-Rendben köszi-Mondtam, de attól függetlenül hajtotta a kíváncsiság.
-Én meg találkoztam egy sexy hybriddel, jó nap! -Vigyorodtam ismét csak mellette csak nevetni tudtam. 200 év alatt nem éreztem ilyet egy szerelmem volt, de még az átalakulásom előtt.
-Hát nem éppen, de erős vagyok! És azt vallom tanulj meg a mosolyoddal ölni akkor nem lesz véres a kezed!-Mondtam rá nézve.
-Szerintem jó ötlet a Grill persze, csak ha még benne vagy és nincs más dolgod-Néztem rá és vártam a válaszát.

-Nincs mit, de remélem meg is fogadod a tanácsomat. -néztem rá már szinte elhidegült tekintettel.
-Szóval így vélekedsz rólam? -vigyorodtam el elégedetten.
-Ha segítség kéne akkor szólj nyugodtan és intézkedem neked. Engem azért nehezebben ölnek meg mint téged. -jelentettem ki.
-Akkor menjünk a Grill-be! -adtam gázt és már el is hajtottam az úti cél felé.

[Grill]

[Freeman lakás.]

feldúlt voltam, megakartam védeni a testvéremet aki nem engedte, a démonság miatt megváltoztam igen,de még mindig szeretem a testvéremet! Beérkeztem az erdőbe és belerúgtam egy nagy fába ami be is horpadt. Majd leültem a levelekhez és magam elé bámultam.
Reméltem senki nem látja a szenvedésem, mert ez egy démontól nem megszokott dolog.

A lány úgy szó nélkül eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. A kislányával együtt. Érdekes húzás, ezt meg kell hagynom. Nem vagyok olyan félelmetes, tekintvén hogy egy őzön kívül soha nem bántok senkit. De még a szerencsétlen állatot is elengedem.
Felvont szemöldökkel kezdtem kibaktatni az erdőből, gondolkodva a múlton. Ideje lenne találkoznom fivéreimmel. Kollal, Elijah-val és Klausszal. És a húgom? Nem is tudom, hogyan gondolhat rám. Niklaus ráhatása végett nyilván ő is a vámpírok szégyenének tart. Kegyetlen igazság, de talán ez a valóság.
Zaj ütötte meg fülemet. Valamiféle tombolás. Ezt vettem ki belőle legalábbis. Egy fiatal nő ült ott, meredve maga elé.
- Hé! - szóltam oda neki egyelőre a távolból. - Minden oké?

Tombolásomat persze meghalotta valaki, de nem tudtam ki mikor közelebb ért éreztem, hogy egy vámpír az, de furcsa volt nem a megszokott vámpír. Kiáltására röktön felpattantam és szembe kerültem vele.
-Ööö, persze minden rendben-Engedtem el egy művigyort. Vajon, ha megtudja mi is vagyok meg akar majd ölni?
-Ki vagy te?-Kérdeztem furcsálva hiszen nem tudtam ki is ő.

Közelebb sétáltam. Nem ember volt, szinte a kisugárzása árasztotta ezt az érzést. Valami egészen más, amihez hasonlót én még talán nem is éreztem.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy minden stimmel. - néztem végig rajta, látva az erőltetett mosolyát, majd ledobtam magamat én is az egyik fa törzsébe, és nagyot sóhajtottam.
- lényeges most az, hogy én ki vagyok? A kérdés, hogy te ki vagy. És ki művelte ezt veled.

Közelebb jött és leült én is csatlakoztam újból, majd egy kis darab fával játszadoztam.
Egy vámpír hogy lehet velem ilyen kedves? Talán nem is vámpír? Futottak át agyamon ezek a röpke kis gondolatok miközben még mindig a kis darab fával rajzolgattam.
-érzem, hogy vámpír vagy, de más mint a többi sőt még személyiségileg is.-Néztem rá nagy kerek szemekkel.
-Én egy furcsa pokol fajzat vagyok!-Sóhajtottam nagyot.
-Minden családban vannak viták nincs kivétel a bátyám alól sem!- Erőltetem egy röpke mosolyt ismét.
-Most te jössz idegen!-Néztem rá majd eszembe jutott valami és már nyújtottam is a kezemet.
-karen Freeman vagyok! hivatásos hisztérika.-Suttogtam, majd nevetni kezdtem ami végre jól esett.

