-Meglepő, más az ilyen felajánlásra lecsapna, mint egy légyre.-a meglepettségem nyilvánvaló, és ő sem tűnik éppen úgy, mint akinek nincs oka a boszorkányokat kevésbé segítőkésznek és barátságosnak titulálni. Fogalmam sincs hová vezetett ez az egész, de mondjuk úgy, ha mindkettőnk szempontjából nézem a dolgot, valahová előre felé. Csak a végcél nem volt tisztázott. Bár azt hiszem ebben a viaskodásban mindketten benne voltunk és egyikünk sem tudta volna megmondani mit is akar a másiktól. Valószínűnek talán a leginkább egy egyszerű indok tűnt: a magánynál még felületes kapcsolatok építgetése is jobb volt. Már, ha ezt most felületesnek lehetett nevezni ilyen kezdés után. -Ne kérj sűrűn bocsánatot. Ebben a városban sokan ezt gyengeségnek gondolják.-nem intelem vagy figyelmeztetés ez tőlem, inkább csak egy előre mutató figyelemfelhívás. A város talán egyik legnagyobb hibája az volt, hogy az ártatlanokat inkább megrontotta, mint felkarolta, s idővel mindenkitől elvárta, hogy vastag páncéllal ruházza fel magát. És aki nem tette, azt eltaposta, mint egy hangyát. Az életek pedig szinte következmények nélkül kerültek kiontásra. A furcsa helyzethez próbáltam idomulni, belesimulni, de örültem, hogy körülölelt minket a csönd és elmerülhettem a gondolataim között. Függetlenül attól, hogy mennyi minden történt, és mennyi mindent hallottam, jócskán alábbhagyott a képzelőerőm, már ami a mi minden történhet, amiről nem tudok részt illette. Körülbelül bármi történhetett a világban, nem lepődtem volna meg semmi borzasztó dolgon. Ezt kevésbé a neveltetés, mint inkább a tapasztalásnak köszönhetően vontam le, mint következtetést. Meglehet nem éppen voltam a toppon sok szempontból, de a véleményem továbbra sem rejtegettem. Bizonytalan léptekkel indul el és még inkább bizonytalanul ül fel mögém. Ha éjszaka túlélte, most se lehet rosszabb, mikor teljesen józan, maximum fáradt vagyok. Ez azonban mintha elmúlna, mikor mögém ül. Kezeit mondhatni rutinosan fonja derekam köré, amin jót mosolygok, pláne, hogy a motor hátsó részén épp a második utasnak ki van alakítva egy kapaszkodó. De hülye lennék nem visszaélni kellőképp a helyzettel. Vállam fölött mosolygok rá, mikor azt hiszi sisak nélkül elindulunk. Mikor rajta is ott a bukó, a gázkart meghúzva a városig meg sem állok. -Mondhatjuk. A helyzet…-túrok bele hajamba, a sisakom az ülésemre támasztva-Ennél egy kicsit bonyolultabb, de igen. Mindig ide húzott a szívem.-bólintok végül, remélve, hogy a szív ide-oda húzása ebben ki is merül és nem próbálja kibontani ez mit is takar részemről. -A farkasok egy kicsit bonyolult működéssel élnek a városban. De a részletekkel nem untatnálak. Mi az utolsó emléked?-kérdezek vissza, terelve a szót az előbbi kérdésről. Elindulok a főtér felé, az egyik mozgó árust megcélozva. Ha valamire, hát a jó zenére és aj ó kajára nem lehetett panaszkodni ebben a városban.
- Inkább elkerülném őket, majd emlékszem, vagy soha nem fogok teljesen. – nem vágytam egy boszorkány társaságára se. Nem csak a vámpírok voltak szerintem a saját fajtánkra veszélyes, hanem ők is. Sok féle csapdát képesek ők is felállítani és lévén egyet se ismerek, így nem is akarnék felkeresni egyet se, hogy kockáztassak ilyen téren. Láttam a meglepettséget, hiszen beszédes volt szemöldökének a „vándorlása”, de jobbnak láttam őszintének lenni. Még lehetőséget kapott arra, hogy mégis meggondolja magát és inkább keresse a következő bárt, ahol majd este elszórakozhat esetleg mással, vagy csak intézhesse az ügyeit. Mintha egyik pillanatban valamilyen módon mégis csak el akarnám őt lökni a közelemből, míg a következőben szinte majdnem mindent elkövetek azért, hogy inkább mégis maradjon. Káoszos volt, túlzottan is ez a helyzet és a percek múlásával nem lett könnyebb, csak még zavarosabbnak és bonyolultabbnak éreztem. - Sajnálom, én csak nem akartam hazudni. – őszinteség, ami olykor fájdalmas, sokkoló lehet, vagy inkább jobb lenne hazudni, de lévén annyit beszélt már arról, hogy mennyi veszély és gond lappang ezen a vidéken, így láttam fairnek, ha tudja azt is, hogy még milyen gond szakadhat a nyakába, ha nem tűnik el két másodpercben belül mellőlem. Ugyanaz a 22 éves lány voltam, mint 200 éve. Az öregség elméletben fogni fog rajtam is, egyedül amíg ki voltam vonva a forgalomból, akkor nem fogott rajtam valami mágiának köszönhetően. Dante magyarázott valamit, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden világos volt. S hiába volt mágus, akkor se kerestem volna fel, hogy varázsoljon rajtam, hogy az emlékeimet megkapjam. Elég volt az a tudat, hogy valami varázslat miatt szenderültem 200 évre álomba. Igaz, arra még nem jöttem rá, hogy kinek is kéne ezt megköszönnöm. Követtem őt szótlanul, ha bármi is eszembe jutott, akkor inkább az ajkamba haraptam, hogy ne szólaljak meg. Úgy éreztem, hogy jobb szeretné most inkább a csendet és a hallgatást választani. Van mit megemészteni, nem tagadom és ez még valami rövidebb és tömör verzió volt, de úgy éreztem, hogy nem kéne a felesleges dolgokkal is untatni őt. - Köszi. – újra csak ennyit mondtam, majd elkezdtem megtörölközni, miután kibújtam a nedves göncökből. Kiterítettem őket, majd felöltöztem, miután a hajamból se akart csorogni patakokban a víz. Felfogtam, hogy ne ázzon el a kapott felső. Utána pedig egyszerűen kisétáltam én is a házból. Pár pillanatra megtorpantam látva, hogy mi mellett is lebzsel, de gondolom tegnap is ezzel érkeztünk, így nem lehet nagygond. Felültem mögé, karomat köré vontam lassan és óvatosan, mintha attól tartanék, hogy megesz érte. Hátához simultam, hogy tényleg át tudjam ölelni, majd pedig nem volt más hátra, mint előre. Miután megérkeztünk sietve szálltam le és pillantottam körbe. - Mindig is itt éltél? Ez a hely az otthonod, ide húz a szíved? – utaltam a városra és arra a helyre, ahol mi is ébredtünk reggel. Hiányzott az, hogy valahova tartozzak én is, valamit az otthonomnak érezzek, ezért is érdekelt, hogy számára ilyen-e ez a hely, vagy ő se találja igazán a helyét.
-A városban rengeteg boszorkány ténfereg. Nem mondom, hogy nem kérnének fizetséget a szolgálatukért, de egy próbát megérhet. Máshogy aligha találhatod meg a múltad vagy az értelmét.-boszorkányok, de boszorkányok. Nem mondtam, hogy különösebben szerettem volna a velük való üzletelést, de kivételes helyzetek adóhattak mindenki életében. Most épp az övében. Nem mozdul, marad és nem lep meg, mikor beismeri, hogy igazából fogalma sincs merre kellene indulnia. -Valóban, ez se egy hátrány.-hagyom rá, de nem gondoltam még, hogy a segítségkéréstől gyáva lenne vagy valami hasonló. Talán megfontolandó viselkedés volt ez tőle és számomra is. A szemem nem kerekedik el, de a szemöldököm csodálkozásom épp elég kifejezően húzódik a homlokom közepére. Ennyit arról, hogy egyszerű lányt is fel tudok szedni egy bárba. A város viszont most is olyan volt, mint eddig. Egyszerűnek semmit nem lehetett benne nevezni. És a története valahogy az egyáltalán egyszerűnek nevezhető vagy egyszerűen felfogható dolgok közé tartozott. De le kellett nyelnem ezt a békát. -Ahha.-meg kell-e emésztenem az információt? Valószínűleg jobban, mint elsőre terveztem. Nem lep meg különösebben, pont, mint a bosziknál. A kor elveszik a külső mögött, ami az idő megálltával nem változik. Az az arc néz rá vissza a tükörből, ami ötven éve vagy ki tudja mióta. ellenben én ezt nehezen vagyok képes elképzelni, bár sokáig még a tükörbe se tudtam nézni, mert az emberi alakom elzárva lakott valahol mélyen, a farkasom fogságában. Az már egy egészen más kérdés volt, hogy hogyan tudnék változtatni az első gondolataimon. Eddig senkit nem kértem és bíztattam maradásra. Most se tettem, de mivel nem küldtem el, igazából ugyan az maradt a felállás. Visszasétálok a házak felé, a szekrényem kinyitva felé dobok egy törölközőt, majd az ágyra teszek egy felsőt és egy nadrágot. Nem túl modernek, de az itt élők maguk sem éppen voltak átlagos és modern emberek, a maguk módján mégis a jelenben élt mindenki. -Ezek talán jók lesznek.-biccentek a ruhák felé, felveszek egy tiszta felsőt, a víz ugyanis szinte lepárolgott rólam az ide felé vezető úton, a nadrágom alá veszek egy tiszta alsónadrágot, most betartva a ki nem mondott egyességet, mely szerint illedelmesen hátat fordítok és nem leskelődök a vállam felett. -Kint megvárlak.-lépek végül ki az ajtón, felkapva a motor kulcsát és ha felül mögém, meghúzva a gázkart, az erdőn keresztül indulok el vele. Ugyan utolsó kérést úgy tűnik, hogy figyelmen kívül hagyom, szerepel a terveim között, hogy némiképp beavatom. A kérdés csak az, hogy mennyi mindenbe. Az ő érdekét is szolgálná, ha tudna ezt-azt a városban dúló helyzetekről. Talán ezzel a jövő felé indulhatna és lehetnék én a vészmadár, aki felhívja a figyelmét, hogy a világ nem változik.
