- Mert nem is vagyok jól, ramatyul érzem magam... - Sóhajtottam fel halkan, de ez annyira nem volt jó ötlet mert a fájdalom csak még jobban erősödött a bordáimban, de arcomon végül csak kicsit látszódhatott a fájdalom. Magas volt a fájdalomküszöböm, de ebből is látszik, hogy mégsem vagyok annyira sebezhetetlen mint azt elsőre gondoltam.
- Biztos a babák miatt rakták távol ezt a részleget.. De mindegy is, gyere beljebb! - Invitáltam beljebb a szobába. Ha már erre tévedt, hátha szeretne egy kicsit maradni. Legalább addig is lenne egy kis társaságom, ami most rám fér, mert utálom mikor egyedül kell lennem egy kórházi szobába. Mondjuk ez nem fordul elő valami nagyon sokszor, sőt talán gyerek koromban voltam utoljára ilyen helyen, de nem is szeretnék megint ide kerülni jó ideig.
- Igen, a babáknak ilyenkor bent kell maradniuk pár napot, ha jól tudom, de lehet tévesek az információim. - Vontam össze szemöldökömet elgondolkozva. Nem volta annyira jártas ebben a témában, hogy tudjak ilyeneket, maximum csak alap dolgokat ha tudok a babákról, és azokat is tévében láttam. - Nekem még muszáj lenne itt maradnom, de hazaengedtek azzal a feltétellel, hogy hazavisz valaki, és ápolni is fog. Sosem szerettem a kórházakat, így bármennyire is rosszul vagyok, inkább megyek! - Mosolyodtam el halványan, és újra a karjaiban alvó kisfiúra néztem. Ahogy láttam nem nagyon vette észre, hogy mi történik körülötte, mélyen aludt, és szuszogott a lány karjaiban.
- Szép kisfiad van! - Mosolyogtam újra felnézve a lányra. - Még be se mutatkoztam! Lamia.. - Mondtam el a nevemet, még mielőtt jobban belefolytunk volna a beszélgetésbe.

- Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon jól van - mértem végig, amiben sokat segített az is, hogy a vámpírhallásomnak köszöhetően könnyedén észleltem, hogy eléggé nehezen veszi a levegőt, nem mellesleg, mintha az arcán is lennének sebek. Ettől eltekintve kifejezetten szép lány volt, és szinte biztos voltam benne, hogy nem egy férfi utána is fordult az utcákon.
- Hát, elég távol van attól a szárnytól, ahol a kismamák vannak elhelyezve, de sebaj - vontam vállat, úgy félig-meddig. Nem akartam felkelteni Willt, aki olyan édesen aludt, hogy ebből az egészből semmit nem vett észre. - Különben én sem maradnék itt sokáig, ha nem lenne muszáj William miatt - jegyeztem meg. Mondjuk nem igazán tudtam felfogni, hogy ő minek menne el, amikor nincs jól. Mert oké, hogy én most szültem, de a vámpírságom miatt hamar meggyógyulok, ő meg csak egy halandó, nem nagy kunszt, sokáig tart ez a folyamat, hacsak nem gyorsítják meg.

Pakoltam, vagyis inkább csak próbáltam valami ilyesmit tenni, mivel annyira azért nem tudtam mozogni. Ülő helyzetbe sikerült feltornáznom magamat, de az öltözködést annyira nem sikerült megoldanom. De egy nővér a segítségemre sietett, így már le is válthattam a csúnya kórházi cuccot. Ezután a kezembe lett nyomba a táskám, és visszaülve az ágyamra a táskámba kezdtem rakni a dolgaimat, ami körülöttem hevert az ágyon. Fájtak a bordáim, de megpróbáltam nem foglalkozni vele ami elég nehéz volt. Ahogy pakolgattam az ágyon valaki bejött a szobámba. Egy nő volt babával a karjában. Rögtön elkezdett mentegetőzni, hogy csak véletlenül eltévedt.
- Öhm nincs semmi baj... Nem zavart meg, úgyis már csak pakolok! - Vontam meg vállamat, és halványan elmosolyodtam. - Nem nézlek őrültnek, főleg, hogy azt se tudom melyik irányba van az újszülött osztály! - Mondtam a karjaiban lévő babára nézve, és elmosolyodtam. Olyan kis kicsi volt, nem csoda hisz újszülött de hát akkor is! Nem sűrűn látok ilyen kicsi babákat.

