kiküszöbülésével egyetembe könnyített a helyzetemen. Ennyit az értékes, flancos étekről amit 5 perc múltán a wc csészébe száműztem végleges útjára engedve. Bátran kijelenthetem, még sosem érzékeltem ekkora szorongást a testemben, ami ennyire vészjóslóan jelezte, hogy valami nincs rendben velem. Halvány ötletem se volt, mi lenne ilyenkor helyes, hogy valamiképp enyhítsem a változékony belső küzdelmemet. Helyette, inkább farkas-szemet ütközöttem a tükörképemmel, erősen győzködve magamat a hazugságról, miszerint ez csak véletlen lehet. Az első véletlen akkor esett kútba, mikor a könyvtárban szerencsés módon belevergődtem Moirába, epikus zsenialitásáról meggyőzve engem. A második hibát ez a vacsora meghívást követte. Ami a végső ellenérvként ide vezetett. Magamra tekintve, láttam a kizsigerelt, legyőzött énemet, ami harc nélkül feladta magát az érzelmeknek, amiket mind-ezidáig bámulatos módon elfojtottam belsőmben. S csakugyan nem hat rám pozitívként a kieresztése ennek a veszedelemmel teli gondolatnak. Érzelem. Sosem állítottam magamat sorba a pszichopaták közé. Csaképp, helyesnek véltem ha nem minden ismeretlen számára mutatom meg valódi énemet. Hiszen annyi rossz szándékú lélek járja a végtelent. Nem adhatok elégtélt, még akkor sem ha jeleneseteben az érzelem fogsága egy fiatal lány iránt kerít hatalmába. Nélkülözhetetlenné vált számomra, hogy továbbiakban is azt a komolysággal és érzelem-mentességgel teli arcomat mutassam, ami több eséllyel megvédett a gonosz tekintetek alól. Kivert arcomon töröltem egy nagyot a kézenfekvő törölközővel, mire végre megjelentem hosszas kimaradás után az ajtó szögletében. Vissza-sétálva, újból felidéztem elhivatott tettemet, hogy mereven a komolyságomról adjak látszatot. Mindez ez sikerült is, hely-foglalásom alatt. De az első pillantással még haboztam. Alatta, mégis szóba elegyedtem. - Bevallom őszintén, nagyon fárasztóan hat a maximalistát adni. - majd egyszerre megerőltetve természetem rátekintettem. És látni-látva, nem estem kétségbe a helyzetet illetőleg. Sőt mi több...nagyobb bátorság szorult az ereimbe, hogy folytassam amibe belekezdtem. - Ha látszat kiábrándító is, úgy hiszem evidens mindenkinek egy-fajta fiktív képet kialakítani. Hiszen senki sem tudhatja, milyen álarccal mutatkozhatnak gonosz szándékú ellenségeink. - egy aligha látható félmosolyt megengedve szavaim alatt, adtam nyomatékot merészségem láttán. Vajon a túlzott alkohol adja még a hatást ezzel kapcsolatban?
– Miért olyan rettentően fontos magának, hogy mit gondolnak az emberek? Nem fáradt még bele a hibátlanul vasalt ingekbe, a tökéletes és valószínűleg az utolsó, angol úriember szerepébe? – a kellemetlen érzés torkomra kúszott és fojtogatni kezdett. Arcélemre keménység ült ki, tekintetem elrejtettem előle. Idegen volt, hogy valaki pillantása követett s hogy nem tudtam hová rejtsem lassan kiülő zavarom. No persze, nem az a gyermekded-féle rózsaszín pirulás festette meg arcom csupán gesztusaim árulták el visszás helyzetem. Legnagyobb szerencsém és egyben előnyöm mit gyeplőként tarthattam kezemben ha akartam, hogy ő jobban küzdött nálam. Sokkal nagyobb harc dúlt benne mint bennem. – Remek, igazán, remek. – szűkszavú válaszom bár legyen bármilyen egyszerű is, kifejezte amit akartam. Elvégre is, jómagam nem most fogyasztottam itt első ételem, pontosan tudtam mire számíthatok és ezúttal is kielégítették igényeimet, teljes mértékben. Tincseimbe túrva simítottam őket hátra s megköszörülve torkom nyúltam a kristálymetszésű, múlt századi pohár után melynek tartalma épp oly zamatos volt mint amennyire dallamos a neve. Rezdületlen hallgatásba burkolózva engedtem útjára. Nem háborodott fel a lelkem idegen módra, hogy aggodalmas gondolatokkal töltse meg elmém és ez megdöbbentő nyugalommal töltött el. Nem átallott folytatnom az evést még partnerem távol volt s az igazat megvallva, az ivást sem. Újabb pohár melynek tartalma örök időkre elveszett. – Thomas… - ejtettem ki a pincér nevét halkan, ki a mellettem lévő megüresedett asztalról pakolta