Fogalmam sincs, hogy mit gondolhatott most, hogy beléptem az ajtón, de az egyszer biztos, hogy egy pillanatra úgy lesápadt, mint aki szellemet látott. Jó időre eltűntem az életéből, de így láttam jónak. Nem akartam semmi komolyba belefolyni és ezt jól is tettem, hiszen most, hogy Ren újra az életem része nem szeretnék semmi okot adni arra, hogy felhúzzam. Képes lenne megnyúzni szegényt pusztán azért, ami a múltban volt. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.. Bocsánatot kérjek azért, mert csak úgy eltűntem. Nem kellett volna.. Sajnálom. – Nem gyakran kérek bocsánatot, de ez egyike volt ezeknek a különleges alkalmaknak.
Megszokhattam volna, hogy Mystic Falls a mai napig tele van meglepetésekkel. Egyáltalán nem sjetettem, hogy valaha viszontlátom még ezt a lányt... nőt! Nem kislány már, hogy így kelljen szólítanom... mert kész nő. ezt meg tudtam tapasztalni. - Brynn...? - néztem kérdőn, mintha szellemet látnék, majd hirtelen felálltam, és azt hittem, hogy a szék feldől a fenekem alatt. - Hát te? - köszörültem meg aztán a torkom zavartan.
Próbáltam elkerülni úgymond az elkerülhetetlen. Muszáj volt bocsánatot kérnem Steven-től. Húzhatom ezt az egészet évekig, de akkor sem lesz jobb. Túl kell esnem ezen az egészen minél előbb. Hiszen mi értelme van elhúzni a dolgot? Semmi. Főleg, mivel tényleg szükségem lenne egy orvosra.. A szívem miatt. Félénk léptekkel indultam meg a kórház folyosóin, majd nagyot nyelve vettem a bátorságot, hogy kopogtassak az ajtón. Azon az ajtón, ami mögött mi.. Hát.. Öhm.. Inkább nem szeretnék rá visszaemlékezni, mert csak összezavarna és teljesen elterelné a gondolataimat arról, hogy miért is jöttem. – Szia. – Mondtam elcsukló hangon, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
Ahogy telt az idő, és én magam is egyre bejáratosabb orvos lettem, kezdtem rájönni, hogy mennyire fárasztó ez a meló. Nem olyan egyszerű mint egykoron volt, még fiatalabb fejjel... na jó, most sem vagyok olyan borzasztóan öreg, mert még a fenekemen a tojáshéj, ha azt nézzük, hogy mennyi ideje vagyok orvos. Felsóhajtva mértem végig a papírhalmazt, amit most töltögettem ki, majd mikor az ajtón kopogtatást hallottam, a tenyereimbe temettem arcomat. - Igen, tessék! - szóltam ki. Nem voltam felkészülve most senkire.
Szótlanul, talán elképedve indult útnak és én nem.. Nem állítottam meg. Nem akartam Őt bántani, de.. Muszáj volt a fejéhez vágnom mindezt, hogy a későbbiekben levetkőzze ezt az énjét. Saját magának is árt vele, hogy a múltban leledzik és közben elfelejt élni, pedig most kellene igazán, hiszen anya lesz. Vagy legalábbis valami hasonló képződmény, ahogy most állnak a dolgok. Figyeltem, hogy fordul el a sarkon, hogy aztán eltűnjön a szemeim elől, talán örökre de.. Még mindig nem mentem utána. Nem tudtam rávenni magam. Egyszerűen.. Nem ment.. Pedig vigaszt kellene nyújtanom neki, érzem, hogy azt kellene.. És ugyan látni nem láttam, hallani hallottam, a visítást, amit produkált, így mielőtt még a szívem felülkerekedne józan eszemen és azon a tényen, hogy most várnom kell arra, hogy Ő ébredjen rá mennyire helytelen amit csinál, hátat fordítottam és elindultam a másik irányba. Ott is kell, hogy legyen egy kijárat.