● ● coded by elena
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Egyik világ se volt soha az, amikor igazán dönthettünk arról, hogy mit akarunk és mit nem. – hangom túlzottan is komolyan csendült ahhoz, hogy bárki azt hihesse csak szeretek nagyszavakkal élni. Inkább tapasztalat volt, hiszen sok minden változott a világ az elmúlt 200 év alatt, de az eddig megtapasztalt és megtudott dolgok alapján még se mindenben. Sajnos… Látom rajta, hogy nem könnyű hirtelen felelni a kérdésemre, de mégis érdekelt, hogy mire is gondolhatott. Homlokomon apró ráncok jelentek meg, ahogyan a nem tetszés kiült az arcomra, miközben ő egyre inkább elmerült a magyarázás tengerében. Végül inkább csak egy bólintással feleltem, ami tökéletesen kifejezte azt, hogy értem és tudomásul vettem, de ennél többet értelmetlennek láttam volna mondani, vagy tenni jelenleg. - Ha nem ismerem a múltam, nincs jelenem és nem tudom azt se, hogy kitől kellene tartanom és kitől nem. Ahogyan azt se tudom teljesen, hogy ki vagyok. – szomorúságnak kellett volna csendülnie a hangomban, de ehelyett inkább a beletörődés volt érezhető. Apró sóhaj hagyta el ajkaimat, majd megráztam a fejemet. – Akár kutatom, akár nem, az emlékek meg fogják mutatni magukat. – tettem hozzá komolyan, mert az amnézia fura dolog. Én se értem teljesen, ha emlékezni akarnék, akkor se mindig sikerül. Nem kutatom az emlékeket, múltamat és akkor jönnek maguktól is és nem éppen kellemes formában. El kéne sétálnom, magára hagynom. Inkább a saját utamat járni, amiről fogalmam sincs, hogy mi lenne. Van még pénzem, de az se tart örökké és az életben maradáshoz azt se ártana még szereznem. Csalhatnék, igazán könnyedén menne, de nem akarok. Munkát kellene szereznem, azt hiszem így mondják, de miként is tehetném, ha igazából ez a világ legtöbb téren ismeretlen számomra. - Legalább nem félek bevallani, hogy mégis csak szükségem lenne útmutatásra és segítségre. – feleltem teljesen higgadtan. Sokan félnek segítséget kérni. Én viszont nem akartam még meghalni, se egy erdőben eltévedni hosszabb időre, mint kellene. Ahhoz volt már túl sok bonyodalom az életemben. - Nem is feltételeztem, meg ajándék lónak ne nézd a fogát. Vagy valami ilyesmi. – rántottam meg mosolyogva a vállaimat, mert nem voltam biztos abban, hogy jól mondtam a dolgot, de mintha valami ilyesmit hallottam volna néha az emberektől. Láttam az arcára kiülő érzéseket, hiszen sokszor ezen múlt az életem is, hogy tudtam-e olvasni mások arcáról, rájöttem e, hogy részben miket gondolhat. – Nem úgy vagyok amnéziás, mint gondolod. Emlékszel még arra, hogy gyerekként miként csodálkoztál rá a dolgokra vagy éppen ábrándultál ki? – tettem fel a költői kérdést. – Számomra ez a világ ilyen. 222 évvel ezelőtt születtem, vagyis kicsit több, de az mindegy. Majd 22 évesen, amikor a királyunk ellen merénylet készült valahogy én is csapdába estem, pedig csak meg akartam menteni az életét. 200 évig voltam öntudatlan állapotban, majd pár hónappal korábban magamhoz tértem egy ismeretlen világban. – fejtettem ki röviden a történteket, mielőtt azt hinné, hogy csak az amnézia miatt viselkedek furán, ezért nem rémlik ez a világ. Nem, valójában nem ismertem. – Köszönöm. – pillantottam rá hálásan, amiért nem ellökött, nem kirakott, hogy húzzak már el a francba, mert ez csak egy éjszaka volt és nem kell neki ilyen teher. Bár még mindig megteheti a történtek fényében. Lehet talán tévedtem és még se olyan, amilyennek gondolom. Közben elvettem a ruhákat, majd egy törölközőt is, ha kaptam, hogy megtöröljem a hajamat is, a testemet is, miután kibújtam a vizes göncökből, hogy utána a szárazba bújtassam törékenynek tűnő alakomat.
-Senki sem szent, de gondolom ezt tudod.-amit a fejembe vettem, valóban meg is valósítottam. Ha nem így lett volna, valószínűleg a falkám legnagyobb része még élne. mert ha nem is vallottam be, a saját módomon én is önző voltam. Mert volt, hogy a túlélés ösztöne jobban elvakított, mint a józanészre való hallgatás. Felfekszik a víz tetejére, mintha nem érdekelné, hogy ki láthatja, mire elgondolkodom, hogy nézzek más felé, mégsem teszem. Figyelem a könnyed testét, ahogy a víz tetején, a Nap melegítő sugarait élvezi és nem gondolom, hogy ezzel átlépnék bármilyen határt. Aztán mikor elmerül, megrázom a fejem, mielőtt a gondolataim ismét más irányba indulnának, mint szeretném. -Nem kell senki pacsirtája lenned.-meglep a fogalmazása, a kissé régies szóhasználat, ami valahol mégis kíváncsibbá tesz és érdekesebbé teszi őt ezzel egyetemben. -De ez nem az a világ, ahol dönthetünk róla mit akarunk és mit nem.-fő a pozitív hozzáállás, nem igaz? Mert abból most épp akadt némi. Talán lelomboztam ezzel, talán pontosan értette, mire gondolok igazából. -Őőőő…-vonom össze szemöldököm, hogy az egyszerű fogalmat meg tudjam magyarázni, mert az igazság az, hogy a rácsodálkozása túl őszinte volt. Megint. -Egy szoba, aminek minden falát puha, szivacs szerű anyag és arra húzott gumi réteg borítja. Általában nincs semmi berendezés. Azok számára van, akik…-nem biztos, hogy jó irány, de ő kérdezte-ön és közveszélyesek.-zárom le a kérdést, aztán megértem az értetlenség forrását is. Lassan, de biztosan kezd összeállni egy kép a fejemben róla és az életéről, amit maga mögött hagyott? Vagy amiről igazából nem is tud semmit. -Egy módon teheted. Ha nem hajszolod magad a múltad felderítésébe. És nem rágódsz a rémálmokon.-ismertem az érzést, könnyen is adtam tanácsot, de egy pöppet feleslegesen is. Ki az a hülye, aki emberként tud így működni? Szerintem senki. A vámpíroknak ilyenkor bezzeg könnyű az élet. Csak egy gombot kell benyomni, és mintha semmi sem számítana már a külvilágból. Hallom, hogy követni kezd, mire elérek a nadrágomig és gyors iramban beleugrok, már szinte mögöttem van, haját jobb oldalt egy kupacban összegyűjtve. A reggeli, pontosabban már délelőtti napfény csillog fedetlen vállán és a barna fürtökön. Újra elkap a múltba révedő érzés, amit hamarjában le is rázok magamról, mielőtt gondolataim újra olyasmire sóvárognának, amire nem kellene. Ellenben a felejtés jobb módszer lenne a nap folytatásához. -Érdekes, hogy egyik pillanatban dacosan követed a saját fejed, a következőben viszont segítségre szorulsz.-azt hiszem, az a tekintet, ahogy rám nézett, az a bizonyos reklámokból is ismert „kiskutya szem” volt. Bár sok hasznát nem vette nálam, mielőtt elmondhattam volna az irányt, új témát dobott be. Így a nadrágomban ácsorogva fordultam felé és pár pillanatig komoly arcot vágtam. Aztán elmosolyodva túrtam vizes hajamba. -Azt hiszem tudok egy jó helyet a városban. De talán előtte szerezhetnénk pár száraz ruhát.-nézek rajta végig, ahogy a nedves ruha bőréhez tapad. -Nyugi, nem az exem ruháit akarom rád adni.-az exem kifejezésben nem voltam biztos, így talán bizonytalanul hunyorgok egyet. -Igyekszem érthető lenni.-ez ebben a formában elég hülyén hangzott, és valószínűleg pont a fejem is ilyen hülye grimasszal uralkodik arcomon. De hogy beszéljen valaki egy olyan emberhez, aki nem emlékszik a múltjára és szinte új neki a világ, ami körül veszi? Mert ebben én rohadtul nem mozogtam otthonosan és ezt azt hiszem nem is volt olyan nehéz kitalálni vagy belátni.
● ● coded by elena
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Ujjaim közé csippentek egy tincset, ami még mindig arcomba tapadt, miután a szellő visszafújta oda. Lassan húzom rajta végig az ujjamat, mint hajdanán, amikor így próbáltam elterelni a figyelmemet, vagy csökkenten azt, hogy magamat hibáztassam egy-egy rossz dologért. Hajam babrálása közben képes voltam még ábrándozni, szép lassan hagyni, hogy megszűnjön a külvilág és csak én, meg a gyerekesnek mondható ábrándjaim maradjanak. Az első napsugaraknak is beillett volna az, ami az arcunkat cirógatta, csábító volt, gyengédséget és melegséget ígért egyszerre, de már régen nem hittem abban, hogy ez megadathat. Sok vér tapadt a kezemhez, még ha nem is akartam és talán pontosan ez volt az én büntetésem, hogy 200 évvel később egy idegen helyen ébredjek fel. - Életben tarthat, de másrészt legalább ha elbukunk, akkor se kell emészteni magunkat, hogy mi lett volna ha dolgokkal. – nem tudtam, hogy pontosan mi történt vele, vagy ő miként érti, de ezt az érzést is sokszor ismertem. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy megszökhetnék, megpróbálhatnék kijutni arról a helyről, a fényűzésből. Nem szerettem mindig hercegnő lenni, főleg akkor nem, amikor ártatlanoknak esett baja és még engem is felhasználtak hozzá. – Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy elhiszem? Vagy ha azt mondanám, hogy ez benne van a kisugárzásodban is, ha valamit fejedbe veszel, akkor azt végig is csinálod. Talán pontosan ezzel tűntél ki a többiek közül tegnap este. – nem hazudtam és kicsit talán irigyeltem is érte. A külső se volt utolsó, vakká nem váltam szerencsére a hosszú álom közben, de a külső megfakul, vagy csak szimplán elrejtheti azt a szörnyeteget, ami valójában alatta lappang, ezért se adtam idővel régebben se csak a külsőre. Megtanultam, hogy olykor a legnagyobb veszély, a legjámborabb és barátságosabb arc mögött lappang. Megemelem a kezeimet magadóan, de aztán sietve vissza is ejtem a vízbe, hogy könnyebben fenntarthassam magam a víz felszínén. Ahogyan pedig távolabb sodródom tőle rövid időre pedig a vízfelszínére fekszem. Élveszem a szellő és a víz váltogatását, ahogyan a testemet ölelik körbe, miközben a napsugarai gyengéden cirógatták a bőrömet. De aztán újra elmerültem, hogy csak a fejem legyen kint a vízből, vagy olykor a kulcscsontom. - Jobb kérdés, vártál egyáltalán valamit, vagy csak szimplán te se tudod, hogy mit is keresel még itt? – nem a helyre gondoltam, hiszen ez az ő vidéke, hanem arra gondolok, hogy pár karcsapásra van most is tőlem. Nem lett volna muszáj idejönnie, de mégis a közelembe jött, majd rövid időre még karjába is zárt. Az a melegség még a tóvizét is melegebbé tettem, nem csak az én bőrömet perzselte a csók közben. – Nem mindig dönthetünk róla és nem akartam, vagyis nem úgy, mint hiszed. – szabadkozásnak tűnhet, pedig nem volt az. Egyszerűen ahogyan mások se értik meg, nem kizárt, hogy ő se fogja soha megérteni. – Kapaszkodók keresek, hogy eligazodjak ebben a káoszban, amit teremtettetek. Nem akarok ártani, nem akarok senki kalitkába zárt pacsirtamadara lenni többé. – fájdalom pedig könnyedén csillant meg a szemeimben, majd a partra vándorolt a pillantásom. Ruháim még megvoltak és talán tényleg ideje lenne távozni, mielőtt túl sok olyat fecsegek el, amit nem kéne, vagy csak szimplán nem érdekli őt. Könnyedén rántom meg a vállaimat, ahogyan a vízcseppek megcsillannak a bőrömön, miután kiértem a vízből a reggeli napfényben. Sokak számára elképzelhetetlen lenne ez a jelenet, mert túlzottan is szégyellik azt netán, amit az élettől kaptak. Igaz, sok okom nem lehet panasz, maximum csak annyiból, hogy olykor régebben kívántam azt, hogy bárcsak ne születtem volna olyannak, akin a legtöbbek szeme megakad. Egyszerre volt jó és átok is. – Gumiszoba? Az mi? – pillantottam rá érthetetlenül, miután a fehérneműmbe belebújtam. Nem értettem, hogy mire gondol és láthatta rajtam, hogy nem viccelek. – Nem emlékszem teljesen a múltamra, szeretném magam mögött hagyni, de miként tehetném meg, ha nem is rémlik? Ha olykor rémálomként buknak a felszínre, ami keveredik ezzel a világgal? – kicsit talán kétségbeesés csendült a hangomból, pedig nem akartam azt, hogy bárki is megérezze mennyire is vagyok olykor elveszett ebben a világban. Igyekeztem mindig is azt sugallni, hogy én is eme kornak vagyok a gyermeke, pedig ennél nagyobb hazugság nem is létezett. Habozok, figyelem a távolodó alakját, mennem kéne, de mégis merre? Őszintén fogalmam sem volt. Nem ismertem ezt a helyet, se várost, se embereket. Végül lassú léptekkel indultam el ugyanabba az irányba, amerre ő is ment. Nem érdekelt, hogy felöltözött-e, vagy nem. Hajamat jobb oldalt a fülem mögé simítottam, majd megköszörültem a torkomat. – Nem tudom, hogy merre kell menni. Esetleg elmondanád? – kérlelően néztem rá, hiszen lehet nagysebesen vágtattam ki nem olyan régen a házból, de attól még gőzöm se volt arról, hogy merre van a város. – Esetleg egy reggeli? Közben mesélhetnél erről a káoszról, amire sokszor utaltál már. – dobtam be még ötletnek. Nem tudtam, hogy miként kell ezt csinálni, de talán általa megismerhetem a világot, részben érezhetem úgy rövid ideig valahova tartozom és nem vagyok egyedül. Őrültség azt hinni, hogy netán kicsit gyógyír is lehetne a sebzett és elveszett lelkemnek? Esélyesen.
