- Nincs. Már jelenleg senkim sem él - mondtam el őszintén, mert hát minek teketóriázzak ezen a kérdésen, ha nincs, hát nincs. - Meg tudnám állítani én is az öregedésemet, egy aprócska kis varázslattal - ha nagyon szeretném ezt, úgyis megtettem volna már, bár, még sosem késő semmihez sem,- Egy szóval, megtehetem még - nevettem el magam. - Nyelvet tanulni mentem oda, vagyis én inkább mindig a csavargáson törtem a fejem - mint minden ifjú lány, aki eljuthat ilyen helyre, mindig valamin töri a fejét, én ezen.
Sajnálom és részvétem. - mondtam őszintén, mert hiába voltam vámpír, attól még voltak érzéseim, mert teljesen emlékeztem a saját családom elvesztésére. - De legalább vannak barátaid. - próbáltam a pozitív oldalát nézni, hogy ő legalább ebben szerencsés.- Azt sejtettem, hogy megtudnád, mert gondolom elég erős boszi vagy. - néztem rá, majd fel az égre, de szerencsére még volt időnk itt sétálgatni, mert még fiatal volt az este. Fura módon, nem éreztem kényszert egy ember megtámadására se, pedig ha nem lett volna itt akkor még biztos egy-két embert megízlelek.- És francia pasikkal nem akadtál össze? - néztem rá érdeklődve.-
Boszorkány vagyok, igen. Boszorkány. Tökéletes, vagy nem? Magam sem tudom, mi lehetne ennél jobb vagy rosszabb dolog. Én élvezem ezt. Tudok fájdalmat, de boldogságot is okozni. Hát, ez így hangulatos, az biztos.- Hát, volt egy szerelem, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsasággal el is reppent - többet nem is szeretnék erről beszélni, mert láttam, hogy Ariel felfelé néz, és biztosan azért, mert fél a pirkadattól. - Most jutott eszembe, hogy...- ezzel abba is hagytam beszédemet, mert el kezdtem keresgélni a táskám mélyén, mert eszembe jutott, hogy van nálam egy karkötő, amely tökéletes lesz addig, amíg nem készítek egy másikat neki, - Na, jó, figyelj. Ezt vedd fel, ez hasonló, mint a gyűrű, rendben?- folytattam, majd egy pici mosoly is kijött az arcomra.
Awww sajnálom - mondtam picit szomorúan, mert tudtam, hogy milyen érzés ez. Főleg az egyedül lét érzését ismertem már nagyon jól. Sok ideje egyedül voltam már, s mindennél jobb lett volna valakiben megbízni, de vámpírként ez nehéz volt. - Ahogy látom szeretsz boszorkány lenni. - mondtam apró mosollyal az arcomon.- Figyeltem őt, hogy mit csinál és mit kereshet a táskájában, majd elővett egy karkötőt és felém nyújtotta. Méregettem a tárgyat, majd óvatosan megfogta, de semmi káros hatását nem éreztem. Óvatosan felvettem, majd vártam picit. Nem történt semmi se, szóval maximum a napon fogok tudni megégni, ha még se működne. - Köszönöm.- mondtam sietve, majd magamat se értve megöleltem egy picit.-
- Ezt a karkötőt én készítettem, de még nem tudtam átadni senkinek sem - adtam át neki, míg nem lesz neki új, mert ez is ugyanolyan, mint egy gyűrű. - Csak vigyázz rá, és aztán majd gyere el hozzám, vagy hívj fel, vagy bármi, addigra elkészítem az újat neked - apró vigyorral a számon mondtam neki, és átadtam a névgjegyemet. Amikor hirtelen átölelt, meglepődött arccal mosolyogtam vissza, majd visszaöleltem őt.- Tudod, mennem kéne most már - ezzel is jeleztem azt, hogy még találkozunk, és tudja, hol talál meg engem.- Akkor gyere majd - mondtam neki búcsúzóul ennyit.
