Hayley | Jackson

Hayley az elmúlt napokban semmi jelét nem mutatta annak, hogy a falka életében részt kívánna venni. mi többiek a viskókban, a város szélén, az erdő mellett éreztük magunkat otthon, míg részben jogosan ő és Hope a városban, vámpírok „vigyázó” gyűrűjében. Nem hittem ebben a marhaságban, mert ellenben vele, én nem tudtam így felejteni. Ahogy a szívemben lüktető érzést is csak én érezhettem. Átkoztam a sorsom és áldottam egyszerre. Tudtam, hogy neki más fontos, mást tart szem előtt és más dolgok miatt aggódik. És tudtam, hogy Elijah minden lépésre vigyáz. Ez dühített, és eszem ágában sem volt jó szemmel nézni a helyzetet. Ő egy vámpír volt, egy ősi, nem egy közülünk. Pont ezen ellenérzéseket kell ahhoz félretennem, hogy elérve a házig, át bírjak lépni a küszöbükön. A bensőmben dúló vihart elrejtem, próbálom semmisnek tekinteni minden ellenérzésem.
Felsietek a lépcsőn, a szoba felé, ahol Hope ágya pihent. Tudtam, hogy ott találom, a lánya mellett, ahol a helye volt. Védelmező és harcias volt, ahogy az élet megkívánta tőle, a lánya pedig bárkit képes volt levenni a lábáról, aki kezébe vette. Mi tagadás, engem is. Arcomra halvány mosoly ül az idillinek tűnő kép láttán, ahogy a karjába kapja, és úgy ringatja.
-Nem láttunk mostanság a mocsár környékén.-jegyzem meg először az ajtófélfának támaszkodva, karjaim összefonva mellkasom előtt.-Ők is a családod, tudod? Ő is a része a családnak.-biccentek Hope felé. Azt szerettem volna, ha ezt el is hiszi. Hogy egy falka képes őt és a lányát is megvédeni, mint akkor tettük, mikor még utóbbi meg sem született.-Bár nyilván a mocsár fel sem érhet ezzel.-nézek körbe a szobában, amiből… áradt a múlt. A falak beitták az itteni történéseket, szinte meséltek. A bútorok régiek voltak, minden bizonnyal értékesebbek voltak még azok is, mint az én életemben bármi lehetett. Volt egy viskóm egy ággyal, de volt egy családom is, ami már több, mint amit sokan ebben a városban magukénak tudhatnak. Ha eddig nem is buktattam le magam a sértettséggel, amit éreztem, utolsó szavaim minden bizonnyal ez ellen tesznek és épp csak ki nem mondom, amit valóban gondolok. Tekintetem ismét Hayley-re siklik és beljebb lépek egyet, zsebre dugott kézzel, mi tagadás, kicsit szorongva. Nem a helyzettől, hanem a helytől. Minden porcikám felgyújtotta volna ezt az egész kócerájt, és bosszúra szomjazott, de ezt az ellenérzést a falkám és miatta is le kellett nyelnem. De ez elég nehezen ment, ha egyszerre voltam Alfa egy falkában és alárendeltje neki, mikor egy szinten kellett volna állnunk. Nem ismertem a gondolatait, a terveit, kívülálló voltam és egy szakadékot próbáltam foggal és karommal összetartani, a többi farkasba hitet verni, hogy a vezetőjük, a királynéjuk és nem a vámpírok játékszere, mint ahogy azt egyre inkább szememre vetették. Mintha nem tudtam volna, hogy részben így van…

