Tudom, hogy ez új neki, nekem is az. Sosem vittem még magammal senkit, nem akartam, hogy bárki is lásson, miközben kiontok egy életet azért, hogy én élhessek. Szörnyű ebbe így belegondolni, de ettől még igaz. Most pedig ennek az ideje is eljött. Igazság szerint úgy fogom ezt fel, mint a kézzel fogható bizonyítékát annak, hogy tényleg elfogadja a vámpír oldalamat. Ennél többet nem is kérhetnék tőle, és hihetetlen boldogsággal tölt el.
Verdeső szíve eltereli a figyelmemet, először csak az erdő neszét sikerül kiszűrnöm mellette, pedig szívdobogásra utazom. Legalább olyan életerősre, amilyen közvetlenül mellettem zakatol. Még nem vadászom, nem adtam át magam az ösztönnek, így tudatában vagyok minden cselekedetemnek. Csak fülelek. Viszont hamar hallok meg egy békés ütemet, nem is olyan távol az ösvénytől.
- Maradj le egy kicsit, csak lassan kövess.. - intézem még Chriest felé a szavaimat, aztán már ott sem vagyok. Nem kockáztatom meg, hogy az ő kecsegtető vérének orromba kúszó illata elterelje a figyelmemet. Szinte hangtalan vagyok, nem számíthat senki a jövetelemre, és így is lesz. Egy pakolgató férfit látok meg, aki ügyet sem vet rám, mert nem tud az ottlétemről egészen addig, míg el nem kapom és gyorsaságomat kihasználva stabilan egy fának nem támasztom a testét. nem érdekel, milyen hangot ad ki, egyszerűen pulzáló ütőerére tapasztom ajkaimat és annak tudatában, hogy szemeim már feketében ragyognak, arcomon pedig sötét erek hirdetik miféle vagyok, hagyom, hogy vére elöntse a számat

Tudom, nagyon jól a fejembe véstem minden szavát, mikor azt mondta, hogy én így vagyok szerethető és nem akar megváltoztatni. ez viszont nem jelenti azt, hogy nem is fogok változni. Ahhoz, hogy legalább megpróbáljam viszonozni az érzéseit, már változtatnom kell. Nem sokat, de kell. De ezt nem érzem tehernek, szükségesnek viszont annál inkább.
- Nekem pedig te kellesz... - mosolyodom el kedvesen. Láthatja rajtam, hogy komolyan beszélek, ahogy az igyekezetemet is tapasztalhatja, elvégre hajlandó vagyok a kompromisszumokra, ami ezelőtt nem volt rám jellemző.
- Hiszek neked.. De én is mondtam, hogy kell egy kis idő, mire megszokom, hogy nem vagyok magamra utalva, hanem itt vagy nekem te is.. - simítom tenyerem az arcára és nem eresztem tekintetét. - Gyere velem vadászni. - kérem aztán. - És most rajtad a sor, hogy ne gyere túl közel hozzám, csak ha már le kell állítani.. - hangsúlyozom és a hangomhoz mérten ábrázatom is komoly, csak a végére enyhülök meg kissé.
- Tudod, elég gyakorlott vagyok abban, hogy csalogassam magamhoz az áldozatot, de most nincs kedvem játszani. Viszont itt aligha akadok kedvemre való falatra.. Mármint rajtad kívül. Te nagyon is kedvemre való vagy.. - kacsintok rá, aztán kézen fogom és elindulok arra, amerre a kirándulók ösvényét sejtem.

- Azt egyelőre nem tudhatjuk, hogy én hogyan reagálok vadászat közben akkor, ha te farkas vagy. Nem mertem kockáztatni.. - rántok végül vállat. Kár erre több szót fecsérelni, legközelebb újra kísérletezhetünk.
- Nem is bánom, hogy nem vagyunk mindenben egy véleményen. Nem akarok olyan kapcsolatot, amiben akár te, akár én annyira próbálunk idomulni a másikhoz, hogy elveszítjük közben saját magunkat.. - rázom meg a fejem, majd figyelmesen hallgatom ajánlatát. Ez nagyon is ésszerű meglátás, ezt azonnal be is látom.
- Tetszik.. - hümmögök aztán elgondolkodva azon, hogy talán ez lesz a megoldás. De a végtelenségig őt sem ráncigálhatom magammal mikor épp ilyenfajta szükségleteimet próbálom kielégíteni. A megoldás az önkontroll lenne, természetesen. - Nem fogok tudni leállni, egy ember nem bír annyit, mint te.. Neked kell megállítanod. Megteszed ezt értem? - emelem kezeimet, hogy nyaka köré tudjam fonni őket, amint homlokunk összeér. Minden apró gesztussal újra és újra sikerül levennie a lábamról..

