Nem tudom pontosan, meddig aludtam, mindig is rossz volt az időérzékem... Álmosan nyitogattam a szemeimet, de a fény bántotta őket. Beletellt pár másodpercbe, amíg megszoktam. Világos van.. - állapítottam meg magamban. Egész sokat aludhattam... Az óra után kezdtem kutatni a szobában, de helyette Stefanba ütközött a pillantásom. Még mindig itt volt, ahogy ígérte, amin elmosolyodtam. Valóban hihetek neki. A kezemben már nem volt ott a tű, ezek szerint a vért is megkaptam. Jobban is éreztem magam, azt meg kell hagyni.
- Mikor szabadulok? - kérdeztem rekedt hangon felvigyázómat, mivel ő volt egyedül bent.

A következő pillanatban már halkan szuszogott én pedig ahogy mondtam itt is maradtam. Megvárom legalább amíg felébred, hogy biztosan tudjam minden rendben van.
Arcáról nem tudtam leolvasni, hogy valamit álmodik-e vagy sem, de azt tisztán látszott, hogy rémálmoktól nem szenved. Nem volt semmi félelem az arcán és szíve is teljes nyugodtsággal vert.

A választ már nem is igazán érzékeltem. Hogy félálomba kerültem-e vagy szimplán elájultam, magam sem tudom, minden esetre, nem voltam túl sokáig eszméletemnél. Álomtalan álomba zuhantam, pedig minimum rémálmokra számítottam. De nem következett be.. Minden békés volt.

Elvigyorodtam a véremre tett reakcióján. Azt hiszem most már tényleg jobb lenne ha nem hoznám fel többet, mert nem fog megváltozni róla a véleménye.
- Pedig jobban tennéd. Ezután nem árt egy kis pihenés. - Pillantottam a nyakára. Elég nagy sebet ejtettem. Pedig ez egyáltalán nem állt szándékomban.
- Itt maradok persze. Pihenj nyugodtan. - Simítottam meg gyengéden a kezét.

Nagyot fújtam mérgemben.
- Vámpírvér... - néztem rá rosszallóan. Tudja, mi a helyzet...
- Nem akarok most elaludni.. - motyogtam, de tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következni. Kezét még mindig fogtam, biztonságérzetet adott, hogy van velem valaki.
- Itt maradsz? - pillantottam fel rá ismét.

- Én tű nélkül gyógyítottalak volna meg. - Sóhajtottam egyet, majd felnevettem. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érinti, de hát miért is érintené jól azt, aki irtózik a tűktől.
Saját magamat is megleptem, mert egyáltalán nem gondoltam arra, hogy a nyakára vetem magam újból vagy esetleg a vértasakot szakítom le róla és iszom meg.. Semmi ilyesmi. Egyszerűen most jól éreztem magam.
- Akkor pihenj egy picit. Nem fog ártani. - Mosolyogva megsimítottam már kevésbé sápadt arcát.

Valahogy nem nyugtatott meg, hogy annyival lerendezte, hogy bírja... Bíztam benne ugyan, de nem tudtam, hogy meddig futja az önuralmából.
- Szarul, de büszkén.. - nevettem fel keserűen. A tűt még mindig nem szokta meg a kezem, fájt is, de ez a szükséges rossz. - Fáradt vagyok... - pislogtam laposakat. Nem akartam pont most kiütni magam.

Átvitték az egyik kórterembe ahova igazából nem is lett volna szükséges bemennem egyszerűen kinn is maradhattam volna. Így lett volna az egyszerűbb. De miért is maradtam volna az egyszerűbb megoldásoknál? Nem nekem most be kellett mennem, hogy magamnak bebizonyítsam nem a vér irányít.
Halvány mosoly kúszott az arcomra ahogy a kezemet szorongatta habár nem volt túlságosan erőteljes mégis éreztem. Meg hát láttam azt a kis félelmet az arcán amikor az ápolónő a tűvel a vénáját kezdte keresgélni. Még eggyel több dolgod tudok róla. Fél a tűktől.
Magunkra hagytak, majd ránézve észrevettem, hogy mintha kezdene visszatérni belé egy picit az élet.
- Bírom, ne aggódj. Te hogy érzed magad? - Kérdeztem kedvesen szemeibe nézve.

