Kicsit még elmerengtem, miközben bólogattaqm Samantha szavaira. Igen, így volt... tényleg a szavaira figyeltem. A szavak súlyára, mellyel engem illetett. De nem tudom, hogy miért kellene a szemeit néznem, mikor tudom, hogy fájdalmat okozna nekem azokkal is... - Akkor... azt hiszem, most inkább menjünk haza. Amikor rossz a kedvem, még brutálisabb vagyok, mint általában - nyeltem egyet. Nagyon éhes voltam mrá, de jobb lesz, ha előtte inkább hazamegyünk.
(Samantha és Tristan lakása)
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 12:28 pm
Egy anyátlan gyermek itt a semmi közepén. A szívem összeszorult. Nyeltem egy nagyot.
Anya nélkül élek már ezer éve. Teljesen átéreztem. De aztán végigfutott az agyamon, hogy egy vérfarkas kölökkel állok szemben. Utáltam a fajtájukat. Mindet egytől egyig. Bár sosem venném rá magamat, hogy egyet is megöljek ezért közülük. Nem vagyok annyira fajgyűlölő. Amíg nem botlanak belém addig minden rendben van. Az élet igazságtalan. Azt akartam, hogy ez a gyerek is szenvedjen úgy és annyi ideig, mint én. Máskor nem vagyok elvetemült és szeretem a gyerekeket is, de nagyon fel voltam húzva a mai nap történtek miatt. Aztán mikor igéztem volna meg... valami belül megállított. A kezemet a vállára tettem. - Féled e halált Daryl? - kérdezem tőle. Támadt egy sokkal jobb ötletem. Átváltoztatom vérfarkassá. Bár ahogy ismertem magamat, később lelkiismeret furdalásból tuti örökbe fogadnám. - vagy szeretnéd, hogy kiváltsam neked az átkot? - nem nagyon emlékeztem, hogy mit is kell ahhoz tennie, de ha emlékezetem nem csal emberölés is volt a dologban. Viszont nem hiszem, hogy egy 10 éves gyerek embert fog ölni. Végül is úgyis ráerőltetem, amit akarok, de legalább adtam esélyt döntésre.
Amikor a kezét a vállamra tette szinte a hideg is végigfutott rajtam. Hallgatnom kellett volna Bailey-re és vigyázni arra amit adott. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. De nem nagyon érdekel, ha meg akar ölni akkor tegye azt. -Sosem féltem a haláltól, és nem is most fogom elkezdeni. - vágtam rá rideg tekintettel és valamiféle megvetést is sugallhatott a tekintetem. Viszont a következő kérdésére egy hatalmasat nyeltem, és a mellkasom is őrült módon szorított. Hogy féltem-e? Igen egy kicsit, de nem tudok mit tenni ellene. -Azt csinálsz amit akarsz. Nem félek tőled! -löktem le a kezét a vállamról. Lehet, hogy ezt nem kellett volna, sőt biztos, de nem fogok a lábai elé borulni és könyörögni. Már csak abban tudok reménykedni, hogy nem teszi meg. Fogalmam sincs, hogy mivel jár ez az egész. Annyit tudok amit Bailey elmondott nekem, semmi többet, de azt hiszem az édeskevés.. Most már határozottan remegett minden porcikám, de igyekeztem határozottnak látszani, bár ez egyáltalán nem sikerült.
Engedélyt adott rá és nekem ennyi elég volt. Belenéztem egyenesen a szemeibe és próbáltam valamit kiolvasni belőle.
Izgalmasnak hangzott, hogy beleírhatom az életrajzomba, hogy átváltoztattam egy kölyköt vérfarkassá. Valamiért jól hangzott és ötletnek sem volt rossz. Éreztem, hogy egyszer úgyis ki fogja váltani, hiszen ez a sorsa. Jobb ha én tetem meg vele és akkor nem magát fogja hibáztatni a gyilkosságért. Majd talán egyszer erre ő is rájön, hogy csak jót akartam neki. Bár nem mostanában, hiszen kisgyerek még. - Menj be a belvárosba és öld meg az első embert akit meglátsz.... Persze úgy csináld, hogy le ne bukj... Ha végeztél teliholdkor találkozunk a Lockwood kriptában. Hozz magaddal sok láncot is. - utasítottam. Nem akartam végignézni annak az embernek a halálát és időm sem volt ilyenekre. A névjegyemet a kezébe nyomtam. - Hívj ha megvagy! - mondtam vigyorogva majd felálltam és otthagytam a kölköt az erdőben.
