Bonyolult menet, hát igen. Nem igazán tudom, hogy fel merjem-e tálalni, hogy mi vagyok. Bár valószínűleg ha itt vállalt orvosi állást akkor tud az itteni dolgokról. De az is lehet, hogy nem.
Mrs?! Akaratlanul is kitört belőlem a hangos nevetés. Nem hogy ennyi idősen leálljak egy srác mellett, de már rögtön házasnak néz? Na azért ez túlzás volt. - Miss Dewdney. - Mondtam nagy vigyorral az arcomon.

- Értem. Ez így bonyolult menet lesz. - sóhajtottam és ránéztem a papírra amire eddig jegyzeteltem. - Akkor most veszek egy kis vért. Ha az nem ad eredményt, akkor valószínűleg hosszadalmas vizsgálatok fogják kezdetét venni. A szívfájdalom nem vicc, Mrs.. ? - kérdeztem, de befejezetlenül hagyva mert nem tudtam a vezetéknevét. Bár a 'Mrs' talán hülyén hangztott. Látszik hogy nincs férjnél. Túl fiatal ahhoz.

Legszívesebben helyben rámásztam volna. De nem lehet ki kell deríteni, hogy mi a bajom. - Én nem félek semmitől. - Kacsintottam rá, miközben alsó ajkamba haraptam. - Nem tudom. Nem ismertem az igazi szüleimet mivel örökbe fogadtak. - Mondtam komoran. Nem haragudtam különösképpen a 'szüleimre', de azért mégis úgy neveltek fel, hogy nem tudtam honnan is származom.

Nem kerülte el a figyelmemet pillantása, és nevetséges lett volna azt mondani hogy nem tetszett. Mert igen, nagyon bejött nekem ez a lány. Szép volt.. és szemmel láthatóan okos. De most első sorban orvos vagyok, nem a telefonszámát nem kérhetem el.

- Csak egy tűszúrás, ne féljen tőle. - mondtam bíztatóan, előkeresve a fecskendőt. - De nem válaszolt. Volt betegség a családjában?

Már rutin volt nálam az ilyen orvosi kivizsgálás. Szóval nem zavartattam magam hagytam, hogy tegye a dolgát habár szívesebben csináltam volna vele inkább mást.
- Hát ilyen férfi társaságában kinek nem? - Vigyorodtam el. - Hát vérvétel... - Húztam el a számat. Szerintem kissé gyanús lenne ha utána szinte rögtön begyógyulna. De csak nem nézik majd annyira. - Rendben.

Kedvesen rámosolyogtam. Szinte láttam a gondolatait a fejében. Azt nem mondom, hogy jók voltak-e azok a gondolatok, de egyértelmű, hogy miattam gondolkodott el.
- Köszönöm! - feleltem neki, és odatartottam a "nyaklánc" fémvégét. Szaporán pulzált a szíve... - Kissé gyorsabban ver a szíve a megszokottnál. - állapítottam meg néhány levegővétele után. - Talán nem ártana egy vérvétel. Volt... betegség a családjában? Az ön gyermekkorában?

Nem fog kukkolni. Egy ilyen helyes srác nyugodtan megtehetné. Talán még több is kisülhetne belőle, mint egyszerű nézegetés. Igaz, a külsejéből ítélve nem csak itt van lehetősége az ilyesmire. És ez számomra is eléggé feltűnt. Viszont nem fogok rányomulni egy orvosra. Azért azt még nem.
Mosolyogva illedelmesen lehúztam a pólót. Régebben már abba is beleborzongtam ha fel kellett húznom azt. De most már magabiztosabb vagyok úgyhogy ez nem okoz nekem problémát.

Furcsa volt a tekintete. Nem mindennapi. Bár Mystic Fallsban mi a mindennapi? Semmi...
- Kérem, vegye le a felsőjét, hogy megvizsgálhassam. - fogtam meg a sztetoszkópot, hogy a szívéhez illesszem, amint felemeli a felsőjét. - Ne aggódjon, nem fogok kukkolni. - mondtam bizalmasan, hátha ez mosolyt csal ki belőle.

