- Nincs mit köszönnie… cserébe kíváncsi volnék, miért keresett fel ismét? – mosolyom kedves, tekintetem sem árulkodik arról, hogy ez az este számomra maga a pokol. Azonban egy olyan lehetetlenül kegyetlen személynek mint én, elkelnek a szövetségesek… jajj, csak menne a behódolás! De persze, én nekem muszáj lesz majd felülkerekednem rajta, megmutatni, hogy én vagyok a domináns… tincseim az arcomba hulltak ahogy megráztam fejem majd a pincérre pillantottam. - 80 évvel ezelőtt azt ígérte, hogy sosem hagy magamra. Miért? Miben lehetek szolgálatára? – a helyes kérdés az lett volna, mi a francot akar tőlem? – Bizonyos vagyok benne, hogy oka van annak, hogy újra felkeresett. – kortyoltam bele a borba melyet akkor bontottak mikor megérkeztem. Finom volt bár az én ízlésemnek kicsit édes. A fűszeres bárányborda mellé tökéletes választás de magamtól soha nem rendelném meg… mondjuk ha rajtam múlna nem az asztalon pihenő vörös italból kortyolnék de nem lehetek udvariatlan… Intettem a pincérnek aki közelebb lépett majd a következő intésre, közel hajolt. A szemeibe néztem és hagytam, had törjön fel belőlem az, aki vagyok. Talán ha Carlos látja milyen brutális szörny vagyok, elereszt a karmai közül és szövetségessé lép elő; anélkül, hogy meghunyászkodnék előtte. - Azt akarom, hogy válassz ki valakit a táraid közül és hozd ide nekem – mikor ez megtörtént, mindkettő megkapta a feladatát. Harcoljanak a kegyemért… harcoljanak addig még egyikük el nem esik. - Legyen valami hasznuk is, nem? – mosolyodtam el sötéten. Ha egyszer kihívás nem volt ezekben a lényekben, akkor legalább valami szórakoztatót nyújtsanak még itt vagyunk. Az étterem a mienk így nem ér bennünket váratlan meglepetés.
Hm. Leah. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után újból sikerül összefutnunk. Bár ilyen szépségen valamennyire mindig rajta tartom a szemem. Hülye is lennék, ha nem. Mondjuk benne valami plusz még egy kicsit meg is fogott ami miatt most éppen magamra erőltettem valami öltöny féleséget amit még a mai nap során sikerült beszereznem az egyik eladótól. Természetesen nagyon könnyen megszereztem, hiszen egy igézésnél többe nem került az egész. A mai alkalomra tökéletes lesz. Az egész éttermet kibéreltem számunkra ami szintén nem került semmibe. Ilyenkor imádom igazán azt, ami vagyok. A vámpírlét annyi előnyt tartogat, hogy a hátrányok már fel sem tűnnek a dolgok mellett. De soha nem is kerestem ilyen ennek az oldalát. Szerettem volna vele kettesben tölteni az estét és az étteremben jelenlévő minden egyes alkalmazott ugrik a szavamra. Ha kell még desszertnek is sorba állnak ami valljuk be igen jó szempont. Soha nem sikerült túlságosan közel kerülnöm Leah-hoz. Gyönyörű nő és pontosan tudja, hogyan kell a külsejével lenyűgözni a férfiakat. Köztünk engem is. Nem is bírnám nem legeltetni a szemem rajta. Nem mondanám, hogy konkrét testrészeit szoktam figyelni.. Mert nem. Minden gyönyörű rajta és ezt próbálom is elraktározni a fejembe. Abban reménykedtem, hogy ezután a találkozásunk után gyakrabban fogom őt látni. A szépségével egyszerűen képtelen vagyok betelni. De azt hiszem ezzel elég sok férfi így van. Pont időben érkeztem meg az étterembe, mert eszem ágában nem volt megváratni. Na meg általában a nők azok akik késni szoktak szóval elegendőnek láttam azt, hogy pontosan a megbeszélt időre érjek oda, hiszen már minden le van szervezve. – Leah. – Mosolyogtam rá, majd a régi hagyományokhoz híven megfogtam a kezét és előrehajolva megcsókoltam. Ez is már az udvariasság egyik jele volt akkoriban. Mostanában meg már leesik egy nőnek az álla, ha egy férfi ilyet tesz. Igen.. Valamilyen szinten romlik a világ. Másrészről pedig javul. Ki hogy gondolja, mindenkinek a saját véleménye. – Én köszönöm, hogy eljött. – Mondtam utána pedig kihúztam neki a széket. Ilyet talán manapság az első „randin” csinálnak csak, hogy lenyűgözzék az éppen akkor esedékes hölgyeményt. Utána pedig már nem is nagyon érdekel ez senkit. Bár én se teszem ezt mindenkivel.. Van olyan aki megérdemli az én véleményem szerint és olyan is van aki pedig nem. – Természetesen minden úgy lesz, ahogy szeretné. – Az ilyen régimódi társalgások mindig kicsit visszarepítenek az időben.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 9:52 pm-kor.
