Miért pont az erdőbe jöttem? Még mindig úgy gondoltam, a friss levegő csodákra képes. Az erdő, az eldugott helyek pedig az én terepeim voltak, mondhatni otthon éreztem magam, ha itt járkálhattam. Mi az, ami ezen nem érthető? Hiszen pár héttel ezelőttig az éjszaka teremtménye voltam, méghozzá egy a régi, igazi csúcsragadozók közül. Kell ennél több ahhoz, hogy imádjak a fák között ólálkodni? Bár most nem volt szupergyorsaságom, nem vadásztam, mégis jó érzéssel töltöttek el az itt eltöltött percek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbáltam fülelni, vajon közeledik-e valaki felém... ám még emberi füllel is hallottam egy apró reccsenést a közelből. Biztos egy állat. Na, kár hogy nincs itt egy kis bambievő.
Nem töltött el szorongató érzést elnyomó elégtétellel az a maroknyi tündérvér,amit magamba leheltem, sem a sikátoros spiné, aki mintha nem látta volna,merre az előre. Kicsit szétesőfélben volt. Most,hogy az erdő zsenge növényzetét taposom, új lehetőség nyílik arra,hogy feszegessem a határaimat. Új áldozatok kellenek... Nagyobb falatok. Nagyobb, akin látom az élni akarást. Aki előbb lángol, mintsem kihunyna fénye egy-két állropogtatástól. Márpedig nem járt még vámpír úgy erdő talaján,hogy ne találkozott volna szembe néhány kalandvágyó turistával. És én, mint jó és mindenekfelett tisztességes állampolgár, kötelességemnek érzem,hogy kellő módon betekintést nyújtsak ebbe a világba akár bárki fiának. Vagy lányának? A szél hevesen csapkodta a fából ágazó gallyakat, így mikor egy határozottabb ütéssel kispadra kényszerítette az egyiket, a bokron túl egy lány nyugodt,de szapora légzése, s annak megtestesedése tárult szűkké húzott szemeim elé. Nem mozdultam, egy apró pisszegés, annyi sem hagyta el ajkaimat. Vártam. Vártam,ahogy a nagymacska áldozatára. És,hogy ragaszkodjunk a négymancsos felálláshoz. Előbb játék,csak aztán a lakoma.
Tovább sétáltam, szinte már el is felejtettem, hogy valószínűleg nyuszik szaladgálnak körülöttem. Vámpírként nem szerettem a vérüket, emberként pedig nem akartam bűvésznek állni, hogy szükségem legyen rájuk, így csupán annyi feladatom volt, hogy jó mélyen beszívjam a friss levegőt. Mondhatni éreztem, ahogy az oxigén végigáramlott a testemben, mégsem voltam képes gondolkozni azon, hogy hogyan fogom meggyőzni Klaust a saját igazamról. Végül arra jutottam, hogy a spontaneitás a legnagyobb fegyver, ami majd eszembe jut, azt mondom... ezzel csupán az szokott lenni a baj, hogy képes vagyok csuklóból hangulatot váltani és dühösen ordibálni, az pedig egyikőnknek sem lesz jó. Hátborzongató érzés járt át, kirázott a hideg, pedig a szellő, ami fújdogált nem volt hűvösnek nevezhető. A hidegrázás sem tényleges hidegrázás volt, hanem a rosszabbik fajtából származott. Körbefordultam magam körül, mert olyan érzésem támadt, mint akit figyelnek... a tarkón lévő pihék megérzik, ha valaki leselkedik rám, nekem pedig jeleztek a receptoraim. Vagy simán paranoiás lettem? Kezdek megőrülni? - Van ott valaki? - Kérdeztem magabiztos hangon. Nem féltem, de tudni akartam, hogy figyelnek-e.
Kitűnő megérzés. Kitűnő érzékszervek. Nem kezdő a Kicsike, az hétszent. Ilyen távlatból megérezni a rá tapadó szemek monoton fürkészését, megpróbáltató egy tapasztalt vámpírnak is. A határozottsága akár utalhatna bátorságra is, de mi van,ha csak szimplán őrült? Ha a zárt osztályról szabadult? Igazán csinos lenne fehér anyagba burkolva... Vagy inkább kötelek béklyózásába. Felkaptam egy kétujjnyi átmérőjű botot, és még mindig a látókörét körbeívelve suhantam túloldalra, egy diófa törzsének takarásába. Rámarkoltam a vesszőre, és íjként használva indítottam útjára, ha nem tántorodik meg a lány, hajszálvékonyan kell,hogy elsuhanjon fülcimpája mellett. Ha nem tántorodik meg... Ajkamon gunyoros mosoly elegye keveredett diadalittas hangulatommal. Ez jobb móka lesz,mint reménykedtem. A szerencsétlen...
Ha egy ijedős, huszonéves lányka lennék, akkor minden bizonnyal kapkodtam volna a csinos kis lábaimat, hogy minél hamarabb eliszkolhassak innen és menthessem a bőrömet. De mitől is? Azt nem tudom, viszont a megérzéseim általában be szoktak válni. Mégis ki akarna bántani? Engem? Én szoktam másokra vadászni és halálra rémíteni a szerencsétlen kis kóborlókat. Halk neszezés, a következő pillanatban pedig villámgyorsan repült el valami a fejem mellett. Elhúztam az arcomat, de mire ezt megtettem, addigra már színtisztán láttam, hogy egy bot vett célba az előbb. Nem képzelődöm, tényleg van itt valaki! A francba már.. én nem vagyok áldozat, olyan, akivel játszadozni lehet! Fordult volna a kocka? Ez is az emberlét velejárója? Elvesztettem mindent, ami azzá tett, aki vagyok? Ez hihetetlen, a szívem mégsem kezdett el még csak gyorsabban verni sem. Meglepően nyugodt voltam... vagyis nem, de a nyugalmamat nem más zavarta meg, mint a dühös. Valaki leselkedik a fák mögül és vadászik... rám. - Nem félek tőled! - Emeltem meg a hangomat, az ajkaimra gunyoros félmosoly ült ki. Ha a reszketés kiül az áldozat szavaira, az csak felkorbácsolja a vadászösztönt, ezt tapasztalatból tudom. És ugyan kitől kellene pont nekem tartanom? - Ne bujkálj, az a kezdőknek való! - Villámgyorsan próbáltam végigvizslatni a szememmel a környéket, a füvet, a bokrokat, a fákat. - Gyere elő, drágaságom! - A hívogató, mézesmázos, de természetesen maró gúnnyal vegyített kijelentés talán nem a legfelelősségteljesebbek közül való volt, de sohasem erről voltam híres.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 07, 2013 3:26 pm-kor.
