Nem mondhatnám, hogy ez az orvosi szakma olyan hű de menő dolog. Főleg, amikor az idősebb dokik úgy pillantanak rád, mintha eltévedtél volna az óvodában. Ez van. Fiatal zseni vagyok, aki csupán pár év alatt tökéletesen letette az orvosit. Ó, hát hogyne. Persze a valóságot nem kell senkinek se tudnia. Elég, ha irigykedve néznek rám mindennap, amiért belőlük csak ilyen kiöregedett szutyok lehetett. Még orvosnak se merném a többséget nevezni. Az milyen dolog, hogy félünk a vértől kérem szépen? Ha orvosnak tanul az ember, benne van a pakliban, hogy találkozol a vérrel és egyéb nyalánkságokkal. Nem értem ezeket a szimpla, mai embereket. Épp a tárolóból lépek ki egy üres véres tasakkal, ami nem rég még az ebédemet szimbolizálta. Valami női név volt a tasakon, amit ugyan nem jegyeztem meg, de maga a B- típusú vérével egész ízletes volt. Vámpírrá válásom óta fokozatosan szokom meg a vértípusokat, mert hát nem egyszer kóstóltam már olyat, ami baromi szörnyű volt. Annó még jegyzeteltem is, hogy milyen embernek, milyen vére van, de ez mára csak megérzéssé vált. Nincs szükségem papírra ahhoz, hogy megállapítsam az áldozatom vérének minőségét. Orvos vagyok, aki tökéletesen tisztában van minden vértípussal, annak hibátlanságával és problémáival. Ez utóbbit jobban ki tudom szúrni, hisz' nem egy nagy ördöngősség megállapítani a rossz vér fajtáját. Nyugisan megyek vissza az irodámba és teszek egy kis délutáni sziesztát. Vagyis csak tennék, ugyanis amint kényelembe helyezném magam, egy fehér srác ront be. Nem is kell mondanom, hogy érkezése egy cseppet meglep. Nincs beírva mára senki, aki ilyenkor zavarna. Ch, ebben a nyomorult városban még nyugta sincs az embernek, mindig valami problémát okoznak saját maguknak. - Oh? - - vonom fel szemöldököm erre a szemes témára. Aki így indít, annak számolnia kell a tőlem jövő nem túl kedves gesztusokra. Mégha ez a fickó úgy is néz ki, mint akin átgázolt egy kamion, majd végigfutotta a fél világot. Egyértelmű mi a baja. Valami jó kis anyaggal belőtte magát, most meg orvosokhoz szaladgál, hogy tegyék helyre. Micsoda logika. - Kezdjük ott, hogy üljön le. - - állok fel előbbi kényelmes pozíciómból, majd fehér köpenyemet megigazítva kerülöm ki asztalomat, hogy közelebb is szemügyre vehessem a kéretlen pácienst. - Nos. Halljam? Mi az a nyomós ok, amiért bejelentés nélkül zavarni mer? - - pislogok rá kíváncsian, ami mellé társítok egy kaján félmosolyt, mert hát miért ne? Több hibát is elkövetett ezzel a belépőjével. Nem azt mondom, hogy hagyom tovább szenvedni, mert a vak is látja, hogy rögtön kell valamit adni neki. Ezért még menet közben, ameddig óhajtja elmagyarázni a panaszait, meg hogy mi történt, addig az asztalom melletti szekrényben kezdek el kutatni valami injekciós gyógyszer után, ami valamelyest csökkenteni tudja a hatást.
Talán nem volt a legpraktikusabb egy ilyen távoli helyet keresni ahhoz, hogy találjak valakit, aki netán olyan körökben mozog, mint én. New Orleans volt a végcél, azt kellett követnem, aki oda ment... de most, hogy már nem fog meglógni a szemeim elől az a drága vörös szépség, ideje lesz olyasmit csinálnom, amire itt is építhetem a jövőmet. MEg vagyok áldva pénzzel bőven, ezzel nincs probléma... de az egész tényező, hogy itt senki nem ismer engem, felemészti az agyamat. Én megkövetelem, hogy tiszteljenek. És akivel csak kapcsolatba kerültem... hát ezt a fickót ajánlották nekem. Franciaországban nincs híre amerikai dílereknek, ám a srácról úgy hírlik, hogy nemcsak efféle körökben mozog. Nagyon helyes. Azzal ma már semmire nem menne, ha csak egy bizonyos dologhoz értene... itt már minden körben mozogni kell. Pénzmosás, drogügyletek... apám néhány bérgyilkosságban is szerepet kapott, de érdekel is engem, hogy kiket etetett meg holmi farkaskutyákkal. Az az ő ügye. Nekem sjaátjaim vannak. A legjobb, mikor a tulajdon apám kérdi számon, hogy mégis miért jobb az én akcióm, mint az övé. Egyszerű. A kiöregedett ötleteket már senki nem veszi meg. Azt gondoltam, jó ötlet lesz vele üzletelni. Ám az áru, amit a rendelkezésemre bocsájtott... Fájt a fejem két teljes napja. Hol hánytam, hol eszméletemet veszítettem attól, amit művelt velem. Nyomtam már sokkalta keményebb drogokat is, itt valami nem tiszta. Nem tudtam magamnak elintézni ezt az ügyet... csak azon kaptam magam, hogy a kórház előtt sétálok, izzadok mint valami versenyló, és úgy vonulok be, mint egy élőhalott. Nem kopogtam, miután egy tábla utasításait követve megtaláltam a címet. Csak bevonultram a helyiségbe, amit az irodának sejtettem. - Az orvost keresem. Valami... - bennem akadt a gondolat. Láthatta rajtam, most rögtön ellátásra szorulok. De még ez sem elég ösztönző, hogy abbahagyjam a drogozást. Cseppet sem voltam tapintatos, kifújtam a levegőt, majd felsóhajtottam, és türelmesen vártam a válaszát. Vagy, talán mégsem voltam annyira türelmes. - Azt a kis... húzott szeműt... vagy vágott szeműt? - köszörültem meg a torkom.
