Layanah | Jackson

-          Menedéket, békességet? Egy helyet, ahol egyedül lehet részben, ugyanakkor talán szépséget is. – szólalok meg kicsit elmélkedve, nem tudom, hogy mennyire fog egyetérteni velem, de én sokkal többet is kerestem ilyen helyeken. Újra szabadnak éreztem magam, per pillanat pedig kicsit úgy éreztem, mintha hazatértem volna. Nem-nem erre a házra értettem, hanem az erdőre. A város túlzottan idegen volt számomra, megannyi váratlan és ijesztő dologgal. Itt viszont nem éreztem magam annyira elveszettnek, hiszen egykoron is egészen jól kiismertem már magam az erdőben Dante-nek köszönhetően.
Gondolatok, érzések foszlánya eleget súg ahhoz, hogy tudjam nem emberhez van szerencsém. Többet látott már ő is, mint kellene bárkinek is. Pontosan miket és hogyan? Arról fogalmam sem volt, hiszen rövid ideig tartott az egész csalás, amit most kivételesen nem másokért tettem meg, hanem saját magamért.
Látom arcának a rezdüléseit, ami miatt még inkább úgy érzem, hogy lehet jobban jártam volna, ha némának tettem magam, mintsem furcsának csendülnek a szavaim. Igyekeztem, próbáltam megszokni ezt a világot, beszédet, szokásokat, de kb. 3 hónapja csöppentem csak bele ebbe az egészben, megannyi emlék még mindig homályos maradt, így csöppet se volt könnyű dolgom.
-          Milyen szóbeszéd? Mi igaz? – csendült meglepetten a hangom, mert most rajtam volt a sor, hogy egyáltalán ne értsem, hogy miről is beszél. Általános dolog volt még az én koromban is, hogy az emberek egymás szájára vették a másikat. Főleg, ha rosszindulatú pletykákat keltettek életre, a suttogás állandó volt a palotában, amibe bezártak. Eleinte nagyon zavart, de szép lassan megtanultam egyszerűen meg se hallani és nem törődni velük.
-          Köszönöm. – felelek csak ennyit a bögrésre, mielőtt a szavainak köszönhetően úgy érzem, hogy megint valamit nagyon rosszul tettem és inkább már rég távoznom kellett volna. Valaha képes leszek megszokni ezt a világot, szokásokat, vagy csak valamennyire kiigazodni az embereken? Féltem, hogy nem, viszont az esélyesen a bukásommal is járna. Még csak most kaptam vissza az életemet, nem akarok meghalni. Küzdenem kell, nem süllyedhetek el a kétségbeesés mocsarában.
Hátrálok, ő közeledik, mint amikor a vad becserkészte a prédát. Félek, de nem tőle, hanem inkább magamtól és a helyzettől. Attól tartok, hogy csak újra valami hülyeséget fogok csinálni, ami miatt netán még inkább furábbnak fog gondolni. Egyáltalán mit érdekel, hogy mit gondol? Nem látom többé, hiszen miért is látnám. Csak egy név, egy arc, egy emlék egy elevenen éjszakáról és esélyesen mindig is csak ennyi lesz.
Kérdése meglep és úgy fürkészem őt, mint aki próbálja megfejteni, hogy csak tréfál-e, vagy komolyan gondolja-e. Ruháimat magamhoz ölelem, pólója vállamon lejjebb csúszik. Ő méreget, én ajkamba harapok, ahogyan pillantásunk találkozik, majd lejjebb vándorol a pillantásom az izmos fedetlen testén. A nevetése térít észhez, riadtan kapom fel a fejemet és düh csillan a szemeimben. Sose hagytam, hogy bárki is nevetségtárgyává tegyen, miközben úgy érzem, hogy sarokba lettem szorítva. Dühösen dobom le a ruhákat, majd a következő pillanatban már ki is bújok a felsőjéből, hogy utána a pár lépést átszelve, ami közöttünk volt neki dobjam. Nem most látnak így férfiak, nem most egyszer kellett elviselnem a bámulás okozta megalázását. – Tessék, még a végén nem lenne mit hordanod, vagy mosnod kéne. – ha elvette, akkor elvette, ha nem, akkor a földre hullott a ruhája. Ha pedig hagyta, akkor csak felkaptam a ruháimat és úgy viharoztam ki a házból, mint a szélvihar. Ajtó bevágódott utánam, lépteim sietősek voltak, míg nem a tó távolabbi partja vettem az irányt. Könnyeimet sietve töröltem le, majd a parton hagyva a ruháimat egyszerűen elmerültem a tóvízében. Egy-két emlék felszínre tört, aminek köszönhetően csak még inkább idegennek éreztem magam. Sietve merültem alá, mintha csak azt akarnám, hogy örökre elnyeljen a víz és a sötétség, utóbbit úgyis olyan jól ismertem már, hiszen 200 évig tartott fogságban.