Szemfogaim már az első szavainál helyükre húzódtak. Nyugodt, mimikátlan arccal hallgattam végig mondandóját. Nem őrjöngtem, nem szitkozódtam, csak hallgattam. Hallgattam az egyetlen ember véleményét, akire EDDIG még számíthattam. Végig kellett hallgatnom, minden egyes szót. Mindet... Befejezte. Torkomba tüskék költöztek, melyek.. mintha minden lélegzetvételemmel egy ujjnyit arrébb mozdultak volna, mély, vérző sebet okozva húsomon. - Ez minden? - csengett fojtott hangom a kietlen kórház falainak visszaütközéséből. Orromat felhúzva, kezeimet zsebre vágva, némán lépdeltem el tőle. De már nem néztem vissza, jelenlétemről csak a lépcsőházban felcsattanó robaj adott jelet. Sírás, felmordulás, üvöltés, teljes szétesés.
- Akkor mi a francért hívtál ide? Hmm? Kellettem, hogy aggódjon érted valaki? - vágtam a fejéhez. - Nem veszed figyelembe, hogy ebben a poros kisvárosban én vagyok az egyetlen, akit egyáltalán érdekel, hogy élsz-e vagy halsz, a gyerekeiddel együtt.. - böktem felé ingerülten, hogy már a fejem is megfájdult benne. Remek. - És ha ez volt a célod, nos.. Remekül haladsz afelé, hogy ismét ne érdekeljen többé, mi van veled.. Hogy ne érdekeljen, hogy hálával tartoznék az életem miatt, mert egy olyan hisztérika, mint Te, nem érdemel hálát.. Arra még nem gondoltál, hogy Te marsz el magad mellől mindenkit? - bántottam őt a szavaimmal annak ellenére, hogy ő fizikálisan tette. - A gyerekeiddel is ezt fogod csinálni, ha nem azt teszik, amit Te jónak látsz?! - néztem rá csalódottan. Azt hittem változhat az ember.. Tévedtem. - Hát menj.. Ahová akarsz.. Nincs hová menned.. De.. Mit foglalkozok én ezzel? - rántottam vállat. - Remek anya leszel.. - búcsúztam gúnyosan. Innentől nincsen rám szüksége.
Egy pillanatra megrezdültem,ahogy utamat állta. Szavai kígyóként tekergőztek gondolataimban, de szította a tüzet, ahogy szavait forgatta. Mit képzelsz? Mit? - Ha kioktatásra vágytam volna, akkor apámat hívom. Hidd el, egész szónoklata van arról,hogy mennyire szerencsétlen vagyok- szóltam csendesen, majd egy határozott, söprésszerű kézmozdulattal jeleztem,hogy menni kívánok. - Engedelmeddel, mennék. Folytatni az önmarcangolást. A hibáztatást. A kifogásokat... Tudod, amiért utálom a gyerekeimet - fintorogtam, hamis mosollyal átszőve, majd tettem még egy lépést. - Eressz - sziszegtem kontroll nélkül, de még mindig nem tágított. Így fogakat villantva nyomatékosítottam azt. - Fogalmad sincs,hogy mit művelsz - folytattam erős mimikával, és egy gyengéd mozdulattal kilöktem utamból.
- Hé, hová mész?! - léptem utána. - Még nem végeztem! - álltam elé. És bár tudtam, hogy még ebben az állapotában is képes lenne eltaszítani az útjából... Remélem nem teszi. - A lányaidnak nagyon sokáig nem lesz szüksége másra, csak szeretetre, törődésre és gondoskodásra... Ne keress kifogásokat, hanem.. Próbáld magad túltenni a múlton, ha egyszer nem tudsz rajta változtatni.. - oktattam ki. De ezt komolyan nekem kell megtenni? Nevetséges... - És nem azért mert én mondom.. Hanem mert az a helyes. Mert ha ezt csinálod magaddal, ártasz Nekik! - utaltam nem túl burkoltan a lányaira. - Vagy nem érdekel, hogy egészségesek lesznek-e?! Most még minden rendben.. De mi lesz egy hét múlva?! Ha így elhagyod magad... Nézd meg magad! Mikor ettél utoljára normális kaját?! Mikor aludtad ki magad utoljára? És azt mondod, szereted őket?! - fintorodtam el. Hát nem képes felfogni, hogy a javát akarom?