Nem igazán vesződtek azzal, hogy a vizsgálóból átkerüljek egy kórterembe, de ez csak jó volt... Nem hiszem, hogy a saját lábamon át tudtam volna botorkálni... A nővér csak elfektetett az ágyon, kérte, hogy a lábamat se lógassam és hozott nekem egy takarót. Jobb karomon keresett vénát és bekötötte a vért. Nulla pozitív csomagot kaptam annak ellenére is, hogy elmondtam, B pozitív vagyok... De természetesen ezzel nem volt gond, hiszen ilyenkor nem volt idő vércsoportmeghatározásra. Eközben egy másik nő felvette az adataimat és elkérte az igazolványomat. Stefan pedig hősiesen tűrte, hogy a kezét szorongatom, annak ellenére is, hogy valószínűleg meg sem érzi.. Mindig is írtóztam a tűktől...
Végül magunkra hagytak minket. Azt hiszem, most kellett volna félnem Tőle, de nem tettem.
- Hogy bírod?! - kérdeztem halkan. Nem akartam ráijeszteni rekedt, egyértelműen borzalmas hangommal.

Míg az orvos megvizsgálta sem tágítottam mellőle. Már csak a látszat kedvéért sem. Ha már azt mondtam, hogy a barátja vagyok. Próbáltam valami aggodalom félét az arcomra erőltetni. Amit most elég könnyen sikerült ahhoz képest, hogy elvileg nem érzek semmit. Legalábbis ki akarom zárni az összes feleslegesnek bizonyult érzést. Természetesen első helyen még mindig a bűntudat áll.
Az orvos kijelentette ami természetesen várható volt. Vért fog kapni nagyot nyeltem, mikor az ápolónő megjelent a kezében két csomag vérrel. Azt hiszem össze kell kaparnom magam, de leginkább az önuralmam.
Szavaira nem válaszoltam, csak gyengéden megszorítottam a kezét ezzel jelezve, hogy maradok. Ha már eddig megcsináltam azt hiszem nem most fogok visszafordulni. Úgy is én voltam az aki elvett tőle annyi vért. Még kísértésbe se szabad esnem. Bár még mindig van lehetőségem arra, hogy kimenjek a helységből ha esetleg nem bírnám. Az emberek - ha csak kis része is - de irtózik a vértől. Szóval még megjegyzést se fűzhetne hozzá senki.

Nem vártam, hogy ennyire megértő lesz, de hát tévedni emberi dolog...
- Nem személyes, csak valahogy nem vonzanak a vámpírok.. - nyeltem nagyot. Az orvos is megérkezett, majd meghallgatta a szívemet és megnézte a sebemet. Nem fűzött hozzá semmit, valószínűleg tisztában volt a helyzettel. Az viszont engem is meglepett, mikor Stefan a barátomnak adta ki magát. A látszat miatt azonban nem akadékoskodtam. Biztosan tudta, mit csinál, elvégre ő a helybéli... Stefan a kezét végig a vállamon nyugtatta, ami jól esett. Nem is tudom miért. Most már végképp bíztam benne, pedig tudtam, hogy nem kellene, mert veszélyes rám nézve.
És akkor elhangzott a bűvös mondat.. Vért fogok kapni.. Az orvos elhagyta a helyiséget, az ápolónő pedig két zacskó vérrel tért vissza. Akaratlanul is Stefan kezére csúsztattam az enyémet és reakcióját figyeltem. Bírni fogja?!
- Ha gondolod, menj... - suttogtam, hogy csak Ő hallja.