Most komolyan meg kéne ölnöm egy embert? Nem, egyszerűen erre magamtól nem lennék képes, de teljesen az irányítása alatt voltam. Legszívesebben most magamat öltem volna meg.. -Jó...-morogtam az orrom alatt és kivettem a kezéből a névjegykártyát. Szívem szerint darabokra tépném, és a szájába tömném, de abból megint csak nem jönnék ki jól. Mondjuk azt hiszem ennél rosszabb helyzetben nem is lehetnék. Én mint gyilkos? Ez most komoly? Soha nem lennék erre képes, de most mégis...mégis meg kell tennem. -Mire...Mire jó ez? -üvöltöttem utána amikor eltűnt az erdő sötétjében. Pocsékul éreztem magamat. Egyszerűen nem akarom megtenni..Már most bűntudatom van pedig még semmit sem csináltam. Szorított a mellkasom, és nagyokat nyeltem, majd lassan és bizonytalanul indultam el a belváros felé...Közben folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi lesz ezután... Mi lesz velem?
Miután eljöttem a bálból végig hayden járt az eszembe. Még soha nem láttam férfit ilyen szenvedéllyel. Ránéztem a cetlire amit nekem adott és azon járt a fejem talán felkéne hívnom őt. Tökéletes szerető lenne. Már jártam otthon, de a kabátom még mindig a Locwood birtok illatát őrizte. Tökéletes este volt kivéve azt, hogy Klaust megláttam. Ő nem vett engem észre, de azzal, hogy még a városban vagyok, kockáztatom az életemet. Az se érdekelne már, ha megölne. De úgy is tudom, hogy mivel én vagyok az egyetlen női hibrid biztos céljai lesznek még velem. Eléggé megviselte mikor eljöttem, de semmi jelét nem láttam volna, hogy keresne. Elindultam az elrdőbe olyan éhes voltam, napok óta nem ettem. Tudtam, hogy egy vadász se tud velem végezni, ha csak lenem vágja a fejem vagy kinem tépi a szívem, és ahoz nekem is lenne egy két szavam. Ez a jó, ha hibrid vagy egy karó nem öl meg csupán több kell ahhoz. Már hálás se vagyok, hiszen a hold átok már nem él. Miközben sétálgattam és belemerültem a gondolataimba meghallottam szöszmötölést. Egy lány volt az rémülten nézett rám. nem gondolkoztam csak neki ugrottam átharaptam a torkát és csupán magától jött a vére ami olyan finom volt, mint a méz ilyen édeset még soha nem kostoltam. Csak szorítottam magamhoz, hogy még jöjjön, meg is feletkeztem arról, hogy azért bárki jöhetne és arról, hogy ne öljem meg. Megtettem, megöltem és a teste úgy omlott le, mint egy rongybaba. Még egy neszt hallottam, gondoltam újabb finom falat, de nem a lány nem éppen meglepődötten nézett rám.
Nem kellett volna idejönnöm. Már csak azért sem, mert rettegek a vámpíroktól, hogy egyszer ismét elkapnak és most erre... újra itt vagyok? Hát teljesen megőrültem, semmi kétség. Micsoda bolond ötlet, teljesen becsavarodtam! Nyelve egyet, úgy döntöttem, nem is itt találom meg a végső kikapcsolódási helyemet. Inkább megyek valami kisebb helyre.
- Erdei szórakozóhely -
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Még mindig nem szoktam meg azt, hogy egy vámpír nemcsak autóval közlekedhet gyorsan. De beláttam, hogy Damon a legjobb, akit kaphattam, mint "tanár". Ő már tényleg eleget látott, és valljuk be, Stefannal nem mennék sokra. Olyan lennék, mint ő. Az meg veszélyes, ha az ember gyereket nevel. - Itt vagyunk - néztem körbe, és nagyot nyeltem.