Ahogy hangja megütközött a csendben, úgy remegtem bele én is . Tudtam,hogy mi következik, és azt is,hogy jogos a fejmosás. De..de.. még nem látja. Nem látja,hogy nem ilyen könnyű... Teljesen elveszett vagyok, és van, amiből néhány bátorító szó nem segít ki. Ez pontosan olyan. - Igazad van.. - motyogtam az orrom alatt, és kínosan kaptam a padlóra tekintetem. Mindig jövök a kifogásokkal, és apámmal.. de.. mégis hogy legyek jó szülő, mikor árnyékát sem láttam egy helyes szülői cselekedetnek? Ez így nem járja! Miért.. Miért van az,hogy mindig én húzom a rövidebbet? És,ha az nem elég,akkor erőszakosan le is nyomják a torkomon, és hagyják,hogy egyedül fulladjak bele... Miért nem lehet egyszer máshogy... ? Miért nem lehetek Ő ? - Szeretem a lányaimat - vetettem ellent, de halványan cincogtam, mintha magam sem fognám fel. - Csak félő.. számukra ez kevés lesz - nyeltem nagyot, és ahogy hangom elhalt, lelöktem magam az asztalról, és lehajtott fejjel lépdeltem az ajtó irányába. Haza kell mennem...
Istenem.. Nem hiszem el.. Hónapok óta itt van még sincs olyan, akihez forulhatna... Ez így nehezebb lesz, mint azt gondoltam. De hé.. Megoldom.. - Állj le! Most! - szóltam rá emelt hangon. Senkinek nincs szüksége nost erre. - Felejtsd el Johnt és gondolj a lányaidra. Az anyjuk vagy! Szeretnek téged, már most. Ártatlanok.. Annyi a hibájuk, hogy a rossz embertől fogantak.. Te.. Miért nem szereted őket? Megérzik, Clarissa! - bólogattam. - Anya leszel, ha tetszik, ha nem.. - mondtam ki a valóságot. - És jól fogod csinálni! Ezt nem cseszheted el! Most nem magadre kell gondolnod! Ők lesznek a családod! Lesz családod, hát nem érted? Lehet normális életed.. Velük. Mert őket nem fogja érdekelni, hogy a múltban ki voltál, csak az, hogy szeresd őket! - fakadtam ki, szinte már kiabáltam. Nem igaz, hogy nem érti mekkora felelősség ez. Nem fogja fel. -Az ég szerelmére, Clarissa, olyan áldást kaptál, amire én csak vágyakozok, és itt hisztizel, ahelyett, hogy azon törnéd magad, hogy a lehető legjobb legyél Nekik! Nem foghatsz az életed végéig mindent az apádra.. Nem ő irányítja az életedet, hanem Te. Jó lenne, ha ezt te is belátnád! - szusszantam nagyot a végén. - Hárman vagytok! - mutattam a hasára, amit épp simogatott.
- Rajtad kívül? - pislogtam eltűnődve, szám a nagy elgondolkozásban csücsörítő formát öltött, és olyan hisztérikus picsogás szorította torkomat, amit csak gombóconként tudtam lenyelni. - Póstás ...mennyire számít? - húztam el kínosan ajkaimat. Tény és való, még a kezdetekkor keveredtem össze John-nal, időm sem volt haverkodásra... Nem, mintha én arra képes lennék... De itt van Megan.. Akit majdnem megöltem...DE akit többet láttam,mint a tulajdon anyámat. És még mindig itt van. Az is valami, nem? Ugye? - Én...- Úgy festhettem,mint ázott kutya, de még ez a gondolat is lökött rajtam... mint egy nyomorult. Hiába, pedig olyan szépen kezdtem fel-felállni. Most mégis olyan,mintha végig földön vergődtem volna. Az elejétől..a legvégéig. - Még John-nal is kételkedtem magamban... Én - remegett meg hangom itt-ott - én képtelen vagyok. Felnevelni egy gyereket. Sőt! Kettőt... Szörnyű anya leszek! Hát nem gondolod?! Nézd, apám mit tett velem! Azt hiszed, különb vagyok ?Ugyanaz a vér - csaptam oldalra indulatosan kezem, és már magam sem tudtam,hogy mit beszélek. - Hogy szedjem össze magam? Hogy... hogy legyek olyan, mintha semmi sem történt volna? Mikor... egyes egyedül vagyok ezen a világon. Ezek a gyerekek jobbat érdemelnek. Nálam..jobbat - nyeltem nagyot,de kezem védekezően hasamra siklott. Kitől védtem? Önmagamtól.