Layanah | Jackson

Hunyorogva nézek rá a bögrém felett, elfogyasztva ugyan az utolsó kortyot, de a bögrém a kezemben tartom, nem eresztem még. Az alján maradt kávéfoltot méregetem pár percig, elgondolkodva a tegnap estén, noha körülbelül semmire nem emlékszem belőle. Az alkohol ha másra nem is, de felejtésre tökéletes gyógymód. A maga érdekes nemében pedig orvosság is. A természetről alkotott véleménye viszont olyasmit, amivel nem sok mindent tudok kezdeni. Igazából körülbelül semmit. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja-e vagy sem. De a helyzet inkább érdekes, mint kínos lesz ettől a kis csevejtől.
- És mit keres az ember?-fordítom vissza a kérdést. Komolyan nem tudtam, hogy mire gondol. De mintha egészen másként látná a világot, ami viszont annyira azért mégsem volt meglepő.
A széknek támaszkodom. A reccsenés szinte kettészeli a köztünk beálló csendet. Arca nem rezdül, érzek valami bizsegést végigfutni karomon érintése nyomán, de nem tudom eldönteni, minek tudjam be. Véletlennek vagy legyek olyan paranoiás, mint mindenki a táborban, legalábbis a többség, teljesen jogosan.
A szemöldököm a homlokom közepére szalad, aztán hunyorogva figyelem, mivel gondolkodóba esik pár csendes másodpercre. Mint aki nem érti, mire is gondoltam a becézés alatt. A válasz, amit kapok, hasonlóan hat. Hunyorogva nézek rá.
- Akkor csak Layanah.-mondom természetes hangsúllyal, nem figyelve rá, hogy tulajdonképpen az előbb azon gondolkodott el, becézték-e egyáltalán. A lányok mindig ezt csinálták, tudtommal. És nem feltétlenül volt köze a becézett formának a valódi formához.
-Szóbeszéd? -értetlenül rázom meg a fejem. - A szóbeszédről ha te nem hallottál, itt nem kell tőle tartanod. Mind igaz.-oldom a hangulatot. Vagy mégsem? A tagadás furcsa formáját választom inkább. - Attól tartok, amitől jogosan tarthatok. Az itt élők valóban nem szeretik az idegeneket.-hagyom rövidre zártan ennyiben a dolgot.
A bizonytalan mozdulatot figyelem, ahogy a bögrém mellé teszi az övét, mintha ezen is elgondolkodna.
- Hagyd csak, majd elintézem.-biztosítom róla, hogy nem fogja senki ezért letörni a kezét. El se várnám, hogy elmosogasson maga után, mikor éppen én sem teszem a sajátom után.
Kihúzom magam, ahogy a ruháit maga elé kapkodja, míg a pólóm továbbra is rajta van. Az ajtó viszont mögötte. Lépek egyet felé, majd még egyet, tekintetem végigszalad a testén, nem fogom vissza, és az emlékeim is egyre élesebbek lesznek az éjszakáról. Mintha újra érezném a selymes bőrt, ahogy enyémhez ér.
- Mi lenne, ha veled tartanék? Végül is, nincs már olyan porcikánk, amit ne láttunk volna a másikból.-figyelem vállá lecsúszó pólóm és nehezen állom meg, hogy ne röhögjem el magam, ami végül megtörténik, mikor hátha már az ajtónak koppan. -Csak viccelek. -nézek le rá, hiszen jócskán fölé magasodva állok. -De a pólóm azért kérem vissza. -tekintve, hogy jelenleg rajtam sincs több ruha, mint rajta, ez a kérés még voltaképp jogos is. A maga abszurd módján. De az arc, amit vág, attól nem tudom levakarni sajátomról az elégedett vigyort.

