- Én is szeretlek... - suttogtam halkan, majd elmosolyodtam magamat, és úgy tettem, mint aki nem emlékszik senkire. - Hát... talán mire hazaérünk, beugrik, hogy miről is van szó - bólintottam egyet vigyorogva, majd megfogtam a kezét, és miután gondoskodtam mindkét személyről, akiket ezúttal elkaptam, elindultunk hazafelé. Hát... ezt a sebességet még szoknom kell.

(Damon és Elena háza)

(Tatia birtoka)

Felsóhajtottam. Beletúrtam a hajamba, mint valami veszett állat, és jobbnak is láttam, ha most lelassítok. Egyrészről nem hiányzik megint a hátamra az az idióta anyaszomorító Em. A nyavalygása már egyszerűen szó szerint irritálja a fülemet. Ne bántsam a családját... mert én majd biztos azt teszem, amit ő mond, nem? Nevetséges...
Megálltam az egyik fa törzse mellett, és megtámaszkodtam benne. Az ég felé emeltem tekintetemet, és gondolkodni kezdtem. Vajon... mikor jön el az én időm? Mikor lehet az enyém az... akit szeretek?

Nem hagytam el az erdőt már órák óta. Már kitudja mennyi ideje bolyongok itt céltalanul, pedig már ideje lenne visszatérni a városba, mert nem maradhatok itt örökre. Így csak fogy az időm, és apám magától nem fog előkerülni. A városban van tudom, de meg kell tudnom merre jár mostanában. Nem vagyok itt olyan régóta a városban, így még csak ismerkedek a hellyel, pont úgy ahogy az erdővel. Útközben egyszer-kétszer láttam egy két túrázót, de semmi többet.. az egész erdő üres volt, és csak körülöttem lévő neszek, hangok vettek körül.
Egy ösvényen sétáltam tovább mikor ugyanis éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tovább sétáltam, és megláttam egy férfit a fának dőlve, de ő még nem vehetett észre. Ha nem éreztem volna az ilyeneket vámpírágsomnak köszönhetően akkor talán észre se veszem. - Van ott valaki? - Kérdeztem rá, habár tudtam hogy itt van ez a férfi, de így is csak félig láttam, mivel a fa eltakarta valamilyen szinten.

Futva jöttünk el Erinnel idáig. Ami vámpírsebességet nézve nem tart épp sokáig ugyebár. Még némileg lihegve támaszkodtam egy fa törzsének, de a szemem máris felfedezett egy apró fényt a fák és bokrok lombjának sötétjében. Épp akkor, mikor Erin is észrevette.
- Emberek - fúrtam bele a szemem a sötétbe, majd hallgatóztam. - Egy férfi, és egy nő. Azt hiszem, nem lesz vita azon, melyik melyikünké. De ami azt illeti, most szívesen játszanék az étellel. Hogy vagy vele? Olyan unalmas csak odamenni, és ölni.

Magam is leszűrtem azt, amit Klaus, és őszintén szólva, nem is bántam, hogy felhozta azt, hogy talán játszadozhatnánk az áldozatokkal. Most amúgy sem volt túl érdekes csak úgy odamenni, és levadászni őket. Vihetünk valami izgalmat az egészbe.
- És mire gondoltál? Csak nem egy kis macska-egér játékre? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Kissé felszaladna a szemöldököm, ha másfajta "játékra" gondolna, mielőtt megöli a 'választottját.'

- Nem is tudom - vontam vállat. - Válassz a lehetőségek közül. Egy: hitessük el velük, hogy megtámadtalak. Idejönnek segíteni. Az emberek általában vannak ilyen hülyék. Kettő: menjünk oda úgy, mint egy barátságos, fiatal pár. Ez esetben játszunk olyat, melyikünk tudja úgy megharapni az áldozatát, hogy a másik ne vegyen észre belőle semmit. Három: játsszuk el az egyikünk rosszul van, és segítségért odatámolygunk dolgot Melyik lenne leginkább kedvedre? Ami engem illet, szeretek elüldögélni az áldozataim mellett, együtt enni-inni velük, miközben ők nem is sejtik, hogy magát a Halált látják vendégül. Úgy, ahogy a huszas években anno Stefannal is ezt csináltuk. Jó idők voltak, és jó mókák.

- Hm... - mondtam csupán ennyit, majd felsóhajtottam. - Nekem nagyon tetszik a második lehetőség. Az első azért nem stimmel, mert képtelen vagyok huzamosabb ideig áldozatot játszani. Nem mellesleg... minap ezt már Stefannal eljátszottam. - vontam meg a vállamat, visszaemlékezve a napokkal ezelőtti kis jelenetre, ahol én voltam az áldozat, és ezzel beédesgettem magamat a vacsorának szánt pároshoz.
- A második a legbarátságosabb. De még előtte... - hajoltam oda hozzá, suttogva, hogy ha lehetséges, más ne is halljon meg minket, és ne vegyék észre, hogy más van itt.
Odahajoltam a nyakához, apró csókokkal hintve tele ütőerét, miközben kezét is megfogtam, majd halkan mormolva szólaltam meg. - Engedd, hogy megharapjalak... kérlek. A te véred... a kedvencem. - mondtam apró mosollyal.

