A monitort pásztáztam, orvosommal egyetemben,de vagy..az én látásom fura, vagy ezek a foltok tényleg mozognak. Elhűlve, nyílt ajkakkal, de örömtől felcsillanó szemekkel pillantottam Meredith Doktornő ujja nyomán végig, majd a pontra, ahová mutatott. Nem pont volt az, egy narancs méretű, csöppnyi ...magzat. A magzatom.. - Ahh - nyögtem felcsigázva, s szemeimbe könnyek szöktek, ahogy kivettem a mosott alakzatok figuratív jelentését. Az a fejecskéje! Milyen pici! Az..a keze! Ő .. ő...tökéletes. Hogy lehet..ennyire.. pici? És ennyire nagyszerű...A Kicsim..
Tekintetemet hirtelen kaptam orvosomra. Hogy tessék? Hír? Milyen hír?.. Nem vagyok a meglepetések híre. Finoman fogalmaztam. Szétvet az ideg a meglepetésektől, s nem akadályozott,hogy Meredith arca csakúgy virult. Kezével ismét monitoron matatott, ahol már először boldogság, most rémület könnyei miatt homályosan maszatok képe elevenedett meg. - Fel...- nyeltem nagyot, és..már nem bírtam magammal. Valami baj van? Baj van a picivel? Abba ..én belehalok...

Láttam valamit Clarissa arcán, valami furát, de nem tartozik rám, bár természetesen érdekelne, de hát mégsem fogok rákérdezni. Én mindig izgulok, amikor babát nézhetek monitoron.
Figyeltem a monitort, és a szívhangot, tökéletes apróság. - Itt is van a pici - mutattam rá, és elég jól látható az egész baba, bár még apróság tényleg. - Úgy látom, egészséges... - fejtettem ki gyorsan a látottakból, és egy kicsi mosoly is elhagyta számat.
Aztán ahogy jobban ránéztem a képre, láttam valamit, vagyis inkább még egy valakit. Nocsak, nincs is egyedül a baba. Igen, Meredith totálisan szuper a látásod. - Van egy hírem, Clarissa. Felkészült rá? - sok mindent sejtetően kérdeztem tőle meg, majd mutattam neki, mit szeretnék mondani, de nem sokan értették eddig sem, mikor ilyenkor rámutatok a monitorra.

Megrökönyödve meredtem a távozó Megan után. Mimimi? Erről nem volt szó. Nem ezért hívtam ide ! Hogy hagyhat itt? Nem hagyhat itt! Bár... tény és való,hogy nem ártott volna elmondani neki viszolygásom okát,de.. Jajj.
Egy laza vállmozdulattal vettem,hogy nincs több kérdés, ugyanis válaszaimmal is kimerülőben voltam. Feküdjek le? Ennyivel talán megbirkózok, bár szívem úgy ütlegelt mellkasomban, hogy félő volt, ő is kikandikál megnézni, mi folyik itt.
Némán, és engedelmesen tettem dolgom, hátravetettem fejem, és felgyűrtem pólóm. Nagyokat szuszogva, s felszisszenve fogadtam hasamra kerülő idegen anyagot. Aztán...lélegzetvisszafojtva meredtem a a monitorra ... mi lesz most?

Mindent felírtam, és megjegyeztem, amit Clarissa mondott, s ezután nem maradt más, mint egy ultrahangvizsgálat, aminél jobb nincs, hiszen láthatjuk majd a picit. Közben pedig a barátnő kiment teáért, én egy aprócskát mosolyogtam, s aztán odamentem Clarissa-hoz, és kicsit fekvőhelyzetbe fektettem a széket, hiszen úgy könnyebb az egész. - Feküdjön le - újra egy kisebb mosoly mellett mondtam ezt neki, s mutattam a felsőjére, hogy kicsit húzza fel, hogy a pocakja ne legyen takarva.
- Ez picit hideg lesz - amikor a gélt tettem rá, csak ennyit mondtam neki, mert biztosan érzi majd, majd folytattam azzal, ami legfontosabb lesz most, hogy megnézzük a babát, - Most pedig akkor megnézzük a babát - fejeztem be, majd a monitort állítottam be, és figyeltem.

Egészen feleslegesnek éreztem volna magam, ha nem tudom, hogy Clarissának szüksége van rám. Itt és most. Legalábbis a szemei azt sugallták felém. Vagy csak megőrültem. Megkezdődött a kérdések és válaszok sora én pedig csak hallgattam, majd hirtelen ötlettől vezérelve - mielőtt még olyan is elhangzana, ami nem igazán tartozik rám, segítség és szükség ide vagy oda - elengedtem Clarissa kezét. Láttam, hogy meglepődött, talán meg is ijedt, nem tudta miért teszem.
- Hozok neked egy teát a büféből... - magyaráztam rögtön, mielőtt felizgatná magát teljesen feleslegesen. - Ne aggódj, nem megyek messzire.. - barátnő módjára simítottam végig barna haján, közben biztatóan mosolyogtam. Tudja, hogy rosszul hazudok. Látná, ha be akarnám csapni.
A doktornő felé csak egy bocsánatkérő pillantást intéztem.
- Folytassák csak... - kértem. - Nemsokára jövök.. - adtam a szavam Clarissának, hogy nem meglépek előle. Vagyis de, csak nem azért, amiért ő gondolja.

