Ritkán tartózkodtam a birtokon, leginkább azért, mert már nem éreztem otthonomnak. Elment tőle a kedvem, pedig annak idején nagy lelkesedéssel tűntettem el a lakóját, csak hogy az enyém legyen a kedvenc, fényűző kis palotája. Nehezen lehetett eltűntetni a vérét a hátsókert medencéjéből, de minden igyekezetem végül sikert aratott. Minden tiszta por volt, mikor legutóbb besétáltam az ajtókon. Más és más városokat jártam végig, utazgattam, miközben próbáltam kiverni a fejemből, hogy bosszút álljak az anyámon. Azzal nyugtatgattam magamat, hogy kapott már eleget az élettől, tőlem. De mégsem éreztem azt, hogy tényleg itt lenne az ideje leállni. Az apám felé is volt pár benyújtatlan számlám, de ő még ráért. Nem ment sehová, és túl nyilvánvalóan élte az életét. Az a kis boszortkány, akivel az idejét múlatta, túl sebezhető. Ráadásul ahogy értesültem róla, ellenérzései voltak a vámpírok iránt. Talán a nagy Cedric ellen tökéletes fegyvert kovácsolhatok ebből az ellenérzésből. Mindkettejüknek meg kellett kapnia a méltó jutalmat azért, amit tettek az életemmel. Ha nem úgy alakultak volna azok a bizonyos fejezetek, esélyes, hogy egyikünk sem lenne már itt. Békében nyugodnánk, emberként. Együtt, valahol a temetőben Bulgária egy gyönyörű, ódon táján, a kék ég alatt. Nem így akarták. Ezzel pedig döntést hoztak helyettem is. Egy ismerős illat csapta meg az orromat, mikor az ajtó felé lépkedtem, és láttam, hogy résnyire nyitva van a bejárat. Utáltam a hívatlan vendégeket, és nem a legszebb bókokkal fogadtam őket. Ez az illat viszont félelmet keltett a gyomromban. Nem az anyám, de még csak nem is az apám jól megszokott pacsulijának esszenciája volt. Ez a férfi sosem adja fel, de miért is tenné? Azért szerettem meg annak idején, mert nem ismert lehetetlent. Egészen addig vonzó tulajdonságának számított, míg nem az én nyakam készült megbánni ezt a vonást. - Te most tényleg a ház biztonsága miatt aggódsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ledobva a kabátomat, majd megálltam. Alig pár méter választott el tőle, de ez a táv viszonylag könnyen megszakítható lett volna, ha úgy döntök, hogy itt és most véget vetek ennek az átkozott hercehurcának közöttünk. - Nincs most hangulatom a lelkizéshez. Fizess be valakinél a Grillben, és... engem meg hagyj békén. - forgattam meg a szemeimet, fáradt sóhajt hallatva, megmozdulva, de nem felé indultam, hanem a lépcső irányába. Tényleg nem voltam kíváncsi rá. Túl sokat változott ezer év alatt. Egy apró szikráját sem láttam annak a Christophernek, akihez hozzámentem. Azon kívül, hogy tényleg nem tartozott a könnyen lerázhatóak közé.