Köszönöm. -mondtam egy apró mosollyal az arcomon, illetve elég meglepetten is, hiszen fura és önzetlen dolog volt. - Rendben majd elmegyek. - mondtam boldogan, mert már tudtam is, hogy egy régi családi ereklyét fogok megcsináltatni, mert az az egyetlen emlékem maradt meg anyukámtól. - Rendben szia. - mondtam sietve, majd figyeltem ahogyan elsétált. Folytattam az utamat tovább, majd kerestem egy helyet, ahova a nap majd el tud érni, de ha kell akkor menedéket is találok előle.-
- Én remekül vagyok - jegyeztem meg, hiszen minek terheljem pont most ezekkel őt? Nem hiszem, hogy egyiküknen is jobb lenne. Elég lesz neki Klaus távozását felfogni, nemhogy még az én harapásos incidensemet. - Klaus New Orleans-ban van - hagyta el a számat a lényeges információ. - Engem kért meg, hogy adjam ezt át neked - sóhajtottam fel. Már most egy természetfeletti katasztrófára számítottam.
Nem úgy nézett ki, mint aki hű de jó állapotban van, mégsem kötötte az orromra, hogy mi baja. Éppen ezért mindössze csak egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy erről most nem fog beszélni. Sebaj, úgyis megtudom, mi történt vele. Ám nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert ahogy kinyögte azt, hogy mit mondott neki Klaus... kis híján még a világ is elkezdett forogni velem. Elment innen? A városból? Azt hittem, hogy... elugrik a Grillbe, vadászik vagy éppen nőzik egyet, utána lenyugszik és... a francba, ez nem lehet igaz! - New Orleans? - Kérdeztem halkan, suttogva és éreztem, ahogy elszorul a torkom, ugyanakkor a mellkasomba is beköltözött ez a cseppet sem kellemes szorítás. Nem tudtam mit mondani, egyre az járt az eszemben, hogyha odament, akkor ki tudja, hogy mikor jön vissza... már ha visszajön egyáltalán. Mindig is az otthonának tekintette azt a várost, ott egyébként is mindenki a talpát nyalja, miért is jönne vissza... hozzám? - És még arra sem volt képes, hogy ezt ő közölje velem... - Folytattam hangosabban a gondolatmenetemet. Egy igazi tuskó, hirtelen töménytelen mennyiségű utálat járt át. A férfi, akit szerettem egy gyáva féreg... elképesztő. Ahogy az is, hogy fájt belegondolni, hogy elment innen.
- Tatia... - suttogtam halkan a nevét. Soha senkit nem tudtam sajnálni ebben az átkozott életben. Hosszú út vezetett el addig, hogy sikerült minden érzelmet kiírtani magamból, de mégis úgy vélem, hogy jó munkát végeztem. Csak azt nem sikerült megölnöm magamban, hogy sajnáljam azokat, akiket szerettem. És Tatia a legjobb barátnőm volt. Miket beszélek... ő az egyetlen barátnőm. - Én is ezt mondtam neki. De mióta az életedbe lépett, nem volt egy nyugodt perced sem. Örülnöd kellene, hogy végre elment a fenébe innen! - legyintettem egyet az erdőbe kivezető út felé. - Most mondd, hogy nem tudsz boldog lenni nélküle - ráztam a fejem rezzenéstelen szemekkel.
Egyre nagyobbakat és nagyobbakat kellett nyelnem, a lélegzetvételem is felgyorsult. Olyan volt, mintha pánikrohamot kapnék... vagy éppen egy infarktus szélén táncolnék. Ha így visszaváltozva nem egy húszéves szervezetével rendelkeznék, akkor biztosra vettem volna, hogy nem kell több pár másodpercnél és összeesek. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit Mila mondott... Klaus lelépett... megint. Tisztában voltam azzal, hogy hibáztam és félreérthető helyzetbe keveredtem, de semmi olyat nem tettem, amiért ezzel kellene büntetnie. Ha Klaus itt lett volna előttem, akkor megfojtottam volna... ennyit ér neki az az állítólagos fránya nagy szerelem, amit irántam érez. Rosszul vagyok tőle. - Örülnöm kellene... - Suttogtam magam elé Mila szavait. Igaza volt, nem kellene így viselkednem... ez nem én vagyok, nem zuhanhatok össze egy férfi miatt. Egy olyan miatt pedig főleg nem, aki még meghallgatni sem volt képes az én verziómat. - De Mila, én... szeretem. - Nyögtem ki és nekidőltem az egyik fának. Hiába volt igaz, hogy szerettem őt, a gyűlölet elemi erővel járta át a testem. - És lehet, hogy... a gyerekét várom. - Néztem rá már eléggé elgyötört arckifejezéssel. - Ha nem fogok visszaváltozni, akkor... akkor biztos, hogy terhes vagyok. - Vallottam be a barátnőmnek. Ettől el fog ájulni.