Megan felé pillantottam, bevetve kölyökkutya szemeimet, melyek szüntelenül azt sugallták,hogy "vigyél innen!". Kaptam egy " Nem lesz baj" választörmeléket... Igen sovány vigasz, de én mégis végtelenül hálás voltam,amiért nem egyedül kell véghez vinnem ezt az egész hacacárét.
Nagyot sóhajtva, kisebb rákényszerítéssel tereltem tekintetem a doktornőre, újfent a vizsgálóasztalon terpeszkedve. Igyekeztem a kérdésekre koncentrálni.. Vérnyomás? Hát... egy vámpír foglalkozik ilyennel?? Bár.. a szédelgés vérnyomásingadozás mellékterméke,szóval..csak-csak. Már ..éppen szólásra nyitottam számat,amikor hozzátette,hogy mondjak el mindent, ami csak vezethet valamihez, le lehet belőle vonni valamit. Ez így..nagymértékben könnyített a dolgon, és lendített a lehetőségeken.
- Első gyerek... 15.hét... Reggeli émelygés, szédülés, hányinger... és a magyarázat,amiért nem tud rólam, hogy nem jelentkeztem időpontra- húztam be nyakam, és meg is állt mondókám. Azt hiszem, kifújtam.

Nos, ahogy látom, már mindketten elfoglalták a helyüket, így én is a pici háttámla nélküli kicsi széket magam előtt toltam az ágy mellé, hogy végre valahára el kezdjünk valamit tenni is.
- Volt valamilyen vagy esetleg mostanság jelentkezett többször valamiféle probléma? Vérnyomás? - kérdeztem rá, hiszen bármi lehet, mivel még nem tudtam ezelőtt, hogy mi volt a kórtörténete. - Mindent mondjon el, mg a legapróbb dolgot is, amit ön jelentéktelennek gondolna - próbáltam valami nagyokosat mondani neki, hiszen még nem hozták ide a kórlapját, így nem igazán tudok bármit is róla.
- Tudom, hogy ezek a kérdések általánosak, de mivel én nem ismerem önt, így fel kellett tennem ezeket - kezdtem bele ebbe a hülyeségbe, de remélem kicsit megnyugszik majd, bár ezek nem igazán nyugtató szavak.

Még mindig nem igazán értettem, hogy miért én, és miért most.. Azt még inkább nem, hogy miért vele.. De látszott rajta, hogy szüksége van rám, én meg talán ismét hibát követek el azzal, hogy botor módon hiszek neki. Vagyis inkább a szememnek, hisz az nem csap be.
Szorította a karomat, kissé talán erősebben is, mint kellett volna, de nem hibáztattam érte. Most nem. Egészen addig, amíg meg nem tudom, hogy mi a fészkes fene van.. Vele meg a babával. De.. A francba a papírmunkával... Élesen szívtam be a levegőt, ideges voltam, de próbáltam lenyugtatni magam. Nem értettem, hogyan kerültem egyik végletből a másikba és miért aggódom ezért a libáért, mikor csak nyűg, fájdalmat és bánatot tud nekem okozni. Na meg stresszel, de azt folyamatosan. Talán csak zizzent vagyok és itt jön ki rajtam..
Minden esetre letessékeltem - pontosabban fel -, hogy üljön a vizsgálóasztalra, egészen addig, míg a doktornő nem jön. Bizonyára láthatta rajtam, hogy legszívesebben sürgetném, de visszanyeltem a szavaimat. Nem kell most senkinek sem egy dühkitörés. És természetesen emlékeztettem magam arra, hogy ez most itt nem velem történik.... Én csak.. Szemtanú vagyok. Egy igen közel álló szemtanú, akinek nemsokára eltörik a keze, ha továbbra is így sanyargatja a kismama.
- Nem lesz baj... - mosolyodtam el halványan, bár elég megterhelő volt nem ordibálni senkivel, de tartottam magam. HA ideig-óráig is, de Clarissának szüksége van rám. Én meg hagyom magam kihasználni... Megint..

Konkrétan már attól csorgott rólam a víz,hogy éreztem, mennyire csorog rólam a víz, és ez lassan.. kiváltott bennem egy menekülési ösztönt, melynek hála, tekintetem az ajtók, ablakok irányába pattant. Tudom,hogy ez a gyerekes viselkedés az óvodában még helytálló volt,de egy felnőtt nő esetében...
Igazán nem tehetek róla...  Utálok itt lenni. Kiszolgáltatottnak érzem magam! Az a sok fehér ruhás...kerekes ágyak, sztetoszkóp, műszerek...még a gondolattól is émelygek, nem még a látványtól.
A nyugtalanságom leplezetlenné vált,de igyekeztem a hidegvéremet megőrizve Megan jelenlétébe kapaszkodni. Apropó, hol van Megan? Ekkor villant be,hogy kérdését elengedtem a fülem mellett, s vakon követtem a doktornőt egészen a vizsgálóig. Én...kézenfekvőnek tartottam,hogy itt lesz velem...itt BENT... csakhogy ez nem ilyen egyszerű! Hátráltam pár lépést, és a kint tétován ácsorgó lány felé intettem. Még szép,hogy szükségem van rá! Milyen kérdés ez? Hát, mindjárt összeesek...
- Kérdések... Persze...jöhetnek - válaszoltam kissé megszeppenve, és Megan karjába csimpaszkodtam. Milyen kérdéseket tehet fel? Egyáltalán mi az,amire tudnám is a választ??