- Igen, ez tagadhatatlan. – nevetek fel halkan. Igaz, ami igaz, nem árt, ha az ember nevét kitudják mondani. Nekem ezzel olyan nagy bajom soha nem volt,a nevemet könnyű kiejteni annak is, aki nem északon született, de nyilvánvaló, hogy az ember szereti, ha… meg is nevezik. Elvégre nem tárgyak vagyunk, nem igaz? - Nem aggódtam. – rázom meg a fejemet. Persze, egy kicsit tartok ettől az egésztől, de csak azért, mert nem igazán szeretem a kórházakat és nem is vagyok hozzászokva ahhoz, hogy gyakran járjak be, márpedig úgy tűnik most ezzel muszáj lesz megbarátkoznom, mert a felügyelő tisztem világosan elmondta, hogy erre köteleztek. – Csak nem vagyok a kórházakhoz szokva, kissé… tudja, fura ez az egész nekem, ami itt van. – mondom kissé zavartan, de azért le-le küzdve azt. Nem úgy éltem eddig, hogy lehetőségem volt élvezni a kórházak vendégszeretetét. Ha bajom volt vagy megoldottam egymagam, vagy más hozott rendben, mert a kórházban kérdezősködtek volna. - Hát… megoldható, igen, ha megadja a címét. – bólintok egyet mosolyogva. Nem biztos, hogy ott helyben menni fog, de jó eséllyel a motorral lehet valami, azt pedig szerintem megtudom helyben is javítani, legalábbis remélem, mert nagyon utálok vontatni, rendszerint rá is hagyom a dolgot másra. Valahogy nem nekem lett az kitalálva. - Nem is tudom. Idővel majd talán kiderül, de adok egy esélyt a dolognak. – nem tudom, hogy megtaláltam e a számításaimat, mert azt sem igazán tudom, hogy mégis mik azok, de… idővel talán rájövök, szembejön valami cél, én nem vagyok semmi ellen sem, szeretem a kihívásokat és… nem ijedek meg semmitől sem, ami új. – Nem, persze, hogy nem, ha… ha szükséges akkor persze bejövök megint. – bólogatok. Nem mintha tehetnék mást, a felügyelőtiszt is megmondta, hogy muszáj eljárnom kivizsgálásokra, és most Roselyn is megmondta, hogy jobb lenne, ha visszajönnék. Ez pedig így kettő az egy ellen, nem igaz? - Néha igen, de nem annyira, hogy ne tudjak dolgozni. – ha valami nehezebbet megemelek vagy megfeszítek akkor néha szokott, de nem éreztem úgy, hogy miatta kórházba kéne jönnöm, ha csak nem köteleznek rá, biztos, hogy nem is lennék most itt. A kórházak nem olyan területek, ahol otthonosan mozgok, sokkal inkább érzem magam idegennek itt. – A legtöbb sérülést kórházaktól messze szereztem és így nem tudtam részesülni abban az ellátásban, amit egy kórház tud nyújtani. – enyhe kifejezés, de túléltem, nem? Az ember mindent túl tud élni, ha elégé akarja azt, a kérdés csak az, hogy… mennyire éri meg, egy pont után bizony semennyire sem. – De semmi komolyabb baj nincs, igaz? Mármint én jól érzem magamat a bőrömben. – nem érzek folyamatos fájdalmat sem, néha igen, de …túlélem.
Meg az se árt, ha ki tudják mondani az ember nevét. - jegyzem meg mellékesen, hiszen a családnevem nem éppen egyszerű, de ennyi év alatt egyszer se cseréltem le. A Roselyn néha csak második névként viseltem, de az is örökké velem volt. Ragaszkodtam a gyökereimhez, hiszen édesanyámnak köszönhetően lehetek még mindig életben. Ő mentett meg egy őrült vámpír fogai közül, vagyis az a szomorú, hogy az a férfi csak ember volt, de mégis gyerekek vérén élt. Megérdemelte a halált, de édesanyám a máglyát nem... Mondjuk azt, hogy túl régóta, így nem kell aggódnia. - Éreztem rajta, hogy nem egyszerű ember és nem azért nem mondtam el neki a dolgokat, mert nem bíztam benne, hanem amiatt, mert féltem volna hogy a frászt hozom rá. Nem állt szándékomban elüldözni őt és néha még egy-egy természetfelettinek is nehéz megemészteni a másik korát. Főleg, abban az esetben, ha az illető nem vámpír. Nem én magam választottam azt, hogy ne öregedjek. Ezt kaptam a sorstól és próbálom a lehető legjobbat kihozni a dolgokból. Esetleg házhoz is jön? - nézek rá kíváncsian, hiszen az autóm nem olyan régen beadta a derekát és reggel már nem tudtam bejönni vele. Azóta meg taxival járok az erdő közeléből. Ott vettem egy egészen takaros házat. Szeretek ott lenni, hiszen távol van a város zajától, de ugyanakkor érezhetem a természet közelségét is. Sokkal jobb, mint a Hotel. Elmosolyodom azon, amikor mesélni kezd. Féltem attól, hogy esetleg kicsit félreérthetően fogalmaztam, mert főként a foglalkozására és a sebek eredete érdekelt, de ennek ellenére is örültem valami miatt annak, hogy egy kisebb részébe az életének bepillantást nyerhettem. És eddig megtalálta a számításait? Úgy érzi, hogy sikerül végre egy helyben maradnia? Mert ha igen, akkor örülnék annak, ha kicsit gyakrabban járna kontrollra, illetve szeretnék egy-két vizsgálatot is elvégezni, ha nem bánja. - a hangom barátságosan cseng, hiszen nem akarok olyat tenni, amibe nem egyezik bele. Egyszerűen csak szeretnék röntgent, vérképet és a sebekről egy-egy felvételt készíteni, hiszen nem igazán tetszik az, hogy még mindig érzékeny valamelyik. Nem valami szépen forrt össze a legtöbb, de ez még nem jelentené azt, hogy esetleg még mindig fájnia kell. Munka közben egyik sebénél se szokott fájni? Mármint nem mindegyik orvosilag ellátott seb és félek attól, hogy esetleg a felszín alatt lehet valami komolyabb baj is. - vallom be neki őszintén és elveszem a kezemet a testéről és őt figyelem.
- Pedig a másik is szép, de… igaza van, a betege nyilván könnyebben oldódik fel, ha kissé kötetlenebb a helyzet. – mondom bólintva párat, de ezt is mosolyogva. Igen, és ezt persze az ember csak úgy meg is mondhatja, de most én is érzem, hogy kissé kevésbé feszengek, ha úgy érzem nem annyira hivatalos a dolog. – Mióta doktor? Már, ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. – nem azért kérdem, mert ne bíznék benne, egyszerűen csak szeretném elterelni a figyelmemet arról, hogy ez itt egy kórház, és nem szeretnék egész végig feszengeni, az sem neki, sem nekem nem jó, nem nyerne azzal senki. - Köszönöm! – bólintok egyet mosolyogva. A Mr. Halmar az inkább illik apámra, mintsem rám, és már őt is vagy tizenöt éve nem láttam, szerintem azt hiszik, hogy meghaltam, bár nem hinném, hogy eltemettek volna, még csak képletesen sem. Én vagyok a tékozló fiú, annyi különbséggel, hogy én soha nem fogok hazatérni, legalábbis nem tervezem a dolgot. - Autószerelő vagyok jelenleg. Vagyis… amolyan mindenes, a legtöbb dolgot könnyedén megjavítom, autók, motorok, vagy... bármi más, megcsinálom. – szereltem már terepjárót, még egy silórepülőt is, bár ott kaptam segítséget. Hajón is dolgoztam, mint szerelő, tehát elég sok mindent javítottam már az életem során, azt hiszem ez mindenképp egy olyan dolog, ami a hasznomra vált az elmúlt idők alatt. Azt persze nem nagyon tudom nem észrevenni, hogy meglepi őt a látvány, de nem hibáztatom, nyilvánvalóan nem így szokott kinézni minden második betege. Én se így néznék ki, ha lett volna lehetőségem kórházakban kikúrálni magamat, de erre sajnos nem volt lehetőségem, így maradnom kellett annál, amit éppen tenni tudtam magammal. – Persze. Malmö-ben születtem, és… eljöttem onnét még fiatalabb koromban. Tudja, világot akartam látni. Sok helyen jártam, ezt Afrikában szereztem, ezt meg Mexikóban. – bökök az ujjammal hegről hegre. – Csak nem rég jöttem ide, úgy éreztem, hogy egy kis…állandóság talán előnyömre válhat. Ezért is jöttem el, vagyis mondatni köteleztek rá. – én magamtól biztos, hogy nem jöttem volna el, de a felügyelőtisztem ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjek el, mert sokkal komolyabb bajaim is lehetnek, ha esetleg később derül ki, hogy baj van. Nem vagyunk persze ostoba, jól tudom, hogy sok olyan sérülésem van, ami nem úgy gyógyult, ahogy kellett volna. – Igen, de nem vészesen. – érzem a fájdalmat, de nem olyan erős, hogy ne tudjak vele együtt élni mondjuk éveken keresztül. Erre mondta a felügyelő tiszt, hogy még így érzem, évek múltán pedig fel sem tudok majd kelni a fájdalomtól. Ezt mondjuk kétlem.
