- Mit csináljak? - esett le az állam. - Még ezek után te dobsz ki engem? - suttogtam döbbenten, aztán egy másodperc alatt elöntött valami, amit már nagyon régen éreztem. Nem tudtam szétválogatni az érzések halmazát, ami elöntött. Volt benne csalódás, düh, fájdalom, és még annyi minden, hogy nevet sem tudtam adni neki.
- Legyen - rángattam ki egy adag ruhát a szekrényből, és kapkodva felöltöztem. Elsiettem az ajtóig, onnan visszafordultam, lehúztam a gyűrűmet, és letettem az asztalra.
- Tedd el, vagy dobd ki - mondtam érzelemmentes hangon. - Tégy vele, amit akarsz. Nekem már nem lesz rá szükségem. Mikaelhez megyek - indultam el kifelé.

(nappali és konyha)

Szinte a hideg rázott minden egyes szavától, és magam is kimásztam a kádból, bár nem töröltem meg a lábaimat, így sétáltam utána, hogy szinte kővé dermedve álljak meg az ajtóban az utolsó szavait meghallva, és éreztem, hogy a torkom úgy kiszárad, mint talán még soha, de nem nyitottam ki a számat. Csak összeszorítottam őket, ahogy arcizmaim megfeszültek, és tudtam, hogy csak a szemeim árulkodnak arról, hogy éppen mi zajlik végbe bennem. Ez senkinek nem esett volna jól... és egy szerelmet újra tanuló vámpírnak főleg nem.
- Menj el... - jött ki belőem csak ennyi, mindenféle meggondolás nélkül. A legszebb az volt az egészben, hogy tudtam, valahol nagyon is igaza van. - Most... menj el... - ismételtem meg magamat. Egy részem nem akarta, hogy csak úgy kisétáljon... de így nem voltam képes a szemeibe nézni. Ez... felért egy extra méretű szemrehányással... és ha nem megy el, akkor előtte bőgöm el magamat azer év után, ami nem lenne előnyös.

- Ne parancsolgass te nekem! - fortyantam fel, és lesöpörtem a kezét a mellkasomról. - Ezt egyszerűen nem hiszem el! - dühöngtem, kiszállva a kádból, és magamra rángattam a bokszeremet. - Van fogalmad arról, mit álltam ki ma este? - vágtam a képébe a mutatóujjamat. - Van fogalmad róla, hogy mikor átváltozás közben kínok közt haldokoltam, arra kértem Tatiát, hogy hozza el neked a gyűrűmet, hogy tudd, akkor is rád gondoltam? És te mit csinálsz? Leállsz smárolni az első szembe jövő pasival! - vágtattam ki a fürdőből. - És én téged választottalak! Téged! Hát tudod mit? Nem vagyok benne biztos, hogy megérte! - ordítottam.

Megrezzentem, pedig nem volt szokásom, és úgy néztem rá, mint valami időzített bombára, mikor felállva követelni kezdte a ruháit, de én csak odébb dobtam őket, és beállva mellé a kádba megfogtam a kezét, de ellentmondást nem tűrő tekintettel.
- Nem! Higgadj le szépen, ma nem mész te sehová! - ráztam meg a fejemet, a mellkasánál nyomva a csempéhez. - Akkor ugyanilyen erővel engem is megölhetnél, ugyanolyan felelős vagyok, mint ő. Szóval vedd úgy, hogy hozzá csak akkor mész, ha velem már végeztél, mint a másik... "fő bűnössel". - néztem a szemeibe. Nem Tylert akartam védeni. Vagyis félig-meddig. A fő okom az volt, hogy... nem is tudom. Csak nem akartam, hogy ma öljön. Csak... ma... ne...

- "Csak" csókolóztatok - nyomtam meg az első szót. - Hát ez milyen kedves. Legyek érte mindkettőtöknek hálás, hogy nem másztatok egymásra? - emelkedett meg a hangom ereje, és felpattantam a kádban.
- Add ide a ruhám! - mondtam dühösen. - Elmegyek, és megölöm azt a szarost! - kezdett bennem életre kelni a gyilkolni vágyó hibrid. - A holnap reggelt nem fogja megélni, arra esküszöm. A ruhámat! - kiáltottam Erinre.