/váróterem/

- Na, akkor menjünk és orvosoljunk minden apró problémát, és megnézzük a babát - ennyit mondtam, miközben elindultunk befelé a vizsgálóba.
Miután beléptünk az egyik vizsgálószobába, és mindenki a helyére került, én leültem az asztalhoz, gyorsan előkerestem egy kitöltendő papírt, amire én írok rá pár dolgot, amiket kérdezni fogok Clarissától. Meg úgy általánosságba véve több kérdés is fel fog merülni, így muszáj mindent leírnom. Nem igazán szereti azt, hogy segítsenek neki, hát én is hasonló vagyok.
- Először fel kell tennem néhány kérdést - még mindig az asztalnál ültem, háttal a lányoknak, s gyorsan a fehér köpenyem zsebéből előkaptam egy tollat, majd felálltam, és közelebb mentem a vizsgálóágy mellé.

Ma leginkább a papírmunka volt több, mintsem a kezelésre váró betegek. Volt egy sürgős eset, de mivel most csak ügyeltem, nem volt lehetőségem részt venni komolyabb ellátásban. Nem mehettem a műtőbe. Sajnálatos módon, nem vagyok idegsebész. De nagyon jól elvagyok én a magam praxisával is.
Felsóhajtottam, majd felálltam, és nyújtóztam egyet. Elég is volt ebből mára. Ideje valami vacsora után nézni. De otthon nincs semmi. Akkor.. vásárolni kell.

- - - Bevásárlóközpont - - -

Ja hát igen! Az ítélkezés. Az embereknek az nagyon jól megy! Meg hát egy-két fajnak is jól megy de ez már csak mellékes. Engem mélyen elítélnek... a családom legalábbis. Mondjuk ezt csak feltételezni tudom, mivel sosem álltam velük szembe a történtek után. Megöltem a húgom, összecsomagoltam, és fogtam a kocsit, és már ott sem voltam. Meg sem álltam a következő városig. Bepánikoltam, és nem akartam velük szembe nézni. A megvetést láttam volna úgyis a szemükbe, és nem bánom, hogy megfosztottam magamat ettől az élménytől. Érzem én így is a tetteim súlyát, még akkor is ha így utólag visszanézve már nem bánom annyira, hisz ez "segített" előre abban ami ma vagyok. És mai fejjel már nem egy dolgot sikerült elérnem.. a poklot se egy kezdő boszorkány tudja megjárni.
- Az ítélkezés az embereknek való, nem másoknak! Ez a helyzet mindig fenn fog állni, nem lesz olyan, hogy az emberek nem fognak ítélkezni. Felettem nincs sok esélyük ítélkezni... nincs az arcomra írva, hogy megöltem két embert, és egy pár vámpírt! - Vontam meg a vállamat halványan elmosolyodva. Senki meg nem tudta volna mondani rólam, hogy miket is tettem a múltamba. Mondjuk annyira jónak sem látszom de hát na... azért nem nézik ki belőlem, hogy egy gyilkos vagyok.
Ahogy bejelentette, hogy mennie kell, halkan felsóhajtottam, és csak bólintottam egyet. - Rendben, akkor menj csak! - Mosolyodtam el halványan, és már fel is állt, hogy elinduljon az ajtó irányába. - Én is örültem a találkozásnak Sarah! - Mosolyogtam rá halványan, és kilépett a kórtermem ajtaján, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Szerintem álmukban is szenmétkednek. Már ha álmodnak az ilyenek - jegyeztem meg gúnyosan. Nem voltam biztos benne, hogy az ilyen velejéig romlott illetőknek vannak álmaik. Ha valakinek nincsenek érzelmei, akkor miről szólnak az álmai? Hiszen azok a legrejtettebb érzéseinket tükrözik. Na mindegy... ez bonyolult, és ahhoz, hogy megértsem, a helyükben kéne lennem. És voltam is már, de nem volt jó. Nem is álmodtam akkor... az édes érzelmetlenség, amit többet biztosan nem engedhetek meg magamnak. Az azért meglepett, amikor azt mondta, boszorkány létére gyilkos is. Nem mintha nem találkoztam volna már olyan boszorkánnyal, aki a sötét oldalt szolgálta, de nem néztem volna ki belőle. Nem tűnt olyannak, aki bárkit képes lenne bármilyen apró ürüggyel kinyírni. Aztán tovább beszélt... pokoljártas, szellemek feltámasztásában intézkedett... Te jó ég! Azt hiszem, nem csak én kerülök a pokolba, ha egyszer meghalok. Vagyis... nem csak mi, vámpírok égünk el ott. Egyáltalán mivel büntethetik azokat, akik ennyi, természet ellen való dolgot tettek? Nyilván nem intézhetik el azzal, hogy másnak esetleg örömöt okozhatnak vele. - Ezek valóban nem a legjobb tettek... De kérdezem én, mi okunk volna ítélkezni? Mindannyian követünk el rossz dolgokat, csak az emberek bizonyos típusoktüó nem várják el, míg másoknál pont erre számítanak... Ezért lehet, hogy mások elítélnek téged azért, amiért embereket öltél, de egy vámpírt több száz, vagy akár ezer gyilkolás után sem ítélnek el. Ilyenek az emberek... akik ismerik a fajtánkat. De az ítélkezés hülyeség. Találkoztam már jó vámpírral, és rossz boszorkánnyal, ugyan mi a különbség? Max az étkezési szokásunk - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. Na igen... azt hiszem, túl nagy különbség nincsen eközött. Én legalábbis nem fajtára megyek, bár igaz, a vérfarkasokat személyes okokból nem igazán kedvelem. Előbb állnék ki a napra, hogy elégjek, mintsem azok megharapják a formás hátsómat...
Éppen készültem még neki mondani, hogy egyébként teljesen szerencsés, hogy boszorkány, amikor hangokra lettem figyelmes. Engem kerestek... meg pici Willt. A francba! Azt hiszem, túl sokáig voltam távol, és talán azt hiszik, hogy történt valami a fiammal. Pedig én csak rá akartam vigyázni, és vele lenni... olyan nagy dolog ez?
- Azt hiszem, most ideje mennem... úgy hallom, keresnek - pattantam fel, majd lassú léptekkel elindultam az ajtó felé. Még szerencse, hogy a terhességem alatt megszoktam a nem túl gyors mozgást... úgy, ahogy. Mert már alig várom, hogy igazán, vámpírosan mozoghassak. És egy jó kis vadászat sem ártana meg számomra. - Örültem a találkozásnak, kedves Lamia - néztem még vissza rá, mielőtt becsuktam volna a kórterem ajtaját, és elindultam a sajátom felé... Azt hiszem, valahogy elintézem, hogy a lehető leghamarabb én is távozhassak innen, mert ez a hely... egyszerűen túl csábító.
/Kórterem/