el a múlt egy újabb darabját – Megtenné, hogy hoz nekem egy nagy pohár vizet? – Thomas bólintott és már indult is. Ki kellett tisztítanom az elmém. Szükség volt gondolataim szürke s kimért józanságára mit a bor elmámorított és mi elmosta ideáim alaposságát, megrendíthetetlen, makacs ragaszkodással küzdve s kutatva egy számomra ismert ismeretlen s oly nagyon gyűlölt, érzelem után. Ajkamba harapva rántottam ki magam, vissza a valóságba minek spenót íze egy régi időre repített vissza. – Köszönöm. – mondtam gépiesen mikor a pincér meghozta a frissítő, a nosztalgiából kiszakító öblös poharat s benne a vizet melynek tartalmát egy szuszra megsemmisítettem. Oldalra ejtettem fejem s mivel nem láttam jönni a férfit, elővéve telefonon, szinte már kétségbeesett sietséggel nyomtam le pár gombot és ahogy Marcus felvette már hadartam is. – Nézz utána egy Haiden Lyod nevű férfinek. Köszönöm. – tettem is le, ahogy észrevettem a szemem sarkából a mosdó oldaláról kilépő férfit.
- Mondja, kérem...mire is nem adtam választ? - tetettem értetlenségemet, mialatt fenséges mozdulatokhoz kötötten helyet-foglaltam, gondosságot sugározottan a törlőkendőt ölembe hajtva. Mire megcéloztam kivert, hideg tekintetét érkezett meg a vagyonokat felidéző főétkem, Moira hozatalát kísérve. Nem volt kellő időm még el-el tévedni a furcsa, annál jellegzetesebb íriszében, mert annál jelentősebb előnyt élvezett a vágy, hogy hozzálássak régóta várt ételemhez. Az első piperkőc ízleléssel akasztottam meg nyelvemen az ételt, hogy minden fontos íz jól átjárja finnyás érzékelőimet. A társasághoz kapcsoltan, a kritikus étel fogyasztásomat próbáltam elnyomni, főként azzal, hogy az étkére reagenst várva Moirára szegeztem tekintetemet. Aztán, valamilyen kifogástalan okból, csak megfeledkeztem étel kritikus hajlamaimról, miként elnéztem az előttem merészen helytálló partneremre. - Nyugtasson meg...a puccos látszatot leszámítva, azért az étel is megközelíti az elismerőt számára? - faggatóztam két villára húzott bélszín adagolása alatt, továbbra is kémlelve a reakciókat. Muszájnak éreztem a fűszeresen mámoros ízt egy korty borral felfrissíteni. Egy '60 évjáratú Sardone teljes-mértékben ellensúlyozta a íz különbségemet. Mégis, nyugtalan mód, az órámra tekintettem, hárítva az időbeosztás fontosságát a nézésemben. Csakhogy, ne higgye azt, hogy alpári mód untatna a személye. Mert valójában, tényleges nagy odafigyelést élvezett, a maga variábilis viselkedésével, megigéző küllemével, ami sajátos módon kerített hatalmában, konzervatív férfi létemre. Ezt tényszerűséget megállapítva szükséges volt újabb kiporciózott borral enyhíteni, még a józanságot kontroll alá nyomva. Igyekezetem, nem érezte előírtnak hogy lerészegedjek, hiszen az csak gátlásaim őszinteségét ragadná maró gúnyba. Mégis, érzékeim éberségén megengedett volt, hogy a határt megközelítve csillapítsam fel-fel törő vágyaimat, iránta. Fokozatos lépcsőfokkal már elértem a kívánt státuszomat, ami aligha segített volna jobban észrevételeim elnyomásában. Egyre inkább, csak azt képet láttam magam előtt, ami puritán és gyalázatos jelzőkkel illetne a társadalom. Felszökött szemöldökömmel, próbáltam unszolásom végett az ételbe fojtani vágyaim szélsőségeit, ugyan a szemem sorozatosan tiltakozva őt szemlélte. Az egyre inkább feltüntettet vonzalmát, szépségét és kiszolgáltatottságát. Kezdve tökéletesen leomló hullámos hajától, egészen kipattanó telt ajakáig. A kép benyomása a levegőt is szűkítve engedte tovább a tüdőmig, így segítségképpen a nyakkendőm szorításán enyhítve vettem nagyobb dózisba a levegőket. Mindkét tényező, mint az alkohol és a partnerem, valamiféle rossz előérzetet kalkulált bennem, amit jobbára csak azzal enyhítettem ha most azonnal eltávozok a mellékhelyiségbe. - Bocsásson meg! - mostanra, tekintetemet szigorúan csak egy pontra koncentráltattam, egyenesen a padló irányába, hogy még véletlenül se okozzon nagyobb rosszullétet ha ismerősre nézek. Majd kisvártatva, biztos álláspontot alkalmazva megindultam a bajtól kivezető irányába.
