Most már komolyan szólj rám, különben elfelejtek választ írni. :/
Reménytelennek tűnt a helyzet. Mármint nem úgy tűnt, hogy nagyon el akarná engedni a nyakamat, még akkor sem ha szépen kértem. Pedig én tényleg nagyon igyekeztem, hátha meg tudom győzni... de nem sikerült. Ajhh... pedig nem szoktam kudarcot vallani. Max. nagyon ritkán. Úgy látszik ez is nevezhető egy kisebb kudarcnak, még ha látszik is rajta, hogy nehezen meggyőzhető. - Játszani nagyon sokan szeretnek... én is szeretek játszani. Szabályok nélkül.. nem szeretem a szabályokat! - Válaszoltam elvigyorodva. A játék csak szabályok nélkül jó, és ezt mindenki tudja! Végül csak elengedte a nyakamat, de még mielőtt tudtam volna egy lépést is tenni valamerre, már fogta is meg a karomat, ezzel megállítva. Nem volt sok esélyem elrohanni. - De! Reménykedtem, hogy erre jár egy magányos kiránduló, de erre beléd botlottam! - Mosolyogtam halványan, megvonva a vállamat, és éreztem ahogy gyengéden végig simít arcomon.
- Szeretni, téged? Túl sokat képzelsz magadról. - Fontam össze a karom a mellkasom előtt. - Nem kötöm az orrodra, hogy minek jöttem ide. Egyébként meg semmi fontos, ez egyfajta Paradicsom, itt majdnem mindenki tud a létezésünkről, így nem is annyira veszik figyelembe, ha eltűnik egy-egy ember. - Vontam meg a vállam, s egy fának döntöttem a hátam. - Repesek az örömtől, hogy itt látlak..Ha lesz időm még örülök is. - Biztos, hogy nem leszek vele kedves, nem érdemli meg, egyébként se lennék, senkivel nem vagyok az. - Ha megbocsátasz most elmennék, nincs kedvem veled társalogni. -
Próbáltam rájönni, hogy kinek állhatott érdekében, hogy ellopja a "talizmánon", vagyis a karkötőmet, mert nem voltak ellenségeim vagy legalább is nem tudok róla. Viszont van valaki, aki szívesen látna szenvedni, amit meg is tett, mert nem éppen volt kellemes karóval a hasamban ébredni, de legalább nem ölt meg, ez egy pozitív dolog. Nem is fogok meghalni, mert kifogom bírni, hogy ne menjek ki a napra bármennyire is vagyok éhes. Már nem volt vér tasakom se itthon, s egyre jobban kínzott a vérszomj, pedig utáltam bántani bárkit is. Nem bírtam tovább, így elindultam az ajtó felé, majd kifelé, de egyből be is csaptam az ajtót és a földre rogytam megégve. Mit is gondoltam, hiszen anélkül nem tudok kimenni. Mekkora egy idióta vagyok. "Ostoroztam" magamat. Nagyon vártam már, hogy végre besötétedjen és végre ihassak/ehessek. Miközben vártam, néztem ahogyan az égési sérüléseim lassan, de gyógyultak. Utáltam magam ilyen gyengének és védtelennek érezni, nem is tudom már mikor éreztem magam így. Amikor besötétedett, akkor habozás nélkül az erdőbe indultam. Eléggé az erdő mélyén jártam, így megálltam és körbe szimatoltam és meg is éreztem a lüktető vér illatát. Ott termettem gyorsan, megidéztem a futott és már is ízleltem édes, meleg vérét, de még időben leállítottam magam, viszont elég hamar megtaláltam a következő áldozatomat. Már éppen a harmadik felé igyekeztem, amikor feltűnt, hogy valaki követ. Magas, vékony , vörös hajú nőnek tűnt. Soha nem láttam még korábban. Vajon mit akarhat tőlem, mi van ha ő bántott, de miért tette volna. Gondolkoztam, de annyira éhes, dühős voltam, hogy még se tudtam tisztán gondolkozni, így habozás nélkül elkaptam és a fához nyomtam, miközben kimutattam mivoltomat és elindultam a nyaka felé a fogammal. Nem éreztem a félelmét, így újból ránéztem. - Mit akarsz tőlem? - s egyre jobban a falhoz nyomtam, s próbáltam nem figyelni a közelben lévő vér lüktetésének hangjára.- Miért követsz? -
Egyszerűen csak sétálni volt kedvem, vagy csak levegőzni egyet. Csak mentem, amerre láttam, és amerre vitt az utam... Az erdő felé. Beesteledett, kellemes az idő is, tökéletes egy kis pihenésre. Figyeltem, ahogyan egy lány előttem megy, de különösképp nem gondoltam rá, mert nem volt ismerős sem. Aztán egyik pillanatról másikra hirtelen nekem rontott. Most az egyszer mit véthettem. Nem tettem semmit sem. Az egyik fához nyomott, ekkor jöttem rá, hogy egy vámpírral van dolgom, aki nagyon rossz passzban van. - Én semmit se - nem tudom, de volt valami baj vele, de hirtelen nem tudtam megmondani mi is, csak az, ahogy nekivágott engem a fának, az is különös volt. Miért hitte azt, hogy tettem vele bármit is? - Hé, nem követlek - picit ellöktem magamtól. Miért gondolja azt is, hogy követem őt, semmi okom nincs rá. - Jól vagy? - bár lehet azt gondolja, hogy viccelődöm vele, de ha újra támadásba lendül, akkor okozok neki pici fájdalmat, hogy nyugodt legyen.