Mosolyogva mérem végig a férfit, hiszen ő is egy betegem és ennyi. Persze, azért nőből vagyok és látom azt, amit minden nő látna, hogy ez a szempár szintem mindenkit képes lenne megbabonázni. Nem is értem, hogy miként ajándékozhat meg az élet egy ilyennel valakit. Persze nem csak a szeme vonzza az emberek tekintetét, de erre jobb nem is gondolni, hiszen vizsgálatra jött és nem más miatt. Valószínűleg hosszú évekig be se fogja tenni a lábát újra kórházba, így érthető, ha többé nem is látom, mint a legtöbb beteget se. Azon a nevemen szólít, amelyiken szeretne. A Roselyn kicsit segít az embereknek feloldódni, ezért se szoktam ragaszkodni a másik nevemhez. - adok neki egy kisebb magyarázatot a dologra. Sok doktor ragaszkodik a doktori nevére én nem, hiszen nem attól függ, hogy ki milyen, hanem attól, hogy miként végzi a munkáját. Szerettem azt, ha az emberek úgy érzik, hogy én is csak egy egyszerű ember vagyok és nem okoskodni akarok itt, hanem segíteni. S ez egyre gyakrabban sikerült. Persze nem mindegyik beteg könnyű, de legalább változatos minden egyes eset. Rendben, Rasmus. - szólalok meg barátságosa, majd közbe újra és újra végig nézem a kartonját. Nem vagyok olyan ember, aki túlzottan ragaszkodik az önözéshez. Sokkal kötetlenebb a másik dolog, illetve most hogy túl voltunk a formalitáson jöhetett a vizsgálat. Hallgatom amit mond, majd felpillantok, amikor mondja, hogy egy bizonyos helyen még fáj. Lassan írok és minden kis apró részletre figyelek, de fura látni azt, hogy még mindig mennyire feszeng. Pedig szerintem azért nem nézek ki jelenleg félelmetesen. Még vér se borítja a ruhámat és hasonló dolgok. Végül, amikor megválik a felsőjétől, akkor lassan közelebb lépek és közben lerakom a papírt. Ritka az, amikor ennyi seb tarkít valakit, de még mindig ilyen erőben van. - Mivel foglalkozik? Illetve megtenné nekem, hogy kicsit mesélne magáról? - kérdezem tőle kíváncsian, majd lassan egy-két hegen végig húzom a kezemet. Nem mindegyik forrt be túlzottan szépen és legfőképpen attól tartok, hogy esetleg később valami gondja lehet. Végül az oldalán található sebekre siklik a kezem, majd picit meg is nyomkodom őket. - Ez esetleg fáj? - teszem fel a kérdést kicsit aggódva, mert ha nem, akkor az jó jel. Reménykedek abban, hogy igazat mond, de ha fáj, akkor itt sokkal részletesebb vizsgálatokra lesz szükség.
Kissé idegesen nézek körül és dőlök a sarkamról a lábujjhegyemre újra és újra. Ez egy kórház, talán nem kéne itt idegesnek lennem,de igenis az vagyok, ennek az okát pedig még csak nem is tudom pontosan, de az biztos, hogy érzem, és nekem már éppen ennyi elég. Nem voltam már nagyon rég kórházban, valahogy kimaradt az életemből, nem vágytam oda. Elvesztettem az irataimat mikor Afrikában fogságba kerültem, és ahova tudtam volna menni kórház, nos… azt hiszem jól tettem, hogy oda nem is mentem. Úgy voltam vele, hogy inkább esek össze úton, menet közben, mint egy kórházi ágyon feküdve tehetetlenül, várva a rosszat. Végül csak nyílik az ajtó, én pedig egyből oda is kapom a fejemet, abbahagyva az előre-hátra dőlöngést, és viszonzom a mosolyát, bár én kissé visszafogottabban, nem tehetek róla, de kissé még mindig… nos, elég idegennek érzem itt magamat, pedig azt hittem, hogy az elmúlt évek után már soha nem lesz ilyen pillanat, de úgy látszik, hogy mégiscsak megesik, ráadásul pont egy kórházban. - Üdvözlöm, Dr.. vagyis, Roselyn. – biccentek egyet mosolyogva felé. Ha már felajánlotta…mert ez az volt, igaz? Remélem, hogy igen, mert nem akartam amúgy udvariatlan lenni. Kissé elszoktam a társalgástól az elmúlt időben, nem nagyon volt állandó beszélgető partnerem, és hiába ismertem meg annyi mindent és mindenkit, pont az állandóság hiányzott néha, pedig emiatt indultam el. - Igen, de kérem hívjon csak Rasmus-nak, a Mr. Halmar-t rég nem hallottam már. – nem is használtam az elmúlt évek alatt. Azért se, hogy ne akarjon senki esetleg váltság díjat kérni, és…furán hangozhat, de saját magam miatt akartam eljutni valahova, nem pedig a nevem miatt, ami még csak nem is igazán az enyém, elvégre a családomtól kaptam. Ezen kívül nem is adtak nekem semmit sem, de soha nem bántam a dolgot. Egyszerűen csak nem jöttem ki velük soha, megesik az ilyen, igaz? – Hát… a térdem kissé fáj, ha megerőltetem, és itt szintén szúró érzés lép fel, ha… dolgozom. – ennek ellenére a főnököm jó munkaerőnek tart, mindent megtudok buherálni,az elmúlt években annyi mindent csináltam, hogy lassacskán már elmehetnék polihisztornak azt hiszem. Persze, ez csak vicc, soha nem próbálkoznék meg vele, én nem vagyok olyan fajta ember. A szavaira csak bólintok, majd kissé habozva ugyan, de lehúzom magamról a pólót és kissé zavartan állok meg előtte. Igaz, ami igaz, nem pont a legszebb látvány, elég sok heg van rajtam, de mondjuk úgy, hogy nem is nagyon mutogattam, én már megszoktam, nem csak a látványt, de az érzést is.