Csinosan öltöztem fel, épp úgy, ahogy egy vacsorához azt illik. Nem mondanám, hogy izgultam de kellően tartottam az estétől. Carlos már jó ideje szemmel tart és bár a félelmet nem éreztem, tudtam, hogy nem jó előjel ha egy ősvámpír kiszemel magának. Elég okos voltam hát, hogy mielőtt belementem végre egy találkába vele - 80 év után újra – összegyűjtsek mindent amit azért adhatok, hogy békében váljunk el. Jó, nyílván volt oka rá, hogy kiszemelt és pontosan tudtam mi az, ami egyébként más esetben nem érdekelt volna de egy ilyen ellenfelet nem akar magának az ember lánya… arról nem is beszélve, hogy nekem sok ellenségem volt… ha csak egyikük is megkaparintja az ősvámpírt, akkor nekem annyi. Megelőző csapást kellett mérnem… ami némi behódolást igényelt. Mondanom sem kell, hogy ez nem az erős oldalam, igaz? Előbb érkeztem, szemmel akartam tartani a helyet mielőtt Carlos is megjönne. Nem lepődtem meg azon, hogy a férfi az egész termet kibérelte, csak néhány megigézett pincér állt őrt az ajtóknál még a többiek már hozták is az ízléses fogásokat… Nem nyugtatott meg a gondolat, hogy ketten leszünk, közel s távol pedig csak nyomorult emberek voltak. Szólhattam volna Curtisnek, hogy figyelje a helyet de nem volt szükségem gyámra. Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. Megtettem azokat a lépéseket amik a biztonságomat garantálták. A táskámban lapuló titkokról nem is beszélve. Carlos nem késett, éppen időben lépett be az ajtón és tért asztalunkhoz. - Carlos… - varázsoltam mosolyt arcomra és kezemet nyújtottam feléje. Már elmúltam ötszáz éves és mégis a régi megszokások rabja voltam. Kézcsók meghajlás. A legtöbb esetben még magázódtam is. Ahogy a férfival is… túl régi ismertég a mienk és sajnos nem mondhatom el, hogy a vámpír a szövetségesem. Még. - Köszönöm a meghívást. – foglaltam helyet mikor kihúzta székemet és még én is éreztem, hogy feszültség leng körbe. 80 éve nem tapasztaltam ilyet. Ha nem tudnám, hogy nincsenek érzelmeim, még azt gondolnám, félek. - Kérem, ígérje meg nekem, hogy az éjszaka kettesben maradhatunk. – intettem a pincérek felé. Igen, kettesben akartam vele lenni, ami azt jelentette, hogy éhes vagyok. A férfiak pedig mind jó erőben voltak, ami miatt szórakoztató lett volna végignézni ahogy kivégzik egymást és vérüket nekem áldozzák.