Valószínűleg a külső kép mindkettőnkről más volt, mint amilyenek valójában voltunk. A lényeg sokszor az volt, hogy elhitessünk magunkról dolgokat. Hogy a megfelelés kényszerünk előrébb való volt, mint a bennünk lakó dac vagy bármely más gondolat. Talán én is egyszerű esetnek tűntem, talán nem. A magas, robosztus termet, a formás izmok, sok nőnek ez kellett. De valami azt súgta, hogy tegnap este őt kevésbé a külsőm győzte meg. Pont ezért lett volna jó emlékezni arra, mit mondtam, nem pedig csak sejtelmes ködfoltokban tengődni. A szürke zónákból túl sok volt mostanában. -Néha jobb, ha nem a feltétlen őszinteséget tartjuk szem előtt.-az őszinteségemnek hála nem igen érzem, hogy előrébb lennék most, mint ahol tartottam volna pár hazugság nyomán, sőt. Épp ellenkezőleg. Néha úgy érzem, jobb lett volna, ha hallgatok a józan eszemre és nem az őszinteséget preferáló énemre. -Ha azt mondom, hogy szeretek kockáztatni, elhinnéd? Mert sosem fordítok hátat.-közelebb kerül hozzám, mint kellene. A víz felszínén megcsillanó napfény visszatükröződik szemében is. Nem tartottam furának, inkább érdekesnek és ez az, ami még itt tartott. A túl rég érzett érzés, ami vezet, ha új emberrel találkozom. Hogy meg akarom, meg kell ismernem. A furcsa vonzalom talán nem véletlen volt tegnap este sem. -Nem emlékeztetsz senkire. Akire emlékeztethetnél, ő a múlt. Nem a múltban élek.-zárom rövidre, bár ez a kijelentés elég elhamarkodott volna, ami azt illeti. Miért? Lássuk csak, azért pár hete az a múlt még nem volt olyannyira múlt. Még nyalogattam a sebeim, de nem nyalogathatta örökre. Egyszer mindennek vége és mindennek meg kell szakadnia. És annak a múltbéli dolognak is csak egy álomképpé kellett változnia. Elfogadni nehéz volt, amit voltaképp belém neveltek az évek alatt, de nem volt lehetetlen. -Kellett volna?-fordítom meg a kérdést. -Nem vártam, hogy félj.-ez egy teljesen őszinte válasz volt. -Jó, ha ismered a határid. De ne mássz bele a fejembe! -hangom most keménnyé válik, a gyengeség és a kedvesség pedig, mintha soha nem is lett volna az enyém. De a múltam és a gondolataim a sajátjaim voltak és nem akartam, hogy ő máshogy gondolja. Pláne nem volt szükségem kémekre. Mert ugye az ember nem lehet soha elég óvatos ezen a vidéken. -Ez egy kicsit ellentmondásos.-rázom meg fejem, bár nem vagyok értetlen, pontosan tudom, mire gondolt. Ezt már én is játszottam, tudtam, hogy itt maradni és a józan ésszel távozni nem volt ugyan az. Valami mégis azt súgta, hogy jobb lenne, ha maradnék. Távoztam. Jobb lett? Nem. Akkor pont én nem leszek az, aki tanácsokat osztogat ilyen kérdésekben.-Nincs olyan ember, akire csak ezek jelentenének veszélyt. Bár gondolom, ahogy te sem vagy egy ember, úgy a problémáid sem azok. De ide bármikor jöhetsz. A gumiszoba viszont nem fog rajtad segíteni.-figyelem, ahogy ruháiért kezd a partra evezni. Követném, de az enyémek nem arra vannak.-Tapasztalat. De ha nem hagyod vagy próbálod magad mögött hagyni a múltat, sosem szabadulhatsz meg a démonaidtól. És ha még csak meg se próbálod, az egész életed elvesztheted.-fordítok neki hátat és kezdek el a saját ruháim felé úszni, ezzel végszavazva ezt a beszélgetést. Az erdő csendje hirtelen nyomasztó lesz, mintha a világ összezsugorodna. Okkal jöttem én ide vissza vagy jobb lett volna, ha ez az opció meg sem fordul igazából a fejemben és soha nem nézek ide vissza. Végül is, mi várt itt? Egy haldokló falka és soha véget nem érő háborúk tömkelege.
● ● coded by elena
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Hallottam amit mormogott az orra alatt és erősen a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne reagáljak rá, de ezt is megtanultam a palotában, hogy egy nőnek sokszor nem lehet gondolata, véleménye, ha meg mégis akad, akkor inkább hallgasson, mert jobban jár. S most se éreztem másképpen, hogy bölcsebb hallgatni, mint netán egy értelmetlen konfliktusba keveredni, ami legfőképpen a származásunkból adódik, vagyis inkább az eltérő évszázadnak, amiben felnőttünk. Jobb lenne, ha inkább távolabb tartana magától, hiszen mégis mit kaphatna meg tőlem? Egy újabb kellemes estét? Esélyesen csak igen, de vélhetően még ez se lenne elég, hiszen a megannyi bonyodalom, ami velem jár, senkinek se hiányozhat. Nem csak az amnézia miatt, vagy éppen amiatt, hogy nem ismerem még mindig szinte ezt a világot, hanem amiatt is, hogy olykor rémálmok formájában elevenedik meg a múlt egy-egy pillanata, vagy amikor nem jön álom a szememre, mert csendesebb és békésebb vidékre vágytam, mint amilyen ez az erdő is tűnt első pillantásra. - Mindenki őszinteségre vágyik, csak sokszor félnek szembe nézni vele, emiatt pedig beérik hazugsággal is. – inkább ténynek szántam, mintsem kioktatásnak vagy bármi ilyennek. Mennyien bánták meg azt egykoron is, hogy őszinték voltak, mert az életük bánta, vagy netán valamelyik testrészük. – Senki se tudja, de inkább az a kérdés, hogy képes lennél-e kockáztatni azért, hogy kiderítsd, vagy nem. Ha utóbbi, akkor inkább most kéne tovább táncolnod, elúszni messzire, amennyire lehetséges. – nem eresztettem el őt a pillantásommal és magam sem értettem, hogy miért reméltem, hogy inkább az előbbire fog esni a választása, mintsem az elsőre. Talán azért, mert míg olykor furán viselkedtem, a szavam járása nem megfelelő volt, addig a legtöbb ember mindig úgy nézett rám, mintha maga az ördög lennék, vagy legalább valamiféle fertőzőbetegséget hordoznék. Ő viszont? Inkább kíváncsinak tűnt és nem olyannak, aki emiatt lenézne, vagy dilisnek gondolna, de aztán ki tudja, hiszen én se olvastam minden pillanatban a gondolataiban. - Arra, akire emlékeztetlek? – pillantok rá kérdőn, hiszen pont ő ne tudná, amikor pont tőle szereztem információt, ez pedig egészen mellbe vágott. Nem akartam se pótlék lenni, se az, aki netán csak azért jó, mert valakire emlékezteti őt. Fogalmam sincs, hogy mi akarok lenni, de elég volt már a pótlék szerepből és abból is, hogy csak a képességem miatt kelljek valakinek. Hogy fogságba kerüljek és mások kínja és kedve szerint kelljen élnem. Lehet inkább hallgatnom kellett volna róla, de mégse ment, így már mindegy is. - Soha nem találkoztál még velünk, igaz? – ahogyan ízelgeti a szót, mintha közben próbálna emlékezni arra, hogy mit is jelenthet, mit takar. Mint amikor a kisgyerek figyel fel a világra és próbálja megérteni mindennek a jelentését, értelmét. – Nem félek tőled és nem riasztanak meg a tetteim se. Tudom, hogy mire vagyok képes. Sok időm volt megtanulni, hogy az ártatlannak hitt lények mennyi kegyetlenségre képesekre, ha bezárják őket és az életük múlik rajtuk. – sokan azt hinnék, hogy a reggeli hűvös nyári szellő fogott ki végül rajtam és emiatt lettem libabőrős, de valójában nem. Sokkal inkább a múltam volt az, ami fogságba zárt, hiszen ami rémlett, arról legtöbb esetben azt kívántam, hogy bárcsak soha nem emlékeztem volna rá. – Ez nem az én világom, nem tartozom sehova se, de mégis ez a hely… - ráztam meg a fejemet, mintha csak ezáltal akarnám meggyőzni magam, hogy tényleg ide se tartozom. Nem szerethetem ezt a helyet, nem maradhatok a közelébe se, hiszen mi van akkor, ha veszély leselkedik rám, ha netán valaki üldöz, de nekem még fogalmam sincs róla? – Tudom, de talán maradni akarok, még ha nem is lenne szabad ilyet éreznem. Ezért kell elmennem. – hangom megremeg, majd a part felé veszem az irányt. Ha eljutok a sekélyebb részig, akkor kicsavarom a hajamból a vizet, hogy utána a ruháim felé vegyem az irányt. – Rám nem csak az jelenti a veszélyt, amire te gondolsz. Minden veszélyt jelent számomra, az a sok zaj, az a sok furcsaság, ami uralja ezt a világot. Érezted már úgy, hogy nem tartozol sehova se, hogy minden idegen és ijesztő? – pillantottam rá kérdőn, ahogyan félig megfordultam, majd végül a ruhámat kirázva belebújtam, ha hagyta. Nem érdekelt, hogy miként tapad a nedves bőrömhöz. Egyáltalán mit keresek itt? Miért érzem úgy, hogy ez sokkal inkább az én világom lehetne, mint valaha lesz az a zajos világ, amiben a többség él?