Még jó, hogy felálltam mellőle. Most azt hiszem, magam fojtottam volna belemet abba a kád vízbe, és még mazoista is lennék, hiszen nem okozhatok kárt magamban.
- Hát... - köszörültem meg a torkomat. Te jó ég, le sem feküdtem vele, és mégis olyan nehéz közölni, hogy csak simán smároltam vele... ez a dolog nincs jó hatással rám.
- Szóval én csak csókoloztam vele. - böktem ki. - Nem döntött meg, ha... ha erre vonatkozott a kérdésed. - ráztam meg a fejemet.

Előre hajolva élveztem, ahogy mosni kezdte a hátamról a koszt, de a szemeim egy másodperc alatt pattantak ki hallva a mondatait.
- Na várjunk egy kicsit - jegesedett meg a hangom, és hátrafordultam, megfeszülő arcvonásokkal, miközben úgy éreztem, a víz másodpercek alatt vált jégtáblává körülöttem. - Pontosítsuk, hogy mit jelent az, hogy levezetted a feszültséget? - telt meg a hangom tűzzel, és elhatároztam, hogy ha ez azt jelenti, amire én most gondolom, még ma este megnyúzom Tyler Lockwoodot.

Leültem a kád szélére, és így fogtam meg a szivacsot, majd a hátához hajolva kezdtem el finoman lemosni róla a koszt, ami nyilván az avarról ragadt rá.
Egy apró nyelés, és sóhaj, ezekkel kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mit mondjak. Eleinte Tylerről akartam beszélni, de ahogy rá gondoltam, egyből kútba esett a bátorságom, és paráztam az egész szituációtól.
- Mikor eltűntetek Tatiával... olyan dühös lettem, hogy nem bírtam ki, hogy ne vezessem le... - kezdtem bele. - És Tyler Lockwood tökéletes volt erre a célra. Akkor még nem vettem észre, hogy Mikael is eltűnt veletek együtt, ezért úgy gondoltam, ő tökéletes lesz ahhoz, hogy kikapcsoljam az érzéseimet, és ne fájjon annyira az a sejtelem, hogy te és Tatia... de mivel eljöttünk a buliról, ezért a hold őt is a hatása alá vonta. Ezért voltam ott vele, amikor látszólat átváltozni kezdett. - álltam fel a kád pereméről. Nem tudtam, hogy mit fog erre mondani, talán azt, hogy mi okkal nézek én rá ferde szemmel, ha én is akkora ribanc vagyok, hogy arra már kifejezés sem létezik.

- Ha ott leszel, nem fogok - mondtam apró mosollyal. - Bár én nem zuhanyra gondoltam - léptem be a fürdőbe, és engedtem magamnak egy kád vizet, majd beültem, hogy kiáztassam magamból az egész ma este emlékét is.
- Mondd ki, Erin - sóhajtottam. - Látom rajtad, hogy van valami, amit még mondani akarsz. Annyira nem vagyok fáradt, hogy ezt ne vegyem észre rajtad. Bármi legyen is, gyerünk, essünk túl rajta.

A padlóra néztem, miközben beszélt, és megfogtam a ruháit, hogy a kezébe adjam őket. Nem voltam valami háziasszony, de azért ennyit szerencsére még el lehetett várni tőlem.
- Segítek, igen. - bólintottam mindenféle egyéb hang nélkül. Láttam rajta, hogy tényleg fáradt, így most úgy döntöttem, nem hozom fel azt, amit még meg kellett volna beszélnünk.
- De csak hogy ne aludj el állva a zuhany alatt. - mosolyodtam el halványan, becsukva a fürdő ajtaját mögöttünk.