Minden simogatás jólesett tőle, és mosolyogva szorítottam meg a szabad kezét, így húzva hozzám, és kedvesen mosolyogtam rá, mintha soha többé nem is láthatnám. A tudatomba akartam vésni minden gyönyörű vonást, melyet arcán láthattam. - Boxoltál? Öhm.. kedvesem.. ez miféle tevékenység? Valami.. sport? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Hiába, 900 év koporsóban megteszi a hatását.
-Nem öltem meg senkit, de táplálkoznom kellet.-Mondtam miközben a kezem az ölében landolt. -Jól is emlékszel rá szerelmem-Suttogtam és megsimitottam csodaszép arcát olyan volt, mint ha csak angyalok faragták volna ki. -Boxoltam ... még a 20-as években-Meséltem neki izgatottan erről az élményemről.
- Tudod Sage... nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban, hogy a hosszú idő alatt te vajon hány ártatlan embert öltél mg. - fogtam meg kezét, és odahúztam az ölembe, hogy ott simogasam kézfejét. - Az emlékezetemben egy gyönyörű, fiatal, és okos nő vagy. De.. mi lett veled utána? Mit tettél még? Mivé váltál, Sage? - kérdeztem rekedten.
- Hát jó. Már megszoktam, hogy a Mikaelson villában nem gyakran van részem. - mondtam, de nem szemrehányóan, éppen ellenkezőleg. Amúgy is jobban szerettem a saját birtokomat. Az ajtóban szembefordultam vele, majd ellentmondást nem tűrve szólaltam meg. - Nem érdekel, mennyire szereted a kocsidat, holnap reggel jöhetsz ide vissza érte. - mondtam szigorúan, majd megfogtam a kezét egy széles mosollyal.
Úgy néztem Erin után, ahogy távolodni kezdett, mint méhecske az édes porral teli virágra. - Nos, bármire vevő vagyok. Hogy mi lesz a dologból... azt majd közösen eldöntjük - léptem utána. - Nos, akkor hová? Hozzád, vagy hozzám? Bár talán jobb lenne hozzád. Nálunk zűrös a helyzet. A hugom, anyám... és Mikael is beállíthat. Nálad nyugodtabban lehetünk. Legalábbis remélem - csókoltam bele hátulról a nyakába.
- Vagy talán a közelséged miatt vagyok képtelen kikapcsolt üzemmódban maradni. - sóhajtottam fel, majd ahogy elhajtotta a pincért, ugyan vérző nyakkal, de jó gyorsan továbbállt, és ezen felnevettem. - Már tudom, mi kell ahhoz, ha egy-egy házaló ügynököt gyorsan el akarok hajtani. - jegyeztem meg, majd mikor magához húzott, felsóhajtva kezdtem gondolkodni. - Nem is tudom. Az valószínűleg attól függ, hogy mire utalt a "veled akarom tölteni a ma estét." - vontam fel a szemöldökömet, majd eltávolodtam tőle, elindultam, majd pár méterrel később fordultam vissza. - Tőlem beszélgethetünk életünk nagy kérdéséről is. De ha a mondat egy tüzes és szenvedélyes éjszakára vonatkozott, annak sem leszek az elrontója. - vontam meg a vállamat, mintha egy piti dologról lenne szó.
- Most már biztos, hogy meghaltam, és egy párhuzamos dimenzióba kerültem - motyogtam. - Eddig igen, ilyennek ismertelek. De akkor hol is van a bizonyos "kikapcsoltam" kezdetű dolog? - álltam fel, és mosolyogva a kezem nyújtottam Erinnek, hogy őt is felsegítsem. - Van, amit nem tudsz kikapcsolni, szépségem. Bárhogy is akarnád - néztem a szemébe mélyen, majd hátrafordítottam a fejem a még mindig vérző nyakú pincér felé. - Adj hálát a hölgynek, hogy ma te is megúszod élve - morogtam. - Na kelj fel, és tűnj el. És ha eljár a pofátok, legközelebb meghaltok mindketten. Ugye világos voltam? - vakkantottam, majd ahogy a pasas eltűnt - gyorsabban, mint némelyik vámpír - újra Erinnek szenteltem a figyelmemet. - Nos akkor... vacsora megvolt. Mi jöhet ezek után? - kérdeztem, és óvatosan magamhoz húztam.