Temperamentumos ribanc. Legszebb példány, amit valaha vadásztam. Kedvelem a fajtáját, őrült, és félelmet nem ismerő. Okot kell rá adni, na meg példát,hogy szaporázza lépteit, s sikongatva húzza maga után reszketeg bőrét, ami vastagon fedi be nem álló pofáját. Még hogy.. Ő NEKEM megmondja,hogy mit és hogyan csináljak!?? Ha borsot akart törni az orrom alá,akkor ezt megcsinálta. Felfőtt agyvízzel, megnyúló fogazattal vettem arcomra kifinomult vigyorom, ami egy elfojtott éles kacajt rejtett magában. Nyúl viszi a puskát szindróma. Egyszer minden ember beleesik. De mi van,ha a nyúlcipő béklyóba feszül, és a bottal ütjük a nyomát helyett bowling party veszi kezdetét? Egy nagyobb, termetesebb kavicsot emeltem ölembe. Befeszített karokkal ringattam medencecsontom előtt, és becélozva a kiszemelt pontot, eresztettem indulóra. Tökéletes találat. A sötét fürtök előrebuktak, egyenesen a bige arcába, és a lábfejét ostromló nehezéket pásztázta. Most jön a kedvenc részem. Egy vaskosabb furkósbot állt meg a kezemben, csak arra várva,hogy felbőszített idegsejtjeim simulásra találjanak,s hogy sötéten csillogó szememben a fekete fehér, s a fehér feketeként ragyogjon. Lángba boruló tekintetem már hámozta le pofacsontjáról az idegesen elnyúlt bőrköteget, de szórakozásra kiéhezett testem nem érné be ennyivel. Többet és többet akart. A husáng megindult, s lendületes köröket leírva kényszerítette hanyatt fekvésre az áldozatot. Ezt hívják nyélbe ütött tervnek. Nem voltam már olyan rest előlépni, nincs is miért ágak takarásába burkolóznom,így elnyújtott, nyugodt léptekkel masíroztam a porban vergődő közelébe. Így, szemtől szembe lesve, nincs mit elsumákolnia a lánynak. Különösen szép darab. Kár érte. Karakteres pofijának arccsontjába mélyesztettem körmömet, s így emeltem magasba. - Milyen bájos! - illettem rá a jelzőt, majd a felfelé nyúzott arcot visszalöktem a víztől felázott, sáros földre. S egy improvizációból fakadó ötlet során, egy jól irányzott lövéssel küldtem szeme közé egy jókora nyálcsomót. - Elnézést. Az ilyen csípős falatoknál mindig beindul a nyálelválasztásom - harsogtam sötéten, és legörnyedve markoltam hajzuhatagába, majd kímélést nem ismerő ráfogással ráncigáltam talpra. Már mindjárt kényelmesebb a felállás.
Komolyan azt hiszi, hogy szórakozhat velem? Vámpírként egyáltalán nem, de emberként sem voltam hajlandó felvenni az áldozat szerepét. Az nem én vagyok, nem leszek senki vacsorája, főleg nem ezé a falevelek között bujkáló kis nyomorulté. A gondolat, hogy megijedek tőle már önmagában is nevetségesnek hatott. Felőlem aztán csinálhat bármit, nem tudja, kivel kezdett ki. Vajon mennyi idős lehet? Mert biztosan vámpír, ezt látatlanból is tudom. Eléggé erősen dobta el azt a fapálcát, de nem teljesen pontosan. Nem régi vámpír... közelebb van az újakhoz, mint a régi motorosokhoz, erre a nyakamat tenném. Valami a lábamnak csapódott. Csípett, de ki lehetett bírni, a csonttal ütközve viszont egyáltalán nem alkotott kellemes együttest. Hol érzi magát ez, valami céllövöldében? Valószínűleg onnan szalajtották, ha ennyire szeret dobálózni. Lehajoltam, hogy megvizsgáljam a követ, de erre sem maradt sok időm... valami a mellkasomnak ütközött... elég nagy erővel, akkorával, hogy a földre terített. Ha valamihez, hát ehhez nem voltam hozzászokva! Kissé fájlaltam a pontot, ahol a husáng a testemnek csapódott. Vámpírként megtanultam kontrollálni a fájdalmat... emberként sem vesztettem el ezt az érzékemet és egyébként is hatalmas volt a fájdalomtűrő képességem ezer évvel ezelőtt is. Csakhogy ez a kis nyuszika még mindig nem volt képes előszambázni... hm, szóval ez lesz végig? Megdobál kővel? Tényleg iszonyat félelmetes! Próbálkoztam felállni, de ekkor előttem termett. Végre, kibújt a rejtekhelyéről? Csoda történt, megtisztel a jelenlétével! Ha engem akar, legalább álljon velem szembe... és ez is történt. Felszisszentem, ahogy a hosszú körmök az arcomba martak. Az arcom! Remélem, azért a vérem jót tesz az ujjainak, ha ennyire ápolgatni szeretné őket. Nem eresztettem el a lány tekintetét. Azokban a kék szemekben tükröződött, hogy nem pontosan ilyen programra gondolt, amikor elindult vadászni.. vagyis nem hitte volna, hogy valaki észreveszi és provokálni fogja. Kár, lehet, hogy még a pici szívére veszi, hogy nem tudott valakit rögtön megzabálni. Édes, pici vámpírka. Visszalökött a földre, de kezdett felhúzni. Az idegeim nem voltak jó állapotban, egyébként sem, most viszont nagyon rossz időpontot fogott ki a velem való kekeckedéshez. - Ribanc. - Szűrtem a fogaim között, amikor a hajamba markolt. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: miért nem kötöttem fel copfba, akkor nem lenne ilyen könnyű dolga ennek a némbernek. - Menj a francba. - Csóváltam meg a fejem lemondóan, ám ez nem rám, hanem rá vonatkozott. A kezeim szabadon lógtak mellettem, nem is kellett hozzá sok biztatás, hogy erőm teljéből gyomron vágjam. Sokan nem tudták rólam, hogy a vámpírlét csak ráadás volt, szerencsére máshogy is képes vagyok megvédeni magamat. Ilyenkor áldottam az eszemet! - Velem nem érdemes kikezdeni, kislány. - Néztem rajta végig megvetően. - Miért nem keresel valaki mást, akit megehetsz ebédre? Mindketten jobban járnánk. - Kacsintottam rá. Egy épeszű lény futni kezdett volna, főleg, hogy... mi van, ha terhes vagyok? A gyereket nem tehetem ki ennek, akármennyire fájt bevallanom, jelenleg én voltam a gyengébb és szenvedő fél. Ezért hátrálni kezdtem...
