Nem voltam nyomozó, így azt hiszem, mindaddig nem is tudom meg az okokat, amíg ő maga el nem árulja. Mármint aznnak az okát, hogy miért nincsenek szülei. Testvérei még oké, hogy nincsenek, de... talán egyedül nőtt fel, valami otthonban? Ezt nem tudhatom...
- Értem. Igen, a telefonja nálunk van. Ha igényli, máris hozom - feleltem neki, majd felálltam és egy halvány mosollyal sétáltam ki a teremből, hogy öt perc elteltével visszatérjek. - Talán a férje? Vagy... udvarló? - kérdeztem. Semmi közöm hozzá, de mégis megengedhetem magamnak, hogy kicsit kíváncsi legyek.

- Nem sikerült meggyőznie, makacs vagyok ezt jobb ha tudja.. - Nevettem fel kissé halkan, de aztán szinte rögtön abba is hagytam, mert a bordáimnak annyira nem tett jót, és a nevetés hatására el is kezdett fájni.
Végül is nem azt értem el amit eredetileg akartam, így végül nem tudtam meg a nevét, de nem is kéne megkérdeznem, mert a névjegye ott volt a ruháján, csak figyelnem kellett volna, ami nekem jelen pillanatban annyira nem ment mint akartam. Steven Hyde. Azért igyekszem megjegyezni. Arról faggatott, hogy nincs-e olyan akit fel lehetne hívni. - Nincsenek se szülők, se testvérek... - Ráztam meg a fejemet egy nagyot nyelve. Bár a szüleim éltek, én mégis úgy tekintettem mintha nem is léteznének, mert ők is így tekintettem rám. Úgy mintha meghalt volna a lányuk.
Egy név jutott eszembe, de ezek után majdnem megkérdeztem, hogy az számít-e közeli hozzátartozónak, aki kétszer megfektetett, majd később elvitt a bálra, de aztán végül tartottam a számat, és nem engedtem, hogy kibukjon belőlem ez a kérdés. - Talán egy valakit jó lenne ha felhívnának. - Sóhajtottam fel halkan kétszer is átgondolva, hogy tényleg jó ötlet lesz-e pont őt felhívni. De tartozik nekem, végül is kihoztam a pokolból, és úgyis csak haza kell majd vinnie. Mást nem kérnék tőle, főleg nem olyat amit ne tenne meg nekem. - Hayden... - Mondtam ki végül, hogy ki is lenne az. - De majd én felhívom, csak gondolom a telefonomat elvették! Megkaphatom? - Kérdeztem.

- Higgye el, ide nagyon nehéz bejutni. Más osztályokon talán úgy működik, hogy ki-be lehet mászkálni, de én itt gondoskodom arról, hogy senki ne lehessen megigézhető - suttogtam. Tudhatta, hogy miről beszélek. Verbénáról... azt adok mindenkinek, aki csak beteszi ide a lábát, a teába, a kávéba, mindenbe. És ez mindentől óvja az itteni betegeket.
- Öhm, igen. Értesültem a nevéről. A személyi igazolványáról is - bólintottam egyet, majd megfogtam a kórlapot. - De hozzátartozó nincs feltüntetve. Nem élnek már szülei? Esetleges testvérek? Valaki, akit felhívhatunk? - faggattam, de csak finoman.

- Azért én ezt mégse kockáztatnám meg. Ki tudja épp mikor ugrik be látogatni egy olyan aki a halálomat kívánja! - Mondtam halkan, kissé bizonytalanul. Tényleg nem tudhattam, hogy mikor bukkan fel egy olyan "ember", aki meg akar ölni. Nem akartam vámpír lenni, és még csak kockáztatni sem akartam. Vámpírok is lehetnek boszorkányok egyszerre, mint mondjuk Hayden, de akkor sem. - De azért köszönöm, hogy próbál segíteni.. - Mosolyodtam el gyengén. Végül is ez volt a dolga... hogy segítsen az embereken. Lehunytam pár pillanatra szemeimet, de aztán újra az orvosomra néztem, aki most már az ágyam szélén ült.
- Lehetőségem ugyan nem volt rá, de most vagyok annyira jó állapotba, hogy bemutatkozzak. Lamia Gregory... mondjuk ezt a kórlapomról is letudta olvasni. - Magyaráztam, és igazából csak a mondandóm végére érve jöttem rá, hogy tényleg leolvashatta a kórlapomról a nevemet, ezért ezt is a végére mondtam nehogy a végén hülyének nézzen. Kíváncsi voltam a nevére, már csak ezért is hoztam szóba ezt a bemutatkozós témát.