Sokan nem szeretik a kórházakat, ahogyan én se. Igen, furán hangzik, de én se szeretek csak úgy besétálni egy kórházba. Képes vagyok akár rosszul is lenni, de ha dogozni jövök, akkor semmi bajom nincs. Fura egy személy vagyok, de ezt az egy dolgot meg se próbálom többé megfejteni. Betegként menni valahova sokkal rosszabb érzés, míg gyógyítani bejönni teljesen más érzéssel tölti el az embert. Szeretek másokon segíteni és részben öröm volt részese lenni az egészségügy fejlődésének. Régóta élek már, így elég sok mindent megéltem már. Mondhatnám azt, hogy unalmas életem volt, de egy percre se unatkoztam. Minden volt, ami egy jó regényhez kell, de még se szeretném papírra vetni. Egyedül a szívemben és az elmémben őrzöm az életem lapjait. Megéltem a világháborúk borzalmait. Láttam azt, hogy mire képes az ember és miként szenved a saját maga által okozott kárért, láttam azt ahogyan királyok megcsalják a feleségeiket vagy fordítva. A mai napig az ártatlanok sikolyai a fülemben csengenek. Mind-mind egy bizonyos korra volt jellemző, de kár lenne a múltamban élni és folyamatosan ezen rágódni, hiszen ha a múltamban élnék, akkor nem lennék itt. Akkor valahol elrejtőzve rettegnék a maffiától, akiknek rövid ideig a vendégszeretetét élvezhettem. De nem teszem, helyette az évek alatt megszerzett tudásomat hasznosítom. Segítek az embereknek és reményt adok. Mindig jó érzéssel tölt el az, ha látom az emberek szemében csillogni a reményt vagy azt, hogy boldogan távoznak innét, mert jó híreket kaptak. Elég sok osztályon megfordultam már a kórházban és a mai napig besegítek, ha szükséges. Gyorsan összevarrom a sebet, a gyermek karján, majd újra sietve a korlapjára pillantok, majd pedig a vérre. - Ezt meg kell várni, amíg lefolyik, de utána már mehetsz is élvezheted a közelgő nyarat. - mondom neki mosolyogva, miközben gyengéden végig simítok az arcán, majd az édesanyának is mondok egy-két dolgot. Pár napig még vigyázni kell a sebre, de utána már mehet a játék. Ha bármi bajt észlelnek, akkor megjöjjenek azonnal vissza, de erre kicsi az esély. Sietve köszönök el, majd a következő terembe igyekszem, amikor a kezembe nyomnak egy korlapot. Érdeklődve nézem meg, miközben pár korty innivalót iszom. Egy darabig csak figyelem, majd végül egy barátságos mosoly keretében lépek be a vizsgálóba. Dr. Nystaia vagyok, de az emberek általában Rose-nak vagy Roselyn-nak hívnak. - mondom neki még mindig barátságosan az előttem álló férfira pillantok. A legtöbb férfi kerüli az ilyen beutalt betegeket, de soha nem voltam előítéletes. Nem tudhatom azt, hogy mi történt a múltjában pontosan és amúgy is a jelen a fontosabb. Az számít, hogy mit tesz jelenleg . Mr. Halmar, ha nem tévedek. - teszem le a papírokat az asztalra. - Esetleg észlelt valami szokatlant mostanában? Bármi fájdalom, szúrás, esetleg bizsergés? - kérdezem tőle kíváncsian, majd kis idő után közelebb sétálok hozzá. - Szeretném, ha levenné a pólóját, hogy megvizsgálhassam. - mondom neki biztatóan, s miközben várok addig újra a kezembe veszem a papírokat és a korábbi kérdésekre adott válaszokat felírom rá.
Idegesen dobolok az ujjaimmal a térdemen, bár ez aligha zavar bárkit is, mert tőlem három székre egy kisgyerek sír már régóta, az elnyomja az én dobolásomat. Kórházak… soha nem szerettem itt lenni, mindig ideges vagyok, ha meglátok egy fehérköpenyest. Régen a szüleim azért küldtek kórházba, hogy apasági tesztet végezzenek, vagy mert aggódtak, hogy elkaptam valami nemi fertőzést… nos, nem mondom, hogy ennek nem lett volna esélye, de ilyenről szó sem volt. Nem csináltam fel senkit sem, de ők persze nem is igazán ismertek, honnan is tudhatták volna? Azt mondták, hogy: fiatal vagy és csapodár, nem árt odafigyelni. Szóval nem szerettem meg a kórházakat. Most sem azért jöttem, mert szükségét éreztem, hanem mert a felügyelőtisztem is mondta, hogy muszáj eljönnöm, illetve… nem voltam kórházban úgy… nagyjából tizenöt éve. Mióta eljöttem otthonról, szóval talán tényleg nem ártana kivizsgáltatni magamat, sok bajom volt már az évek alatt. Betegségek, sebek, törött csontok… számtalan agyrázkódás, egyszer még le is lőttek, tehát… igen, azt hiszem nem a semmiért vagyok itt, de… minél előbb túlakarok esni ezen az egészen, mégis itt ülök már lassan két órája, hatalmas sor áll ugyanis előttem. De végül csak nyílik az ajtó, felhangzik a nevem, én pedig már pattanok is fel, nehogy valaki elém vágjon. Volt már rá példa. Kissé nehezen lépek beljebb, gyorsan végigpásztázom a helyett, de magam sem tudom miért, pont olyan, amilyennek az ember egy orvosi kivizsgálót elképzel, nincs itt semmi igazán különleges. A hölgy, aki a nevemet mondta most arra kér, hogy várjak egy kicsit, mindjárt jön a doktornő. Doktornő…remek, tőlük kevésbé tartok, mint egy férfitől. Ennek különösebb oka nincs, csak annyi, hogy… nő nem igazán okozott még nekem fájdalmat, na de férfi… azok bizony sokszor az utazásaim során. Végül csak bólintok egyet a nő szavaira. Remélem azért nem újabb két órát kell várnom, az kissé kiábrándító lenne.
