- Rendben van. - Vigyorogtam rá. - De tudod, hogy az ízeknél mi vonná el még jobban a figyelmem bármiről is? - Közelebb léptem hozzá, hogy a fülébe súghassam. - Te. - Majd rögtön egy felvettem egy fél lépésnyi távolságot, hiszen megígértem jó leszek. Bár egy ilyesfajta ígéretet nekem elég nehéz betartani.
- Köszönöm uram. - Rákacsintottam, majd teljesen nyugodtan beléptem a rendelőjébe és felültem a vizsgáló asztalra. Nem igazán izgultam. Ha rossz akkor eddig is rossz volt és együtt ültem vele, ha jó akkor meg végre megkönnyebbülhetek, hogy ez is valami hülyeségem. Talán elmondhatom, hogy ő jobban izgul ezek miatt, mint én.

(Steven lakása)

- Tudod, mire gondoltam? - kérdeztem Brynn-től, mikor beléptünk a kórház ajtaján és a váróban pár pillanatra megálltam vele. - Ha már megjöttek a leletek.. megnézzük őket. És ha netán nyugtalanságra adna okot az eredmény.. - húztam el a számat. -, akkor meghívlak egy menüre a menzán itt. Az ízek elvonják erről a figyelmed. - vigyorogtam kissé pimaszul, és odaléptem az asszisztensemhez.
- Jó reggelt. Brynn Dewdney eredményei megjöttek már? - kérdeztem tőle, mire ő bólintott egyet, és átnyújtott egy borítékot.Feszülten vettem ujjaim közé, majd Brynn felé fordultam, megköszörülve a torkomat.
- Akkor hölgyem... fáradjon be. - nyitottam ki előtte a rendelő ajtaját.

Megfogtam a gyerekek kezét, mikor Damon előhúzta a telefonját, és nagy sóhajjal bámultam rá. Már eleve azt sem értettem, hogy hogyan hívhatja Lexi, de... majd kiderül, Damon úgyis elmondja.
- Szerintem menjünk ki - suttogtam, mikor az orvos már távozott, és Damonre néztem. Ő majd eldönti, akar-e jönni, vagy sem.

(váró)

- Többet én sem nagyon tervezek. A magamfajtának három gyerek pontosan megfelel - bólintottam, és míg Elena a kabátját gombolgatta, előhúztam a telefonom, mert sípolni kezdett.
- Lexi keres - mondtam bambán. - Hát ezt meg hogy a fenébe? - tettem hozzá halkan. - Oké, hogy néhány dolgot már megérint, de telefon....? - motyogtam tanácstalanul, aztán fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia Lexi! - köszöntem bele, enyhén csodálkozva még. - Nos... hmm... ha nagyon fontos, akkor ráérek. Épp orvosnál vagyunk Elenával. Hol vagy most?

- Emiatt nem kell aggódnod, ő lesz az utolsó - mondtam mosolyogva, a gyerekek számának előremenetelére célozva. - De ha nyűgös baba is lesz... ott leszel te, meg én, és megnyugtatjuk majd. Valahogyan - mosolyogtam, majd amint az orvos visszatért, átvettem tőle a papírokat, és a borítékba tett cd-t és képeket. - Köszönjük szépen - mondtam neki, majd Damonre mosolyogtam.

-16 hét. Csúcs - vigyorogtam. - Mennyi lehet még? - számolgattam, aztán rájöttem fogalmam sincs, meddig tart egy terhesség, hát feladtam.
- Na mindegy. A lényeg, hogy időben jöjjön, épen és egészségesen, és ne ordítson túl sokat majd - nevettem. - Nagyon félő, hogy ahogy megyünk előre a gyerekek számában, egyre kevesebb jut nekik a nyugalomból. Delena egy igazi áldott jó, nyugodt gyerek volt. David már többet sírt. Félek, hogy Emma majd erre is rádupláz - vigyorogtam. - De nem baj. Legalább erősödik a torka - mondtam, mikor az orvos visszajött a szokásos képekkel, és az új időponttal egyetemben.

