- A te véredhez nem fogható semmi. - mondtam, majd rákacsintottam, és az egyik fa törzsének dőlve figyeltem, hogyan intézkedik a tetemekről. Okos húzás, de tőle nem is vártam mást. Úgy csinálja, ahogy azt kell. Felsóhajtottam, majd mellé léptem, de ezúttal nem fogtam meg kezét, csak szemeibe néztem, és elvigyorodtam. - Azt hiszem, még nem láttál játszani.. úgy igazán. - kacsintottam rá, de még mindig nem mozdultam. - És elkövettél egy hatalmas farkashibát.. azt mondtad, én lehetek az uralkodó ma este. Ugyan nincs koronám, se trónom, de.. - húztam végig ujjamat a mellkasán, még mindig pajzán vigyorgással. - van valami, ami a Te eszedet is elveszi. És mindketten tudjuk, hogy mi az.. - suttogtam már, majd eltűntem szemei elől.
mindegyik ezt mondja. Ez a legnagyobb gond. Mert én mindegyiket meg tudtam eddig félemlíteni. Miben lenne Ő a kivétel? Olyan, mint a többi. Hagyjuk már... - Nem vagy kicsi lány? Hát mégis... mi vagy? - sétáltam oda elé és végigmértem arca szép vonásait. Egész csinos... tudnék vele mit kezdeni, ha nem lennék belezúgva egy másik nőbe. Aki történetesen egy vámpír. Ősvámpír. Nevetséges vagyok. - Nem tudom, hogy illik-e ilyenkor bemutatkozni. Curtis vagyok - nyújtottam ki neki a kezemet ravasz vigyorral. A játszma elkezdődik... hamarosan.
Megforgatta szemeit szavaim hallatán. Nem is vártam más reakciót, általában a legtöbb ilyen válaszomra ezt kapom, így nem nagyon lepődtem meg, vagy vettem magamra. Nem volt túl sok értelme, én tudom hogy már rég nem vagyok egy kicsi lány, és épp ez a lényeg. - Talán több mint 900 éve még kicsi lány lehetettem, de az már rég volt, így úgy érzem már nem illik rám a kicsi lány kifejezés! - Vontam fel egyik szemöldökömet, de aztán a végén halványka mosolyra húztam ajkaimat. Gondol amit akar, de én nem félek. - Nem illik Curtis! - Mondtam a végén kiemelve a nevét, amit most mondott el. Arcára egy ravasz vigyor ült ki, és úgy nyújtotta felém kezét. - Messua... - Mondtam el én is nevemet, és én is felé nyújtottam kezemet, de úgy hogy már meg is fogjam azt.
- 900 év? - füttyentettem egyet, és még inkább a zsebembe süllyesztettem ujjaimat. - Ejha, szép kort megéltél, drágám. Nem is látszik rajtad. Nyilván valami rendkívül jó ránctalanítót használhatsz... mindenhol - mértem végig teste minden egyes centijét, majd felsóhajtottam, és egyre közelebb somfordáltam hozzá, hogy rezzenéstelen szemekkel meredjek tekintetébe. - Örvendek, Messua. Tudod, kedvesem... nem szokásom vámpírokkal barátkozni. Évszázadonta egyszer teszek kivételt és ebben az évszázadban ez már megvolt - húztam el a számat. - Tehát most mondd meg... mit csináljak én veled? - ragadtam meg hirtelen a karját.
- Tévedsz nekem sosem volt szükségem ránctalanítókra... de ha neked kéne csak szólj! - Mondtam, és habár komolynak próbáltam tűnni, a végén végül is megjelent egy apróbb mosoly a szám sarkában. Miért volt az, hogy nem sejtettem semmi jót. Nem féltem, csak mégis ott motoszkált bennem, hogy ebből nem pont egy jó dolog fog kisülni. - Miért pont nekem kéne elmondanom, azt hittem tudod, ilyenkor mit kell tenned! - Vontam össze szemöldökömet, és hirtelen megragadta a karomat, de én nem húzódtam el tőle, hagytam neki és vártam mi lesz a következő lépése.