Próbáltam legalább én tartani magam, ha már ő így magába roskadt. Ki kell találnom valamit, hogy kirángassam ebből az állapotból, hisz ha én nem teszem meg, ki teszi? Bár értelmetlenül beszélt, össze tudtam rakni a képet. Tehát... Darius halála óta.. Hetek óta.. Istenem.. Hetek óta él így. Nem csoda, hogy gond volt.. Hogy rosszul volt.. - Oké.. - túrtam a hajamba idegesen. - Ismersz itt valakit? Akárkit, aki veled lesz? Mármint rajtam kívül? - toporogtam előtte. Nem tetszett ez a helyzet. Egy csomó aggodalomra adott okot, én meg sosem bírtam a stresszt. - A lényeg, hogy most jól vagytok.. - szögeztem le, mielőtt elé lépve önkéntelenül is vigasztalóan átöleltem. Valamit.. Tennem kell. - Én itt leszek veled.. - ajánlottam. - Végigcsinálom veled.. Ha akarod.. Segítek mindenben.. - vetettem fel. Pedig.. Úgy jöttem ide, hogy nem bízok benne. Erre .. Nem. Nem csinálhatja ezt.. Ez a kétségbeesés árt a babáknak! Elég! - Most pedig szedd össze magad! - paskoltam meg a vállát. - A sok sírás árt a babáknak! Ugye nem akarod, hogy úgy gondolják, a mamájuk szomorú?! Boldognak kell lenned! Egészségesek vagytok! A többi pótolható..
- Öhm...- akadt bennem a szó. Én nem úgy értettem, ő is tudja. Tudnia kellene... Csak szívemen viselem,hogyha már iderángattam, akkor ne is tartsam fel a végtelenségig. Kétlem,hogy van még egy olyan szerencsétlen,aki ipari mennyiségű fagylalt elfogyasztásával tölti a péntek estéit. Vagy a szombatot... nem beszélve a keddekről, és a csütörtökök.. Márpedig.. Rá kell nézni. Barátságos tekintet, tökéletes alak... Valószínűleg a harmadik randevújára kellene készülni a nap folyamán. Nem úgy,mint én... Mint egy tehén... vagy egy medve...egy pocakos medve. Oké, terhességi depresszió? Várlak szeretettel..! Megszólalt, én pedig ismét megütközve néztem rá. Mi az,hogy miért? Nem vezette le nekem pontról pontra a dolgokat, és nem is nyomott a kezembe egy saját kezűleg megírt, ok-okozati leírást,mielőtt elhúzta a csíkot... Csak megtörtént. - Tudta,hogy terhes vagyok.. Még a.. tudod..a.. Darius.. hát, miután hazavittünk... Csak... - kézfejemmel arcomat burkoltam. Csak az hiányzik,hogy ismét elbőgjem magam. Fránya hormonok... - Nem tudom, mi lesz velem... Velünk... Nem tudom, mi lesz ezután... - bólogattam hevesen, és úgy söpörtem el a kikívánkozó cseppeket,mintha minden egyes darabja saját hibám ékköve lenne. Egy emlékeztető pofon,ami minden egyes simogatásával emlékeztet. Emlékeztet,hogy megtörtént..
Hirtelen nem is jutottam szóhoz, kellett egy kis idő, mire egyáltalán ledöbbenni le tudtam, nem hogy még magamhoz is térjek. Ugyan nem tudom, köztünk voltaképp most milyen kapcsolat is van.. De örültem a hírnek és a boldogságuknak és.. annak is hogy jól vannak. Én. Örültem.. - Mennem? - néztem rá furcsán. Most meg el is zavarna? Mi van vele? Ennyire nem zakkanhat meg a hírtől meg a terhességtől, mikor nemrég égető szüksége volt még rám. - Ha egyedül szeretnél maradni, csak mondd azt.. - tártam szét a karjaimat, hangomban talán némi sértődöttség is csengett. De most nem foglalkoztam vele. - Nem kell mennem sehová.. - ráztam meg a fejemet és elhatároztam, hogy maradok mindaddig, míg ki nem mondja, hogy nem akarja látni a képemet. Eléje lépdeltem és a keze után nyúltam, hogy szükség esetén támasza lehessek, hisz néhány perc alatt lett urrá rajta a letargia.. De nem hittem a fülemnek, hogy mi van a háttérben.. - Hogy mi?! Miért? - néztem rá és csak tátogni tudtam. Ezt nem.. nem vártam.. nem tudtam elhinni.. - Tudja, hogy babáitok lesznek?! - ugrott feljebb a hangom egy oktávval.