Egy pillanatra ismét úgy érzem, kihasználom az érzéseit, aztán nyugtázom magamban, hogy amíg nem ez a célom, addig felesleges így éreznem, mert én húzom a rövidebbet és eddig mindig azt tettem. Aprót bólintva nézek fel rá, eltökéltséggel a szemeimben, akarom, hogy lássa én mennyire próbálkozom. De nem erőltetek semmit, majd kialakul.
- Ha te farkas alakban vagy, míg én elengedem az ösztöneimet, nos annak a végét én nem várnám meg.. - magyarázom ismét, hogy nem igazán attól tartottam, hogy ő mit tehet velem. - Különben is, szükségem van rá, hogy igyak, és a növényevő kisállatok vére egyáltalán nem olyan, mint az embereké. De igyekszem nem megölni senkit. Azt hittem, azt már tisztáztuk, hogy vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy belőled igyak. Egyébként is most változtál csak vissza, láttam, milyen fájdalmaid voltak, nem foglak még ezután legyengíteni is.. - mondom elutasítóan. - Neked még mindig feltett szándékod, hogy rajtad tanuljam meg irányítani magam? - hunyorítva pillantok fel rá. Még mindig azon vacillálok, melyik lenne a helyes. Bántani azt, aki fontos nekem és senki mást, vagy rajta kívül bárkit megölni..

Hiába biztat, ez egy olyan dolog, amit vagy elhiszek és elfogadok én magam, vagy nem. Senki belém vetett bizalma és hite nem lehet elég ahhoz, hogy azt a képet, amit magamról évekig tartottam, most mintegy varázsütésre megváltoztassam. Idő kell hozzá, ami szerencsémre adott.
- Zavaros ez az egész, mert... nem engedem tisztulni, ülepedni. Én csinálom ezt, és előbb rá kell jönnöm, hogy tudom leállítani.. - préselem össze az ajkaimat. Erőteljesen gondolkozom ezen, talán tényleg csak el kellene engednem magam és a kételyeim fölé kerekedni.
- Igen, de ez nem fog örökké tartani. Sőt.. Amint egy kicsit biztosabb leszek a dolgomban, legyen bármilyen fürge vagy cseles az a nyúl, még előtted elkapom.. - kacsintok rá, mintegy jelezve ezzel, hogy egyáltalán nem riadok vissza attól, hogy vadásszak vele, feltéve, ha már biztos vagyok abban, hogy akkor sem provokálom ki, hogy ártson nekem, ha a vámpír énem uralkodik felettem hajsza közben. Ehhez viszont szükségeltetik, hogy tudjam irányítani magam, ami még mindig nem megy túl fényesen.
- Köszönöm, hogy veled lehettem.. - suttogom felé. Még mindig úgy gondolom, hogy ez egy olyan személyes dolog, amit az ember, vagy jelen esetben farkas, nem oszt meg akárkivel. - Nem is volt túl nehéz megérteni téged, de határozottan jobban szeretem, mikor ténylegesen társalogsz velem.. - vigyorodom el én is, aztán rendezem a vonásaimat.
- Fáradt vagy? - nézek rá. Nem tudom, miként szokott reagálni a fájdalomra, hisz a legtöbb embert kimeríti.. - Azt hiszem el kellene mennem.. Vadászni.. - nyögöm ki végül, és ezúttal remélem, hogy nem hagyok magam után holtestet.

Vigyorogni támad kedvem, mikor ismét felhívja a figyelmem a bizalomra. Nem bosszankodik az apró lépések miatt, vagy azért, mert ismételnie kell önmagát.
- Lassan azt érzem, hogy magamban sokkal nehezebb megbíznom, mint benned. Lehetséges lenne ez? - nézek rá bizonytalankodva. Ki merem jelenteni, hogy ezidáig ő az egyetlen biztos pont az életemben, minden kétely nélkül.
- Remélem igazad van, és tényleg ilyen vagyok, ez vagyok én. Nem érdemled meg, hogy csalódást okozzak neked. És azon leszek, hogy ne így legyen. Boldognak akarlak látni, szeretem látni a vidám fényt a szemedben. - mosolyodom el, még mielőtt kapnék az alkalmon és elfogadnám az ajánlatát a továbbiakra nézve.
- Szívesen jövök veled legközelebb is, ha szeretnéd. Már tudom, mire számíthatok.. És látni téged farkasként, nem is tudom... Jó volt, persze, hogy az volt, csak más. A helyzet volt más.. - ráncolom a homlokomat, miközben igyekszem elmondani neki, mi zajlott bennem egész idő alatt, és remélem megérti, hogy miért mondtam most ellent a közös vadászatra. Talán legközeleb tényleg megejthetnénk.