Oké, már túlontúl döbbent voltam. Erre végképp nem számítottam. Szereti, szereti... rendben, még ezt is tudtam. De hogy terhes...? Ettől a beképzelt akárkicsodától, aki azt se tudja, hol van az erdő, mert nem látja egyetlen darab fától? Khm... na jó. Talán nem kellene ennyire ellene lennem, hiszen megmentette az életemet. De ez nem menti ki azalól, hogy egy gyáva féreg, aki nem volt képes Tatia szemébe mondani, hogy elhúz innen a francba. - Ahha... oké, nekem ez így túlontúl sok volt... - köszörültem meg a torkomat. Nem törhetek pálcát a fejük felett, hiszen szerelem... az lehet, hogy én még nem éreztem, de hát ők meg nem olyanok, mint én. - Talán nem ártana kipihenned magad. És nem kellene aggódnod. Vissza fogsz változni - tettem a vállára a kezem bíztatóan. Nem nézett ki olyan tipikus anyának.
Láttam, hogy sokkolta a hír és keserű mosoly jelent meg az ajkaimon. Na igen, valami ilyesmi reakcióra számítottam, mert hát mégis ki gondolná, hogy velem, egy ezer éves vámpírral is megeshet az ilyen? - Tudom, hogy mi jár a fejedben. - Sóhajtottam lemondóan. - Nem vagyok tipikus anya, el sem tudom képzelni, hogy gyereket várjak, szüljek és utána felneveljem.. nem, nem, nem, nem... - Csóváltam meg a fejem. Sokkal rosszabb volt így, hogy eszembe jutott, hogy talán egy baba van bennem, aki Klausé. És ő most lelépett. Mi van akkor, ha...? Sohasem aggódtam még ennyire, mint ezekben a pillanatokban, mély levegőket kellett vennem ahhoz, hogy ne kezdjek el torkom szakadtából ordítani. Legszívesebben azt tettem volna. - Igen, azt kellene... - Összeszorítottam az ajkaimat és a fogaimat. - Hazakísérnél? Igazából azt sem tudom, hogy hol vagyok. - Szétnéztem az erdő fái között, de lövésem sem volt, hogy hová kergetett ez a vámpír. És Mila előtt nem szégyelltem majdnem összezuhanni... a barátom volt. A legjobb barátom.
- Beakadt a lemez? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ahogy a nem szócskát hajtogatta egyfolytában, majd nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy kb azt se tudja, merre van most, vagy... úgy általánosságban nem tud még magáról. Bár nem is lepődöm meg azok után, ami történhetett most vele. - Na gyere! - karoltam fel őt, aztán kihasználva, hogy legalább én gyors vagyok, eltűntünk az erdőből.
Csak vigyorokat váltott ki belőlem a lány, semmi mást. De jobbnak láttam most... elengedni. - Nos, kedvesem... tudod mit? Ma olyan hangulatban vagyok, hogy nem foglak csak úgy... megölni - léptem tőle távolabb, majd az órámra néztem. - Hamarosan kezdődik egy buli. Örömmel venném, ha a partnerem lennél. Cserébe nem tépem ki itt most a szívedet - biccentettem felé vigyorogva, majd meghajoltam előtte. - Találkozzunk ott. Ha nem jössz el... csak tudd, hogy megtalállak utána, és akkor fogjuk befejezni - kacsintottam rá, majd elindultam.
Az idő olyan gyorsan telt.. olyan volt, mint egy rohanó hullámvasút, mely soha nem akar megállni. Itt vagyok, Mystic Falls egy erdejében, s csak arra várok, hogy végre rábukkajnak Klaus nyomára. De előtte szükségem lesz még valamire. Meg kell törnöm a kötelékemet. Muszáj, mert nyomaszt ez az élet. Egyszerűen képtelen vagyok így élni tovább.. reménytelen kötődés.. egy hitvány éjszaka után.. na, nem az együttlét volt hitvány, hanem ami utána következett.. Felsóhajtottam, és nekidőltem egy fa törzsének, így várva, hogy talán.. valaki jön.. vagy pár perc, és én indulok tovább.
