Elbóbiskoltam, magam sem tudom, hogy mikor. Arra viszont tökéletesen emlékeztem, hogy mire ébredtem. Zajra. Ajtónyílásra, és erre a lehunyt szemeimen keresztül is elmosolyodtam. Nem gondoltam, hogy Klaus ilyen gyorsan visszaér, de ahogy hallottam a lépteket... várjunk csak? Valami gond van... az ajtónyílást hallottam... de a többi zajt, amit ilyenkor már szoktam, azt nem. Sem léptek, semmi hang a nappali felől, pedig azt is hallom, ha csak simán ver valakinek a szíve odalent.
Kinyitottam a szemeimet, de még mindig semmi, hát felállva vámpírsebességgel léptem a háló ajtajához, hogy kipillantsak, de nem láttam odakinn semmit, és senkit. Talán a szél. Vagy valami egészen más...
Erre kellett rájönnöm, mikor visszafordultam az ágy felé. Mert megváltozott a hely... egy régi berendezésű szoba, és nagyot kellett nyelnem, mikor felfedeztem, melyik. De ez képtelenség... pontosan úgy festett, mint az a hely, ahol Christopher és én ezer évvel ezelőtt találkozgattunk. Az ő saját "birtoka", már amennyire a szegények körében ezt annak lehetett nevezni. Nekünk mégis maga volt a mennyország.
Valami a bensőmben szinte felforrt, és lehunytam a szemeimet, hátha így magamhoz térek. Még vérfarkas sem harapott meg, hogy képzelődjek. Ez valami más.
- Christopher? - hallottam meg egy hangot valahol a hátam mögül. De az én hangomon szólt, én viszont meg sem nyikkantam. Vékonyka hang volt, fiatalos... az enyém, csak körülbelül 16 éves koromban, amikor a testem is érni kezdett. És ekkor történt az, hogy a hang kiadója átsétált rajtam. KERESZTÜL RAJTAM! Most... meghaltam? Vagy mi a franc? De akkor csak nem időutazásban lenne részem...
És ebben a pillanatban... éppen ekkor eszembe jutott az egész jelenet, ahogy a fiatalabb önmagam arcába néztem... emlékeztem erre az estére. Már hetek, sőt! Talán hónapok óta ismertem Christophert... és ezen az estén történt meg az, amiért annyira féltem az apám haragjától. Mégsem törődtem vele. Hidegen hagyott a büntetése. Megöl? Nagy ügy... amit veszthetek, azzal már eggyé olvadtam.
- Hát eljöttél... - jött a felelet a lány kérdésére. Ezt most végig kell néznem? Mi értelme van ennek? Egyszer már átéltem. És nincs többé értelme. ENNEK nincs!
- El. De nem maradhatok sokáig. Az apám kezdi sejteni, hogy tiltott vizeken járok. Nem akarom, hogy Téged bántson. - vált meggyötörtté a hang, miközben a férfi alakhoz bújt, és ezer év óta először éreztem a szívemben valami igazi enyhülést. Mert ezt én tettem meg... milyen furcsa volt így visszaemlékezni erre. Mintha soha nem is történt volna meg... mégis itt élt a fejemben, élethűen. Csak jól elrejtve.
- Nem félek az apádtól, Erina! Ha megtudja, hát jöjjön! Vessen véget az életemnek, de nem engedem, hogy téged bármi bántódás érjen. - jött a határozott felelet, és a két alakból hirtelen egy lett, ahogy csókban forrtak össze. Azzal a hévvel, amellyel csak két szerelmes képes csókolózni. Tüzes, szenvedélyes, és lángoló. - Szeretlek. - hangzott el az annyit jelentő szó. Már nem emlékeztem, hogy melyik fél mondta ki ezt hamarabb, annyira nem számított ez... de lehunytam a szemeimet, és így néztem le az ujjamon levő jegygyűrűre. Ezt is aznap este kaptam tőle.
Nem voltam valami nagy kukkoló, ami azt illeti, de erre jól esett emlékezni. Mert talán ha most nem látom újra, akkor örökre elfelejtem. Egy szerelem beteljesedése, amely talán a mai napig életben van... valahol, jó mélyen, két testben elrejtve. De a gyűlölet, ami akkoriban távol állt mindkettőnk szívétől, most beborít mindent. Kegyetlen sors... de ez járt nekünk. Ahogyan sokan másoknak is.
Csak meredtem magam elé, ahogyan időközben azok a párás sóhajok belepték a helyiséget, szinte már magam is éreztem, ahogyan felforrt a levegő, és lehunytam a szemeimet, így idézve fel mélyen bennem, hogy milyen érzelmek lakoztak abban a pillanatban bennem, mikor nemcsak a képmásomat láttam ott, azon a helyen. Őrülten szerettem azt a férfit, akit ma már átkozok. Féltem, mert előtte még soha nem tettem meg senkivel azt a bizonyos nagy lépést. De a szerelem még ezt a félelmet is elmosta. Christopher nemcsak egy volt a sok közül... ő volt az első. És az egyetlen. Az óvó karjai soha nem engedtek, ahogy azon az estén sem. Úgy vigyázott rám, mintha egy törékeny virág lennék, egy porcelánbaba, amit egy apró, heves mozdulat máris széttörhet.
És magam sem tudtam elhinni, hogy legszívesebben elsírtam volna magamat abban a pillanatban, ahogy felrémlett, hogy milyen volt a legelső beteljesülés. Az ajkamba kellett harapnom, csak a padlót bámultam. Mélyen érintett... hiányzott, és fájt. Mindent éreztem ÉN ebben a pillanatban, amit ezer éve nem. Kegyetlen valóság... de mégis ez történt. A légzések lassan csitulni kezdtek, de még mindig gyorsabban szedték őket, mint normál körülmények között. És ekkor bukott ki az a nagy kérdés, ami örökre megpecsételte mindkettőnk sorsát. - Gyere hozzám! - Az aranykarika, amit a mai napig nem tudom, hogyan volt képes megvásárolni, ott villant meg a kezében. És mi kellett volna ennél több egy magamfajta szeretetéhes nőnek? Talán soha nem voltam azóta sem olyan boldog, mint aznap este...
Aznap este viszont nem maradhattam soká' vele. Haza kellett mennem, haza az apámhoz. Reggelig, ha tehettem volna, ki sem teszem a lábamat Chris mellől, hozzá bújva akartam elaludni,ez az érzés még ma is él bennem. És Chris sem akart elengedni...


