Léptek... halk, rejtélyes... pokoliak. Mégsem hallom benne a bájos, ravasz lépteket. Melyek hangosak, melyek együtt koppannak az én kis picike szívemmel. Nem dobban vele együtt. Nem Dobban. Nem. Dobban. HOL VAN?!?!
- Hol...- eleinte egy kisebbet - Van??! - Majd aztán sokkalta erőteljesebben ütöttem neki a homlokom az előttem lévő asztalnak. Oly sokszor fantáziáltam már arról, hogy miként éreznénk jól magunkat ezen az asztalon. Még is fontos nekem ez az asztal, hiszen mindig itt látom Őt, édes kis szeretőmet. Az életemet. Érzékeim és beteges vágyaim tárgyát.  
A léptek nem az övéi voltak. Laposak, és tompák voltak. Fásult. Nem a vidám, repkedő kis talpak léptei.
- Valaki más! - Újra az asztalhoz ütöttem a fejem. Remegtem. Mindenem remegett. Testemen folyt a víz, nem bírtam már elviselni a zubbonyt, amit rám húztak már oly' régóta.  Ez az én öltönyöm. Utolsó vacsorám előkéje.
Minden szó nélkül ütemesen kezdtem a fejemet az asztalnak ütni. Nem fájt. Nem érzek már semmit sem. Nem érzek. Nem. Érzek. Semmit. Semmit. Senkit. Érzek. NEM FÁJ SEMMI! Semmi...
- Állj le, Joker. - Az undorító disznó hangja szólalt fel mellettem.
Annyira ütöttem a fejemet az asztalhoz, hogy az ütés hangjától még azt sem hallottam, hogy az üvegajtó kinyílt. Holott... jó régen olajozhatták már. Idegesített a hangja. Nyikorgott. Idegesít.
- Hol van...- Lassabban ugyan, de tovább csaptam a homlokomat az asztalhoz, némileg már lelassulva.
- Tudjuk, hogy neked mennyire fontos a doktornő. De Ő nem jött el hozzád. Kinek kell egy magadfajta, mint amilyen TE vagy? - Hangzott el a kérdése.
Belőlem csak a röhögés hallatszott. Mély... halk, még is hangos. Pokoli. Fájdalmas és még is elmebeteg röhögés. Jól esik. Jól. Látni az arcán, hogy a hájast mennyire elkeseríti reakcióm.
- Tudja, hogy mi a vicces? - Kitágult szempárral tekintek fel a fogva tartómra, az elmegyógyintézet dagadt tulajdonosára. - Az, hogy ha én innen kijutok... - A gyógyszertől megakadt a hangom. A gyógyszer.... okozza a rohamaim. Rohamok. Betegesek. Fájdalmas. NEM FÁJ..!
- Nem, Joker. Te innen nem fogsz kijutni. Emlékszel még arra, miket követtél el? - Leül elém, ahol Ő szokott ülni. Ahol... a bájos, kiéhezett tekintetével elégít ki szinte gondolatban.Nem... AZ Ő HELYE!
Gyenge voltam. Még is hirtelen döntöttem magamat az asztalhoz, hogy az előttem ülő majdhogynem felborul.
Tekintetem pokoli... őrült. Még is gyenge. A gyógyszerek...! Érzem torkomban az ízt, a tű szúrását...
- Biztos tudod, hogy mi az a lobotómia. - Kezd bele, mire én csak lehajtom a fejemet az asztalra, de csak a homlokom érintkezik az én kis kedvenc asztalkámhoz. Nem válaszoltam. Fáradtnak éreztem magam. Fáradtnak...
- Vagy a villamosszék.- Nem mozdultam. Csak vigyorogtam, mint egy szörny aki az ágy alatt vár, s áll lesben. Nem látta a vigyorom. Ha megdöglök is ilyen vigyorral fogok! Vigyor... a nevetés kell!
- Szerencsés vagy, Joker. Csak injekciót fogsz kapni.

Kedves (?) Joker Jakson!  

Hátööö... az van, hogy én eléggé parázok a fizimiskádtól, tipikusan az a kategória vagy nekem, akivel nem szívesen futnék össze nemhogy egy sötét, de még egy világos utcán sem. Nézd el nekem, gyenge galamblelkem még nem elég edzett hozzád, de próbálkozok, tényleg!!   *csak ne bánts, oké?*

Ki fogsz jutni az intézetből? Mert akkor úgy nyilatkozok rólad... Nem, el ne hidd, egyébként teljesen lenyűgöző, ahogy fájdalom nélkül vered a fejed az asztalba, arról nem is beszélve, hogy szinte magam elé képzeltem az ördögi vigyorodat és a megbomlott elméd állapotát, amitől nem lettem nyugodtabb és még jobban elkezdtem aggódni Francine-ért.   Vesszőparipám a mögöttes tartalom és az, hogy ki miért lett olyan, amilyen és bár nem tudom, te mennyire fogsz belefolyni ennek az elmesélésébe, remélem, hogy elkaphatok majd néhány szösszenetet a korai énedből is.

Menj, nem tartalak fel tovább, foglalózz, aztán ugorj fejest a játékokba! Jó szórakozást!