Jó érzés volt Katiet ennyire boldognak látni. És be kell valjam, tényleg igazat kell adnom a mende-mondáknak... mert bár Katie egy gyönyörű lány, de a terhesség - ha lehet - valahogy még szebbé tette. Sugárzott a boldogságtól, aminek én is nagyon örültem. Hisz nekem ez volt a napom fénypontja, hogy Katiet végre a sok megrázkódtatás után mosolyogni láttam. - Igazad van, mami!- feleltem. Tényleg. Most már itt van egy hús- vér kisbaba a barátnőm hasába. Azt hiszem véget értek a gyermeki évek számára és talán számomra is, hisz én is szeretnék ennek a gyereknek az élete részévé válni. Ha kell, akkor a gyerekkorom elhagyása árán is. - Rendben van. Menjünk be Warrenhez. Úgy is szeretném megismerni végre a te lovagodat.- feleltem lelkesen, majd belekaroltam az ő karjába, miközben még mindig ott díszelgett egy hatalmas vigyor az arcomon. /kórterem/
- Semmi baj, sőt, örülök, hogy ennyire aggódsz miattunk - vallottam be mosolyogva Patinak, hogy mennyire felderít a gondolat, hogy aggódik értünk. Mint egy igazi barátnő.. bár, fordított esetben én is pontosan ugyanígy cselekednék. Talán ezért is nevezhető a mi barátságunk igazinak, illetve örökké valónak. Bármi történjék, mi kiállunk egymás mellett, jóban és rosszban egyaránt. - És nem lepődök meg, hogy pont erre gondoltál. Csak tudod, nekem, mint leendő anyának - hűha, ez furcsán hangzott, döbbentem rá rögtön abban a pillanatban, ahogy kimondtam -, kötelességem mindenre gondolni.. és nem bepánikolni. Bár ez nehéz, mert ha tehetném, legszívesebben egy hatalmasat sikítanék örömömben és per pillanat még az sem zavarna, ha azzal az egész korházat felkölteném - kuncogtam hirtelen a markomba. Ez annyira szürreális, mégis igaz.. Olyan boldog vagyok, mint soha ezelőtt. Ezt a boldogsághullámot, ami belőlem és Patiból áradt, feltehetőleg Zach is megérezhette, mivel nem sokkal azután, hogy közölte velünk a jó hírt és megnyugtatott, hogy a kicsi makkegészséges, magunkra is hagyott örömködni. Nem tellt el sok idő, míg barátnőm is bezsongott és rögtön ötletek ezreivel kezdett el dobálózni, melyek összességében arról szóltak, hogy mivel is ünnepelhetnénk meg a kisbabám létezését. - Egyáltalán nem vagyok fáradt, sőt.. soha nem voltam még ennél éberebb - jelent meg egy hatalmas, ezer wattos mosoly az arcomon, de ez a vigyor amilyen gyorsan jött, olyan rohamosan el is párolgott, amikor a túlsó szobában pihenő Warrenre gondoltam. - De előbb meg szeretném osztani a jó hírt Warrennel is - közöltem vele a dontésemet, persze úgy, hogy Pati mindvégig ott legyen mellettem, mert kizárt, hogy szem elől veszítsem. Még a végén ellógna és nem tudnánk becsületesen megünnepelni a kisbabám létezését. Hiszen világéletemben ezt szerettem volna.. hogy az életem két legfontosabb személyével közösen ünnepelhessen meg a teherbe esésemet. Bár, hogy őszinte legyek, valami odabent azt súgta, hogy ez a felhőtlen boldogság nem fog sokáig tartani, valami el fogja majd rontani a kedvemet.. de jelen pillanatban nem akartam a belső hangokra figyelni.
Kíváncsian vártam az orvos válaszát, majd mikor már mosolyogva fordult vissza hozzánk úgy éreztem, mintha egy nagy súly gördült volna le a szívemről. Hihetetlen, hogy ennyire aggódok ezért a babáért, már most. De nagyon örültem a hírnek miszerint a barátnőm csemetéjével nincsen semmi probléma. Mármint makk egészséges. És már ahogy hallom jó nagy is.
Persze titkon még mindig aggódtam egy kicsit a telihold miatt, de ebben most Katienek igaza van. Nem szabad magamat ezen stresszelni! Milyen furcsa, hogy most pont ő int engem nyugalomra... mert ugye bár ez az estek legtöbbjében fordítva szokott történni a mi esetünkben. - Igazad van. Sajnálom, hogy ilyen rémhírrel álltam elő, de próbáltam reálisan látni a dolgokat.- súgtam ismét a fülébe. Mert igencsak bántott, hogy rögtön nekem ez a következtetést ugrott be a baba láttán. De ezt az egészet viszonylag gyorsan el is a felejtettem, mert amint eltűnt az orvos a nagy mosolyom mögött már titkon a babaváró partyt szerveztem Katienek. Mert természetesen mindenben segíteni akartam a legjobb barátnőmet. - Ez egy olyan csodás hír. Mármint lesz egy kisbabád, Katie!! Nem is tudom mit kellene most csinálni. Menjünk el pár cuccért? Vegyük meg a kis lurkó első kis ruhácskáját? Vagy esetleg lepihennél? Mert ha akarod megyek és fogok egy taxit. Fáradt vagy? Vagy nem? Akár még beülhetünk egy kávéra is valahova. De tényleg.. egyáltalán ihatsz te kávét, vagy csak alkoholt nem szabad? Fogalmam sincs...- a szavak csak úgy kifolytak belőlem. Egyik ötletem követte a másikat. Annyira izgatott lettem és boldog. Fel akartam/ terveztem spannolni Katiet is, hisz ma, egy ilyen napon boldognak kell lenni. Sokkal boldogabbnak, mint ahogy most kinéz.
Alig tettem fel a kérdéseimet, barátnőm már a fülemhez is hajolt, biztosítani arról, hogy szerinte a baba makkegészséges. Én viszont nem hittem abban, amit mondott. Mármint a kicsi egészségi állapotát illetően nem voltak kételyeim, viszont a farkasgénjeimet illetően, én nem mertem volna efféle következtetésekre jutni, mint Pati. Mármint mit számít, hogy én félig farkas vagyok, az apja meg félig animágus, amikor a másik felünk ember? Én sem tudtam a farkas átkomról egészen addig míg ki nem váltottam, azzal az átkozott gyilkossággal.. Biztos vagyok benne, hogy a kicsikém se fog tudni róla.. soha! Pláne, ha rajtam múlik.. ő soha nem fog embert ölni, még véletlenül sem! De mielőtt még felelhettem volna Patinak, Zach már vissza is forult hozzánk, és az arcáról első pillantásra csak jó dolgokat tudtam leolvasni. - Nyugalom, a babával minden rendben van - mosolygott rám vígasztalóan a munkatársam. - A magzat három hónapos - érkezett hamarosan a korára vonatkozó felelete is, amin egy pillanatra megütköztem. 3 hónap? Ilyen sok idő eltellt volna már azóta..? - És makkegészséges, mielőtt még újra megkérdeznéd - tette hozzá jókedvüen. - Köszönöm - feleltem neki hálásan, majd újabb könnycseppek hullottak ki a szememből a meghatódottságtól.. és persze az elérzékenyülésem végett. - Pati, szerintem a baba normálisan fejlődik. Zach is megmondta.. 3 hónapos. Bár, először furcsálltam, hogy már 3 hónap is eltellt azóta, de mostmár emlékszem - szólaltam meg először fennhangom, majd hallkabban folytattam, hogy későbbi szavaimat a munkatársam már ne hallhassa. - A teliholdal ráérünk még foglalkozni.. mindenesetre még ha át is kell változnom, arra hamarosan kell sort kerítenünk, amíg a magzat még ilyen picike.. - mondtam, bár gőzöm sem volt arról, hogy mennyire van már a telihold. Mindenesetre csak reménykedhetek abban, hogy valahogyan átugorhatom ezt az átváltozást.. mert nem akarom semmiféle veszélynek kitenni a kisbabámat. Akinek még nem is tudom a nemét. De nem! Urrá leszek a kíváncsiságomon és nem kérdezőskösök többet.. ezt Warren társaságában kell megtudnom. Meg is sértődne, ha megtudná, hogy én már mindent tudok a kicsiről, ő meg semmit.. Így is pipa lesz rám, amiért otthagytam a korteremben egyedül.. mikor megígértem, hogy mellette leszek és nem megyek sehová.