- Mindenki nagyszerűen van...El se hiszem... - ingattam fejem, és mintha egy bamba képet nyomtak volna az arcom helyére, kóstolgattam a fejleményeket. Ez az egész .. mintha.. valami kacsa lenne, de nem, a hír igaz. Terhes vagyok, ikrekkel, ikerlányokkal. Erre a gondolatra széles vigyor nehezedett arccsontom alá, mintha azt kérték volna legnagyobb bánatom közepette,hogy címlapfotóra kerülő mosolyt erőszakoljak búvalbélelt pofikámra. Pedig őszinte... de hihetetlen. És ez a kettősség zseniális. Abszolút zseniális, imádom. Mint asztmás gyerek allergiaszezonban, kapkodtam a levegőt, és hátrálva néhány lépést emelkedtem rá a vizsgálóasztalra. Nincs itt senki,aki rosszallóan ingatná fejét,úgyhogy nyugodtan helyezkedhettem kényelembe, tudva,hogy az illetékesek valószínűleg a közelben sem járnak. - Nem kell menned? - halkultam el, és tétován pillantgattam az ajtó felett fityegő, fogkrémreklámos hirdetésre. - Csakúgy iderángattalak... az éjszaka közepén.. Annyira röstellem - pillantottam bűnbánóan, még mindig körbe. Szeretek az ismeretlenséggel barátkozni. Ez a hely, ez a szoba számomra pedig bőven szolgált titokzatossággal. - Ha menned kell ... - ismét a félmondatokat pártoltam. Mikor leszek már a szavak embere? - Bármikor szívesen látlak... egy teára! Vagy egy kávéra. Egy másikra - kínos ábrázat borult arcomra, fogaim pedig közrefogták ajkam élét, és azt rágcsálták. Feszülten pillantottam jobbra, majd balra, remélve,hogy kiutat találok, aztán...csak kinyögtem. - John elhagyott!
A kis rögtönzött magánakciójától kissé meghűlt a vér az ereimben.. Majd átesett a fél berendezésen, és most nem kellene kék-zöld-lila foltokat szereznie.. De.. Még szerencse, hogy vámpír. Szerencse? Ezt én komolyan gondolom, azok után, ami történt? Azt hiszem, de kizárólag ebben a pillanatban. Hisz valószínűleg ez az egyetlen ésszerű magyarázat, ami arra szolgál, miért nem bukott már orra valamiben, igyekezetét nézve akár a saját lábában.. Terhes? Nagyszerű.. Ezért vagyunk itt.. Ó, anyám.. Már majdnem felnevettem kínomban, hogy vihogva közöljem vele, hogy a harmadik, vagy negyedik.. Ki tudja hányadik hónapra kiderül, hogy nem egy kisebb dinnyét hord gyerek helyett a hasában. Vagyis.. - Micsoda? - csodálkoztam rá. Erre nem számítottam. Ikrek.. Ikrek?! Ikrek.. Az már nem is volt kérdés, hogy ennek a hírnek bizony még duplán-triplán örülünk. A nemük már mellékes, de.. - Jól vannak?.. Vagytok? - tértem a lényegre azonnal. Elvégre.. Azért jött, mert rosszul, sőt pocsékul volt. Most meg.. Az eszem megáll.. - Kit érdekel a ruhám.. - vágtam rá azonnal. Csekélység, és amúgy se segít rajta jelenleg semmi sem. - Ikreid lesznek! - lelkendeztem. Végre eljutott a tudatomig, hogy ez mit is jelent. Négy, pici, apró.. nagyon apró talpat..
Olyan felspanolt állapotban verekedtem magam karjai közé,hogy mint egy buldózer, taroltam le mindent, ami mozgott. Azt hiszem, egy állványt is magammal sodortam, de mégsem rendített meg, az nem. Forró cseppek keveredtek karjaimra, ami láncreakciót váltott ki. Megtántorodtam, elrugaszkodtam tőle, és kis híján hanyatt estem a földre kényszerített gazdátlan infúziós tákolmányban. Majdhogynem egy spárgát vágtam le a kis +20 kilós énemmel, csakhogy sikeresen talpon maradhassak. Mikor is stabilra ügyködtem magam, zavart, de derűs mosollyal túrtam szénakazal bozontomba. - Terhes vagyok! Mármint...ikrek! Lányok! - toporzékoltam..majd kiugorva bőrömből, és egséz valóját szemléltem. Az erősen kávéfoltos valóját ... Uppsz... - Ne haragudj! A ruhád! - szörnyülködtem, és szaporán kutakodni kezdtem a táskámba. Kell,hogy legyen még egy zsebkendő valahol....