- Attól fél, amitől a többség is. Ez érthető. - bólintottam egyet, miközben visszaültem az ágy szélére, de továbbra sem tettem el a vért. - Tudja... a kórházban biztonságban van. Már évek óta kezelek betegeket vérrel, hogy megmenthessem őket. Soha egyikükkel sem történt még baleset. a kórház falain belül legalábbis - tettem hozzá. - De mire ön kijut innen... ez már kiürül a szervezetéből - böktem a vérre.
- Biztos, hogy nem igényli?

- Ez több mint veszélyes... az én esetemben legalábbis. Tudok róla mi ez, pontosan tudom... - Nyögtem ki halkan ahogy megláttam a kezében lévő vámpírvért. Inkább szenvedek, de nem kockáztathatom ezt meg. Már csak azért is, mert amíg a szervezetembe van, megvan rá az esély, hogy megölhetnek. Az még oké, hogy vámpír lennék, de hogy ezzel esetlegesen el is veszítsem az erőmet? Kizárt dolog... Nem olyan biztos, hogy én is megmaradnék félig vámpírnak, félig boszorkánynak. - Inkább kibírom, de nem kockáztatom meg, hogy amíg a szervezetembe van, kinyírjanak.. - Nyeltem egy nagyot, talán egy kis félelemmel benne.

Felsóhajtottam és felálltam mellőle, megnézve azkat a leleteket, amiket éppen behozott a nővér, és megvizsgáltam, hogyan sikerült a műtét, és most mi a helyzet.
- Hát... egy dolgot tehetek meg, de jobb ha tudja, hogy az minden szempontból veszélyes. Azt nem mondanám, hogy illegális, hiszen az emberek nem tudnak róla. De maga biztosan tud... - néztem mélyen a szemeibe, és belenyúltam a zsebembe, hogy egy fiola vámpírvért vegyek elő, és felé tartsam. - Gondolom tudja, mi ez.

- Örülök neki még ha nem is látszik rajtam annyira. - Mosolyodtam el halványan, ahogy csak tőlem telt. Ennél lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet, szóval igen még jó hogy örülök. Ahogy láttam ennek a dokinak se lehetett könnyű dolga velem, nem vagyok benne biztos, hogy volt-e már dolga ilyen esettel, mint az enyém. Elég fiatalnak nézett, talán egy idős lehetett velem, vagy egy-két évvel lehetett öregebb nálam, nem tudom.
- Minél hamarabb fel akarok épülni, így igyekezni fogok erre koncentrálni. Nem fog hazaengedni, ha nem gondoskodik rólam valaki? - kerekedtek el egy pillanatra szemeim. - Majd felhívok valakit... - Mondtam egy kis gondolkodás után, de még magam sem tudtam, hogy kit is fogok felhívni, hogy jó lenne ha egy kicsit gondoskodik rólam. Kérdéses, hogy találok-e majd ilyen embert, de majd még átgondolom.

- Higgye el, örülheti, hogy ennyivel megúszta - mondtam neki, és remélem látta rajtam, hogy egyáltalán nem volt könnyű az esete. Azt hizem, olyan esettel álltam szemben, mellyel orvosi pályafutásom alatt egyedül az orvosin találkoztam... és akkor is egy bábun hajtottam végre hasonló műveleteket.
- De megmenekült. Innentől kezdve... csak a felépülésére kell koncentrálnia. És ha jól halad... egy hét múlva ki is mehet innen. Vagy még korában. Nem fogom innen kiengedni addig, míg nem tudom, hogy gondoskodik magáról valaki - néztem rá úgy, mint egy rossz dajka. Szigorúan.