Újra a borba kortyoltam. Tekintetemmel a lassan zokogásban kitörő nőt figyeltem és csak akkor rezzentem össze mikor a férfi, szavait a vállamra ejtette és ellépve mellőlem megláttam elégedett mosolyát mit nem tudtam mire vélni. Királynőm tanácstalanul állt és harcosain végigpillantva nem látott mást csupán zavart elméket. Mély levegőt véve tartottam magamban mondandóm, mielőtt elpusztítottam volna a lassan megnyugvó kedélyek harmonikus együttélését. – Tudja az én türelmemnek elég sarkosak a határai… - köszörültem meg torkomat. – De nem kényszeríthetem arra, hogy választ adjon ha nem akar. – emeltem meg poharam és mintha csak tósztot mondtam emeltem meg kissé és bólintva emeltem újra ajkamhoz. Meg-meg forgattam az italt majd megnyalva alsó ajkam ittam meg a maradékot a kellően zamatos ám az én ízlésemnek kissé édes italt. – Thomas Mann! – csaptam össze a tenyerem mikor végre letettem a poharat – Meséljen nekem. Meséljen egy mesét melyben Thomas Mann munkáját dicséri de közben – emeltem meg egyetlen ujjam – mondja el nekem azt is, miért olyan fontos maga számára a könyv. – megköszörültem a torkom mielőtt ismét idéztem volna – „Ösztönösen kifejlődött benne a világ legkellemesebb szokása, az olvasás; nem is tudta, hogy ezzel menedéket épít magának az élet összes bajai elől, de azt sem tudta, hogy ilyen módon valótlan világot alkot magának, amely a valódit nap nap után keserűnél keserűbb csalódások forrásává teszi.” – ezt nagyon is igaznak éreztem. Ahogy azt is, hogy a királynőm meggyengült és nem tudja mit lépjen. Idő kellett neki és csak így adhattam meg ezt. Idő kellett ahhoz, hogy ismét csak rideg taktikus legyek, akit nem lehet elterelni céljától. A küzdelem bennem dúlt; no nem azért mert a lelkem egy árnyékoktól terhes része Haiden lelkének egy elrejtett darabjához akart simulni vagy mert a férfi konokul ragaszkodott elképzeléséhez, hogy megtörjön. Sokkal inkább azért mert nem egyszerűen észrevett, nem… ez annál több volt. Belém látott. Tudta, hogy van bennem valami amit talán meg lehet törni… hogy van bennem valami ami közel sem átlagos, ami mint egy tüskét rózsa vagy mint egy betörhetetlen vad musztáng csábította az embert.