Meglepő, milyen nehéz egy büfét találni ebben a kórházban. De még az automatáknak is, mintha lába kelt volna... Remek, mondhatom. Este lévén az emberek sem sündörögtek már a folyosókon, így még csak útbaigazítást sem tudtam kérni senkitől. Már épp feladtam volna a keresgélést, mikor a következő lehetőségnél lefordulva megtaláltam a nyüzsgést. Bingó. Jó helyen vagyok.. Akkor.. Most tea.. És ha jól sejtem enni sem sokat evett a nap folyamán. Tehát egy szendvics.. Salátával. Paradicsommal.. Sok mindennel. Erőre van szüksége. És hozzácsaptam még egy csokit is, biztos ami tuti alapon. Enni fog, vagy lenyomom a torkán. Megpakolva indultam vissza. Csak tudnám, merre is vagyok tulajdonképpen.. Eltartott egy darabig, míg visszaslattyogtam a vizsgálóig, ahol még égett a villany. Ezek szerint nem vagyok akkora késésben. - Sajnálom, labirintus ez a ... - kezdtem volna magyarázkodni, de semmi értelme sem volt, hisz Clarissa egymagában parádézott fülig érő szájjal én meg ahogy voltam, ott az ajtóban, kajástól teástól megtorpantam. Mosolyoga figyeltem, ahogy felém indult, de arra nem számítottam szó szerint a nyakamba ugrik. Jesszusom.. A teát még idejében kaptam félre, nehogy a forró lötty a pocakjára folyjon, így a nagy sietségben rajtam landolt. A kaja viszont közénk szorult. Na, ebből sem lesz már vacsora.. De ez érdekelt legkevésbé. - Jó hír... ?! - kérdeztem. Hülye kérdés, hisz itt csüng rajtam...
Kitörő lelkesedés, testemre burjánzott derű fogott el, és a kezembe kerülő ultrahangképet lestem szüntelenül,s csak akkor váltottam testhelyzetet, mikor egy ajtócsapódás térített ki berozsdásodott, álmélkodó merevségemből. Felfoghatatlan.. Hihetetlen öröm... Szóval nem lehet bírni. Hiszen...annyi belegebedő, szívet tépő, sebeket okozó év után... Egyszerűen felfoghatatlan,hogy pont én jutok ekkora áldáshoz. Lejjebb kúsztam- a most ágyként funkcionáló - fehér anyagpárnás széken, és a kikészített törölközőbe markoltam. Óvatosan,mint porcelánból lenne, vittem végig hasamon a lágy kendőszerű anyagot, hogy maradéktalanul letörölhessem a kissé szilikonos hatást keltő gél névre hallgató, tubusban fekvő kencét. Lábaimra ereszkedtem, és mielőtt hasamat újra a vékony póló borítaná, kézfejemet ráterítettem. Felpezsdítő, meleg érzés fogott el, és mondanom sem kell, arcomon levakarhatatlan, hitetlen mosoly ült. Nagyujjammal ívet leíró mozdulattal simogattam meg, és behunytam szemeimet. - Angyalkáim. Anyukátok itt van, és nagyon..elmondhatatlanul szeret titeket - sóhajtottam, megszorítva a papirost, majd összeszedve magam, kész voltam,hogy fülsüketítően sikítva, kiengedve mindent, és beleadva bármit, Megan nyakába vethessem magam.
Engem is boldoggá tett ez az egész, bár én mindennek tudok örülni, de az ilyennek meg főleg. Bizsergő érzések, meg libabőr váltakozik ilyenkor bennem, meg szerintem sokakban. Ha valaki, akkor én is az vagyok. Ennyi a lényeg. - Azt hiszem nem az én érdemem - hiszen én csak itt voltam, hogy átadjam ezt az örömhírt, ami nagyon feldobott engem is, de azért odabiccentettem Clarissának egy rövidke mondatot. - Remélem, még találkozunk - köszöntem neki ezzel, és mosolyogtam el magam, de még egy ultrahangképet odabiggyesztettem a kezébe, majd ezután felkeltem, és kimentem a vizsgálóból, hogy ha szeretne még üldögélhet ott kicsit.