Ez volt az utolsó képkocka, mielőtt lihegve magamhoz tértem volna. Folyt az arcomról valami verejték, és körülnéztem. Még mindig egyedül voltam. Egyes egyedül. És lehajtott fejjel néztem le az ujjamra, miközben felpattantam, de szinte úgy téptem le az ujjamról a karikagyűrűt, mintha égetne.
- Te csinálod ezt velem, igaz?! Nem véletlenül volt nálad ez a vacak... - vágtam el valahová a fenébe, talán a szekrény mögé esett, nem is figyeltem. És máris éreztem, hogy valami könnyebb bennem. Mintha az a gyűrű tényleg meg lenne bűvölve...
De ekkor magamhoz térített a csengő...

- Ház és udvar -

Csak halványan mosolyogtam, ahogyan a légzése lassan egyenletessé vált, és ez adta meg nekem is az utolsó löketet ahhoz, hogy elmerüljek az álom világában. Holnap nem lesz egy könnyű nap. Már előre félek tőle...

Valószínűleg az előző napi aggodalom, és egyéb bennem kavargó érzések nem engedték, hogy túlzottan sokáig aludjak. Pedig én nem ismertem a korán kelés fogalmát, ha arról volt szó, akár délig is tudtam ágyban maradni.
Lassan felemeltem a fejemet, hiszen még mindig Klaus mellkasán pihentettem, és akármit is mondott, szinte biztos voltam benne, hogy vannak olyan fizikai érzések is, amelyek nem múlnak el.
Kikászálódtam az ágyból, felvettem egy farmert és egy toppot hozzá, majd kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját, és kivettem egy kisebb dobozt. Amit még Klausnak vettem néhány napja a bevásárlóközpontban.
Azzal a kezemben indultam el kávét inni.