Hayley | Jackson

Egyre inkább kezdtem elszigetelni mindenkitől magam, mert úgy gondoltam, hogy ez lesz a helyes. Lenne olyan, aki velem tartana, vagy éppen olyan, aki megpróbálna megállítani, de valóban bárki is képes lenne elérni azt, hogy meggondoljam magam? A ruhák még a szekrények polcaira nehezedtek, de azt is tudtam, hogy pár nap és ez a hely üres lesz. Nem lesz itt többé igazán szeretet eme ház falai között, pedig végre megérdemelné a sok vérengzés után, ahogyan az itt élők is a békét. Küzdöttem, nem is egyszer mind a két félért, hogy ne legyen vérontás, ne haljanak meg ártatlanok, de életemben most először mégis részben önző vagyok, vagy egyáltalán ezt annak lehet nevezni, ha a lányomat akarom ezzel védeni? Tudom, hogy miként tekintenek egyesek rám, egy vékony határ az, amint sétálok a vámpírok és a farkasok között. Talán egyetlen egy rossz kilengés és valamelyik irányba lezuhannék, és az lenne a vég? Magam sem tudom, csak azt, hogy itt az ideje megvédenem azt, akinek majdnem én ártottam legelőször, akinek köszönhetően még mindig itt lehetek, még akkor is, ha még mindig nem igazán tudtam elfogadni a bennem dúló harcot a két bestia között. Egyszerre vámpírnak lenni és farkasnak lenni nem könnyű. Főleg akkor nem, ha ez az a két „tábor” is, ami között fent kell tartanod az egyensúlyt, mintha csak azért kaptam volna az élettől eme átkot, hogy hibriddé válljak, hogy mind a két fél érzéseit érezhessem, a dühüket, a vágyaikat.
Hallom, hogy valaki közeledik, ahogyan azt is sejtem, hogy ki lehet, így mire megjelenne, addigra a meglepettség minden apró szikrája eltűnik arcomról. Hope-t veszem a karjaimba és mosolyogva ringatom őt, hogy utána egy apró csókot leheljek a homlokára. – Minden rendben lesz. – suttogom neki, hogy még a váratlan vendég se hallhassa, mert úgy lesz. Megadom neki azt, amit megérdemel. Egy normális életet, ahol nem kell attól tartani, hogy vajon melyik családból fog legközelebb ismét valaki rátámadni.
- Ezt jöttél közölni? – nem nézek még mindig rá. Csak óvatosan az ágyába helyezem a lányomat és betakargatom őt, hiszen úgy érzem, hogy nem éppen a békesség vezérli ezt a találkozót. Tudom, hogy nem jártam ott, de talán ha megutálnak, akkor könnyebben emésztik meg azt is, hogy el fogok sétálni és más biztos kezekre bízom őket. – Tudom, hogy a családom, szerinted miért küzdöttem értük, vagy éppen érted? Azért, hogy megtörjön az átok? – pillantok rá kissé dühösen, majd lassan kifújom a levegőt, mert nem akarok veszekedni. Figyelem, ahogyan beljebb jön a szobába, és azzal a lendülettel húzom beljebb a lányom ajtaját, ami a szobámból nyílik. Amikor viszont egy újabb kedves mondat hagyja el az ajkait, akkor elnevetem magam hitetlenkedve és még meg is rázom a fejemet. – Igen, mert pont olyan vagyok, aki csak erre vágyik. Fogalmad sincs, hogy milyen életem volt azelőtt, hogy találkoztunk volna. Nem ismered a múltam, vagy azt, hogy milyen dolgokkal kellett szembe néznem, így ezt fejezd be! Azért vagyok itt, mert a lányom apja itt él és joga van a lányához, nem fogom megkockáztatni azt, hogy megint elvegye tőlem! – a szemeim pedig szikráznak és érezheti, hogy jobb lesz, ha megválogatja a szavait. – Miért jöttél Jackson? Ezért, hogy a szememre vesd, hogy rossz vezető lennék, vagy azért, mert nem kerestelek mostanság, vagy nem tettem be az elmúl másfél hétben a lábamat a mocsárba? – szegezem neki a kérdéseket, miközben neki dőlök a falnak a korábban behajtott ajtó mellett. Őt fürkészem végig, mert szeretném elmondani, hogy itt hagyom ezt a házat, mert nem biztonságos, itt hagyom a várost, mert a lányom nem ezt érdemli, de még se tudom kimondani. Nem tudom kimondani, mert nem könnyű, mert részben az otthonra leltem, nem itt, hanem a mocsárban. Egy családra és most mégis hátat fordítok nekik, mint mindennek, amiért az elmúlt időszakban küzdöttem.