Csak néhány hét... ez is sok lesz. Sosem voltam az az egy helyben ülő típus, így nehezemre fog esni az ágyban lenni jó pár hétig. Boszorkány létemre nem tudtam túl sokat segíteni magamon. Halottakat hozok vissza az életbe, de nem tudom meggyógyítani magam. Kisebb sérülések még mentek, de egy ilyen mértékű sérülést még nem próbáltam. Talán nem is fog menni, és türelmesen várnom kell míg teljesen rendbe jövök, de én pont nem a türelmességemről voltam híres. - Az nagyon soknak hangzik... - Suttogtam rekedten, és egy halványka mosoly jelent meg arcomon.
- Csak hogy nincs kit felhívni, így felesleges ezzel törődnie. - Sóhajtottam fel halkan. Tulajdonképp senki nem volt aki tényleg közel állt volna hozzám annyira, hogy értesíteni kellene. Max. Haydent kéne majd felhívnom hogy miért tűntem el a bálról, de csak annyit mondanék el úgyis, hogy sürgős dolgom akadt, és azért tűntem el. Azt semmiképp, hogy mi történt velem, amúgy se érdekelné túlzottan.

A gépek kijelzőjét mértem végig, de minden pittyegés azt jelentette hogy nincs maradó probléma. Csak reméltem, hogy nem lesz több bibi, és gy´gyulhat tovább gond nélkül.
- Néhány hét kell a teljes felépüléshez. De már nincs életveszélyben. - mondtam, próbálva bizalmat sugallni felé, majd felsóhajtottam és rögtön megráztam a fejemet. - Nem értesítettünk senkit. De ha óhajtja, rögtön kezeskedem róla.

Most is súlyos... ezek egyáltalán nem voltak megnyugtató szavak. Amennyire tudtam, próbáltam odafigyelni arra amit mond, és ezekből letudtam szűrni, hogy jó ideig leszek a kórház vendége. A borda repedéseim miatt még csak fel sem fogok tudni kelni az ágyból kitudja meddig. Ennél már csak a fejem volt a súlyosabb, amit meg is éreztem a sok fájdalomcsillapító ellenére. Tompán, de mégis fáj a fejem. - Mikor jövök rendbe teljesen? - Tettem fel a következő kérdésemet egy nagyot nyelve, és legszívesebben sírtam volna. Nem csak a fájdalom miatt, hanem a harag miatt.. Olyan miatt támadtak le, amiről nem is tehetek, semmi közöm nem volt annak a Kol-nak a halálához.
- Ugye senkit nem értesítettek erről? - Kérdeztem még. Más nem is tudtam, mint hogy kérdezzek. A telefonom náluk volt, ki tudja, hogy eszükbe jutott-e valakit értesíteni, az állapotomról. Habár nem hiszem, hogy megtették volna, de talán nem is baj.

Ahogy nyitogatni kezdte a szemeit, halványan, fáradtan elmosolyodtam, hiszen ha azt nézzük, már lassan 30 órája vagyok talpon, és ez minden embert levenne már a lábáról. De nekem pont az a dolgom, hogy ne olyan legyek, mint mindenki más. Az orvosok nem engedhetik meg a fáradtságot. Ők emberi életekkel a kezükben élnek... és muszáj emiatt kitartónak lenniük.
- Még most is súlyos - adtam választ a kérdésére, a karomat dörzsölgetve. - Két bordája elrepedt... egy ideig bitztosan nem fog tudni a saját két lábán járnia, legalábbis mindaddig, míg egy terápián részt nem vett... a fejére mért ütések viszont ennél is súlyosabbnak bizonyultak. SIkerült elállítanunk a belső vérzést, és szerencsére a műtét alatt egy ideget sem sértettünk meg. Ez... nagyon jó eredmény, a körülményekhez képest.

Elengedte kezemet, és messzebb állt tőlem. Még azt hallottam, hogy sürgős a műtét, mert különben nem élem meg a másnapot, de ezt a mondatot nem nekem szánta, inkább egy nővérnek, de már nem is figyeltem annyira, mert nagyon gyengének éreztem magam, és nem is bírtam nyitva tartani a szemeimet. Még ezt is fárasztónak tartottam ebben az esetben, így inkább lehunytam azokat, és már nem is figyeltem annyira mi történik körülöttem, annak ellenére, hogy szinte ordítani tudtam volna a fájdalomtól.