- Igen.. Láttam.. Bennem is munkált az ösztön, hogy meneküljek el, de azt hiszem mélyen belül tudtam, vagy legalábbis bíztam abban, hogy nem fogsz bántani. Attól is tartottam, hogy én miként reagálok, ha szemtől szemben találom magam egy farkassal. De lám.. Akár nyugtázhatjuk is, hogy ez egy jó próbálkozás volt.. - simulok hozzá és megölelem. Ujjaim összefonom, amint átkulcsoltam karjaimmal derekát.
- Örülök, hogy így érzel. Nekem mindenképp emlékezetes.. - mosolygok vállának döntött fejjel és mélyen magamba szívom illatát. Még érzem rajta az erdő és a moha aromáját is.
- Tudod viszonozni. Most is azt teszed. Eddig azt hittem, hogy miattad kifordulok magamból, de talán nem így van. Talán ilyen lettem volna, ha nem keveredem alvilági körökbe.. - mondom el neki azt, ami már többször is átfutott az agyamon, mióta vele múlatom az időmet.

Néhány perc, míg én is hozzászokom ahhoz, hogy ismét van értelme beszélnem hozzá, hisz az éjszaka után végre ismét tud válaszolni. Olyan formában persze, amit előre megértek és nem kell arra hagyatkoznom, hogy rájövök-e elsőre, mi jár a fejében.
- Jogos.. - hümmögök. - De számomra mindez elég új volt.. - magyarázom, miközben figyelem, hogy felöltözik, majd arrébb oldalazva kiadja magából az előbbi nyulat. Csak fejem rázom, jelezve, hogy nincs semmi olyasmi, amiért bocsánatot kellene kérnie.
- Nekem se lesz a nyúlvér a kedvenceim listáján.. - grimaszolok. - Bár a gyomrom bírná, én hosszútávon biztosan nem. - forgatom meg a szemeimet.
- De. Féltem. Azt hittem nem ismersz fel.. - vallom be neki, mielőtt még rákérdezne, miért is nem válaszoltam neki ezt meg farkas alakjában. - Vadászni ezért is nem mentem el veled. Tőled is tartottam, meg magamtól is.. - rántok vállat. Ezen változtatni nem tudok, maximum annyit tehetek, hogy ha lesz következő alkalom, sokkal több bizalom lesz bennem. Őiránta legalábbis biztosan, hiszen egyetlen karcolás nélkül megúsztam.
- Könnyebb volt neked? Mármint így, hogy itt voltam? - kérdezem végül. Azt mondta, könnyebben kezeli majd a fájdalmat, ha a szemembe nézve elöntik őt az érzelmei. Kíváncsi vagyok, így volt-e, de most nem nézek felé. Inkább a fák fölött kémlelem az eget.

Csakhamar beigazolódik, hogy a sejtésem jó volt, a visszaváltozás megkezdődik. Míg ő hangosan kínlódik, én ruhái után kutatok, mintha ezzel kizárhatnám a gyötrődő hangját. Pólójával vacakolok a kezemben, arra számítok, hogy ez is elég hosszúra nyúlik majd, de hamarabb véget ér. Arra kapom fel a fejem, hogy a fájdalmas vonyítása emberi kiáltássá változik. Lassan vége van, de nem merek közel menni hozzá, félek még nincs tudatában cselekedeteinek. Szépen megvárom, míg fájdalmai csillapodnak, és legalább annyira összeszedi magát, hogy felüljön.
- Szia.. - nézek rá ellágyultan. Már tudom, hogy ismét ő van velem, és nincs esély arra, hogy a Hold hatása alatt farkas énje átvegye felette a hatalmat. Így legalábbis nem, és mintha eddig mázsás sziklák nyomták volna a mellkasomat, most megkönnyebbülök.
- Jól vagy? - nézek rá zavartan. Igazából fogalmam sincs, mit kellene kérdeznem egy frissen visszaváltozott vérfarkastól, aki iránt zavaros érzelmekkel viseltetek. De ez is legalább annyira megteszi, mint bármely másik kérdés.

Legyen bármennyire is bizarr, végignézem, hogy tünteti el a nyulat, nem telik bele két perc és már csak a hűlt helyét figyelhetem. A csontropogás még ott visszhangzik a fülemben, kicsit össze is rezzenek, mikor akaratlanul is eljátszom a gondolattal, hogy ha nem róla lenne szó, hanem egy kontrollálatlan vérfarkasról, akkor valószínűleg az én csontjaim is így törnének. Nem mintha hagynám magam. Feltehetőleg elmenekülnék..
Épp eldobnám magam a fűben és bámulnám az eget, mikor Chriest, pontosabban a farkas bestiája elkezd futkosni körülöttem. Nem jövök rá, mit akar, viszont jót nevetek azon, hogy sebesen köröz körülöttem. Ösztönösen keresem a veszélyforrást, de ismételten nem találok ebben semmi fenyegetőt.
- Megkergültél? - próbálom követni pillantásommal, majd legközelebb akkor emelem rá tekintetem, mikor megáll egy helyben. Akkor sem rám figyel ugyan, hanem igazi, utánozhatatlan farkasüvöltés hagyja el torkát. Én pedig hátradőlök, két könyökömre támaszkodva figyelem felváltva őt és a Holdat, ami már kezd eltűnni. Gondolom most jön ismét az a rész, mikor én egy helyben várva nézem végig, hogy szenved a visszaváltozás miatt.