Hayley | Jackson

Felesleges lenne lopakodnom, egy vámpír ellen nem lenne menekvés. Egy farkas elől sem, Hayley ugyanis úgy figyeli a lánya minden lépését, és minden érkezőt, mint egy anyatigris és ez jó. Nem akartam sosem távoli szemlélő lenni, a történtek fejében hálásnak kellett volna lennem mindenért, de inkább hálátlannak éreztem magam, hisz tudom, milyen kérdésekkel akarom szembe állítani. Béke volt, sosem lehetett viszont tudni, hogy ez meddig marad így. És éreztem, valami nincs rendben. A napok ugyan gyorsan teltek, de amióta nem látták a mocsár környékén és úgy egyébként az utcákon sem, kezdtem gyanakodni. Faye persze jó tanácsadónak bizonyult és hajlottam rá, hogy a két falka együtt erősebb lenne, de ebben nem dönthettem, hisz csak részben voltam én a vezető.
Belépve a szobába nem lep meg a látvány, s ahogy lerakja a lányát, s beljebb hajtja az ajtót, én is beljebb lépek. Nem beszélek hangosan, ellenben az ő és az én hangomból is kihallik némi él.
-Nem ismerem az indokaid, de remélem, hogy így is érzed, és nem csak mondod. Mert ők azt hiszik, ellenben velem.-reagálok szavaira, amiket talán nem akart hallani, de tagadni felesleges lett volna. Mellettük, nem ellenük akartam szólni, viszont az igazság kicsit keményebb dió volt.
-Hm, igazad van. Az élet előtted felhőtlen volt. Te mit tudsz rólunk? Mit tudsz rólam? igen, azért vagy itt, mert neki joga van látni a lányát, és a családod többi részének is. Ahogy ahhoz is joguk van, hogy hiányolják a vezetőjüket. Szerinted nem kérdeznek felőled? Elfogadják, amit mondok, mert kénytelenek. De ez nem változtat a tényen, hogy Faye-el nem lépünk előrébb, hogy a bizonytalanságtól félnek és attól tartanak, hogy minden olyan lesz, mint régen.-nem kényszeríthettem rá, hogy az én szememmel lásson, hogy a falkájával legyen, hogy tegyen értünk, de megpróbálhattam felnyitni a szemét. Legalábbis kideríteni, hogy mi folyik a háttérben. Mert éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nem csak vele. -Helyette arra kényszerít, hogy olyan életet élj, amilyet nem akarsz. Gáláns gesztus tőle.-ismerte a véleményem, a vitánk most mégsem ebben gyökerezett. Legalábbis érezhetően nem ennek volt köze mindenhez.
-Azért jöttem, mert te nem jössz. Nem csak a falkának vagy fontos.-nézek rá, ahogy a falnak dől, s megállok előtte. -Valamit titkolsz, valamit nem mondasz el. És ez most nem Elijah-hoz vagy Hope-hoz vagy a falkához kötődik, igaz? Miért jöttem? Azért, amit mondtál. Mert nem tetted be a lábad a mocsárba, mert nem kerested a családod, mert nem hagyod, hogy az életed részei legyünk.-beszélek királyi többesben, de most részben a saját sérelmeimnek is hangot adok, mint egy gyerek. Vezető voltam, de nehezen léptem túl azon a tényen, hogy engem is háttérbe szorít, hogy nem osztja meg velem a terveit.

Hayley | Jackson

Legszívesebben nevetnék azon, amit mond, de most még sincs kedvem. Mindenki maszkot visel ebben a városban, mindenkinek van egy hátsószándéka, nekem csak a béke volt az, amiért mindent tettem és azért, hogy a lányom biztonságban lehessen. Erős vagyok, de rá kellett ébrednem arra is, hogy talán sose leszek elég erős. Ebben a családban egyre többször akarnak kispadra is ültetni, mert az jobb. Persze, miért is jobb? Mert így Elijah is azt hiszi, hogy nem tudok arról, hogy mit művel? Sok mindent meg lehet bocsájtani, de nem mindent.