Be kell valljam kicsit izgultam és voltak félelmeim is ahogy a kis monitort néztem. Mert bár kell valljam nagyon örültem barátnőm örömének, de mostanra már ráeszméltem, hogy ezt mit is jelent. Hisz mi vérfarkasok vagyunk! A telihold a nyakunkon van és nem tudjuk, hogy hat majd ez Katire. És ami talán számára fontosabb, a babára. Mert ez lesz az ő első teliholdja.... és a baba nem fogja bírni... Édes Istenem! Nem... nem gondolhatok ilyenre.
A mosolyom csak egy pillanatra fagyott le az arcomról. Hisz tudom, hogy van erre megoldás. Lennie kell egy megoldásnak! Már biztos sok farkas esett ilyen kis gödörbe, amiből sikeresen ki is lábalhatott. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk ezt is! Hogy majd a barátjával ezt is megoldják. Katie kérdésáramlata alatt én még mindig tovább agyaltam, majd mikor a fickó elfordult kicsit közelebb hajoltam Katie füléhez. Nem akartam elbizonytalanítani, vagy megijeszteni, de tudnia kell, hogy erre még nem vagyunk, nem vannak felkészülve. Hisz a teliholdat nem tudjuk kikerülni. Egy farkas sem tudja. És az nap este majd át kell változnia, ha szeretne, ha nem. - Katie, a génjeid farkasgének, valószínűleg a babáé is azok... szerintem jelenleg a baba teljesen jól van. Dee ne feledkezz meg a teliholdról sem. Mindjárt itt a nyakunkon. És neked ez lesz az első. A legnehezebb.- minden egyesszavacskát nehezemre esett kimondani, de muszáj volt. Tényleg úgy éreztem, hogy muszáj tudnia erről. Nem akartam, hogy rossz kedve legyen, vagy még rosszabb, hogy megijedjen... de erről tényleg muszáj volt tudnia. Talán a baba is ezért nő ilyen gyorsan, hisz ez nem egy hétköznapi várandóság.
Teljesen meghatódtam az előttem levő kép láttán. Szóhoz se jutottam, mert annyira elérzékenyültem már csak a gondolatra is, hogy valóban édesanya leszek. Egy hús, vér emberi lénynek leszek az édesanyja! Én! És nem csak, mint felügyelő, vagy unokatestvér vigyázok majd a kis csöppségre, hanem én leszek az ÉDESANYJA. A szívem már most megtelt szeretettel és aggodalommal, ha csak rá gondoltam. Szent ég, ha rajtam múlik, nagyon el leszel majd kényeztetve, Kisbogárkám!! Még olvadoztam pár percig a képernyőt bámulva, majd barátnőm szavai szakítottak ki kesze kusza ábrándozásaim közül. - El se hiszem, hogy mindez pont velem történik - cseppent ki egy újabb könnycsepp a szememből, de amikor már a következő is követte az előzőt, gyorsan összekaptam magam és a szememhez nyúltam, hogy letörölhessem a meghatódottságom bizonyítékait, majd egy torokköszörülés kíséretében Zachre néztem, hogy feltehessem neki az legelső kérdésemet. - Mennyi idős a Kicsi? - kérdeztem érdeklődően. Én látszólag a 3 hónapra saccolnék, bár... ha kicsit visszaszámolnék, két hónap se jönne ki. Hogy lehet, hogy ilyen gyorsan fejlődik?
Elkapott volna valami fertőzést.. tőlem? Neem, az lehetetlen! Csak nehogy koraszülött legyen.. mert azt egyszerüen nem bírnám elviselni, ha az én hibámból történne valami az én kis Angyalkámmal. - Ugye nincs semmilyen rendellenessége? Sem betegség, sem más? - néztem a munkatársamra esdeklő kiskutyaszemekkel, közben tiszta szívemből reménykedve a nemleges válaszban.
Ott álltam az ajtóban és csak szuszogtam, a nagy futás következtében. Katie pedig az ágyon feküdt. A hasán már ott volt a hideg és jellegzetes szagú kis zseléréteg, ami elengedhetetlen volt, ahhoz hogy ezt a vizsgálatot végre hajtsák. Annyi hihetetlen ez az egész! Mármint most már biztos. Hisz a kis csöppség már ott van bent Katie hasában. Látom! Annyira meghatódtam, hogy még egy könnycsepp is legurult az arcomon.
Gyorsan odasiettem Katiehez és a picit hűvös, kiszáradt kezemet - köszönhetően a téli hidegnek - az övébe tettem. De a tekintetemet én sem vettem le a monitorról. Nem tudom pontosan hány hetes lehet a baba, de már nagyon szépen látszanak a végtagjai, a kis lába, a feje és már a kezecskéje is. Olyan megható volt a látvány, hogy egyszerűen nem bírtam magamra tartást bírni. Csak a kis monitort néztem, meg néha a készüléket, amit egy férfi mozgatott a barátnőm hasán. Tényleg ott van, ott bent. Katie hasában! - Ez annyira csodálatos!- ajkaimat apró suttogás hagyta el. A baba épp ekkor mozdult meg a monitoron. Bár nem én vagyok a kicsi anyja, de már most érzem, hogy ez a gyerek számomra a világ egy része lesz. És ezzel kapcsolatban annyi mindent akartam kérdezni.. hogy mennyi idős lehet a baba? Mi a neme? Ugye egészséges? És vajon mikorra várható a szülés? De nem tehettem, ez nem az én dolgom, majd mindent szépen megkérdez Katie. Persze csak ha már most tudni akarja... - Látod a teszt tévedett, tévedett.- csak ennyit bírtam mondani, miközben próbáltam visszatartani a sírást, azt a rettentően nagy meghatottságot ami engem ért jelen pillanatban. Nem is hittem volna, hogy egy még meg sem született gyereket illetően fogom magam ennyire jól érezni. Ismét.