Ahogy emlékszem, pontosan olyan az íze. Nem tesz annyira szomjassá, nem bolondít meg annyira, mint az embervér zamata, de a bennem lévő hirtelen felbukkanó szomjúságot sem csillapítja annyira, mint szeretném. Nem számít, volt már rosszabb is, ennyit kibírok. Egy kis rágcsálónak nem lehet annyi vére, ami elég ahhoz, hogy a szervezetemet kielégítse. De nem is ez volt a cél.
Érzem sürgetését, így hamarabb eresztem el, minthogy vére kihűlne, de tudom, hogy így számára is ízletesebb lesz a húsa, feltéve, ha arra pályázik. Farkas alakjában jobbára ez is megteszi hamburger helyett. Felé nyújtom hálás mosollyal a zsákmányát, elvégre ő ejtette el. Övé a dicsőség. Legközelebb, ha már nem lesz ez újdonság mindkettőnk számára, akár versenyezhetünk is.. Ki tudja?!
Érzem, hogy a szám még véres, de most nem piszkítottam magam össze. Ez már haladás.

Pár pillanat erejéig mintha csalódottság futna át rajta, vonásaiból legalábbis ezt veszem ki, aztán egymagában eliramodik. Nem veszem zokon, hogy egyedül hagy, talán máskor majd én is vele tartok. Feltéve, ha lesz máskor.. De miért ne lenne? Eddig minden jól alakult. Egészen addig hátradőlök a fűbe, míg nem hallom meg a neszét, mely jelzi, hogy visszafelé vette az irányt. Hallásom segítségemre van persze mindvégig abban, hogy tudjam, merre jár, így azt is előre tudom, hogy a vadászata sikerrel járt. Nem kell, hogy lássam a zsákmányt az állkapcsa fogságában.
- Ezt.. nekem? - nézek rá, mikor ölembe ejti a nyúl testét. Még meleg, alighanem két perccel ezelőtt a szíve még erőteljesen verdesett, nem tudta, hogy az utolsó dobbanásai következnek. Próbálkoztam már az első napjaimban azzal, hogy állatok vérét veszem, de a mókus-kúra nem vált be. Ez a gesztus viszont mosolyt csal az arcomra, nem áll szándékomban elutasítani, még akkor sem, ha egy túrázó pezsgő vére jobban oltaná szomjamat.
Várakozón néz rám, ha most nem cselekszem, az állat vére kihűl és veszendőbe megy. Érzem, ahogy változni kezd arcom, bár tartok attól, hogy ez ismét felszínre hívja benne a farkas ösztönöket, de abban bízok, hogy ha így történik is, megbirkózik vele. Én addig számhoz emelem a puha bundás apró testét és belemélyesztem fogaimat, hogy vérét vehessem, ezzel pedig elfogadjam az.. Ajándékomat, ha úgy tetszik.

Nem szándékoztam megsérteni az önérzetét, remélem, hogy ez az ő számára is világos. Hátrébb húzódom, mikor végignyalja az arcom, szórakozottan ráncolom az orrom és törlöm le a nyálat magamról. Valahogy jobban tetszene, ha csókot kaptam volna, de majd azt is bezsebelem, ha visszaváltozott.
Követem mozdulatát, ahogy orrát az ég felé dugja és mélyet szippant a levegőből. Biztos vagyok benne, hogy érez valamit, amit én egyelőre nem. Az ő farkas illata leng körbe mindent, nem irritál, ahogy azt előre vártam, de az ösztön ezt helyezi előtérbe, hisz alap esetben veszélyre figyelmeztető jelnek tulajdonítanám. Ahogy egyre inkább próbálok ettől elvonatkoztatni, úgy sikerül végül megéreznem nem is olyan távol egy kis élőlényt. Előbb hallom meg a szívdobbanását, mint érzem meg a szagát. Apró, gyors szívverés. Már ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam Chriest mit akar ebből kihozni. Oldalra biccentett fejjel nézek rá, miután megböki a kezem orrával, fejét kezembe veszem és így magyarázok neki.
- Még mindig nem tartom ezt jó ötletnek.. - rázom meg alig észrevehetően a fejem. Persze az is közrejátszik, hogy a legelején nem tudtam biztosan, hogy rám akar-e támadni. Ha vadászat közben szabadjára engedné a benne lakozó farkast, ki tudja mi történne? És ha én a vámpír énemet engedném felszínre? Kaszálni való ötlet.