- Ezek szerint te kételkedsz bennem? Olyannak tartasz, mint amilyenek ők, kétszínűnek, aki azért védett meg titeket vagy szabadított meg az átkotoktól, hogy utána felhasználhasson titeket? – kérdezem meg kisebb éllel a hangomban, de azzal is csak a szomorúságot akarom elrejteni, hiszen fájnak a szavai, hogy engem is Mikaelsonnak tart. Lehet, hogy olyat fogok tenni, amiért a halálomat akarja majd mind a két fél, de ezt a kockázatot vállalom, viszont sose használtam fel őket. Megvédtem és visszaadtam az életüket, de ő még se hiszi azt, hogy azért tettem, mert fontosak számomra.
Szavai szíven ütnek, de talán tévedtek. Nem vagyok jó vezető, talán nem tudok többet tenni, mert mindenki elé helyeztem egy aprócska jövevényt, a lányomat. Senki se kérte őt, de ő mégis úgy döntött, hogy megérkezik és a legcsodálatosabb dologgá vált ezzel az életemben. Szeretnék maradni, megvédeni őket, elhozni a stabil jövőt, de nem tudom megtenni, mert mást választottam és még magam helyett is a lányomat választanám, ha döntenem kellene, hogy ő vagy én maradunk életben.
- Ez komoly? Nem ezt mondtam és ezt te is pontosan tudod Jackson! Senki élete nem volt tökéletes és talán sose lesz, de segíteni próbáltam, vagy te még se így látod? – a fejemet felszegem, a karomat lassan fonom magam köré, mintha ezzel is csak őt akarnám távolabb tartani magamtól. – Mit kéne tennem? Nekem beszélnem Fayevel? Te vagy a legjobb barátja, te tudsz hatni rá, én nem. Ő sose fogadott el engem, ahogyan te se igazán szemmel láthatóan… - nem érdekel hirtelen, hogy mennyire fájnak neki a szavaim, mert őt se érdekli az, hogy még mennyi sebet okoz a már meglévők mellé. Azt hiszi, hogy annyira könnyű helyesen cselekedni? Elérni azt, hogy mindenkinek jó legyen? Akkor nagyon is téved, ha tehetném, akkor szétszakadnék, hogy megvédjek mindent, de nem tudok. – Nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnék. Olykor áldozatok kell hozni. – felelem szárazon, talán túlzottan is, miközben továbbra se szakítom el a pillantásomat róla. Elveszem a sötétlő íriszeiben, mintha csak el akarnék örökre veszni, vagy csak végre valami kapaszkodót találni. Pontosan tudom, hogy mit gondol a vámpírokról, a Mikaelsonokról, de azt elfelejti, hogy Marcell élt itt az elmúlt időben és nem ez a család, így a dühét részben talán másra kellene kifejtenie.
Közelsége egyszerre feszélyez, és mintha egyszerre akarna megnyugtatni, de tudom, hogy észnél kell lennem. Nem vonhatom bele ebbe, mert nem akarom, hogy esetleg az életébe kerüljön a tervem. Fejemet felszegem, miközben hallgatom őt és igyekszem elrejteni az érzéseimet. Szeretném megérinteni őt, de mégis valami visszaránt. – Nem kéne itt lenned, túl veszélyes. – felelek először csak ennyit, majd pár pillanat erejéig lesütöm a szemeimet, mielőtt ismételten megszólalnék. – Mert olykor jobb megtartani a két lépést azoktól, akik fontosak, mielőtt még több veszélyt hozok rájuk. Fogalmatok sincs, hogy mi zajlik ebben a családban, én látom a veszélyt, és akik fontosak, azokat meg fogom védeni, legyen ennek bármi is az ára.  Nem az számít, hogy hol vagyok, hanem az, hogy a szívemben a családom vagytok, még ha te nem is hiszed el. – hangom magabiztosan csendül. Nem fogom elmondani, hogy hamarosan üres lesz a ház, nem leszek itt többé, nem mondom el, hogy Elijah milyen sebeket ejtett rajtam. – Beszélj Fayevel, kösd meg a békét vele, rád hallgatni fog, de ne engedjétek, hogy a gyűlöletek miatt, amit a vámpírok iránt éreztek ártatlan életeket követeljen. Nem ezért küzdöttem és fogok is, hanem a békéért. – hangom csendesebben csendül, majd ha engedi, akkor sietve próbálok meg kihátrálni a fal és közüle, mielőtt úgy érzem, hogy még inkább csapdába estem.  

