Próbálkozom. Olyan erősen próbálkozom, minit még soha és hiába akarom megállni, egyszerűen az ösztön felülírja bennem az akaratot és nekiiramodok. Mindketten a fűben kötünk ki, és egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy meg tudnám állni, hogy vérét vegyem. Olyan közel van hozzám és olyan hívogató. A szíve inden dobbanása csak tovább kecsegteti a bennem élő ragadozót és nem számít már, hogy a szerelmem vagy az ellenségem fekszik alattam kiszolgáltatva, a nyakába mélyesztem fogaimat. Nincs szükség nagy nyomásra, épp csak a felső réteget szakítom fel, máris a számba ömlik az, amire annyira vágyok. Állkapcsom összezáródik a hús körül és nincs más dolgom, csak nyelni a karmazsin vért. Kezeimmel közben vállainál szegezem a földhöz, míg csípője két oldalán a térdeim akadályozzák meg, hogy mozdulhasson. A biztató szavak csak késve jutnak el a tudatomig.. Chriest. Az ő hangja, az ő vére. De nem akadályoz meg senki és semmi abban, hogy elvegyem magamnak minden egyes cseppjét.

Nekem egész más elképzeléseim vannak a tökéletesről, kezdve mondjuk azzal, hogy nem igyekszik keresztül vinni a számításait és figyelmen kívül hagyni mindent, amit csak kiejtek a számon. Úgy tűnik, ez nem nagyon megy neki. Tovább fog tartani az összecsiszolódás időszaka, mint gondoltam...
- Mi.. - történt. Akarnám kérdezni, de nem csak hogy a torkomra forr a szó, megdermedek a mozdulatom közben. Épp leterítettem a plédet, és emelkedtem volna fel, de amint megérzem a vér semmivel össze nem keverhető illatát a levegőben, egyből nem is lesz olyan sürgős az a forgolódás. Meg mernék esküdni rá, hogy ez egyáltalán nem a véletlen műve. De nem hiszem el, hogy képes ezt tenni velem. Kitenni mindennek, csak azért, hogy elérje, amit akar. Mélységes csalódottságom pedig elveszi az erőt, amivel eddig sikerült nem megtámadnom. Érzem, hogy kezd változni az arcom és ösztönösen fordulok az irányába, de még mindig vívódom és próbálok akkor levegőt venni, mikor nem hozza felém a szél a szagot. Hatalmasan nyelek, teszek felé egy lépést, aztán mélyen belül ráeszmélek, hogy néhány percet kellene csak kibírnom, mert gyorsan begyógyul a sebe, lévén, hogy farkas és az ereje is fokozódik. Viszont azzal nem számolok, hogy az illat és a látvány együttes ereje megteszi a hatását. Nincs szükségem arra, hogy megérezzem az ízét, elég látnom, ahogy frissen folydogál a sebből, máris átveszi az uralmat a bennem szunnyadó vámpír és nem számolva semmivel, támadok..

Még mindig nincs kedvemre, hogy a kora reggeli vitánk után ismét ilyen a hangulat köztünk. Mármint az én részemről. Látszólag őt abszolút szórakoztatja, hogy én bosszankodom, még vigyorogni is van kedve. Majd kiderül, meddig. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy tudja, csak egy kis engesztelésre vágyok.
Követem őt, továbbra is egyetlen szó nélkül és épp akkor érkezünk meg, mikorra ténylegesen is kezd idegesíteni a közénk ékelődő csend. Már azon vagyok, hogy megszólaljak, annak ellenére, hogy tudom, semmi kedves nem jönne a nyelvemre.
- Szép.. - nyugtázom végül. Eszemben sincs felvilágosítani arról, hogy mennyire tetszik a hely. Még csak egy mosolyt sem engedek meg magamnak. Az egyedüli, ami elárulhatja, hogy valójában a szépsége megmelengeti a szívemet, a szemem csillogása. Ezért is igyekszem, hogy ne láthassa és megfelelő helyet találjak a plédünknek a temérdek virág között.