Valódi személyem nem akart fennakadást sugározni a kilátástalan helyzet magaslatán. Mindössze, csak magamat próbáltam tartani a megdönthetetlen férfi szellememben. Nem evidens beleköpni valakinek a levésébe, még ha az illető magasztos aurát öltve, szemtelen habitusát próbálja kompenzálni előttem. Az illem ugyan mérföldekkel magasabb pozíciót foglalt el a felsorakoztatott fontossági sorrendemben, mely kölcsönösen is megkövetelte mindezt felém nézve. Asszettív mozdulatokkal rántottam meg szarkalábaimat, szemem rése mentén, a békétlen tetet kísérve. A tanulatlan gesztusa egyetlen szót sem hagyott kiereszteni a számból. Olyannyira meglepett, hogy a udvariasságot nélkülözve, szigorú tekinteteket dorgáltam hívatlan vendégem szemébe. - Ne haragudjon kérem...de nem is - a felvetett hiteltelen maszlag, - mely gyanítva csak egyike lejáratásának formája volt a partnerem iránt,- még nagyobb sóhajokat szabadítottak fel, harcra késztetve vezérhez méltó hűségemet. Ám ekkor történt, hogy Moira jelenléte jelentősen megváltoztatta a jelenlegi állapotokat. Felfegyverezve álltam, mégis hasznavehetetlenül, mikor a győzelem egyirányúan az ő javát szolgálta. Habár, az semmiképp nem nyugosztalt ebben a cinikus játékban, hogy egyesek határt átlépve így viselkedjenek. Nos, az eltúlzott gondolatokat nem figyelembe véve, talán ideje lesz mérsékelnem vérmérsékletem. Ekkora garanciát még sosem ejtettem, főleg egy nő személyében. Nah nem mintha, nem lennék olyan jól értesült a lovagi mesékben. Egyedül a gyakorlat állít fel korlátokat. Kevésszer adatott meg, hogy napi szinten űzzem ezt a pénzhiányos tevékenységet. De ahelyett, hogy sebeimet nyalogatva még szótlanul elnézzem a kiváltott tűz-helyzetet, rögvest felálltam mostani ülőhelyemről. Elfogadhatatlan testbeszéddel érzékeltettem a lassan távozó nő számára nem egyetértésemet, miután bátorságom teljében érezhető közelségbe kerülve, megfogalmaztam három röpke szót az idegen nőszemélynek kézbesítve. - Ön taszít engem!! - fejeztem ki, amit jobbára elűző tervként hajtottam végre. Nem is kellett a hatást kivárni, azonnal megkaptam a bosszús első pillantásokat intenzíven bevésődően, mikor végre búcsút vehettünk fellengzős jelenlététől. Felszabadult vigyort rántottam, mialatt a gesztust megőrizve kihúztam tényleges partnerem előtt a széket. Nem élvezett nagy fontosságot, hogy percekig győztes szónoklatot tartsak. Ellenben, inkább vigasztalóan lehajoltam partnerem helyfoglalása alatt, s enyhén a fülébe eresztettem dallamos szavaimat. - Ne köszönje. - ekkor mosolyra húztam számat, miközben a szemem lehunyásával dagadó, elismerő érzést adtam.
Hosszú, sokatmondó sóhajjal húztam el ismét a kezem és ezúttal csak akkor emeltem meg mikor lepöccintettem a hamut a cigarettáról vagy a borba kortyoltam. Sosem voltam híve az efféle játékoknak és nem is voltam túl jó bennük. Ezek nem szaktudást igényeltek és még csak nem is tiszta intelligenciát. Érzelmi intellektualitást követelt melyet belőlem elűzött a sötétség. Azt mondják, ha túl sokáig nézel a sötétségbe, az egy idő múlva, visszatekint rád. Én farkasszemet néztem vele. Pont úgy mint most Haidennel. - Nem felelt a kérdésemre.- jegyeztem meg csendesen miközben kék tekintetem valósággal az övébe égett. Az enyém kíntól volt árnyalt, az övé reménytől ragyogott. A néma csatában a gyalogosok már elvesztették életüket, mégis, mégis a király és a királynő rendíthetetlen büszkeséggel dagasztotta mellkasát és harcosaira tekintve elégedetten bólintott. Ám még a király a nyílt színre törést tartotta célszerű lépésnek, addig a királynő árnyakat teremtett és beleburkolta magát a ködbe. A bor, bíborba öltöztette ajkaim én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mi legyen a következő lépésem hiszen egyértelműen kihívott. – Nem, Mr. Lyod, nem kell bizonyítania semmit. Nem félek magától. Bocsásson meg egy percre. – emelkedtem meg és a mosdó felé vettem az irányt, hogy kissé megnyugtassam az idegeimet. Azonban a férfi nem maradt társaság nélkül. A nő, ki eddig csak lesen volt, most lecsapott a madárra. – Jó estét Haiden! – Adriana kellően feltűnő jelenség volt a gyöngyökkel a fülében ám szakadt ruhájával a testén… számomra. Mások számára