- Nem erről van szó. - fordítottam el tekintetemet, és ezúttal az ő választottját mértem végig, aki a földön fekve csak Klaus parancsa miatt maradt ott. - Nagyon finom vére volt. De ezer éven keresztül nem öltem meg olyat, akiről tudtam, hogy hiányolni fogják őt utána. És nem szándékosan, de kitapogattam a karikagyűrűjét... - sóhajtottam fel. - Az ilyen elveszi az étvágyamat. Felesége van, talán gyerekei. Ezer év alatt már több ezerszer gondoltam arra, hogy mi lett volna, ha az én átváltoztatóm gondol erre. Hogy... ha látja, hogy családom van, akkor nem bánt, és nem tesz egy szörnyeteggé. Ennyiben... jobb akarok lenni nála. - fejeztem be. Talán túl érzelmesnek gondol, de ebben nem ismertem tréfát. Talán ezért is van, hogy spontán harapok meg embereket. Úgy nem látom a kezüket.
- Rendben, enyém a bamba. Azzal nem kell sokat teketóriázni - kaptam el kegyetlen, és gyors mozdulattal a pincér ruháját, hogy máris lehúzzam magamhoz, és éhesen tapadtam a nyakára. A forró vár azonnal elöntötte a torkomat, és csak ittam, ittam, mint aki ki tudja mikor táplálkozott utoljára. Már éreztem, hogy a szívverés gyengébb, de döbbenten felkaptam a fejem, ahogy Erin - hirtelen meggondolva magát - elengedte a saját áldozatát. - Mi ütött beléd? - csodálkoztam, elengedve a saját vacsorámat, aki jókorát puffant a földön, onnan pislogott fel rám. - Maradsz! - szisszentem rá, aztán újfent Erinre bámultam. - Nem ízlett? Talán mégsem olyan jó a bőgősök vére - vigyorogtam el magam, a számat törölgetve.
Vigyorogtam, mint valami őrült, mikor megjelent a másik pincér is. - Hm, tudod mit? Bevállalom a bőgöset, azok olyan kis... aranyosak. A vérük biztosan mennyei. - mondtam még mindig ültömben, majd felemeltem a kezem, hogy megfogjam az említett pincér kezét, és csuklóját húztam a számhoz. Csak kóstoló... hogy megéri-e egyáltalán energiát fektetni belé. - Hm... - nyeltem le a forró vérét, jó nagy kortyokban, és elégedetten sóhajtottam fel, de ujjaimmal ekkor valamit kitapogattam a kezén, és ez nálam sosem volt jó jel. Mindig, ezer éven keresztül nem voltam képes olyanokat bántani, akikről tudtam, hogy várnak rá. Ez nem gyengeség, vagy talán igen? Ezért nem szoktam ránézni az áldozataim kezére, vagy egyéb helyekre, ahol felfedezhetek valamit, ami házastársról vagy valamiről árulkodik. A srác kezén viszont kitapintottam a gyűrűjét. És ez minden étvágyamat elvette. Felálltam, és szemeibe nézve böktem fejemmel a konyha felé. - Menj. És ajánlom, ne kerülj többet a szemeim elé. - súgtam neki, majd amint távozott, már fel voltam készülve Klaus döbbent kérdéseire.
- A nők nemcsak titokzatos tudnak lenni. Meglepőek is - mondtam őszinte döbbenettel, mikor beleegyezett a javaslatomba, de a tekintetem azonnal a pincér felé is fordult, aki remegő lábakkal állt az asztal mellett. - Megértelek, Erin - szippantottam nagyot a fickó vérének odáig érezhető illatából. - Hol a másik? Gyere csak elő te is! - kiáltottam hátra, mire a másik megigézett pincér is előkerült. - Melyiket óhajtod? - fordultam Erinhez, és széles mozdulattal a két férfira mutattam, akik úgy álltak az asztal mellett, mint marhák a vágóhídon. - A választás először a tiéd. Csak mert úriember vagyok... és most kimondottan jókedvű. Amiről te tehetsz. Ez viszont jutalmat, és köszönetet érdemel. Tehát, válassz. A bamba... vagy a bőgős? - vágtam utálkozó fintort, mikor az egyik pincér a könnyeivel maszatolta össze a saját ruháját.