Félrebillentettem a fejem, úgy néztem Erint.
- Nem tudom, miért kell mentegetőzni, ha nem csináltatok semmit. Általában csak a bűnösök mentegetőznek - mondtam vizslató tekintettel. - Mindegy, ezt hagyjuk most. Fáradt vagyok a drámához, Erin. Csak mosakodni szeretnék, és valami tiszta ruhát. Meg azt, hogy ma éjjel, ha alszom, ne Mikael szemeit kelljen látnom magam előtt. És ne is Tatia tekintetét, mikor azt mondtam, téged akarlak - dünnyögtem, és ledobtam a sáros kabátomat.
- Segítesz? - intettem a fürdő felé.

Én is felálltam, ahogyan ő is megtette, bár talán jobb lett volna ülve maradnom, ahogy meghallottam a kérdését. Na erre én most mégis mit mondjak?
- Öhm... - kezdtem bele, miközben elléptem előle, és figyelemelterelésképpen néhány ruhát vettem ki neki a szekrényből. - Én is vele voltam. De mielőtt félreértenéd, NEM csináltunk semmit! - mondtam komoly arccal, szinte már most mentegetőzve. Hiszen... én félreértettem, mikor ő eltűnt Tatiával. Hát ő miért ne érezné jogosnak, hogy félreértse?

- Hát ezzel a mosollyal azért mindjárt jobb - viszonoztam a csókját, és kábán megráztam a fejem, mikor elváltunk.
- Talán nem árt lezuhanyoznom. Elég iszonyúan nézek ki - szemléltem sárfoltos-koszos kezeimet, majd egy gondolat szöget vert a fejemben. - Apropó - mondtam, miközben felkeltem - honnan tudod, hogy Tyler Lockwood a szabad ég alatt volt a holdfogyatkozáskor? - ráncoltam a szemöldökömet.

Viszonozta az ölelésemet, és ennél több "visszajelzés" már azt hiszem, nem is kellett... így sem tudtam még mindig, hogy mit kellene mondanom. Soha nem voltam még hasonló helyzetben és most még az agytekervényeim sem jártak.
Így hát csak elhajoltam tőle, és a szemeibe néztem egy nagyon apró mosollyal. - Szeretlek. - mondtam csak ennyit, bár azt hiszem, ezt is csak nagyon nehezen sikerült, és eléggé halkra jött össze. Lassan odahajoltam hozzá és kedvesen megcsókoltam.

Láttam a szemében, hogy millió érzés cikázott át benne alig néhány másodperc alatt, aztán úgy bújt hozzám, mint egy védelmet kereső kislány.
- Gyere ide - öleltem magamhoz, és a hátát simogattam. - Nem tudom elképzelni az örökkévalóságot nélküled. Hát tényleg olyan nehéz ezt elhinni? - kérdeztem lágyan. - Jó veled. Veled... más vagyok - csókoltam bele a nyakába.

Még mindig nem hittem a fülemnek, és ami biztos, hogy ezt is az élénk fantáziámnak tudtam be. Hozzászoktam már ahhoz, hogy engem nem lehet szeretni. Nem akarom, hogy szeressenek, és ezért mindenkit megölök, aki talán hajlandó lenne rá. De ez más volt. Mégis ott volt a szívemben az a rossz érzés, hogy bármennyire is gyűlölöm az anyámat... ő most szenved. Méghozzá miattam... mert én itt vagyok. Mert még nem tettem elégszer tönkre az életét.
A szívem viszont már arra is reagált, ahogyan arról beszélt, mi történt vele az elmúlt néhány órában... és nagyon is rosszul érintett, hogy nekem eszembe sem jutott megkeresni őt... de már késő ezen gondolkodni. Nagyon is késő.
Lassan felemeltem a kezeimet, ahogyan ott guggolt előttem, és átöleltem őt, közelebb csúszva hozzá. Majdnem kibukott belőlem a szó, hogy "Szeretlek", de mégsem mondtam ki. Még új volt ez az egész... és nem azt jelentette, hogy én nem érzem hasonlóképpen azt, amit ő.