az volt feltűnő, ahogy kisminkelte magát, a ruha hossza mi épp csak takarta idomait, a cipő melyben alig bírt járni és az a rettenetes pézsma illat mely vágyait hirdette. – Egy ilyen magán órára én is szívesen beneveznék. – jegyezte meg csípősen miközben befordultam az étterem túloldalán és bevetettem magam a mosdóba. A forró víz mi sugárban szakadt fel, egyetlen lélegzetvételnyi időt nem adott nekem. Egy darab zsebkendőt húztam elő táskámból és benedvesítve simítottam tarkómra. - Igazán meglep, hogy épp egy apafigurát választott magának, tekintettel arra, hogy az apja mit tett vele… óó… - ismerte fel Adriana, Haiden arcán az értetlenség egyetlen halovány és csak egy pillanatig játszó vonását, épp időben kapta el és tette hozzá negédesen – Óó, hogy te nem tudod… - annyi bizonyos, hogy a nő könnyedén folytatta volna tovább ha nem köszörülöm meg a torkom felette. Tekintetemből nem sütött más mint megvetés mert legszívesebben ezt a parasztot épp olyan könnyedén áldoztam volna fel mint a könyvtárban a királynőmet. Mindig is undorodtam az ilyen emberektől; a felületesség, ármányság és méreg tökéletes mintapéldányai. Adriana még utoljára, diadalittasnak szánt tekintettel emelkedett meg, tekintete azonban elárulta. Ő akart itt ülni, nem volt nagyobb vágya, mint hogy megérintse őt Haiden aki hűvösebbnek tűnt mint eddig bármikor amikor utána pillantott. – Igen, felesleges rákérdeznie. – bólintottam és felpillantva, igyekeztem összehozni valami barátságos gesztust ám végül csak egy ajakba harapás lett belőle, az is véletlenül. – Hamarosan megjön a vacsora. – jegyeztem meg mert nem akartam, hogy szánni, vigasztalni kezdjen. Egyszerűen nem volt rá szükségem, arra pedig pláne nem, hogy a király meghajoljon a királynő előtt és kezet csókoljon neki.
Szavai nem éreztettek alázatot vagy empatikus modalitásokat, csakis a veleéig nyers elutasítást szabadalmaztatott. De kis kapu, ott fél-homály fényben megragyogott a kulcs-lyukon. A kézsséges figyelem nyújtásomat ugyan nem vette komolyra, de az érintésemet annál aggasztóbban hárította. Félt a nyílt távolság mentes események sorozatától, mely csak egyetlen vélhető feltevést támaszhat alá. Vélhetően bántalmazták. A fizikális jelleg nem mutatkozott a küllemén, de mentálisan, ezzel az elutasító védekező hadmüvelettel egyértelműen választ a kérdésre. Csakhogy, az szándékosan nem illet bele valahogy képbe, hogy engem is, ez alá fenyegetően rosszakaró kategóriába vesz. Ha jól tudom, nem rendelkezem vésztjosoló vonásokkal, és ami még szembetűnőbb elmebeteg hajlamokkal. Igaz, ez az észrevétel bámulatos sokaságban leplezethető, de nem a végtelenségig. Muszájnak éreztem, talán büszkeségemből is, rávezetni nagy mértékű jóságomra és kifinomult úri magatartásomra. Mert igazságszerint, én valóban tartottam alaptalan félelme felől. A szörnyeteg leírás valahogy nem mutatna jól a dics-polcomon. - Kérem. Abban igaza van, hogy holmi ismeretlen csakis bizonytalan álláspontot foglal el, egy ilyen hajadon szemében. De egy percre se feltételezze azt, hogy szándékomtól vezérelten az életére török! - finomságul szolgáló komoly ábrázatot öltöttem magamra, hogy még tekintélyesebbnek tűnjön, fennhangú figyelmeztetésem. Alapvetően, nem akartam mégjobban ráijeszteni. Csupán csak hangsúlyt akartam adni, jelenlétem teljes ártatlanságáról vele szemben. De valahogy a hiteles szavak elvesztek, a gyönyörű ányalatú lélek tükrében. Élethűen érzékeltem a kétellyel teli zavart a fejében, pedig más módszerrel aligha tudtam saját magam igazáról meggyőzni. Így hát a fennakadást szítva, ismételten megpróbáltam megérinteni. Ezt a mallőrt, gyakorta lovak betanításánál alkalmazzák, amit annak idején saját magam is alkalmaztam. Hiszen el kell egy hobbi, ami kilövi az unalmas időszakokat. A lényeg a félelem, lassú megszerettetése, ami idővel pozitív képet fog alkotni a rosszaló aggodalmat elvetve. Hasonló hatást generálva, most csak ujj-begyemmel köröztem sápadt, selymes bőrfelületén. - Úgy érzem felesleges hoznom a helytálló érveket, hogy miért nincs indoka félnie tőlem. - törödtem bele, szememmel erősen figyelemmel tartva, minden rezzenését, apró lélegzetét és bőrének megfigyelhetően változó színét.