Úgy pattogott,mint ádáz bolha a nyirkos kutyaszőrön, amire a hangulatom ismét mérföldekkel lendült. Óh...ribancozik. Hát nem édes? Majdnem annyira,mint a bosszú... Hasba vágott... Oké, befejeztem a cicózást. Fogalma sincs,hogy kivel húzott ujjat. De..szerencséjére már nincs is rá szüksége. Vajmi kevés esélyt látok arra,hogy ketten távozzunk ebből a faforgatagból, ha pedig az ellenkezőjét mutatná a statisztika, majd teszek az róla. Márpedig a "mindent vagy semmit" játékokon nőttem fel, nem fog, nem is tud gondot okozni. Felpörgettem a tempót, és előtte termettem. Felkarjait szorosan felsőtestéhez nyomtam,de ügyeltem,hogy ujjai csípője vonalán is nyugtukban maradjanak. Arcom vállába borult, fogaim erőszakosan tépték fel a bőrt, de nem álltak meg ott. Húsával együtt ragadták meg,s hasították ki a lányból. A kinövésszerű darabkát válla felett köptem a porréteg lepte földre, s visszahajolva lefetyeltem az édes nedűt. Lehet,hogy csak a friss vadászatból áradó adrenalin turbózta fel,de mintha édesebb, s zsengébb lenne a sűrű folyadék,mint fajtársainak többségében. Mindenesetre maradéktalanul felejthetetlen, az már bizonyos. Fejemet feljebb biccentettem,s kiöltve húztam lágyan, és szenvedélyesen végig arccsontja vonalán érdes nyelvem hegyét. Füléhez érve halk motyogásba kezdtem. - Ki vagy te,hogy megmondd, én kivel tehetem azt,amit akarok? Ki ?- szemöldököm az egekbe szökött,s tekintetem meg sem állt, míg el nem értem két szempárját. Ajkamon végigcsorgó vörösség hangos süvöltéssel csöppent csizmám orrán. Lassan emeltem rá tekintetem, majd vissza a lány szemeibe. Lassan... nagyon lassan ejtettem ki akaratomat, s közben a bűvkörömben szorongatott lány szemeimben vesztem el. - Nyald fel... Nyald fel. AZT AKAROM,hogy fényesre, és makulátlanra varázsold: a tulajdon nyelveddel. MOST! - örömittas mosoly terült szét arcomon. A térdre kényszerített áldozat látványa mindig elégtételt lobogtat szívemben. Hát.. most milyen édes a Kicsike!
Még mindig nem félte tőle. A sérülések, amiket okozott ugyan hasogattak, de nem annyira, hogy ki is mutassam. Csípő érzést éreztem a könyökömnél. Biztosan felhorzsolódott, amikor elestem. Remek, ez a nap eleve jól indult, mindenféleképpen ki kellett fognom egy ilyen idegbeteg szukát? Nem mintha én jobb lennék, most mégsem fitogtathatom az erőmet. A lelki erőről meg ne is beszéljünk, bár abból talán több volt, mint fizikaiból. Megedződtem az évek során, viszont az is igaz, hogy vámpír sohasem támadott meg. Mindennek eljön az ideje... ú, de jó duma. Hirtelen termett előttem, leszorította a karjaimat, nem tudtam semmit sem csinálni. Sem védekezni, sem ellökni magamtól, sem futásnak eredni. A másodperc törtrésze alatt harapott a nyakamba... szabályosan feltépte az artériámat. Érdekes, nem tud uralkodni magán... mondom én, hogy nem olyan régóta lehet a szakmában. Ám már nem voltam képes kontrollálni a sikolyomat, borzasztóan fájt, ahogy a fogai a bőrömet marcangolták. Mintha késszúrások tömkelege érte volna a testemet, egyre nagyobbakat és egyre mélyebbeket harapott... a fenébe, nem lesz ez így jó! Próbáltam szabadulni, de hiába. Így érezhették magukat az én áldozataim is... a tehetetlenség a legszörnyűbb, egyébként is utáltam, ha nem tudok megoldani valamit. Megkeserüli... ez a nő megkeserüli, esküszöm bármire! Feltéve, ha életben hagy... Ellökött magától, kezeimet rögtön a sebemre tapasztottam, hogy legalább egy kicsit elállítsam a vérzést. Nem akartam több vért veszteni, akkor nem lesz erőm semmihez... tartani kezdtem attól, ahogy a szemeimbe nézett. Az a fenyegető tekintet minduntalan kevés volt ahhoz, hogy féljek, ettől függetlenül a szívem a torkomban dobogott. Minden bizonnyal a helyzet veszélyfaktora miatt... a szervezetem érzékeli, az egóm nem hajlandó. Pazar. Rádöbbentem mit akar. Megigézni. Ő? Engem? Bár ki tudja... ember vagyok és nem ittam verbénát. El akartam szakítani a tekintetemet az övétől, de nem sikerült. A szavak... hogy mit csináljak... minek néz engem, szolgának? Hogyne! És ekkor, mint villámcsapás ütött belém a felismerés: ha képes vagyok ezekre a szabad gondolatokra, akkor az igézés nem vált be! Hát persze, hogy is felejthettem el? Neki nem kell erről tudnia, de én tisztában voltam azzal, hogy mi történik. Leguggoltam, hogy azt higgye készülök megtenni, amire kért, ám megszakítottam a mozdulatot és a térdkalácsaira ütöttem. Akármilyen kemény csaj, úgyis összeesik a nem várt támadástól. - Hogy ki vagyok én? - Kérdeztem cinikusan. - Nincs sok közöd hozzá, de azért válaszolok: talán hallottál már a hasonmásokról. Na, én vagyok az Eredeti. - Húztam be neki egyet, amikor a földön feküdt. Ez mentett meg... a hasonmás-mivoltom és az, hogy az össze vámpír az én véremből származik. Én voltam a kulcs ahhoz, hogy Klaus és a családja vámpírrá változzon. A természet kegyes volt hozzám és megadta az ajándékot, hogy ezért soha ne tudjanak rákényszeríteni semmire. Egy boszorkány ismerősöm világosított fel erről, most pedig imába foglaltam a nevét! Nem volt más teendőm, mint futni! Szaladni, ahogy a lábam bírja, mindegy merre, el, messze innen! A futás néha hasznos... ha az életedért teszed. És én most ezt tettem, olyan gyors voltam, amilyen csak lehettem. Az ágak néhol az arcomnak csapódtak, néhány levelet rugdostam magam elől, ám egy percre sem álltam meg.