Odaléptem Erin elé, és leguggoltam, hogy a szemem egy szintben legyen az ő szemével, ahogy döbbenten üldögélt.
- Ide hallgass - mondtam komolyan. - Soha nem fogom elfeledni Tatiát. Ő az első szerelmem, és... ezer éven át szerettem őt. De ő az emberi életemhez kötődő szerelem volt. Szeretlek Erin. Elmondtam már néhányszor, talán sosem hitted el nekem. De ha nem így lenne, most nem nálad lennék, nem hozzád jöttem volna vissza. Kellesz nekem... - simítottam végig óvatosan az arcán. - Nem akartalak megijeszteni. De nem volt időm szólni neked, hogy mi történt. Mikael leláncolt, mint egy állatot - keseredett meg a hangom. - Megütött, és a halálomat kívánta. Hazafelé... igaz, szólhattam volna - emeltem ki a telefonom a kabátom zsebéből - de nézd el nekem, hogy nem tettem. Igazából azt sem tudom, hogy jutottam el idáig - ismertem el a fejem rázva.

Kíváncsi voltam, hogy milyen történetet akar kikerekíteni a dologból, mert őszintén szólva, az első szavai után eleinte biztos voltam benne, hogy nem tud hátat fordítani annak a szerelemnek sem (ami tegyük hozzá, nem felróható bűn, hiszen életünk első, és igazi szerelmét senki nem feledtetheti el velünk), és ezzel meg azzal koronázták meg újabb kibékülésüket.
Ennél is nagyobb volt a döbbenet az arcomon, amikor ugyan nem nézett a szemembe, de elhangzott egy mondat, amiről eleinte azt hittem, hogy képzelem. Mert ugyan... ki választana egy rövid távú szerelmet egy ezer éves után? A fülem azt hittem, becsap, és azt hallatja velem, amit hallani akartam...
De ahogy tétován a szemeibe néztem, már láttam, hogy nem erről van szó... és komolyan beszél. Azt hiszem, a szívem egy-két ütemet simán kihagyott. - Ez... igaz...? - kérdeztem halkan.

- De az első gondolatod az volt, hogy Tatia, meg én... - keltem fel, és járkáltam fel-alá zaklatottan.
- Hagy mondjak valamit, Erin - torpantam meg, és a szemébe néztem. - Ma éjjel, mikor anyám megmentett, elvittetett Tatiával egy régi pincébe, hogy túléljem a holdfogyatkozást. És ma éjjel választanom kellett a Tatia iránt érzett szerelmem, és az irántad érzett szerelmem között - néztem másfelé. Ez nekem sem volt könnyű menet.
- Elmondtam Tatiának, hogy szeretem, mert ha ezer év alatt sem lehetett kiölni a szívemből, alighanem nem lesz másként ezek után sem. De elmondtam, hogy téged is szeretlek. És ma éjjel Erin, mint látod, itt állok előtted. Mert kettőtök közül téged választottalak.

- Oké, ezt neki magyarázd el, ne nekem, ő van félretájolva. - motyogtam, és a következő pillanatban inkább úgy döntöttem, mégsem nézek fel, és bámulom a padlót, és a csupasz lábfejemet.
- Tyler a szabadban volt, amikor elkezdődött a holdfogyatkozás. - sóhajtottam, beletúrva újra a hajamba. Jaj, csak a részletekbe ne menjünk bele, hiszen semmi rosszat nem tettem, vagy tettünk.
- Sajnálom az előbbit. Én... annyira dühös lettem, amikor eltűntetek ti ketten. Amikor hazajöttem, akkor fordult meg a fejemben, hogy Mikaelt sem láttam utána... - néztem rá bocsánatkérően, hiszen a hidegség és ridegség már kezdett nagyon is bántani.