Felvont szemöldökkel és kissé dorgáló mosollyal pillantottam végig rajta. - Féltékenység? Egy egyértelműen kétségbeesett, morálisan roppant gyenge nő ül annál az asztalnál. Honnan tudom? Pillantson rá. A ruha amit visel a szomszédban található turkálóból származik. A szövetek már bomlanak, a varrás mentén háromszor öltötték újra. A címe aki kilóg német nyelvű és Mystic Fallsban vagy a közelében egyetlen német bolt sem található. A fülbevaló Haiden… - hajoltam előre – a fülbevaló igazgyöngy. Két hónappal ezelőtt rablást jelentettek a Rose streeten levő apró ékszerüzletből. Többek között az összes igazgyöngy ékszernek nyoma veszett. – hátradőltem. Épp oly szükségem volt erre a kis felvágásra mint szomjazónak a vízre. Kellett. Ekkor éreztem magam elememben, ez tudatta másokkal, hogy közel sem vagyok átlagos. – Választ adva a kérdésére Haiden. Nem, a legkevésbé sem vagyok féltékeny, főként annak a tekintetében, hogy maga láthatóan engem figyel és az a fél pillantás amit megengedett a nőre, azt jelenti, hogy még csak fel sem tűnt magának amikor beléptünk az étterembe. Módfelett meg tudom érteni, hogy nem vesz róla tudomást. Mint tanár, elég nehéz lehet vele együtt dolgozni. Most is arra próbál választ találni, hogy valóban ennyire nem érdekel a dolog, vagy egy csupán színjáték. Módfelett élvezem. – kegyetlen voltam és őszinte. Ez a páros azonban ezernyi lángoló szálkával robbant bele az emberekbe. A sötétség és magány többek között a bizalmatlanság ajándékát is nekem adta. A maszknak tűnő anyag azonban mára a bőrömre égett. Az élni akarás vágya és az ösztönök tartottak csupán egyben de a rideg kékség mi tekintetemből sugárzott már több békességet adott mint az érzelmek. Ahogy megérintett, elhúztam az ujjaim. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ez az este, átmenjen egy romantikus, a szikrák felpattannak és az ágyban végezzük tekintetű, tipikusan filmekben jelen lévő estébe. Nem voltam a romantika lánya és a szikráknak maximum annyi köze volt hozzám, hogy a pisztoly csöve kiokádta magából az egyetlen apró golyót mi kiszakítja a bőrt, a húst és gyilkol. - Úgy gondolom, hogy vérkeringésem működése a legkevésbé sem tartozik magára. – rántottam el a kezemet, hogy még véletlenül se szorítsa tenyerei közé. Nem szerettem, ha valaki anélkül tett volna velem bármit is mielőtt én áldásomat, adtam volna rá. Éveken keresztül kínoztak a szüleim és miután végre szabad lettem, elhatároztam, hogy soha többé nem teheti meg ezt velem. Ideges lettem amiért megérintett. Most először láthatott rajtam olyan reakciót mely eltért attól a viselkedéstől mi megtestesítette a jégkirálynő fogalmát. Előhúztam egy szál cigarettát és rágyújtottam. Amint elfogyott a teám, intettem a pincérnek, hogy ezúttal némiképp erősebb italt is hozhat.
### 412 | They call me the Wild Rose | [You must be registered and logged in to see this link.] | [You must be registered and logged in to see this link.]
A hozzászólást Moira Jenkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 21, 2013 10:23 pm-kor.