Igaza volt, nem mindenki félt. De sokan akadtak így is, akiknek az élete épp a félelem hiánya miatt múlt el. Mintha soha nem is léteztek volna. A vakmerőségnek is, ha úgy tetszik megvolt a maga ára. Az erdő fái susogva hajolnak meg, ahogy a reggeli csend és ébredő békesség után a friss reggeli szél is magához tér. A tó vize fodrozódva játszik körülöttünk. Alighanem a külső szemlélő számára idilli lenne a kép. Mint egy filmből kivágott jelenet, amikor a tökéletes randi után jön a tökéletes éjszaka, aztán a tökéletes másnap reggel. Csak az volt a baj, hogy ebben az egészben semmi tökéletes nem volt, de annál több zavaros emlék és fel-fel villanó képek. -Látom, nem minden célzás esik le.-mormogom az orrom alá, talán meghallja, talán nem. Nem sértésnek szántam, reméltem, hogy nem érti félre, ettől függetlenül kicsit más szinten álltunk én meg ő. Érezhető különbség volt ez. A csókja íze ismerős és új egyszerre. Magamhoz vonom, érzem, ahogy a bőre enyémhez ér, és bár többre vágynék, leállítom magam, mondhatni még épp időben. Bonyolíthatjuk így az életünk? Lenne értelme bonyolítani? Valószínűleg arra számít, hogy elengedem egy szó nélkül. E helyett viszont inkább közelebb vonom magamhoz és nem eresztem. -Őszinteséget vársz tőlem? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, fogalmam sincs mekkora gond lenne. Vagy arról se, hogy gond lenne egyáltalán.-vonok vállat, a pillanat varázsát végül mégis ő töri meg. Amíg tekintetem ajkaira siklik, addig ő, ha talán nem is direkt és nem is kirívóan, de megnyalja ajkát. Nem zavarba jövök, inkább azt kívánom a víz bár hűlne és nem forrósodna körülöttem. -Mint ő? Kire gondolsz?-értetlenkedek, már ha lehet ezt annak nevezni. Aztán azt hiszem összeáll valami a fejemben, ami a gondolatolvasásra vonatkozott. Lehetetlennek tűnt. A másik pillanatban viszont egy hang kezdi el ütögetni a fejem, hogy ez azért mégsem olyannyira hülyeség, és esélytelen. Bár a város gyakran megtanított már rá, hogy azt mondani: soha, soha nem szabad. Na, mert az aztán biztosan hülyeség. -Tündér.-ízlelgetem a szót és figyelem, ahogy távolabb úszik. -Most mitől félsz? Attól, hogy farkas vagyok, vagy attól, amit eddig is csináltál?-értem ezt arra, hogy éreztem a furcsa bizsergést az elmémben, és úgy látszik igazak a mende-mondák is a tündéreket illetően. Már ami a képességeiket jelenthetik. -Figyelj, nem foglak itt tartani. De amikor azt mondtam, óvatosnak kell lenned az erdőben, azt nem csak az erdőre értettem.-hangom hirtelen mélyül el és lesz meglehetősen komoly. Olyan, amin érezheti, hogy nem üres szavak, nem fenyegetések, de a tapasztalatnak hála hagyják el szám.
● ● coded by elena
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Nem mindenki fut el a fenevadak elől, akadnak olyanok is, akik inkább megállítanák őket, vagy éppen fenevadak között nőtt fel, így nem fél tőlük. – hangom higgadtan csendül, miközben kíváncsian fürkészem őt. Sokan talán nem mondanák meg, hogy komolyan gondolom-e azt, amit mondok, vagy csak játszadozom, pedig volt igazság bőven a szavaimban. Nem minden fenevad hord bundát, olykor akadnak sokkal rosszabbak is, de mindenkinek megvan a maga démona, múltja, ami befolyásolja a jelenjét. Nem kellett volna ennyire megnyílnom előtte, őszintének lennem, de annyira könnyedén jött, mintha mindig is ismertem volna őt. Mintha egy láthatatlan fonal részben összekötött volna vele, ahogyan Dante felé is éreztem hasonló köteléket. Igaz, mind a kettő másabb volt, de mégis abban nagyon hasonlítottak, hogy megmagyarázhatatlan volt és még én se értettem teljesen, hogy mi lehet ennek az oka. Mosolyát viszonoztam és alig láthatóan megingattam a fejemet, amivel még inkább kifejeztem, hogy nem hiszek neki. Mindenki gondol valamire, minden sor mögött legtöbb esetben több rejtőzik, mint elsőre tűnik. Illetve, ha nem gondolna semmire, akkor esélyesen most nem itt lenne. Ha még a tóban is kötött volna ki, akkor is elég nagynak tűnik, hogy a két túlsó végében elférjünk úgy, mintha nem is tudnánk, hogy valaki arrébb rejtőzik. A fák lombjai meghajoltak olykor az egyre erősebben fújó szélben, a víz egyre inkább fodrozódni kezdett, de mégse lettem libabőrős. Még nem, hiszen az én időmben eléggé mostohábbak voltak a körülmények, jobban megszoktuk a hideget. - Gerinced mentén? Nem hiszem, hogy az miattam fájna, másrészt meg ha emlékezni akarsz, akkor idővel esélyesen a legtöbb emlékedet visszanyerheted. – ezt hallottam, hogy az ember képes emlékezni még az ilyen állapotban elkövetett dolgokra is. Néha ráadásul a legváratlanabb helyzetekben villan be bármi is az emlékünkbe. Mind a ketten küzdünk a lábunkkal is, kezünkkel is, hogy a felszínen maradjunk, de talán sokkal inkább másért tesszük jelenleg is. Mintha csak a víz szimbólum lenne arra, hogy alapból is küzdünk azért, hogy a felszínen maradhassunk, hogy megtaláljuk a helyünket a világban. A vízfodrozása meg kicsit olyan lehet, mint a lelkünk, legalábbis az enyém biztosan, hiszen káosz uralkodik benne. Újra és újra feltörő káosz. Nem kellene megtennem, nem lenne szabad, de mégis hagyom azt, hogy a pillanat heve kicsit magával ragadjon. Mintha csak szuvenírt akarnék magammal vinni, mielőtt magam mögött hagyom őt, ahogyan a tájat is és elindulok valamerre, hogy végre megleljem azt, amit keresek. Megtaláljam a helyemet, hogy úgy érezzem valahova tartozom és nem vagyok teljesen egyedül ebben az őrült és ijesztő világban. Nem számítottam arra, hogy viszonzásra fog lelni, reméltem, hogy megszökhetek, de helyett inkább közelebb von és csókunk egyre inkább magával ránt. Mintha csak valamiféle őrült tangót lejtene nyelvünk játéka, miközben kezem nyaka köré siklott, a lábammal taposva közben, hogy ne süllyedhessünk el. Kíváncsian hallgatom, amikor megszólal. Egyik kezemet fogva tartja, a másikat pedig még mindig a vállánál-nyakánál tartom. – Biztosan akkora gond lenne? Ha igen, akkor engedj el és többé nem látsz. – nem fenyegetés volt, ahogyan nem is üres szavak. Tényleg eltűnnék, hiszen nem akarom senki életét még inkább megkeseríteni. Talán pár óra múlva már létezni se fogok a veszélyek miatt, amik rám leselkednek. Eddig valahogy sikerült életben maradni, de sose lehet tudni, hogy mit hoz a következő óra, vagy éppen nap. Látom, hogy a pillantása miként siklik ajkaimra, én pedig szinte ebben egy időben nedvesítem be az ajkamat és próbálok meg kiszabadulni, hogy kicsit távolabb keveredjek tőle. – Semmiképpen se az, vagy olyan, mint akire olykor gondolsz. – csúszott ki ajkaim között, hiszen az érintés átka, hogy olykor látjuk és érezzük azt is, amit nem akarunk és pontosan emiatt nem kellett volna hagynom, hogy a kíváncsiságom átvegye a hatalmat az elveim felett. Ha pedig eddig nem, de talán ennek köszönhetően lazult a fogsága, akkor sietve tempóztam arrébb pár méternyit. – Tündér, szárnyak nélkül, mert megfosztottak tőle minket. Te pedig farkas, ha nem tévedek. – hangom higgadtan csendült, miközben őt fürkésztem, érdekeltek a reakciói, de most úgy éreztem, hogy jobb ha távolabb maradok tőle, mielőtt még túl sok mindent tudnék meg úgy, hogy ő nem is akarja.
Csend van. Meglepő béke és reggeli nyugalom. A nap sugarai még nem járnak a fák fölött, a párás füvön mégis csillog a felkelő Nap fénye és ettől az erdő olyanná válik, mintha arannyal lenne végigszórva. Szerettem ezt a látványt, tagadhatatlan. De jelenleg a béke jobban tetszik és a csend is. A messzi város zaja nem szűrődik el idáig, távolinak tűnik, mintha nem is létezne igazán. -Egyik se. De ha az lennék és most bevallanám, valószínűleg menekülőre fognád.-túrok vizes hajamba, de ahogy lehetősége adódik, ellenem fordul és ezt nem hagyhatom sokáig reváns nélkül. Épp ellenkezőleg. A meglepettségre apellálok, ahogy elmerül a víz alatt, jómagam jót mosolyogok a pillanaton, mikor újra előbukkan, és kitörli a szeméből a vizet, akárcsak én az ő kis fröcskölő műveletének hála. -Pedig nem gondoltam semmire.-vonok vállat sejtelmes fél mosollyal arcomon, bár ezzel nagyobbat nem is hazudhatnék, mint amekkorát hazudok. A gondolataim kuszák voltak, szinte értelmezhetetlenek. És a zavarom nem a látvány okozta, nem a reggeli kábaság vagy a tegnapi alkohol mai napomra gyakorolt hatása, mint inkább a tény, valami nem stimmel ezzel a lánnyal. És nem úgy, hogy hülyének gondolnám, sőt. Inkább érdekes volt, valami, amit fel kell fedezni, hogy megértsd. Rejtélyes és mégis nyitott, világra csodálkozó és az árral sodródó. Pont olyan, mint… Megrázom fejem, mert nem lehet pont olyan. Felejteni kell. Ahogy tegnap este tettem. -Azért bizonyos részletekre jobb lenne emlékezni, mint a gerincem mentén fájdalomként emlékezni.-nyújtózom a vízben, továbbra is lelkesen taposva, hogy a vízfelszínen maradhassak. A vizet taposva egyre megfordul a fejemben: miért is ne? Ahogy közelebb sodródunk a másikhoz. Talán megismerhetném jobban is. Végül is barátokból is híján vagyok, és oké, bár már megdöntöttük, a nő és férfi igen is lehet barát és csak barát felvetést, de azt tudjuk be az italmennyiségnek, amitől a vízben kisebb émelygés lesz úrrá rajtam. Válaszolnék, de nem hagy lehetőséget rá. A csókja meglep, az ismerős érzés is, de testem automatikusan reagál, ujjaim derekára siklanak, és közelebb vonom magamhoz. Még úgy is, hogy a víz felszíne alatt egyikünkön sincs semmi, mégis agyam figyelmeztet is erre és nem hagyja, hogy csípőm túl közel kerüljön övéhez. Hívogató a csendes magány varázsa, ugyanakkor másra is vágyom jelenleg, többre talán, mint a kósza este meghosszabbítására. És a felejtés talán valóban jó szó. És a csókja nem egészen tesz a felejtés feltétele ellen. -Annak ellenére, hogy nekem nem akarsz több gondot…-tartom csuklójánál fogva, egyenletesesen taposva a vizet, hogy mindkettőnket fenntarthassak a víz felett.-épp magad okozod a következő gondom.-tekintetem a csillogó szemekről újra ajkaira siklanak. Hívogatóan vörös, puha, gyengéd bőr. Édes és képes az agyamra rövidzárlatot rakni.-Igazad van. Én felejteni akarok. Ahogy mindenki, aki az éjszakáit egy kocsmában a bárpultot támasztva keres vigaszt a piában.-olyan meggyőződéssel mondtam ezt, mintha más indokkal valóban nem lehetne egy bárban tölteni az estéd, kötetlenül. De minek hazudtam volna? Mintha a fejembe látna. És valóban felejteni akartam. Az űrt a szívemben, a családom elvesztett tagjait és előre nézni. A falkát családnak tekinteni, segíteni a túlélést és távol tartani a gyászt, a halált.-Mi vagy te?-a kérdést betudhatnám az ajkainak, amit megbabonázva fürkésztem, de nem. A kérdés talán furcsán hangozhat másnak, de az a gyanúm, hogy neki nem fog. Mindketten érezzük, hogy a másik nem ember, legalábbis van benne valami, amitől kevésbé tűnik embernek.