Ránéztem Elenára. Vámpírsebességgel rohantunk el egészen az erdő széléig, amit láttam, hogy Elena élvezett. A szél összekuszálta a haját, az arca kipirult. Viszont mikor besétáltunk az erdő fái alá, már láttam rajta némi szorongást. - Jól van, figyelj - fogtam meg a kezét, és sétálni kezdtem vele, mint az andalgó szerelmesek. - Egy vámpír számára óhatatlan, hogy ne kívánjon néha emberi vért. Az a vámpír aki azt mondja, hogy megállja, az hazudik. És őszinte leszek veled, az is elő fog fordulni, hogy ölni fogsz. Szépíthetném az igazságot, de nem fogom. Jobb, ha mindennel tisztában vagy. A lényeg viszont a következő: ha emberből akarsz enni, tedd. De találd meg hol van a bizonyos határ. Még azelőtt állj meg, hogy megölnéd. Legalábbis, ha tisztán akarod tartani a lelkiismeretedet.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Megfogta a kezemet, mire elmosolyodtam, és jókedvem most valamiért nőtt. Mert jólesett ez az apró gesztus. Valamiféle jelzés volt, hogy ő még mindig annak a régi lánynak tekint, ezen nem változtat az, hogy vámpír lettem. - Szóval... akkor lehet, hogy néha előfordul, hogy ölni fogok - ismételtem meg szavait, majd odafordultam felé.- Én azt hiszem, hogy most hallok valamit. Vagy... valakit - fordultam ekkor már a lépések zaja felé. Legalábbis én annak vettem ki. Szinte éreztem a lábaimban, hogy nekem most... mennem kell... a nyakához. De Damon kezébe kapaszkodtam. - Öhm... - nyeltem egyet, és megköszörültem a torkomat.
- Jól van, tökéletes a hallásod - mosolyogtam, és suttogóra fogtam. - Egy magányos kiránduló. Tervezni sem lehetett volna szebben. Akkor most az jön, hogy menj oda hozzá. Ha akarod, meg is igézheted, vagy akár csak simán nekieshetsz. Elsőre nem fogsz tudni leállni, de én ott leszek, hogy leszedjelek róla. Minden vámpírnál van valami, ami... ha eszébe jut, akkor leáll. Valami, ami miatt érdemes embernek maradni, és nem ölni. Bevallok valamit, amit még sosem mondtam el. Nekem te voltál az. Ha emberre is támadtam, mindig rád gondoltam, és ekkor fékeztem. Nem öltem, csak ettem. Meg kell találnunk, hogy nálad mi lesz majd ez a blokkoló tényező.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Valami meleg mosoly jelent meg az arcomon, ahogy hallottam Damont beszélni arról, hogy ő mire gondolt, mikor evett egy emberből. Hogy... hogy rám gondolt. És ez olyasmivel töltött el, amit nem tudtam elképzelni eddig. Olyan hihetetlen, hogy létezhetnek ilyen vámpír érzések. Ilyen... erős... szinte rendhíthetetlen érzések. - Szeretlek - suttogtam neki, majd gyengéden megcsókoltam, viszont mikor elszakadtam tőle, közeledni kezdtem ahhoz a hanghoz, amitől származott a zaj forrása. Az utolsó pár métert már úgy tettem meg, hogy csak ott termettem előtte, és mire meglepődhetett volna, már a szemeibe is néztem. - Ne mozdulj. És ne sikíts - suttogtam halkan, szinte izzadva a félelemtől, hogy vajon sikerül-e, majd odahajoltam a nyakához, és harapni kezdtem. A vére édes volt, valódi vér... és ez mindennél jobban esett a tasakok után.