Magam sem tudtam volna megmondani, miért esett jól itt üldögélni. Talán Erin illata miatt, ami ezer év alatt szinte semmit sem változott, még akkor sem, ha drága pacsulikat öntött magára. Egyszerre voltam dühös, sértett fél, miközben szerettem visszaemlékezni azokra az időkre, mikor még semmi gondunk nem volt. Kivéve az apját, aki szerette megmondani, hogy mit csinálhat a lánya. Általában én a tiltólistára tartoztam, már az első pillanat után látta rajtam, hogy nem a lánya életébe voltam való. Csak egy szegény kereskedő egyetlen fia voltam, rangban és vagyonban elmaradva a lányától, és abban az időben is igazak voltak még ezek a hiedelmek. Gazdag lányhoz gazdag udvarló dukált, nem pedig egy nincstelen senkiházi, akit a piacon láttak meg először. Hallottam, hogy lépések közelednek a bejárat felé, de még így sem mozdultam a már kényelmes helyzetemből. A fotelban megtaláltam a legjobb helyet, el tudtam gondolkodni azon, hogy mi mindent tettem az utóbbi időben, ami inkább Erina haragját táplálta, semmint rokonszenvét . Gretel egyértelműen ide volt sorolható, és még ezzel kapcsolatban sem tudtam eldönteni, hogy jót tettem-e, vagy egy életre megbánom, hogy életre keltettem a lányunkat. Szerettem rá emlékezni, arra a törékeny, apró kis csecsemőre, aki az anyja szépségét örökölte, és az ilyen esetekben talán okkal mondják, hogy jobb úgy emlékezni rá, ahogyan utoljára láttuk. Most nem kaptunk mást, mint Gretel haragját, és ugyan ez volt a cél, na meg az, hogy meggyűlölje az anyját, és így fegyvert csiszolhassak belőle, de valami hiba csúszhatott a számításba. Valószínűleg az én agyam volt a ludas, megfeledkeztem arról, hogy egy anya és lánya között ezerszer erősebb kötelék tud kialakulni, mint apa és lánya között. Ez a szeretet részünkről más volt. - Nincs nagy biztonsági berendezés a házban. Könnyedén kirabolhatnak. - szólaltam meg, felé sem emelve fejemet, mikor már egyértelművé vált, hogy belépett a nappaliba.- Bár miért is aggódom? Gondolom fele holmi nem is a tiéd, hanem azé, akit kilakoltattál innét. Isten nyugosztalja. - vigyorodtam el, majd felálltam, és megkerestem őt tekintetemmel. - Elég nyilvánvaló, hogy pár apróságot közösen kell tisztáznunk.
Elmosolyodtam, miközben Őt hallgattam, és bólintottam egyet. - Igen, vannak halvány emlékeim arról, hogy mit lehet még a sötétben csinálni... az erdőben. - viszonoztam a csókját, majd elszakadtam tőle, és végignéztem rajta. - Nem is baj. Nekem ebben a bőrben sokkal jobban tetszel. - fogtam meg a kezét pimasz csillogással a szemeimben.
- Egyetértek. Én is éhes vagyok. A szex mindig meghozza az étvágyamat. Legalábbis a jó szex - kacsintottam Erinre sokat mondóan. - Menjünk. Az erdőt javaslom. Tele van kirándulókkal ilyenkor nyáron. És a sötétben, a fák alatt nemcsak vadászni lehet ám - húztam magamhoz a csípőjét, és egy mély csókot adtam neki, hogy aztán egy jókora sóhajjal elengedjem. - Ma éjjel nem változom át. Ember alakban akarok vadászni veled.
- Hát... ha azt akarom elérni, hogy örülj is kicsit, kénytelen vagyok ilyen apróságokkal örömet okozni. - vontam meg a vállamat apró mosollyal, majd végignéztem rajta egy kihívó pillantással. - Az első ajánlat sem rossz... - húztam végig ujjamat a mellkasán. - Most mégis a második mellett döntök. Nem tudom megmondani, hogy mikor ettem utoljára normálisan. - sóhajtottam fel. - És ki tudja? Talán vegyíthetnénk a kellemest a hasznossal. - kacsintottam rá, egyértelművé téve, mire is célozgatok.
- Persze, hogy nem. De én ezekben az időkben éltem - állapítottam meg tárgyilagosan. - Köszönöm Erin. Örömet szereztél - mosolyogtam rá. - Nos, akkor mi legyen a további program? Maradjunk itt, és... ismételjük meg az előbbit? Tudod, hogy úgyis mindig vágyom rád. Vagy menjünk az erdőbe, és vadásszunk? Ölni is van kedvem.