/kórházi folyósok/
Nem igazán néztem a kórtermek számait, mert minek? Mondjuk a nővér nem volt ismerős, de betudtam annak, hogy biztos műszakváltás volt... annál nagyobb volt a meglepetés, amikor beléptem. Jesszusom, mennyire kínos egy tízes skálán, ha egy vámpír eltéved egy - korábbi korok kastélyaihoz képest nem is olyan nagy - szabályszerűen megépített éületben? Azt hiszem, legalább egy kilences.A szobában egy szőke lány, akit szemmel láthatóan megzavartan a csomagolásban. Arról nem is beszélve, hogy a kórháznak ezen részére talán kisbabákat sem lehetne hozni... Mindegy. Valószínűleg nem lesz baja, ha egy kis ellenállóképességet örökölt tőlem.
- Ezer bocsi, szerintem eltévedtem - kezdtem el szabadkozni. - Ne nézz őrültnek, másik irányba indultam el az újszülöttosztályról - magyarázkodtam, ami igencsak távol állt tőlem. De hát kit érdekelt? Most nem igazán... amíg Will a karjaimban van, úgy érzem, muszáj jónak lennem.

- Rendben menj csak... - Bólintottam, és már ki is lépett a folyosóra, hogy találjon egy orvost aki megadja az engedélyt, hogy hazamehessek. Nagyon reméltem, hogy vele haza fognak engedni, habár végül is nem csak reménykedtem, szinte majdnem biztos voltam benne, hogy sikerrel fog járni.
Nem telt el 5 perc de már újra meg is jelent a szobába, azzal hogy hazaengednek, de aztán még mielőtt megtudtam volna szólalni megszólalt a telefonja. Nem szóltam közbe, figyeltem ahogy beszél a telefonba és a beszélgetésből ki is derült, hogy el kell mennie. Nem szívesen hagytam, hogy menjen, de ha egyszer dolga van, akkor nem tudok mit tenni.
Odahajolt hozzám, és gyengéden csókolni kezdte az ajkaimat, amit viszonoztam neki, és ahogy elvált ajkaimtól szemeibe néztem. - Rendben, akkor két óra múlva újra találkozunk, addigra kész leszek! - Mosolyodtam el halványan, és még utoljára végigsimított az arcomon, és már ki is lépett a szobából. Innentől kezdve nem volt más dolgom a következő két órában, mint összekészülni, és várni Hayden-re.

- De feltűnt, csak kitudja mikor gondolod komolyan a szavaidat.. - Mosolyodtam el, és figyeltem ahogy újra visszaül az ágyra mellém.
- Nem tudok még egy ideig lábra állni, szóval azért nem enged! Csak akkor beszélj vele, ha tényleg hazavinnél... - Nyeltem egy nagyot. Utálok itt lenni, és habár még korai lenne mégis haza szeretnék menni. Sosem szerettem a kórházakat, miért pont most kedvelném meg?
Nem azért hívtam Hayden-t, hogy hazavigyen, tehát ha nincs kedve, akkor nem muszáj hazajutok én valahogy egy-két hét múlva. Csak az orvos... ez az egyetlen gondom van. Nem enged egyedül...

- Dehogy húzok el. Csak szívatlak, ha nem tűnt volna fel. - kacsintottam rá mókázva, majd felsóhajtva úgy döntöttem, visszaülök, nehogy azt higgye, máris el akarok menni.
- Szóval csak ez a gond? Akkor... beszélhetek vele, hátha velem hazaenged. - húztam el a számat. De talán nem kéne máris hazajönnie velem.

- Nem azt mondtam, hogy hozzám külön türelem kell! Eddig se kellett, vagy talán mégis? - Vontam fel enyhén szemöldökömet elmosolyodva. - Most komolyan elhúzol? - Vontam össze szemöldököm pár pillanatra, ahogy felállt és elkezdett fel, és le sétálni a szobába.
- Nem feltétlen... hazamehetnék én ha lenne valaki aki hazacipelne. Az orvos nem hajlandó másképp elengedni! - Mondtam visszaemlékezve az orvos szavaira. Egészen addig nem enged, míg nem visz haza valaki és ápol egy kis ideig... ezt ő maga mondta, és azt hiszem ez be is lesz tartva. Még csak arra se lenne esélyem, hogy megszökjek a kórházból. Túl lassú vagyok ilyen állapotban.