- Hm... - sóhajtottam, mikor megállapította, hogy vámpír vagyok. Jó a kiscsaj. Nagyon jó. Példásra vizsgázik nálam. De csak tudnám, hogy ő micsoda...
Még közelebb mentem hozzá, legalábbis oldalazva, és tovább hallgattam őt, már felé nyújtva a kezemet, mint valami illedelmes úriember. De hát.. az voltam! Míg Klaus nem küldött koporsóba engem..
- Üdvözlöm, Karen. A nevem Finn. Finn Mikaelson. - sóhajtottam hatalmasat, közben gondolkodva a szavain. - A bátyádon vagy így kibukva, kislány? - mosolyodtam el halványan. Kedvem szottyant nekem is mesélni, hogy én meg a fajtársaim kegyetlenségétől vagyok kikészülve.

Csak néztem ahogy közeledik hozzám, jól esett e fajta közeledés a részéről.
-Igazából nem..-Kezdtem bele a mondókámba.
-Egy szörnyeteg lettem saját akaratomból ha úgy vesszük, egy lelketlen szörnyeteg.-Mondtam, és akkor újra elkezdett fájni az énem rám jött a sírhatnék, de vissza fogtam magam.
-Érdekel ki vagyok?-Néztem rá, majd , hogy be mutassam közelebb hajolhat nem messze az ajkától rá majd ajkára néztem és vissza mélyen a szemébe. Szemem démoni lett elfeketedett. Majd vissza váltott.
-Nos íme én. Tudom nem szabadna kiadnom ki vagyok, de te másnak látszol mint a többi és érzem is, hogy más vagy, csak tudnám miért. Hogy lehetsz velem ilyen kedves hiszen szörnyeteg vagyok!-jelentettem ki, majd közelebb mentem hozz és néztem rá. Láttam nem csak nekem van bajom.
-És veled kedves Finn mi a helyzet?-Néztem rá. furcsa olt nem váltam ilyen meleg fogatattás egy vámpír akivel lehet lelkizni istenem főnyeremény és még dögös is duplán az.

- Láttam már szörnyeteget. Nem hasonlítasz rá. - vigyorodtam el, hogy valamiképp oldjam a feszültséget, de ez nem jött össze. Ó, hogy vinné el az ördög, már ebben sem vagyok jó?!
Azonban eztán közelebb hajolt, és a számra majd szemembe nézett... fekete szemekkel. Ez a nő egy... démon? Csak hallottam róluk, de sosem találkoztunk. És most itt van. Ebben a városban. Mi jöhet még?
Megértően pislogtam rá. - Nem vagy nagyobb szörnyeteg, mint én. - sóhajtottam, továbbra is barátságosan meredve rá. - Ne aggódj, jó? Nem lesz semmi gond ezzel az egésszel. Majd elmúlik. Minden elmúlik. - utaltam a hangulatára, és kedvesen mosolyodtam el újra.
- Velem? Nem is tudom... azt hiszem, vagyok akkora szörnyeteg, mint te. - sóhajtottam.

Kedves bókján elmosolyodtam, majd tovább hallgattam őt. Szemeimen sem többen tmeg vagy nagyon ügyesen játszotta.
-Hogy lehet egy ilyen lény szörnyeteg, mint te?-Néztem rá majd fejemet vállára raktam. Furcsa volt tényleg nem szoktam meg az érzést, hogy ilyen kedves velem. De jól esett.
-Ma eltörtem egy ártatlan lány nyakát féltem, hogy azé az angyal küldötte.-Mondtam dadogva, majd néztem rá és ismét kérdeztem.
-Finn mi vagy te?-Suttogtam halkan.

A vállamra tette fejét, én meg erősen gondolkodtam, hogy mikor éreztem utoljára hasonlót. Sage-el. Nagyon régen. Hol is van az én Sage-em? Talán már régen halott... szörnyűséget tettek vele.
- Kit öltél meg? - rázott ki egy pillanatra a hideg, és végigmértem arcát, majd tekintetét, ahogyan ujjaim az álla alá csúsztak, hogy így nézzek tekintetébe.
- Vámpír vagyok. Az első vámpírok közül az egyik. - suttogtam elgyötörten.