Meglepetnek tűnt, de ennyi idő alatt megtanultam, hogy ne dőljek be ennek, mert néhányan szeretnek átverni minket. Komolyan nem értettem mit akarhat, vagy miért tette ezt. Fura volt mondjuk az is, hogy nem igazán tűnt ijedtnek, mert nem volt szaporább a szívverése. Amikor meglökött, akkor biztos voltam benne, hogy nem lehet vámpír ás vérfarkas se, mert nem volt valami túl erős. Talán vadász lenne és vadászik rám, de miért. Nem tetszett, ahogyan méreget engem és hogy ellökött, így erősebb lett a szorításom és újból a fának löktem, de most a nyakánál fogva szorítottam meg. Nem fogsz átverni. - mondtam egyre dühösebben és nem sok tartott vissza attól, hogy bántsam őt. Egy dolgot soha se viseltem el, ha hülyének néznek vagy ártani próbálnak nekem. Nem vagyok veszedelmes vámpír, de ha felhúznak, akkor sok mindenre képes vagyok. Ilyenkor jobba, ha mindenki elkerül. Fura volt mondjuk picit, hogy felhúzz egy vámpírt és utána még követni kezdi is. Ha vadász lett volna már rég bántott volna, ha boszorkány, akkor is biztos lépett volna. Szóval akkor esetleg egy ostoba emberrel próbált volna ártani nekem.... Ne játszd meg magad, mintha nem tudnád, hogy mi a bajom. - megszorítottam még jobban őt, majd - Add vissza nekem. -egyre jobban elragadott a düh. -
- Nem verlek át- csak ennyit mondtam neki. Amikor nem hitte el nekem, amit mondok, egyszerűen újra kezdte. Nem értem, mi ütött belé. Most biztos átlapozta a fejében, hogy micsoda vagy kicsoda lehetek, mert eléggé elgondolkodott valamin. Aztán megláttam, hogy nincs rajta semmiféle karkötő, nyaklánc, vagy gyűrű, ami védené őt fényes nappal. Akkor ez volt a baj, és amit éreztem, hogy valami nem stimmel.- Segíthetek neked - tudom, hogy ezt még annyira se fogja elhinni nekem. Én tényleg csak segíteni szeretnék, de ahogy ő viszonyul hozzám, én is úgy hozzá. Amikor szorítani kezdett, akkor belőlem is előjött egy kisebb hév, azonnal leállítottam őt, egy közepes erősségű fejfájást okoztam neki, - Nyugodj meg. Nem én tettem - remélem most már elhiszi azt, amit beszélek, közben pedig abbahagytam, nem vagyok én olyan, aki csak így hirtelen rosszat tesz, de ezt muszáj volt megtennem.