Mi a... ???? Térdkalácsomra mért ütés rendesen vágta alattam a fát, s váratlanságában cselekvőképtelen lettem. Úgy dőltem ki,mint cölöp vájatából, s közben éreztem,ahogy dühöm kivetül arcomra. Úgy fújtattam a menekülésbe fogott lány után,mint borzos macska területe védelmében. Hogy... mi a ... nem hatott az igézés? Ilyen nincs! Egyszerűen nincs! Halálával fog fizetni érte,ha kell... a véremet vesztem,de senki...SENKI nem szórakozhat velem! És nem hagyom,hogy erről NE bizonyosodjon meg! Nem nyalogattam a sebeimet, harctéren nem illik. Olyan gyorsan verekedtem magam két lábra,hogy a spiné által maga mögött hagyott illatfelhő még javában marta orromat. Erőszakosan emeltem egyik lábamat másik elé. Tüskés bokrok vágták végtagjaimat, ágak keveredtek utamba, de elborult agyam csak a lány lépteinek követésére volt kapcsolva. Nem számított a számtalan karcolás,vagy a hamar tünedező véraláfutás egy-egy ágcsapódás alkalmával. Csak hajtottam előre, ahogy bírtam. Meg is lett az eredménye. Idestova öt percig vergődtem fától fáig, mikor kis színfoltokban,de kiszűrtem a métereken túl igyekvő szökevényt. Nagyobb iramra kapcsoltam, s mikor már lépésekre voltam tőle, görnyedten kaptam bokája után,hogy kihúzva alóla, ismét a földet ölelgesse. Arca belebukott a korai esőtől megszívott talaj sáros rétegébe. Újra - újfent alakult- csimbókos hajába kaptam, eszelős tekintetem álarcként dermedt arcomra, s tekintetét akarata ellenére is magamra vontam. - Ne kérjem még egyszer! Nyald! - sziszegtem, majd vállrándítva hozzátettem. - Ja, a kérés nem az én műfajom - vágtam szontyolodott képet. Sártól lucskos cipőmet orra alá vetettem. Haját még jobban hátrafeszítettem,állkapcsát pedig szét, nehogy harapós kedvében találjam, így szájpadlásából hamar kikotorászhattam cserfes nyelvét, melyet állához szorítottam. Görnyedt derékhajlítással szegeztem az izgő-mozgó szájszervet cipőmre száradt alvadt vér nyomára, s talán percekig is hagytam,hogy ízlelgesse, majd egy határozott, de megszokott mozdulattal löktem el magamtól,az eddig kikívánkozó kacaj most mennydörgésszerű sötétedésbe burkolva zengte be a környéket.
Nem néztem hátra, még mit nem! Az a legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet.. csak futottam és futottam, rohantam, remélve, hogy egyszer kijutok az erdőből. Eszembe jutott a tegnap este, amikor Kol megkért, hogy játsszam el az áldozatát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az én időm és tényleg menekülésre szorulok. A fák ágai szüntelenül csapódtak nekem, Néha a kezemet magam elé téve próbáltam megvédeni az arcom és a szemem... de legalább nem volt sötét. Minden rosszban van valami jó, nem? Elég csekély jó... Az idő megszűnt létezni körülöttem, fogalmam sem volt, hogy mióta szedtem a lábaimat. Éreztem, hogy követ... hogy nemsokára megtalál és akkor... mit fogok tenni? Ember vagyok, ő pedig vámpír, még mindig ő a ragadozó, nem én. Én csupán... elméletben voltam az. Hirtelen estem a földre, mindössze arra volt időm, hogy megtöröljem az arcomat. Ügyet sem vetettem a lány hangsólyára... nekem nem parancsolhat. Míg ő azt hitte, hogy készségesen nyalogatom a cipőjét, addig a lábába martam. Ellökött magától, bennem viszont tombolt az adrenalin. Önző voltam, nem akartam meghalni, nem éltem eleget! Pár héttel ezelőttig én voltam a vámpírok királynője... és akkor is az leszek, ha visszaváltozom! Ez a kis... kanyar ezen nem változtat. - Gyerünk! - Küzdöttem talpra magam és kitartóan a szemeibe néztem. - Ölj csak meg! Anyukád nem tanította meg, hogy nem mindig illik szórakozni az étellel? Vagy esetleg aki átváltoztatott? Jó hülye döntés volt a részéről, mondhatom. - Megvetés és gúny költözött a hangomba. Lendítettem egyet a kezemen és lekevertem neki egy pofont. Belesajdult a kezem, de mit számít? Az volt a lényeg, hogy magamat védjem... és talán a kisbabámat is. - De nem is ez a lényeg. Mennyi idős vagy? Nem hiszem, hogy sokat éltél még.. - Körbe-körbe kezdtem el járkálni, ám feltűnésmentesen. Megakadt a szemem egy faágon. Ha Klaust le tudtam szúrni eggyel, akkor ez a kis nyavajás meg sem fog kottyanni. A lehető leggyorsabb emberi tempómmal kaptam a faág után és rögtön a lány előtt termettem, hogy a mellkasába szúrjam. Jól tudtam, hová kell céloznom, volt időm kitapasztalni. Egy centire a szívétől... ez lehűti egy kicsit. Elég lett volna egy mozdulat és megölöm, de csak egyre beljebb és beljebb, szépen fokozatosan mélyesztettem a húsába a fát. Hadd szenvedjen, még ha a sérüléseim miatt nekem is fájtak a mozdulataim.