innen: Gwen szobája

Már-már automatikusan ülök fel Chriest mögé a motorra és nem számít, hogy jelen pillanatban eléggé haragszom rá azért, mert rám akarja erőltetni az akaratát, ösztönösen fonom dereka köré karjaimat. És megnyugtat a közelsége, még így is. Nagyot szusszanok, fejemet a vállának döntöm és várom, hogy kijussunk a belvárosból. Nem kapkodja el, nem hajt túl gyorsan, úgy hiszem élvezi, hogy mindketten a magunk kis csendjébe burkolózunk. Én legalábbis azt teszem, és ha mond is valamit, most nem figyelek rá. Persze csak képletesen, hisz akár akarom, akár nem, vámpír képességeimnek köszönhetően ígyis-úgyis meghallom minden szavát. Máskor nem lenne ezzel problémám, de most elég sértett vagyok ahhoz, hogy egy darabig ne akarjak kedvesen szólni hozzá. Elvégre nyíltan kijelentette, hogy még engem sem tűr meg maga mellett.
- És most merre? - nézek rá kérdőn, mikor az ösvény végére érünk és leállítja a motort. Pillanatok alatt lekászálódom mögüle és láthatja rajtam, hogy még mindig nem békéltem meg.

- Ha valaha használnod kell ellenem az erődet, vagy bármilyen képességedet... Ne habozz megtenni.. - kérem tőle végül, mikor látom rajta, hogy kezd engedni.. Ha akaratából nem is, abból mindenképp, hogy ezt most vitassuk meg.
- Hozzád.. A hotel messze van és nincs kedvem a város zajához. Fényes nappal pedig sokkal feltűnőbbek vagyunk, mint éjjel.. - válaszolok végül eldöntve, hogy amennyiben nincs ellenvetése, most inkább hozzá mennék.
- Hmm.. Ez kevésbé hangzik betegesen, mintha én mondanám farkas alakodra, hogy tetszik.. - kuncogok fel, bár még nem vagyok a helyzet magaslatán. Óvatosan csókol, csupa érzelem, de most nem a szenvedélyen van a hangsúly. Talán el is húzódna, ha nyaka köré nem kulcsolnám kezeimet, hogy közelebb húzzam magamhoz. Csak lassanként húzódom el, és továbbra is enyhe vidámsággal hangomban szólalok meg.
- Most már te is véres vagy.. - Meg sem próbálom tagadni, ez mennyire mulattat, bár lehet, hogy ő nem örül neki, hogy az áldozatom vére végül szó szerint az ő bőréhez tapad.

Érintése, ölelése, ez minden, amire jelenleg szükségem van ahhoz, hogy képes legyek egyben tartani magam. Ez nem olyan már, mint eddig, tudom, hogy nem egyedül kell megküzdenem az elcseszett dolgaimmal. Hogy mellettem van. Ez a tudás pedig mentőövként szolgál, mielőtt elnyelhetne a teljes letargia és elindulnék lefelé a lejtőn. Annak sosincs jó vége, hát még az én esetemben.
Próbálok tényleg megnyugodni, ahogy kérte, ujjaim pólójára akaszkodnak, markomba gyűröm, hogy lefoglaljam kezeimet, de gondolataim mindvégig száguldoznak. Körüljárják a történteket minden szempontból, hátha lesz valami, amit eddig nem vettem észre..
- Értelek.. - bólogatok erőtlenül. - Nem akarok ártani senkinek, főleg neked nem. Azt sem akarom, hogy félj tőlem... Nem akarom még egyszer azt látni a szemedben. Szándékosan sosem bántanálak.. - biztosítom róla, ha eddig ez nem lett volna teljesen egyértelmű.
- Nem akarlak felesleges életveszélynek kitenni. De olyan makacs vagy.. - keseredem el egy pillanatra. Meg fog győzni, én pedig engedni fogok neki. Nem tudom, mi fog lezajlani bennem, hisz már most is dagonyázom a bűntudatban. Mi lenne velem..
- Egyelőre csak menjünk... - haza. Akarom mondani, de megakadok a mondat közben. Olyan reflexszerűen jött ez a befejezés, mintha már millió alkalommal elhagyta volna a számat. Egy kicsit meg is torpanok, míg feldolgozom, hogy vele az otthonomnak érzem a várost, csak aztán nézek fel rá, szinte már esedezve. - Kérlek.. Le akarom mosni magamról.. - nyögöm, szemügyre véve a csuklómat, ami véres, ki tudja, talán még az arcom is az, a ruhámról nem is beszélve.