Felvágták a nyelvét, ami meglehetősen bosszantott, de nem tettem semmit... egyelőre. Én tudok várni és mi több, mindig kivárom a megfelelő alkalmat arra, hogy támadjak, bár most már vészesen közeledett az a pillanat, amikor el kell kapnom őt. - Jaj, ne már... ez csak egy költői megjegyzés volt - fintorodtam el. Tudtam, hogy tudja, mégis olyan kis... élesnyelvűnek tűnt, hogy azt hittem, itt rögtön kitöröm a nyakát. De előtte mindig szerettem szórakozni. - Tudod... a legrosszabb boszorkányok közül származom... mindig megölök valakit, kínzom a vámpírokat, mert jólesik... - hajoltam a füléhez, hogy ezeket a szavakat odasuttogjam.
Leállítottam a kocsit az erdő szélén, majd nagy üggyel-bajjal beljebb húztam a Vadász tetemét, mígnem egy olyan helyre értem vele, ahol már nem lehetett látni az utat. Itt jó esetben a néhány nap múlva kipárolgó szag sem fog majd zavarni senkit. - Bocs haver, de ugye megérted? - morogtam, miközben leraktam a földre, és nekifogtam avarral betemetni a testet. - Ez a "vagy te, vagy én" tipikus példája volt. És inkább te, mint én - álltam talpra, majd megnéztem az avarkupacot, és vállat vontam. - Szép álmokat, öregem - fordultam sarkon, visszasétáltam a kocsihoz, és úgy hajtottam vissza a városba, hogy még hátra sem néztem.
Ahogy láttam annyira nem tettszett neki, hogy így beszélek vele, de hát mit tudok tenni, ilyen vagyok. Nem fogok ezen változtatni, így is-úgy is "veszélybe" vagyok mondhatni, nincsenek jó szándékai velem. - Tudom, hogy az volt! - Vontam meg a vállamat hangosan felsóhatjva. A fülemhez hajolt, és már meg is tudtam mit is akar velem tulajdonképp. Kínozni, talán megölni, pusztán csak azért mert jól esik neki, és mert megteheti. - Akkor ezek szerint nem jártam jól azzal, hogy összefutottam veled! - Vontam össze szemöldökömet, és mondtam el megállapításomat. - És gondolom már nem is menekülhetek el. - Mosolyodtam el halványan, és nem is tudta volna kivenni a hangomból a feszültséget.
- Miért, eszedbe jutott menekülni? Ugyan, kérlek... neked aztán nem kellene félned tőlem... csak egy picit - kezdtem el még közelebb menni hozzá, majd ahogy odaértem, meglöktem, és a fa törzsének csapódott teste. - Kár, hogy vámpír vagy. Mert amúgy rendkívül vonzó nő vagy ám... - mértem végig alakját. - De a véred... az, hogy ilyen szörny vagy... nem mentesít fel semmi alól - sóhajtottam fel, és kezem a nyakára fonódott.
Ennyi unalmas embert egy rakáson nem látott még a világ... Esküvő?! Minek?! Ekkora felhajtást egy idióta papírért! Hangosan felnevetek, miközben egy utamba akadó követ kezdek rugdosni, és sétálok tovább. Nem volt rossz ízű a pincérfiú. Szegény, már biztosan bomlásnak indult, hacsak az aranyszívű Emma és a gyémántszívű picike Nash meg nem mentették az életét... Megforgatom a szemeimet. Hallom, ahogyan a távolban motoszkálnak az állatok, embereket is hallok, s ha nem ettem volna abból a srácból, most biztosan utánuk megyek, de így csak leültem egy rönkre, és unalmamban tépkedtem a fűszálakat, a csodára várva. Ami engem általában mindig megtalál. Csak sokszor nem épp a jó fajtából. Egész kellemes idő volt, bár én sohasem fázom, most még a hűvös szelet sem éreztem a karomon. Ismét apró lépteket hallottam közeledni. Szórakozottan hátradőltem, és vártam, hogy egy újabb husi szaladjon a kezeim közé, hiszen ha jön, én fogadom! Meghízni tőle úgy sem fogok... Maximum csak attól a nyavalyától, vagy mi is az... Egyre közelebb ér, és érzem, hogy nem vámpír. Előbújnak a szemfogaim, talán ráijesztek egy picit, vagy ha nem is, ha esetleg kutya lenne, vagy valami koszos boszorkány, mi a legrosszabb?! Ellátja a bajomat. Hát nem ezt akarom?! Nem szeretném, ha az a fattyú megpusztulna bennem?! Dehogynem! Persze, emiatt Emma is nagyon hülyének néz, de ha ez kell ahhoz! Felálltam, majd elé sétáltam, hogy az úton majd találkozzunk...