Egy gyengéd csók után Elena elszakadt tőlem, magam viszont nem követtem őt az áldozatig. Megálltam, még a fák takarásában. Látni akartam, hogy boldogul egyedül. De készen álltam rá, hogy bármikor közbelépjek. Lassú volt, és alapos, azt meg kell hagyni. Nem hirtelen evett, mohón és eszét vesztve, hanem szinte minden kortyot megízlelve. Talán ennek volt köszönhető, hogy a férfi kissé tovább bírta, de egy idő után láttam, hogy a térdei rogyadozni kezdtek a vérveszteségtől. - Elena, elég volt - termettem ott hirtelen, és megfogva a vállát, elhúztam a férfitől. - Ne egyél belőle többet. Meg fog halni, ha folytatod.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Szinte felfoghatatlan volt számomra az idő. Csak azt éreztem, hogy a kortyok lefolynak a torkomon... jólesően. Meleg volt, szinte forró, de most mégsem voltam olyan vehemens, mint nemrégiben Estherrel. Rá mérges voltam. Erre az emberre viszont nem. Damon szorítását éreztem a vállamon, és ahogy meghallottam a hangját, elszakadtam a férfitól, hogy Damon felé forduljak, felgyorsult légzéssel. - El... elengedtem... - motyogtam halkan, csak most ismerve fel a helyzetet.
- Jól van - szorítottam meg biztatóan Elena vállát. - Remekül csináltad. Most parancsolj rá, hogy menjen. Hazabotorkál, egy-két napig gyenge lesz, de helyrejön. Jöhet utána a következő lépcső - mutattam a fülemre, hallva egy férfi és egy nő beszélgetését kissé távolabbról. Sátorozóknak tűntek ebben a jó időben, kinn az erdőben. - Készen állsz? - kérdeztem, majd a pasasra mutattam. - Küldd el. Hagy menjen.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Bólintottam egyet, majd belenéztem a férfi szemeibe. - Most... menj el. Ne emlékezz arra, amit tettem veled. A sérülésedet valami állat okozta - néztem a szemeibe, majd ahogy láttam, hogy elsétál, szinte megbabonázva, Damon felé fordultam. - Miért kell az a másik páros? Nem volt elég... ennyi? - kérdeztem rekedten. Féltem, hogy azt már nem tudnám így végigcsinálni.
- Ha akarod, itt abbahagyhatjuk - simogattam meg Elena arcát. - Tudom, milyen lehet kétfelé szakadni. Mást mond benned a vámpír, és mást az ember. Ha úgy érzed, nem állsz készen, ennyi elég volt, akkor... folytatjuk máskor. Csak szeretnék rájönni arra, mi lesz az, ami majd téged megállásra késztet, ha túllőnél a célon. Nem akarok még egy olyat, mikor Esthernek estél neki. Szóval, mi legyen? Folytassuk, vagy elég volt, és menjünk haza?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Bennem egy rész azt mondogatta, hogy igen... igen, menjünk inkább haza. De a másik itt akart maradni. És tombolni akart, mert úgy érezte, ez a helyes. De vajon jó ez? Nem, én egyáltalán nem hiszem... jobb lenne még azelőtt megszökni, mielőtt bármi megtörténne, nem? - Ne... még maradjunk... - löktem őt hirtelen az egyik fa törzsének, és szenvedélyesen kezdtem csókolni a száját. Kezeim végigszántották mellkasát, és jóízűen haraptam bele alsó ajkába, de csak gyengéden, hogy ne vegyem vérét.
- Maradunk - bólintottam, aztán némi meglepődéssel neki is koppant a hátam egy fa törzsének. Pislogni sem volt időm, mikor Elena már a nyakamba csimpaszkodott, és csókolni kezdett vadul, szenvedélyesen. - Most engem akarsz megenni, vagy az embereket? - lihegtem levegő után kapkodva, nevetve, mikor kiszakadtam a csókból. - Engem is meg lehet, de... tudod, ahogy mondani szokták, első a tanulás, és a lecke! - mondtam tanár bácsisan, majd megfogtam Elena kezét. - Már van is egy ötletem, mi lehet majd benned a blokk. De élesben is ki kellene próbálni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Hé... téged nem megenni akarlak... mintha nem tudnád... - suttogtam, és mélyen néztem a szemeibe, hogy értse, mire is gondolok pontosan. De ő ne értené? Hiszen a férjem... és ismeri, hogy milyen vagyok. Tud rólam mindent. Csalódott pofát vágtam, és így néztem végig magamon. A ruhám valami csoda folytán az előbbi menet után nem lett véres, de ezt nem is bántam. - Rendben... mire is gondolsz? - kérdeztem nagyot nyelve.