● ● coded by elena
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Egyre érdekesebbé fordult ez a találkozó. Nem értettem, hogy mi motiválja, vagy mi járhat a fejében. Nehezen tudtam elhinni, hogy ilyen téren netán a férfiak változtak 200 éven elteltével. Egy nőt megkaphatnak egy estére és többet nem akarnak, akkor miért is keresnék a társaságát? Pont ettől volt egészen fura és megmagyarázhatatlan részben számomra ez az egész. Lehetne egy kellemes este, amit talán mindig is félhomály fedne, de most mégis itt voltunk a vízben együtt. A szavak könnyedén jöttek, vagy legalábbis úgy tűnhetett, még ha nem is mindig találtam meg egyből a megfelelő szavakat, de mégse adtam a tudtára, akkor inkább előbb hallgattam és utána szólaltam meg, hiszen így is esélyesen túl sok furát mondtam. Az olykor felszínre bukó reakció, válaszai erre engednek következtetni. Egészen csendes az erdő, mintha az erdőben élő állatokon kívül nem is lenne itt rajtunk kívül, pedig abból ahogyan beszélt inkább azt képzeltem el, hogy akadnak még rajta kívül is itt emberek. Vajon miért? Csak azért, amik lehetnek, vagy mert a természet még mindig jobban az otthonuk, mint a zajos, zavaros és eléggé káoszosnak, ijesztőnek tűnő város. Szavaira elnevetem magam, hiszen még hallom, amit mond. Pár pillanatra az égre emeletem még a tekintetemet is, miközben a vízfelszíne fodrozódik továbbra is körülöttünk. – S mi mondatja most azt veled, hogy megmentésre szorulnék, vagy védtelen vagyok? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, amikor visszanéztem rá. Mert nem voltam az, egy tündére egészen veszélyes tud lenni, főleg akkor, ha még nem is ismernek minket, hiszen akkor esélyük sincs kiszúrni egy-egy gyakorlottabbnál, hogy netán csapdába sétáltak és nem minden igaz, amit annak hisznek. – Medvéktől? Most magadra gondolsz a csúnya és gonosz farkas alatt, vagy inkább te lennél a medve? – tettem fel jókedvűen a kérdést, hiszen abszurdnak gondoltam teljesen, hogy egy medve sétáljon erre. Ahhoz gondolom nem elég békés ez a hely, így inkább hamar el is tűntem a víz alatt, hogy mögötte kerüljek a felszínre. Szöknék, de nincs esélyem, hiszen fogva tart, ennek köszönhetően pedig még jobban elmerülök a vízben, mint szeretnék. Kicsit prüszkölve jövök vissza a felszínre, hogy utána szemembe ment vizet kidörzsöljem. – És úgy gondoltad, hogy inkább társasággal tennéd meg? – úsztam újra közelebb hozzá, majd pedig feljebb szaladt könnyedén a szemöldököm a szavainak köszönhetően. Pillantását állom és igyekszem fenntartani a maszkot, amit annyi időn át egészen jól viseltem. – Mire gondolsz? Úgy tűntél, mint egy szomorú kutyus, aki felejteni akar, aki rövid időre netán vígaszt akar… - ejtettem ki a szavakat úgy, mint aki komolyan is gondolja, pedig egyszerűen csak részben távolabb akartam sodródni tőle, de hirtelen esélytelennek láttam. Mintha még a szellő is úgy támadt volna fel, hogy közelebb sodorjon minket, lassan, de biztosan közelebb lökjön a másikhoz. - Minek kellett volna történnie? Hidd el, hogy jobb ha nem próbálod megérteni, vagy emlékezni arra, ami netán elhangzott. Szemmel láthatóan így is túl sok gondod akad, nem hiszem, hogy hiányozna még egy… - szavak egyre halkabban hagyták el az ajkaimat, majd mielőtt észbe kaphatott volna teljeseb közel kerültem hozzá és megcsókoltam kicsit hevesen, majd pedig utána megpróbáltam kijutni a partra, mintha csak búcsúnak szántam volna, amikor pedig közben az egyik kezem arcára siklott, akkor meg se próbáltam kizárni a képességet. Részben vágytam arra, hogy megismerhessem őt, pedig tudtam, hogy nem kéne és ideje lenne valahogy visszakeverednem oda, ahova tartozom, de egyáltalán hova tartozom? Van egyáltalán olyan hely?
Kezdett összeállni a kép az érkezéséről, az együtt töltött esténkről. Mintha valami menekvés lett volna mindkettőnknek az alkohol. Mintha nem lett volna elég világos eddig: tulajdonképpen a legjobban akkor érezzük magunkat, amikor kötöttségek nélkül, vadidegenekkel egy légtérbe kerülünk. Mikor a gondolkodás varázsa a cselekvés alá kerül és elfelejtünk mindent, ami gúzsba kötött minket a múltunkban. Mintha félne, de mintha közben kíváncsi is lenne. A fura kettősség kiül arcára is. Mintha már megszokta volna az ilyen helyzeteket, és mintha még mindig új lenne a hasonló szituáció. Minden esetre nem sok mindenre lehetett panasza. A teste karcsú volt, vonásai finomak, mint egy tökéletesre faragott kőszobor. A barna, vállára omló kócos haj és a dacos tekintet. Emlékeztetett valakire. Valakire, akire nem kellett volna emlékeznem. Legalábbis jó lett volna, ha nem emlékezek rá. De voltaképp akkor döntöttem volna igazán jól, ha nem fordulok vissza és próbálok családot keresni még ott, ahol hagytam őket. Meghunyászkodhattam volna, behúzott fülekkel kellett volna visszatérnem? Nem éreztem, hogy így kellene történnie. Végül is, aligha lehettem bűnbak egy olyan csatában vagy gyáva, amiben tulajdonképpen mindenki erőn felül hitt, de senki még csak nem is érezte úgy, hogy veszthetünk. Csak a meggyőződésem megváltozott, jobban, mint eddig bárki másnak. Figyelem, ahogy elmerül, ráerősítek a tempókra, hogy még addig érjek elé, míg fel nem bukkan. A kellemes hűvös és a tó felső rétegének melege még a reggeli napfénynél is érezhető volt. Mintha farkasként sose éreztem volna a különbséget a tél és a nyár között. A víz szinte tükör sima, csak a mi mozgásunk gerjeszt hullámokat és a tisztaságára sem lehet panasz. -Egy férfi, aki beismeri, ha tuskó, és még a védtelen lányokat is igyekszik megvédeni a csúnya farkasoktól.-az egyszerűség, amivel ez a mondat elhagyja a szám meglepő. -És persze a medvéktől.-köszörülöm meg torkom, bár már igazából körülbelül teljesen mindegy. Bár ahogy lefröcsköl és elmerül a víz alatt, abban a pillanatban abban sem voltam igazán biztos, hogy bármit hallott-e abból, amit mondtam vagy sem. Felbukkan mögöttem, mire pár másodpercet várok, hogy elhiggye, nyert ügye van, de lábam övébe kulcsolva fordulok vele szembe, valószínűleg súlyomnak köszönhetően nem csak én merülök el félig a vízben, de neki sikerül teljesen is. -Csak gondoltam megmártózom a vízben.-túrok hajamba. -Az az érzésem, hogy éjszaka túl sok mindent történt.-hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszok el a gondolattal, hogy tekintetem lejjebb vezessem. De furcsa mód megállom és az átható kíváncsi tekintetet fürkészem, amit próbál közönyös arc maszkja mögé bújtatni.
● ● coded by elena
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
-Nehezen hall bármit is az ember, ha tegnap érkezett a városba, majd pedig egy idegen ágyában tér magához az erdő kellős közepén. Erre mondanák azt, hogy veszélyes, netán gyilkosnak hinnének? – pillantottam rá kérdőn, mert nem éreztem magam amiatt kevesebbnek, hogy nem tudok valamit. Ha szükséges tudnom, akkor úgyis előbb vagy utóbb elér hozzám is a pletyka. Tündér vagyok, ha nem beszélnek az emberek, akkor másképpen is képes vagyok információt szerezni. Tudom, hogy csalás, de esélyesen ilyen téren nem változott a világ ahhoz képest, amit én ismertem. Az emberek továbbra is csalók maradnak, ahogyan olykor talán előadják azt is, hogy valakik annyira kedvelnek, de a hátuk mögött meg elmondják mindennek, sokszor még hamis vádakkal is illetik a másikat, mintha attól bárkinek is jobb lenne, vagy ők jobban aludnának. Ki tudja, lehet tényleg jobban alszanak, miközben saját magukat mérgezik. Én hittem az őszinteségben. Félnem kellett volna, hogy sarokba szorít, de valahogy még se tudtam igazán félni. Még ha sokat is kell fejlődnöm, akkor is tisztában voltam a képességemmel, hogy mire vagyok képes egy-egy érintéssel. Sokkal inkább zavartak a szavai és a nevetése is. Ami pedig sokak számára meghökkentő tetthez vezetett. Az én időmben még a meztelenség teljesen másabb formát töltött, másképpen volt kezelve, másképpen tartozott az emberekhez, mint most. Nem érdekel, a pólója, a pillantása se, egyszerűen hagyom magam mögött őt. Mennem kéne, de mégse tudok. A tó túlzottan csábító, a nap se jár még annyira magasan. Azt pedig nem értettem, hogy miféle baj származhatna abból, ha megmártózom. Nem számítottam társaságra, így nem is fürkészetem a tájat, inkább csak próbáltam megszokni a víz hőmérsékletét, majd utána el is merültem pár perc erejéig. Régebben is sokat gyakoroltuk a lányokkal az eltűnést a vízben, mintha csak így akartuk volna idegesíteni a ránk vigyázókat. Amikor viszont újra felbukkanok és kitörlöm arcomból nedves tincseimet, a vizet a szememből, akkor egy ismerős arc köszönt vissza. Meglepetten pillantok rá, de aztán egészen hamar rendeztem a vonásaimat és közöny ült ki rá. - Egy férfi, aki beismeri, ha tuskó. Meglepő. – billentettem oldalra kicsit a fejemet, miközben továbbra is fenntartottam magam a víz felett. Nem érdekelt, hogy netán látja a testem bizonyos pontjait, hiszen már látta, másrészt a szégyellőség és én… Nah, eléggé különböző dolog volt, hiszen kinevelték belőlem azokban az években, amit a palotában töltöttem. – Eddig még élek, másrészt meg szeretem a veszélyt. – mosolyodtam el. – Ha állandóan távol akarnánk lenni a veszélytől, akkor szerintem mindenki egy szobába bezárva töltené el az életét. – tettem még hozzá könnyedén, majd kicsit közelebb úsztam hozzá. – S téged mi vonzott jelenleg ide? – tettem fel ártatlanul a kérdést, majd pedig lefröcskölve őt újra eltűntem a víz alatt, hogy mögötte bukkanjak fel, ha összejött és úgy próbáljak ellene támadást bevetni. Játékosan és jó kedélyűen.