Nem tudom mennyi idő telhetett el míg, újra magamhoz tértem, most már az altatásból. Habár még tudtam volna aludni, de mégis kinyitottam szemeimet, egy párat pislogva. Most már egy kórterembe voltam, mellettem gépek pittyegtek, jelezve az életjeleimet. Egy nagyot nyeltem, és még pislogtam egy párat, mert habár aludtam, mégis gyengének éreztem magam, viszont nem éreztem túl sok fájdalmat. Ezek szerint elég rendesen begyógyszereztek, a műtét miatt, de aztán ennek is el fog múlni a hatása nem is olyan sokára.
Az orvos ott ült az ágyam mellett. Odafordítottam tekintetem, és halkan megszólaltam. - Mennyire volt súlyos? - Kérdeztem kissé rekedten, szinte erőtlenül. Azért mégis csak tudni szerettem volna, hogy pontosan milyen sérüléseket szereztem ezzel.

- Jól van. Meglátja, mikor felébred, sokkal jobban fogja érezni magát. - mondtam neki nyugtatóan, majd ahogy láttam, hogy megjelenik a két nővér, és az asszisztensem, elálltam a lány mellől. - Tolják a műtőbe. Sürgős műtét, nem biztos, hogy nélküle megélné a holnap reggelt. Bemosakszom, aztán követem önöket. - mondtam csak ennyit, majd miután a lány alakja eltűnt, úgy is tettem, ahogy mondtam.
Felvettem a sterilruhát, jó alaposan lefertőtlenítettem a kezemet, majd ahogy besétáltam a műtőbe, már mély altatásban találtam a lányt. A szemem a röntgeneredményekre vándorolt, és már láttam, hogy mit kell tennem...


Hosszú idő volt a műtét, talán két óra. A véres kesztyűket ledobtam a kezemről, majd a kék ruhát is, és elégedetten mosakodtam meg. Sikerült a műtét, szerencsére. Bár nem is voltam bizonytalan a képességeimben. Elállítottuk a belső vérzést, a bordatörés miatt viszont egy ideig nem tud majd két lábra állni. Ahhoz bizony terápia kell majd... de... ez már csak bónusz.
- Melyik kórteremben találom? -kérdeztem, majd ahogy megkaptam a választ, rögtön besétáltam abba a kórterembe, ahol a lány feküdt, és még mindig aludt. Csak a kis monitor pittyegett mellette.
Kihúztam a széket mellette, és vártam, hogy felébredjen az altatásból.

Műtő? Jajj csak azt ne... bár fájt, és igen csak ramatyul éreztem magam, mégis reméltem, hogy nem fog sor kerülni műtétre, de ezek szerint nem fogom megúszni.
Megszorította a kezemet, és még elmondta, hogy ne aggódjak, mert megfogja menteni az életem. Ez volt egy orvos dolga végül is. Hogy megnyugtassa a beteget, hogy ne féljen, mert jó kezekben van. Ebben az esetben is ez történt, de nem is bántam, mert nem akartam meghalni, még nem...
- Nem aggódok, csak legyek túl rajta minél előbb! - Szólaltam meg ismét, és rá kellett jönnöm, hogy normális beteg nem mond ilyeneket a betegágyon, főleg ilyen állapotban. De én úgy látszik kivétel vagyok, és még ebben a helyzetben is tudok ilyeneket mondani.

Mintha humoránál lenne a kislány, még ebben az állapotban is. Ami egyáltalán nem baj, csupán szokatlan, hiszen ilyesmit nem szoktak produkálni a beteg ágyon. Legalábbis ilyen szókapcsolatot, hogy elpatkol, ha nem kap valami gyógyszert... ez igen, tetszetős humor!
- Nem fájdalomcsillapítót kap. Körülbelül öt perc múlva betolják a műtőbe... ott kap infúziót, és elaltatják. Nem fog érezni semmit abból, ami történnie fog maga körül. Ne aggódjon, megmentem az életét. - mondtam halkan, egy barátságos mosollyal, még ha nem is láthatta, és megszorítottam a kezét.