- Ha hazaérünk, meg is ehetsz, esküszöm - súgtam halkan Elenának, majd elnéztem a fák között abba az irányba, ahonnan a hangokat hallottam. - Ezúttal nem fogok belelépni a dologba. Legalábbis, remélem nem lesz rá szükség. Figyelj rám édesem - fogtam két tenyerembe Elena arcát. - Most neked kell majd erősnek lenni. Ha inni kezdesz... és már érzed az áldozat szívén, hogy meg kell, hogy állj, de magadtól nem vagy rá képes, gondolj a gyerekekre. Mindháromra. Az irántuk érzett szeretet ugyanúgy meg fog állítani téged, ahogy engem megállít az irántad érzett szerelem. Megpróbálod?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
A két keze közé fogtam az arcomat, én pedig csak néztem, és néztem a tekintetét... még sosem láttam őt így beszélni. Őszinte volt, mégis láttam rajta, hogy... hogy bármennyire is szeressen, akkor is belém "veri" azt, amit most tennem kell. Mert nem lehetek gyilkos. A gyerekeim miatt nem lehetek. És nem lehetek a szerelmem miatt sem. Nagyot nyelve bólintottam egyet. - Rendben... megpróbálom - motyogtam halkan, miközben hátat fordítottam neki és pár pillanatra lehunytam a szemeimet, vettem egy nagy levegőt, és csak utána tűntem el Damon szemei elől. Hogy ezek után mi történt, azt már nem tudnám képkockák szerint felidézni. Azon kaptam magamat, hogy mindkettőt megigéztem, hogy maradjanak csendben, és ezúttal a nőbe kóstoltam bele először. Mélyen haraptam belé, éreztem vérét, hogy elönti a torkomat, ekkor viszont már nem tudtam olyan visszafogott lenni, mint az előbb. Próbáltam felindézni Damon szavait a fejemben... mit modnott az előbb... azt, hogy bírjak magammal. És én igyekeztem... gondoljak a gyerekeimre. A szemeim elé ugrott Delena, David és Emma. Hogyan néznének rám, ha most látnának? A gondolat egy pillanat alatt uralta el a testemet, és kipattantak szemeim, úgy löktem el magamtól a testet.
A háttérben maradtam ahogy Elena elsuhant, és a kezem ökölbe szorítva, csendesen vártam, vajon ez alkalommal sikerül-e neki magától megállni. Ha nem, akkor más módszer után kell néznünk. És az jóval nehezebb, meg hosszadalmasabb lehet. Ahogy szinte kontrollt vesztve tapadt neki a nőnek, már úgy láttam, a tervem sutba dobhatom, de ekkor Elena szemei felpattantak, megteltek valamiféle szégyennel, és ellökte magától a nőt. - Ez az! - bokszoltam bele a levegőbe, és hirtelen mellette termettem, majd megcsókoltam még véres száját. - Sikerült! Látod, megcsináltad ! - lelkendeztem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Damon hangját már messziről meghallottam, és még kapkodtam a levegőt, mikor odaért mellém és egy csókot nyomott a számra. Nem zavarta, hogy csupa vér vagyok, és nem zavarta az sem, hogy... ezúttal hevesebb voltam, mint nemrégiben. Ő csak... hitt bennem, hogy képes vagyok megcsinálni. A mellkasának dőltem, valami megkönnyebbültséget érezve, miközben hozzábújtam. - A gyerekekre gondoltam... és rád... - motyogtam csendesen.
- Jól van édesem - simogattam Elena haját, ahogy nekem dőlt. - Tudtam, hogy képes leszel rá. Nem is olyan nehéz ez, látod? - kérdeztem, és felemeltem a fejét. - Szeretlek - suttogtam neki, aztán szétnéztem. - Mit mondasz? Elég volt ennyi mára? Ha jóllaktál, akkor talán ideje lenne hazaindulni. Mintha az előbb az erdőben ígértünk volna egymásnak valamit - kacsintottam jókedvűen.
Kezdőlap