Valami változik vonásain, elmerengek mi lehet az, de nem jövök rá. Talán nem kellene foglalkoznom vele. Vagy mégis? A megérzéseimre általában hallgattam. A kávénak hála a megérzés erősebb lett, és a fejfájás csökkent. Kis mértékben legalábbis egészen biztosan. -Akkor nem hallottál semmit.-meglepő. Bármelyik valamire való kocsmában hallhatott történeteket boszorkányokról, vámpírokról, kérdés, hogy a vérfarkasokról mennyit tudott már, amióta a városban volt. Ha nem hallott semmit és azt amit hallott, ő is egy egyszerű mende-mondának gondolta, nem volt vész. -Tehát nincs is miről beszélni. Nem lövöm le a poént.-bár részemről semmi poén nem volt benne, leszámítva a csonttörést, a nevetséges részét, hogy egy éjszakát szenvedsz lelkesen. A szenvedés másik része az átok volt, amit hébe-hóba ránk szórt pár boszorkány pár kedves vámpír megbizatásából. Mintha valami belső küzdelmet vívna magával, értetlenül és idegenen kezeli a helyzetet. Az estéből nekem az rémlik inkább, hogy merész. És valami tündérmese szerűről beszélt. Bár azért annak sem volt meg minden körvonala pontosan, de láttam benne rációt, hogy nem teljesen volt zagyvaság, amiről beszélt. Ha vannak farkasok, vámpírok és boszorkányok, a hallomásból általam is ismert tündérek, miért lennének elképzelhetetlen lények? Fél vámpírok, boszorkány és farkas hibridek mellett már csak a szellemek lehetnének borzasztóbbak. Pláne, hogy róluk nem igazán tudod megmondani, mikor is fognak felbukkanni. Mint egy tánc. Én előre lépek, ő kihátrál, legalábbis próbál, de a táncba beszáll még egy táncos, az ajtó személyében. A furcsa vibrálás szűnni kezd, az ismeretlen érzés megszűnik, amit meglehet eddig is csak beképzeltem magamban. Nem egészen a dühkitörés volt az elképzelésem, de tetszett az a vehemens hozzáállás, ahogy kezelte a helyzetet. A pólóm a mellkasomnak csapódik és elkapom, mielőtt a földre eshetne. Tény, talán rajta még jobban is állt, mint ahogy rajtam fog. -Lekötelezel.-mosolyom elégedett, bár ez kevésbé a visszakapott pólóhoz, mint inkább hozzá és neki szól, ahogy könnyedén szabadul meg a pólótól és Ádámkosztümben áll előttem. Pontosabban Éva kosztümben. Az emlékek élesebbé válnak, bár a mit csinálunk részhez jobban kapcsolódnak, mint a hogyan jutottunk el idáig részhez. Figyelem távolodó lépteit, ahogy részben eltűnik a tó partján, míg én a verandára sétálva végigkövetem, ahogy újra megszabadulva ruháitól, elmerül a vízben. Talán ideje lenne nem tovább nyalogatni a sebeim és lépni is előre egyet. Legalábbis a virágokhoz passzoló vegetálást felfüggeszteni. Talán a farkasok ügyes-bajos dolgaiba sem ártana újra elmerülni kissé. Ledobom a nadrágom a kis dokkra és egy jól irányzott fejessel vetem magam bele a tó vízébe. Pár határozott tempóval úszom át a tavat, mint gyerekkoromban. Közben azért figyelem a környezetem, de őt is szemmel tartom. -Bocs, elismerem ez övön aluli volt az előbb.-bukkanok fel előtte a vízben, továbbra sem zavartatva magam, bár ő lehet, hogy kezeit maga elé kapva próbálja takargatni majd magát. -Annak ellenére ide jöttél, hogy figyelmeztettelek. Merész.-hunyrgok sejtelmesen. Valami fura benne és a még furcsább, hogy ki akarom deríteni, mi is az a fura igazából.
● ● coded by elena
A hozzászólást Jackson Kenner összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 23, 2018 8:24 pm-kor.
Egy hatalmas sikoly, mely a sötét, nedves, rideg magányba hal el. Egy ideig visszhangzik, majd megunja az önmaga kreálta zajt, annak forrását, és gyökerestől tesz ellene. Újra csönd van. Hátborzongatóan, fájdalmasan mély, gyűlölt csönd. Mindig is ezt utáltam a legjobban. Hogy annyira néma. Hogy mindent elnyom. És hogy mindent le is győz. Engem is folyton legyőz. Vizes ujjaim gyakorlottan járják be vállam, nyakam, majd állam vonalát és vissza. Már csak egészen aprót ugrik meg a pulzusom az ijedségtől, vagyis sokkal inkább a meglepettségtől, mikor érzékeny ujjbegyeim a felületen megbújó harapásnyomokba süppednek. Azt hiszem ezek örök megpecsételőmmé váltak. Belefúródtak finom bőrömbe, irritálóan kivörösödtek és egyfajta emlékeztetőként funkcionálnak. Ugyanis ezek biztosítják azt, hogy már egy egész életre képtelen vagyok és leszek kiverni a fejemből ezt a sanyarú, fájdalmas, fáradalmas két évet. Azt a két évet, ami gyökeres, maradandó, örök változást kreált bennem. Ami új emberré tett. És hogy jobbá? Fogalmam sincsen. Bárcsak tudnám! Bárcsak egy egészen icike-picike fogalmam lenne erről, vagy sok másról a környezetemből. Nem akarok telhetetlen lenni, de jó volna… tudni. Hisz az embernek, történetesen az ember lányának, ha már tudása sincs, valamennyi fogalma a világról, annak a jelenlegi helyzetéről, akkor mihez tud kezdeni? Milyen is van igazából? Semmije. Az ég világon semmije sincsen. Sem személyisége, sem nézete, sem vallása, sem hite. Ő csak úgy van. Van és létezik. Levegőt vesz az orrán keresztül, táplálkozik, alszik, de mindezt miért? Mi is veszi rá pontosan, hogy másnap felkeljen, hogy megküzdjön az ételért, amit a szájába helyez, és hogy mentse az életét? Mi? Jó lenne, ha csak ennyiből állhatna az élet. Ha mindenféle buta agyalás helyett csak lebeghetnék a víz felszínén örökkön-örökké. De sokkal szabadabban, mint ahogy most csinálom. Mert most mintha lerántana a mélybe a múltam, a kérdéseim, a jelenem, és az ingatag jövőm. Mintha a mindenség és még annál is több azt akarná, hogy egy utolsó sikolyt eleresztve átadjam magam az örök sötétségnek. De az túl egyszerű lenne. Könnyű lenne így két év szenvedés után azt vallani, hogy „oké, akkor én most feladom!”. Talán nem is én lennék, ha ezt tenném. Hiszen annak talán van oka, hogy kiszabadultam. Hogy a sebek a nyakamon már csak emlékek, régi lidérces emlékek, amik a múltamat szimbolizálják, és nem a jelenemet definiálják. Ez már nem állapot, csak az volt valamikor! Szabad vagyok, a picsába is! Mostanában, felettébb furcsa is, de rákaptam a káromkodásra. Valamiért csak így tudom ugyanis kifejezni magam magamnak. Mert hát kinek is fejezzem én ki magamat? Talán ebbe az egészbe az is szerepet játszik, hogy fogva tartóim általában csak trágár nyelvkörnyezetet használva szóltak hozzám és egymáshoz is anno. Valószínűleg ezért fejlesztettem ilyen tökéletesre a külföldi kifejezéstáramat ennyire legalja szintre. Sőt, lassan megmerem kockáztatni, hogy jobban megy a káromkodás így, mint az anyanyelvemen. Bárcsak a mindennapi beszéddel is ilyen jól állnék, de sajnos a szerveztem mellett az agyam is, és a felfogásom is elszokott az emberi társaság, a szocializáció közelségétől. Félő, hogy mostanra mindenféle társasszerepkörtől megfosztott a szerencsétlen véletlen, a hosszú fogság. Talán azért mert mindezt így elkönyveltem magamban, sőt egészen biztosan ez lehet az oka, hogy ennyire jól bírom a magányt. Pedig ez nem volt mindig így. Bár világéletemben egy meg nem értett különcnek gondoltam, véltem magam, mégis mindig égető hiányt képzett bennem az, hogy kevés igazán közeli, jó barátot tudhattam csak magaménak. Hogy én hányszor feküdtem le az agyamban csomó kérdéssel, hányszor éreztem azt, hogy ennél több és jobb lehetek… most legszívesebben groteszk módon felröhögnék, de akkor attól félek tényleg leránt a tó kellemes, sötét, hívogató feneke. Még egy ideig jólesően a vízben áztatom meggyötört, lesoványodott, fehér testemet, majd mikor már enyhén libabőrre késztet a késő délutáni – vagy talán már kora esti? – szellősorozatok hulláma, amellett döntök, hogy ideje lesz valami nyugovóhelyet találnom. Bár erősen ódzkodok, de visszaveszem a már jócskán megviselt, néhol véres foltokkal bővelkedő szakadt fekete nadrágot, és a még viseltesebb fehér felsőmet, ami lassan már sárga színt, és erős dohszagot szívott fel. Szőke, igencsak hosszúra nőtt hajamat egy erősebb indával próbálom kontyba rögzíteni, majd mikor ezt a műveletet sikerül abszolválni, már csak arra van elég energiám, hogy még egyszer átgondoljam, hogy a fenébe is jutottam idáig? Persze kár erre pazarolnom minden apró életerőmet már, de egyszerűen muszáj, sőt leginkább nem hagy a félelmetes képsorok sokasága, amik a fejemben egymásután, megállás nélkül pörögnek le. Akár egy rossz horrorfilm. Vagy egy rémálom. Egy túl hosszú rémálom. A sok vér, ordibálás, bűz, a két sötét, lidérces alak, és a fajdalom amit okoztak nekem. A nyakamon, a karomon, a lábaimon. Mindegyiknek megvan a nyoma. Nem tudom őket elrejteni. És talán nem is akarom. Egy pillanatra még leguggolok, ujjaimat a kellemes lehűlt víz felszínére vezetem, szemem világa egy pillanatra elveszik az általam kreált fodrokon. És csupán elég ez az egy egészen apró elbambulás ahhoz, hogy a hideg fém – esetleg acél? – tárgyat megérezzem gyorsan, ellentmondás nem tűrő sebességgel, és precizitással elsuhanni magam mellett. A hirtelen érkezett meglepetés egy egészen hosszú pillanatra megbénít, aminek köszönhetően az éles tárgy nem az arcomon keresztül suhan tovább. Azt hiszem ezt hívják apró mázlinak? - Mi a…? – bosszúsan pillantok hátra, amint sikerül magamba elég bátorságot meríteni. Ugyanis félek attól, hogy vajon mi fogadhat a hátam mögött. Vajon a már megszokott rossz, vagy ez egy egészen új válfaja?
If your problem has a solution.. why worry about it?
" Ha térdre kényszerít az élet, én akkor is hiszek, hisz' mindezt senki sem veheti el tőlem..