Layanah | Jackson

- Mindennél lehet rosszabb, de talán az a gond, hogy legtöbbetek elfelejti értékelni és meglátni a természet csodáját. – fel se tűnt, hogy miként fogalmaztam meg, mintha én másabb lennék, mint ő vagy akik netán még itt élnek, vagy a közelben. Régebben is egy helyre tömörültek az emberek, de mégis kisebb volt a lárma és ha el is fordították az emberek a fejüket, akkor se mindegyik tette meg. Fura, de leginkább idegen volt továbbra is ez a világ, nem igazán találtam a helyemet és esélyen pont ezért vesztettem el a mértéket az éjszaka folyamán is, mert nyerni akartam pár órát, amikor nem gondolkozok, amikor nem zsong a sok ismeretlen dolognak köszönhetően a fejem és nem érzem magam még kívülállónak magam, mint egyébként is teszem. – Valóban, de a természet magában hordozza a legtöbb dolgot, amit az ember keres. – hangom dallamosan csendült és pár pillanatra mintha valami fura fény csillant volna a szemeimben is. Régebben mennyire örültem annak, ha végre kijutottam a kertbe, mennyire szerettem inkább ott elveszni, mint a falak között. Hallgatni a madarak énekét, a víz dallamos hangját, ahogyan a szellő megkavarja…
Egy érintés, ami veszélyes lehet, ha szeretném, de nem akarok ártani, egyszerűen csak válaszokat kutatok és érzéseket fürkészek, ha már oly sok minden idegen és megfejthetetlen számomra, legalább valami kapaszkodom legyen ebben a fura reggelben. Hallom, ahogyan reccsen a szék neki köszönhetően, de még se szólalok meg. Csak fürkésszük egymást, mintha csak azt akarnánk kitalálni, hogy miként is tovább, vagy miért is tettük azt, amit…
- Jacks… - ejtem ki úgy a nevét, mint aki ízlelgeti és fontolóra veszi azt, amit a másik mondott. A kérdésére kérdőn nézek rá pár pillanat erejéig.
- Becézni? – értetlenül csendül a hangom, aztán szép lassan leesik, hogy mire gondolhatott, vagy legalábbis sejtem abból kiindulva, hogy ő miként kurtította meg a saját nevét. – Nem tudom, soha nem becéztek. – vallom be és bele se gondolok abba, hogy ez netán mennyire furán hangozhat. Pedig lehet nem értana óvatosabbnak lennem és nem egyből kimondani az első gondolataimat.
- Emiatt miért lenen bárki is barbár? – meglepettség csendül ki a hangomból, hiszen mi se voltunk azok, de mégis nem egyszer mártóztam meg hajdanán a többi lánnyal is akár. Ahogyan akadt olykor kéretlen vendég is, akiket az őrségnek úgy kellett elkergetnie. – Mi tart vissza? A jelenlétem, vagy inkább netán a szóbeszédtől tartasz? – pillantottam rá kíváncsian, majd inkább megittam az utolsó kortyokat is a bögréből, hogy utána követve a tettét én is odarakjam. Láttam már, hogy mit tesznek vele, de azt nem tudtam, hogy nekem kéne e elmosnom, vagy csak hagyjam ott, így inkább az utóbbi mellett döntöttem. Abból akkora baj nem lehet. – Ahh, sajnálom! Sejthettem volna, hogy jobb lenne ébredés után távoznom, egyszerűen csak nem szoktam ilyen helyzetekbe keveredni, de... – mint régebben, ha netán nem ő(k) jött hozzánk, akkor mi nekünk kellett odamenni és jobb volt, ha nem talált ott. Kisebb esély volt arra is, hogy netán még reggel is szórakozni akarjon velünk. Emiatt is ébredt a legtöbb lány egészen korán, még hajnal előtt. Bár ilyen téren is szerencsés voltam, hiszen a képességem miatt én féltve őrzött kincs voltam. Közben már a ruháimat próbáltam meglelni, amik egyre inkább az ajtó felé vezettek.- de ne aggódj, már itt se vagyok, viszont a kíséretet szerintem kihagynám. Szeretem az erdőt és azt hiszem inkább hódolok a barbárszokásnak, aztán meg majd visszatalálok. Nem akarok tovább zavarni! - utaltam a tóra, mert túlzottan is úgy éreztem, hogy fürdőre vágyom. Muszáj kicsit kitisztítanom az elmémet, meg lemosni magamról az estét. Még akkor is, ha sok nem derengett. Közben pedig egyre inkább az ajtó felé hátráltam és próbáltam rájönni, hogy miként is szokás a jelenben cselekedni. Most kéne visszaadni a felsőjét, vagy majd összeszedi kintről, ha már nem lesz rá szükségem?