- Elég hatásos érvek. - bólintottam mosolyogva, hiszen időközben már ez is megjelent az arcomon, és megittam az utolsó kortyot is a pohárból. - Rendben, legyen. A programjaidban még sosem csalódtam. - ismertem el őszintén, ami tőlem eléggé ritkának számított, és a pincérfiúra néztem. - De nekem már inkább a desszerthez lenne kedvem. - figyeltem a srác nyakát.
- A nők meg a titkaik - emeltem a szemem az ég felé, majd kézbe vettem a boros poharat. - Nem tudom, hogyan vagy miért jutott eszembe - lötyögtettem a bíbor színű folyadékot körbe-körbe. - Csak a jelek szerint egész jól elbeszélgetünk. Talán folytathatnánk. Benned, meg bennem több a közös, mint gondolnád. És nekem semmi kedvem momentán egyedül lenni. Mivel te pedig nem akarsz eltenni láb alól, hát gondoltam, miért ne maradjunk ma együtt? - pislogtam fel rá. - Kifogásod van esetleg? Ellenem, vagy a program ellen?
- Sok esetben szerintem a nők sem értik magukat. De nem is baj. Ez kell ahhoz, hogy titokzatosak maradjunk. - vontam egyet a vállamon még mindig szemtelen mosollyal, majd félretettem a villámat, ami ezek után hangzott el, arra nem számítottam tőle, ezért nyilvánvalóan döbbent ábrázattal néztem tekintetébe. - Nos... - toltam el a tányért magam elől, és az asztalra könyököltem. - ez a gondolat honnan jött belőled? - kérdeztem, próbálva leplezni, hogy mennyire megdöbbentett.
- Oké, én megcsókoltalak - ismertem el Erin igazát. - A te szemszögedből tekintve azért, mert szemét vagyok, pofátlan, meg satöbbi. Aztán visszacsókoltál, majd ellöktél... és újra megcsókoltál. Én meg nem értem az egészet. Még ezer év után sem ismerem a nőket úgy néz ki... - vonogattam a vállamat. Néztem Erint, és szerettem volna egy lépéssel közelebb jutni hozzá - és nem fizikailag. De nem nagyon mertem, mert gyanítottam, hogy újabb pofon lesz belőle. Vagy nemes egyszerűséggel a fejemre borítja a tányérja tartalmát. Finnt ismerve meg holnapra ezt már az egész város tudni fogja. - Veled akarok maradni éjszakára - szaladt ki hirtelen a számon.
Talán más el sem hitte volna, hogy képes ez a férfi érzelmekről is beszélni. A fényről, a sötétségről, a hiányról.. ha nem ismerném, nyilván én is azt hinném, hogy egy jó színész jó előadása. De az ő esetében általában erről szó sem volt. - Azt hiszem, hogy értem. Igen. - bólintottam, majd halkan felnevettem. - Csak emlékeztetnélek, hogy te csókoltál meg először, mikor azt mondtam neked, hogy idézem:"még most is szeretlek, te kretén." - kacsintottam rá. - Viszont magyarázatot nem tudok adni, hogy melyik esetben miért tettem, vagy miért viszonoztam. Csak jólesett. Mint mindig.
Letettem a villát, összefontam a kezem a tányér fölött, és az állam azon nyugtatva néztem Erin szemébe. - Igen, hiányoztál. Nem találom a helyem. Tatia mellett sem találtam. Valahogy... nem is tudom. Olyan, mint... - kezdtem el kézzel magyarázni - mintha egy napfényes szobában lennék, ahol hirtelen behúzzák a függönyt. Akkor már nincs napfény. Van fény, de fekete. A hiány fényei, ugye érted? Ez nem a te hiányod, és nem Tatiáé, vagy valaki másé. Nem tudom ezt elmagyarázni, mert nem értem, csak érzem. De mindegy. Élünk, itt vagyunk, ami a történteket tekintve csoda. Talán ünnepelhetnénk, nem? - kérdeztem, aztán újra enni kezdtem. - A Grillben miért csókoltál meg? - tettem fel a kérdést hirtelen.