- Ellenkezője? Ne gondolj rólam ilyeneket! - ráztam a fejemet rögtön, majd lassan felültem, és visszahúztam a felsőmet, apró mosollyal nézve a gyerekeket, és Delenát máris az ölembe ültettem, ahogyan odamászott hozzám.
Az orvos Damon kérdésére mindent elmagyarázott, hogy megvan minden, aminek eddig kellett kialakulnia, és a baba teljesen rendes ütemben fejlődik, nem lesz vele baj.
- Hála az égnek - sóhajtottam megkönnyebbülten, és viszonoztam Damon csókját, miután felsegített.
Az orvos közben elsétált néhány percre, hogy elintézze a szokásosat, és odabújtam Damon vállára. - El sem hiszem, hogy már itt tartunk... mintha tegnap derült volna ki az egész - suttogtma.

- Még szép, hogy a miénk - vigyorogtam Elenára. - Derüljön csak ki az ellenkezője, megbánod! - dorgáltam meg az ujjammal nevetve, majd néztem, ahogy letörli hasáról a zselét. - Akkor ugye... minden rendben a kicsivel? Úgy értem, úgy fest, ahogy kell? Megvan mindene? - faggattam az orvos feszülten, aki megnyugtatott, hogy teljesen egészséges a kislány.
- Szerencsére - sóhajtottam, ahogy az orvos kiment. - Az elmúlt napok hercehurcája miatt aggódtam, nem is keveset - segítettem fel Elenát, hogy megcsókoljam. - Hát nem csodálatos? A másik kislányunk - mosolyogtam.

Kicsit megijedtem, hogy a gyerekek hogyan fognak hozzászokni ehhez, de szemmel láthatóan sem Davidnek sem Delenának nem volt komolyabb problémája ezzel. Bár valószínűleg David még nem is igazán értette az egészet. Delena annál inkább, és őt látva meghatott mosoly jelent meg az arcomon. Látszott, hogy szeretni fogja a testvérét... méghozzá nagyon.
Megfogtam a törlőkendőt, amit az orvos odaadott nekem, és mosolyogva figyeltem Damonre. - Ő a mi babánk... -suttogtam halkan.

- Szóval tényleg kislány - ragyogott a képem, mint a telihold. - A kicsi Emma... - motyogtam, majd ráböktem a monitorra, és megmutattam a gyerekeknek. - Látod Tigris? Ő lesz a te kishúgod. Aztán csak finoman, nem ütni-verni ám! - pusziltam a fekete hajába, míg Delena a lábamhoz simult.
- Látod, hercegnőm? - mosolyogtam. - Lesz egy másik kislány is, akivel majd jókat játszhattok. Örülsz neki? - kérdeztem, mire Delena bólintott, és odament a monitorhoz, majd rátapasztotta apró tenyerét.
- Baba - mondta halkan.

A zselé rákerült a hasamra, amitől kicsit elfintorodtam, hiszen a szokásos érzés kerített hatalmába. Miszerint ez rohadtul hideg. De nemsokára jött is a melegítő érzés, ahogyan szétkenődött a hasamon, a képernyőn pedig már valami nagyobb jelent meg, mint a múltkor...
Damon szavaira megráztam a fejem. - Miért lenne baj? Én is szeretném biztosra tudni - bólogattam, majd halvány mosolygással fordultam vissza a monitor felé. Annyiszor láttam már hasonlót... Delenát és David-et is... de ez... még mindig más volt. Valamiben más...

http://www.pregnancysymptomsweekbyweek.org/sites/all/themes/pswbw/images/ultrasound/17_week_ultrasound_3d.jpg

- Olyan... furcsa... - suttogtam halkan, az orvos erre újra elmosolyodott, majd Damon felé fordulva, kis köntörfalazás után elmondta, hogy egy 16 hetes kislány fejlődik éppen bennem... és ettől még jobb érzések töltöttek el.

Jött a már jól ismert mozdulat. Akár álmomból ébresztve is el tudtam volna mondani, hogy zselé kerül Elena hasára, aztán rá a készülék.... némi motoszkálás, némi vibrálás a monitoron... majd feltűnt ott valami. Valami apró, mégis mozgó... a mi gyerekünk.
- Igen, én nagyon szeretném tudni! - mondtam mohón, és bocsánatkérően néztem Elenára. - Noha már tudjuk... vagyis sejtjük - helyesbítettem a doktor előtt - de azért mégis inkább biztosra mennénk. Nem baj, ugye? - néztem Elenára.