Rohadt ribanc! Ismét a gyorsaságára támaszkodva kapott egy ág után,ami hamarosan szívemtől néhány centire fúródott mellkasom húsába. Ez a rohadt...Térdem megrogyott, látásom egy nagy adag fekete-sárga-narancssárga folttá folyt össze, mellkasom fel-alá emelkedett. Semmi..az égvilágon semmi sem tudott volna annyira talpon tartani,mint ez a szuka iránt érzett mélységes gyűlölet,amiért a pofája még mindig jár. Szemhéjaimat szorosra fogtam, ajkaimat keserű nyögdécselés hagyta el,de nem maradhattam tétlen... Nem, nem miattam. Erin-ért.... ez véráldozatot követel... vesznie kell..veszni fog! - Senki nem veheti szájára az átváltoztatómat! Senki nem mocskolhatja be Erin nevét, te kurva! - elkapva a könyökét rántottam magamhoz, s közben egyik lábam oldalra biccentve szorítottam egy élesebb kavicshoz. Ide vagy oda a jó márkának, a cipőm sarka úgy pattant le,mint hanyag munkát végző cipész termékének. Tökéletes! Annak kell lennie... Ezzel a féloldalassággal elértem,hogy magasságunk ideális szöget zárjon be. A lány esendően borult bele az ág fogságába. Nem toltam el, nem tágítottam, egyenesen a szívétől pár centire találtam el. Így az ágat keretbe foglaltuk. Most ficánkoljon a Drága! Kába élvezettel figyeltem,ahogy elkezdi felöklendezni a sűrű vörösséget, és ennél nagyobb elégtételre nem volt szükségem. Tudtam, bármit tesz... törje le a sarkát, pofozzon fel, üssön gyomorszájba... NEM segít. Nem, hiszen akármit bűvészkedik, én életben maradok...akármennyire is tropára megyek, de életben maradok. Számára egy kis megbillenés is végzetes lehet. Dolgom végeztével nagyokat nyelve lestem a köztünk furakodó ágra, de még mindig hajtott a bosszúvágy.ÍGY nem hagyhatom. Gyors mozdulattal hajoltam hozzá. Végtagjait ismét lefogtam, s agyaraimmal martam fel bőrét. Többször és többször. A vérveszteségre mentem. Nem..nem érem be a vérével. Meg sem állok a haláláig. A kilencedik harapás újra nyakát ostromolta. A sebből szivárgó vér segített helyben tartani. Olyan helyről származok, ahol túlélésre mentek a napok. Füstös bárok, spiclik, erőszak megszállottjai. Senki nem mélyedt bele a vámpírok és egyéb lények tanulmányozásába. Mi azt csipegettük,amink volt, és ez bőségesen megtette hatását. MOST látszik, mennyire megtette hatását. Kihajolva nyakából, kábult mámorossággal simítottam el egy hajszálát nyakából. - Mi a neved, Bogaram?
Elkönyveltem a sikeremet és ismét futni akartam. Azt terveztem, hogy eltöröm az ágat, hogy tovább tartson kibányászni a testéből, addig pedig biztosan kiérek a városba... milyen jó, ha az embernek vannak tervei, hát még az, ha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy elgondolta. De ekkora nagyon meglepődtem. Erin? Az átváltoztatóját Erin-nek hívják? Én csak egyetlen Erin ismerek... a lányomat. Megköszönhetem majd neki, hogy vámpírrá tette ezt a nemnormális ribancot... persze ha túlélem egyáltalán. Nem volt időm semmit sem tenni, megszólalni sem, az ág úgy fúródott bele a mellkasomba, mintha egy kést állítottak volna bele egy doboz vajba. A szám tátva maradt, a fájdalom eszméletlen volt... felordítottam, a lány vállába kapaszkodtam. Éreztem, hogy a vérem kicsordul az ajkaim közül, egy része pedig lefolyt a torkomon. Fuldokolni kezdtem, ekkor a lány ismét megharapott. Tudtam, hogy a lábaim nem fognak sokáig megtartani... pillanatokon belül összerogyhatok, normális, ép gondolatokra már egyáltalán nem volt képes. Csak a testemből kiáramló vér és a gyengeség volt minden, amire figyeltem. Éreztem a szívverésemet, életfontosságú szervem szinte ütközött a faággal. Vége van... ezt nem élhetem túl... akármennyire is akarom... Elengedett és kellett egy kis idő, míg felfogtam, mit kérdezett. Percek telhettek el, a fene se tudja mennyi. A földre zuhantam, légzésem szapora lett, a szemhéjaim elnehezedtek.. nem hunyhatom le a szemeimet, ez alapszabály! Ha lecsukom őket, akkor kész... ennyi... könnyebben halok meg. De én túl akarom élni! Egy ilyen ribanc nem végezhet velem... - Menj a... - Köhögtem fel erőtlenül még több vért. Ujjaim a földbe martak, mintha bele tudnék kapaszkodni. Nem segített, de az ujjaim görcsbe álltak. - Erin... anyja... - Próbáltam nyelni egyet, de ezzel szintén csak azt értem el, hogy fuldokolni kezdjek. Sehogy sem volt jó... ám amíg az ág bennem van, nem vérezhetek el olyan gyorsan. Ez volt az utolsó reményem...