Layanah | Jackson

Akaratlan majdnem felröhögök a békés és szép táj kijelentésén, ami enyhe túlzás ahhoz képest, hogy milyen időket éltünk meg és mennyire nem volt nyugodt a környezetünk. A farkasok hála a vámpíroknak, amolyan elszeparált életet éltek itt, de ezt nyilván nem mondom neki, hisz nem őrültem meg. Elkezdek neki vámpírokról hadoválni és még a végén bolondnak fog nézni.
-Lehetne rosszabb is, valóban.-hagyom ennyiben, ködösítve ugyan, de ez van. Nem kell mindenről tudnia, pláne nem a falka ügyeiről. Azokról főképp nem fogok beszélni. -De nem sok nő mondta még azt a mocsárra vagy a házakra, hogy békés és szép. Bár a szépség relatív.-bólintok némiképp leegyszerűsítve a dolgot.
A cukrot felé nyújtom, aztán elkap egy fura érzés, amivel még nem találkoztam, de próbálok nem foglalkozni vele. Ahhoz kicsit rossz az időpontválasztás. A bőre az enyémhez ér, ujjai puhán simítanak végig a kézfejemen. Hihetném véletlennek. Nem teszem és nem tudom miért nem teszem. A pultnak dől, én a szék háttámlájára nehezedek, amitől az felreccsen, de nem foglalkozom vele sokáig. Végül is, ha összetörik, egyel több indokom lesz az amúgy is esedékes felújításokra. Barkácsoló természetként ezt sokáig amúgy sem húznám és mára konkrétan mondjuk pont nincs jobb dolgom.
-Jackson. De a Jacks is elég.-bólintok, a kérdésemre ugyanis csak ezután kapok választ, ami meglehetősen meglepő lesz.
- Layanah? Ezt hogy becézed? -kérdezek vissza reflex szerűen, bár azt sem tudom ezt a nevet életemben hallottam-e már vagy sem. Pedig akadt jó pár idős boszorkány és egyéb teremtmény, akikhez volt már szerencsém. És egyikük sem volt valami könnyű névvel megáldva. De ettől csak még furcsábbnak és érdekesebbnek éreztem a kialakult helyzetet.
-Azért nem vagyunk barbárok.-őszintén nem tudom, hogy micsoda, de kételkedem benne, hogy ő tudna rólam bármit. De ha nem, ebben a kontextusban a "mi" kicsit mást jelent, mint hihetné.-Zuhanyzó balra hátul.-biccentek a fejemmel a kijelölt irányba.-Bár nyáron megmondom őszintén, jobban szeretem a tó vizét.-bár a táborban nincs mozgás, talán jobb lenne, ha nem ezt az opciót választaná ő sem. Nem örülnék, ha miatta kellene hallgatnom a hülye, erőltetett vicceket. Viszont egyre furcsább ez az egésze... megmártózol? Ezt se sűrűn hallottam mostanában. Elfordulok tőle, a bögrém a mosogatóba teszem a másik mellé. -Figyelj, ha gondolod elviszlek a városba, nem kérném, hogy egyedül sétálj végig az erdőn.-ez talán nyers volt. Talán nem, inkább csak őszinte. Nem sűrűn tartogatom magam mellett a nőket. És Hays után még kevésbé hiszem, hogy a szerelem és a romantika kérdése számomra túlzottan releváns lenne.