- Amúgy sem a nők dolga megkérni a férfi kezét. - mondtam vigyorogva. Igaz, a fejemben meg sem fordult, hogy én még egyszer beköttetném a fejemet. Akkor már inkább a karót választanám, még az is boldogabbá tenne, mint egy gyűrű. Ahogy magyarázni kezdett valamit, próbáltam hozzá értelmes arcot vágni, majd mikor a nyakába akasztotta, halványan elmosolyodtam. - Hát, én erről fele ennyi mindent sem lettem volna képes elmondani. - köszörültem meg a torkomat, majd viszonoztam a gyengéd csókot, amit adott nekem. - De örülök, ha valamivel még tudok neked.. örömet okozni. - suttogtam.
- Akkor jó - mondtam mikor közölte, hogy nem kéri meg a kezem. - Mert abban a pillanatban egy Klaus alakú lyukat látnál a bejárati ajtódon. Engem meg a város másik végén látnál futni - vigyorogtam, és átvettem a kis dobozt, majd kinyitottam, és kiemeltem belőle a láncot. - Egy régi viking medál! - mondtam meglepve. - Felismerem! A falunk vénjei hordtak ilyet. A hősök, és a bátrak ismertetőjele ez. Egy védelmező medál. Akik a falunkban ilyet hordtak, mind köztiszteletnek örvendő öregek, vagy harcosok voltak. Őket még Mikael is tisztelte - akasztottam nyakamba a láncot, és lenéztem a mellkasomon pihenő medálra. - Köszönöm - mosolyogtam rá Erinre, aztán odaléptem, átöleltem, és gyengéden megcsókoltam.
- Nem, tényleg nem adtam volna oda, ha ez most... nem történik meg közöttünk. - suttogtam halkan. - Várj pár másodpercet. - tűntem el vámpírsebességgel az emeleti lépcsőkön, hogy a hálószobában megkeressem a kis dobozt, és újra megjelentem előtte. - Mielőtt megkérdeznéd... nem férjül akarlak venni. - kacsintottam rá, hiszen a kisebb doboz eléggé félreérthető választás volt, de Párizsban ezek szerint nem a méret a lényeg. - Mikor ott voltunk, pont abból a temetőből jöttünk ki... ahol láthattam az emberei oldaladat is pár másodpercig. Ott volt egy kis régiségüzlet, és megláttam ezt. Kaptál már tőlem ilyen ékszert, de az akkor a farkas mivoltoddal állt kapcsolatban. Ez... az emberi koroddal van kapcsolatban. Mikor ezer évvel ezelőtt először jöttek emberek erre a kontinensre. - suttogtam, és átnyújtottam neki az ékszert. Nem tudtam "vikingül", de ő talán megérti.
- Nem, teljesen jól értetted - nevettem. - Ne mondd, hogy nem élvezed a behódolásod végeredményét - intettem aztán, majd kíváncsian felkaptam a fejem. - Párizsban vettél nekem valamit? - kérdeztem kíváncsian. - Hát, az már jó pár hónapja volt. És ha nem kerülünk egymás közelébe újra, akkor valószínűleg soha nem adtad volna át, ugye? - kérdeztem, magam is leugorva az asztalról, várva, mi kerül elő. - Na, add már... - topogtam, mint egy kíváncsi kisfiú a születésnapján.
Átölelte a derekamat, mire meglepve pislogtam rá. Kedves volt a mozdulat, és ez... teljesen meglepett engem. Nem szokott így viselkedni velem. - Szóval néha feleselhetek, de csak ha utána behódolok... most rosszul értem? - kérdeztem halkan, még mindig mosolyogva, majd lepattantam az asztalról, és felrángattam az alsóneműmet. - Tudod.. még hónapokkal ezelőtt, Párizsban vettem neked valamit. És még nem adtam oda neked. Azt hittem, hogy már nem lesz rá alkalmam, de talán most.. - köszörültem meg a torkomat.