Ezen nevetnem kellet, hiszen annyira szánalmasnak tűnt, ahogyan próbált meggyőzni, hogy nem ő tette. De nem tudtam neki elhinni, túlságosan nagy volt a dühöm és nem láttam úgymond a "szürke ködtől". Segíthet nekem? - rökönyödtem meg. Mit képzel.Nem rég valószínűleg megpróbált ölni, majd követett és neki köszönhetően majdnem megöltem egy embert is, hiszen a második embernél alig bírtam megállni, hogy ne igyak többet. Túl sok volt minden. Régen ittam, aztán a karó a hasamba, majd a megégés. Szükségem volt a vérre. Nehéz volt koncentrálnom is, mert folyamatosan éreztem a közelben lévő emberek vérét és akartam inni, de nem hagyhattam egyedül azt, aki miatt szenvedek. Egyszer csak erős fájdalmat éreztem a fejemben. Elengedtem őt, a fejemhez kaptam és lerogytam a földre. Hiába nem volt erős fájdalom, most még is annak éreztem, mert túl gyenge voltam még mindig. - Fejezd be. Nem eleget szenvedtem már miattad. - mondtam fog csikorgatva. - Továbbra is a földön maradtam, hiába hagyta abba. Remek egy boszorkánnyal van dolgom és nem értettem miért akarna nekem segíteni, hiszen ők inkább bántanak minket és nem segítenek. -Miért segítenél nekem? - néztem fel rá-Tudtommal nem igazán kedveltek minket. - próbáltam minden erőmet összeszedni.-
Még mindig nem hitt nekem. Majd megérti az egészet, és azt is, hogy semmi közöm nincs ahhoz, ami vele történt. Semmiképp sincs. S az, hogy segíteni próbálok? Örülni fog nekem még egyszer, valamikor. - Befejeztem - de most már tényleg, nem vagyok én rossz, sőt, van néhány vámpír ismerősöm, akikkel remekül megvagyok. - Nézz magadra, gyenge vagy így - céloztam ezzel arra, hogy tudnék neki csinálni egy másik karkötőt, vagy gyűrűt, és akkor nem lesz semmi gondja. De hát, ha nem hisz nekem.. - Az igaz, hogy nem kedvelünk titeket - jelentettem ki a lányra nézve, majd ezzel abbahagytam ezt a témát, és visszatértem a karkötőjére.- ... mit tegyek, hogy el hidd, hogy nem én voltam az, aki ezt tette? - kérdeztem tőle.
Nem hittem el, s talán soha nem is fogom, hogy miért akar nekem segíteni. Nem akartam az adósa lenni, soha senki adósa nem akartam lenni. Muszáj volt neki hinnem, hiszen csak ő tud nekem segíteni abban, hogy ne kelljen a sötétségben élnem többé. Olyan fura volt, ahogyan beszélt. Tudta, hogy védtelen vagyok. Esélyem se lenne így ellene, de lehet még úgy se, ha teljesen jól lennék. Örültem neki, hogy végre abba hagyta a fejem kínzását. - Tudom, hogy az vagyok. - töröltem le a vért az arcomról, s lassan felálltam és próbáltam erősnek mutatni magamat.- Nem tudom. - böktem ki végül. Legbelül tudtam, hogy szükségem vagy egy amulettre, de még mindig nem tudtam teljesen hinni neki. Mi van ha inkább valami átkozott dolgot add nekem és meghalok. - Mutasd meg, hogy bízhatok benned. - néztem rá és vártam, hogy vajon mit fog tenni.-
- Mióta Klaus közelében vagy, veled szinte nem is történik más, csak rossz, rossz és rossz. Ami persze jót tesz a gonosz nőknek, de hát valljuk be, biztosan van jobb dolgod is... mint például neked rossznak lenni, nem pedig, hogy veled legyenek azok - forgattam a szemeimet. A vérfarkasharapás miatt szerintem még mindig összevissza beszélek, hiába gyógyultam már meg. - Hmmm... szóval ezért volt olyan feldúlt - állapítottam meg, ahogy szóba hozta ismét Klaust. - De... körülbelül fél órája találkoztam vele. Bár nehezen kerülhettem volna el, majdnem leverte az ajtót a helyéről, annyira kopogtatott - forgattam meg a szemeimet. - mondtam neki, hogy jobb lenne, ha veled beszélné meg, mielőtt megtesz valamit... - néztem ekkor már Tatia szemeibe egy halvány, keserű mosollyal.