Azt hiszem most már kezdem érteni, hogy miért annyira ellenszenves velünk kapcsolatban. Nem én fogom megváltani a világot.
- Én öhm.. sajnálom.. - Motyorogtam halkan. - Így már minden érthető. Főleg, hogy miért nem fogadja el a véremet. Így talán nekem sem lenne kedvem hozzá. Bár ha még ember lennék valószínűleg elkerülném a vámpírokat. Nem igazán akartam ez lenni. De hát azt hiszem ezen már késő gondolkozni. Ilyen maradok nem lehet megváltoztatni.
Az orvos ébresztett fel ebből a rövidebb gondolatmenetből. Megköszörültem a torkomat, majd Megan mögé sétáltam és a vállára tettem a kezemet.
- A barátja vagyok. - Nyögtem ki magam sem tudom miért. Valahogy talán így kevesebbet fog kérdezősködni. Viszont azt hiszem az önuralmamra most nagyon szükségem lesz, mert nagy valószínűséggel vért fog kapni. Egyszerűbb lenne, ha tőlem kapná még mindig, de tisztelem a döntését. Főleg, hogy most már elmondta miért. Jól esett, hogy megbízott bennem és elmondta, de még mindig nem tartom jó ötletnek a túlzott bizalmat. Ezt a viselkedést elkönyvelhetem egy kivételes alkalomnak.. Hiszen már azt tervezem, hogy az első embernek nekiugrom akivel összetalálkozom.

- Köszönöm - feleltem csukott szemekkel, szám sarkában apró mosoly bújt meg. Valahogy, valamilyen érthetetlen oknál fogva megnyugtatott, hogy itt van. Persze a tényen kívül, hogy teljesen ki vagyok neki szolgáltatva. Csupán ez nyugtalanított. Tudtam, hogy van okom megbízni benne, hiszen nem viselkedne így, ha meg akarna ölni. Már megtette volna, és esze ágában sem lett volna elkísérni a kórházig.
Nem az ellen volt kifogásom, hogy azonnal rendbe jöjjek. Isten ments... Nem vagyok annyira mazochista. De valahogy nem tudtam volna megbékélni azzal a tudattal, hogy vámpírvér van a szervezetemben, azok fényében, hogy eddig milyen véleménnyel voltam róluk. Persze ez nem sokat változott, csak kiegészítéseket jegyeztem meg...
- Megvagyok.. - pillantottam fel rá. - Csak maradj itt... - kértem indok nélkül. Bár ez elég morbid dolog. Megkérek egy vámpírt - aki most inkább tűnik egy kétségbeesett embernek -, hogy maradjon velem, mikor valószínűleg vért fogok kapni..
- Ha elfogadnám a véredet... Azzal pofon csapnám a múltamat.. Nem tehetem.. - ráztam meg a fejemet. - Az anyámat vámpír ölte meg... - bukott ki belőlem hirtelen. Bár a témához nem fűződött szorosan, talán sok kérdésére magyarázatot ad.

- Szép neved van. - Húztam egy féloldalas mosolyra a számat. Még mindig nem volt hajlandó elfogadni az ajánlatomat, lassan már ott tartottam, hogy nekiállok könyörögni. De talán ennyire még nem őrültem meg. Jelenleg mintha nem is saját magam lennék. Most kellene talán a nyakára tapadnom és befejeznem amit elkezdtem. De nem akarok. Egyszerűen nem megy.
- Csak sokkal egyszerűbb lenne az egész és nem kellene itt szenvedned. Ki tudja mikorra ér ide az az orvos. Addigra már le is léphetnénk úgy, hogy te csak ragyogsz az életerőtől. - Mondtam miközben figyeltem ahogy eldől és egyszerűen kibukott belőlem egy roppant kedves kérdés. - Esetleg tehetek addig valamit érted? Bár jobban örülnék ha elfogadnád a véremet. - Azt már most tudtam, hogy az első ember akivel összefutok az nem fogja megúszni. Neki most vegyük úgy mákja van, hogy kedves vagyok vele. De az első ember akivel szembe találkozok.. Halott.