Ahogy visszaadtam a kezébe Will-t, valamiféle megkönnyebbülést láttam az arcán. Egy halvány mosoly kúszott az arcomra, és visszadöntöttem hátamat a párnának. Most már tudtam teljes mértékben Sarah-ra figyelni.. eddig talán kissé elvonta a tekintetem a kezemben lévő baba. Nem tudtam annyira figyelni rá mint akartam.
Ahogy az ősiekről beszélt halkan felsóhajtottam. Nem szerettem őket, sőt egyenesen utáltam. Mindig is többet képzeltek magukról mint kéne csak mert ők az első vámpírok. Leszállhatnának most már a magas lóról, mert a végén ők fogják megszívni és nem azok akikről azt hiszik, hogy gyengék. Kol esetét is figyelembe véve... mégis meghalt pedig egyike volt a legerősebbeknek. - Márpedig Ők ok nélkül szemétkednek a nap 24 órájában, vagy akkor mikor csak megtehetik! - Vontam össze szemöldökömet. Ez van. Az ősiek nem fognak változni soha. - Melyik vámpír lelkén nem szárad legalább egy ember élete? Mindegyik legalább elvett egy életet... ezt nem azért mondom mert elítélnélek titeket. Csak ez az igazság, én boszorkány vagyok mégis vér tapad a kezeimhez... - Erőltettem egy halványka mosolyt arcomra, és egy nagyot nyeltem. Nem feltétlen vagyok büszke a tetteimre, de volt olyan eset, hogy nem bántam meg amit tettem.
Ahogy sejtettem rákérdezett, hogy miket is tettem. - Sok minden írható a számlámra.. a halott boszorkányok nem feltétlen szeretik ha felborítják az élet egyensúlyát. Nem egy "embert" hoztam már vissza az életbe. Szellemek kerestek meg, hogy adjak nekik életet, sőt még a poklot is megjártam, csak hogy kihozzak onnan valakit! - Mosolyodtam el a végére halványan visszagondolva arra, hogy végül is Haydent hoztam ki a pokolból. A pokol nem egy kellemes hely márpedig nagy valószínűséggel oda fogok kerülni én is. - Ez annyira nem tetszik neki, de az főleg nem, hogy két boszorkányt megöltem az erejük miatt. Azzal, hogy megfosztottam őket a képességüktől, el is vettem az életüket! - Mondtam ezt már teljesen komolyan Sarah szemeibe nézve. Persze azt kihagytam a történetből, hogy a tulajdon húgom volt az egyik akinek elvettem az életét. Egyszóval megöltem...

Boszorkány... már az elején gondolhattam volna. Volt benne valami furcsa, arról nem is beszélve, hogy úgy beszélt a természetfelettiről, mint aki szintén közéjük tartozik, és azért a fajtársaimat meg a vérfarkasokat, és hasonlókat mindig jól megérzem. Egyre jobb a szaglásom az évek múlásával, de a boszorkányok... mindig is nehéz esetek voltak. Igazából embereknek tűntek, de valami rezgés, vagy másképp nem tudom megfogalmazni, az egy idő után feltűnt mindenkinél, csak nem mindig tudtam hová rakni... De most már tudom. Azért figyelmesen hallgattam őt, majd amikor visszaadta a kezembe kicsi Willt, valami hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Hiányzott, pedig nem is volt távol tőlem. De ha tehetném, örök időkig a karjaimban tartanám, még a felnőtté válása után is... Szeretem őt, úgy, mint még soha senkit. És ez látszódik a csodálattól átitatott tekintetemen is. Amit azért nagy nehezen elszakítottam róla, hogy ismét Lamia szemébe nézhessek.
- Az ősiek valahogy... mióta csak élek, kegyetlenek voltak. Biztos megvan nekik is az oka, de én undorodom tőlük. Nem szeretem, ha valaki ok nélkül szemétkedik - ráztam meg a fejemet. Én nem szoktam ölni, csak ha nagyon muszáj, és akkor is... általában megvan rá az okom. - Persze én sem vagyok szent, az én lelkemen is sok ember élete szárad, főleg életem elejéről, de aztán történt egy fordulópont, és megváltoztam - jegyeztem meg, miközben lelki szemeim előtt megjelent az elesett kisfiú képe. Vajon élete végén megbocsájtott nekem, vagy azóta is gyűlöl? Esetleg bosszúra szomjas lelke itt maradt kísérteni? - Miket tettél, amiért büntetést szabnának ki rád? - érdeklődtem. Azért egy boszorkány általában jó. Persze vannak kivételek, de általában a természetet szolgálják.