Most, hogy a halál pillanata oly' közelivé vált, nos minden egyes perc eltűnik, amely nem volt valódi. Az álca darabjaira foszlik, s az egykori sérelmek úgy omlanak a porba, mintha sohasem léteztek volna. Emlékszem, miszerint miként is cselekedtem évről évre, nos azt gondolván, hogy a bosszúm végeztével békére lelhetek, avagy csak pusztán nyugovóra térhetek. De valljuk be, hogyha sikeresen is végződne, akkor se lenne jobb az életvitelem. Nem válna frissebbé a levegővétele, nem tartana örökké a vigasz, miszerint mindenkivel végeztem, és nem is éreznék felszabadultságot, hisz' nem változtathatja meg a jelen a múltat. Mégis minden egyes nappal küzdöttem, és oly' megoldásokat kutattam, amellyel nem kell varázsolnom, avagy ártatlanoknak ártanom. Igyekeztem vétkes életemet büntetlenné formálni, s az akkoriakban elrontott nevelésemet tökéletessé változtatni. Időt fektettem a tudásba, az olvasásba, avagy önmagam puszta tanításába. Erőt vettem, hogy a pillanatok tört része alatt sose adjam fel, hogy az ajkaimon ne rebegjem a halált, s akármi is történjen, nos túléljem.. ugyanis ez volt az egyetlen, amely előrébb vihetett. Láttam magam előtt a család bukását, érzékeltem, ahogy romokba dől minden körülöttük, s míg számukra fájt az igaz megtorlás, nos addig én örömmel áldoztam fel egytől egyig a lelkük. Oly' sivár volt az érzés, s oly' távolian zendült az elégtétel jellege. Talán nem is okozott számomra örömet, tán nem volt annyira csábító hatású, mintsem elsőre gondoltam. De jól esett elhitetni magammal, hogy minden egyes tett, és esemény, nos jogos volt. Annyival könnyebb volt cipelni a terhet, és nem emlékezni arra, hogy voltaképpen ártatlanok életét ontom, s hogy a bosszúm nem alapul másra, mintsem gyermekes hajlamra. S míg a képzelet megtéveszt, a valóság felébreszt, s ki alszik lemarad, aki fent van meghalhat. Játéktér az élet, s légtér a véged. Véset a papíron, avagy a véglet a sírom. Lépteim tünékennyé válnak, ahogy a gondolatmenetem révedésébe tévedek. S bár a halál végjátszmáján elmélkedem, nos mégsem érzem azt, hogy a bosszú felesleges lenne. Minden okkal történt, nem de bár? S míg a megpróbáltatások néha kemények, de igazából csupa móka minden jelének. Szenvedést kaptam, s kölcsönösen okoztam. Kínt érdemeltem, s mostan másoké az érem. Azt mondják, miszerint az élet megleckéztet, s hogy ezerszeresen kapod vissza mindazt, amit okoztál, de ha ez tényleg igaz lenne, akkor mostan csapások százai sújtanának le rám. Ehelyett pedig..? Igazából nem történik semmi. Üres a létezés árnyalata, és sötét a lelkem minden vonulata.. Finoman szívom a tüdőmbe a levegőt, ahogy az őrület egyre inkább a hatalmába kerít. Nem is tudom, miszerint mióta tart ez a lázas változás, de tetszik, nagyon is tetszik, ami azt illeti. Tőlem meggondolatlan módon lépem át a határt, és az erdő rejtekéből átvonulva, nos a vérfarkas tanya kellős közepén kötök ki. Szerencsémre szóló érv, miszerint warlock jelenlét társítható hozzám, s nem éppen egy mocskos vámpírnak kell lennem. Tán' ennyivel vagyok előnyben, de semmi többel. Bár nem, mintha támadni akarnának, viszont túlságosan is csendes a környék ahhoz, hogy ne érezzem az izgalmi hevet. A rejtélyesség csak fokozódik, ahogy beljebb kerülök a környéken. Egyetlen állat sem mozdul meg, egyetlen fa levele se zördül, mintha éppen csak egy tökéletes kivitelezésű, csapda hálójába sétálnék bele. Nehézkesen lélegzem, szaggatottan, s bár lehetne gondolni a rémületre, mintsem társítás, de ennek semmi köze sincs ahhoz. Egyszerűen csak haldoklom. A testem lassacskán bontja le magát, s úgy érzem, hogy az utolsó óráim kimenetelének zálogsorra, nos nem éppen lesz majd kellemes műsorprogram. Mindenesetre, aki szeretné végig nézni, nos vegyen egy nagy adag pop-cornt, és üljön csak le a tévé elé. Megengedem..! Elhamarkodottan lépek, és ennek a következtében, nos egy gally reccsen a talpam alatt. Ketté tört -, állapítom meg, ahogy a földre tekintek. Újabb fürge, ám játszian könnyű lépéseket teszek, míg meg nem érkezem a kis erdei tóhoz. A látvány bámulatos, s főként, hogy nem messze egy vadászati példány illegeti magát. Na jó, kissé túlzok, de néha olyan jól esik előadni, mintha tényleg maguktól akarnák azt, hogy vágjam el a torkuk. A következő néhány másodpercben halkan mozdulok, és végül egy hatalmas nagy fa mögé bújok, így ha netán körül nézne, akkor nem igen vehet észre. Két perc.. összesen csak kettő telik el, mire térdelő pozícióba helyezkedve, ugrok. Sikeresen kapom el az egyik ágat, aztán húzom fel magamat, hogy egy erősebb lökéssel immáron egy vastagabb és biztosabb ponton álljak. Letekintek, tőlem szokatlan módon, őrült csillogással az íriszeim tükrében, és egy laza, ám cinikus mosollyal megfűszerezetten. A fatörzsének dőlök, ahogy keresztbe vetem a lábam. A vér még mindig esztétikusan díszeleg rajtam, ezzel is jelezve, hogy már mióta nem öltöttem új ruhát. Talán azóta nem is találkoztam a ruhatárammal, ahogy aznap este mérget juttatott az a nő a szervezetembe. Finoman rázom meg a fejemet, s a dzsekim belső zsebébe téved a kezem. Sikeresen horgászok elő egy csillag alakú pengét. - Néha, kérlek, a hátad mögött van a meglepetés, angyalom. - Dobom el aztán könnyedén, felé célzottan. Igazából, ha nagyon akarom, akkor pontosabb is lehettem volna. Mindenesetre mellé érkezik a penge, ha csak nem kezd el ugrándozni, és véletlenül bele nem fúródik. Nos ő maga rendelkezik ezen kis nézőpont felett. Míg nekem annyi a dolgom, hogy ezt a remek kis előadást végig tekintsem. Bár szomorú lenne, ha ily' könnyű volna elintéznem őt, akkor esküszöm, hogy perelnem kéne, miszerint miért is nem szórakozhatok a kis áldozati listámmal. S hogy miért vadászok rá? Ugyan már, hisz' ez őrült kérdés! Nézzünk csak rá, és tádám, nos szinte süt róla, hogy egy tündér. De nem a jóféle, ugyanis olyan nem létezik, mindegyik csak komisz és gonosz. Én pedig nemcsak maga a vadász vagyok, hanem személyesen a testet öltött a végzet.
Nem tudom, milyen jövő vár ránk. Vagyis, egy részét persze tudom. Feleségül akarom venni, senki és semmi nem másítja meg az elhatározásomat, az sem, ha az apokalipszis lovasai vágtatnak végig a földön. Ha rajtam múlik, boldogok leszünk mindketten... vagy ahányan leszünk majd az évek folyamán. Ami jelenleg láthatatlan, az az, hol fogunk élni, és hogyan. Nem nagy a lakás, amit most belakunk, de remélem az évek folyamán sikerült szert tenni egy másikra. Nagyobbra, kényelmesebbre... ami engem illet, én minél hamarabb elkezdem a munkát, hogy gondoskodni tudjak erről. Biztos anyagi hátteret akarok nyújtani neki - nem csak neki, magamnak is - a hosszú, meglehetős nélkülözésben eltöltött évek után. Milyen férfi, milyen férj lennék, ha erre sem lennék képes? Merengésemből kiszakít, ahogy kezembe kapaszkodva talpra áll, aztán hatalmas őzikeszemekkel bámul rám, és meglehetősen nyilvánvalóan kifejti a kívánságát. - Nos, én inkább kínaira szavaztam volna - dünnyögöm - de nem tudok ellent mondani neked, amikor így nézel rám. Aljas zsaroló vagy - teszem hozzá, aztán felülök a motorra, és megveregetem az ülést magam mögött. - Pattanj fel bébi. A vezetés még mindig az én kiváltságom - vigyorgok rá pimaszul, megvárom, míg megforgatja a szemeit, de helyet foglal mögöttem, aztán lassan gázt adok, és a tó elveszik a távolban, és a lassan leszálló estében.
Egyszerűen sejtelmes mosollyal vonok vállat kérdésére és tudom, hogy süt rólam, élvezem a helyzetem, amibe sodródtam vele. -Ki tudja, még a végén lehet, hogy visszaélek a képességeiddel, amiket én hozok a felszínre.-vonogatom vállam, vigyorogva továbbra is, mintha ez lenne a legtermészetesebb, és őszintén szólva jelenleg ezt is érzem annak. Arcának vonásai lágyak és a gyűrűn megcsillanó fény láttán még átitatottabb lesz az engem fürkésző szempár és a szívem úgy kezd el a pillantásának hála a torkomban dobogni, mintha most kérte volna meg a kezem, vagy most csókoltam volna meg először. Hónapok teltek csupán el, bár kezdett közeledni az egy év, de még addig is volt legalább három hónap. Ez idő alatt talán végre ki fog alakulni a munka-életünk dolog, és biztonságos gyűjtögetés közepedet, még akár a jövőnkre nézve egy nagyobb, és kettőnk számára kicsit otthonosabb lakás után is nézhetünk. De nem akartam rohanni, s jelenleg az a kis lakás, ami a miénk volt, immár valóban közös volt, hála annak, hogy szépen, lassan a lakókocsiból jó pár ruhája beköltözött a szekrényekbe és a szárítókra, saját törölköző mellett. Voltaképpen most döbbenek rá, hogy el sem tudom képzelni máshogy a jelenem, nem látom magam egyedül és ez a megnyugtató érzés tudom, hogy arcomra kisimultságot és mosolyt varázsol. -Miért, nem mondhatod, hogy nem volt szép...bár én most hirtelen más jelzőt használnék, de a lényeg végül is ez.-mélázom el, s figyelem, ahogy felül, majd fölém magasodik, és felém nyújtja a kezét, amit örömmel fogadok, és én magam is talpra pattanok.-Először is, ismételten nem érdekelnek mások. Hőbörögni akarnak, tessék. Ne merd kijelenteni, hogy mi vagyok az egyetlenek, akik az ösztöneiket ilyen szép időben és helyen visszafogják a másiktól és nem élvezik ki a helyzet szépségeit.-kicsit talán prózaian fogalmazom meg, hogy a gyomromban repkedő pillangók és a folytonos vágyakozás érintése után, szinte felemészt lassan, mégis úszok ebben az érzésben is. Hirtelen megint minden békés volt köztünk, ami pedig még jobban hatott rám. -Az evés jól hangzik, és az is, hogy nem nekünk kell mosogatnunk.-csúsztatom ujjaim ujjai közé és mosolyogva nézek rajta végig.-Kipróbálhatnánk valami újat is, nem? Vagy maradunk a pizza, gyors kaja, esetleg tészta vagy pubból szalajtott hot-dog mellett. Igaz a pizza ötlete kifejezetten tetszene.-ahogy ezt kimondom, gyomrom nagyot kordul, s erre őzike szemeket villantok felé, mintha nem lenne egyértelmű, hogy én hová szeretnék menni.