Besétáltam a vizsgálóba és próbáltam nem kellemetlenül érezni. Ez a dokihoz járás már rég elmúlt és mindig is féltem visszajönni a lelombozó fehér falak közé. De ami furcsa, hogy ez az egész nem volt jelen csak miután Ő lelépett.. Na mindegy biztos van rá más magyarázat. - Nem nem igazán. - Ráztam meg a fejem.

Furcsa tüneteket sorolt fel, és ettől rögtön izgalomba jöttem. Végre egy rendes eset, amivel megéri foglalkozni! Erre vágyom már mmióta!
- Jöjjön csak be. Azonnal pontot teszünk az ügy végére. - köszörültem meg a torkomat, és becsuktam utána a vizsgáló ajtaját, hogy megálljak előtte. - Egyéb tünetek a fuldoklás és mellkasi fájdalom mellett? - vettem a kezembe néhány orvosi mütyűrt.

Nem is igazán tudtam, hogy hogy kezdjek bele hiszen magam sem tudom, hogy igazán mi a bajom... - Hát... Elég gyakran jön rám egyfajta rohamszerű fuldoklás. Ezzel egy időben a mellkasom is fáj. - Most lehet, hogy elpanaszoltam magam egy beugrott ápolónak, de valahogy komolyabbnak tűnt annál. Amit nem értettem, hogy ez miért maradt meg.. Bár ez is csak az utóbbi egy évben jött elő amikor nem láttam azt a férfit..

- Semmi vész! - szóltam oda neki, mikor láttam hogy eléggé nehezére esett kimondani ezt a szót. Ő viszont végre nem vámpír. Ők már túlontúl felismerhetőek. És megérzem őket, ha úgy adódik, hogy nem éppen baráti szándékkal érkeztek.
- Miben segíthetek? - mosolyogtam rá kedvesen, belecsúsztatva zsebembe a kezemet.

Nem sokkal később bele is rohantam egy alakba amikor éppen össze-vissza nézelődtem. - Bocsánat. - Nyeltem egy nagyot. Mikor mondtam én ezt utoljára?! Hát nem mostanában az biztos. - Ööö, helló amúgy. - Vigyorodtam el kissé zavartan. Nem sok kedvem volt ide jönni és kényelmetlenül is éreztem magam, hogy fel kell fednem az egyik gyengeségem.

Mióta Sarah vagy ki távozott, nem volt komolyabb ügyem a kórházban. Csak néhány varrnivaló, vagy kötöznivaló, mindegyik semmiség.
Nagy lélegzetvétel. Hátha a folyosón vár majd valaki, vagy valami izgalmas eset. És amint kiléptem az ajtón, egyből egy szép szőke nővel találtam szembe magamat. - Ó, helló!

(Kórház előtt)

Nem akartam nagy feltűnést kelteni magamnak, ezért amint megláttam a vizsgáló feliratot elindultam arrafelé remélvén, hogy belefutok valami orvosnak látszó emberbe.

- Szegény apa még él - mondtam egy fanyar mosollyal az arcomon. Aha, csak az kérdés, melyik volt annyira szegény... Nevil vagy Leo? Tökmindegy. A lényeg, hogy pokoli nagy szarban vagyok, és közben mégis... létezik, hogy boldog vagyok? Hiszen ez hiányzott nekem, amióta csak "normális" állampolgárrá váltam. - Rendben, Kereslek még... hamarosan - mondtam, majd fogtam magam, és kisétáltam a kórterem ajtaján, mindennemű köszönés nélkül.
/Eyal és Sarah lakása/

- Már mondtam, hogy szerintem mit kellene csinálnod. Elmenni megkeresni szegény apát, és megmondani neki a nagy hírt, ha még egyáltalán életben van. - fintorogtam. - Mivel vámpír vagy, nagyon semmilyen érdemes vizsgálat nincsen. Max néha bejársz ultrahangra. A szülési fájdalmakat meg talán felismered te is - grimaszltam továbbra is.

- De még mennyire, hogy megölnélek - mondtam halálos nyugodtsággal. Igazából már nem vagyok az a gyilkos fajta, de azért a vámpírságomat kihasználva teljes lelki békével fenyegetőzhetek. - Örülök, hogy még mindig szeretnél élni - engedtem el végül. - ÉS akkor most mondd meg, mit csináljak...