Rengeteg dolog van, amin el kell gondolkodnom, sőt, ismét gyülekeztek a gonosz felhők felettem, aminek se eleje, se vége nincs már. Így hát tennem kellett valamit, ami kicsit jobb kedvre derít, vagy legalább jobban fogom érezni magam tőle. Újra az erdő felé vitt a lelkem, na, meg persz az unalom is, meg úgy mindenféle bizsergés aszt súgta, ideje ismét kimennem oda. Nem tudom miért, de csak kószáltam ott, mint egy magányban szenvedő alany. Na, igen, hiszen az is vagyok. Ahogy ballagtam az erdő mélyén, a figyelmem egy bizonyos ifjú lány felé összpontosult. Csak ott van egy fának dőlve, most lépjek oda hozzá, és csak úgy spontán kezdjek el vele beszélgetni?! Ahogy eltipegtem előtte, mégiscsak meggondoltam magam, és visszanéztem rá, majd a kíváncsiság túlforrt bennem. - Minden oké? - kérdeztem tőle teljesen komolyan.
Jött is valaki. Bár erre momentán nem tudom, vágytam-e. Az előbb akartam... vagy nem? Már megint olyan nagy eltérések vannak elmémben, hogy felér az egész egy tudathasadással. De annyira őrült még enm vagyok. Csupán tombol bennem a vámpír, és a vérfarkas. Legszívesebben megölnék egymást, én ezt érzem. Nagyot nyelve fordultam a lány felé. - Igen. Minden stimmel, kösz. - biccentettem felé elég mogorván majd felsóhajtottam, és rájöttem, hogy enyhén barátságtalan vagyok. - Sajnálom... nem rajtad kellene levezetnem a feszültséget. - sóhajtottam fel, egy apró mosolyt mutatva feléje.
- Akkor jó... - próbáltam kicsit barátibb lenni, meg mosolyogni is, de valahogy azt éreztem ez most sok lett volna, és látom, hogy valami van a háttérben, de majd ő úgyis kibeszéli magából, ha szeretné. Én aztán biztosan nem fogom erőltetni, sosem erőltettem rá senkire semmit, és ezután sem fogok. Amikor elkezdett sajnálkozni, és egy mosolyt is láthattam tőle, akkor már én is kicsikartam magamból egyet. - Nem te vagy az egyetlen - valahogy egyre jobban kezdett érdekelni, ki is ez a lány... - Én sem vagyok a kedvesség példaképe - egy félmosoly után mondtam ezt, majd úgy döntöttem, hogy bemutatkozom neki, - Celeste vagyok - fordítottam a szót valami másra.
Nem a kedvesség mintaképe. Voltaképpen ezt néhány arcvonásában jelenleg képes voltam felismerni, hiszen nagyon jó az ismerkedős képességem, és az emberismerés terén... zsenális tudok lenni, ha akarok. CSak most éppen nem akarok. Inkább... csak beszélni... meg ilyenek. Felsóhajtottam. - A nevem Dorothy. De hívj csak Dorynak. - legyintettem. Már ez sem érdekelt. - Tudod... azon tűnődöm éppen, hogy miért ilyen pocsék az élet minden pillanata... volt egymegszokott életem... és jött valaki... keresztbevágta... és azóta is gyötör, ha nincs is itt... - ráztam a fejem. A kötődesem Klausszal... bolondító.
Dorothy, nagyon szép név. Azt hiszem most nem a neveken lesz a hangsúly, de azért illő volt bemutatkozni. Láttam, hogy szeretne beszélni, sőt nemcsak láttam, hanem hallani is hallottam. - Az élet sosem úgy fog történni, ahogy mi szeretnénk - ezzel aztán nagyon okosat mondtam neki, de erre semmi szükség, csak hallgatni kell őt. - Ez nagyon rossz - láttam valamit, amit nem tudok mire vélni, egyfajta furcsaságot. Tudtam, hogy természetfeletti, és hogy ezzel kapcsolatban van valami baj. Az elkeseredettség, s bizonyára valamiféle kötődés az ok. - Tudok segíteni bármiben? - kérdeztem tőle kicsit barátságosabban.