- Miért, hozzád külön türelem kell? Ebben az esetben, már el is húzok, mert veszélyes lehet nálam, ha robban a bomba.. - nevettem fel vidorul, és felálltam, hogy fel és le kezdjek sétálni. Nem nyugodtam meg attól, ami vele történt, mert ezért az a valaki büntetést érdemelne. És tőlem meg is fogja kapni, vagy ne legyen a nevem Hayden Evans.
- Gondolom pár hétig még itt leszel. - vontam fel a szemöldökömet, egy keserű sóhajjal.

- Meg egyáltalán ügyvéddel találkozni.. - Mosolyogtam, és továbbra is arcomat simogatta egy pillanatra sem abbahagyva. Észrevettem, hogy az első találkozásunk óta mennyire más lett velem. Vagyis azért nem lett annyira más, de azért az elején nem gondoltam volna, hogy itt fogunk kikötni. Az elején még csak az volt, hogy kihozom a pokolból és ennyi, de máshogy alakultak a dolgok amit mondjuk annyira nem is bánok.
A csók végeztével elnevette magát, mire én elmosolyodtam szélesen.
- Dehogy akarom, jó helyen vagy te itt, csak mondtam... - Vontam meg enyhén a vállamat, és egy pillanatra lesütöttem szememet, de aztán újra felnéztem rá. - Ohh akkor hozzám van türelmed? - Kérdeztem komolyan összevonva szemöldökömet, de szám sarkában már ott bujkált a mosoly.
- Akkor ennek örülnöm kell, nem akarsz öt másikat! - Mosolyodtam el végül egy kis örömmel talán.

- Ideje volt végre egy ilyen ügyvéddel is találkozni. - vigyorogtam, még mindig kedvesen simogatva őt. Attól, hogy vele ilyen voltam, még nem azt jelentette, hogy a régi Hayden a múltté. Talán csak kezdtem érezni azt, hogy nekem is vannak érzéseim, amiket néha nem árt kimutatnunk. És nem is félek az érzésektől, hát nem szuper?
Mosolyogva érzékeltem a csókját, és cirógattam tovább haja vonalát, majd elnevettem magam.
- Szóval most azt akarod, hogy menjek és csajozzak? Drágám, semmi türelmem most más nőkhöz. - suttogtam, majd elhajoltam tőle, hogy kissé távolabbról mérjem fel az állapotát. - Tudod.. igen, bármikor kapnék öt másikat. De nem akarok.

- Igazad van, elfelejtettem hogy ügyvéd vagy... de viszont én úgy tudtam hogy az ügyvédek maximum a tárgyalóterembe szoktak intézkedni. - Mosolyogtam halványan, ahogy leült mellém és homlokomat kezdte simogatni.
- Nem is te lennél, ha nem jutott volna ez eszedbe! - Szélesedett ki mosolyom, elgyötört pillantása ellenére. - Nem tudom mikor kaphatsz meg legközelebb, már csak azért is mert nem pont az óvatosságodról vagy híres... - Felvonva egyik szemöldökömet visszagondolva az előző együttléteinkre. Hát olyan nem is jöhet szóba még egy ideig, mert a repedt bordából törött lesz a végére amit igazából én bánnék. - Gyere ide... - Suttogtam és megfogja kezét odahúztam magamhoz egy kevés óvatossággal a mozdulataimba, és megcsókoltam kicsit hosszan, hátha ezzel egy kicsit jobb kedve lesz, de aztán kitudja lehet csak rontok a dolgon.
- Csak tudnám miért vagy annyira elszomorodva emiatt. Fogadni mernék, hogy találnál magadnak egy másik nőt alig 5 perc alatt hazafelé menet! - Mondtam, habár ezzel nem feltétlen azt akartam elérni, hogy már rohanjon is találni magának egy nőt, hogy megfektesse.

- Nézd, Lamia.. jogtalanul tette ezt veled. És ezt nem tűröm el senkitől. Elfelejted, hogy ügyvéd vagyok? Ilyenkor.. irodán kívül intézkedem. - suttogtam, majd leülve mellé, a homlokát kezdtem simogatni és halványan elmosolyodva néztem rá.
- Repedt bordák.. tehát ne álmodjak a közeljövőben arról, hogy megkaplak téged ismét. Kár.. teljesen el vagyok szomorodva. - biggyesztettem le ajkaimat, és elgyötörten néztem rá.