- Rendben - miután csak ennyit mondtam neki. Hogy mivel tudnám én ezt az egészet bebizonyítani, vagy legalábbis megmutatni, hogy bízhat bennem. Hm, nála sosem tudható, hogy éppen mi az, amit elhisz, vagy épp nem hisz. Mutathatnék neki itt bármiféle nagyszerű dolgot, de nem teszem, nem erre van szüksége... - Most hunyd le szemeid - közben pedig megfogtam a kezeit, és én is lehunytam szemeimet. Magamban el kezdtem egy kisebb varázslatot, vagy inkább csak egy kis gyors információ átvitel, melynek a célja az volt, hogy érezze azt, hogy megbízhat benne. Az egész nem tartott fél percnél tovább, de mindenesetre remélem, most már tényleg érteni fogja. - Most már bízol bennem? - csak ennyit kérdeztem tőle.
Féltem lehunyni a szememet és oda adni a kezemet neki, mi van ha átver. Mi van ha inkább megölni, bántani akarna engem vagy esetleg megbűvölni. Nem tudtam, hogy mekkora boszi lehet és azt se tudtam, hogy bízhatok-e benne vagy nem. Mondjuk az is igaz volt, ha akart volna már most is bánthatott volna, hiszen annyira gyenge voltam még mindig. Lehet az lett volna a legcélszerűbb, ha inkább elrohanok, picit erősödök majd elkapok egy boszit és megfenyegetem, hogy csináljon egy amulettet. Félve lecsuktam a szemem, majd oda adtam neki, mert győzött a kíváncsiságom és az, hogy eddig se ölt meg, szóval picit bíztam is benne. Fura bizsergés fogott el. Nem tudtam mit csinálnál, de olyan jól eső bizsergés volt, ami először a kezemnél jelent meg, majd szét áradt a testemben. Mondhatni. - néztem rá határozottam.- Mondhatni bízok benned. - mert továbbra se tudtam szász százalékig bízni benne.-
Ezt még a nagymamám tanította... Meg egyébként is, ő általa sikerült mélyebb tudásra is szert tennem, amivel magamat is erősebbé tudom tenni, meg úgy pici varázslattal védőpajzs-szerűséget alkottam a lányra, amíg nincs semmi, ami megvédje őt, addig ez használ. Nem tudtam, hogy mondhatnám el neki azt, hogy egyelőre nem tudja őt senki bántani, még egy vámpír se...- Amíg nincs semmid, ami megvédhetne, addig sem bánthat téged senki - remélem felfogja, hogy mire is mondtam ezt, és nem lesz velem agresszív, és bár lehet, hogy kissé nyersen fogalmaztam, de azért tudni fogja, hogy mire is értettem ezt, majd bemutatkoztam neki, - Celeste vagyok - mutatkoztam be neki, de úgy sem érdekli majd, meg engem sem.
Nem tudtam mit csinált vele, csak azt tudtam, hogy kicsivel jobban voltam. Fura érzés volt, hogy egy vad idegen boszorkány segít nekem. Miért ilyen kedves velem, valamit akar majd tőlem cserébe. Néztem őt, s próbáltam megfejteni, hogy miért teszi ezt, miért segít nekem. Nem tudtam rájönni, nem tudtam semmit se kiolvasni a cselekedeteiből. Amikor meghallottam, hogy mit is tett, nem akartam elhinni, de éreztem, hogy igazat mond nekem. -Köszönöm. - böktem ki alig hallhatóan. - Honnét veszed, hogy nincs ami megvédjen amúgy? - néztem rá érdeklődve.- Ariel vagyok- elmosolyodtam egy picit, most először a találkozásunk óta.- Köszönöm Celeste még egyszer. - néztem őt. -
Én mindig is a jó oldalt szolgáltam, de természetesen kipróbáltam már sötétebb oldalt is, főleg, mikor valakit meg kellett védenem, vagy épp saját magamat. Olyankor jó, ha tudok sok mindent. - Nem tudom, csak érzek valami furcsát - nem fogom neki elmagyarázni, mert pontos magyarázat nincs arra, amit én érzékelek. - Ariel, szép név - mindig is tetszett ez a név nekem, olyan különlegesen hatott, ésa név viselőjére is illik ez. - Van egy-két vámpírbarátom, talán ez az oka annak, amiért neked is segítek - mosolyodtam el kicsit, mert nekik is segítettem már, és ők is nekem, bár nem igazán vágytam rá, hogy visszaadják nekem ezt.