- Ma nagyúri kedvemben vagyok - mondtam. - Legyen hát, ahogy te akarod. Odamegyünk, barátságosan beszélgetni kezdünk, aztán leülünk melléjük. A harapás lényege, hogy még ők maguk se vegyék észre, hogy mi érte a másikat. Mondjuk ezt amolyan kis vetélkedőnek. És hogy tétje is legyen... az győz, akinek később hal meg az áldozata. A győztes pedig éjjel azt tehet a másikkal, amit csak kedve tart - hunyorogtam pajzánul, és jólesően felsóhajtottam, ahogy Erin a nyakamat kezdte csókolni, hátammal pedig egy fa törzsének koppantam.
- Igen - suttogtam, magamhoz szorítva őt. - Tedd csak meg. Én is vágyom rá.

- Szeretek veled játszani. - nevettem fel halkan. Ezer éves, és ez meg is látszik rajta. Oké, én sem vagyok kezdő, és nem most jöttem le a falvédőről, de Klaus Mikaelson nem mindennapi partner egy ilyesféle játékban, amit most elkövetni készülünk.
Kezeim mellkasára tapadtak, ahogyan lassan kikötöttünk az egyik fa törzsénél, legalábbis az Ő háta, és nem is engedtem el Őt, de ő sem engem, hisz magához szorított engem.
Egy ravasz mosoly jelent meg ajkaimon, mikor jóváhagyta kérésemet, és lehunyt szemeimmel engedtem a vágyódásnak: a fogaim megnyúltak, arcom eltorzult, és nyakába haraptam, hogy szívni kezdjem vérét. Tényleg ez volt a kedvencem. Talán azért, mert nem olyan, mint a rendes vámpírvér. Az ő vére különleges... hiszen hibrid. És ez valamiben mássá teszi a vérét.
Gyengéd voltam eleinte, nem is voltam képes bántani őt, ahogyan eddig soha nem tettem meg szándékosan. Közben ujjaim mellkasán játszottak, és elégedetten kortyoltam a forró folyadékot.

- Játszani? - kérdeztem vissza. - Remélem, minden értelemben - hunytam le a szemeimet, mikor megéreztem a fogait a nyakamban. Imádtam, ha ezt tették velem, de tény, hogy nem sokaknak engedtem. Ha más kért volna erre, alighanem a nyakát kitörtem volna az illetőnek. Erinnek megengedtem. Ő nem akárki volt számomra.
Bár gyengéd volt, ahogy lehetett, a mohóság érezhető volt rajta, és néha halkan szisszentem egyet, mikor mélyebbre nyomta a húsomban a fogait, ennek ellenére túlzottan élveztem a helyzetet.
- Ha ezt tovább csinálod, fuccs a mai vadászatnak - fogtam le a mellkasomat simogató kezét.

Hallottam szisszenéseit, ez mégsem vetette vissza a mohóságomat, és alig tudtam ellenállni annak a vágynak, hogy még több vért igyak belőle.. míg másoknak a tündérvér a gyengéje.. nekem Klaus vére az. Kissé szürreális, de mindenkinek van kedvence.
- Saj... sajnálom. - mondtam elfojtott hangon, rekedten, hiszen még kapkodtam a levegőt, mikor elhajoltam tőle. Nem töröltem le a vérét ajkaimról, így szólaltam meg újra. - Rendkívül finom vagy. - húztam végig szám szélén az ujjamat, majd ugyanazt az ujjamat az alsó ajkához érintettem, hogy megízlelhesse saját vérét.

Azt már egy hang nélkül tűrtem, mikor kihúzta fogát a nyakamból, aztán lejjebb hajtottam a fejemet, és valami fura jókedvvel néztem Erinre.
- Ne sajnáld - vontam vállat egyszerűen, és megnyaltam az ujját, amin az én vérem vöröslött. - Fene tudja, én annyira nem ízlek magamnak, ahogy neked - tettem aztán hozzá, majd nagy levegőt vettem. - Jól van. Induljunk neki, feltéve ha nem akarod, hogy letépjem a ruhádat, és most azonnal a magamévá tegyelek. Már megint felhúztál - néztem sokat mondóan az ágyékom felé.

Miután lenyalta a vért az ujjamról, még ajkaimhoz értem és megtöröltem a számat, de nem engedtem, hogy egy csepp is kárba vesszen. - A saját vérem számomra se finom, úgyhogy meg tudlak érteni. - sóhajtottam fel, majd megtelt a a szemem pimasz csillogással.
- Letépni... a ruhámat...? - kérdeztem. - Ez most megjelent a lelki szemeim előtt. És elismerem, hogy... Felettébb izgató illúzió. - nyeltem egyet.
Távolabb kellett lépnem tőe, hogy az áldozatainkra tudjak figyelni, de eléggé nehéz volt így.