Hayley | Jackson

Kérdése ugyan meglep, bár annyira nem ér hirtelen, hogy ez vonásaimra kiüljön. Egyszerű fintort vághatnék, mivel ez nincs így, e helyett vonásaim megkeményednek és összeszorítom fogsorom, melynek hála állkapcsom még élesebb vonalat ad arcomnak.
-Nem mondom, hogy nem kételkedem, de kétszínűnek sem neveznélek soha. Én nem. -rázom meg fejem, bár ezt nehéz sok másik társammal megértetnem és elhitetnem. -Farkasok Hayley. Nem fognak bennük bízni és én sem. És ezen nem segít, hogy az egyik ágyából a másikba mászol.-ez talán mély ütés volt, erős kijelentés, amit nem kellett volna kimondanom, de hangomon már a sértettségen kívül a puszta ellenszenv is kiül, amit nem csak Mikaelson család felé éreztem, hanem az egész helyzettel szemben is. Azt mellékesnek gondoltam, hogy én mit érzek más viszonylatokban, amiről jobbnak láttam nem beszélni, pláne ezen falak között, pláne nem neki. Épp neki nem kellett tudnia erről.
-Próbálkozni nem ebben a városban kellene és nem a farkasok életével. Megszokták a rosszat, hogy míg másnak minden kijár, nekünk semmi. De a gyenge próbálkozások ezen nem segítenek. Gyökeres változás úgy sem lehet, de ez…-rántok vállat. -Kérdőjelezd meg a hűségem, ha gondolod, nem bizonygatom tovább. Elég volt. -szegem fel fejem, ahogy ő is tette, hangom még keményebb, még akkor is, ha halk, hisz a lánya a szoba másik felében nem két felnőtt vitatkozásával lesz nyugodtabb.-Igen, neked kellene. Amíg nem látják, hogy valóban vezetni akarod őket, nem fognak vakon követni, csak ha én kérem tőlük. Ezt vagy ketten csináljuk, vagy sehogy. Faye is elfogadna, hisz ugyanúgy egy gyerekről kell majd gondoskodni, mint neked. A helyzete ugyan olyan. -próbálok hatni rá, sikertelen. Áldozatokról beszél, ami még inkább kétségek közé sodor és még jobban tartok a valóban bekövetkező jövőtől.
-Kímélj meg az életbölcsességektől. -hangom épp olyan, mint övé. Bár arcom egyre inkább árulkodik gondolataimról, véleményemről és arról, hogy mennyire érzékelem, nem így kellene ennek a beszélgetésnek megtörténnie.
Hajamba túrva nevetem el magam, inkább kínomban, mint örömömben. Még, hogy veszélyes… a város melyik szeglete nem volt az? Még „békeidőben” is. Pláne egy farkasnak, pláne egy félholdasnak. Épp nekem vagy neki.
-Veszélyes? Mert megölnének? Egy falkával találnék szembe magukat, vezető nélkül. Egyik sem olyan hülye, hogy ezt megkockáztassa.-rázom meg fejem. -Nem védhetsz meg egyedül mindenkit. A lányodat védd, de ha el sem éred, hogy mindenki a védelmet érezze, sosem fognak hinni neked. Két lépés távolságokról nem most kellene beszélgetnünk.-rántom meg vállam olyan egyszerűen, mintha valóban ezen múlna, pedig nem így van. Vonásaimról ordít, hogy én magam is ordítanék, ha a lánya nem lenne a közelünkben. -A lányod velük él. akár az apja, akár sem, a veszély adott. Nem elég, hogy egy világ tartja számon, mint csodagyerek. -a gyerek szempontjait akarjuk nézni? Legyen. Kiállok a magam igaza mellett akkor is, ha ez neki nem segít semmit. Ahogy velem szemben áll, magabiztosnak tűnik. De az én testtartásom is inkább arról árulkodik, hogy eszem ágában sincs kihátrálni, mint arról, hogy kompromisszumra hajlandó lennék.
-Ne engedjük? Te talán meghátrálsz? Faye-el beszélhetek, de te hol leszel?-olyan hirtelen szalad ki a száján ez a mondat, hogy képtelen vagyok nem a legrosszabbat feltételezni. -Nem én vagyok az, akitől félned kell.-el kellene lépnem előle, de nem teszem, inkább felé lépek egyet, közelebb hozzá, még inkább magam és a fal közé szorítva.. -De jó emberismerő vagyok. Tudom, hogy titkolsz valamit. Akár köze van a falkához, akár sem…-állok meg kicsit oldalasan, ha akar, el tudjon mellettem lépni.