- Mmm, ismét a bakancslista - mormolok lustán. - Az is szerepel rajta, hogy addig mászol rám, amíg el nem hullok végelgyengülésben? - érdeklődöm, aztán ahogy mellém gördül, és szétválogatja összebogozódott fehérneműink halmazából melyik kié, kiveszem a kezéből az alsómat, és két mozdulattal magamra rántom. Most már nyugodtan leskelődhet bárki, bármelyik bokorból, bár úgy hiszem, ha így lenne, akkor késő. Olyat látott, mint egy felnőtt film forgatásán. Nézem a kezét, amit a mellkasomra fektet, a gyűrűjén megcsillan a nap maradék, halvány sugara, én pedig kedvtelve nézem a látványt, akárcsak kék szemei ragyogását, és arcának kisimult vonásait. Szeretem őt látni ilyenkor, mert tudom, hogy elégedett, fáradt, ugyanakkor boldog, és kiegyensúlyozott. Én teszem őt azzá, de ez kölcsönös is, mert én ugyanezt kapom, és ugyanezt érzem tőle. - Jó, most már csak azt találjuk ki, hogy ha valamelyik falkatag esetleg felteszi esküvő után a kérdést, hogy miért épp ezt a helyszínt választottuk, mit mondjunk? Hogy a szép emlékek miatt? - ülök aztán fel jókedvű mosollyal a képemen. - Az biztos, hogy az esküvő előtt nem jövünk el ide, hogy ezt megismételjük. A farkasoknak még ember formájukban is túl jó orruk van, meg fogják érezni a szex szagát, és akkor már nem lesznek kérdések, legfeljebb meghökkent vagy háborgó pillantások - teszem hozzá, és talpra tornázom magam, majd kinyújtom a kezem Les felé. - Menjünk haza cicám? Vagy tegyünk egy kört a belvárosban? Igazság szerint van néhány dollár a zsebemben, és kivételesen jól esne valami olyan vacsora, ami után nem kell mosogatni. Ha nem lennék elég egyértelmű, üljünk be valahová, és együnk valamit, erre céloztam.
Nem válaszolok, és ahelyett, hogy húznám-halasztanám a perceket, hagyom, hogy most az ösztöneim kerüljenek előtérbe, és gondolkodás nélkül teszem, amire ő is én is vágyom. Egyszerűen megadom magunknak a rövid, de elmondhatatlanul kellemes légyottot, szinte hang nélkül, minden, nem felesleges ruhadarabot magunkon hagyva. Gyorsan érem el a csúcsot és rántom magammal, a percek, miket mellette töltök, még most is óráknak tűnnek, pedig tudom jól, hogy talán most adtam meg neki leggyorsabban a beteljesülést, és nem hagytam, hogy visszafogja magát, vagy engem helyezzen előtérbe. Mellkasára borulva pihegek, hallgatom heves szívverését, és megborzongok a gerincem végigszántó érzéstől, minek hála ujjaim a pólójába markolnak. -Tudok én még meglepetéseket okozni neked.-mosolygok, kicsit kipirulva, de fejem nem mozdítom mellkasáról-Tudod, van egy bakancslistám a hozzád kapcsolódó dolgokról.-ugratom elégedetten mosolyogva, de ahogy nevezni kezd, még jó is, hogy pólójába markolok, különben aligha bírnám megtartani magam, és szavaira én magam is kiengedek egy elfojtott nevetést, ami köszönhető annak is, hogy a tüdőm még mindig nem a normális módban funkcionál, és a szívverésem még mindig heves. A csókját viszonozom, vagyis inkább megadom magam neki, de úgy szorít magához, hogy kisebb erőfeszítéseket kell bevetnem, hogy távolabb húzódhassak és végre szemébe nézhessek ismét. Legördülök róla, és a csipke, illetve a sport összegombolyodott csomójáért nyúlok, miközben tekintetem továbbra sem engedi el övét. -Talán kibírod, hogy erre ne gondolj, de ha nem... -vonok vállat, majd ismét közelebb hajolok hozzá-Én leszek a feleséged, és én leszek veled a nászéjszakádon is, így nem, nem fogok kétségbe esni. Sőt, kifejezetten jó emlékeim lesznek erről a helyről, akárcsak neked, így legalább csak egy dolgot kell majd kibírnod.-nézek rá csipkelődve, majd mellkasára csúsztatom kezem, melyen ott virít a tőle kapott gyűrűm.-Csak vissza kell fognod magad, hogy a kellemes emléket nehogy meg akard akkor egyből ismételni és feleleveníti.-elégedett mosolyom nem tudom eltüntetni, s pontosan tudom, hogy szemem ragyogó kékje boldogságtól csillogó, arcom pedig még mindig kipirult, de minden vonásom kisimult és minden porcikám az iránta érzett érzéseim közvetíti felé.
- Még hogy az én örömömre - dünnyögöm halkan, bár gyanítom, hogy mivel jó füle van, úgyis hallja a mormolásomat. - Mindjárt azt mondod, még áldozatot is hozol, mintha te nem élveznéd legalább annyira, mint én - teszem hozzá, de ez az utolsó józan gondolat, ami még eszembe villan, mert nagyon gyorsan, és ellentmondást nem tűrően tesz róla, hogy a fejemből kiessen minden ami összefüggésben lehet a józan ésszel. Na nem mintha épp ellent mondanék neki... máskor se nagyon, most meg aztán végképp nincs szándékomban. Hamar, meglehetősen hamar érjük el mindketten a csúcsot, aztán ahogy a mellkasomra borul, és eljön az a kivételes pillanat, amikor tud néma csöndben lenni, szép lassan a hátára teszem a kezem, hogy végigsimogassam gerince vonalát. - Ejha - motyogom szinte zsibbadó ajkakkal. - Volt már részünk jó néhány szeretkezésben, de ilyen heves, ilyen gyors szex még talán sosem volt köztünk - állapítom meg elégedetten, aztán végigsimítok fejemen, és verejték borította arcomon, aztán hirtelen hangosan felnevetek, úgy, hogy Les feje rázkódni kezd a mellkasomon. - Csak az jutott eszembe - adok magyarázatot kérdő-furcsálló tekintetére - hogy elképzelem, mikor az esküvőn megkérdezik, örökre összefűzöm-e az életemet veled, én pedig ide nézek, és eszembe villan, hogy épp ezen a szent helyen lettünk egymáséi, jócskán megelőlegezve a nászéjszakát... azt hiszem, minden akaraterőmre szükség lesz, hogy megőrizzem majd a komolyságomat, és ne nézzek rád olyan kajánul, amivel a kétségbeesés szélére kergetlek - húzom aztán magamhoz, és hangos csókot adok a szájára.
Ajkamra apró mosoly ül, majd próbálva hozzá hasonlóan komoly arcot vágni és alsó ajkamba harapva rántok vállat, mintha ezzel azt mondanám, hogy "hát igen, talán igazad van". De sosem bántanám, és ezt ő is tökéletesen tudja, s látom rajta, hogy hiába az édes, duzzogó arc, a szavaink mögött ismét csak az egymással való élcelődés áll, és élvezzük, hogy a másikat kicsit kihasználhatjuk szavakkal. Arcvonása láttán mégis elnevetem magam, de nem hagyok neki sok választást, határozottan szorítom kezeit a földre és élvezem a fölényes helyzetem, ami ellen egyenlőre ő sem akar tenni. -Sosem kételkedtem ebben, én csupán rásegítek az ilyesmire, a te nagy örömödre.-simogatom ujjaimmal, ám feltett szándékom, hogy nem adom meg így neki azt, amit szeretne, inkább a mélyvízibe ugrok és magammal rántom, kérdés nélkül. Nem válaszolok kérdésére, inkább megszabadulok a felesleges ruhadarabtól és lejjebb tolva nadrágját és alsóját, egyszerűen fölé helyezkedem ismét, és hagyom, hogy elmerüljön bennem. Fejem kicsit hátravetem, ahogy a testem átjáró bizsergés lassan enyhül, de a körülöttünk vibráló levegő így is fullasztó lesz. Hangtalanul nézek a ködös tekintetbe, és csípőmet ringatva, felhúzom magamhoz, hogy újabb csókban forrhassak vele össze, s ruháinkon keresztül is érezzem a forró bőrét. Kezeim ismét tarkóján pihentetem, és homlokom övének támasztva, nem hagyom, hogy elhúzódjon tőlem, s a lassú tempón nem változtatva, pár percig élvezem, hogy bőröm súrolja a forró lehelet. Mikor már érzem, hogy nem bírom sokáig, és ő sem, visszadöntöm a földre és gyorsabb tempóra váltva, hangtalanul, csupán apró sóhajokkal tudtára adva, hogy mit vált ki belőlem, eljuttatom magunkat a gyönyör kapujáig, s még tovább. -Gyere...-suttogom erőtlenül, mikor már egész testem remeg a vágyaim beteljesülésére várva, s mikor már érzem, hogy nem bírom tovább késleltetni, ajkam szétnyílik és egy elfúló sóhaj kíséretében magammal rántom őt is, megfeszülve körülötte. Erőtlenül dőlök mellkasára, és élvezem, ahogy szívünk egy ritmusban dobogva lüktet.
- Hát ez szép - motyogom, azt a szokásos duzzogó arcot vágva, amit tudom, hogy kedvel bennem, de a lelkem mélyén nevetgélek, mert én magam sem veszem komolyan a szavaimat, ahogy tudom, hogy ő sem. - Valami azt súgja, valójában nem is azért jöttél el velem ide, hogy szemrevételezzük a helyet, hanem hogy megnézd, hová ásod majd el a hullámat, ha bármi olyat teszek, ami nem való a kedvedre - szemtelenkedek, olyan szemrehányó pillantásokat vetve rá, mint a kutya, amelyiknek nem engedik, hogy a gazda ágyában aludjon. Aztán ahogy nem hagyja ő maga sem alább, és visszapasszolja felém a labdát, már nem duzzogó, hanem egyenesen végsőkig felháborodott arcot vágok, ha a talpamon állnék, és nem feküdnék, most alighanem csípőre is vágnám a kezeimet. Csak azért tekintek el ettől, mert ebben a helyzetben rém hülyén mutatna. - Na hát ez aztán már végképp pofátlanság - háborgok, persze javarészt színészi teljesítmény a hőbörgésem. - Mintha nem lennék elég tettrekész a varázserőd nélkül is - biggyesztem le a számat, de csak addig, míg két kezem finom erőszakkal le nem szorítja fejem mellé. Érzem, ahogy a selymes zöld fű a bőrömhöz ér, orrom megtelik a rét virágainak és Les bőrének illatával, ahogy pedig fölém hajol, máris megenyhülve pislogok rá. - Szóval akkor a vadászból lett végül a zsákmány? - suttogom mosolyogva. - Hogy is van a legenda, a róka fogta csukáról? - kérdezem tőle, de igazából nem is várok választ, már csak azért sem, mert sikerül elérnie, hogy a következő pillanatban már másra koncentráljak. Konkrétan a sztriptízre, amit előad, de ezt sem látom túl sokáig, mert ahogy visszaereszkedik rám, máris érzem magam elmerülni a testében. - Wooow... - nyögöm ki rekedten, aztán egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy a legmesszebb menőkig kiélvezzem az érzést. Csípője lágyan mozdul rajtam, óvatosan őröl, és noha ilyenkor általában átveszem az irányítást, testhelyzetet váltva vele, most mégsem teszem. Ha legyen ma minden úgy, ahogy ez a bűbájos kis boszorkány eltervezte. Egyszerűen imádom, amikor ilyen, és nemes egyszerűséggel elveszi tőlem, amit akar. Vagyis, amit mindketten egyformán akarunk.
Kezdőlap