Talán túlzásba estem...Talán... A lány kibukott a botból, így gyorsan kellett rugaszkodnom egyet,hogy kitépjem húsomból az átkozott, szálkás husángot, de így is rendesen megkínozott. Bár, a kimenetele gyors volt, de szépen végigkarcolta szívem vonalát,s még ki tudja,mit..de átkozottul fáj. A levegőért való kapkodásom hasztalannak bizonyult...Egy ilyen eset után kész csoda,ha órák után begyógyulnék. Éreztem,ahogy térdeim a föld felé húztak,engedtem is nekik. A lány mellé görnyedtem, a bot pedig még mindig kiált bordái közül. Most mi a francot művelek? Most...most kellene megölnöm! Most! Miért nem hallgatok magamra? Abszurd,hogy ..meglágyuljak...De a tudat, meg az,hogy bogarat ültetett a fülembe...ismeri Erin-t? Képtelenség... És,ha ismeri? Nem tartozok ennek a ringyónak..én semmivel. Még,ha ismerné is... megtehetném. De...csak a kíváncsiság! - áltattam magam, és néhány apró suhintással pofozgattam a lány holttá vált orcáját. - Héjj! Be ne aludj itt nekem... Miről hadoválsz? Ismered Erin-t? És.. mi ez a duma az ősiről? Ki vagy te? - vontam szűkre szemeimet, és úgy vizslattam a saját vérében fuldokló lányt. Hogy menne a...! Ruhám anyagát gondosan feltűrtem alkaromon, és csuklómba haraptam. Azt a lány ajkai közé nyomtam, s ezzel párhuzamosan téptem ki a karót sebzett testéből.
Próbáltam levegőért kapkodni, de a számon keresztül lehetetlen feladatnak bizonyult. Volt néhány gondolatom arról, hogy mi lesz ha meghalok... de semmi értelmeset nem tudtam összerakni a fejemben. Haltam már meg egyszer... nem kellemes érzés, de az elsőhöz képest itt csak a fizikai fájdalom volt nagyobb. A szemeim szüntelenül le akartak csukódni, küzdöttem velük, amikor kezek csattanását éreztem az arcomon. A lány volt az, aki ezt tette velem... mi a fenét akar még? Miért nem hagy itt? Én azt tettem volna. Vagyis nem, már régen kinyírtam volna az áldozatomat, aztán csókolom, feküdj itt, amíg jólesik. Van ebben a karma dologban valami... azt kapod, amit te csinálsz. Francba ezzel az egésszel! Valami nedveset éreztem a szám körül, kellett egy kis idő, míg rájöttem, mi az: vér. Miért adja nekem a vérét? Motyogott Erin-ről. Nem leszek dalospacsirta... na jó, talán az életemért. Nagy nehezen lenyeltem egy kortyot a vérből, ami adott egy kis erőt. Még egy, még egy, aztán ismét... kezdtem visszatáncolni a halál széléről. Most mi fog várni rám? Vallatás? Azt sohasem díjaztam. Amikor kicsit jobban éreztem magam, megszorítottam a lány karját és mohóbban ittam a jelenlegi gyógyíremet. Nem akartam túl sokat... ezért egy idő után eltoltam magamtól. Eleve nem akartam vámpírvért inni, mert ahogy a mellékelt ábra mutatja képes vagyok percek alatt megöletni magam és én nem akarok újszülött vámpír lenni! Semmi más nem hiányozna. - Én vagyok... - Nyeltem egyet és kissé remegő ujjakkal megtöröltem a számat. - Én vagyok az Eredeti Hasonmás. Ismerem Erint... az anyja vagyok. - Nyögtem ki csak ennyit. Emésztgesse nyugodtan az infót, de mi lenne nekem a jobb? Ha ennek a hírnek örülne vagy ha még jobban megfuttatna miatta?
Csak néztem rá, talán egy kicsit még is csak változott. Na mindegy is. Körbe jártam őt, majd egy félmosolyt engedtem meg magamnak. - Tudod, akkor inkább úgy mondanám, mármint akinek szép emlék. Jobb? Gúnyos hangon beszéltem vele, hisz nem vagyok a szíve csücske, bár, anno azért elvégezte nekem a piszkos munkát. Jól emlékszem rá. - Ezt bóknak veszem kedves. Az, hogy még jobban utál, azt hiszem nem meglepő, hisz sosem szerettél. Vagy igen? Szépen néztem rá, majd helyet foglaltam egy kisebb sziklán, s innen figyeltem őt. - Hogy mit keresek itt? Az erdőben? Hm. Lássuk csak, nem tudom. Egy hang azt súgta, hogy ide kell jönnöm. És tessék, találkozom veled. Ezt nevezd te véletlen egybe esésnek. A városba meg hogy miért vagyok? Nem is tudom. Elég sok időt töltöttem Bulgáriában. Kell egy kis környezet változás is. De ez kölcsönös kérdés. Te, mit keresel itt? Néztem rá felhúzott szemöldökkel. Nem tartok tőle hogy megöl, hisz ha akarta volna ennyi év alatt megtehette volna, viszont nagyon erős nőszemély. Jobb vigyázni vele.
Nagyokat pislogva emésztgettem szavait. Ősi,hasonmás, az..anyja. Én meg,hogy a francba lehetek még mindig ennyire veszettül naiv??? Szavai hallatán görcsösen húzódtak ökölbe ujjaim. Hát ... persze. Az életemért én is lehazudnám a csillagokat az égről... Nem kell hozzá ilyen keserű ribancnak lennem. De, amit most érzek az minden, csak nem édes. Ez... képes a szemembe hazudni.. Én meg..hiába. Elnézve az arcát, süt róla az igazság. Pofátlanul jó színész.. De...nem, ő csak egy szélhámos. Egy...szélhámos. Kezem nagy ívben lendült, s egy szép jobbhorgot intéztem arcának, csak mert nem szeretek tartozni. Ez majd letörli róla elégedett vigyorát. - Én meg az angol királynő - léptem át földre küldött testén, és zavarodottan tébláboltam ki az erdőből. Ezt nem tudom elhinni... Nem. Folyt.: valahol
Kissé homályosan, de láttam, hogy emésztgeti a dolgot. Mit kell ezen ennyit gondolkozni, fogadja el, hogy ez van és kész. Ja, hogy nem biztos, hogy hinni fog nekem? Ő kérdezte, hogy mi közöm van Erinhez, én csak válaszoltam. Az már az ő hibája, ha nem tetszett neki a válaszom vagy nem felelt meg az elvárásainak. Az ökle az arcomra csattant, elérve, hogy a fejemet beverjem a mellettem álldogáló fa törzsébe. Szinte hallottam, ahogy a csont találkozott a fával, de más nem jutott el a tudatomig. Csak a sötétség.