Hayley | Jackson

Látom azt, hogy miként válik még élesebbé arcának vonásai, de valahogy még se hátrálok meg, vagyis nagyon nem is lenne hova, hiszen a fal simul a hátamhoz és egyet se tudnék lépni előre anélkül, hogy neki ne ütközzek. Állom a pillantását, mintha csak farkasszemet néznénk.
- Milyen kedves… Ha kételkedsz bennem, akkor mégis miként akarsz meggyőzni arról, amiért jöttél? – kérdezem meg tőle kíváncsian, mert ez felettébb érdekelne, de a hangomat nem emelem meg. A lányomat nem akarom felverni, de az irányába érzett jelenlegi kedvességet minden kérés nélkül elárulja a hanglejtésem. A következő pillanatban mielőtt végiggondolhatnám, hogy mit is teszek, a kezem lendül és hangosan csattan az arcán. – Mégis hogy mered ezt mondani?! Nem mászok egyik ágyból a másikra, régóta nem fekszem más ágyba, mint a sajátomba! Ne merj még egyszer ilyet mondani, amikor nincs se jogod hozzá, se nem tartozik rád! Mindenki követ el hibákat és bármennyire is annak tűnik, amit egykoron tettem, annak a hibának köszönhetem a legjobb dolgot az életemben! – közben pedig közelebb léptem és csak pár centi választott el arcunkat, miközben a dühnek köszönhetően borostyán színben kezdtek el pompázni az íriszeim. A kezem ökölbe szorult mellettem és minden erőmre szükség van, hogy ne keverjek neki le még egyet. Lassan szívom be a levegőt és ép olyan lassan is fújom ki, hogy megnyugodjak, és újra íriszeim eredeti pompájukban tündököljenek.
- Próbálkozni? Végül is nem értem el, hogy az átkotok megtörjön, hogy normális életetek lehessen, amennyire csak lehetséges ebben a felszíni pokolban! Nem álltam mellétek, nem védtelek meg a Mikaelsonoktól, hogy ne árthassanak nektek. Vajon tényleg kételkednének bennem? Nem hiszem, mert legutóbb is látták, hogy még Elijahnak is neki mentem volna, ha bármelyiküknek egy haja szála is meggörbül. – vagy netán erről lemaradt Jackson, hogy a falka miként állt minket körbe, amikor egy hevesebb vitát kifüleltek a mocsárban? Nos, talán még ő se tud mindenről. Csak morranok egyet a szavaira, mert nem én állítottam oda a másikhoz, hogy kétségbe vonjam azt, amit tesz, hanem ő tette és neki van mégis elege?! – Ugyanolyan a helyzet? – nevetem el magam keserűen. – Tényleg ugyanolyan lenne? Ő neki kell együtt élnie Mikaelsonokkal? Neki kell szembe szállnia velük, ha olyat akarnak tenni, ami kész őrültség? Neki kell minden egyes alkalommal aggódnia, hogy éppen melyik őrült családtag fog ártani újra a gyerekének, vagy éppen a város egyik személye? Nem, nem neki kell, így ne hasonlítsd hozzám vagy a helyzetemhez, mert nem ugyanaz! Megvetitek mind a ketten a vámpírokat, de azt az egyet elfelejtitek, hogy nem a Mikaelson család okozta a farkasok vesztét, hanem Marcell! – keményedik meg már az én hangom is, ha már mind a ketten úgy döntöttünk, hogy a kicsit nem fogjuk felébreszteni, pedig nem könnyű visszafognom magam. Azt hiszi, hogy nekem jó ez a szerep? Jó a villámhárítónak, a védőfalnak lenni mind a két oldalnak, miközben meg kell védenem egy személyt is, akinek a halálába biztosan belerokkannék…
Csak megforgatom a szemeimet és amennyire ő se tudja tartani a maszkot, pontosan annyira kezd az egész megrepedni. Főleg, hogy leginkább az fáj, hogy vélhetően köztünk ez lesz az utolsó beszélgetés, mielőtt elmennék. Ennek nem így kellene lennie, nagyon nem, de döntöttünk mind a ketten és a megalkuvás mindig is nehezen megy már felnőtt fejjel vagy éppen ezernyi sérelemmel, tüskével a szívünkben.
Egy grimaszt kap, miközben beszél és még a fejemet is megrázom. – Megölni engem? Nem hiszem, hogy sokat érnének vele, de ha megölik a lányomat, abból vérengzés lesz. Nem fogja senki kérdezni, hogy ki tett, csak az fog számítani, hogy ez a város és lakói elpusztuljanak. – emelem rá ismét az íriszeimet, amiben a fájdalom és az elveszettség könnyedén csillan meg. Hirtelen úgy érzem, hogy az érem két oldala vagyunk, de valahogy mégis inkább a széle, az illesztés, ahol találkoznak, de másabb szemlélettel, gondolkodással. – Talán igazad van, én másképpen látom jelenleg. De felmerül egy kérdés. – habozok kicsit, de végül fogságba ejtem a pillantását. – Ők küldtek, vagy te jöttél magadtól? – ez itt a nagy kérdés, mert úgy érzem, hogy nem a falka ügye miatt van itt, legalább is nem teljesen, hanem saját indíttatása is van benne, de cáfoljon meg a megérzéseimet, a lehetőség adott.
- Vannak olyan dolgok, amik jobb, ha örökre titkok maradnak. Mindenki csatát vív, olykor csapatban, olykor egyedül, hogy védje azokat, akik élete fontos számára. – felelem komolyan, de nem felelek a kérdésére. Csak vigyázzanak rájuk, mert ha farkasok fognak hullni, akkor sose láttak még olyan dühösnek, mint amilyen leszek. És elhihetik, hogy meg fogom tudni. Amikor közelebb lép, akkor csak nagyot nyelek, de nem moccanok meg. – De talán te vagy az egyik, akit féltenem kell. – felelem sokkal higgadtabban, mint bármit is korábban, ebből pedig könnyedén rájöhet, ha kell, akkor meg fogom őt védeni, akár a némaságommal is. El akarok lépni, indulnék is, amikor esélyt ad rá, de megtorpanok. Oldalt állok neki, pár pillanat erejéig lehunyom a szemem és lassan fújom ki a levegőt, mielőtt ismét felé fordulnék. – Mindenkinek vannak titkai és keresztjei, ebben a városban még inkább, de némelyik titok jobb, ha örökre az marad. Nem mondhatom el, bárhogyan is kérnél. Nem tehetem. – kezem megremeg, ahogyan arcához ér, majd sietve ejtem vissza magam mellé, mint aki nem tudná elviselni azt, ha ő söpörné le onnan. Láthatja, hogy olykor tényleg olyan makacs tudok lenni, mint ő és nem fogom beavatni a tervembe, abba amire készülök. Így legalább még a Mikaelson család se árthat neki, mert nem fogja tudni a választ a kérdésre, hogy merre is vagyok. – Csak beszélj vele. – kérlelem újra, hogy beszéljen Faye-vel, de engedje el a titkomat.