Felnéztem Sarah-ra, és már láttam rajta, hogy már mennyire vissza szeretné kapni Willt még ha nem is mondta ki. Végül is meg tudom érteni, nem szívesen engedi el pár percnél több időre. Ez minden anyánál így van... legalábbis azt hiszem, ezt nem nagyon tudhatom. El is határoztam, hogy vissza fogom neki adni, csak előbb még gyönyörködök benne egy keveset, hisz hát a jövőben nem fogok már nagyon babákat fogni. Senki nem fogja a kezembe adni, hogy fogjak meg egyet. Ez az eset is furcsának volt mondható, de azért nem is bántam annyira.
Rákérdezett, hogy miért nem lesz ilyen pillanat az életembe, és pedig halkan felsóhajtottam még mielőtt válaszoltam volna. - Nem minden embernek adatik ez meg... én például meg sem érdemlem, meg hát nem is szeretném bármi féle veszélynek kitenni a gyerekem... meg aztán kitudja milyen büntetést kapok az ősi boszorkányoktól, a tetteim miatt.. - Mondtam, és ezzel én is elárultam magam, mert tulajdonképp ezzel kiderült, hogy boszorkány vagyok. Végül is így igazságos... Én is megtudtam mi ő, most már Ő is tudja mi vagyok én.
- Nem kell mondanod, tudom... nem Kol az egyetlen vámpír, akit megismertem. - Mosolyodtam el halványan. Sok vámpír megismertem már az alatt a kevés idő alatt is amit eddig éltem. Nem mindegyik próbált megölni, és nem is mindegyik szemében láttam csak a kegyetlenséget. Hát igen. Két csoport van belőlük... azok akikben már semmi emberség sincs, és azok akikben van, akár csak minimálisan.
- Most már visszaadom, látom már hiányolod! - Mosolyogtam, és lenéztem a kis Will-re, és szabad kezemmel végigsimítottam ki arcán, majd kezét is, és óvatosan, de visszaadtam Sarah karjaiba.

Igen, néhány perc elteltével... voltak azok egyáltalán percek? kezdtem érezni a hiányát. Sóvárogva néztem a tulajdon fiam után, pedig hát nem viszik őt sehová, csak olyan furcsa volt egy szinte idegen karjában látni őt. Tényleg megbolondultam, ez már nyilvánvaló, bár mindezt nem tudom, kivel oszthatnám meg. Mert hát ki kíváncsi egy újdonsült vámpíranya azon nemű ömlengéseire, hogy hirtelen ő lett a világ legboldogabb majdnem embere? Vagy hogy imádja a fiát? Én biztos nem lennék az, ha másról lenne szó... Katie-t meg nyilvánvalóan nem zaklatom ilyenekkel.
- És miért nem lesz? - érdeklődtem kedvesen. Vagy legalábbis próbáltam mosolyogni, azon gondolkodva, mennyire normális, ha sírógörcsöt kapok a hiányától. Azt hiszem, egyáltalán nem, könyveket meg szintén nem fogok fellapozni ezzel kapcsolatban. De aztán el is terelődött a figyelmem, amikor kimondta a bűvös szót. Hogy én is vámpír vagyok. Igen, az lennék... bár ezt így nem akartam elmondani. - Remélem nem kell mondanom, hogy nem minden vámpír egyforma - húztam ki magamat. Igen, büszke vagyok arra, mi vagyok. Igen, manipulálok, ölök ha kell, de vannak elveim, és nem vagyok egy idegroncs. Van bennem minimális emberség. Hiszen szeretem a gyerekeket... És soha egyet nem öltem meg közülük. Néha csak a beteg embereknek törtem ki a nyakát, pusztán hogy ne szenvedjenek tovább, és nekem... ez az emberségem. És Will. Istenem, mi lenne velem nélküle?

Figyeltem a kis Will arcát, és még ha nem is akartam, mégis eszembe jutott, hogy milyen lesz, ha esetlegesen majd a saját gyerekemet, fogom majd így. Furcsa ebbe belegondolni, már csak azért is mert én úgy gondolom, hogy nekem sose lesz gyerekem. Nem érdemlem meg, már csak ezért se. - Azért mégis megkaptad, megadta neked ezt az élet... Az én életembe nem lesz ilyen! - Sóhajtottam fel halkan, és elhúztam szám szélét. Bár nem öregszek, de mégse olyan biztos, hogy sokáig fogok élni. Egyszer úgyis kapni fogok egy "büntetést" mert annyi tiltott dolgot tettem. A boszorkányok szellemei nem nézik annyira jó szemmel, hogy embereket hozok vissza az életbe. A pokolról nem is beszélve... onnan is kihoztam már valakit. Ezek egyszer úgyis következményekkel fognak járni... csak kitudja mikor jön el az a következmény. Eddig nem féltem tőle, és most se teszem, egyszerűen csak tisztában vagyok vele, hogy ezt nem úszhatom meg.
Teljesen kikelt magából, és ezzel el is árulta hogy nem csak egy ember. Ismerte jól az ősi családot ezek szerint, és ellenük volt inkább. - Te is vámpír vagy... - Nyögtem ki halkan. - Én is ezt gondolom róluk, jobban járna mindenki, ha eltűnnének a föld színéről! - Mondtam aztán mégis, teljesen elsiklottam amellett, hogy vámpír, csak megemlítettem és kész. Én ezen annyira már nem tudtam csodálkozni. Vagyis ebben az esetben igen, kissé meglepett.