Átvittek egy másik szobába vizsgálatokra, de nem is nagyon figyeltem, hogy hány percbe telt bele mire az orvos újra mellém lépett, egy újabb kérdéssel. Gyógyszerallergia... ezen a kérdésen el kellett gondolkodnom, mert eddig nem nagyon voltam még kórházba, és nem is szoktam valami sokat gyógyszerezni magam, hogy ezt tudjam. - Nem vagyok allergiás semmire, csak adjon már végre valami fájdalomcsillapítót, vagy valamit, mert különben itt fogok elpatkolni... - Mondtam ki végre válaszomat, és még hozzá is tettem egy mellékes megjegyzésként, hogy jó lenne ha végre adna már valamit, mert a fájdalom, az minden volt, csak nem kellemes.

(Kórház előtt)

Az előhelyiségben szétváltunk a nővérrel és a segítőivel, ők rögtön mentek, hogy a vizsgálatokat meg tudják csinálni.
Körülbelül fél óra telt el, mikor a kezembe kaptam a borítékokat, és az eredmények egyáltalán nem voltak bíztatóak. A koponyája jó nagy ütéseket kaphatott... és néhány bordája is repedt, ahogyan levettem az eredményről.
- Mondja, allergiás valami gyógyszerre? - kérdeztem, mikor átsétáltam a vizsgálóba a nőhöz.

A verejtékemet még letöröltem a kezeimmel, majd felsóhajtottam, és elégedetten rángattam vissza a nadrágomat, hogy így nézzerk a szemeibe. Még mindig elvoltam azzal a gondolattal, hogy... nem olyan komoly betegsége van, mint én azt gondoltam. És ahogy a tünetei azt mutatták.
- Mi legyen? - kérdeztem, miközben felöltöttem újra a fehér köpönyeget, és kinyitottam az ajtót. - Amit te szeretnél. Nekem még dolgoznom kell egy ideig, nem akarom, hogy itt unatkozz - biggyesztettem le az ajkaimatr.

- Ez fantasztikus volt. - Mondtam levegőért kapkodva miközben próbáltam kicsit összeszedni magam. Ekkor tértem vissza igazából a valóságba. Ahol vagyunk. A kórház. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd megfogok feledkezni arról, hogy itt vagyok.
- Szóval most mi következik? - Haraptam az alsó ajkamba és kezdtem el felhúzni a nadrágomat.

Ahogy őt elérte a kéj, úgy tört felszínre ez nálam is, majd felsóhajtottam, és egy pillanat múlva már fel is nyögtem, és testem az övével együtt feszült meg, közben hajába túrva, és tüzes csókot leheltem ajkaira.
- Brynn... -suttogtam a fülébe szinte káprázó szemekkel és felsóhajtottam, pár pillanat múlva kezdve csak el magamhoz térni.

Behunytam a szemeimet és úgy adtam át magam az élvezetnek alsó ajkamat folyamatosan harapdálva. Már szinte teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyunk.
Mikor rátapadt ajkaimra nyelvemmel utat törtem a szájába és cirógatni kezdtem az övét, majd egyre gyorsabb ütemre kapcsolt amitől szinte a fellegekben voltam.. Csak még egy kicsit. Majd pár másodperccel később el is ért ez a bizonyos mámorító érzés.

Már nem voltam képes szavakat alkotni de én is azt mondtam volna hogy még jó, hogy nem halálos beteg. A szívem szakadna már meg érte, ha valami baja esne...
Rátapadtam ajkaira, ahogy láttam, hogy nehezen fogja vissza magát, majd gyorsabb ütemre kapcosltam, de ekkor perzselni kezdett a szívem is. Ilyetszinte még soha nem éreztem. Gyerekkoromban tlaán, de azóta.. soha..

- Nem halálos beteg vagyok. - Vigyorogtam rá, majd egyre mélyebben kezdtem érezni őt magamban amitől párszor felnyögtem, de próbáltam visszafogni magamat ezért az alsó ajkamba haraptam. Furcsa, de mintha már teljesen elfelejtettem volna a múltam. Vele elfelejtem. Mintha az egész meg sem történt volna csak egyszeri rossz álom lett volna, de ez pont így jó.