Layanah | Jackson

Kép lassan tisztul, a fény eleinte zavar, a fejem pedig úgy zsong, mintha éppen valamelyik királyi hacacárénak a zenészei játszanának, csak valahogy minden hang félremenne közben. Kicsit meg is dörzsölöm a halántékomat, miközben emlékek után kutatok, majd  pedig valami ruha után, ami kellően elfedheti az idomaimat. Nem bújok el, nem rejtőzöm el, nem érdekel, hogy mennyire figyel, hiszen nem most lát először, vagy ki tudja, hogy mennyi is rémlik neki az estéből, de nem ő volt az egyetlen férfi, aki így látott már életem során. Kicsit másabb időkben születtem, de annak a kornak is megvoltak a maga titkai.
Kíváncsian pillantok rá, hogy vajon minek kellett volna feltűnnie, amikor viszont elhúzza a függönyt, akkor kinézek én is rajta, hiszen tegnap valahogy mással voltam elfoglalva és nem is olyan állapotban voltam. Azt se tudnám megmondani hirtelen, hogy miként is keveredtünk el ideáig. – Ezek szerint ez akkor egy ritka pillanat. – állapítottam meg a szavai alapján a nyilvánvalót. – Pedig egészen békésnek és szépnek tűnik a táj. – pillantottam rá kicsit érthetetlenül. Biztos velem van a gond, hogy nem borzadok el attól, hogy valaki mocsarat emleget. Éltem már fényűzésben, de mindig is szerettem a természetet. Lehet amiatt, hogy tündér vagyok és ilyen helyen kevesebb ember fordul meg.
- Értettem, akkor csak cukorban reménykedek. – mosolyodtam el, hiszen lehet kába voltam és nem voltam éppen a legjobb formámban, de attól még elsőre is felfogtam, hogy tegnapi kávét kapok. Nem hiszem, hogy bármi baja lenne azon kívül, hogy túlzottan is fekete, ergo erős volt számomra. Amikor a zacskóért nyúltam, akkor ügyetlenséget színlelve érintettem meg őt is, nem csak a zacskót fogtam meg, hiszen csalni akartam. Kutatni a gondolatai és érzései között, amit egy rendes tündér esélyesen nem tenne, de most szükségem volt rá.
Kimértem a megfelelő cukrot, miközben próbáltam elvonatkoztatni az elém táruló látványtól, amit persze nem a kinti természetre értettem, hanem a mellettem ácsingózó férfira. Végül neki dőltem a pultnak, asztalnak, hogy onnan fürkészem őt a bögrém mögül. – Hmm, már a neveknél tartunk? Még egy szokatlan dolog? – kérdeztem meg ártatlanul, majd egy pillanatra elgondolkoztam. – Jackson, ugye? – tettem fel úgy a kérdést, mint aki bizonytalan, de ez még haloványan rémlett, hogy ez a neve, meg talán mintha valahol láttam volna ezt a nevet a lakásban. – Semmi gond, a legtöbbetek nyelve sokszor beletörik. Layanah.  – mutatkoztam be, utána újra a kávénak szenteltem a figyelmemet. –S itt hogy szokás fürdeni? Ki mész és megmártózol, vagy netán akad zuhanyzód? – fogalmam sem volt, de annyira az a tó se tűnt innen borzalmasnak. Nem lehet rosszabb, mint amikben már részem volt. Még egészen koránnak tűnt, vagy ostobaság lenne kicsit inkább a régi dolgoknak hódolni? Pillantásom pedig akaratlanul is többször az ablakon túlra vándorolt.

Layanah | Jackson

Nem nevetem el magam. Ahhoz túlzottan sajog a fejem. De két korty kávé között elengedek egy mosolyt, ahogy magához tér lassan és úgy tekeri maga köré a takarót, mintha nem lenne nyilvánvaló mindkettőnknek ugyan az. Kicsit elkéstünk ezzel a szemérmeskedéssel. A mozgása darabos kissé, ezt elkönyvelem magamban, bár az emlékeim túl ködösek a részletek pontos boncolgatásához.
A ruhái keresgélésével nem sokat fáradozik, ellenben a földön heverő pólóm egyszerű ruhának úgy kapja magára, hogy hülye lennék elkapni a tekintetem róla. Inkább a bögrém mögül sunnyogok felé. Egyszerre tűnt elesettnek és otthonosnak, bár hirtelen következtetést nem vontam volna le. Sok nővel találkoztam már hasonló helyzetben. Az utóbbi időben talán túl sokkal is. De nagy átlagban elmondható volt, hogy inkább tartottak volna még az ágyban, mint nézték volna el, hogy nem becézgetve ébresztem fel őket.
Már várom, hogy tipikus női szemmel azt mondja, hogy egészen borzalmas. Én jobb szerettem minimális fogok tartani a koszt, de összességében mivel nem minden napom töltöttem itt, inkább volt szállás, mint otthon, még akkor is, ha akként tekintettem rá. Mondjuk... Kis túlzással, de akár.
-Nem tudom feltűnt-e...-húzom el kissé a függönyt-de ez egy mocsár. Ide nem sok nő jön szívesen. És nem is sokat hozok ide. Általában.-túrok borostámba, próbálom tekintetem nem legeltetni és a gondolataim nem arra kényszeríteni, hogy az éjszaka emlékeiből előkotorjam, mit is rejt a maga köré tekert pólóm, ami a térde közepéig lóg. És átlátszó.
-A kávé tegnapi. Cukor talán van, tejre ne számíts.-nyitok ki pár szekrényajtót egymás után, míg végül megtalálom a cukros dobozt. Pontosabban a papírzacskót, amiben körülbelül azóta áll érintetlenül, hogy megvettem. A farkasok dolgai lefoglaltak egy időre. Mondjuk így. Az idő maradék részében sem vagyok szakács típus.
-Azt hiszem ez ciki lesz, de őszinte leszek veled, a neveddel gondban leszek...-a fejem sajgott, bár a testem meglehetősen kipihentnek éreztem. Ennek nyilván megvolt az oka. Felőlem gondolhat bármit az életvitelemről, nem tudnám megmondani, hogy milyen állapotban futottam bele és ő milyenben volt.