Hayley | Jackson

-Miként? Mondjuk hatni próbálok a józan eszedre.-vetem fel a kérdést a kérdésre, de tudom, hogy erre nem is szeretnék már semmit hallani. Nagyot fújok, bár még mindig nem adom meg magam.
A pofon hirtelen ér, de nem megalapozatlan. Túllépek egy határt, ám az idegességtől elködösült agyam képtelen felfogni milyen játékot és miért űz. Kissé megdöbbenten állok a kérdés előtt. Sosem feltételeztem volna róla, hogy bárkinek szétteszi a lábát, de ami igaz volt, miért tagadta volna? Ahogy ez az információ, hogy nem jutott el hozzám. -Nem elég rég óta. Hayley, ők vámpírok! És nem azok, akik bambira vadásznak az erdőben, hanem valódi gyilkosok, akiknek semmi sem számít…csak a család? Ezt komolyan képes vagy elhinni mindazok után, amit tettek?-mindenük megvolt, de a családban kételkedtem… sosem láttam még, hogy boldogan vacsoráznának.
Hátrahőkölhetnék, de nem teszem. Arcom megfeszül és állkapcsom ismét előre ugrik, még erősebb, élesebb ívet adva ezzel vonásaimnak.
-Talán melletted állnak, mert akkor van rá indokuk. De kételkednek. Bármit tennél vele, támogatnálak, és ha egy hajad szála meggörbülne valamelyiknek hála, addig harcolnának, míg élnek. Ez a család.-szisszenek fel ismét, bár pofonja éget, kevés ahhoz, hogy minden türelmem elveszítsem teljesen. Faye pedig… a helyzetünkön javíthat, de az évezredes problémákon semmit sem fog segíteni. -Esélyt sem adtál neki, hogy megismerjen igazán, bár aláírom, ő sem neked. De ez még nem ok arra, hogy megkérdőjelezd őt. Ugyan annyi okuk van ártani nekik, mint neked. Nem a gyerek. A puszta tény, hogy minek születtél, a gyerek csak egy plusz elem a képletben.-aztán elvesztem a türelmem és a kelleténél hangosabban szólalok meg. -Persze a Mikaelson család szent. Miért véded őket? Mit adtak ők neked, amit én vagy a falka nem tud? Otthont, szeretetet, vagy a biztonságot, amiről úgy is tudjuk, hogy sosem lehet, amíg élsz.-a vámpírok elleni ellenszenv mellett volt okom rá, hogy ne akarjak a helyzettel megbarátkozni. Se most, se máskor. Az egész életünk ez a város határozta, meg és ahogy az Ősi család besétált ide, nem lett sokkal jobb a helyzetünk. Vagy csak én nem éreztem a változást, de még csak a szelét sem. A gyenge békék kora volt ez, amin változtatni kellett.
-Valóban. Nem kérdeznének, de tennék a dolgukat.-reagálok szavaira. -Nem is neked ártanának először. A lányod könnyű célpont, vagy bárki más, amíg nincs egység a falkában.-mutatok rá egy lényeges információra, de azt sosem gondoltam, hogy ő lenne az, akinek bárki ártana.
-Nem lenne, mindegy melyik opciót válaszolom? Teljesen mindegy, hogy mit mondok vagy teszek, hogy a saját vagy a falkám érdekeit nézem? Hoztál egy döntést, amibe nem vonsz be, ellenben elvárod, hogy megértselek. Én így védem meg magam és a falkám. Kiállok értük és nem titkolózom. Túl sok a titok, aminek hála most itt vagyunk.-reagálok szavaira, s bár a dac szeméből azt súgja, hogy a farkasoknak nem eshet baja, vagy ha bajuk is esik, ő nem tűri azt meg, mégsem érzem úgy, hogy szavaim bármit is segítenének a kialakult helyzeten. Nem tőle féltettem a falkám, hanem ő is a falka része volt. De nem akarta belátni, hogy ezt a csatát egyedül nem nyerheti meg. A falka túlél, aki egyedül van, küzdhet, de meddig?
-Nincs szükségem arra, hogy félts.-bár az ő hangja higgadt, enyém kemény és ellenálló. Dacos, mint bármelyik másik farkasé lenne hasonló esetben. Az anyáskodás rajtam nem segít.
-Igazad volt. Mindenkinek vannak titkai és keresztjei. De más hagyja, hogy segítsenek rajta azok, akik szeretik.-fordíatok hátat anélkül, hogy bármi mást mondanék, ha kezem után nyúlva, kirántanám kezéből. Sosem ártottam volna neki, de az, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon felesleges sokáig lamentálni. Az ajtón kilépve tudom, hogy ez lesz életem legrosszabb döntése, amit meg fogok bánni, még akkor is, ha a falkámnak csak így adhatom meg a békét. Legalábbis azt hiszem. Azt viszont tudom, hogy valami nincs rendben vele és bár érzem forró tenyerét arcomon, de úgy érzem, most jó darabig nem fogom látni. Mert meghozhat egy döntést egyedül, amivel azt hiszi mindenkit megmenthet, míg senki mást nem ment ezzel, pláne nem engem. Védeni akartam őt és a lányát, de ő nem akarta az életem veszélybe sodorni. Pedig az a születésemtől kezdve veszélyben volt mindig is.