Óvatosan bánt velem, mintha csak egy törékeny kis baba lennék. És azért valljuk be, most tényleg úgy éreztem magam, hogy bármelyik pillanatban darabokra törhetek és vége az életemnek...
- Megan vagyok.. - válaszoltam egyszerűen.
- De igen... Minden bizonnyal egyszerűbb lenne.. - adtam neki igazat. - De kitartok az álláspontom mellett.. Tény, hogy gyűlölöm a kórházakat, de kényszermegoldás. Az orvosok is hamar rendbe hoznak. Remélem..
- Csak nem aggódsz, hogy esetleg kinyiffanok? - viccelődtem, miközben eldőltem. A lábaimat még mindig lógattam, a homlokomat viszont a hideg lepedőnek nyomtam. Sokkal egyszerűbb volt így egyben maradni és főleg ébren. Iszonyatosan álmos lettem, a meleg pedig csak jobban elszenderített volna, így a hideg huzat kompenzálta a rám törő fáradtságot.

A nővér be is vezetett minket a vizsgálóba és megkért, hogy várjuk meg az orvost. Óvatosan felültettem a vizsgáló asztalra, majd próbáltam fenntartani vele a szemkontaktust. Még az kellene, hogy elájuljon mielőtt bármi is történne.
- A nevem Stefan. És a tiéd? - Kérdeztem vissza kicsit érdeklődve. Most már kevésbé van magánál így újból megpróbálkoztam a kérdéssel.
- Biztos, hogy nem lenne egyszerűbb a véremmel? Csak kortyolnál belőle párat aztán fél perc múlva már teljes energiádban hagyhatod el ezt a kórházat és mehetsz mondjuk szórakozni ahelyett, hogy arra vársz, hogy felépülj. - Nem értettem, hogy miért győzködtem erről az egészről. Talán nekem lenne így egyszerűbb. Nem lenne akkora bűntudatom. De az amúgy sem szokott lenni. Legalábbis nem engedem, hogy legyen mivel nem akarok bűntudatot érezni. Azt hiszem már én sem tudok kiigazodni saját magamon. Nemhogy mások.

Rettenetesen kellemetlenül éreztem magam, amiért pont most próbálják a lábaim felmondani a szolgálatot. Másra voltam utalva, holott egész idáig csak magamra számíthattam. Ez így elég ... Frusztráló..
- Jól vagyok.. - próbáltam meggyőzni. - Csak el ne engedj... - leheltem. Nem akartam pont most felnyalni a padlót, ráadásul mindenki előtt... Valahogy nem vonzott a gondolat, de nem is kellett ezen sokáig agyalnom, ugyanis olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem - vagy egyszerűen csak a gyengeségem játszott velem - a karjába kapott és a nővér után igyekezett velem.
Úgy fújtam ki a benntartott levegőmet, mint aki éppen komoly fizikai munkát végzett. Persze jelen esetben a járás is annak számít, és azt hiszem köszönettel tartozok.. Hogy is hívják?
- Nem mondtad a nevedet... - hunytam le a szememet, és vállának támasztottam a fejemet, hogy csillapítsam szédülésemet, kevés sikerrel.

A jelenlegi viselkedésem egyáltalán nem rám vall. Legalábbis nem a jelenlegi önmagamra. Hol érdekel engem az, ha most meghal? Egyáltalán miért kellene, hogy érdekeljen? Nem kell felelősséget vállalnom semmiért pont ezért vagyok amilyen. Nem érdekel senki és semmi. Jobban átgondolva talán az lenne a logikus lépés ha szépen megfordulnék és itt hagynám. De eleve el sem kellett volna idáig jönnöm. A mai napot elkönyvelhetem a hogyan csináljuk hülyeséget napnak.
Mikor beértünk a kórházba rögtön felismertem azt a tipikus szagot ami az összesre jellemző. Szerintem nem csak számomra undorító hanem az emberek számára is, de olykor-olykor kénytelenek ezt elviselni. Mint például most én. Bár nekem semmi szükségem a kórházra.
Az egyik nővér sápadtsága alapján rögtön oda is jött a mellettem már összerogyni készülő hölgyeményhez aki nem sokkal később a karom után kapott én pedig szinte reakció szerűen magamhoz húztam.
- Csak óvatosan. Még az kellene, hogy most essél össze. - Vigyorogtam rá. Majd a nővér beletörődve abba, hogy nem kap magyarázatot elindult és megkérte, hogy kövessük. - Azt hiszem ez így mindkettőnk számára egyszerűbb lesz. - Kaptam fel a karjaimba és így indultam a nővér után.