Jól esett a közelsége, de nem akartam túl rámenős lenni, hiszen biztos egy kis csitrinek tart.
-Egy ártatlan lány-Kerekedett sírásra a szám és akkor démoni létem alatt elöször éreztem az, mint emberi mivoltomkor. Újra sírtam.
Mikor megtudtam ki is ő szemeim elkerekedtek könnyeim elapadtak és csak bámulta bele a férfi szemébe.
-Mikaelson..-Suttogtam megdöbbenve már hallottam az eredetiekről, de soha nem hittem volna, hogy személyesen is találkozom eggyel!
-Az hittem ők gonoszak és beképzeltek..de..te... -Vettem egy nagy levegőt
-Nem!-

[Folyt.vízesés]

(Lockwood birtok)

Mélyen benn jártunk az erdőben, mikor találtam egy tisztást.
- Remek, ez a hely pont megfelel! - állítottam le a motort, és hátrafordultam a kis páros felé.
- Isten hozott benneteket. Ezt az éjszakát egyikőtök sem felejti el. Legalábbis, amelyikőtök túl fogja élni - mosolyogtam el magam, majd kiszálltam, és nekifogtam kirángatni Niklaust.

Az elmúlt néhány perc szinte teljesen összemosódott a fejemben. Egyszer még Erinnel beszélgettem, és a bálon voltam, aztán egy fájdalmas villanás... aztán némi sötétség, és most... hol vagyunk, az erdőben?
- Mire készülsz? - nyögtem, miközben Mikael egy jókora fához vonszolt. - Most akarsz megölni? - rogytam a földre, és néztem, ahogy vastag láncokat szed elő a csomagtartóból.

- Nem, nem öllek meg. Adok egy esélyt, csak hogy lásd, fiamként szeretlek - morogtam, majd a láncot egy vastag fa köré tekertem, a másik végét pedig Nik csuklói köré kapcsoltam.
- Nem túl félelmetes a hibrid kutyuska láncra verve - veregettem meg lenézően az arcát. - De ne aggódj, nem maradsz egyedül. Hozom a drága Tatiát is - sétáltam vissza a kocsihoz, hogy ezúttal a másik madárkával foglalkozzak.

Csak annyit érzékeltem, hogy valaki mellém került a kocsiba, utána pedig elindultunk, nem sokkal később pedig megálltunk. Laposakat pislogtam, elfordítottam a fejem, de csak a kocsi kárpitját láttam és azt hallottam, hogy a másik személyt Mikael kiráncigálja mellőlem. Később pedig visszatért a kocsihoz, én pedig próbáltam mocorogni, hátha sikerül kiszabadulnom.
- Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem suttogva és a kötél elszakításával próbálkozva.

- A szellemi képességeid nem sokat változtak ezer év alatt - dünnyögtem Tatiának. - Mondtam, beszélgetni akarok. Legalábbis először. A többit majd meglátjuk a későbbiekben - vettem ki a kocsiból, majd megkötözve odavittem a Nikkel szemközti fához, és őt is odakötöztem. Nála nem volt szükség a láncokra, a kötelék elég volt. Nik mint hibrid erősebb... nála ezt nem bíztam csak ennyire.
- Ha tudnátok, jelenleg milyen szép látvány vagytok. Ezer éven át erről a pillanatról álmodtam. A fenébe, ha nem lennék ilyen modern technika ellenes, biztos hoztam volna egy fényképezőgépet - beszéltem kedvesen.
- Nos Nik... hogy tetszik a hold? - mutattam az ég felé.

Felemeltem a fejem, mikor láttam, hogy velem szemben, tőlem mintegy három méterre, egy másik alak kerül egy fához kötözve, és csak mikor Mikael elsétált onnan, jöttem rá, ki is a társaságom ma este.
- Jobb közönséget is el tudtam volna képzelni - motyogtam, igyekezve kitisztítani a fejem a nitráttól. - Minek kellett? Hogy végignézze, ahogy karót nyomsz a szívembe? - nyögtem, és felnéztem az égre mikor Mikael odamutatott.
- Mi van a holddal? Mintha nem tudnád, hogy nem kötődöm a holdfázishoz - vontam vállat mit sem értve. - Ha végezni akarsz velem, akkor gyerünk. Nem kell a körítés.

Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra ezt a szemetet, de inkább nem mondtam semmit. Most ő volt erőfölényben, nem nagyon tudtam kapálózni, pedig nagy örömmel rúgtam volna meg.
Egy fához kötözött, méghozzá jó erősen, de még nem voltam képes szabadulni. Talán később, ha ez a nitrát elpárolog a szervezetemből. Felemeltem a fejem és ekkor láttam meg, hogy a másik lekötözött személy nem más, mint Klaus. Csodálatos. Az estém nem is lehetne jobb.
- Beszélgetni? Mi ez, valami közgyűlés a rosszabb fajtából? - Horkantam fel és ismét megrángattam a kezeimet. - Engedj el, Mikael, különben... - Nem jutott semmi eszembe, amit mondhatnék, mivel nekem konkrétan semmi fegyverem nincs ellene. Ezért csak megforgattam a szemeimet és én is a holdra néztem, bár én semmi különlegeset nem láttam rajta. - Klausnak igaza van. Ha meg akarod ölni vagy őt vagy engem, akkor essünk túl rajta, ne szenvedtessük magunkat.

- Különben mi lesz, Tatia? - néztem ár. - Elég nevetséges helyzetben vagy jelenleg ahhoz, hogy fenyegess. Ma este egy játékot akarok játszani. A szabályok a következők. Egyikőtök ma este meghal. A másik tovább él... legalábbis még egy ideig. Hogy melyik éli túl, és melyik menekül meg... azt majd ti döntitek el - ültem le a kocsi motorháztetőjére. - Tessék, beszéljétek meg. Alkudozzatok. Mondjátok el, mit éreztek a másik iránt. Döntsétek el, kinek nyomjak karót a szívébe.

Csak hüledeztem, mintha nem akarnék hinni a saját fülemnek.
- Te beteg vagy - állapítottam meg. - Betegebb, mint ezer évvel ezelőtt voltál. Mire jó ez az egész? Neked én kellek, nem Tatia. Őt minek hoztad ide? - rángattam a láncokat, persze teljesen esélytelenül. - Te mocsok szemétláda... ezt nem fogod megúszni. Ha ezt túlélem, nem fogok előled bujkálni. Megkereslek, és farkasként fogom felzabálni a szívedet! - dühöngtem.

Teljesen elképedtem Mikael "ötletét" hallva. Ez nem normális. Egyszerűen nem ép! Komolyan gondolja? Az egyikőnk meghal, de mi döntjük el, hogy ki? Mintha valami rossz sorozatban lennénk. És még nyugodtan leül a motorháztetőre, hogy onnan figyeljen...! Én is pszichopata vagyok, de ez túlmegy minden határon.
- Én voltam az, akit először lekötözött, szóval te most hallgass. - Néztem Klausra komolyan, aztán újra Mikael felé fordítottam a fejem. - Ha kiszabadulok innen, azt még megkeserülöd és nem érdekel, hogy most én vagyok az, aki ide van kötözve. Elég volt már belőled! - Emeltem meg a hangom és éreztem, hogy a dühöm következményeképpen megjelentek a szemeim alatt az erek is, amelyek a vámpírsággal jártak.

Döbbent arcok, beszédes tekintetek. Hát már csak ezért simán megérte az egész.
- Jaj, Tatia - sóhajtottam fel már kissé türelmetlenül. - Nem a fenyegetéseket akarom hallani. Nem érek rá itt ülni napokig. Elmondtam, mik a szabályok. Mint mondtam, a tiétek a lehetőség a döntésre. Ha magatoktól nem megy, tudok olyan fájdalmat okozni, amivel rákényszerítelek titeket. De azt szerintem ti magatok sem akarjátok megvárni - léptem oda Nikhez, aki félig aléltan lógott a láncokon, és istenes pofont vágtam le neki.
- Ébresztő, kölyök - morrantam rá. - Nem fogom hagyni, hogy te itt elájulj közben.

Kissé belecsúsztam újra a sötétségbe. Nem tudom, mennyi nitrátot kaptam, de hogy biztosra ment, az fix. Hallani hallottam ugyan mindent, de látni nehezen láttam, mert folyton fekete foltok ugráltak a szemem előtt.
Egy iszonyatos pofon csattanását éreztem az arcomon, és fogaimmal ösztönösen is a bántalmazó felé kaptam, de persze nem értem el. Ennyire ő sem hülye, vagy ostoba. Ráadásul nagyon gyors.
- Tudod mit? Nem fogom megadni azt az elégtételt, hogy azt csináljam, amit te akarsz. Emberkorunkban sem volt ez másképp. Most sem lesz. Szarok rád - mondtam annyi megvetéssel, amennyit a hangomba tudtam sűríteni. - Ha valakit meg akarsz ölni, tessék, itt vagyok, tedd meg.