- De Hayden... - Kezdtem volna bele, hogy semmi szükség arra, hogy ezzel foglalkozzon, de aztán végül félbehagytam a mondatot, és megadóan felsóhajtottam. - Rendben, nincs vita. - Úgysem tudtam volna meggyőzni arról, hogy ne avatkozzon bele ebbe a dologba. Főleg, hogy elég komolyan gondolja. De amúgy is nehezemre esett ilyen állapotban nekiállnom vitatkozni vele ezen.
- Semmi vészes... egy pár megrepedt borda, ha jól tudom egy el is tört... pár zúzódás, és egy komolyabbnak mondható fejsérülés. - Soroltam el azokat a dolgokat, amiről tudtam, kikerülve azt a dolgot, hogy akár meg is halhattam volna. Bele se merek ebbe gondolni.. a halál.

Egyedül az tartott vissza, hogy ebben az állapotban nem akartam Őt egyedül itt hagyni. Vannak orvosok de milyen szegényes társaság már az neki..
- Nem, nem megyek el. De ne hidd hogy ezt itt lezártuk. Lesz számolnivalóm azzal a nővel, ebben nincs vita. - vontam meg a vállamat egy sóhajjal, majd visszaültem mellé.
- Mi a diagnózis? - kérdeztem rekedten.

Kicsit ledöbbentem mikor elkezdte kérdezgetni, hogy mit tudok arról, aki jól helyben hagyott. Szemeiből csak az elszántságot tudtam kiolvasni, és szavai is elég komolynak hangzottak. - Erre semmi szükség... - Mondtam nagyot nyelve, és már ültem is volna fel, hogy nyomatékosítsam szavaimat, de ismét csak megakadályoztak a bordáim, így csak hangosan felszisszentem, és egy kicsit megszorítottam kezét a fájdalom miatt. - Valami Selena, idős vámpír, de nem tudom mennyi pontosan.. barna hajú, de ennyi, nem tudok többet. - Ráztam meg a fejemet a végén. Nem tudtam többet, ennyi volt az összes infó amit tudtam róla. A nevét is csak véletlen hallottam a tánc közben, amúgy azt se tudnám.
- De ugye most nem akarsz elmenni? - Kérdeztem szinte rögtön miután elmondtam amit tudtam a nőről, mert megteheti, hogy akár most elmegy, hogy megkeresi.

- Ühüm.. - biccentettem egyet, miután végighallgattam a történetet. Rendkívül érdekes, mégsem tudok mindenre olyan jól reagálni, mint ahogy azt szeretném.
- Ki volt az, név, kinézet, valami? Mondd el, Lamia.. és esküszöm neked, hogy nem éli meg a holnapot. - mondtam komolyan. Láthatta rajtam az elszántságot. Vele szórakozzon bárki is? Nem.. ezt nem tűröm senkitől. Ő az én kis.. nem is tudom, hogy minek tudnám nevezni, de akkor is egy része hozzám tartozik.

Nem értette, hogy vajon miért is kaphattam levettem szétverve, ami érthető is volt. Beljebb lépett a kórterembe, és az ágyam mellé érve, leült az ágyam szélére. Ott megfogta a kezemet, és elkezdte simogatni. Legalább eljött hozzám, pedig nem hittem volna be fog jönni. Úgy gondoltam, hogy majd csak egy sms-t fog küldeni, vagy nem tudom.
- Egy nő, vámpír volt. Ennél a párcserés táncnál összekerültem egy barommal, megpróbált felszedni, de nem hagytam magam, és a végére odáig fajult a dolog, hogy azt mondtam neki dögöljön meg. Ez még nem is lett volna baj, de kinyírták, és az a nő azt hitte, hogy én voltam. Valami jó barátja volt vagy mi... - Mondtam el röviden mi is történt, és halkan felsóhajtottam. - Erős volt, és minden olyan gyorsan történt! - Fintorodtam el a végére, ezzel megmagyarázva, hogy miért nem tudtam védekezni ellene.

Egyáltalán nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Ki bántaná? Kinek ártott? Ok nélkül nem verünk agyon senkit, ez valam ifarkastörvény. Én nem vagyok farkas, de ezt mégiscsak vágom valamennyire.
- Öhm.. - sétáltam beljebb és az orvosra néztem, majd vissza Lamia-ra. - Nem teljesen értem, drágám. - ültem le az ágy szélére, és kedvesen megfogtam a keztét, hogy megsimogassam.
- Ki tette? De legfőképpen.. miért? - nyeltem egyet. Hát erre akarok én most választ kapni!