- Mert ha nem ezt teszem, akkor megölsz? - néztem rá elborzadva, és nagyot nyeltem ettől a... hogy is nevezhetném ezt az érzést, ami most a fejemben volt? A fene ha meg nem eszi a vámpírok bagázsát egytől egyig!
- Jól van. Legyen... mit érdekel engem ez? Ha ezt akarod... én meg még szeretnék élni egy rövid ideig... - fújtattam, még mindig próbálva leszedni rólam a kezét.

- Nos... fogadok, hogy a terhesség a mai időkben nem úgy van, hogy egyszer csak megszüli valaki a gyerekét, aztán kész. Az a rengeteg vizsgálat... vér, és a többi. Azt akarom, hogy amikor eljön az ideje, te felajánlkozz segédkezni. Nem nagy ügy, nemde? - kérdeztem. Különben a csinos kis nyakacskája bánja. Hát, a gyereket... Mármint a gyerekemet sem irigylem. Ha olyan önfejű lesz, mint én, akkor bizony nehéz dolga lesz még az életben.

Elég gyorsan változott a szitu, és a torkomnál fogva tartott meg, míg ő vért fecskendezett egy fecskendőba. Méghozzá a saját vérét.
Csak értetlenül bambultam rá, már némi félelemmel a tekintetemben.
- Mégis miben kéne nekemsegítenem neked? - értetlenkedtem továbbra is, megragadva a karját, de még mindig fájt ott, ahol belém fecskendezte a vérét.

- Jaj, nemár! Fogadok vért adsz be szegény, haldokló betegeidnek, hogy túléljék a nagy baleseteket? - csücsörítettem gúnyosan. Mindig is utáltam az ilyen orvosokat, mert potenciális vámpírjelölt gyártóként tekintek rájuk.
Gyorsan cselekedtem, és a karjaim egy pillanat alatt bilincselődtek az ő nyakára, fogjul ejtve őt. Pár másodperc múlva már csak az egyik karom tartotta jó szorosan, a másikat felsértettem a fogammal, és az asztalon lévő tűért nyúltam, amit megtöltöttem vele, majd belé fecskendeztem.
- Egy dologban igazad van. A mi fajtánk nem ismeri azt a szót, hogy bűnbánat. Gyilkolunk, manipulálunk, és mindezt élvezzük. Téged sajna más módszerrel kell megnyerni - mondtam, miközben újabb adag vért fecskendeztem belé. - Vagy segítesz nekem, vagy te is egy leszel közülünk. Amennyiben segítesz, megkapod a vérem. De nem a testedbe... Oda csak akkor kapsz, ha nem működsz együtt. Kutathatsz oda, keresheted, mit vált ki a vérfarkasharapás, vagy amit akarsz. Nem érdekel - magyaráztam.

Csak megvontam a vállamat a kérdésére. - Mégis mit kellene tennem? Csinálnom kellene valamit? Szaladjak az utcára, és kiáltsak vámpírt, hogy minden ember tudjon rólatok? Mégis mi értelme lenne? Ha akarnám, már simán megtheettem volna. Nekem mindegy, mit csinálsz te... meg a kis porontyod. De ha nincs más dolgod, keresd meg a boldog apucit. Ha még életben van - fintorogtam.

- Én meg a te fajtádra vezetést - vágtam vissza. Szó ami szó... az emberek soha nem értettek a hatalom megragadásához úgy istenigazából. Jó, oké, voltak nagy vezetők, de a hatalom soha nem állt fent tartósan, mert jött valami háború, vagy nagyobb hatalom, esetleg mindkettő, ami elsöpörte őket. - Jólvan. Mit csinálsz akkor, hogy tudsz rólunk? Tudod, nem szokás, hogy egy hülye kis orvos ismerje a vámpírokat. Vagy MYstic Fallsban ez a módi? - vontam fel a szemöldökömet.

- Kérlek szépen, míg szívod a hozzám hasonlók vérét, ugyanaz a testműködésed, mint nekem. Ugyanaz zajlik le, mint egy normális nőben. És tőlem aztán azt hiszel el, amit akarsz. A te fajtádra gyereket soha nem bíznék! - léptem el előle, hogy leüljek a székembe, és unottan bámultam rá. - De nyilván erre egyik hülye sem gondolt.