Újra csengtek szavai, mint szikrázó villámcsapás, s mintha mély, csupasz barlangban állomásoznánk, kongtak meg fülemben. Ikrek.. Ketten.. Kettő gyermek. Nem számított, nem volt jelentősége életem egyik percének, fájdalmának, elesettségének sem ebben a szent minutumban-vállrándítva gondolok vissza rájuk.Ugyanis.. A legnagyobb ajándékot kaptam az élettől, duplán, szalaggal átkötve. Csak most...Csak nekem. A boldogság csapott arcba, én pedig vigyorogva fogadtam. Belsőmbe olyan tűz költözött, mely forrón nyaldosta lelkemet, s nem félt meglobogtatni a rég nem látott szenvedélyt. Szenvedélyt egy új lehetőségre. KÉT új lehetőségre...
Erre mondják, hogy a boldogság nem jár egyedül?
Mikor szipogásom alábbhagyott, a vaskos köd is elszállt tekintetemből. Tisztán, felfoghatatlanul, mámorosan pásztáztam a monitor pecsétes képét, és még egy hatalmas fuvallat kapta el füleimet. Kislányok. Két meseszép, egészséges..HERCEGNŐ. - Köszönöm - hálálkodtam epekedő tekintettel, és... eljött, sok-sok év után... a pillanat... A pillanat, mikor azt éreztem, hogy nem számít mi volt, mi lesz,de a MOST bár ÖRÖKKÉ tartana!
Nos, tudtam, hogy nagyon meg fog lepődni. - Bizony, ikrek - nem is tudtam többet hozzáfűzni, hiszen még egyszer nem mondom el, mert aztán még papírzsepit is használja fogja. Hihetetlen, de igaz, és két baba pedig mindennél szebb ajándék. - Clarissa, bemutatom Önnek ezt a két csodálatos kislányt - most már elég széles lett a mosolyom. Márpedig bizony, kislányok, és mindennél nagyobb örömöt fognak okozni majd, vagy éppenséggel sok rohangálást egy idő múlva, meg sok-sok csínytevéseket, de ez mg messze van.
- Még egy? - tekintetemre rideg döbbenet ült, és azzal a lendülettel vetettem fel fejemet, ahogy meghallottam szavait. Csak erős rákoncentrálással, és némi kontrollal dőltem ismét hanyatt. Légvételem olyan szapora volt,hogy a beszédről is megfeledkeztem, csak kidülledt szemekkel, szétvált ajkakkal mustráltam a képernyőt. De ezt már én sem bírtam szárazon. Sipogással feltöltött zokogás tört elő belőlem, és fejemet jobbra-balra döntögettem. Ez nem lehet igaz. - Ikrek? - leheltem megilletődve, és.. már láttam. Tényleg... Kettő..Kettő gyönyörű ..Kettő kicsi..gyermek.. Kettő... Az enyémek.. Kettő... - Akarom..szeretném.. most - duruzsoltam fészkelődve, és szemeimből kidörzsölve a rakoncátlan cseppeket, hogy ne szabjon semmi gátat, láthassam őket. Mindkét gyermekemet!
Mindig is boldog vagyok, ha olyan örömhírrel szolgálhatok, hgoy valaki állapotos, de hogy méghozzá két picivel, az még az orvosokat is meglepi. Nagyon meglepődtem én is, de azt hiszem, Clarissa jobban megfog lepődni ezen, amit mondani fogok neki,. Sőt, nagyon remélem, nem fog elájulni itt nekem. - Nincs baj, sőt... - most már én is izgultam, de rendesen, mert nem tudtam tovább mondani, kellett kis idő, aztán folytattam, - Még egy baba van ott - mutattam ismét a képernyőre, és az ujjammal körvonalaztam hol is van a másik baba. - Ő is makkegészséges - válaszoltam neki. - Nem tudom, szeretné -e tudni a babák nemét? Vagy maradjon meglepetés inkább? - nekem teljesen mindegy, hiszen neki kell tudni, hogy mennyire kíváncsi lélek.
Kezdőlap