Enyhén furcsának tűnt, hogy Klaus csak úgy lelép. Persze ő aztán mindig mindent tudott, mert olyan nagy zseni, hogy szétdurran a feje. Na mindegy. Nem fogok azon elmélkedni, hogy mekkora szája van, mégsem volt képes a saját képét Tatia orra elé dugni, hogy maga mondja meg neki, elhúz innen a fenébe. Oké, vállalom én a rossz hírt, de mégiscsak nem várt magatartás egy olyan nagy hibridtől, aki fél kézzel leüt bárkit. Sőt, megkockáztatom, hogy a kisujja is elég a karatéhoz. Ahogy sétáltam az erdőben, friss vér illata csapta meg az orromat, méghozzá a közelből. Talán egy állat... de nem, ez embervér. Próbáltam követni a nyomát, eléggé távolinak tűnt, de ahogy haladtam bentebb és bentebb, megpillantottam lassan egy fekvő alakot... legalábbis annak tűnt. Na jó, engem se szivatnak hülye vámpírok a "fekszem az aszfalton" monológgal! De ahogy ott voltam mellette... nem, ez nem kamuvámpírság... ez... TATIA! - Hééé! - termettem ott mellette egy pillanat alatt, és lecsukott szemeire néztem. - A csudába! - kezdtem el pofozgatni az arcát.
Megijedtem, de ennek nem tudtam hangot adni. Féltem attól, hogy mi lesz velem... a vámpírvér a szervezetemben nem hagyná, hogy véglegesen meghaljak. Újszülött viszont még mindig nem akartam lenni, szóval... ugye ez nem egy csöbörből-vödörbe mutatvány lesz? Ahhoz nincs semmi kedvem. Felhümmögtem, ahogy ismét kezeket éreztem az arcomon. Miért ütögetik már megint? Ez az ájulás nem volt jó állapot, de akkor is... ám az jó volt, hogy halk hangokat is hallottam, ami nagyon ismerősnek tűnt. Ilyen állapotban kellett hozzá egy kis idő, hogy meggyőzzem magam: érdemes kinyitni a szemeimet. Lassan nyitottam fel a szemhéjaimat és köhögni kezdtem. Reméltem, hogy az a ribanc, aki ezt tette velem, már nincs a közelben, bár volt egy olyan sejtésem, hogy nem is engedné, hogy valaki a segítségemre siessen. - Mila. - Nyögtem ki. Most már az arcát is láttam magam előtt és hirtelen nagyon megörültem annak, hogy megtalált. Na tessék! Nem is hívtam, így is a nyomomra bukkant. Milyen jó, hogy akad egy ilyen barátnőm a nagyvilágban. A fejem zúgott, valószínűleg az ütközéstől, amit a fa törzsével szenvedtem el. Megpróbáltam a kezeimre támaszkodni és így ülésbe tornázni magam, szerencsére hellyel-közzel sikerült is. A lányt nem láttam sehol, nem is akartam rákérdezni, hogy hol lehet... ha erőmre kapok, nincs szó rá, mit fog kapni ezért tőlem.
Beletelt egy kis időbe, mire sikerült magához térnie, legalábbis felismert. Félsiker. Bár nem mondanám, hogy annyira tetszett, amit kiolvastam a szemeiből. Mert alaposan arról árulkodott, hogy valaki ellátta a baját. Amire nem találtam logikus magyarázatot, hiszen... akárhogy is nézem, Tatia Petrova a világ egyik első vámpírja. Klaus családja után, na meg azután a beképzelt Oliver akárkicsoda után. Szóval nagyon nem értem. Felült, de még támasztottam a hátát, viszont már most tele volt kérdéssel a tekintetem. - Veled meg mi a fészkes fene történt? - vontam fel a szemöldökömet eléggé döbbenten és kíváncsian. Nagyon vártam a választ. Jelenleg semmilyen vízióm nem volt.
Biztosságosabb volt úgy, hogy Mila kezei megtámasztották a hátamat. Eléggé kába voltam, ki tudja, melyik pillanatban döntene úgy az agyam, hogy ideje visszazuhanni az öntudatlanságba, mert sokkal jobb ott nekem. De jelenleg szerettem volna magamnál lenni. Össze kell szednem magam. - Megtámadtak. - Mondtam halkan. Ilyet sem hallott tőlem soha senki, a jelen helyzetben viszont sokkal hihetőbb volt, mintha például vámpírként feküdtem volna az avarban, Várjunk egy pillanatot ... Mila-nak nem meséltem, hogy mi történt velem. Nem tudott róla más csak Klaus, Kol és persze a kis hasonmásom fejében is ott csilingelt a gondolat, hogy pár napra emberré tett. Mit ne mondjak, elhúzódott... - Visszaváltoztam emberré. - Néztem Mila-ra, közben érzékeltem, hogy a sebhelyeim nagyjából begyógyultak. - Verekedtem a hasonmásommal és az orrom alá nyomott egy gyógyírt. Azóta ember vagyok... ki tudja még meddig. - Sóhajtottam és beletúrtam a hajamba. - Most pedig egy vámpír úgy döntött, velem játszik fogócskát.