Végre élek! Annyi ideig sínylődtem a teljes magányban. Olyan voltam mint egy üveg. Senki és semmi nem hallhatott. Nem mintha nem lett volna erőm hozzá, hogy még holtan is lássanak, hanem ezért mert ha híre jut annak, hogy még nem léptem túl a másvilágra, akkor apám vagy Nash megkeresett volna és elégették volna a testemet, hogy soha ne térhessek vissza... Bár talán még akkor is találtam volna egy kiskaput, de azt gondolom ők is nagy örömmel játszották volna ki. Nemesisről átvarázsolt ruha volt rajtam, egy bőrkabát kapucnival és egy farmernadrág... azt hiszem így hívják. A kapucnit a fejemre húztam és úgy indultam neki a nagy útnak. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. 1300 évem volt gondolkodni azon, hogy mit fogok tenni, ha egyszer újra feléledek. Nos elsőként elintézek pár Eredetit. Nagyon szép kezdés. Aztán megbizonyosodom róla, hogy apám él e még. Ha nem, akkor szerencsém van, de ha igen akkor biztosan vámpírként. Hozzá kell tennünk én is halhatatlan vagyok neki köszönhetően. Persze én sikeresen kikerültem a vámpírrá válásos verziót. Lényegtelen! Fura érzés volt ebben a mai lábbeliben járkálni, de egész hamar megszoktam. Egy kis ösvényre tévedtem. Azon sétáltam végig.
Hirtelen hangokat hallottam. Megállok. - Lépj elő vámpír! - utasítom.
Meghallom a hangját. Hangosan felnevetek, őt utánozva, miközben elé lépkedek. -Miféle duma ez? Legalább háromszáz éve nem hallottam ilyet.. -a lány elé állok, belevigyorogva a képébe. Boszorkány. Valószínű telenyomva verbénával, így inkább csak felhúzom. A boszorkákat nagyon könnyű. -És mi ez a szag?! Honnan jöttél? Valami kriptából? -ezt kivételesen nem cukkolásnak szántam. Régi föld szaga van, ha egyáltalán létezik ilyen.. Körbesétálom őt, jól megnézve, miközben egy-két apró kacaj elhagyja az ajkaimat. Úgy néz ki belép a B terv. Nem lehet belőle inni? Jó lesz arra, hogy segítsen a céljaim elérésében. -Katie vagyok. Katerina Petrova, de ha úgy tetszik akkor Pierce. -megforgattam a szemeimet, miközben a mosolyom még nem fagyott le az arcomról. Mindig is utáltam a nevemet, de származásom miatt dupla annyian utáltak, mintha más lennék, és most furcsa módon az eredeti nevemet mondtam. Elvégre aztán ki tudja?! Sok hülye nem jönne rá a Pierce-ből a Petrovára...
A hozzászólást Katie Evelynne Pierce összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 22, 2013 4:25 pm-kor.