- Már elmentem - vigyorogtam szélesen, majd vállat vontam. - Nem, nem terveztem. Gondoltam, majd holnap reggel. Feltéve, ha nem bánod - mondtam, és olyan mozdulatot tettem, ami nekem is meglepő volt, mert átkaroltam kedvesen Erin derekát. - Látod, működik ez. Pont ilyennek szeretlek. Okos nő vagy, és gyönyörű. Jól felvágták a nyelved, és néha legszívesebben kitörném a nyakad azért, amiket a fejemhez vágsz. De amikor odaadó vagy, és behódoló, mindent megbocsátok. Aminek az iménti fél órában érezhetted is a következményét - cirógattam a lábát.
Felült mellém az asztalra, miután felpattant és elmosolyodtam, letörölve a verejtéket az arcomból, és így fordítottam felé tekintetemet, kissé nehézkes lélegzetvétellel még. - De.. jó páros.. - bólintottam egyet, majd előre néztem, az ajtó irányába. - És most itt hagysz? - kérdeztem rekedten. Nem akartam hogy elmenjen, ahogy eddig sem akartam soha. De soha.. nem tudhatom hogy éppen meddig.. és mire kellhetek neki.
Jólesően végigborzongott valami a gerincemen ahogy Erin simogatott, és noha nem mondtam ki, nagyon jól esett most ez a gyengéd érintés. - Ezt úgy mondod, mintha újdonság lenne - jegyeztem meg pimasz fénnyel a szememben, majd kihúztam magam a testéből, összerántottam magamon a cipzárt, és levegő után kapkodva Erin mellé ültem az asztalra. - Nos, megérte hogy itt maradtam, és nem dobtál ki? - érdeklődtem. - Látod, jó páros vagyunk mi ketten. Nincs kötöttség, nincs semmi bonyodalom. Kellünk egymásnak, ezzel ennyi. Vagy talán nem így látod?
Több időre lett volna szükségem ahhoz, hogy ismét felrobbanjon a testem az övével együtt, de mivel ő az előbb nem követett engem, ezért nem hibáztattam azért, hogy nem bírta tovább... A hajába túrtam, és lihegve döntöttam a fejemet a halántékának, ahogy a vállamon megpihent és simogattam szabad kezemmel a hátát, míg lábaimat egy pillanatra sem mozdítottam el csípőjéről. - Csodálatos vagy.. - súgtam a fülébe.
Csak egy halk nevetéssel reagáltam Erin méltatlankodására, majd a csípőmre font lábát én is szorítottam egyre és egyre jobban, ahogy a csúcspont felé közeledtem. Nem tudtam, neki megy-e még egyszer, vagy közel jár-e már, de azt tudtam, hogy nekem már csak néhány másodperc, és elszállok. A homlokomat a vállára ejtettem, vadul megreszketett a testem, és miközben néhány erőteljes lökéssel a testébe engedtem a gyönyöröm jelét, a vállába haraptam, hogy fojtsam el a belőlem felkívánkozó hangokat.
- A fene, hogy belőlem is mindig engedelmes lányt csinálsz... - suttogtam. Persze, most behúzott a csőbe, és nem teszi meg, amit az előbb mondott. Részemről meg belesétáltam. Hát mi ez, ha nem teljes kicseszés? Most még vágytam is rá.. Egyik lábamat csípője köré fontam, így rántva még szorosabban magamhoz, míg számmal ajkát kezdtem csókolni, és kezeimmel mellkasát simítottam végig. Ki akartam mondani, hogy mennyire szeretem... de nem ennek volt itt az ideje. És nem akarok érzelmes lenni. Ez most túl vad ahhoz, hogy csak úgy kinyögjem, mit érzek.
