- Hát, soroljam a test működését, vagy vágod magadtól is? - kérdeztem. Őszintén... szerencséje, hogy a verbéna miatt nem öltem meg azonnal. - Jó, akkor egészen biztosan igazad van. Abban is, hogy nem egy apáca életét élem - vigyorogtam. Mire jó a vámpírság, ha nem arra, hogy kihasználjam? Amúgy is, az öröklét unalmas, ha egész nap ugyanazt csinálod, éveken át.

Csak fintorogtam egyet, és elléptem előle, ott hagyva mellette a papírt. - Ha nem hiszed el, a te bajod. Én nem szoktam tévedni. És te meg egy makacs öszvér vagy, ha azt hiszed, hogy neked nem jöhet össze. A férfi vámpíroknak lehet gyereke, hát a nőknek miért ne lehetne? És ahogy így elnézem... biztos nem egy kolostorból szalajtottak... - mértem végig.

- Nézzük csak... néhány ember módszeresen imádja felhergelni a vámpírokat. A legutóbbi ittjártamkor is valamelyik dokicsajszi verbénát döfött belém, hogy vért adjon a betegeinek. Te is ilyen idióta vagy? Az emberiség megmentése... Az ő megölőik kezében van - nevettem fel gúnyosan, és felálltam a helyemről. - Akkor is... Ez egy baromi nagy hülyeség. Hallottam ilyenről, de nincs rá konkrét példám.

Már láttam, hogy lassan elborul az agya. A vámpíroknál nem mindennapi ez, és miért pont vele kezdődne el a "csoda"?
A pillanat jócskán eluralkodott rajta, mert a nyakamba harapott, és szívni kezdte a véremet. Ez olyan jellemző, de persze a verbéna rögtön kiütötte, és erre széles vigyorgásba kezdtem, még ha nekem fájdalmat is okozott vele.
- Bocs, de most szerinted én hazudok? MI a fenének akarnék felhergelni egy vámpírt? - értetlenkedtem mufurc módra, és a kezébe nyomtam a papírt.

Várandós. Kisbabája fog születni. A szavak annyira ledermesztettek, hogy egy pillanatig nem is jutottam szóhoz. Olyan volt, mint amikor meghaltam, aztán újraéledtem. Az is elég szar és sokkoló volt.
Miután felocsúdtam a sokkból, a düh kezdett eluralkodni rajtam. Olyannyira, hogy nem érdekelt a pasi bártyú vigyorgása, egy pillanat alatt a torkának ugrottam, és nem törődve a jómodorral, ami egyébként is hiányzott belőlem, beleharaptam. A gond ott kezdődött, hogy verbénát használt, aminek következtében rövid időn belül a padlón kötöttem ki.
- Ügyes - jelent meg gúnyos mosoly a véráztatta ajkaimon. - De tévedsz. Ha ötszáz év intenzív szexuális élete alatt nem lettem terhes, hogy lennék most? - tettem fel a költői kérdést.

Feszkósan megköszörültem a torkomat, végül a szemeibe pillantottam, és miközben szóra nyílt a szám, már nyújtottam is a papírt.
- A vizsgálatok teljes bizonyosággal megállapították, hogy Ön... - Eléggé nehezemre esett tegezni egy vámpírt -, várandós. Kisbabája fog születni. - mosolyogtam rá, mintha nem tudnám, hogy mindjárt elkapja az agybaj.

Kezdtem türelmetlen lenni, amikor húsz perc után még mindig semmi. Egészen biztosra gondoltam, hogy nem volt jó ötlet ide jönni. Elvégre mit tud egy rohadt kis orvos? Aztán hamarosan megérkezett a bejelentéssel, hogy megjött az eredmény. Remélem a nagy büdös semmi.
- Csak mondja már - mondtam türelmetlenül.

- Aha, értem. - szaladt ki belőlem véletlenül. Eléggé megdöbbentett, hogy egy vámpír képes hányni. De nyilván ez valami... hm, na majd mindjárt kiderül. Elviszem a vérét... egy kicsit megvizsgálok belőle, a többit elteszem biztonság esetére.
- Pár perc, és visszajövök. Lehetőleg már az eredményekkel. - szóltam oda neki továbbra is kedves mosolygással, végül kisétáltam, és áttértem a kis szobába, ahol kb 20 percet kellett szöszmötölnöm. Nem voltam kifejezetten... öhm... ilyen szakterületen orvos, amint megláttam az eredményt. - Na, ne már. Ezeknek is lehet gyereket csinálni? - vert ki a verejték, még csak az orrom alatt beszélve, majd nagyot nyeltem és elindultam visszafelé a kórterembe, hogy megálljak előtte, a kezemben a papírral. - Nos.. megvan az eredmény.

Ahogy belém szúrta a tűt, aprót haraptam az ajkamba. Pfej, ez a dolog nem lesz a kedvencem, az már egészen biztos. Ahogy a dokik sem, hiába nézett ki egészen jól ez a példány, azért csak egy őrült, aki a nagy világmegváltó tervei miatt időnként felvagdossa az embereket.
Rosszullét - motyogtam végül. - Hánytam is - tettem hozzá. Az már nem fontos, hogy csak vért tudtam.

Elővettem a fecskendőt, amikor sürgetni kezdett, és levettem a tűről azt a kis papírt, amit általában mindig jó alaposan ráműtenek.
- Ez talán kissé csípni fog. - beszéltem úgy, mintha tényleg igézve lennék, és a kezébe vágtam a fecskendőt, persze egészen emberi módon, hogy vért vegyek. Ez majd... eldönt mindent. Az eredmény is viszonylag gyors. Aztán hogy ő hogy reagál arra, hogy várnia kell...
Kihúztam a fecskendőt, és nagyot sóhajtottam. - Esetleg valami tünet, vagy egyéb, amit elmesélne nekem?

Ügye fiú... Azt hiszem, mindig is imádtam az igézős részét a dolognak. Megpaskolta a helyet az ágyon, én pedig készségesen leültem oda. Jesszusom, még soha nem voltam orvosi vizsgálaton! Ami azt illeti, a néhai megfázásomat max a javasasszony kúrálta ki... Még csak szeretői háremet sem tarthattam "ártatalan" fiatal lányként.
- Oké, akkor igyekezne? - kérdeztem.

(Váróterem)

Mindig is profi módon értettem ahhoz, hogy hogyan kell hülyét játszani. Valahogy engem mindig megtaláltak ezek a helyzetek. És ha ez van, hát így kell tovább vinni a színdarabot. Már csak azért is, mert egyszerűen a másik lehetőség, avagy a lebukás semmi jóval nem kecsegtet. Annál rosszabb.. hát, valljuk már be, mit csinálhat egy vámpír az emberrel, ha nem kénye kedve szerint cselekszik?
- Üljön le ide. - paskoltam meg a kis rendelői ágyat, már kotorászva a felszerelések között.

Vizsgáló