Egy vámpírasszony lép elő a bozótosból. Egészen fiatalosan nézett ki és gyönyörű hosszú haja volt. A ruhája is tetszett, már amennyire tetszik nekem a mostani divat. Engem utánozva kezd felém sétálni, amire gúnyos képet vágok. Úgy látszik a mai friss vérnek már nem lényeg a formalitás. - Több is az mint háromszáz. - jegyzem meg szárazon. - Nem tartozik rád Vérnyelő! - jelentem ki és elindulok tovább az ösvényen. Jobb lesz mindenkinek, ha nem foglalkozom a megjegyzéseivel. Nem szeretnék ilyen ezredvérű vámpírokat öldösni, mert tiszta felesleges. Aztán a harmadik lépés után megállok a nevét hallva és visszafordulok hozzá. - Petrova? Jól hallom? - kérdezek vissza csak úgy. Szépen lágyan elmosolyodom. - Remek! - tárom szét a karjaimat boldogan, majd vissza is esnek az oldalam mellé. Aztán az a kis mosoly hirtelen eltűnt az arcomról. - Tudod... jó a szaglásod... Tényleg egy kriptából jövök. - helyeslek és teszek két lépést feléje. - Csak fél órája annak, hogy újra élek... - a hangom nyugodt volt, mégis volt benne valami. Olyasmi mint a vihar előtti csend. Álltam a vámpírlány, Katie tekintetét. - Tudod ki ölt meg és vonszolta a hullámat oda? - kérdezem költőien. - Egy Petrova! - elüvöltöm magamat. A hangom úgy zengett, mint a csata kezdetén az első kiáltás a hazáért. Majd előrenyújtom a karomat és a lányra hárítom az erőmet. Azt akartam, hogy fájjon neki. Nem ismertem névről, ezért biztos voltam benne, hogy nem Tatia az... amúgy is friss vámpírnak látszik. Felemelem a karomat, ezzel a mögötte álldogáló fának taszítom a lányt. Az a szép, hogy ez még csak a kezdet.
Semleges mondatait meg sem hallom. -Persze, hogy jó a szaglásom.. -forgatom meg a szemem, a következő szavaira pedig csak sétálni kezdek. -Szerinted érdekel, hogy hogyan pusztultál meg?! Biztosan megérdemelted. -fordulok hirtelen felé, miközben a tekintetemet az égnek emelem, ezzel is próbálom felhúzni őt, és amint úgy látszik, sikerül is. -Egy Petrova? -húzom fel a szemöldököm, meglepődést színlelve, miközben ő csak üvöltözik, én teljesen nyugodtan beszélek. -Tudod, ezért is szeretem a családom. -sóhajtok drámaian, és elvigyorodok. Kissé gonoszkás a mosolyom, mégis magam előtt látom, hogy milyen gyönyörű. Hogy szeretem-e a családom?! Egyértelmű. Nem. Igazság szerint nem is ismerem őket, de már így távolról megvan az ellenszenv. Túl egyformák a tulajdonságaink. Ekkor csattanást érzek. Ezaz boszi, így kell ezt csinálni! Egy halk nyögés után felkapom rá a tekintetem, majd elmosolyodom. -Csak ennyit tudsz? -biggyesztem le az ajkaimat. Fel akarom húzni?! Az biztos. És ez valószínű nagyon látszik, hogy dühítem, és azt akarom, hogy kínozzon meg, ennek pedig csak én tudhatom a miértjét.
A Csak ennyit tudsz?! kérdésére ravasz mosoly lopakodik az arcomra. - Ennyit érdemelsz Vérivó barátom! - nevetem el magamat finoman. Ch! - Te vagy a Petrovák legalja! - röhögök teljes torokból. - Ennél még apád is keményebb volt. - nevetek még mindig. Ennél még Nash is tovább bírta mikor játékból megkínoztam egy kicsit. Ez a nő már most padlót fogott és a családi nevével kuncog. - Hidd el a neved nem sokat ér, ha nincs hozzá hatalmad, hogy birtokold! - vigyorgok, mint egy gonosz banya. Majd végigsimítok a kezemmel az arcomon. Szép puha még mindig a bőröm, sosem öregszem, soha! Olyan szép vagyok! Szépségemnek párja nincs... Az első dolgom lesz, hogy keresek egy tükröt és megnézem magamat benne, miután itt végeztem. - Tetszik a ruhád! - jegyzem meg, majd behunyom a szememet és elvégzem ugyanazt a ruhacserés igét, mint Nemesisnél. Mikor kinyitom pár másodperc után a szememet már az ő ruhája volt rajtam és Nemesistől csórt darab pedig rajta. Végigsimítok csinos kis újonnan szerzett ruhácskámon. - Tudod... Valamiért ez nekem sokkal jobban áll. - mosolygok a szépségességemen. - És most... el fogod árulni hol van Tatia! - parancsolom semmit nem tűrően.