Halványan elmosolyodtam David-en, majd az orvos valamit megnézett a számítógépen és utána mondta, hogy üljek fel az asztalra. Ezt a műveletet már annyira ismertem, mégsem tudtam hozzászokni.
- Azt hiszem, utoljára nyolc hete jártunk itt - suttogtam egészen halkan. Azóta már elviekben a baba nemét is meg tudja mondani, de mi azt már ugyebár tudjuk.
És el is hangzott ez a mondat. Az orvos nagy mosollyal közölte, hogy ha kíváncsiak vagyunk, fiú lesz-e, vagy kislány, most már meg tudja mondani.

- Azt hiszem, legközelebb is így jövünk - mondtam Elenának, mikor belépett az orvos. Delena gyorsan feltalálta magát, és leült egy székre, David viszont bámészan nézte a magas, fehér köpenyes idegent, és hozzám bújt.
- Semmi baj Tigris, nem bánt a bácsi - mosolyogtam, majd levettem a gyerekek kabátját. - Megnézzük anyu hasában a kistestvért - biztattam őket.

(Damon és Elena háza)

A szokásostól eltérve most rögtön fogadott minket az orvos. Még jó, hogy ezúttal időpontot kaptunk, még három percet sem kellett várnunk, a recepciós rögtön betessékelt minket.
- Ez gyorsan ment - suttogtam Damon felé, leengedve Delenát a karjaimból, és máris benyitott a szomszédos irodából nyíló ajtón az orvos, úgy köszöntött minket, már nyújtva is a kezét, hogy átvegye a papírokat.
Damonre pislogtam, majd a meglepődött David-re, aki perpillanat azt sem tudta, hová tegye az egészet, a fehér köpenyes pasast, és a fehér szobát, és ezen mosolyognom kellett.

"Nos akkor benn tartjuk megfigyelésre egy pár napig kisasszony a nyaka elég érdekes a seb elárulja,hogy történt?" Mondta a doktor, majd én meglepően jó hazugsággal csak anyit feleltem.
-nem emlékszem-Jó tudom nem volt a legjobb dolog amit kitaláltam, de most mondtam volna a mellettem álló srác volt! A-a.
A kórterembe kísértek minket és ott megmutattak egy ágyat.
[Kórterem]

Ismerte Zach-et.. Egy kis meglepődöttség ült ki az arcomra bár fogalmam nincs miért. Nem akkora hely Mystic Falls ahhoz, hogy ne ismerje itt minden ember a másikat vagy legalább ne halljon róla valamit.
Caroline nem akart kimenni így hát én sem mentem ki. Maradtam támasznak. Nem vagyok a legjobb fajta, de neki ez sokat jelent szóval azt hiszem nincs más választásom. Gyengéden szorongatta a kezemet én pedig simogatni kezdtem az övét. Ha már idáig kibírta nem lesz itt semmi probléma. Legalábbis nem kellene legyen.

Mikor még ember voltam is frászt kaptam a tűktől és ez nem változott még most sem. Undorodom tőlük. Főleg ezt nézni sem bírtam. Egyszerűen csak hozzábújtam Stefanhoz és az ő közelsége kicsit megnyugtatott. Jól esett ahogy simogatta a hátamat mintha minden problémám felszívódott volna egyik percről a másikra. Erőt adott arra, hogy kibírjam. Hiszen elmondhatom, hogy elég jó az önuralmam. És ebben egy percre se kellett volna kételkednem.
- Itt maradok.. unk. - Javítottam ki magamat, majd odalépkedtem April mellé és megfogtam azt a kezét amiben nem a tű volt a másik kezemmel pedig a hátam mögött szorítottam Stefanét.

-Ismertem Zachet.-Suttogtam , majd fel szisszentem mikor belém nyomták a branült. A vért felemelték és hagyták csöpögni. Féltem, hogy itt elszabadul a pokol ezért megismételtem a mondatomat.
-Menyetek ki!-Mondtam már szinte parancsolóan amennyire erőm engedte. Csep- csep csöpögött a vér és láttam a csepegést figyelik miért nem figyelnek rám? Bárcsak lenne valakim aki amint meghallaná hol vagyok rohanna hozzám. De senkim nincs már a magányon kívül. Még nem egészen szoktam meg ezt a fajta érzést. Ha ki jutok innen első dolgom lesz folytatni apám gyilkosának a keresését.