- Tyler téved. Ha én meghalok, ő életben marad. Vagyis... egy bizonyos módon. Ő már eleve vérfarkas volt, én hibridként teremtettem őt újra. Ha engem valaki farkasként öl meg, Tyler életben marad. Ha én vámpírként halok meg... akkor meghal Tyler is. Ennyi - rántottam vállat. - Megjegyzem, ha ma Tyler nem a bálon, hanem a szabadban lett volna, alighanem meghal - dörgöltem meg a vállamat. - Éppen olyan fájdalmas, és gyötrelmes, mint az átváltozás. Csak százszorosan fáj. Mikael azt akarta, hogy ma éjjel így haljak meg.

Halványan bólintottam egyet, mintegy jelezni, hogy körülbelül megértettem, amit mondott, mikor még a saját, és az anyám életéről beszélt. Tatia életében valamiért biztos voltam... azt hiszem, ha nem is olyan erős az anya-lánya kapocs kettőnk között, de megéreznénk, ha történik valami a másikunkkal.
- Szóval a telihold... halálos rátok nézve... - ültem le az ágy szélére, előre dőlve, hogy a könyökömmel a térdemre támaszkodjak, de nem néztem a szemeibe, csak gondolkodni kezdtem. - Ezt sejtettem. Tyler Lockwood sem reagált rá túl fényesen. - fintorodtam el, és beletúrtam a hajamba. - Ő... utánad akart indulni, mert a köteléke hozzád húzta. De mire elindulhatott volna, végetért a fogyatkozás. És tudtam, hogy nem haltál meg. Mert ha az történt volna, akkor Tyler szerint már ő is halott lett volna. Ez annyira bonyolult. - ráztam a fejemet, de nagyjából már megemésztettem. Viszont a többivel egyelőre még nem akartam előhozakodni. Legszívesebben a történtek ellenére is itt hagytam volna, hogy én is megigyak valamit, de ez nem vette volna ki jól magát.

Oké, ezzel láthatóan zavarba hoztam, vagy a féltékeny énjét legalábbis letörtem.
- Jól vagyok. Élek - válaszoltam monoton hangon. - És még mielőtt eszedbe jutna, hogy ha én élek, mi van anyáddal, közlöm, hogy ő is él. Mikael úgy gondolom, konkrétan engem akart megölni. Erre készült a holdfogyatkozással - túrtam a hajamba. - Mint kiderült, az én fajtámra ez halálos. Anyám mentett meg. Ha késik néhány percet, akkor.... azt hiszem, most nem itt beszélgetünk - mondtan rezigáltan, a padlót bámulva közben.

Próbáltam rezzenéstelen maradni, mert az előbbi után hülyén jött volna ki, ha odarohanok hozzá, és aggódóan kezdek el érdeklődni. Ezt nevezik úgy, hogy edd úgy a levest, ahogy azt megfőzted magadnak. És már értettem, hogy Tylernek miért volt rossz érzése, és miért ment volna Klaus után a holdfogyatkozás alatt.
Nyeltem egyet, de éppen csak akkorát, hogy ő ezt ne láthassa, viszont a torkomban ekkor már szinte egy gombóc bujkált, és az eszem azt súgta, hogy tegyem félre ezt a hisztis, féltékeny libát, aki éppen vagyok, mert egyrészt nem áll jól, másrészt nem hiszem, hogy szereti ezt, főleg fáradtan.
- Jól vagy? - kérdeztem meg a világ leghülyébb kérdését rekedt hangon, miközben könnyes tekintettel ráemeltem szemeimet.

- Aha, értem - hümmentettem, mert már tudtam, honnan fúj a szél. - Mondd csak, véletlen nem tűnt fel, hogy Mikaelnek sem volt se híre, se hamva? Oh, nyilván nem. És igazad van, nem történt semmi. Hacsak azt nem vesszük, hogy Tatiát is, és engem is Mikael ellátott egy-egy adag nitráttal, aztán az erdőben kikötözött, meg kiláncolt, és felajánlotta nekünk, hogy döntsük el, kettőnk közül ki marad életben. Igen, ez tényleg semmi. Majd igyekezzek ezt az átlagos esték közé sorolni legközelebb, emlékeztess rá - fintorogtam, és dörgölni kezdtem a szemem. Érezhető erővel tört rám az álmosság.