Megköszörülöm a torkom, és felállok. -Hát pedig ennél többet néztem ki belőled. -ismét felsóhajtok. -Az apám?-vonom fel a tekintetem. Még ha ő Petrova lenne! Katherine az, nem az a férfi, aki igazából marhára nem foglalkoztat. Következő mondatát egy kis híján meg sem hallom, de movel sikerült, így egy jóízű kacajt váltott ki belőlem. -Hát kedves idegen, semmittévő hasztalan boszorkány... El kell áruljam, hogy félreimertél. -hetykén vállat vonok, nem érdekel a dolog. Igazából, szerintem semmi nem különbözteti meg a Petrovákat a többi gonosz vámpírtól. Maximum a különös kegyetlenségük, és a szépségük. Felsóhajtok. Igazából, ha nem vonják az őseim magukra a tekinteteket, ez a név közel sem lenne ilyen híres, ami nem tenne sok jót az én szemszögemből. Reakcióján felnevetek. -Mennyi ideig voltál koporsóban, hogy már most magadat simogatod? -jegyzem meg, rosszindulatúan. Legalább nem előttem elégítené ki magát. Mindegy. Erre a gondolatra csak gúnyos vigyor szalad a számra, ami pillanatok alatt nagy nevetésbe csap át a dedós varázslásaitól. Ezt a bűbájt Emma 12 évesen alkalmazta utoljára. Megtapsolom, miközben lenézek magamra. -Be kell, hogy valljam, hogy még ez is jól áll! -vigyorgok, a ruhában illegetve magamat. -Ellenben veled. Rossz választás a magadfajta elefánt nőknek az ilyen feszülős ruha.. -nézek végig rajta, az agyát húzva. -De tudod mit? Tök feleslegesen pazarlom rád az időmet, azt hittem, hogy ennél többet tudsz. -vállat vonok, és újra felsóhajtok. Majd hátat fordítok neki, menni készülve. -Tatia.. Hmm.. Ő, meg hát, hogy is mondjam, nem érdekel.. -szólok vissza a vállam fölül, a képébe vigyorogva.
- A Petrova férfi felmenőd. - helyesbítem ki a lányt. Bár gyenge próbálkozás volt tőlem, hogy kissé árnyaltan beszélek hozzá. Még annyi agya sincsen, hogy továbbgondolkodjon egy kicsit. Kérdőn nézek rá, mikor azt mondja félreismertem. Téved! Semennyire sem ismerem, csak azt tudom megállítani, hogy egy öntelt kis ribanc, aki elvan szállva a Petrova névtől. Aztán gonoszan elmosolyodok. Ott termek előtte, mikor menni készül. - Talán szeretnéd kipróbálni milyen is egy kriptában rohadni? - vigyorgok rá gonoszan. Nem az én stílusom a gonoszkodás, de vámpírellenes vagyok. Az emberekkel kedves de természetfeletti lényekkel könyörtelen. Bár még a kutyákat elviselem. Elkapom az egyik felkarját és erősen szorítom. - Kíváncsian várom mennyi idő után fogsz könyörögni, hogy engedjelek ki. - vigyorgok majd lökök egy nagyot rajta, hogy a földre zuhanjon. Összerakom a két tenyeremet és a föld elkezd remegni alattunk. Sejtelmesen mosolyogva lehunyom a szememet. Aztán a föld beszakad alattunk és egy kriptába érkezünk. Felállok és gyorsan lezárom a tetejét.