A vezetéknevemre csak bólintottam. Már kezdett elegem lenni ebből a sok vérből ami talán picit látszódott az arcomon. Azt viszont hamar észrevettem, hogy Caroline se bírja túlságosan. Amikor fejét a vállamra hajtotta az első gondolatom az volt, hogy talán ki kellene vinnem innen. Ha ezt akarná már valószínűleg kiment volna, de itt akar maradni szóval én sem fogom kirángatni innen. Gyengéden simogatni kezdtem a hátát, majd pár szót a fülébe súgtam. - Erős vagy, kibírod.

Ha még nem lett volna elég, hogy April vérét éreztem még hozták a vértasakokat is. Mély levegőt vettem megpróbálva teljesen kizárni a vér illatát. De ez nem igen segített ezért mikor a vénáját kezdték keresni, hogy a vért a szervezetébe juttassák inkább odaléptem Stefanhoz és a vállára hajtottam a fejemet. Dühös voltam rá, de attól függetlenül mindig számíthatok rá. Ha más nem is. Tudtam, hogy neki sem könnyű. Viszont együtt csak kibírjuk már.

[váróterem]

Lefektetett az asztalra én pedig végig gondoltam apám balga meséit.
-Salvatore?-Kérdeztem rá. Ismertem az unokatestvérét mindig kedves volt velem kiskoromban és sajnálattal halottam, hogy már nincs köztünk. Az orvos bekötötte a fejem és azt mondta benn kell maradnom megfigyelésre és persze vérre lesz szükségem amit a nővér már hozott is. Stefan arca el sötétült és be vallom őszintén élveztem egy picit a szenvedését.
-Jól vagy?-Próbáltam együtt érzőnek maradni.

[Váróterem]

Ahogy behoztam ide fel is fektettem a vizsgáló asztalra kisebb gyengédséggel. Bármennyire nem akartam vele kedveskedni még sem vághatom pont most hozzá az asztalhoz. Care már így is olyan, mint aki fel akar robbanni. Mintha nem ez lenne a normális, hogy a vámpírok emberi vért isznak és olykor meg is ölnek valakit, de mindegy nem én fogok neki prédikációt tartani a dolgokról, hanem majd ő nekem. Én pedig figyelmesen végighallgatom, mint egy kisgyerek.
Most valahogy az orvos is jobban sietett, majd megint hozták a vértasakokat, de ezúttal hármat. Azt hiszem most súlyosabb a dolog. A legközelebbi embert talán tényleg sikerül megölnöm. Már ha lehet még egy.

- Jó reggelt! - viszonoztam a köszönését, majd felültem az ágyon. Egész meglepő volt, hogy milyen könnyedén megy, hogy nem szorulok segítségre. Igen, valóban jól éreztem most magam. És még milyen jól fogom, ha a hátam mögött hagyom a kórházat..
- Egész végig ébren voltál? - néztem rá értetlenül. Nem tudom mi késztette erre, de azt láttam rajta, hogy egy kicsit, mintha megtört lenne. Elkeseredett...
- Akkor menjünk innen, de gyorsan, mielőtt megint rosszul leszek.. - kapkodtam fel a csizmáimat és a kabátomat. - Asszem nem mondok újat azzal, hogy utálom a kórházakat.. - forgattam a szemeimet. Újra életerős voltam és bár egy kicsit még szédültem, de jó volt a magam ura lenni..
Elintéztem a dolgokat az ápolónővel, visszakaptam az irataimat és szótlanul elindultunk a kijárat felé.

(folyt.: A kórház előtt)

Csöndesen meredtem magam elé miközben ő végigaludta az egész éjszakát. Habár még az ápoló nő bejött, hogy kivegye a tűt, hiszen már mindkét vértasak tartalma a szervezetében volt.
Nem voltam túlzottan fáradt ezért inkább nem is aludtam.
Egyszerűen csak Carolinera gondoltam. Talán a vele váltott csók változtatott volna meg valamit? Ha így is lenne se szabad vele foglalkoznom, hiszen nagy valószínűséggel már Tylerrel falják egymást. Mindenki megtalálja illetve megérdemli a szerelmet rajtam kívül. Én legalábbis így érzem.

Egész végig ezen gondolkodtam, majd Megan szavai ébresztettek fel. Észre se vettem, hogy feljött a nap. Semmit nem vettem észre az elmúlt órákban a külvilágból. Csak a gondolataimba voltam temetkezve. - Jó reggelt. És ha jobban érzed magad akkor akár most is. - Néztem a szemeibe, majd arcbőrét tanulmányoztam amin határozottan látszott, hogy jobban van.