Rosszul gondolom, hogy ő az, akit ez az egész kevésbé megviselt. Talán azért, mert kimerült az átváltozás miatt, talán ez is csak kifogás a részemről. Nem tudom, honnan tudhatnám? Minden esetre jobban megrémít a reakciója, mint az vártam.
- Chriest... - kezdeném, de fogalmam sincs mit mondjak neki. Hogy többé nem fordul elő? Ó, dehogynem, talán már holnap. Hogy ez nem én vagyok? De, én vagyok, a részem a vámpír is, akit elfogadott. Engem akart és így, ahogy vagyok. Most érzem magam először tehetetlennek. Csupán egy biztos, hogy én akármit is teszek, vámpír maradok. Mit tudok én adni neki? Újra kételkedem. Nem benne, hanem magamban.
- Igen, az.. - bólintok, amint két tenyere arcomra vándorol. Túl határozott ahhoz, hogy ne nézzek a szemébe, de hamar rájövök, hogy az ott látottak csak még jobban felkavarnak. - Nézd, tudom, hogy vámpír vagyok, egy szörnyeteg és nem várhatom tőled, hogy minden alkalommal velem gyere. Hát ne gyere... Ez most jól ment. Nem öltem meg, mert ott voltál, de nem vagyok büszke magamra. Megtámadtalak és sajnálom. De ne várd azt, hogy megváltozik a véleményem. Még mindig nem tennélek ki ekkora veszélynek. Nincs másom rajtad kívül... - lágyul el a hangom a végére. - Ha nem tudnék leállni... Rosszabb.. Ha nem tudnál leállítani.. - mondom és a gondolatra látványosan megborzongok. Igyekszem, hogy hangom ne remegjen meg a mondandóm végére, de nem sokat tehetek, elcsuklik. Sokadjára is bebizonyosodik, hogy az idegesség mennyire tönkretett már.

Eddig a vámpír mivoltomból csak károm származott. Téboly, vérmámor és hullák a nyomomban. Néhány önfeledt perc, amit kaptam, semmi több. Nem gondoltam arra, hogy lehet ez másképp is, menthetek életeket, és őszintén szólva nem is akartam többet tenni, kizárólag ezzel a férfivel, hiszen majdnem elvettem az életét azért, hogy a véréhez hozzájussak. Néhány korty után, elszakítom a kezem a férfi szájától, majd miután meggyőződtem arról, hogy le is nyelte, elengedem.
Chriest ideges vonásait nézegetem, kész tanulmányt lehetne most írni az ábrázatáról. Csak bólintok szavaira, még mindig nem érzem úgy, hogy bármi hasznosat tudnék mondani, a többszöri bocsánatkérésnek pedig úgysem lenne értelme. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy az igézés még az én reszortom, neki nincs meg ez a képessége, ha akarná sem tudná átvállalni tőlem.
Ideges vagyok, de összeszedem magam, a torkomat köszörülöm, hogy ne legyen rekedt és elhaló a hangom, mikor megszólalok. A férfi fölé hajolva várom, hogy kinyissa a szemét, nem cibálom fel a földről, az nem tenne jót neki.
- Nem látott minket soha.. - nézek mélyen az íriszébe, és érzem, hogy megvan a hatalmam ahhoz, hogy manipuláljam az emlékeit. - Nem fog emlékezni erre a reggelre, sem a történtekre. Amint jobban érzi magát, hazamegy.. - adom ki az utasításokat nagyon is határozottan. Az igézést nem kellett sokat gyakorolnom, mintha ösztönösen jönne ez is.
Kábult még kissé a fickó, de amint látom rajta, hogy kezdenek tisztulni a gondolatai, felpattanok mellőle és magammal húzom Chriestet is. Igaza van abban, hogy el kell tűnnünk innen. Jelenleg fogalmam sincs, merre vegyem az irányt, így csak elindulok vissza a rét felé, ahol az éjszakát töltöttük.

Nem így terveztem. Azt hittem, ha itt lesz, a jelenléte elég lesz ahhoz, hogy leállítson, hogy tudjam magam türtőztetni, de ez nem így alakult. A legszörnyűbb viszont az, hogy ellene fordultam. Józan ésszel ez beláthatatlan számomra, hisz neki akarnék legkevésbé ártani.
- Sajnálom.. - hangom rettentően halk, valószínűleg ő is alig hallja, de egyelőre képtelen vagyok többre. Feldolgozás alatt áll bennem ez a vadászat. Nem kétséges, hogy ez sem túl eredményes próbálkozás, hisz az áldozatom haldoklik. Chriesthez hasonlóan én is a férfi mellé térdelek és csodálom, milyen reményteli hangon sugallja felé, hogy hamarosan jobban lesz. A vérem.. Azzal meggyógyíthatom, csupán azt nem tudom, mennyi szükséges belőle. Erőt kell vennem magamon, mert a nyakán tátongó harapásból még mindig folyik a vér, viszont én nem akarom megölni. Hezitálok néhány másodpercet, aztán Chriestre pillantva fogaimmal felszakítom a csuklóm ereit bújtató vékony bőrt, és a férfi fejét hátulról megtámasztva kényszerítem, hogy igyon belőle.. Belőlem. Ilyesmit sosem csináltam még. Fáj, természetesen, de ezzel most nem foglalkozom. Abban reménykedek, hogy még nincs késő, és életben tudom tartani.