Egész úton idáig Isobelen járt az agyam. Először még mulatságos volt a dolog. A teljesen belőtt Isobel. Az erkölcs anyja... de aztán már ijesztő volt a dolog, és dühítő. Most komolyan azt hiszi, hogy ettől jobb lesz bármi is? És ráadásul annál dühítőbb volt, mert rájöttem, hogy igazából nem tehetek szinte semmit érte. Vagy megküzd ezzel ő maga, vagy elmegyek Klaushoz, és ha kell, térden állva kérem, hogy ő igézze meg Isobelt. Az legalább fixen működne. Leállítottam a kocsit, és kiszálltam, majd némi szemlélődés után elindultam befelé az erdőbe. Tudtam, melyik fát keresnem... hogy melyiknek a tövében temettem el a vadászt. Az avar surrogott a lábam alatt, és néhányszor bizony összerezzentem, ha egy mókus vagy nyúl iszkolt el a fűben. - Végre... - torpantam meg egy csonka fa alatti nagy levélkupacnál, és miután néhányszor belerúgtam, kissé lejjebb kotortam a leveleket. Nem vágytam dermedt szemű, kissé már rothadó halottat látni, de muszáj volt bizonyossá lennem, hogy tényleg itt van. Hogy tényleg megöltem őt. - Nem nézek ki túl jól, nem? - suttogta egy hang közvetlenül a fülembe, én pedig hatalmasat ugrottam. - Nocsak, a nagy hős vámpír... megijedt a csúnya vadásztól? - kérdezte az ismerős hang, és megfordulva megláttam azt, aki mintha két helyen lett volna egyszerre időben és térben. Mert egyrészt ott hevert élettelenül, dermedten a levelek alatt... másrészt ott állt előttem, és hideg kegyetlenséggel villogott a szeme. - Ezt nem értem... - ziháltam, és hátrálni kezdtem lassan. - De hiszen... én... - Én... de... jaj... hiszen... - csúfolódott az alak, és lassan közelebb jött. - Hagy mondjak valamit, Damon Salvatore -sziszegte, és a következő pillanatban szinte vámpírgyorsasággal termett előttem, a kezei pedig - azok a halott, hideg kezei - vaskapocsként zárultak a nyakamra. - Megöltél, Damon Salvatore - lehelte hátborzongatóan az arcomba. - Én pedig bosszút esküszöm. Nem lesz egyetlen perc nyugtod sem tőlem! Ott leszek az álmaidban, hogy gyötörjelek. Ott leszek az ébrenlétedben is. Engem látsz a házadban, engem látsz majd a gyerekeid mellett, és a nászi ágyadban. Egészen addig, míg olyan teher nem lesz számodra az élet, hogy te magad fogsz megválni tőle! - engedett el megvetően. - Ráérek, Damon Salvatore. Van időm. Az egész örökkévalóság - nevetett fel hirtelen, én pedig hanyatt-homlok rohantam vissza a kocsihoz. Hátra sem néztem, mert féltem, hogy a Vadász még mindig ott liheg majd a nyomomban. - Nem lehet... biztos, hogy megőrültem - motyogtam, mikor visszavágtam magam a volán mögé. Eszement sebességgel indultam el, kifelé a fák közül. Mintha csak a saját sorsom elől menekültem volna el.
Ide-oda repítget, már kezdek beleszédülni. Erőtlenül kapkodok a levegőért, miközben visszaérünk. Érzem, hogy az arcomon már nincsen seb, a bőröm pedig újra feszes, de ahogyan végigsimítok az arccsontomon, érzem a heget, ahogyan a hasamnál is, amit szinte teljesen átégetett, a lyukas pólóval együtt. Valószínű ez is hamarosan elmúlik, mégis ugyanolyan pocsékul érzem magam, és az állapotom mit sem javult, hiszen attól, hogy már szinte teljesen begyógyultak a sebek a vérem nem párolgott vissza testembe. Megpróbálok felállni a földről, de a gravitáció visszahúz. -És ha hazudtam?! -kapom fel rá a tekintetem. -Egy névvel megelégszel?! Pedig nem mondtam semmi hasznosat. -megvonom a vállam, a földről figyelve rá. "És most megöllek." Felnevetek. -Hajrá, kedves Dana! -tárom ki a karom, majd hátradőlök, mint aki moziban van, miközben újabb sikertelen kísérletet a feltápászkodásra.
- Elég a neve is... - mondom közömbösen. - Hazudni? Ugyan már! Nem vagy te olyan jó színésznő...- mondom lezseren. Egy Petrova... egy Petrova ivadékot készülök megölni... Egy Petrova megölésének vágya miatt kellett meghalnom... meg persze a gyengeségem miatt is... szerelem... ó hogy én is kitudnám kapcsolni az emberségem ezen részét. De nem tehetek ellen semmit... hiába minden küzdelem... még mindig szeretem őt. De sajnos ez már nem segít rajta. Ha megtalálom megölöm!!!!! Szitkozódom mérgemben magamban. Persze ez a valóságban nem így van. Talán még várna rám? Talán megbánta a tettét? Hiszen csak a családját védte... Nekem az emberiség a családom. És én is megvédem őket. - Ismersz egy férfi Petrovát? - kérdezem és összefűzöm az ujjaimat. Talán már meghalt, talán már nem is él. - Nash... - teszem hozzá.