Még mielőtt tudtuk volna folytatni a beszélgetést az orvossal, belépett Hayden a kórterembe. Jesszusom, alig hívtam 10 perce és már itt van... végül is vámpír volt félig, így nem okozott neki a gyorsaság, de hát akkor is! Rögtön megdöbbent tekintetével találtam szembe magamat, és meg is kérdezte, hogy mi történt. - Gyors voltál! - Nyögtem ki először ezzel egy kicsit sem adva választ arra, hogy miért is vagyok itt, de aztán halkan felsóhajtva válaszoltam neki.
- Hát... a földbe lettem döngölve enyhén szólva.. - Nyeltem egy nagyot, és legszívesebben elbújtam volna a takaró alá szégyenemben, de amúgy sem sikerült volna mert minden egyes mozdulatomnál ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami a bordáim felől jött. Engem elverni... bár nagy volt az erőm, most mégse tudtam felhasználni ezzel a vámpírral szemben. Erős volt, és olyan hirtelen történt minden. - Azért hívtalak, mert rajtad kívül nem volt akit felhívhattam volna. - Vallottam kissé rekedten felnézve rá újra.

/ ... /

Felsóhajtva léptem be a kórházba. Nem szerettem idejönni mert a vér szaga engem is csábított. És úgy voltam vele hogy ha megjelenik itt valami szexi nővérke, hát nemcsak egy jó menet miatt rángatom be valahová.
Térjünk vissza arra, amiért jöttem. Meglepett Lamia üzenete, hogy itt van. Mégis mi a jó francot keres a kórházban? És az üzenet alapján nem csak látogatóba jött ide, annál komolyabb történt.
Kis faggatózásba került, míg eljutottam a korteremig, aztán beléptem és rögötn megpillantottam a dokit és Lamia-t. - Hmhm.. hát mi történt? - kérdeztem megdöbbent tekintettel.

- Rendben, úgysem szeretek egyedül lenni... főleg egy ilyen helyen! - Forgattam meg szemeimet, de aztán elmosolyodtam, és egy kicsit fészkelődni kezdtem az ágyba, de ez rossz ötletnek bizonyult, mert a bordáimba éles fájdalom nyílalt.
- Még meggondolom, ha már annyira győzköd! - Mondtam végül. Még mindig úgy tartottam, hogy nem lenne jó ötlet meginni azt a vámpír vért, de lényegesebben megkönnyítené a dolgomat, és nem kéne annyit várnom, míg meggyógyulok. Átgondolandó..

Végigsuhant valami az arcán, aminek láttán nekem is vigyorognom kellett. Igen, valami van a levegőben. De ennek bármi lehet az oka, nem? Hát... legyen is így, legyenek jóban, legyenek barátai.
- Akkor.. míg ő ideér, én leülök ide... nem akarom egyedül hagyni. De még midnig eldöntheti, hogy beveszi-e ezt - mutattam fel a fiolát.

- Megköszönném, ha idehozná nekem! - Mondtam, de már fel is állt, és kilépett a szobából, hogy behozza a telefonomat. Pár perccel később már vissza is jött, kezében a telefonommal, és már kezembe is kaptam. Kérdése viszont kicsalt belőlem egy kisebb mosolyt. - Nem a férjem... - Mosolyogtam rá halványan. Szép is lenne! Hayden mint a férjem... valahogy nehéz lenne elképzelni a dolgot. - Csak jóba vagyunk, gondoltam jobb ha tudja. - Vontam meg a vállamat halkan felsóhajtva. A bálon mégis csak a partnerem volt, de aztán ki tudja, lehet észre se vette, hogy eltűntem. Elkezdtem nyomkodni telefonomat, hogy megtaláljam Hayden számát, és kissé bizonytalanul megnyomtam a hívás gombot. A fülemhez emeltem a telefont, és vártam, de csak hangpostára kapcsolt, így inkább üzenetet hagytam.

Tettem le a telefont, és reménykedtem, hogy majd megfogja kapni. Az persze nem volt teljesen igaz, hogy jól vagyok, de legalább értesítettem erről valakit. Aki történetesen Hayden volt. Bár ki tudja, hogy ez mennyire volt jó ötlet.