(A kórház előtt)

Néhány percig fürkésztem az arcát, még mindig nem értettem, hogyha Ő saját magát a rosszfiúk közé sorolja, most miért játszik ma született bárányt... Ezalatt egy mellettünk álló páros pillantását éreztem magamon, de nem igazán tulajdonítottam neki jelentőséget. Új vagyok, mindenki megbámul..
- Mert nem néztek volna őrültnek, ha fejvesztve rohanok be.. - forgattam meg látványosan a szemeimet. - Bár azt is kétlem, hogy hagytad volna.. - motyogtam inkább csak magamnak.
Előreengedett az ajtóban, ami megint nem az Ő állítását támasztotta alá, de már nem firtattam a dolgot. Gondolja ő magát érzéketlen gyilkosnak, ha úgy tetszik.. Nekem nem tűnik annak. Ez rossz, elkezdtem bízni Benne. De te jó ég.. Mégis mi mást csináljak, amikor szinte az életemet menti meg?!
Az orromat megcsapta az a bizonyos, semmivel össze nem keverhető kórház szag, amitől felfordult a gyomrom és ha lehet ilyet mondani, még fehérebb lettem. Mindig is utáltam a kórházakat, nem most fog megjönni a kedvem a bekerüléshez. De ezt sajnos nem én döntöm el...
Az egyik folyosón közlekedő nővér azonnal kiszúrt, ami ugyancsak arra engedett következtetni, hogy elég rossz passzban vagyok. Hirtelen nem tudtam neki mit mondani, hiszen nagy valószínűséggel semmit sem tud a természetfeletti világról. Így inkább csendben maradtam, de már annyira gyenge voltam, hogy önkéntelenül is Stefan karja után kaptam, hogy el ne essek.

- Gyere! Van itt valahol egy kis büfé. - sóhajtottam fel mosolyogva, és kedvesen fogtam meg a vállát, hogy így ösztönözzem abba az irányba.

váróterem

- Azt hiszem az meglesz. Legalábbis remélem. - Sóhajtottam. Nicket kell visszaszereznem. Onnantól azt hiszem már minden problémám megoldódott.
- Jól hangzik. - Mosolyodtam el. - Akkor megyünk? - Emlékszem, hogy régebben említettek nekem valami ilyesmit, de már annyira kiment a fejemből.

- Ha lesz melletted valaki, aki segít, nem lesz problémád ezzel, ne aggódj. - vigyorogtam rá, majd elengedtem a kezét.
- Violet, mit szólnál, ha meginnánk egy kávét? ez az első szabály a testünk melegen tartásához. - kacsintottam rá. Hátha adok neki néhány maradantó tippet.

- Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de mindent megteszek annak érdekében, hogy minél előbb bekövetkezzen a dolog. - Sóhajtottam egyet, majd elmosolyodtam ahogy kézcsókot adott. Udvarias. Azt hiszem ez már a korával jár. Akkoriban ez még divat volt.
- Szerintem ez úgy szimplán miattam. - Mondtam nevetve.

- Mindeannyian tanulnunk kell. Így volt ez évszázadokkal ezelőtt is. nem úgy működik ez, hogy hipp-hopp, csak úgy tudjuk kontrolálni magunkat. - csettintettem egyet ujjaimmal és lehajolva egy kézcsókot adta kezére. Udvariassági formulák. Nekem jól álltak, mióta világ a világ.
- Meglehetősen hideg az érintésed. Ez is a boszorkányság miatt van? - vigyorodtam el.

- De azt hiszem én mindent megteszek, hogy ne ezen kelljen élnem. De amíg nincs más választásom.. - Néztem fintorogva az elpakolt vértasakokra. Azt hiszem minél előbb túl leszek ezen a mindenkit bűntudat nélkül megölök korszakon annál jobb. Nem akarok ilyen mosléknak nevezhető dolgon élni.
- Violet. - Mosolyogtam rá, majd majd megfogtam a kezét. Régebben az ilyen kézfogások még sokat jelentettek számomra, de annyira már nem. Főleg mivel tudom, hogy vámpír nagy meglepetés engem nem ér. Maximum őt.