- Megőrjítesz - sóhajtottam vágyakozva, aztán mikor egy lépést hátrált tőlem, kissé a fának koccantottam a tarkómat, hogy lehiggadjak. - Még egyszer úgy nézel rám, ahogy az előbb, nem fogok tudni parancsolni magamnak. És akkor kénytelen leszek belőled enni, mert éhes maradok. Vagy egyszerűen elvesztem a türelmem, odarohanok, gyorsan ölök, hogy aztán rád vessem magam. Szóval, rajtad múlik és áll minden - néztem Erin szemébe.

Továbbra is nagyokat kellett nyelnem,és távoltartottam magamat tőle, mert ha a kőzelébe kerülök, félő, hogy én előbb döntöm ott hátra, és fuccs mindennek?
- Szerintem nem rajtam áll. Te már... állsz magadtól is... - fordultam felé mégis. Utáltam az ilyen helyzeteket. Szinte már fulladva vettem a levegőt.

- Ó, a szentségit.... - mormogtam, aztán ahogy Erin elfordult, máris a háta mögé vetettem magam, és átkaroltam a hasát. - Már megint jól felvágták a nyelved szépségem - nevettem fel csendesen. - A szemed viszont még a sötétben is jó - utaltam arra, amit látott a nadrágomban, aztán államat a vállára tettem.
- Nem tudom, mi van velem, de mióta a társaságodban vagyok, valahogy kissé könnyebb az élet. Legalábbis úgy tűnik - tettem hozzá, aztán megfogtam a kezét, és ágyékomhoz húztam. - Persze némely szempontból sokkal izgalmasabb...

Megjelent mögöttem, és átkarolta a hasamat, mire jólesően felsóhajtottam. A teste az enyémhez simult és éreztem mindazt, amit eddig nagyjából láthattam.
- Igen, izgalmasabb. - motyogtam, majd újra nyeltem egyet, és végigsimítottam nadrágja elején, ahogy odahúzta a kezemet.
- Ebből így... nem lesz vacsora.

- Hát nem nagyon - ismertem el Erin igazát. - De most őszintén... hát hogy menjek így oda? - böktem a fejemmel a fiatal pár felé. - És amúgy is... most már elvesztettem a türelmem. Most már gyorsan akarok ölni, mert van más is utána, ami vár - csókoltam végig a gerincét, aztán felegyenesedtem. - Mit szólsz, ha azt mondom, rohanjuk le őket? Aztán... menjünk vissza, hozzád. És ma éjjel, te lehetsz az, aki uralkodik.

A testem megremegett, ahogy végigcsókolta a hátamat, és érezem, hogy már az én testem is reagál az érintésére.
- Hm... szeretek uralkodni. Rajtad főképp. Máshol úgyse tehetem meg. - vigyorodtam el, majd mire reagálhatott volna, eltűntem a szeme elől, hogy legközelebb a páros férfi tagja mögött bukkanjak fel és kegyetlenül kaptam el a nyakát.
Teste megfeszült, ordított volna, ha képes lett volna rá, viszont a nő elégé kiakadt. Ordítson csak... nem hiszem, hogy Klaus sok időt ad neki.

Kérem, ez van. Ezért bírom ezt a nőt ennyire....
Alig telt néhány másodpercbe, hogy máris a férfi háta mögött bukkanjon fel, belemélyesztve fogát a nyakába, míg én magam szinte azonnal utána siettem, hogy a lányt kapjam el ugyanilyen módon.
- Nyugi bébi - fogtam át hátulról erős karokkal. - Nem fog fájni. És nem tart soká - keményedtek meg a vonásaim, majd arcom változni kezdett, hogy feltépjem a lány ütőerét, és szinte megfürdessem torkom a vérében, mohó kortyokban nyelve mindaddig, míg egyáltalán csak volt a testében.
- Mindig csodálom az emberek hülyeségét - löktem el aztán magamtól a tetemet, ami jókora puffanással ért földet. - Egymás után érik a halálok az itt kirándulókat. De mindig van néhány marha aki nem ért ebből. Jelen esetben, hála az égnek - kúsztam oda Erin mellé, és élveztem, hogy a tábortűz kellemesen melegíti az oldalamat.
- Imádom nézni mikor igazi vadász vagy.

A vér jólesően folyt végig torkomon, és nem telt el sok idő, hogy a nő is elhallgasson. Klaus gyorsan beléfojtott mindent.
Élveztem ezeket a pillanatokat, ilyenkor igazán hatalmasnak éreztem magamat. Mert erősebb voltam.
- Ez túl finom volt. - löktem el magamtól én is a testet.

- Oh - vágtam csalódott képet. - Eddig azt hittem, ha belőlem iszol, az a finom - évődtem, majd talpra álltam, és felrántottam Erint is.
- Szegény turisták, nem vigyáztak a tűzre - csóváltam a fejem, mindkét hullát a sátorba dobva, majd a tábortűz hasábjait és parazsát a sátorra rúgtam, hogy a lángok azonnal fel csapjanak.
- Mehetünk - csaptam össze kezeimet a jól végzett munka tudatával. - Mintha ez előbb az erdő fái alatt belekezdtünk volna valamibe. Remélem, nem ment el a kedved a folytatástól.