- Oké, ezt gondoltam - néztem végig rajta, ahogy azt mondta, megtámadták. Erre még a hülye is rájött volna, ha nagyon sötét az agya, akkor is. Hát, ez még mindig meredek... De ahogy beszélni kezdett, nagyot nyelve fogtam csak fel. Vagyis... próbáltam felfogni, mert ez a szó kissé erős volt ahhoz, amit jelenleg éreztem. Gyógyír... Tatia... hasonmás... nevetségesen bonyolultnak tűnik, és közben mégis rém egyszerű. - Szóval most ember vagy. Hát... ilyet sem minden nap lát az ember - vigyorodtam el, persze nem kárörvendően, csak a sok-sok együtt töltött év után éppen Tatiára nem számítottam emberként ezen a napon. Még Klausból is előbb kinéztem volna ezt. - A vámpírok szeretnek fogocskázni. Mintha nem tudnád - rángattam talpra, majd felsóhajtva beletúrtam az egyik hajamba, de nem mentem odébb, ott maradtam mellette. - És mondd, a hasonmást ezek után életben hagytad? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Ha valaki engem tenne emberré, úgy törném ki a nyakát akár emberként is, hogy egy pillanatra azt is elfelejteném, fiú vagyok-e vagy lány.
- Kösz. Hidd el, nem nagyon élvezem az emberlétet. - Megfogtam a kezét, amikor láttam rajta, hogy talpra akar állítani. Szerencsére már összegyűjtöttem annyi erőt, hogy siker koronázta a próbálkozást. Ha minden igaz, állva maradok és nem dőlök el, mint egy kivágott fatuskó. Valahogy elment a kedvem a földön fetrengéstől. - A hasonmásom csakis azért van életben, mert elájultam, miután beszippantottam a gyógyírt. - Forgattam meg a szemeimet. Nem kellett volna, főleg így eléggé szédelgős állapotban, úgyhogy nyugtáztam, hogy ezt most még nem fogom csinálni. - Klaus elráncigált a házukból, nem volt meg a lehetőség, hogy megöljem. - Leporoltam a ruhámat, nem mintha sokat számított volna. A futkározásban én maradtam alul, ennek megvoltak a következményei is. Magamban már terveztem, hogyan fogom minden egyes hajszálát kitépni annak a ribancnak, miközben vigyorogva nézem végig a haláltusáját. Az biztos, hogy kegyetlen, de hosszú halál vár rá. - Mila.. - Szólaltam meg kis csend után. - Ha már Klaus-ról van szó... nem találkoztál vele? - Kérdeztem kissé halkabban. Volt egy olyan érzésem, hogy Klaus ki akarta ereszteni a saját maga által kialakított gőzt és mivel Erin azt mondta, hogy elmegy a városból Mila maradt lehetőségként. Ha így lett volna... nem esett volna jól a tény, de ő hátha tud róla valamit. Mielőtt kérdő tekintetet vethetett volna rám, folytattam. - Összevesztünk. Vagyis... azt hiszi, hogy lefeküdtem az öccsével, nem volt hajlandó meghallgatni és elrohant. - Pontosítottam. - Arra gondoltam, hogy talán... megfordult nálad és mondott valamit.- Néztem Mila szemeibe szinte a tekintetemmel kérlelve őt, hogyha tud róla bármit, akkor mondja el. Bár jobban belegondolva... ha akkora tahó, hogy még meghallgatni sem képes, akkor nem érdemli meg, hogy járkáljak utána... erre a gondolatra keserűen felnevettem. - Esküszöm, szánalmas vagyok. - Csóváltam meg a fejem.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 16, 2013 4:10 pm-kor.
Az erdő széléhez érve megálltam néhány pillanatra. Nem pihenni, arra nem volt szükségem. Csupán hogy meghatározzak egy irányt, és biztos lehessek benne, hogy nem lát senki. Megéreztem egy őz illatát. Azonnal átalakultam, és futásnak eredtem. Gyorsan elértem az őzet, és leterítettem. Miután a nyakába haraptam, igyekeztem a legkisebb fájdalmat és sérülést okozni neki. Majd miután ettem, bocsánatot kértem tőle, megsimogattam és elengedtem a rémült vadat. Ha esetleg valaki meglátná a sérülését, azt hinné, egy faág okozta azt. Kicsit sétáltam a fák között, és rátaláltam egy magaslesre. Felugrottam rá, és leültem gondolkozni. Az elmúlt napok eseménye igencsak különbözött a megszokott életemtől. Régen nem igazán beszélgettem senkivel. Persze felületes beszélgetések voltak a munkában, a suliban, a közértes eladóval, de amúgy....senkivel nem beszélgettem igazán. Magamról. Az érzéseimről és a gondolataimról. Vagy a tetteimről. Ha csináltam valamit, csak elfogadták, de senki nem kérdezte meg, miért tettem? Míg ma Chelsea le nem teremtett, nem tudtam igazán milyen ha törődnek velem. Ha igazán fontos valakinek, mit miért teszek vagy nem teszek, és mit hogyan s miképp csinálok. Persze Jess foglalkozott velem, és tudom, hogy szívből szeret, de köztünk mindig én voltam aki megkérdezte milyen napja volt, vagy épp mit csinál. Én voltam a törődőbb. Őt annyira lefoglalta a bosszúhadjárat, hogy a hétköznapi segítségen kívüli dolgokra már nem maradt ereje. Elég volt neki apa miatt aggódni, meg nyomon követni a dolgait - ezek nagy részét el sem mondta nekem - és a saját kis világát rendezni. A én életem megmaradt vakfoltnak számára. De azért szeretem, és mindig is szeretni fogom. Ő ilyen. Csak a mai napig nem tudtam, mi hiányzott az életemből. A lelkemből. Chelsea kiabált velem. És meglepő módon jó volt. Észhez térített. Igaza volt. Felelősséget kellett vállalnom a tetteimért. Nem sétálhattam be csak úgy a gimibe, hogy még mindig vérfüggő vagyok. Elég jól kezeltem, de be kellett látnom, hogy ez nem lesz elég, ennél több kell. Egy mester. Aki megtanít mindenre, amit egy vámpírnak tudnia kell. Azt tudtam hogy kell elbújni egy vámpírvadász elől, de azt nem, hogyan kell az emberek között észrevétlennek maradni. Persze akaratlanul is eszembe jutott Adam. Aztán megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle. Gyorsan felpattantam, és elindultam hazafelé. Muszáj volt beszélnem Chelseavel, hogy megkérjem, legyen a mesterem.
Kezdőlap