A személyes rámutatás, egy idegen, olcsó küllemű ugyanakkor rámenős magatartásáról meggyöző nőt jellemzett számomra. Túlzott figyelme hatására, szigorú mozdulatokkal húztam szorosabbra a zsakómat mellkasomon, minek után visszatértem több tekintélyt parancsoló partneremre egy kicsinyes feltevéssel. - Akkor most féltenem kéne a jelenegi büszkeségemet? - a megelőlegzett makrancos kacérságommal próbáltam lerántani a rideg álarcot az annál bájosabb arcán. S mikor a gondolat hasadásom felszakadt a szemének kék ányalatú iriszében, újabb dózissal jutatott hozzá a tett-vágynak, hogy kiderítsem mi értelme a színházi előadásnak. Tapintatós gesztikulálással kezdtem meg első bevetésemet, mialatt markáns mosolyt rántottam. - Ugyanakkor...most kissé féltékeny az ügyben? - nem volt köntörfalazásom tárgya, felvetni mit is érezhet, ha valóban érez is valamit, mint az adott nők 35%-a, feltékenységi rohamukban egy másik nőt szidolozva. Ámbár, a gerjesztett cselszővésem tartogatott mást is a háttérbe. A leplezett büszkeségem, ami csak epedett hátha egy magam fajta férfi hajadon lányokból hallja a csodálatot és a megbecsülést suggaló szavakat. Milyen kiábránditó... Hamár a női társadalom zöme kártékony lényt lát bennem, rögtön megnyugvást keresve, a hiú gondolkodású korosztályban bízom minden reményemet. Legyen az mélyen titkolt bizonyítási vágy, vagy kivárt dicséret meggyötört úri lelkiismeretemnek. Vehemensen kerestem a kivetített bókot, a feltörekvő flörtöt közöttünk, holott a helyzet maga csak késleltette a játszmámat. Tudni akartam, a férfias jellemhez kötött ismeretlen módszerek milyen helyzetbe kerítik a kőbe gyökerezett érzelem mentességet benne. Rádást adva, a végig sakkozgatott újabb lépésemmel, még mertem intim szféráját íritálni, ahogyan férfiasan merev ujjaim megérinteték törékeny, gyengéd ujjait. Legyőzhetetlen érzéssel sokkot imitált bennem, a kettőnk jelentős test hőmérséklet különbsége, első közvetlen érintkezésünk során. Vekker-órához hasonlóan kattogott bennem a gondolat, miért ilyen jóelső ugyanakkor tragikus módja ez mindennek? Bőröm hőmérőhöz igazodva becsülte meg a hő különbséget. De mégis miért ilyen hideg a természete? A körvonalazodó hideg küllem, belűlről is ilyen nyílvánvalóan élne? Vagy ez is csak egy manőver, hogy újabb terrorként az agyamat tartsa harapó-fogóban? - Döbbenetesen hideg a keze! - toldottam meg figyelmezető, aggodó figyelem felismerésemmel feltételezésemet, minek gyanánt két kéz-fejem közé paszírosztam kezét, átadóan sugározva belé a kellő melegséget. Megrémített a gondolat...meggyötört kételyt szabadított fel bennem. Valóban ennyire fontos ez nekem? Vagy az érzést, apai ösztöneim súlykolják rám ismételten?