Láttam, hogy valamin gondolkozik, de nem tudtam leolvasni semmit se az arcáról. Abban viszont biztos voltam, hogy biztos ő is csinált már sötét dolgokat és nem mindig ilyen kedves. Értem. -ennyit tudtam csak neki mondani, bár mondjuk látni is lehetett hiszen nem volt rajtam már semmi ékszer se.- Köszönöm. - néztem őt és neki dőltem az egyik fának.- Tiéd is és ritka is egyben ez a név. - soha nem hallottam még ezt a nevet évek során, de tetszett és illett is a lányhoz.- Érdekes. -gondolkoztam azon, amit mondott- De engem nem ismersz. Honnét tudod, hogy utána nem bántanálak? - néztem őt kíváncsian. Nem akartam bántani, mert miért is tenném, de érdekelt a válasza. -
Nehéz leolvasni, hogy mire is gondolok éppenséggel, meg úgy általában legtöbb esetben is, elég erős vagyok, hogy ne tudjanak meg semmit sem. Egyetlenegy személy tud bennem olvasni... - Köszönöm - egy aprót mosolyogtam rá, majd aztán amikor megkérdezte, hogy honnan tudom, hogy nem bántana -e engem azután, hogy gyűrűt kapna, egyszerűen csak éreztem az egészet. Azt, hogy úgy sem bántana. - Tudom - általában jók a megérzéseim, és persze, én mindenkin segítek, persze azokon leginkább, akik megérdemlik. Akárkinek nem segítek. - Sétáljunk egyet itt az erdőben, benne vagy? - nem szerettem volna elmondani neki, hogy miért, csak egyszerűen mozogni volt kedvem.
Összevontam a szemöldököm. A fejem még túl kába volt ahhoz, hogy az ilyesfajta összefüggéseket felfogjam, hiszen amikről Mila beszélt... hogy csak rossz dolog történik velem, mióta Klaus-szal vagyok.. igaza volt, de ő is nagyon jól tudta, hogy a szadista hajlamaimon kívül mazochista is vagyok, szóval... nem kellene csodálkoznia rajta. Viszont Mila furcsának tűnt nekem, mintha történt volna vele valami. - És te jól vagy? - Masszíroztam meg a halántékomat és egyre jobban éreztem, hogy magamnál vagyok. A végtagjaim ugyan sajogtak, de semmi vészes. Túlélhető. Nem ezzel akartam foglalkozni, hanem csakis Mila szavaira figyeltem, ahogyan Klaus-ról beszélt. Feldúlt volt? Az jó, mert amikor én utoljára láttam, arra az állapotra a feldúlt kifejezés már kevés volt... akkor őrjöngött, sohasem láttam még olyannak. - Mit tesz meg? Mit mondott neked, Mila? - Láttam a keserű mosolyt az ajkain és nem tetszett. Baljós sejtésem támadt. - Kérlek mondd, hogy tudod, hol van most. - Néztem rá mondhatni könyörgően. Tudnom kellett, hol van Klaus...
Fel is adtam valamennyire, hogy megfejtsem őt. Ebben a világban szükség is volt erre a póker arcra, mert így sokszor meg tudod védeni magadat másokkal szemben. Nincs mit. - viszonoztam a mosolyát, majd egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy még barátok is lehetünk, de ezt egyből ki is vertem a fejemből. Olyan fura lett volna, meg még nem is ismertem. Lehet, hogy csak most jó kedvében van és azért segít nekem. Amikor mondta, hogy sétáljunk, akkor picit haboztam majd bólintottam. - Rendben. - erősnek kell lennem, hogy nehogy egyszer csak megtámadjak valakit, hiszen még mindig éhes voltam. De nincs mitől félnem, hiszen úgy is megállítana valahogyan vagy lehet nem .. Elindultam és vártam, hogy kövessen.- Új vagy itt? - néztem rá, mert meg akartam ismerni, hátha akkor jobban rájövök miért segít.-
Még elég gyenge, és bizonyára nagyon vágyik arra, hogy felerősödjön, de csak remélni merem, hogy nem támad le senkit sem, bár nem aggódom, mert meg tudom állítani őt. - Már nagyon kicsi korom óta itt élek - válaszoltam kérdésére, mert tudom, hogy kíváncsi rám, hiszen szeretne megtudni pár dolgot, csak hogy tényleg ismerjen kicsit, és megláthassa azt, aki vagyok valójában.- San Francisco-ból származom, és egy igazi boszi-vérvonal tagja vagyok - hát, már nagyon régmúlt időre tehető az egész családfám kezdete. - S rólad mit lehet tudni? Ha már az ismerkedésnél tartunk - egy kisebb nevetéssel zártam le a mondandómat.