Halványan elmosolyodtam, amikor végre átvette Willt. Tulajdonképpen, amióta csak itt vagyok, egyedül a nővéreknek mertem átadni őt, akkor is azzal a feltétellel, hogy vigyáznak rá. Meg hát... az kötelező volt, és elvégezték rajta azokat, amiket muszáj ilyenkor, hiszen ő is csak egy embergyerek... vérfarkas génekkel.
- Köszönöm - mosolyodtam el a megjegyzésére. Jobbnak láttam nem hozzátenni, hogy ennyi év után... ennyi álmodozás, vágyakozás után én magam is így érzem a dolgot. Igen, szerencsés vagyok. Mert ötszáz év telt el, mire megértem az anyaságra... És most boldog is vagyok emiatt. Tagadhatatlanul. - Igazán... én is úgy érzem, hiszen meg sem érdemlem őt, mert soha nem fogok felérni az ő jóságához - sóhajtottam fel gondterhelten. Nagy valószínűséggel úgysem jön rá, hogy mire céloztam ezzel. Csak aztán, amikor a korábbi kérdésemre válaszolt... akkor először elkapott a düh. Hát ennek mindennek köze kell, hogy legyen? De amikor meghallottam, mi történt vele... Kol halott lenne? Na ne, ezt nem hiszem el... Egyetlen pillanatra megsajnáltam őt, de tényleg csak egyetlenre. Hiszen tökéletesen megérdemelte a sorsát, ideje volt, hogy valaki kinyírja őt... - Meg is érdemelte, hogy valaki végre megölje... EGy vérbeli szemétláda volt, aki azt hitte, övé a világ, csak mert az anyja ezer évvel ezelőtt átváltoztatta őt... Ha, kit érdekel, most őszintén? Az egész ősi család teli van ostoba, magának való, fellengzős gennyládákkal, akiket jobb kikerülni, mert mindenkit megölnek, még a saját fajtájukból is, aki csak csúnyán néz rájuk... - keltem ki magamból. Aha, és közben jó alaposan el is szóltam magamat azzal kapcsolatban, hogy mi vagyok.

Na jó nem szoktam olyan sűrűn babákat fogni, de gondolom ez nem olyan nagy dolog. Nem tűnik olyan nehéznek ahogy látom. Megpróbált biztatni, hogy vegyem csak át, tényleg megengedni, én pedig végül csak bólintottam egyet. Kissé előre dőlt, hogy a karjában Will-lel, hogy aztán a karjaimba tudja adni. - Rendben, és dehogy ártanék neki.. nem vagyok olyan. - Ráztam meg a fejemet nagyot nyelve, és halványan elmosolyodtam. Eszemben sem lenne bántani egy babát. Ők aztán tényleg nem tehetnek semmiről, ilyenkor még olyan kis ártatlanok, nincs bennük semmi rossz.
Óvatosan megkaptam a karjaimba Willt, én pedig tartottam, vigyáztam nehogy valamit rosszul csináljak. Szabad kezem megsimogatta kis kezét, és halványan elmosolyodtam. - Nagyon szerencsés vagy! - Néztem fel Sarah-ra de csak egy pillanatra, mert visszafordítottam tekintetem a karjaimban lévő Will-re. Olyan szép volt, és kicsi... szinte elbűvölve figyeltem. Mondhatnám azt is, hogy úgy igazából most tartok először egy babát a kezembe. Oké, a húgomat is fogtam mikor ilyen kicsi volt, de az rég volt, és alig voltam 4 éves. Egyszóval nem nagyon emlékszem rá.
Kérdésére felnéztem, és halkan felsóhajtottam. - A bálon egy Kol nevezetű barom táncolt velem egyszer, és rám akart mászni, de én nem hagytam neki, és azt mondtam neki dögöljön meg. Csak hogy aztán az este folyamán meg is ölte valaki, és egy csaj barátja rám fogta, és enyhén szólva földbe döngölt. Erős volt, úgy hogy nem volt sok esélyem, főleg, hogy az első ütést a fejemre kaptam.. - Meséltem el, hogy miért is kerültem ide.