Megadni magad valaminek sokkal ijesztőbb mint maga a folyamat. Egy lesütött tekintet épp oly hatalmat képviselt számomra mint egy meghajlott gerinc egy párbaj feszültségtől terhes ködében. Most azonban nem adtam meg magam és nem is éreztem kísértést rá. Meg sem rezzenve hallgattam és csupán csak bólintásommal jeleztem, hogy értem mit mond. A feszültség puritán mód és nyughatatlanul izzította a levegőt. Szinte a számban éreztem a türelem és temperamentum harcát miközben figyeltem. Óvatos mozdulattal emeltem ajkaimhoz a csészét melynek törékenysége tökéletesen kifigurázta a kettőnk kezdetleges kapcsolatát. Aprót kortyoltam hát az angolosan gyöngédnek tűnő mégis mesterien edzett teából és pár pillanatig még talán a tekintetem is lehunytam ahogy az első korty végigért bennem. Volt ebben a rituáléban valami különösen vonzó. A tej mi először kerül a csészébe, hogy megóvja azt a forró víztől melyben a tealevelek megadták magukat egy erősebb hatalomnak. Meghajoltak előtte, hogy végül ebben a csészében landoljanak. Mikor a pincér megérkezett, egy számomra egyszerű ám annál finomabb fogást választottam. - Culingioni. – kiejtésem tökéletes volt, mintha magam is olasz volnék. A tésztaételek királya volt számomra melyben a spenót, a paradicsom és egy kemény ám igazán aromás sajt, a pecorino hibátlan szimfóniával ajándékozták meg az embert. Elmosolyodtam. - A hölgy azóta figyeli mióta beléptünk az ajtón. Bizonyára azon gondolkodik, hogy vajon ez egy baráti vacsora-e vagy sem, miközben ő maga, nyilvánvalóan egy romantikus vacsora résztvevője. Bizonyára már régebb óta kívánja felhívni figyelmét de maga újra és újra elutasítja.– némiképp talán fel is akartam vágni. Igazi élvezet volt számomra, hogy nem tartoztam az átlagos emberek közé hogy megfigyelő képességeim és intelligenciám révén kiemelkedtem az általam egyértelműen ledegradált tömegből. – Kérdezhetek valamit? – emeltem ismét számhoz a csészét és csak miután bólintott tettem fel kérdésem. – Miért olyan rettentően fontos magának, hogy mit gondolnak az emberek? Nem fáradt még bele a hibátlanul vasalt ingekbe, a tökéletes és valószínűleg az utolsó, angol úriember szerepébe?
▲ words: 301 ▲ music: [You must be registered and logged in to see this link.]▲ note: -
Közönyös büszkeséggel felruházott modorban szükségeltettem növelni tekintélyemet, belépve a nyüzsgő gyertya fények vakító aurájába, a meghitt környezet fojtogató érzésének kérésztüzébe. Olybá tűnt, hogy ennek a találkának ide nem illő kategóriája csak kitüntetett minket a romantikus érzelmektől szőtt tömegben. Az pedig még inkább etikett sértő, hogy jó magam egy fiatal hölgy oldalán villogtatja magát. Azok a tipikus szempilla libbentések, melyek szavak nélkül is megfogalmazták, odadorgált előítéleteiket, dicséretüket, netalán elismerésüket. Példának okáért, ezért döntöttem a közszemle észrevételének eleget téve, egy magányos, zeg-zúgos helynél, ami jobban nem is szolgálhatott "bújtató" menekülési haditervnek. A látszat, amit nap mint nap felállítok, megbízható tanári pályámat érintve, valahogy óvatosságra int. Főként, ha azt egy tanuló korosztályába sorol az ember. Idegenként kezelve, kísérleteztem, hogy felhevített vérmérsékletem a külvilág szemére láthatatlanná váljon. Feszengtem...olyan hevesen, mint tanári munkám első szakaszaiban tettem. Csakhogy, itt mégsem megélhetési pozíciókért folyt a küzdelem. Mindössze, egy optimális étek választásért. - Csak italt fogyaszt, mondja? - felvontam rakoncátlanul kinövő szemöldökömet, mint sem elégedett mosollyal jutalmaztam volna azt. Mert igazából, mélyen megviselt a tudat, csak egyetlen ital fér bele közös programunkban. Most hogy így visszagondolok, talán a konok ajánlatom vitte bele a szolid kompromisszumokba. Semmi kétség...mert csak italt értett vacsora alatt. Mégis az előttem felvetett alázata és némiképp kiszolgáltatottsága, mely a szépségénél is elbűvölőbb volt számomra, belehajszolt egy visszautasíthatatlan újszerű ajánlatba. - Kérem! Rendeljen bármit! A számláról magam gondoskodom. - nagyszerű tisztelet tudattal intéztem peckesen egy mellkas bökést magamnak, hogy jól szembetűnjön húszévnyi kemény illem tudásomnak gyümölcse. A bizonyítási vágy, hogy megmutassam, nem csak a kedvében járó eszme a jellemem, hanem önmagam is, még egy apró mosolyt is kicsalt belőlem. Vártam az újabb beleegyezést, ami egyre kegyesebb és bűvösebb körben szűkítette számomra, hogy ez a lány különleges.
- Bizony, mindig - mormoltam halkan, és néztem, ahogy Hayley - mint egy jeladás - eltolta maga elől az üres tányért. - Gyere... - ugrottam fel, és megragadtam a kezét. - Úton akarok lenni.
Kezdőlap
•• Music: - •• Note: - ••