Olyan magabiztos vigyor öntötte el a képemet, hogy örültem, amiért Erin hátrafelé nem lát. De nem válaszoltam neki, csak kihúzódtam belőle, hogy ugyanolyan gyorsan vissza is nyomuljak. - Nem - válaszoltam. - Csak kíváncsi voltam, mennyire vagy odaadó, és engedelmes - rántottam ki magam belőle újra, aztán szembe fordítottam magammal, és felültettem az asztal szélére, így már szemben volt velem. - Remélem, van még negyed óra az idődből számomra - suttogtam, és ismét megmártóztam benne, hogy újfent mozogni kezdjek. Én is el akartam jutni oda, ahová az előbb neki már sikerült.
Felfoghatatlan volt jelenleg az idő, amit viszont a vastag fátylon keresztül is felfogtam, hogy ő nem követett engem, és ez kissé elszomorított, de ahogy ismét mozogni kezdett, rájöttem hogy ő ezt egyáltalán nem bánja. Miért is bánná? Neki van lehetősége folytatni. - Akkor... csináld úgy.. - súgtam neki hevesen, mikor már csillapodott némiképp a légzésem.
Éreztem, hogyan rándul meg a teste, és hogyan szorulnak össze körülöttem az izmai mikor megadta magát a kéjnak, és az elmúló élvezet után lihegve támaszkodott meg az asztal lapján. - Mmmm - mormoltam kedvesen, és lágy csókot nyomtam a vállára. - Látod? Megérte volna, ha elküldesz? - kérdeztem, aprót moccanva újra benne, hogy érezze, én még nem vagyok készen. - Van kedved másképpen folytatni? - kérdeztem, megsimogatva a fenekét, hogy kimondatlanul is tudja, mire gondolok éppen.
Már nem tudtam volna késteltetni a pillanatot, nem mintha akartam volna... mikor érzékeny pontomat kezdte simogatni, már nem bírtam tovább: elengedtem magam, és egy hatalmas nyögéssel, megmerevedő testtel adtam át magam az élvezeteknek, remegve támaszkodva meg az asztalban, és zihálva bámultam magam elé, hogy kicsit összeszedhessem magamat.
- Dehogynem, bébi - válaszoltam halk nyögéssel. - Ahányszor csak akarom... - temettem homlokomat a vállába, majd kissé hátráltam vele, hogy ne simuljon annyira az asztalhoz, és kezem az asztal meg Erin teste közé becsúsztatva simogatni kezdtem az érzékeny pontját is mozgás közben. Éreztem, hogy az ő számára már itt a gyönyör. Hagy legyen hát minél teljesebb. - Gyere.... - biztattam szapora lihegéssel.
- Tévedsz... nem fogok mindig behódolni neked... - nyögtem ki halkan, bár nem igazán volt hangom, de mégsem akartam engedni, hogy azt higgye, máskor nem készülök fel egy ilyen váratlan "támadásra". Érzelmi ráhatás, vagy minek hívják ezt. Ismét összeszorultak szemeim, és tehetetlennek éreztem magamat. Mit tudnék én tenni itt, őalatta? Még csak mozdulni sem tudok, de nem is akarok. Csípője egyre gyorsabban mozgott, és a csípőm már úgy mozgott, mint az övé, átvéve tőle a ritmust, és lihegve kezdtem érzékelni az egyre inkább közeledő gyönyör sugallatát.
Körözni kezdtem a csípőmmel, már szinte teljesen hozzásimulva Erin testéhez. - Ezt fogjuk csinálni. Kefélni - mormoltam. - Akkor, amikor amikor, úgy, ahogy akarom. Ne mondd, hogy nem élvezetes. Ne mondd, hogy nem esik jól neked - váltottam gyorsabb iramra, közben olyan lázasan csókoltam a nyakát, mintha fel akarnám falni, és halkan felhördültem, mert ez a vadság, és ez a pozíció engem is szokatlanul nagy lángra gyújtott.
Kezdőlap