- Nem, nem tudlak elképzelni. De én sem vagyok híve az ilyesminek. - vontam egyet a vállamon, miután magam is magam elé húztam a tányéromat, és megfogtam az evőeszközöket. A kaja nem volt rossz, de nyilvánvaló, hogy az emberi étel után a legjobb, ha szó szerint emberből eszünk. Arra viszont még egy kicsit várnunk kell, legalábbis nekem. - Én viszont meg sem kérdezem, hogy hiányzom-e... úgy általánosságában nézve, azt hiszem, hogy a szakításunk okát elég megnéznem, hogy választ kapjak rá. - jelent meg egy mosoly az arcomon. Utáltam komoly dolgokról beszélni.
- Nem veled volt a baj - néztem Erin szemébe. - Nem te nem voltál jó nekem, hanem.... nem is tudom... valahogy az egész. Én nem tudok olyan lenni, mint az idősebb Salvatore. Sírig tartó hűség, meg romantika, és hasonló... nem az én világom. Most mondd, el tudsz engem képzelni virággal a kezemben, ahogy szerenádot adok egy nő ablaka alatt? - kérdeztem halvány vigyorral. - De talán igazad van, és jobb így mindkettőnknek. Neked legalábbis - haraptam bele a csirkébe.
A boros pohárba mélyesztettem tekintetem, miközben egy apró mosoly jelent meg ajkaimon. - Ennek több fokozata van. - ismertem el, és eldöntöttem, hogy nem válaszolok nyíltan a kérdésére. Meg fogja érteni ennyiből is. - Mikor elmentél, meg akartalak ölni. Vagy keresni valakit, aki megteszi helyettem. - kuncogtam fel, a pohár peremét piszkálgatva. - Fájt... jó ideig fájt, hogy nem voltam elég jó, vagy.. számodra nem ment ez az egész. El kellett telnie egy bizonyos időnek, mikor már eljött az, hogy magamnak is bevalljam, hogy beletörődtem az egész helyzetbe. Nem mondanám, hogy sosem gondolok rád. És azt sem, hogy nem hiányzol, vagy hiányoztál. - néztem fel ekkor már szemeibe. - De tudom, hogy így a jobb mindkettőnknek.
Csak hümmögtem egyet. Bár nem is tudom, min csodálkozom. Mégis, mit vártam? Hogy majd otthon ül, és minden szabad percében utánam fog zokogni? Előbb verne karót a saját szívébe, mintsem hogy bevallja, ha így is lenne. - Igazán kár - mormogtam. - Élveztem az együtt töltött időt - húztam magam elé a tányért, mikor megérkezett az étel. - És mondd csak... szoktál gondolni rám? Vagy néha legalább hiányzom? És most nem arra gondoltam, mikor unatkozol, és gyilkolni akarsz.
- Nekem is jöhet ugyanaz. - vontam meg vállamat, majd letettem az étlapot, és mikor a pincér némi félelemmel magában továbbállt, hogy továbbítsa a rendelést, egy pimasz arckifejezés jelent meg rajtam. - Nem csak "bolondulna", bolondul is. - sóhajtottam fel. - Sok a felesleges időm. Túlzottan sok ahhoz, hogy unatkozva töltsem el, és ha visszatérnék Szófiába, ott sem változna a helyzet semmit. - fejeztem be. Hát igen, az öröklét unalmas. Ő talán tud minden nap új elfoglaltságot találni, de számomra ez egy idő után kreatívhiányossá tesz. Az ölés pedig már nem tud olyan nagy gyönyört adni, ha csak unalomból csinálom. - Így hát marad a vér... a férfiak... és az emberek bosszantása.
Kezdőlap