Annyira felderültem a beleegyzése hallatán, hogy rögtön fel is pattantam a korházi ágyra, akárcsak egy kislány játszadozás közben. Viszont én nem egy tizenéves kiscsaj voltam, hanem egy huszonéves terhes nő, vagyishogy egy .. egy terhes vérfarkas. De erről nem feltétlenül kell mindenkinek tudomást szereznie.. szerencsére. Látszott is Zachen, a munkatársamon, hogy totálisan megleptem őt az előbbi viselkedésemmel. Mindenesetre nem szólt semmit, sőt vette az adást és legközelebb mikor megszólalt, már meg is kért, hogy húzzam fel a felsőmet, hogy a pocimra kennhesse az ismerős állagú, hideg zselét. Akaratlanul is beleborzongtam, amikor a hideg zselé a bőrőmhöz ért. De mindez nem is számított.. csak az, amit valószínüleg hamarosa látni fogok a képernyőn.. Az én édes kisbabám első ultrahangos képeit..
Már közel jártam az elérzékenyüléshez, amikor az ajtó váratlanul kitártult és nagy sebességgel rontott be rajta az én csupa szív és kissé kelekótya, minden lében kanál barátnőm. - Nem, nem maradtál le semmiről - nyugtattam meg egy ezer wattos mosollyal az ajkamon. El se hiszem, hogy mindez megtörténik velem.. , hogy éppen egy terhességi vizsgálatot végeznek el rajtam, s Pati is itt van velem.. Már csak egyetlen személy hiányzik a másik oldalamról.. a kicsi apukája. Az a férfi, aki innen nem messze alszik - sőt, valószínüleg még horkol is, na jó csak poénkodok - az egyik szobában. Szorosan megragadtam Pati kezét, miközben pillantásommal el nem engedtem a képernyőn mozgó kicsi pontocskát.. illetve egy pontnál azért jóval nagyobb volt, hisz nem pár napos már a kicsi. - El se hiszem, hogy ez történik velem.. - fakadtam ki és a könnyek csak úgy potyogtak a szemeimból a boldogságtól.
Most hogy minden egy kicsit lenyugodott végre volt időm leülni egy percre. Meggyújtani egy illatgyertyát és relaxálni. De én mikor csináltam ilyet valaha is? Soha... ha úgy nézzük, lassan felettem is lassan eljár az idő keze.... Ezen a gondolatomon muszáj volt egy kicsit elmosolyodom.
Csak kavargattam a forró italt, mikor megszólalt a telefonom. Katie volt az. Először meg sem mertem nyitni az üzentet. Vajon mi áll benne? Sok szomorú fej, és sírósarc, mert a barátja helyzete nem valami rózsás? Vagy egy smiley arról, hogy már minden rendben, ne stresszlejem túl magam? Pár perc telt el, mire volt bátorságom megnyitni az üzenetet. S.O.S, kórház. A hideg is kirázott ezektől a szavaktól, de amilyen gyorsan csak tudtam összeszedtem magam és elkaptam a legelső taxit, ami az utamba került. Nagy nehezen bediktáltam a sofőrnek a kórház címét és már úton voltam a kitűzött cél felé.
Mikor megérkeztem a recepcióra rögtön az volt az első kérdésem a hölgytől, hogy, hogy van Katie barátja, majd mikor azt mondta, hogy a nyugtatók miatt alszik, megkönnyebbülésemben egy iszonyat nagyot sóhajtottam. Felrohantam a második emeletre és csak számoltam az ajtók számát, szuszogva. Mikor megtaláltam, először a fülemet az ajtóra helyeztem, és mikor meghallottam egy bizonyos gép "csipogását", valamit Katie és egy másik ember párbeszédét, elemeltem a fülem az ajtótól és lágyan bekopogtam, majd kinyitottam az ajtót. - Ugye nem maradtam le semmiről?- kérdeztem kis mosollyal az arcomon. Miközben le nem vettem a szemem az ultrahangos gépről. Most tényleg az fog következni, amire gondolok?
Elhagyva Warren szobáját megrögzötten siettem a jól ismert vizsgáló fele, hogy minél előbb elvégezhessem magamon a már jól ismert és biztonságos terhességi tesztet. Még mindig nehezen tudom felfogni, hogy lehet.. sőt, egyre valószínűbb, hogy tényleg terhes vagyok. Wáó, ha ezt Pati tudná.. hogy tényleg az vagyok!!! Muszáj felhívnom őt és értesítenem a hírről, hisz ha rájön, hogy elhallgattam előle a hírt, vége lesz a világnak. Erre gondolva, gyorsan előkaptam a telefonomat és már pötyögtem is egy sms-t az én hiperaktív, imádnivaló legjobb barátnőmnek. "S.O.S. A korházban találkozunk. II. emelet, balról 4. ajtó" Épp akkor küldtem el az üzenetet, mikor beléptem a negyedik ajtón.. az én saját bejárású rendelőmbe. Vagyis ha már itt tartunk, nem csak az enyém, de az jelentéktelen. Vámpírokat megszégyenítő gyorsasággal szedtem össze minden fontos kelléket, ami szükséges egy terhességi tesz elkészítéséhez. Aztán eszembe jutott, hogy ezt valószínüleg nem tudom magamnak elvégezni.. hisz nem tudom egyszerre felkenni a pocimra a zselét és elindítani a gépet is. - Katie, micsoda meglepetés!! - szólalt meg egy ismerős hang a háttérben, mire én szinte szívinfarktust kaptam a döbbenettől. Persze, mint az nem sokkal később kiderült csak a munkatársam jött vissza a szünetjéről. Hát ez remek! Akkor őt fogom megkérni, hogy segítsen! - döntöttem el magamnak és már szóvá is tettem az elképzeléseimet, mire ő mint azt sejteni lehetett,kicsit meglepődve ugyan a kérésem hallatán, de igent mondott.
- Én is szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek! - feleltem April-nek, és ha volt az életben olyan perc, amit sosem akarok elfelejteni, hát EZ egy olyan volt. Határozottan olyan. Itt van velem a lány akit szeretek, és kiderült, hogy fiam fog születni! Mi ez, ha nem boldogság? Az életem révbe ér végre! És nem érdekel mit mondanak Elenáék, ez így tökéletes! Én, April, és a fiam. A családom! - Annyira ne siessen, kisasszony, van még hova fejlődnie a kisembernek - válaszolta az orvos April kérdésére, amin én csak mosolyogtam. Holnap azért még nagyon korán lenne... nem hiszem hogy bármelyikünk is fel lenne erre készülve... Míg April letörölte a hasát, a doki is végzett a papírok kiállításával, amiket aztán meg is kaptunk, az ultrahangos fotók kíséretében, amiket elraktunk. - Viszlát, doki - búcsúztam el én is, aztán April-el kézenfogva elhagytuk a vizsgálót, majd a kórházat is.