Layanah | Jackson

Régóta nem keveredtem ilyen helyzetbe, ahogyan az én időmben nőknél nem is volt divat ilyen helyre betérni, de mégse érdekelt hirtelen. Újra egy idegen városban voltam, - még ha csak véletlenül is keveredtem erre felé -, vissza is szállhattam volna a buszra, ami visszavisz a másik városba, de ehelyett inkább csak sodrottal az árral. A zene, ami belengte az egész várost magával ragadok. Én is belekeveredtem a forgatagba, amit a soha el nem fogyni akaró emberek hadából állt. Szerencsére még étlap se lettem senki számára se, miközben próbáltam tájékozódni, amivel olykor csaltam, hiszen ha nem is minden, de egyre több minden derengett a múltammal kapcsolatban, így pontosan tudtam, hogy mi is vagyok, vagyis inkább miként használjam azt, aminek köszönhetően részben egykoron kalitkába zártak.
Éreztem, hogy valaki mocorogni kezd, de továbbra se akartam kinyitni a szemeimet. Mintha csak ólom nehezedett volna a szemhéjaimra, így könnyedén fordultam át a másik oldalamra, miközben apróbbra húztam magam. Túlzottan is fáradtnak éreztem magam, mint aki egész este alig aludt valamit. Apró neszek eljutottak a tudatómig, aztán pedig mintha a napfény cirógatta volna a bőrömet és próbált volna rávenni arra, hogy már pedig felkeljek. Ahogyan egyre inkább „tisztább lett a tudatom”, úgy kezdtem lassan kinyitni a szemeimet, miközben a fejem egészen zsongott. Nyúzottnak éreztem magam és kicsit úgy, mintha pár órával korábban az életemért futottam volna, legalábbis a testem minden porcikája súgta azt, hogy nem volt valami békés az estém. Kellett pár perc, mire felfogtam, hogy egy idegen helyen vagyok, az illatok, amik körbevesznek szinte idegenek, hiszen csak tegnap éreztem először. Ennek köszönhetően pedig a szemeim kipattantak, majd riadtan ültem fel, miközben a hajamba túrtam és próbáltam szemügyre venni, hogy hol is vagyok. Helységet pásztáztam, amikor is megállapodott a pillantásom a férfin, aki engem fürkészett. S csak ekkor esett le, hogy egészen lengén vagyok öltözve, így sietve húztam kicsit feljebb a takarót, hogy eltakarjam magam, hiszen a hajam szerte állt ahhoz, hogy tökéletesen elfedjen mindent. Lábamat lassan húztam fel, miközben az agyam egyre inkább zakatolni kezdett, ahogyan kutatott az este emlékei után. Sokáig nem is kellett várnom, hogy egy-két főbb történés eszembe jusson. A bár, a motor, majd pedig az, ahogyan bemutatta a házát… de hazugság lenne azt állítani, hogy minden apró mozzanat megvolt, ahhoz túlzottan is hasogatott a fejem. Gondolataimból a szavai rántottak ki.
- Tökéletes lesz. – egészen rákaptam erre a kávé dologra, mióta megismertem pár hónapja. Zamatos és segít kicsit felébredni is. Lassan másztam ki az ágyból, de lévén ruháimat nem igen pillantottam meg, így csak felkaptam a felsőjét és belebújtam, mintha pontosan tudnám, hogy ez a normális, pedig nem. Egyszerűen csak láttam filmekben, meg emberek emlékeiben, amikor megfigyeltem őket csalva, mert hozzájuk értem. Csaló vagyok, de valahogy talpon kellett maradnom ebben a fura világban. – Egészen… - kezdtem bele, ahogyan közelebb sétáltam hozzá, hogy elvegyem a kávét. – olyan, ahol nem sok nő fordul meg. Köszönöm és remélem nem gond. – nem jutott eszembe az a szó, amivel manapság illetik az ilyen lakásokat. Utaltam a felsőjére, amit viseltem, de tényleg meg nem mondtam volna, hogy pontosan merre is hagytam el bizonyos ruhadarabjaimat. Lehet kávézás helyett azt kéne keresgélnem és lelépni? Nem. Valami részben itt tartott, félnem kellene, hiszen erdőben vagyunk, vagy valami olyasmi helyen a kilátásból kiindulva és nem is ismerem őt. Mondanom kéne valamit, de mégis mit? Nem szoktam ilyenekbe keveredni, a mi időnkben ez másabb volt. Inkább sietve vettem el a kávét és kortyoltam bele. – Esetleg cukor vagy tej nincs? – pillantottam rá kérdőn a kisebb grimaszt követően, miközben próbáltam nem megfulladni, mert túlzottan is erősnek gondoltam ezt a fekete löttyöt. Ennyire azért nem lettem a fanja ennek az italnak, hogy így megbírjam inni.