Nagyokat nyelve próbálom visszanyerni a kontrollt magam felett. Még nem vagyok teljesen tudatában annak, hogy mit csináltam vagy épp mit nem, csak abban vagyok biztos, hogy áll előttem egy olyan személy, aki fontos nekem és akinek a tekintetében jelenleg nem az a határtalan szerelem lángol, amit megszoktam, hanem a félelem. A tőlem való rettegés. Ettől az észrevételtől megtántorodom kissé, és egy darabig csak pislogok magam elé. Kerülöm a tekintetét. Testem elernyed a támadó állásban, vonásaimat próbálom rendezni, de nem is olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Sokkal jobban felzaklatott az elmúlt néhány perc, mint arra számítottam.
- De.. Hatalmas nagy baj van.. - rázom meg a fejemet és az eszeveszett vérmámoros élvezetből átesem a ló túloldalára. Rám tör a pánik és a bűntudat. Akkor nyugszom meg kissé, mikor megérzem kezeit a vállaimon. Jelen pillanatban az sem kizárt, hogy ezzel akar egy helyben tartani, de nem is akadékoskodom emiatt. - Bántottalak? - kérdezem halkan, félve a válaszától. Aztán feleszmélek, hogy nem ő volt a célpontom és felé nézek. - Meghalt? - nyögök fel keserűen, és olyan érzésem van, mintha minden tagom legalább ólomból lenne. Nem tudok moccanni.

Ellenállhatatlan erővel vontam magamhoz a férfit, kérlelhetetlenül toltam mélyebbre a fogaimat a nyakában, mikor éreztem, hogy vére egyre lassabban hömpölyög. Szíve dupla erővel dolgozott egészen eddig, hogy pótolni tudja az elveszített vérveszteséget, most viszont egyre szabálytalanabbul verdesi a bordáit. Ehhez nem kell feltétlenül természetfeletti erő, vagy hallás. Arra viszont nem számítok, hogy a támadóm ismét nekem feszül, sokkal nagyobb erőt kifejtve. Bilincsként záródik testem köré két karja, elszakít a zsákmányomtól, én pedig nem tudok uralkodni magamon. Nem is akarok. Hisz a férfi teste erőtlenül csúszik a földig, alig kapkod levegő után, akkor viszont nagy kortyokban nyeli magába. Én pedig még érzem a vére illatát a levegőben, csalogat, az íze pedig a számban, megbolondít. Szétfeszítem karjait, és ismét megpróbálom lerázni magamról. Ha ez sikerül, nem fogom vissza magam, őt kenem a szemközti fának, szinte hallani vélem, hogy reccsen meg a törzse. Fenyegetően kivillantom a fogaimat, de már távolabb vagyok a vér forrásától. Tisztulni kezdenek a gondolataim, és lassan szembesülök azzal, hogy nem sokon múlt, hogy akár Chriest vérét ontsam.

A mámorító érzés, aminek teljesen átadom magam, most sem váratott magára. Az érzékeim csak arra az egy dologra koncentráltak, hogy minél több táplálékhoz juthassak. A vörös köd ellepte az elmém. De sokkal inkább tudom ezt be annak, hogy két napja nem ittam, akkor sem sokat, mint annak, hogy csődöt mond az akaraterőm, hogy ne öljem meg az áldozatomat. De mielőtt még megpróbálhatnék felülkerekedni vámpír énemen, megérzem, hogy valaki van mögöttem. Hátulról simul hozzám, én pedig egész testemben megdermedek és hiába tudom, hogy ki ő valójában. Túl messze van a tudatomnak abban a részében eltemetve a hozzá fűző érzelem, hogy domináns lehessen a bennem dúló csatában. Úgy érzem, ő egy betolakodó, akinek az én prédámra fáj a foga. A kezeit érzem magamon, bár nem sokáig, hiszen egy határozott mozdulattal söpröm le magamról és taszítom arrébb. Rövid, morgásszerű hang hagyja el a számat, de nem bizonyosodom meg arról, mi történt támadómmal. Újra a frissen és zamatosan csörgedező vérpatakra kúszik pillantásom. Halkan hallom, hogy motyog valamit a férfi, de nem érdekel, nem foglalkozom vele. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy éhesebb vagyok, mint mikor vadászni indultam.