Tényleg hagytam ezt az ápolós dolgot, mert valóban nincs beleszólásom. Ha ő úgy tartja jónak, akkor ápolja csak a barátja, az ő kezei közt valószínűleg sokkal, de sokkal hamarabb meg is fog majd gyógyulni. Vagy ha nem is így lesz, tényleg egy senki vagyok, hogy beleszóljak a döntéseibe. Igaz, hogy amíg végleg el nem ülnek az újonnan termelődött hormonok, addig ilyen... emberi leszek. meg gondoskodó, meg miegyéb. És továbbra is kívánom az emberi ételt, bár gondolom ez azzal van kapcsolatban, hogy táplálnom kell a kis Willt. Akit megfoghatna, de habozik. Talán... tényleg nem gondoltam végig, de nem hiszem, hogy ártalmas lenne, legalábbis az ösztöneim ezt súgják, azok meg csak nagyon ritkán hagytak cserben. És ez remélhetőleg nem az a pillanat.
- Persze, tényleg megengedem - biztattam, és közben egy nagyon picit előredőltem a karomban pici Will-lel. - Vedd csak át, nem hiszem, hogy ártanál neki - kuncogtam. Meg aztán... ha véletlenül mégis bántaná, az lenne életének egyik legutolsó cselekedet. Ami valószínűleg hibás is lenne, mert nem akarná, hogy így érjen véget, amikor most... mi miatt is került kórházba? - Egyébként... te miért is dekkolsz itt pontosan? - érdeklődtem.

- Hát majd meglátjuk, hogy mi lesz ezzel az egész ápolós dologgal, én mindenesetre bízok benne... - Mosolyodtam el igen csak halványan. Bízok Hayden-ben szóval nem hinném, hogy cserben hagyna, és egyúttal itt is hagyna a kórházba, miközben megígérte, hogy jön. De ez nem, biztos elfog jönni, szóval nem is kéne ilyeneken gondolkodnom.
Szinte ragyogó szemekkel figyeltem a karjában tartott babát. Szerettem a gyerekeket, persze ezzel nem kell rosszra gondolni, csak szimplán szerettem őket a babákat meg különösen. Ennek ellenére nincs meg bennem az érzés, hogy anya akarok lenni már csak azért is mert nem férne bele az életembe, meg hát meg se érdemelném. Túl sok olyan dolgot tettem ami megakadályozhatná, hogy egyszer legyen egy saját gyerekem. Nem lennék jó anya bármennyire is igyekeznék. Nem tudnám megadni neki azt amire szüksége lenne... túl nagy feladat lenne az nekem, és félnék is.
Kérdésére felkaptam a fejem, és eleinte elkerekedett szemekkel néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ezt felajánlja nekem. Hisz még alig ismert, és mégiscsak a fiáról volt szó. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak még akkor is, ha szívesen megfogtam volna. - Nem tudom... komolyan megengednéd? - Vontam össze a szemöldökömet. Szerintem ezt nem gondolta végig így elsőre, ennyi után nem bízhatna bennem ennyire, hogy az újszülött fiát a karjaimba adja. De mondjuk nem lenne oka félteni, vigyáznék rá az alatt a kis idő alatt, mert mi okom lenne bármit is tenni? Mert hát mióta is vágyok arra, hogy megfogjak egy babát. - Mert csak akkor, ha tényleg engednéd... - Nyeltem egy nagyot felnézve Sarah szemeibe.

- Hát, ha kedveled, és bízol benne... azt hiszem, nekem nincs is jogom ellene beszélni, főleg mert nem is ismerjük egymást - feleltem könnyedén. Igazából tényleg ő tudja. Ha úgy érzi, az a személy megfelelő ápolást fog majd nyújtani neki, akkor menjek csak haza. Én is azt tenném a helyében, bár ott sosem leszek, tekintve, hogy vámpír vagyok, és elég hamar meggyógyulok. Mondjuk amíg itt vagyok, Will-lel, addig legalább megcsapolhatom a kórház vérkészletét.
ÉSzrevettem, hogy ámuló tekintettel figyeli Willt. Miért ne tette volna, amikor ő valóban csodálatos? Az én kicsi angyalom, akit annak ellenére kaptam, hogy tlaán nem érdemlem meg. És tudom, már most tudom, hogy rá még a saját életemnél jobban is vigyázni fogok. Mert... soha nem ölhet embert, úgy mint én, amíg ki nem találok valami mentőövet.
- Szeretnéd megfogni? - ajánlottam fel végül, önmagamat is meglepve. Hiszen, amióta csak világra jött, egyedül a nővérek tarthatták a karomban rajtam kívül. ÉS nem is igazán szándékozom változtatni a helyzeten, talán csak Gabe-nek adnám át, és a bátyámnak. Meg Leónak, de őt nem hiszem, hogy érdekli.