Layanah | Jackson

A sajgó fejem létezésében biztos voltam, ahogy a forgó ágyban is. Aztán kinyitva a szemem, utóbbi csak illúziónak tűnt. Felnyögve dörzsölöm meg szemem, és próbálnék megmozdulni. De csak próbálnék. A kezem zsibbadtan lapul a rá nehezedő súlytól a kissé kemény matracba. Nem a legjobb és a legkényelmesebb szállás az erdei faház, de itt legalább a vámpírok nem rohangálnak úgy, mintha mindenki és minden az övék lenne a világon. A barna fürtök kellemes illatát még úgy is érzem, hogy keveredik némi olcsó sör és bagó szaggal. Az egyenletes szuszogás nem szűnik, ahogy végigmérem a lány mellkasomon pihenő arcát, mintha világosabbá válna a nyilvánvaló. Nem kérdés mivel töltöttük az éjszakát, és jellemző… hová máshová hoztam volna, mint ide. Ennek ellenére meglehetősen meredeknek tűnt az éjszaka, ha ennyire kiütöttem magam, hogy rá csak kis mértékben emlékszem. Óvatosan kihúzom alóla a karom és a párnára fektetem. Hajamba túrva dörzsölöm meg újra arcom és nyújtózom az ágy szélére ülve, ami még a kemény matrac ellenére is megnyikordul és besüpped.
Az ágy mellől felkapom a farmert, mindennemű keresgélést mellőzve, ami az alsónadrágra vonatkozna. A konyhaszerű kis részhez sétálok. Pontosabban botorkálok, álmosan és meglehetősen másnaposan fogadva ezzel a perszelő napsugarak fényét. Felnyögve húzom el a függönyt és töltök a tegnap reggeli maradék kávéból. Nem egy hotelszoba, legénylakásnak is nevetséges, de ha jobb nincs, a semminél ez is több. Valahogy fel sikerült nőni így is.
Hallom a mocorgást, így a bögrével és a furcsa ízű kávéval a számban -annak hála fura fintorral az arcomon- fordulok a lány felé és akaratlan félmosoly húzódik a szám sarkára, ahogy ébredező tekintete kitisztul lassan és ráeszmél hol is van és mivel is töltötte az éjszakáját. Bár alakulhat ez még jól is.
-Tegnapi kávét?-ajánlom fel gálánsan, leplezve a pillanatot, amikor is a nevén kezdek el gondolkodni. Hazudnék ha azt mondanám az utóbbi időben nem jártam hasonló cipőben. De hazudnék, ha erről a mostaniról nem gondolnám furcsán, hogy más volt, mint az elmúlt hónap. Minden esetre én nem zavartatom magam, már ami a nadrág híján ádámkosztümöm illeti.