Hayley | Jackson

Nem felelek arra, amit mond. Elhiszem, hogy szeretne hatni rám és ha nem is mutatom, akkor is hat rám, mert érzem és tudom mit kéne felelnem a szavaira, a korábban kimondottakra, de akkor se tudom megtenni. Nem tudok hiúábrándot ébreszteni benne, már nem akarok. Így is fáj, hogy hazudnom kell, hogy el kell löknöm őt is magamtól és mindent, ami miatt egyszer úgy éreztem, hogy ebbe a városba végre otthonra leltem magam mögött kell hagynom, de úgy éreztem, hogy ez lesz a helyes, hogy ezt kell tennem. – És már én is az vagyok! Ez nem tűnt fel? – csattan a hangom nem éppen békésen, mert pontosan tudom, hogy milyen családba kerültem, vagy milyen érzés félig vámpírnak lenni. Milyen volt pusztítani, nem törődni semmivel se, míg a világ azt hitte, hogy a lányomat gyászoltam és részben azt tettem, de gyenge is voltam. Többet nem felelek, mert tudom, amit tudok, de azt is, hogy talán a család hamarabb fogja elpusztítani önmagát, mintsem a farkasoknak vagy a boszorkányoknak árthatnának.
Állom a pillantását, és hasonlóan kedves nézésben lehet része, mint amit én kapok tőle. Nem hittem volna, hogy ez fog történni, hogy ez lesz az utolsó találkozásunkból, de talán tényleg olyanok vagyunk, mint két ökör, akik nem tudnak a pillanat hevében féket tenni a nyelvükre vagy a sorok között olvasni.
- Megvédesz? Ha magam mögött hagynom ezt a házat és a családomhoz költöznék, akkor szerinted mi történne? Vérontás, ha nem is egyből, de talán idővel, mert nem engedné, hogy a lánya ott éljen. Nem látod, hogy okkal élek itt, azért hogy védjelek titeket? – próbálom jobb belátásra bírni, de érzem, hogy felesleges. Nem lenne értelme, mert düh őt is hajtja, ahogyan engem is. Ugyanazt akarjuk, csak jóval másképpen, mint azt bárki is hihetné. Faye dologra aprót bólintok, de nem felelek. Én akartam esélyt adni, de ezt inkább megtartom magamnak. Vannak olyan dolgok, amikről más nem tudhat, vagy éppen a másik fél mit gondol, de amikor hangosabban kezd el beszélni, akkor az íriszeim könnyedén változnak ismét borostyán színűvé. – Ezt most fejezd be! Nem védem őket, azt mondom, amit gondolok! Szerinted nekem olyan jó a választófalnak lenni köztetek és köztük?! Szerinted olyan könnyű nap, mint nap nem az egyik oldalt választani, hogy a látszólagos béke fent maradhasson?! Hogy ne halljon meg még több ártatlan, miközben minden egyes nap azon gondolkozok, hogy vérontás nélkül miként lehetne megoldani, de mindek is mondom, mert téged úgyse érdekel! – közben pedig nem egyszer böktem őt mellkason és hirtelen már az se érdekelt, ha mi leszünk Hope ébresztői. Nem, semmi se olyan egyszerű, mint be akarja állítani. Sose volt korábban családom, most pedig „kettő” is lenne, de ahelyett hogy dönthetnék a kettő között kell rekednem, hogy megakadályozzak egy esetleg újabb vérontást, mert így is túl sok vér folyt már eme város utcakövein.
- Egyszer talán meg fogod érteni, hogy miért döntöttem így és miért nem avattalak be. Legalábbis reménykedem, hogy egyszer így lesz és szerencsések, amiért vagy nekik. – mondom sokkal higgadtabban, mintha az előtte lévő dolgot meg se hallotta volna. Igaza volt, van egy titok, lesz még fájdalom, bosszú, düh és ki tudja mennyi érzés, de ha legalább nem miattam esnek neki a falkának, akkor már azért  is hálás leszek. Ahogyan azt is tudom, ha bajban lennének, akkor bármikor visszajönnék, hogy megvédjem őket, még ha ők nem is kérnének belőlem. Lehet távol leszek, de attól még vakká se fogok válni.
- Persze, miként is hihettem, hogy szükséged van rá, de van egy rossz hírem, nem te döntöd el, hogy ki félt és ki nem! – felem kissé jegesen, ha már ennyire remekre sikerült a beszélgetés, azt pedig nagyon reméltem, hogy egyik Mikaelson se most fog hazaérni, amikor ő itt van.
Szeretnék felelni rá, szeretnék mondani valamit, de még se teszem, csak figyelem a távolodó alakján. Kinyújtanám a karomat, megfognám a kezét, de még se teszem, pedig erősebb is vagyok neki, de nem dönthetek helyette. Sietve törlök pár könnycseppet, amikor is meghallom a lányom sírását, sietve termek mellette, hogy a karjaimba vegyem és megnyugtassam őt, hiszen ha már az én lelkemben háború dúl, akkor legalább neki legyen békesség. Halkan dúdolok, miközben ringatom és apró csókot lehelek a homlokára.