- Szeretek inkább otthon lábadozni, még akkor is ha itt jó kezekben vagyok! - Nyeltem egy nagyot. Azért nem mondhatom azt, hogy nem bántak itt velem jól, mert mindent megkaptam amire szükségem volt, és még kaptam is egy igazán remek orvost, akinek köszönhettem az életemet. Látszott, hogy törődött a betegeivel, velem is eléggé kiemelkedően törődött már csak azt is tekintve, hogy nem akart hazaengedni egyedül, csak ha valaki mellettem van. Valamelyik orvos csak úgy hagyja, hogy menjen csak a beteg, ha úgy érzi magát, hogy menni akar, és jobban is van. Én nem éreztem magam jobban, de már menni akartam, és végül sikerült is meggyőznöm, hogy lesz aki ápolni fog egy ideig. A szeme láttára kellett felhívnom hogy erről meggyőződjön. Nem sűrűn látni ilyen orvosokat, és ez a Steven Hyde nem csak jó orvos volt, de még jó pasi is volt. Jó párosítás, ezt még így is kitudtam szúrni, hogy nem vagyok a legjobb állapotomba.
Ahogy beljebb invitáltam a szobába, nem habozott, már jött is beljebb a szobába. Remek, így már biztos maradni fog egy kicsit, így a társaságom is biztosítva van egy kis időre legalábbis. Hayden már csak vissza ér pár óra múlva.
Leült az ágyam melletti a székre, és úgy kérdezte eléggé aggodalmasan, hogy biztos jól fognak-e engem ápolni. Ez elég fura volt, főleg, hogy nem ismerjük egymást, de nem különösebben zavart, halványan elmosolyodtam. - Persze, hogy rendesen fog ápolni! Ebben majdnem biztos vagyok... olyan segítségét kértem akiben megbízok azért, és kedvelem is. - Mosolyodtam el a végére még jobban, és halkan kifújtam a levegőt. Igen, határozottan kedveltem Hayden-t, nem véletlenül hívtam Őt. Nem csak azért mert valamilyen szinten tartozik nekem. Kit érdekel már az egyáltalán? Csak tudtam hogy fog segíteni nekem!
- William... szép neve van! - Néztem a babára elmosolyodva. Látszott, hogy büszke az Ő fiára. Mert melyik anya ne lenne az? Ez minden anyánál így szokott lenni... legalábbis azt hiszem, én nem tudhatom nekem nincs gyerekem, és még jó ideig nem is tervezek ilyet, bármennyire is szeretem a gyerekeket. Valahogy nem lehetne összeegyeztetni az életemmel, meg hát milyen anya lenne belőlem? Ahhoz túl sok szörnyű dolgot tettem az életbe, ilyen példát mutassak egy gyereknek. Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet lenne.
- Sarah... - Ismételtem el nevét egyszer. - Hát örülök, hogy betévedtél véletlenül a szobámba! - Vigyorodtam el, és ahogy felém nyújtotta kezét, viszonoztam neki ezt a gesztust, és a kézfogást követően elengedtem a kezét még mielőtt megzavartuk volna a babát.

- Akkor sem értem, miért akarsz hazamenni - jegyeztem meg. Nem róhatom fel neki, tényleg. Persze amikor még én ember voltam, akkor nem voltak kórházak... az úgynevezett doktorok meg inkább több kárt csináltak, mint hasznot. Mára elég sokat változott azért az orvostudomány, és tényleg megmentik az életeket, legalábbis azoknak a többségét. Egyébként meg, ha nem figyelnék túl kínosan az inkognitómra, simán felajánlanám neki, hogy igyon a véremből, csak mert Will születése miatt most kifejezetten jó hangulatomban vagyok. Alig várom, hogy láthassa azokat a helyeket, amiket én a legszebbnek tartottam. Mert utazni fogunk. Talán Katie meg Emma oldalán, bár Katie azt hiszem, vérbeli hímringyót nevelne belőle, vagy szadomazo dominásat játszana vele. Vagyis... bármit kinézek belőle, bár ellenkező esetben, ha neki lenne egy kisfia, én is ezer örömmel beavatnám őt a szexuális élet rejtelmeibe. Á, azt hiszem, kiderítem, hátha él még az, akit annak idején megszült... Vagyis nem, ezt csak a régi, felelősség nélküli énem mondaná.
- Egészen biztos - bólogattam, miközben az invitálásának híven közelebb léptem hozzá. Ez az invitálás... akaratlanul is eszembe juttatta, hogy hiába kaptam meg ennyi idő után az emberi természet egyik leggyönyörűbb, és legvarázslatosabb ajándékát - aminek varázsa minden létező mágiát felülmúl - csak egy vámpír vagyok. Egy vámpír, egy ribanc, aki most a világ legboldogabb nője, annak ellenére, hogy a szerelmi élete egy óriási katasztrófa. - Biztos rendesen fog ápolni téged az az illető? - ültem le egy aggodalmas kifejezéssel az arcomon. Jesszusom, mióta aggódom én vadidegen emberek hogyléte miatt? Szívből remélem, hogy ezek csak a terhesség után felszabadult hormonok következményei, mert hosszabb távon nem tudnék együtt élni az énemnek ezen változásával. Hiszen ez rosszabb, mint az elpuhulás! - William Cortez LEstwick a létező leggyönyörűbb kisfiú a világon - jelent meg angyali mosoly az arcomon a dicsérete hatására. Még nem is tudom, hogyan becézzem. Will? Willi? Használjam a középső nevét, ami egy régen halott barátom nevére emlékeztet? Különben pedig az első nevét az apjáról kapta. William Lestwick. Istenem, most egészen biztos lenne rá, hogy az elkényeztetett hercegnőjéből egy gondoskodó nő lett. Egy igazi nő... mert ez hol máshol teljesülne ki a legjobban, mint az anyaságban? Egy anya nem egy hercegnő... ő királynő, és a fia az ő hercege. A csodálatos trónörökös, aki minden kőszívű embert (vagy éppen nem embert) képes lenne meglágyítani. - Sarah Lestwick. Hivatásos életművész, bár ezt a hivatalt egy ideig biztos nem fogom gyakorolni - vigyorodtam el, majd egy kicsit ügyetlenkedve, de Williamben nem kárt téve átvettem őt az egyik kezembe, a másikat pedig kinyújtottam felé. Régi gesztus, és csak azoknál alkalmazom, akik az elején elnyerik valahogyan a szimpátimat. Máson minek is?