Úgy sétáltunk egymás mellett, mintha nem rég nem próbáltam volna bántani, illetve mintha normális, egyszerű emberek lennénk. Szóval akkor nem itt születtél. - néztem rá.- Soha nem akartál elmenni innét? - kérdeztem kikíváncsiskodva, bár mondjuk itt se lehet most már unatkozni annyi természet feletti lény van itt- Én nem itt születtem, de időközönként vissza térek ide, meg szerettem ezt a várost. Nekem mozognom kel a világban, nem tudok egy helyben megmaradni, illetve feltűnést se kelthetek. - Nem szerettem annyira magamról beszélni, hiszen nem túl vidám volt a történetem. Belerúgtam egy kőbe, majd hirtelen a szellővel együtt megcsapott a vér illata. Behunytam a szememet, majd mosolyogva ránéztem, mint ha mi sem történt volna.
- Nem, nem itt születtem - bólintottam rá, majd aztán, amikor rákérdezett, hogy nem akartam -e innen elmenni, hát elgondolkodtam, majd rávágtam, - Sok minden idekötött... Szüleim meghaltak még kiskoromban, aztán nagymamámmal éltem, aki pedig pár éve halt meg - csak úgy ömlöttek ki belőlem a szavak, mint ha legalább egy régi ismerősnek mesélnék. - Értem... Hát, néhanapján én is el-elutazgatom erre-arra, de úgy hosszabb ideig sosem maradok sehol - tértem ki erre is, mert láttam, hogy ő se szívesen beszél semmiről sem.- Akkor egy világutazó vagy? - mosolyodtam el.
Attól még, hogy dolgok kötnek valahova az nem azt jelenti, hogy nem is akartál elmenni onnét.- néztem rá, de bólintottam. -Sajnálom. Akkor tőle tanultál meg mindent? - kérdeztem kedvesen tőle, s direkt nem hoztam szóba a szüleit, mert sejtettem hogy nem akarna róla beszélni, hiszen én se szívesen beszélek a családom elvesztéséről. - Értem. - nevettem el magamat.- Nekem muszáj hosszabb időre, mert ha egy helyen maradnék túl sokáig, akkor feltűnne az embereknek, hogy nem öregszem és az nem lenne éppen kellemes dolog. - mosolyogtam rá. Csak úgy megnyíltam neki, s olyan kötetlenül tudtam neki mindenről mesélni.- Azért nem jártam mindenhol,s sok helyre még elmennék . - néztem rá, majd a hajamat a fülem mögé tűrtem.- De például Párizsban is jártam, amikor még csak divat város kezdett lenni. Eszméletlen volt. - mosolyogtam, mint egy kisgyerek, mert eszembe jutott az a pár szép év, amit ott töltöttem akkoriban.-
Jó vele beszélgetni, már megmondva az őszintét, nem gondoltam volna, hogy az, aki letámadott, azzal jól ki fogok jönni.- Igen, nagymamám mutatott meg mindent - röviden ennyit mondtam.- Hát, igen, az gyanakvóvá tenné az embereket is - mosolyodtam el azon a kijelentésen, hogy nem öregszik és ez tuti feltűnne valakiknek. - Akkor hát jó élményed van róla - átfutott az agyamon, hogy néhány éve én is ott voltam, és eléggé kalandosra sikerült az egész hercehurca, de ettől függetlenül remek és pazar volt, - Én is voltam Párizsban, néhány hónapig - nem szerettem volna tovább ragozni a szót.
Biztos jó lehetett. - mondtam neki mosolyogva, mert ebből kifolyólag ő szerencsés volt, hiszen legalább volt egy nagymamája aki egészen mostanáig vele volt. - Testvéred nincs? - néztem rá érdeklődve, mert minél több dolgot megakartam tudni róla. - Igen pontosan, habár mostanában azért könnyebb lenne kimagyarázni, de azért 1930-as években ez még nagyon is veszélyes lett volna a lebukás. -néztem rá.- Téged nem vonz, hogy örökké élj? - nem tudom miért kérdeztem meg tőle, talán azért mert ismertem olyan boszorkányokat akik mindent megtettek volna ezért. - És mi jót csináltál ott? Tetszett? - néztem rá érdeklődve, amikor mondta, hogy Párizsban járt már.-
Kezdőlap