-Remélem végzel vele is. -ha már így állunk. Megvonom a vállam, miközben ismét becsukom a szemem. Ekkor kérdez. Elvigyorodom. -Az összeset ismerem. -mosolygok behunyt szemmel, mint egy őrült. Egy nevet is mond. A torkomból kacaj szökik fel, miközben kinyitódik a szemem, és lebiggyesztem az ajkaimat. -Óó.. A pici Nash... Már biztosan úton van Emmával, hogy megmentsenek. Megint. -ismét vállat vonok, miközben megforgatom a szemeimet. De remélem, hogy ezúttal elkésnek. Mintha valami felcsillant volna a szemében, miközben kimondja a nevet. Ismét elfolytok egy feltörekvő nevetést. -Nash Petrova.. -mintha ízlelgetném a nevét. -..szegény fiú, olyan reménytelen. -cukkolom, erőtlenül motyogva. Nem tudom, hogy honnan ismeri, vagy mi köze lehet hozzá, de az biztos, hogy nem voltak közömbösek. -Na, megölnél már?! -förmedek rá. Minek szenvedjek, ha már így felajánlotta?!
- Remek! Akkor csak tudd, hogy miatta halsz most meg! - elmosolyodom. Annyival fizetnie kell a meggyilkolásomért, hogy pár rokona vére a kezemen száradjon. Odamegyek és felemelem a nyakánál fogva. - Már nem kell sokat várnod picikém. - mondom és elkezdem szorítani a nyakát egyre jobban... A célom, hogy a verbéna egyre mélyebb sebet vájjon a nyakába és a feje elváljon attól a csinos kis testétől. - Mond szépen... Goodbye! - és ördögi nevetés tör ki belőlem.
-Semmi gond. -vigyorgok a képébe, miközben csendben tűröm, hogy a keze a nyakam köré fonódjon, és elkezdje égetni a bőrömet, amiből vér serken ki, és tiszta seb lesz. Bár nem ellenkezek, és a megbánás, vagy a könyörgés egy apróbb jelét sem látni az arcomon, a fájdalomtól folyamatos halk nyögések hagyják el a kiszáradt számat. Roppanást hallok, a nyakam megreccsen, én pedig megijedek, elvégre éppen a halálomon vagyok. Mondjuk ezt akartam, ha ez kell ahhoz, hogy az a gyerek ne szülessen meg, én csendben tűrni fogom...
Vámpírsebességgel teszem meg az utat a birtok és az erdő között. A hangok és a szagok vezetnek el arra a helyre, ahol vannak. Ahogyan megláttam a két nőt, Katiet és egy másikat, amint a nyakát szorongatja, óriási vihar kerekedett az erőmből kifolyólag. Az ismeretlen nő keze levált Katieről, és egy közeli fának csapódott, miközben nem törődve vele, Katihez rohantam, aki már alig élt, a szeme sem volt nyitva. Rázni kezdem, miközben próbálom meggyógyítani. Nem tudom, hogy milyen lény az, aki ezt tudja tenni.. Hihetetlenül erős lehet... Hátranézek, a nő éppen felkel, én is felállok, szembenézve vele, még ha esélyem sem lehet ellene...
Vihar támad és egy fának csapódom. Túl hirtelen ért az egész. A kezemmel próbálom hárítani a becsapódást, de nem igazán sikerül és meghorzsolom érkezésnél az arcomat. A szám széléből vér serken fel. Könnyedén felállok. Azért ettől még nem fogom elsírni magamat, mint egy óvodás. Egy szőke nő éppen velem szemben áll. Erre csak elvigyorodom. - Jött a felmentősereg? És hol van Nash? - mosolygok. A szőkét végigmérve nem lehetett idősebb, mint a kis gyámoltja, aki még mindig a földön próbálta összeszedni magát. A nyakából folyt a vér szanaszét. - Adok két másodpercet, hogy eltűnj... és akkor talán életben maradsz. - fenyegetem.
Kezdőlap