Örültem neki, hogy mindent rendben talált. Mosolyogtam és örvendeztem ahogy megláttam életem értelmét a monotoron. Kis csöpség végre enyém vagy alig várom hogy megszüless és velünk legyél. Elkezdtem sírni ahogy megláttam az a kis pöttömöt a monitoron és magamhoz öleltem Jeremy-t. -Szeretlek- Suttogtam halkan és megcsókoltam őt lágyan. Nagyon örültem, hogy kisfiúnk lesz és már most akartam őt. -Nem lehetne, hogy holnap kapjuk meg?-Mosolyogtam és viccelődtem, majd letöröltem a hasamat és felültem. Kétkezem közé fontam az arcom és alig hittem a szememnek. Hát igaz, tényleg kisfiam lesz. Édes istenem életem legszebb napja ez. -Köszönünk mindent-Mondtam, majd kezemet nyújtattam a dokihoz aki oda adta a papirokat majd kifelé sétáltunk a vizsgálóból. kezembe fogtam Jeremy kezét és a mosolyt nem tudtam levakarni az arcomról.
Amikor April rábólintott a vizsgálatra, a doki megkérte hogy feküdjön végig az ágyon, és húzza fel a pólóját. Idegesen toporogtam az ágy mellett, és fogtam a kezét, miközben néztem mit csinál az orvos a másik oldalon. Miközben valami kékes-zöldes zselét kent April hasára, bekapcsolt valami műszereket, s amikor azok életre keltek, valami, azokhoz kapcsolódó szerkentyűt érintett Kedvesem bőréhez, ott ahol a zselé is volt, és aminek a hatására a képernyőn Őelőtte mozgás támadt. A képből először nem sokat lehetett kivenni, legalábbis én kb. semmit nem láttam ki a sok formából a fekete-fehér képen, de az orvos nagy érdeklődéssel nézegette azt amit Ő viszont látott. - Minden rendben? - kérdeztem izgatottan, miközben Ő hümmögött, majd végigmutatott egy pici gyöngyszemekből álló hosszú csíkon, ami a képernyő közepén húzódott végig. - Úgy látom hogy igen. Nézzék csak, az ott a babájuk gerince - felelte a doki, és újra meg újra végighúzta az ujját azon a csíkon, hogy én és April is jól megnézhessük. - Azt a... - nyeltem nagyot, ahogy a pici csíkot nézegettem. Aztán a doki valamit kapcsolgatott, tekergetett a gépén, mire a kép változni kezdett, és ahogy a szemem meresztgettem, valami kis emberkeforma kezdett kirajzolódni előttünk... - Vááóó... ez Ő..? - kérdeztem, elakadó lélegzettel, ahogy én magam is ki tudtam venni azt a pici testet ami a képen látszódott, s amire az orvos rábólintott, hogy ez bizony Ő...
- Ott az egyik lába, és a keze is halványan kivehető - mutogatott körbe a képernyőn a doktor, és mutogatta mindig amiről épp beszélt, de az a durva hogy tényleg láttam is amiket mutatott. Láttam a gyerekünket.. a kezét, a lábát, a fejét, még az orrát is ki lehetett venni... nagyon kemény volt... - Most úgy 10-11 hetes lehet, ahogy a méreteit elnézem - nyomkodta tovább az orvos a gépét, amitől a képernyő két oldalán mindenféle számok jelentek meg. Azokat én meg se próbáltam megérteni, de nem is érdekeltek. A látvány letaglózott... - Ha szeretnék, megpróbálhatjuk megnézni, kisfiú lesz-e vagy kislány. Nem biztos hogy megmutatja magát, de próbálkozhatunk, ha akarják tudni... - Akarjuk, persze! - vágtam rá, gondolkodás nélkül, amikor a lehetőség felhangzott. Rettentően kíváncsi voltam, még ha nem is számít, de mégis jó lenne tudni... April-re pillantottam, és mosolyogva simogattam meg az arcát. Boldognak tűnt, és ez nekem minden valaha volt boldog pillanatnál többet ért...
Némi újabb kapcsolgatás és nézelődés után, amíg a látványban gyönyörködtem tovább és a gyerek szívének heves, kalapáló ütemét élveztem... egyszerre csak a doki újra megszólalt, és azt mondta lát valamit... aztán pedig kijelentette hogy fiú..!! - Fiú? Fiam lesz...?! - Legszívesebben ugráltam volna örömömben, de ehelyett inkább csak April-hez hajoltam, és a boldogságban tocsogva csókoltam meg Őt. - Hallottad ezt? Fiúnk fog születni! - Úgy hiszem nincs okuk az aggodalomra. A baba teljesen rendben van. Láthatóan szépen fejlődik - mondta megnyugtatóan a doki, amitől mondjuk meg is nyugodtam, hogy például... nem három keze nő, meg nem a homlokán fejlődik az egyik szeme... Jó, nem akciófilmről beszélünk, bár van olyan extrém a világunk, mintha az lenne az életünk, de... ez így akkor is megnyugtatóbb, hogy a doki mondja, hogy a gyerekkel minden oké. - Megtörölheti a hasát, Kedves, én pedig addig kiállítom a papírokat - adott April kezébe egy törlőkendőt az orvos, aztán visszament az asztalhoz hogy a papírjai közt kezdjen irkálni.
Az igazi szeretet egy egész életen át tart, az igazán erős szeretet pedig nemzedékeken is átívelhet.
Válaszoltam a doktor minden kérdésére és bele egyeztem heves bologatással az utra hangba alig vártam, hogy végre meglássam őt. A doki zselét kent a hasamra ami csikizett és hideg volt. Majd nézni kezdte őt. -Úh azt hiszem itt valaki relytegett valamit- Mosolyodott el én pedig Jeremyre néztem. Az orvos rá mutatott a képernyőre és azt mondta. -Kisfiú- A szivem majd ki ugrott leírhatatlan érzés votl ahogy hallottam a pici szívét és láttam őt. Édes kis kis fiam. Megvédelek minden rossztól és vámpírtól.
A válaszából arra következtetek, hogy nem egészen tőle függ, hogy még nincs gyereke, mert ő nyilván szeretne. Hát a saját példámból kiindulva ez bármikor megtörténhet, teljesen váratlanul is. Annyit köszöngettem az elmúlt negyed órában már Meredithnek, hogy az utóbbi mondatára már csak egy hálás mosollyal válaszolok. - Örültem a szerencsének - búcsúzom el ilyen módon, hisz részemről már az is szerencse volt, hogy ilyen hamar ráakadtam, arról nem is beszélve, hogy sokkal kedvesebb volt velem, mint vártam. - Szerintem találkozunk hamarosan... További szép napot! - teszem még hozzá, aztán kilépek rendelőből.
- Oh, szóra sem érdemes... Ezek épp ezért vannak itt... - mondtam neki kicsit vállat vonva, mert lehet, hogy kellenek majd másoknak is, de elég nagy ez a kórház, és mindenhol vannak mindenféle könyvek... - Igen, kész vagyunk, és tényleg bármikor hívhatsz - repítettem egy kisebb mosolyt Hayley felé. - Még nincs - olyan kis huncutul jelentettem ki ezt, mert majd természetesen szeretnék, de jelenleg még nem. Na, meg nem is lenne kitől... - Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz - mondtam neki, majd még eszembe jutott valami... - A pletykafészkekkel ne foglalkozz, elintézem, hogy ne legyen beszédtéma ez - ezt még odavágtam a mondatomhoz.
Kezdőlap
• 
† Words