Nem tudom, jelenleg minek nézhetett. Talán egy hisztériás picsának, aki azt se tudja, miért legyen kesergő, de hát... én pontostan tudtam, hogy mi az okom rá. És az ok egyetlen névben rejlett. Klaus MIkaelson. Klaus Flancos Mikaelson. Aki hibriddé tett... de ki tudja, meddig akarja, hogy életben legyünk? - Tudsz segíteni... már ha nem vagy ember - néztem mélyen tekintetét, és felegyenesedve félrelöktem szőke hajamat, így nézve rá.
Nagyon elkeseredett volt, nem vagyok sajnálkozós típus, sőt nagyon nem, de mindig is próbáltam valamit tenni annak érdekében, hogy bármiben tudjak segíteni, legyen az egy kérés, vagy egy óhaj. - Szerencséd van - mosolyodtam el nagyon kicsit, mert most aztán jól egymásra találtunk, mert hát boszivér csörgedezik bennem, és azt hiszem ennél jobb segítség nem is jöhetett volna. - Boszi vagyok - azt hiszem ez kicsit jobb kedvre deríti őt, és majd elmondja a gondját.
Nem volt kedvem még hazamenni ezért szépen sétálni kezdtem tovább amerre a lábam vitt. A Wickery hídon történteken gondolkoztam, hogy nem-e szóltam el magam valamivel, mert akkor később abból még bajom is lehet. Bár nem mondtam semmi olyan konkrétumot, amivel árthatna nekem szóval.. Nem hiszem, hogy ebből lesz később komolyabb bajom. Viszont az egyszer biztos, hogy a szerelem az ő megtöréséhez a kulcs. Ezt már elárulta nekem.. Ha tényleg hasonlítunk valamiben akkor ez az.. Mind a ketten témát váltunk, ha valami olyan dolog jön közbe, ami számunkra érzékeny pont. Számomra Tristan. Bár ezt soha nem ismerném be. Bárki kérdezhetné letagadnám. Mikor észrevettem, hogy hol vagyok akaratlanul is elvigyorodtam. Kellemes emlékek kötnek ide. Mint például Dean nyakának a kitörése. Már ha ez volt a neve, bár általában nevekben jó vagyok. Vagy emlékszem az illető nevére vagy semmire. Szóval ez van. Már bőven az éjszakába nyúlott bele a mai nap ezért halkan sétálgattam az erdőben hátha találok egy táborozót vagy esetleg egy táborozó párost. A második valahogy jobb lenne, hiszen iszonyatosan éhes vagyok. Egyenlőre még sikertelenül keresgéltem, de egy ideig még nem adom fel, ha más nem lesz, hazamegyek és lecsapolom az élő vértasakomat.
Hangom kiszámíthatatlan volt, hol megremegő, hol bátrabb, magam sem tudtam, hogy egy-egy érzelmet honnan merítettem. Talán ez is ennek a része? Nem. A hevességem alapjáraton belém van programozva, legyen szó bármiről. Nem vagyok nyugodt természetű, emberként sem voltam az. Csak felsóhajtottam, de ezt már némileg megkönnyebbülve. - Hogy... boszorkány? - vontam fel a szemöldökömet. - Ekkora mázlit!! - bukott ki belőlem hirtelenjében, majd jókedvű mosoly jelent meg arcomon, mintha az életem utolsó esélye termett volna a szemem elől. - hibrid vagyok. És kötődöm valakihez. Egy.. köteléket meg lehet törni? - kérdeztem csak úgy hirtelen.
Ez több mint egy sima mázli, ez maga a valóságos paradicsom. Szeretek boszorkány lenni, mert hát nemcsak egy egyszerű emberi lény vagyok, hanem elég nagy és hatalmas erővel vagyok felturbózva. - Jól hallottad - válaszoltam igenlően, és elég komolyan is. Hm, egy hibrid... - Igen, meg lehet törni - elég hosszú folyamat, és mindenesetre neki nem lesz könnyű, kicsit sem. - S egyáltalán nem lesz könnyű - bár ahogy elnézem őt, ez nem igazán érdekli őt, csak véget érjen az egész kötődéses hercehurca.